Tesla-konverter

(Működési leírás)

 

Frissítés: 2018. február 05.

 

Szinte mindenki hallott már a Tesla konverterről, de csak kevesen hiszik, hogy létezett. A hivatalos tudomány pedig egyszerűen nem vesz róla tudomást. Tudósaink szerint a Tesla-konverter létezése nem más, mint legenda. Ezért nem törekedtek a rekonstruálására. Amatőr kutatók, magányos feltalálók foglalkoztak ugyan a témával, de nem jártak sikerrel. Működési módja ugyanis ismeretlen, ezért nem tudták hogyan kezdjenek neki a felélesztésének.  Helyette különféle ingyenenergia-előállító szerkezeteket (perpetuum mobile) hoztak létre, melyek hatásfoka meglehetősen alacsony. Ráadásul mozgó alkatrészeket tartalmaznak, ezért karbantartást igényelnek. Emellett súlyosak, nehezen mozgathatók, előállításuk pedig sokba kerül.

Pedig nagy szükség lenne egy nagy hatásfokú, olcsón előállítható és karbantartást nem igénylő ingyenenergiát előállító készülékre. Az ingyen­energia használatba vételével ugyanis meg lehetne szüntetni a környezetszennyezést. Nem lenne szükség levegőszennyező erőművekre, és a gépkocsikat nem füstölgő robbanómotorok, hanem nulla szennyezőanyag-kibo­csátású villanymotorok hajtanák. (Ez már megvalósult, de a meghajtásukról drága akkumulátor gondoskodik, melynek feltöltéséhez erőművi áramot használnak.) Megszabadulnánk az atomerőművek időzített bombaként fenyegető kiégett fűtőelemeitől. Nem szennyeznék a világtengereket a kigyulladt és elsüllyed olajszállító tankerek több millió liter kőolajjal.

A jelenleg ismert kompakt kivi­telű több­letenergia-előállító rendszerek közül legtökéletesebb a Tesla-konverter. Ebben a készülékben ugyanis a gerjesztést az éter végzi, így semmilyen külső beavatkozásra sincs szükség a működéséhez. Elektronikus kivitele következtében a mérete tetszés szerint változtatható, az előállítása egyszerű és olcsó. Miután nem igényel általunk létrehozandó külső gerjesztést, így a hatásfoka elméletileg végtelen. Ennek természetesen határt szab a megvalósíthatóság, mivel egy bizonyos teljesítmény felett már akkora kicsatoló transzformátorra lenne szükség a kivitelezé­sé­hez, amekkorát csak daruval lehetne mozgatni, és olyan vastag huzal kellene a tekercseléséhez, amilyet nem tudnánk meghajlítani. A Tesla-konverter azonban nem arra szolgál, hogy erőművet helyet­tesítsen. Adottságai folytán legideálisabb alkalmazási területe a helyi áramellátás. Alkal­mazásával szükségtelenné válik a fogyasztók összekapcsolása, sőt az is könnyen előfordulhat, hogy a jövőben a lakások egyes helyiségeit sem kötik össze villanyvezetékekkel.

Ezt az teszi lehetővé, hogy a Tesla-konverter fajlagos teljesítménye igen magas. A híradástechnikai készülékek táp­lálását pl. egy tenyérnyi méretű kis panel is el tudja látni, ami elfér a készülék valamelyik sarkában. Nem zárható ki tehát, hogy a későbbiekben a gyártók már eleve beépítik ezt a nem túl drága áramforrást a termékeikbe, így megszűnik a hálózati csatlakozó vezeték, min­den elektromos készülék önmagát fogja táplálni. Az elektronikus készülékekbe, számítógépekbe szerelt Tesla-konverte­rek már nem 230 (110) voltos feszültséget fognak előállítani, hanem kimenő feszültségüket a terhelő áramkörök által igényelt feszültségre (3V, 5V, 12V) fogják letranszformálni. Ez esetben már csak egy egyenirányító diódahidat, és egy egyszerű feszültségstabilizátort kell rácsatlakoztatni a konverter kimenetére.

A radiátorszerű villamos fűtőtestekre (olajradiátorokra) valószínűleg oldalt fogják majd azt a dobozt felszerelni, ami az áram­ellátást végzi, míg a villanytűzhelyeknél várhatóan alulra kerül a nagy teljesítményű konverter. Lehetséges, hogy integ­rált áramköri kivitelben is elő tudunk majd állítani olyan miniatűr konvertert, ami akár órákba is beszerelhető lesz. Így nem csak a hordozható elektronikus készülékek üzemeltetése válik jóval olcsóbbá, hanem megszabadulunk attól a környe­zet­szennyezéstől, amit a jelenleg milliárdszámra eldobott kimerült szárazelemek és akkumulátorok okoznak. Ezzel egyidejűleg megszűnik az a groteszk helyzet is, hogy sokszor többe kerül az elem, mint a készülék, amibe beleteszik. Ez főként annak tudható be, hogy a szárazelemgyártók kihasz­nálva a fogyasztók függő helyzetét az utóbbi években a csillagokba emelték termékeik árát.

 

Az univerzális energia kinyerése, munkára fogása tehát minden téren elodázhatatlan. A feladat nem olyan nagy, mert a Tesla-kon­verter bizonyíthatóan létezett.[1] A mai modern alkatrészekkel olcsón és néhány hét alatt megépíthető lenne. Előtte tanulmányozni kell Nikola Tesla szabadalmi leírásait, különös tekintettel a konverterre. Ez nem ütközik különösebb akadályba, mert Varsányi Péter összegyűjtötte Tesla összes szabadalmi leírását, sőt a legtöbbjüket le is fordíttatta magyar nyelvre. (E-mail címe: info@varsanyipeter.hu Tel: +36-20-942-7232.) Az óriási munkával és nagy anyagi áldozatok árán létrehozott gyűjteménye a http://www.Tesla.hu honlapon tekinthető meg. A be­szkennelt oldalak GIF formátumban vannak el­mentve. A szöveg egy része OCR (karakterfelismerő) programmal elektronizálva lett, sőt a legfontosabb szabadalmi leírások le vannak fordítva magyarra. (Ilyen átfogó gyűjtemény még sehol a világon nem készült. Itt megtalálható a két feltaláló összes könyve, cikke, találmányi leírása. Az anyag jelenleg is bővül, kiegészül az utólag feltárt, korábban ismeretlen írásokkal.) Ezeknek az információknak, valamint a kapcsolási rajz birtokában már el lehet kezdeni a készülék megépítését.

Először kezdjük az alapoknál. Erre azért van szükség, mert a Tesla-konverter működési mechanizmusa ismeretlen. Ennek oka nem a titkolódzás, hanem az elméleti ismeretek, a szakkifejezések hiánya. Maga Tesla, illetve később Moray sem ismerte készüléke pontos működési mechanizmusát. A Tesla-konvertert felélesztő és továbbfejlesztő Henry Moray készülékéről is csak ennyit tudott meg a segédje, hogy: „Mérete: 60 × 25 × 15 cm. Ami a belső szerkezetét illeti 12 vákuumcső van benne, melyekből három 70-L-7 típusú.” Ebből a csekély információból azt a következtetést lehet levonni, hogy a Tesla-konverter 10 kaszkádba kapcsolt fokozatból állt, melyekben a vákuumcső a dióda szerepét töltötte be. A 3 elektroncső valószínűleg alacsony küszöbfeszültségű volt, és az első három fokozatba lett beépítve. Utána már olyan nagy volt a kimenő feszültség, hogy közönséges elektroncsöves diódák is megfelelőek voltak.

Első lépésként tehát építsünk 10 db hagyományos párhuzamos LC-kört, és kapcsoljuk sorba őket. (Induktivitásként egyre nagyobb teljesítményű transzformátorok primer és szekunder tekercseit használjuk.) Az első fokozatra jelgenerátorral kapcsoljunk közönséges szinusz jelet. Az utolsó fokozat szekunder tekercsére kössünk egy feszültségmérőt vagy oszcilloszkópot. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a kimenőjel amplitúdója, azaz a teljesítménye még a bemenőjelét sem éri el. Ennek oka az összekötő vezetékekben és a transzformátorok tekercseiben fellépő hőmozgás, valamint a Lenz törvény következtében az induktív energia csaknem felemésztődik az egyes fokozatokban. Most állítsuk a szinuszjel frekvenciáját a rezgőkörök rezonanciafrekvenciájára. Ekkor azt tapasztaljuk, hogy a kimenőjel csaknem akkora, mint a bemenőjel. Ez csekély veszteség annak tudható be, hogy a fémhuzalok atomjainak mechanikus rezgetése folytán jelentős mennyiségű szabadelektron válik le a legkülső elektronhéjukról. A rezonanciára hangolt RC-, LC-, RLC áramköröket használják a híradástechnikában, a mikrohullámú technikában (mobiltelefonok, szatellitek). Ebből állnak a modulátor tekercsek, az alul- és felüláteresztő szűrők és egyéb rezonátorok.

Ezek mind hasznos áramkörök, nélkülük nem lenne elektronikus kommunikáció a világunkban, és még az elektronikus hangszereket is nélkülöznünk kellene. Ezek a szokványos párhuzamos rezgőkörök azonban nem alkalmasak többletenergia előállítására. Sőt az előbb említett okok miatt működtetésük során némi veszteséggel is számolni kell, ezért tápáramra van szükségük, hogy a működésük során fellépő veszteséget pótoljuk. Jelenleg ezeket az áramköröket használjuk jeltovábbításra és jelvételre is (rádióadók, tévéadók, mobiltelefon állomások). Ezen az alkalmazási területen nem az a legnagyobb probléma, hogy nem keletkezik többletenergia, mert itt nem is ez a cél. Sokkal nagyobb baj, hogy ez a fajta gerjesztési mód behatárolja az elektromágneses hullámok terjedési sebességét. Mivel itt elektronok hozzák létre az indukált feszültséget, ezért a kisugárzott jel sebessége sem haladja meg az elektron sebességét. Ez pedig mint tudjuk nem nagyobb a fénysebességnél, azaz kerekítve 300 ezer km/s.

Itt a Földön ez a terjedési sebesség kielégítő, de az űrben már akadályozza az interaktív (késleltetés nélküli) kommunikációt.[2] A kozmoszban pedig teljesen használhatatlan ez a rendszer, mert már a hozzánk legközelebbi csillagról is 4 év késleltetéssel érkeznének meg a felénk sugárzott jelek. Ezért a földönkívüliek ezt az elavult kommunikációs módszert nem használják. Ők az éteri részecskéket alkalmazzák erre a célra, melyek áramlási sebessége 12 nagyságrenddel haladja meg az elektron sebességét. Ez a jeltovábbítási mód nálunk sem teljesen ismeretlen, mert Tesla már 120 éve feltalálta, csak nem törődött vele senki. Helyette civilizációnk a Marconi-féle, transzverzális hullámokon alapuló hírközlési rendszert vezette be. Pedig jobban jártunk volna a Tesla-féle longitudinális hullámokon alapuló jeltovábbító módszerrel.

Az általa feltalált zseniális kommunikációs rendszer már a XIX. század végén készen állt a gyakorlati alkalmazásra. Ő nem csak az éteri vevőt, hanem az adót is megszerkesztette, méghozzá hordozható kivitelben. Ezt bizonyítja az 1899-ben készült találmányi leírása, és a hozzá tartozó kapcsolási rajzok. A több mint száz évvel ezelőtt született mobiltelefon ötletét azonban annyira futurisztikusnak vélte, hogy be sem nyújtotta szabadalmaztatásra. Nem felejtsük el, hogy Popov a XIX. század végén még csak szikratávíróval kísérletezett, Markoni pedig 1901-ben jutott el oda, hogy morzejelet küldjön az Atlanti-óceán túlpartjára. Az általa kifejlesztett rádió 1921-ben vált alkalmassá beszéd közvetítésére. Teslának tehát reménye sem volt arra, hogy negyed századdal korábban szabadalmat kapjon rádiótelefonra, amikor még a tudósok sem tudták azt, hogy mi az a rádió.

Erről technikatörténeti tényről csak kevés embernek van tudomása. A kommunista diktatúra évtizedei alatt azt tanították az iskolában, hogy a rádió feltalálója az orosz Popov. A nyugati iskolákban az olasz Marconi nevét sulykolták a gyerekekbe, holott az Amerikában élő Tesla mindegyiküket jóval megelőzte. Három évtizednyi pereskedés után ezt az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága is elismerte. Megfellebbezhetetlen határozatukban Teslának ítélték a rádió feltalálói jogát, de ekkor már az érintettek egyike sem élt. A világot pedig a legkevésbé sem érdekelte, hogy ki találta fel a rádiót. Az emberek örültek neki, hogy megszületett, és egyre nagyobb számban hallgatták a rohamosan szaporodó adóállomásokat.

 

Az általunk alkalmazott hírközlési rendszerben egy nagyfrekvenciás vivőhullámot állítunk elő, és erre ültetjük rá a továbbítandó jelet. Ezt nevezik modulációnak. A vevőkészülékben a demodulá­tor leválasztja a vivőhullámról a hasznos jelet, és felerősítve hallhatóvá, nézhetővé teszi. Ennek során is mozgásba jön az éter, de ezt mi nem tudjuk hasznosítani, mert vevőkészülékeinkkel csak harmonikus, transzverzális jeleket tudunk érzékelni. Azért sem foglalkozunk ezzel a mellékjelenséggel, mert szakembereinknek sejtelmük sincs róla, hogy kisugárzott jeleikkel éteri hírközlést is végeznek. A földönkívüliek azonban ismerik, sőt ki is használják ezt a jelenséget. Ennek tudható be, hogy a tőlünk több száz fényévnyire élő civilizációk folyamatosan nézik a tv-műsorainkat. Ez még a több ezer fényévnyire levő civilizációknak sem okoz gondot, mert az elektromágneses hullámok rossz terjedési tulajdonságai miatt legalább ezerszer nagyobb intenzitással sugározzuk ki őket, mint amire szükség lenne a Tejútrendszerben való észlelésükhöz.

A transzverzális jel ugyanis lecseng, megjelenése után egyre kisebb amplitudójú lesz, majd elhal. Ezért gondoskodni kell a jelek folyamatos generálásáról, hogy ne csökkenjen a térerő, és ezáltal a vevőkészülékben a hangerő. Mivel a transzverzális hullámok intenzitása a távolság négyzetével arányosan csökken, a vivőhullámok szinten tartása is igen nagy energiát igényel. Ezek a hatások együtt azt eredményezik, hogy a hosszú-, illetve középhullámú adóállomásaink táplálásához egy kisebb erőműre van szükség. (Jelenleg néhány grammatomsúlynyi elektront rángatunk ide-oda az antennának nevezett több tonnás acélkolosszusainkban, megawattnyi energiabefektetéssel.

Visszafelé azonban nem működik ez a módszer. Mi nem tudjuk az ő kommunikációikat lehallgatni, mert az általunk használt vevőáramkörökkel csak transzverzális hullámokat lehet érzékelni. Ennek tudható be, hogy a SETI programban részt vevők egyetlen értelmes jelet sem tudnak regisztrálni a világűrből, holott szinte elárasztanak bennünket a különböző helyekről érkező mágneses hullámok. Még a csillagrobbanások gigantikus erejű longitudinális hullámait sem tudjuk észlelni, pedig ezek szinte késleltetés nélkül szétsugárzódnak az univerzumban. Emiatt a mi rádiótávcsöveinkkel csak azt tudjuk tanulmányozni, hogy milyen volt az univerzum évmilliókkal, illetve évmilliárdokkal ezelőtt. Arról, hogy jelen pillanatban mi zajlik a világegyetemben sejtelmünk sincs.

Visszatérve a többletenergia-előállításhoz transzverzális hullámokkal, elektromágneses úton tehát nem lehet energiát termelni. Ehhez más hullámra van szükség. Szerencsére a helyzet nem teljesen reménytelen. A természet ugyanis produkál egy olyan hullámformát, amelynek erőssége nem csillapodik, sőt erősödik a haladása során. Ez nem más, mint a szolitonhullám[3]. Jellegzetessége, hogy a lineáris hul­lámmal ellentétben kilométereken át halad anélkül, hogy csillapodna. Szabad vizek esetén szoliton hullámok a felszínen jönnek létre. Keletkezésük legfélelmetesebb példája a földrengések által keltett cunamik, amelyek több ezer kilométert is haladnak az óceánban, mielőtt a sekély partokon megtörve pusztító energiájuk felszabadul. 2004. december 26-án egy 9,3-as erősségű víz alatti földrengés után közel negyedmilló áldozatot követelő cunami söpört végig az Indiai-óceán partvidékén. Egy másik érdekes megnyilvánulása a torlóár, amikor a dagály által keltett hullám felhatol egy folyó medrébe. Csillapodásmentes haladásuk titka az éter. A szolitonhullám ugyanis lassan fut fel, és magassága hirtelen csökken. Miután a hullámmagasság lökésszerűen lecsökken, az így kialakult űrbe éteri részecskék áramlanak be. A hullámvölgybe gyorsan benyomuló éteri részecskék a tehetetlenségi erő révén meglökik a vízhullámot, ami ettől előre halad. Ez a tolóerő olyan nagy, hogy sokáig nem hagyja a hullámot elhalni.

 

A szolitonhullámok villamosiparban való alkalmazhatóságát Nikola Tesla ismerte fel. Először a gázokban történő haladását tanulmányozta. Nagyon hamar rájött, hogy a longitudinális hullámok által keltett többletenergia kisugárzódva kumulálódik (összeadódik). Ezt a jelenséget kihasználva Tesla longitudinális hullámokkal fénygömböket hozott létre, vagy fényleni kezdett a terem. Olyan nagy mennyiségű energiát halmozott fel a légtérben, amely ionizálta, plazmává alakította a levegőmolekulákat. Egyik kedvenc mutatványa alkalmával két fémlapot tett le a helyiségbe és a körülvevő levegő nemsokára egyenletes fényben izzott. A New Yorkban, Londonban, Párizsban, Philadelphiában, St. Louis­ban széles nyilvánosság előtt folytatott előadások során bemutatott egy gázkisüléses fénycsőhöz hasonlító, igen nagy fényerejű lámpát is. Ennek az volt a jellegzetessége, hogy csak egy tápvezeték csatlakozott hozzá. (Ez valójában egy antenna volt, ami a fénycsőbe vezetve besugározta a belső terét longitudinális hullámokkal.) Visszaemlékezéseiben így írt erről a csőről: „Nagyon érde­kes kísérleteket végeztem vibráló gázoszlopokkal. A 10 kHz frekvenciájú gerjesztőáramot egy különlegesen konstruált alternátorból vettem. A gázkisülési cső átmérője 1 inch, a hossza pedig 1 méter volt. Mindkét végét burkolattal láttam el, és addig szivattyúztam belőle a levegőt, amíg a kisülés megindult. Később kiderült, hogy érdemesebb csak egy elektród­dal dolgozni.” Ezzel a csővel energiát is tudott termelni. Egyszer azt mondta, hogy élete legnagyobb találmánya egy cső, amiből nagyon sok energiát lehet kinyerni.

Egy újságírónak ezt nyilatkozta erről a csőről: „Ez egy újfajta cső és a hozzá tartozó apparátus. Már 1896-ban használtam olyan csövet, ami 4 millió voltos feszültségen működött. Később aztán 18 millió voltot is sikerült elérni, azonban ekkor legyőzhetetlennek tűnő akadályokba ütköztem. Meggyőződtem arról, hogy valami teljesen más típusú csövet kell kifejleszteni ahhoz, hogy ezeket a problémákat leküzdjük. Ez a feladat jóval nehezebbnek bizonyult, mint vártam, de nem elsősorban a cső elkészítésében, hanem a működtetésében. Éveken keresztül csak lassan haladtam előre. Aztán teljes sikert értem el. Olyan csövet találtam fel, amit nehéz tovább javítani. Ideálisan egyszerű, nem gyengül az idővel és bármilyen nagy potenciálon, feszültségen működtethető. Egészen nagy áramok is átfolyhatnak rajta, és bármilyen reális szinten belül használható energiaátalakításra. Könnyen szabályozható, és ezért nagyon nagy eredményekre számíthatok. Többek között lehetővé teszi, hogy olcsó sugárzó anyagokat állítsunk elő vele bármilyen mennyiségben, és sokkal hatékonyabb lesz, mint az anyag átalakítása mesterséges sugárzással.”

Széngombos lámpája egy gömb alakú vákuumcső volt. Az egyetlen elektróda egy kör alakú, szénből készült lapos lemez volt, és a nagyfrekvenciás áram hatására a gáz folyamatosan rezegve a cső belsejében izzásba jött és gyönyörű fényt adott. Az elektróda állandó bombázása tette lehetővé ezt a jelenséget, az elektróda körül a ritkított gáz (plazma) nagy sebességgel, frekvenciával rezgésbe jött. Ez a furcsa kis gömb alakú lámpa az elektronmikroszkóp ősét is jelentette, mert az ionmikroszkóp néven ismert készülék hasonló elven alapul.

Ezekkel a kísérletekkel Tesla létrehozta a veszteségmentes világítást is. A longitudinális hullámok ugyanis hőveszteség nélkül gerjesztették a fénycső belső oldalára felvitt fluoreszkáló réteget. (Mi még száz év után is ott tartunk, hogy az izzólámpáinkba táplált energiának csupán 3%-a, míg fénycsöveinkben a 10%-a hasznosul fényként. A többi hővé alakul, veszendőbe megy. Különösen kellemetlen ez a jelenség a film- és tévéstúdiókban, ahol a rossz hatásfokú lámpák pokoli hőséget teremtenek. A több száz °C-os hőmérséklet hamar tönkreteszi az izzólámpát is, ami hatalmas robbanással kiég.) Tesla mágneses impulzusokkal gerjesztett lámpája viszont sosem megy tönkre. Miután nem tartalmaz izzószálat, nincs ami elromoljon benne. Ha levegő kerül bele, az sem teszi működésképtelenné, mert nem vákuumban meginduló elektronemisszió gerjeszti a fénykibocsátó réteget, hanem éteri energiarészecskék, amelyek ionizálják a levegőmolekulákat. Valószínűleg ez lesz a jövő ideális fényforrása. Az ára sem lesz magas, mivel a szolitonos gerjesztés elektronikai kialakítása nem bonyolultabb, mint a kompakt lámpáé.

A szolitonhullámok széleskörű alkalmazásával Tesla olyan motorokat is bemutatott, melyek csak egy dróttal voltak a hálózathoz kötve, a másik vezeték helyett a levegőben terjedt az energia. Gyakran érdekes, váratlan eredmények is születtek. Egy napon, a viszonylag tiszta levegőben kísérletezve észrevette, hogy olyan erős köd keletkezett a nagyméretű laboratóriumban, hogy a kezét alig látta. Bár nem indult el ebbe az irányba, de úgy érezte, hogy az effektus segítségével száraz helyeken is öntözni lehetne. Másik érdekes dolog, amit a naplójából ki lehet deríteni, hogy kísérletei közben különös tűzgömbök jelentek meg, és viszonylag lassan mozogtak, általában vízszintes irányban. Ezeket a tűzgömböket gömbvillám néven már ismerték, Tesla is hallott róluk. Vajon gömbvillámot állított elő? Ő mindenesetre világosan leírja ezt naplójában. Úgy érvelt: lehet, hogy a kezdeti energia nem lenne elég a jelenség állandó ébrentartásához, de az újabb és újabb környező szikrákból állandó energiát kap, és így a jelenség folyamatosan létezhet. Ezt az elméletet évtizedekkel később a Nobel-díjas Pjotr Kapica is felelevenítette, kísérletileg azonban nem sikerült igazolni, hogy ezek a fénylő gömbök valóban azonos tulajdonságokat mutatnának a természetben megfigyelt gömbvillámmal.

Az is hamar kiderült, hogy a szolitonhullámok leghatékonyabban az étert gerjesztik. Erre a célra megépítette a híres Tesla-tekercset, amellyel több millió voltos gerjesztő feszültséget tudott előállítani. Ezzel az energiakeltési móddal akarta megvalósítani nagy álmát, a vezeték nélküli energiatovábbítást. Ez szerencsére nem sikerült, mert nem kapott hozzá anyagi támogatást. Megvalósulása esetén a környéken olyan erős elektroszmog jött volna létre, ami kipusztította volna a bioszférát. Az éteren át továbbított energia ugyanis nem csak a fémes vezetőkben indukál áramot, hanem az elektrolitokban is. (Tesla Colorado Springs-i laboratóriumának körzetében több kilométeres távolságban felizzottak a kikapcsolt villanylámpák.) Mivel az emberi test 60%­-ban sós vízből áll, bennünk is elindul egy káros gerjesztési folyamat, ami különféle betegségeket (leggyakrabban vérrákot) okoz. Az intenzív mágneses gerjesztés rákos elváltozásokat hoz létre az állatokban és a növényekben is. Az energiát tehát nem szabad sem az éteren át, sem távvezetéken továbbítani, mert százméteres körzetben a nagyfeszültségű távvezeték is rákos megbetegedést idéz elő az élő szövetekben. Az energiát a helyszínen, a felhasználónál kell előállítani, és minél rövidebb vezetéken eljuttatni a terheléshez, vagyis az áramfelvevő készülékbe.

 

Mint látható Tesla összes találmánya a szolitonhullámok vagy más néven transzlációs hullámok alkalmazásán alapul. A szoliton egy olyan impulzus, amelynek a lefutási meredeksége nagyobb, mint a felfutási ideje. Szabályos jelalakját nem ismerjük, de már használjuk. Az optikai kábeleket alkotó üvegszálakban szolitonos jeltovábbítás gondoskodik a veszteségmentes transzkontinentális kommunikációról. Ez a sajátos fényhullám teszi lehetővé, hogy a világháló (Internet) az egész földgolyót behálózza. Miután a vezeték nélküli energiatovábbítás terve kudarcba fulladt, az 1930-as évek elején ismét elővette a szolitonos gerjesztést. A róla elnevezett konverter fejlesztése során ugyanis hamar rájött, hogy itt sem boldogul szolitonhullámok nélkül. Az energiasokszorozásra alkalmasnak talált kaszkádba kapcsolt LC rezgőkörök még rezonanciafrekvenciára hangolva sem képesek többletenergiát termelni. Ehhez a fémes vezetőkben is kumulálni kell az energiát. Fémes vezetőkben az energiát a szabadelektronok hozzák létre. Tehát ezeket kell sokszorozni.

A szolitonhullám erre is alkalmas, csak a gerjesztőáram jelalakját kell módosítani. A harmonikus rezgést lehetővé tevő szinuszos jelalak helyett szoliton alakú gerjesztőjelet kell alkalmazni. Ekkor  a lassú felfutó szakaszban hagyományos gerjesztés megy végbe a fémes vezetőben, jelen esetben az induktivitásban. Maximális értékének elérése után azonban a feszültség hirtelen megszakad. Ekkor a szabadelektronok visszarendeződnek a fématomok legkülső elektronhéjára. A világegyetem azonban nem tűri az űrt, ezért igyekszik azt minél hamarabb kitölteni, Ezért az ide-oda száguldó szabadelektronok helyére éteri részecskék (éterinonok) hatolnak be a fémes vezetőbe. Óriási, az elektronok sebességét 12 nagyságrenddel meghaladó sebességük során beleütköznek a fématomokba, és nagy mennyiségű elektront választanak le legkülső elektronhéjukról. Aztán jön a szolitonhullám újabb felfutó szakasza, ami gerjesztő hatásánál fogva tovább növeli a szabadelektronok számát. Ekkor megint megszűnik a gerjesztés, és most már még több szabadelektron rendeződik vissza. Erre még nagyobb lesz az űr a fémes vezetőben, ami még több éterion beáramlását teszi lehető. Létrejön tehát a kumulálódás, ami az egyes fokozatokban sokszorozódva jelentős többletenergiát eredményez. Ezt aztán már csak ki kell csatolni a konverterből. A sokszorozódási folyamat természetesen nem tarthat a végtelenségig, mert az induktivitás vékony rézhuzalában korlátozott a fématomok száma. A következő fokozat azonban nagyobb transzformátort tartalmaz, vastagabb huzallal, így nincs akadálya annak, hogy tovább sokszorozza a kapott energiát.

Tesla és Moray a feszültségsokszorozás következtében elő­állt nagyfeszültségű többletáramot a lánc végén olyan értékre transzformálták le, hogy a szokványos villamos fogyasztókra rákapcsolható legyen. Ezzel arányosan nőtt a konverter terhelhetősége, ami azt jelentette, hogy ez a sajátos készülék a szokványos hálózati feszültség biztosítása mellett 10 amper feletti áram­­erősség leadására is képes volt. A feszültségsokszorozó egységek számának növelésével azonban ez a teljesítmény tovább fokozható. A találmány szerinti áramkör valószínűleg azért lett erre a teljesítőképességre tervezve, mivel ez az energia már képes volt az akkori igényeket kielégíteni. A feltalálók igen nagy súlyt fektettek a kis méretre és a hordozhatóságra is, mert a nyilvános bemutatókon gyakran kellett bizonyítaniuk, hogy a készüléket rejtő dobozba nem fér bele akkora akkumulátor, amely a kimenetre kapcsolt vasalót és nagy fényerejű izzólámpákat a megfigyelés több száz órás időtartama alatt működtetni tudná. A könnyű szállíthatóságra azért is szükség volt, mivel a szerkezetet nem egyszer vitték különböző járművekre, hogy egy távoli siva­tagban vagy az óceán kellős közepén bebizonyítsák, hogy a konverter az energiát nem a lakott települések elektromos vezetékeinek kisugárzásából, és nem is a közeli rádióadók jeléből veszi, hanem valóban az éter segítségével állítja elő.

 Az energiasokszorozás elvének kigondolása során Tesla azért is választotta a párhuzamos LC köröket, mert már a Tesla-tekercs tervezése során rájött arra, hogy a szolitonhatás annál nagyobb, minél magasabb feszültséggel dolgozik. A párhuzamos LC-körök kaszkádba kapcsolása esetén mód van az egyes fokozatok feszültségének feltranszformálására. A tizedik fokozat primértekercsén már valószínűleg akkora feszültség volt, mint ami a katódsugárcsöves televíziónk sortranszformátorában (malomtekercs) mérhető. Ezért a Tesla-konverter meglehetősen veszélyes. A száraz levegő átütési szilárdsága 21 kV/cm. Nedves levegőjű helyiségben ez felére is lecsökkenhet. Ezért szigorúan tilos a fémházából kiszerelt, bekapcsolt konverterhez hozzányúlni. Kikapcsolása után meg kell várni, amíg a kondenzátorokban levő energia is kisül. Rekonstruálása során is fokozott gonddal kell eljárni, mert egy óvatlan mozdulat is halálos áramütést eredményez.   

 

A Tesla-konverter kifejlesztése azonban nem volt olyan könnyű, mint azt manapság gondolnánk. A szolitonos gerjesztés megvalósítása nem ment könnyen. Tesla munkásságának idején, a XIX. század végén még nem voltak diódák, tranzisztorok, jelgenerátor pedig még kevésbé. Tesla szikraköz generátorral állította elő a szoliton hullámokat. (Ő különlegesen konstruált alternátornak nevezte ezt a mechanikus jeladót.) Ez a mechanikus jelgenerátor nem más, mint egy átalakított váltóáramú motor. Ez esetben nem motorként, hanem generátorként kell használni a villamosgépet. Most egy külső motorral meg kell hajtani az egyfázisú váltóáramú motort, és a szolitonjelet a szénkefékkel kell elvezetni róla. A váltóáramú generátor nem alkalmas erre a célra, mert ebben a keletkező áramot nem kommutátorral, hanem csúszógyűrűkkel vezetik ki. Emiatt elmarad a szikraköz, ami itt nagyon fontos. Az aszinkronmotor sem jó ide, mert ebben a rövidre zárt forgórész miatt szintén nincs kommutátor. A gerjesztőáram a kommutátorlemezeken felfut, majd a kommutá­tor­lemezek között szigetelő réseken hirtelen megszakad. Ilyenkor megszűnik a gerjesztés. Ezáltal egy folyamatos hullám jön létre, amely lassú felfutású, majd gyors lefutású jelekből állt. Ez nem más, mint szolitonhullám. Ezt Tesla nem tudta, mert akkor még nem volt neve ennek az étermozgató nemlineáris hullámnak.

Az utánépítők találtak egy egyszerű eljárást is a szolitonhullámok előállítására. Egy elektromotor tengelyére merőlegesen szigetelőtárcsát erősítettek, amelyen előzőleg fém lamellákat alakítottak ki. Ennek nekinyomtak egy szénkefét, amely a tárcsa forgása közben úgy viselkedett, mint a kommutátor. Mechanikailag azonban ez sem volt stabil. Ma már nem kell megbízhatatlan és kopásnak kitett mechanikus generátorokkal kínlódni, mert a tranzisztoros, illetve mostanában már integrált erősítős jelgenerátorok stabil frekvenciájú és formájú jeleket állítanak elő. Ennek birtokában könnyen fel lehet éleszteni ezt a készüléket.

A mechanikus előállítási mód miatt Tesla sokat kínlódott a konverter beszabályozásával. Az egyes fokozatok rezonanciafrekvenciára hangolását úgy oldotta meg, hogy a transzformátor primér­tekercsének vasmagját ki-be tologathatóvá tette, a nagyfrekvenciás generátor és a primértekercs közé pedig beiktatott egy változtatható kapacitású kondenzátort. A deszkamodell életre keltése során ez a módszert mi is eredményesen alkalmazhatjuk. A kondenzátor forgatásával és a vasmag betolásának mértékével hamar ráhangolódhatunk a rezonanciafrekvenciára. A forgókondenzátor helyett alkalmazhatunk kapacitív dekádszekrényt is, a tekercs azonban nem helyettesíthető induktív dekádszekrénnyel, Itt ugyanis nem egy sima induktivitást kell hangolni, hanem egy transzformátort. A konverter végleges változatában már nincs helye tologatható vasmagnak. A fejlesztés végén pontosan méretezett (rezonanciafrekvencián üzemelő) transzformátorokat kell használni. A pontosítás úgy oldható meg, hogy a primer és a szekunder tekercsek menetszámát csökkenteni vagy növelni kell.

Kísérletezésünk során ne feledkezzünk el arról, hogy itt nagyfrekvenciás gerjesztésről van szó, ezért ferritmagos transzformátorokat kell használnunk. A lágyvaslemezből készült hagyományos transzformátor 150 Hz felett már telítődik. Az átütésveszély csökkentése érdekében a kimenőtransz­for­mátor­t a régi katódsugárcsöves televíziók sortrafójának mintájára készítsük el. Ez a fajta kialakítás 45 kV-ig nagy biztonsággal látta el a színes televíziók képcsövének gerjesztését. Tesla a gerjesztő­frekvencia értékét 20 és 30 kHz közötti értékre állította be. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi nem próbálkozhatunk nagyobb értékkel. Jelgenerátoros gerjesztésnél ennek semmi akadálya. Teslának erre nem volt lehetősége, mert a szolitonhullámot előállító váltóáramú motort túl nagy fordulatszámmal nem tudta pörgetni. (Van olyan ferritmag, amely 1 MHz-ig üzemképes, de 60 kHz-ig minden ferritmagos transzformátor gerjeszthető.) Antennás gerjesztés esetén erre nem lesz lehetőségünk, mert ennél a klasszikus változatnál az éterzaj frekvenciája egyértelműen meghatározza az egyes fokozatok rezonanciafrekvenciáját.  

 

A rekonstruálás következő lépése tehát a szolitonos gerjesztés lesz. Ez nekünk sem megy könnyen, mert jelenleg nem gyártanak szolitongenerátort. A forgalomban levő jelgenerátorok vagy más néven függvénygenerá­to­rok, funkciógenerátorok, illetve szignálge­nerá­torok szinuszjelet, négyszögjelet és fűrész­jelet állítanak elő. A fél­be­vágott szinuszjel azon­ban valószínűleg megfelel erre a célra. Kap­csol­juk rá az első fo­kozat beme­netére, és frek­venciáját állítsuk rá az LC-kör korábban kikí­sérletezett rezonancia­frek­venciájára. Azt tapasz­taljuk, hogy a rezgőkör működik ugyan, de nem termel többletára­mot. Hiába a szolitonos ger­jesztés a rezgőkörben az áram nem nő, hanem csak cirkulál. A jel felfu­tásakor a kondenzátor feltöltődik, majd a lefu­tásakor kisül. Energiáját átadja az indukti­vi­tásnak. Ezt követően az induktivitás mágnes­mezeje összeomlik, és energiája ellenkező irányban a kondenzátorba áramlik. A tekercs és a kondenzátor felváltva működik energiaforrásként és energiatárolóként. Ennek következménye az oszcilláció.

Most azonban nem rezonanciafrekvencián üzemelő oszcillátorra van szükségünk, hanem energiasokszorozóra. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy meggátoljuk az oszcillációt, és nem engedjük a mágneses energiát visszafolyni a tekercsbe. Ezt a feladatot Tesla rendkívül egyszerűen oldotta meg. Beiktatott a tekercs és a kondenzátor közé egy diódát. Mivel a diódán csak egyirányban haladhat az áram, nem képes visszafelé folyni. Így elmarad az oszcilláció. Ezt a követelményt Tesla így fogalmazta meg: „Nagyon ügyelni kell arra, hogy nehogy oszcilláció alakuljon ki. Ennek a hullámnak az előállításánál nem szabad megengedni harmonikus rezgéseket, az áramimpulzusoknak egyirányúak­nak kell lenniük.” Mivel az áram nem képes visszafolyni, a következő szolitonhullám rátölt az előzőre. Ezáltal az induktivitásban, jelen esetben a transzformátor primértekercsében nő az energia. Moray ezt az eljárást szelepelésnek hívta. A Tesla-féle összeállítás csak látszólag hasonlít a hagyományos transzformátorokhoz, működési mechanizmusa nagyon távol áll tőlük. Ez az áramkör nem más, mint egy kumulátor, transzformátorral kombinálva. A kumulátor által begyűjtött energiahullámok feszültségét a transzformátor feltranszformálva adja tovább.

Most már semmi akadálya a többletenergia-előállításnak. Sokra azonban nem megyünk vele. A szolitonhullámok nagy erőkifejtésre képesek ugyan, de csak nagy tömeg esetén. A kis tömegű alkatrészekből álló áramkörökben nem képesek több kilowattnyi többletáramot előállítani. Az így előállított villamos energia feszültsége feltornázható ugyan akár több millió voltra is, de az árama csekély lesz. Ezt bizonyítja, hogy Tesla látványos bemutatóin nem egyszer magán is átfolyatta ezt az energiát. A rajta áthaladó nagyfrekvenciás, nagyfeszültségű áram nem tett benne semmi kárt, pedig szikrák pattogtak róla, és a sötétben ő maga kísérteties fényárban úszott. A kis áramerősség és a skin-hatás következtében semmi baja sem történt. Ha most egy 750 ezer voltos távvezetékhez nyúlna így hozzá, szénné égne. Ebben ugyanis van áram. A csekély áramerősség ellenére a többfokozatú konverter legalább 10 kW-nyi többletenergiát szolgáltatott. Az áramtermelésbe ugyanis besegítettek a diódák is.

Miután Tesla korában még nem volt oszcilloszkóp, a feltaláló nem tudott róla, hogy a nagy fémtartalmú hidegkatódos elektroncsöves diódák negatív belső ellenállással rendelkeznek. Ezáltal nem csak egyenirá­nyítanak, hanem többletenergiát is termelnek. Még hozzá nem is keveset. Ezt a rásegítést mi is igénybe vehetjük, de a félvezetők korában ennek megvalósítása bonyolultabb. A fő gond az, hogy a hagyományos kétrétegű germánium- és szilíciumdiódák nem rendelkeznek negatív belső ellenállással. Az alagútdiódák (Esaki dióda és backward vagy Gunn dióda) már igen. De ezeknek a diódáknak nagyon alacsony a zárófeszültségük. Csupán az első három fokozatban lehetne használni őket. A további fokozatokban a feszültség feltranszformálása miatt zárlatossá válnának, tönkremennének. Ezekbe a fokozatokba nagy zárófeszültségű alagútdiódára van szükség. Ezt csak oly módon lehet megvalósítani, hogy az alagútdiódát ki kell egészíteni egy alacsonyan dodált félvezető réteggel. Ez a háromrétegű dióda az összes fokozatban alkalmazható, mert alacsony a nyitófeszültsége, és magas a zárófeszültsége.

Ilyen diódát egyelőre sehol sem gyártanak. A lehetőség azonban megvan rá. A negyven évvel ezelőtt alkotott találmányaim egyike feltehetően képes ennek a két követelménynek eleget tenni. A Térelektromos félvezetők című találmányom működési és szabadalmi leírása megtalálható a Kun Elektronikus Könyvtárban. Egy félvezetőgyárral le kellene gyártatni a mintapéldányokat, és bemérni őket. Amennyiben a küszöbfeszültségük leesik közel nullára, és a terhelési karakterisztikájuk erősen visszahajlik, akkor nyert ügyünk van. Ez esetben már semmi sem akadályozza a Tesla-konverter korszerű alkatrészekkel történő rekonstruálását.

A térelektromos félvezetők mintapéldányainak beérkezésig sem kell tétlenkednünk. Bár a pnp típusú tranzisztorok csak elvétve mutatnak negatív belső ellenállást, az npn típusú tranzisztorok többsége rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ez legintenzívebben a 2N1613 típusú tranzisztornál mutatkozik Az npn típusú tranzisztorok nagyon könnyen átalakíthatók térelektromos diódává. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint a bázis elektródájukat rövidre zárni a kollektor elektródájukkal. Máris kész a kétpólusú energiatermelő dióda. Egyetlen hátránya, hogy a küszöbfeszültsége 0,6 V, ezért csak azokban a fokozatokban használható, amelyekben a primér tekercs feszültsége jóval meghaladja ezt az értéket. Az utolsó fokozatokban már nagy áramú tranzisztorokra van szükség. Ezért mérjük ki a nagy teljesítményű npn tranzisztorok terhelési karakterisztikáját, és a leginkább visszahajló görbével rendelkezőt válasszuk.    

Félvezető diódák, és stabil jelgenerátor alkalmazása esetén könnyen lehet hogy kevesebb kaszkádba kötött fokozattal is megépíthető a Tesla-konverter. A jelgenerátor állítgatására sincs szükség, mert nem tartalmaz mozgó alkatrészt, nem igényel karbantartást. A sorozatban gyártott Tesla-kon­verterekbe természetesen nem kell egy egész szignálgenerátort beépíteni. Csak a felezett szinusz­hullámot előállító áramkört kell egy kis panelra szerelni. Ezt CMOS áramkörként (p és n típusú FET-ekből) célszerű kialakítani, hogy minél kisebb legyen az áramfelvétele. Ha már miniatűr jelgenerátort tervezünk, érdemes lenne egy olyan típust is kifejleszteni, ahol a szinuszjelet nem vágjuk ketté, hanem a természetes szolitonhullámhoz hasonlóan csak előre döntjük. Így a tarajos vízhullámokhoz hasonló szinuszjelek jönnének létre. Ilyen hullámokat a szörfözőket bemutató videókon lehet látni.[4] Kísérletezés céljára a frekvenciaszabályozó potenciométer mellett rá kellene szerelni egy másik potenciométert is, amellyel a szinuszgörbe jobbra dőlésének mértékét lehetne változtatni. A kétféle jelet felváltva alkalmazva el lehetne dönteni, hogy melyik gerjeszti hatékonyabban a Tesla-konvertert.    

Táplálására legalkalmasabb lenne a notebook-okban alkalmazott lítium akkumulátor. Ez a hosszú élettartamú akkumulátor 10 évig tudja működtetni a Tesla-konvertert. Az üzembizton­ság érdekében az akkumulátort forrasztott kötéssel kell a gerjesztő áramkörhöz kapcsolni. A hordozható készülékekben található elemtartó itt nem alkalmazható. A rugós érintkezők ugyanis idővel kor­rodálnak, ami áramkimaradást eredményez. Egyes készülékek, pl. a számítógép már néhány század­másodper­ces áramkimaradás estén is leáll. Áramkimara­dás estén sem a szövegszerkesztő programok, sem az operációs rendszer nem adja vissza a megnyitott dokumentumot, így akár az egész napi munkánk elveszhet. A Tesla-konverter gépkocsiba történő alkalmazása esetén pedig az akkumulátor könnyen kirázódhat az elemtartóból. Emiatt megszűnik a motor táplálása, ami halálos balesetet is okozhat.

 

Ennek a konverternek már csak egy hiányossága van, hogy nem képes gerjeszteni önmagát. Már pedig a Tesla-által épített változathoz nem kellett jelgenerátor (alternátor). A gépkocsijába épített változat önmagát gerjesztette. Csupán antenna kellett hozzá. A jelet az antenna által begyűjtött éterzaj szolgáltatta. Ez feltehetően bármilyen mozgás lehet, amely megzavarja az étert alkotó szubatomi energiarészecskék zavartalan áramlását. Ilyen hatást válthatnak ki pl. a levegőben terjedő hang­rezgések, a szél, a járművek mozgása, az eső, a villámlás vagy bármely mechanikai helyzetváltozással járó meg­nyilvánulás, amely egy élő bolygón előfordulhat. Ehhez adódnak hozzá az elektromágneses kisugárzá­sok (a rádióhullámok, a tévéadók által kisugárzott jelek vagy a mobiltelefon­állomások által keltett je­lek). Ezek azonban nem vesznek részt a gerjesztés­ben, mert a konverter szelepdiódái kizárják a ger­jesztésből a harmonikus elektromágneses hullámo­kat. A Tesla-konverter sem a többletenergiát, sem a gerjesztő energiát nem gyűjt be a közeli adóállo­másokból. Kizárólag longitudinális, vagyis hosszanti irányban terjedő hullámokat hasznosít.

A kozmikus háttérsugárzásból származó jel nem nagy, de arra elegendő, hogy a bemenő fokozatban pótolja az elektronok hőmozgásából, az egymáshoz ütközésükből eredő veszteséget. A következő foko­zatokban ez már nem okoz gondot, mert az energia kumulálódása és a feszültség feltranszformálása után ez a veszteség már elhanyagolható szerepet játszik. Az éterzaj létezéséről könnyen meggyőződhetünk, ha bekapcsoljuk a rádiónkat vagy a televíziónkat. Ha rádiót az URH hullámsávban két adóállomás közé hangoljuk, akkor sistergő hangot hallunk. Ez az éterzaj. A televízióban láthatjuk is az éterzajt vagy más néven kozmikus háttérsugárzást. Amennyiben egy olyan csatornára tévedünk, amelyen nincs adás, akkor szintén sistergő zajt hallunk, és a képernyőn fekete-fehér pontok jelennek meg kaotikus mozgásban.

Szabadalmi leírásában Tesla közölte is a bemenő fokozat kapcsolási rajzát. Azt azonban nem írta le, hogy milyen frekvenciára kell behangolni. Ezért az éterzaj frekvenciáját nekünk kell kimérni, és az első, valamint a következő fokozatok rezonancia­frekvenciáját erre az értékre kell behangolni. Sze­lepelésre most Esaki vagy backward diódát kell használni. Ha ennek a diódának túl nagy a küszöb­feszültsége, és emiatt a huzalantennából nyerhető néhány milliwattnyi energia nem képes átjutni rajta, akkor meg kell próbálkozni az előbbiekben javasolt n-típusú térelektromos diódával. Ennek elvileg kö­zel nulla a küszöbfeszültsége. Ennek a diódának a létrehozása már a kezdet kezdetén is gondot okozott. A dióda alapanyagáról csak annyit tudunk, hogy Moray az 1920-as és 1930-as években germánium-, molibdénszulfid- és bizmutkristályokkal kísérlete­zett. Nagy jelentősége lehetett a dotáció mértékének is, mert állandó gondja volt a kristály kémiai össze­tételének tisztázása. Ennek alapján sejteni lehet, hogy ez a különös eszköz egy germánium alapanya­gú kezdetleges alagútdióda volt.

A bemenő fokozat felélesztése során ne feledkezzünk el arról, hogy ez az áramkör még nulla küszöbfeszültségű dióda használata esetén sem szolgáltat akkora feszültséget, ami képes lenne a további fokozatokat feléleszteni. Az éterzaj csak arra képes, hogy fedezze a LC-körbe fellépő veszteséget. A konverter bekapcsolásához egy indító löketre van szükség. Vagyis egy impulzus erejéig a bemenő fokozatra akkor feszültséget kell kapcsolni, ami jóval meghaladja az éterzaj által szolgáltatott jelszintet. Utána a folyamatos gerjesztésről már az antenna is képes gondoskodni. Tesla erre a célra külső mágneses gerjesztést alkalmazott. Feltehetően két ellen­tétes pólusú mágnesrudat tolt be a rendszerbe, míg Moray egy patkómágnessel „simogatott” egy fekete ragasztószalaggal álcázott alkatrészt. Ez az egység minden valószínűség szerint egy tekercs lehetett, amely mágneses gerjesztés hatására képes volt akkora feszültséget indukálni, hogy az áram­kört felélessze, az indításhoz szükséges kezdeti feszültséget biztosítsa.    

Az elektronika jelenlegi fejlettségi szintjén azonban ezt a problémát elegánsabban is meg lehet oldani. Az első fokozatra kapcsolódó induktort legegyszerűbben egy villamos nyomógombból alakíthatjuk ki. Erősítsünk a tengelye végére egy kisméretű rúdmágnest, és helyezzünk köré egy zománcozott rézhuzalból kialakított szolenoidot. A nyomógomb megnyomásakor akkora feszültség indukálódik a tekercsben, ami képes feléleszteni a konvertert. Mivel Tesla munkásságának kezdetén, a XIX. század végén még nem léteztek piezoelektromos kristályok, érdemes lenne egy kisebb piezoelektromos tárcsát a nyomógomb tengelye mögé rakni. Erre rákoppintva keletkezne annyi áram, ami a Tesla-konverter indításához szükséges. (Óvakodjunk az öngyújtókban található, a gáztűzhelyekhez használt, és a gázkonvektorokba épített piezo gyújtók használatától. Ezekbe több tárcsát helyeznek egymásra, és az általuk keltett több ezer voltnyi feszültség zárlatossá teszi a konvertert. (A gáztűzhelyhez használt gyújtó kimenő feszültsége: 15 kV.)

 

A kimenőtranszformátort oly módon kell megtervezni, hogy a több kilovoltos feszültséget 230V (110V) effektív feszültségre transzformálja le. Ez a nyers villamos energia már tökéletesen alkalmas arra, hogy fűtőspirált (hősugárzót, villanytűzhelyt, vízforraló bojlert) tápláljunk vele. Annak érdekében, hogy a lüktető egyenáram ne zavarja a közelben levő híradástechnikai készülékeket, a kimenőfeszültséget egy nagy kapacitású elektronikus kondenzátorral simítani lehet. Mielőtt ezt megtennénk, még valamit próbáljunk ki. Ha szolitonhullámok formájában vezetjük be az áramot a fűtőkészülékekbe, akkor az éter a fűtőszálban is besegít az elektronsokszorozásba.[5] Ezáltal a fűtőbetét kevesebb árammal is beéri, kisebb konvertert kell hozzá csatolni. A tűzbiztonság érdekében a használaton kívüli konvertert nem szabad bekapcsolva tartani. Kikapcsolásának legegyszerűbb módja, hogy az antennáját leföldeljük. Erre a célra fel kell szerelni még egy nyomógombot az előlapra. Szolitonos jelgenerátor alkalmazása esetén ki kell kapcsolni a generátor tápáramát. 

A kész konvertert már csak zárlatvédelemmel kell ellátni. Ennek hiányában fogyasztói zárlat esetén a konverter túlmelegedne, és leégne. Túlterhelés esetén pedig valamelyik alkatrésze meghibásodna. A zárlatvédelem legegyszerűbb és legolcsóbb megoldása az olvadó biztosíték. Ezt azonban nem célszerű alkalmazni, Egyrészt azért, mert megnöveli a tápegység belső ellenállását, ami rontja  a konverter stabilitását és terhelhetőségét. Ennél is nagyobb baj, hogy egy esetleges zárlat esetén a felhasználó nem rendelkezik pótbiztosítékkal, ezért a kiégett olvadó betétet „megpatkolja” Ehhez jóval vastagabb huzalt használ, mint ami az olvadó betétben volt, ezért egy újabb zárlat esetén nem tud elégni. Emiatt a konverter fog leégni. Ezt a veszélyt felismerve már a háztartásokban is felhagytak az olvadó biztosítékok alkalmazásával. Ma már minden lakásban kismegszakítót alkalmaznak, amely zárlat esetén leold. Ez esetben semmi mást nem kell tenni, mint a zárlatos készülék eltávolítása után a kismegszakítót visszakapcsolni.

A kismegszakító hátránya, hogy szintén növeli a tápegység belső ellenállását, és nem elég gyors. A kioldást ugyanis egy elektromágnes végzi, melynek tekercsén átfolyik a hálózati áram. Zárlat esetén az elektromágnes beránt egy kallantyút, ami megszakítja az áramkört. Helyette az általam feltalált párhuzamos zárlatfigyelő áramkört célszerű használni. Ennek egyetlen eleme érzékelő eleme sincs sorba kötve a tápárammal, ezért nem növeli a tápegység belső ellenállását. Nagy előnye még, hogy nincs reakcióideje. Mivel az elektromechanikus kapcsolóelemnek nem a záró, hanem a nyitóérintkezője végzi a leoldást, ennek a túlterhelésvédő áramkörnek a reakcióideje nulla. Előállítási költsége pedig nem nagyobb egy relé beszerzési költségénél. A Rövidzárlatvédelem (Szabályozható elektromechani­kus túláram és rövidzárlatvédelem bármilyen típusú tápegységhez) című találmány szintén a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le. Nagy teljesítményű, több kilowattos Tesla-konverterek esetén nem szükséges nagyméretű relét alkalmazni. Olcsó, kisméretű relével is megoldható a lekapcsolás. Ez esetben túlterheléskor az antennát kell leföldelni, vagy a jelgenerátor tápfeszültségét megszakítani. Erre a célra ideális megoldás a légmentesen lezárt reed relé.

A Tesla-konverter rekonstruálása után az elektronikus készülékek gyártói nagy valószínűséggel átállnak a konverteres táplálásra. Beépítik termékeikbe a készülék áramfelvételéhez igazodó méretű Tesla-konvertert. A korábban legyártott, eladott készülékekkel azonban ezt nem tudják megtenni. Azokat továbbra is külső tápegységről kell üzemeltetni. 10-15 év is eltelik, amíg a jelenleg használatban levő híradástechnikai készülékek, zenegépek, számítógépek amortizálódnak, és lecserélik őket. Hálózati áramra azonban ezeknek a készülékeknek a táplálásához sincs szükség. Erre a célra hordozható vagy kerekeken guruló konverter kell készíteni, amit ki kell egészíteni egy inverterrel. Az inverter a lüktető egyenáramból 230 (110) voltos 50 (60) Hz-es váltóáramot készít. Ezt a hordozható konvertert valószínűleg hosszú távon hosszú távon használni fogjuk, mert kézbe tartott készülékeinkbe (pl. hajszárító, villanyborotva) nem lehet beépíteni a konvertert. Ez ugyanis oly mértékben megnövelné a készülék méretét és súlyát, ami kezelhetetlenné tenné. Az azonban elképzelhető, hogy a gyártók hordozható készülékeikhez mellékelnek egy adaptert, ami egy mini Tesla-kon­ver­tert tartalmaz. A mobiltelefonok töltő adaptereihez hasonlóan ezeket a kis konvertereket nem ártana szabványosítani, hogy más gyártók bármilyen készüléktípusához használható legyen. Tehát mind a hajszárítókhoz, mind a villanyborotvákhoz csak egyfajta adaptert gyártsanak.

 

Az áramkör fejlesztésénél a deszkamodell elkészítésénél kerüljük a manapság divatos dugós, repülőzsinóros csatlakoztatást. Ezeknek a mini banándugós vezetékeknek a csatlakoztatásánál ugyanis kontaktpotenciál lép fel, ami megakadályozza a néhány millivoltos jelek továbbítását. Ráadásul mind a dugó, mind a hüvely korrodálódhat, ami kontakthibához vezet. Használjunk helyette klasszikus, csőszegecses modellező deszkát. Egy 4-5 mm vastag textilbakelit lemezt fúrjunk át 2 centiméteres négyzetrácsban, helyezzünk a lyukakba egy-egy 3-4 mm átmérőjű réz csőszegecset, a túlsó végét dórnival és kalapáccsal hajlítsuk vissza, majd forrasztóónnal futtassuk be. A textilbakelit­lemez négy sarkába csavarozzunk egy-egy műanyag lábat, hogy forrasztás közben ne égessük össze az asztalt. Az alkatrészek lábait és az összekötő vezetékeket ezekhez az ónozott csőszegecsekhez forrasszuk. Összekötő vezetékként hajszálvékony ónozott rézhuzalokból sodrott szigetelt kábelt használjunk.

Ügyeljünk a forrasztópáka tisztaságára is. Mindig legyen mellette egy darab műgyanta, és ebbe szúrva távolítsuk el a páka hegyéről a revét. A forrasztáshoz csakis gyantás forrasztóón használható. Az alkatrészek védelme érdekében a forrasztópáka üzemi feszültsége 12V-nál ne legyen nagyobb. Az alkatrészek kiválasztása során jó minőségű fóliakondenzátorokat (pl. stiroflex, polipropilén, epoxigyantás) használjunk. Mivel az elektrolit kondenzátor polarizált, a váltakozó feszültség miatt itt szóba sem jöhet. Annak hatására felrobban!

Ha a deszkamodell működőképes, akkor jövet a technologizálás és az ipari formatervezés. Az alkatrészeket nyomtatott áramkörre, illetve vastag textilbakelitből készül alaplemezre kell szerelni, a transzformátorokat pedig úgy kell rajta elhelyezni, hogy tömegük kiegyensúlyozottan helyezkedjen el a kávában. Így felemelésekor a konverter nem billen félre, mozgatása, szállítása nem lesz balesetveszélyes. A híradástechnikai készülékekkel történő összegerjedés elkerülése érdekében a készüléket egy kb. 1 mm vastag lágyvasból tokba kell helyezni, melynek hátulján hegesztéssel egy menetes csonkot kell kiképezni. Ezzel a két csavaranyával és rugós alátéttel szerelt menetes nyúlvánnyal lehet a földelést elvégezni. A belső fémburkolatra jöhet a formatervezett külső műanyag ház. Ezt nem tetszetős polisztirolból kell fröccsönteni, mert ez törékeny. A polikarbonát sem jó, mert drága. A legjobb a PVC, mert olcsó és rugalmas.

Elkészítése után meg kell vizsgálni, hogy a Tesla-konverter bocsát-e ki mágneses sugárzást. Ennek legegyszerűbb módja, hogy egy iránytűvel közelítünk a leföldelt fémházához. Ha jelentős mágneses kisugárzása van, ezt fel kell tüntetni a használati útmutatóban. Ez esetben bonyolódik a helyzet, mert meg kell vizsgálni, hogy ez mennyire hat ki az egészségre. Sajnos a mágneses sugárzást nem lehet leárnyékolni, mert az éteri részecskék minden anyagon áthatolnak. Amennyiben erős a kisugárzás, számunkra is létezik egy „egérút”. Állítsuk a szolitonhullám frekvenciáját 28 kHz-re. Ezen  a frekvencián az éteri kisugárzás gyógyító hatást vált ki a szervezetben. (Probléma lesz az otthon állattartás is, mert az állatok agyfrekvenciája alfa szinten áll, ezért nagyon érzékenyek a mágneses sugárzásra. Ez esetben civilizációnknak el kell dönteni, hogy mi a fontosabb, a környezetvédelem, az ingyenenergia vagy a kutya-, macska- és egyéb háziállattartás.)

 

Mivel a Tesla-konverter a mi világunkban egy forradalmian új ezoterikus készülék, valószínűleg idegenkedni félni fognak tőle. A fogyasztók megnyugtatása érdekében a használati útmutatóban célszerű az alábbi szöveget feltüntetni:

A Tesla-konverter párhuzamos LC körökben áramló elektronok mozgási energiáját hasznosítja, transzformátoros kicsatolással. A rezgés fenntartásáról a bemeneti áramkörhöz csatlakozó antenna gondoskodik. A kozmikus háttérsugárzásból származó jel nem nagy, de arra elegendő, hogy pótolja az elektronok hőmozgásából, az egymáshoz ütközésükből eredő veszteséget. Ez azonban csak a folyamatos rezgés fenntartását biztosítja. A többletenergia az egyenirányító dióda erősítő hatásából származik, melynek keletkezése a negatív belső ellenállására vezethető vissza. Ehhez adódik hozzá a szolitonhullámmal történő gerjesztésből eredő többletenergia. A keletkezett energia sokszorozásáról tíz rezonanciafrekvenciára hangolt rezgőkör sorba kapcsolása gondoskodik.

Mivel ennek a generátornak működése egy jól ismert elektromos alapáramkörön, a párhuzamos LC-rezgőkö­rön alapul, a készülék nem bocsát ki elektromágneses, radioaktív vagy más káros sugárzást magából. Használata nem jár semmilyen ártalommal, veszéllyel. Még a földelt hálózati elektromos vezetékeknél fennálló áramütés veszélyével sem kell számolni. A kimeneti csatlakozók egyszerre történő megfogása azonban itt is szigorúan tilos, mivel ez az áramtermelő generátor is ugyanakkora feszültséget szolgáltat, mint a hálózati vezeték. Emiatt a figyelmetlenségből vagy felelőtlenségből eredő áramütés ugyanolyan következményekkel jár. A hálózati tápláláshoz viszonyítva az áramerőssége sem kisebb. Ezért a Tesla-konverter képes egy családi ház teljes áramellátására.

 

Ennek a konverternek a rekonstruálása minden bizonnyal forradalmi változásokat fog előidézni a világ energia­ellátásában. Mivel a Tesla-konverterek előállítási költsége csekély, ezért az egyes települése­ken belül nem lesz szükség az épületek energetikai össze­vonására. Sőt, olcsó előállíthatósága folytán akár minden egyes fogyasztót külön generátor táplálhat. A tápáramkör a fogyasztó készülékházába is beépíthető. Ezáltal tápcsatlakozó zsinórra sincs szükség. Ily módon mentesülünk a szobánkat keresztül kasul átszelő tápvezetékek által kisugárzott elektroszmogtól is. Ez az áramellátási rendszer tehát nem csak ingyenáramot szolgáltat, hanem az egészséget is kíméli. Mivel ezek a konverterek nem tartalmaznak mozgó alkatrészt, nem igényelnek karbantartást sem, áruk pedig nem magasabb egy átlagos háztartási robotgép beszerzési költségénél; így minden nehézség nélkül megvalósítható lesz a lakások egyedi energiaellátása. Ily módon tehát nem csak a nagyfeszültségű távvezetékek számolhatók fel, hanem egy-egy településen belül megszüntethetők a villamos összekötő kábelek is. Mindez óriási tehertől és kiadástól szabadítja meg mind az országokat, mind a polgárokat.

Hazai viszonyainkat tekintve a paksi atomerőmű jelenleg 8 Ft-ért termel 1 kW-nyi áramot. Ezt az áramszolgáltatók 42 Ft-ért adják tovább a fogyasztóknak. Mi értelme van 500%-os felárat fizetni az áramért, amikor az helyben is előállítható, ráadásul ingyen. Teljesen felesleges létrehozni, és fenntartani több ezer kilométernyi nagyfeszültségű és kisfeszültségű távvezetéket, transzformátorállomások ezreit, majd villanyórák millióit felszerelve mérni a fogyasztást. Arról nem is szólva, hogy a központi áramszolgáltatás bármikor megszűnhet. A vihar vagy a rárakódott jég leszaggatja a távvezetékeket, a kidőlt fák megrongálják a helyi légkábeleket, a villámcsapások pedig kiégetik a nagyfeszültségű transzformátorokat. A föld alatti kábelek sincsenek biztonságban, mert ezeket meg az útépítő- útkarbantartó gépek tépik szét. Mindemellett számolni kell az épületek bekábelezésével járó veszéllyel is. Világviszonylatban évente több ezer ipari létesítmény és lakás gyullad ki, ég le a kábelek nem megfelelő illesztéséből eredő részárlatok miatt.

Ugyanennyi gondot okoz, és legalább ennyire veszélyes a több ezer kilométernyi gázvezeték fenntartása, amire szintén semmi szükség. Ha elegendő mennyiségben áll rendelkezésre elektromos energia, akkor felesleges a viszonylag olcsó gáz használata is. A villanyvezetékekkel együtt a gázvezeték is lekerül az épültetek faláról, így a házak visszakapják természetes kinézetüket. Nem lesz többé gázrobbanás, megszűnnek az elektromos zárlat okozta tüzek. A rádió-, tévé- mobiltelefon- és egyéb mikrohullámú adótornyok[6] leszerelése, a villamos távvezetékek eltüntetése által szebb lesz a táj, és élhetőbbé válik a környeztünk. Visszatér az évezredekkel ezelőtti harmonikus tájkép anélkül, hogy le kellene mondanunk civilizációs vívmányainkról. Az erőművek, a robbanómotoros gépjárművek, valamint a fosszilis tüzelőanyagokkal történő fűtés megszűnésével pedig megáll a globális felmelegedés, majd idővel regenerálódik a természet.

[

 

A Tesla-konverter nagyon hasznos dolog, de nem tudjuk mindenütt alkalmazni. Ma már mindent agyonminiatürizálnak, és dühöng a „flat” mánia. Már nem csak az okostelefonok, hanem a televíziók, számítógép-monitorok, sőt újabban már a notebook-ok is egyre laposabbak. Egy 7-8 mm vastag készülékbe nem fog beleférni a Tesla-konverter öklömnyi méretű kimenő-transzformátora. Ezeknek a készülékeknek a táplálására elektronikus konverterre lenne szükség. Félvezetőkből, vagy maximum lapos kondenzátorokból álló áram­kör­re. Olyan elektronikus transzformátorra, ami a Tesla-konverter bemenő fokozatának gyen­ge jelét képes feltranszformálni induk­tivi­tás (transzformátor) nélkül is. Előbb-utóbb feltalálja valaki ezt a konvertert.

Addig is érdemes lenne megvizsgálni a Greinacher-Willard kapcsolást. A kaszkád feszültségsokszorozó diódákkal és konden­zátorokkal tetszőleges értékre lehet növeli a rákapcsolt feszültséget. A Tesla-konverter bemenő fokozata által szol­­gáltatott néhány millivolt­nyi feszültségnek több voltra növelése tehát nem jelent gon­dot, de ettől még nem nő meg a teljesít­mény. A szolitonos táplálásnak azonban itt sincs akadálya. A Greinacher-Willard áram­­körnek ugyan váltakozó áramú táplálásra van szüksége, de jelgenerátorral szabályos szinuszgörbéből is lehet felezett szinusz­görbéjű, vagyis szoli­to­njelet előállítani. Az­tán a konverter végére rá kell kap­csolni egy Graetz egyenirányító hidat, amely a vál­tóáramból egyenáramot csinál. Az áram lükte­tése egy nagykapacitású elektronikus kondenzá­torral szün­tethető meg. A térelektromos diódák haszná­latá­nak itt sincs akadálya, ezért valószínű, hogy ebből a konverterből is nagy mennyiségű több­let­energia vehető ki.

Amennyiben az okostelefonok 5V-os, illetve a notebook-ok 12 V-os tápfeszültségére felsokszorozott energia nem elegendő a készülék táplálá­sára, akkor a feszültséget tovább kell sokszorozni, a kaszkádba kapcsolt egyenirányító hidak számát növelni kell. Ez esetben már több száz volt is lehet a kimeneti feszültség. Ennek lecsökkentésé­hez már transzformátorra lenne szükség. Ez pedig nem fér el a készülékben. Létezik azonban egy áthi­daló megoldás, a kapcsolóüzemű tápegység. Kb. 1990-ig a számítógépek tápegysége több kilo­gramm tömegű lágyvasas transzformátort tartalma­zott. Az­tán jöttek a kapcsolóüzemű tápegységek, amelyek annak el­lenére, hogy 500-600 W teljesítményt szol­gáltat­nak, szinte pillekönnyűek.

Ezt az teszi lehetővé, hogy a transzformálás nem 50-60 Hz-en megy végbe, hanem 20-50 kHz-en. A hálózati feszültséget először egyenirányítják, majd pufferelik (kondenzátorban tárolják, simítják). Ezt követően egy tranzisztor segítségével megszaggatják. A kb. 30 kHz frekvenciájú áramot aztán rávezetik egy impulzusüzemű transzformátorra. A szekunder tekercséről lejövő feszültséget gyors kapcsolású Schottky diódával egyenirányítják, majd szűrik és pufferelik. Végül következik a fe­szültségszabályozó elektronika. Ennek működése is eltér a lineáris feszültségszabályzóktól, mert az impulzusszélesség változtatásával történik. (Minél nagyobb teljesítménnyel terheljük, annál szélesebb impulzusok kerülnek a transzformátorra.)

A kapcsolóüzemű tápegység kialakítása a lineáris transzformáláshoz képest bonyolultnak tűnik, de van egy nagy előnye. Mivel a feszültség-átalakítás magas frekvencián történik, jóval kisebb vas­magra van szükség. A nagy teljesítményű asztali számítógépek tápegységében is csak egy apró ferritmagos transzformátor van. Mivel a notebook az asztali számítógép fogyasztásának az egytizedével, az okostelefon pedig az egyszázadával beéri, a ferritmagos vagy ferritgyűrűs transzformátor mérete tovább csökkenthető. Olyan kicsire, ami egy kisméretű lapos dobozban is elfér. Célszerű sík vagy más néven planáris vasmagot használni. Ennél a megoldásnál a tekercset a nyomtatott áramköri lapon, a rézfóliába maratva is ki lehet alakítani. A nyomtatott áramköri tekercsnek önmagában nagyon kicsi az induktivitása. A ráhelyezett planáris vasmag pedig jelentősen megvastagítja. Ma már azonban gyártanak vasmagos tekercseket is nyomtatott áramköri kivitelben. Ennél a megoldásnál a hordozó belső rétegére nanotechnológiával felvisznek egy ferromágneses réteget. Kétrétegű hordozót alkalmazva ezzel az eljárással toroid alakú tekercs is kialakítható nyomtatott áramköri kivitelben.[7] Nagy előnye még a kapcsolóüzemű tápegységgel történő feszültség-átalakításnak, hogy amíg a lágyvaslemezekből készített hagyományos transzformátorok hatásfoka max. 85%, addig a kapcsolóüzemű tápegységek hatásfoka meghaladhatja a 95%-ot is.       

 

Most már csak egy kellemetlen velejárója van a Tesla-konverter használatának, az antenna. Tesla közel 2 méter, míg Moray 150 méter hosszú antennát használt a készülékéhez. Gépkocsiban történő alkalmazás esetén a 2 méter hosszú szigetelt rézhuzal kifeszítése nem probléma. Elektronikus készülékeknél azonban már gond. Hiába szabadulnak meg a hálózati kábeltől, ha továbbra is kilóg belőlük a Tesla-konverter antennája, és a fal mellett kacskaringózik. Mobiltelefonnál pedig kifejezetten balesetveszélyes, ha egy 2 méter hosszú zsinórt húzkodunk magunk után. Megoldást jelentene, ha az antennát felcsévélve el lehetne rejteni a készülékházban. A káva belső fala mellett körbecsévélve nem foglalna sok helyet. Kérdés, hogy így működik-e a konverter. Valószínűleg ebben a formában nem tudná eléggé érzékelni az éterzajt. A jelgenerátos gerjesztésnél pedig az a gond, hogy az akkumulátor lemerülése után vagy szervizbe kell vinni a készüléket, vagy ki kell hívni a szerelőt, aki kiforrasztja, és újat rak bele, vagy feltölti a régit.

Ezért szükség lenne egy olyan jelgenerátorra, ami nem igényel tápáramot, nem kell neki antenna. Magából bocsát ki energiát, amit aztán gerjesztésre lehet használni. Ez lehetne pl. egy kristály. Sajnos a természetben nincs olyan kristály, ami ellátná ezt a feladatot. Sugárforrások ugyan vannak, de azok számunkra nem megfelelőek. A radioaktív izotópok igen nagy energiát sugároznak ki magukból, de ezek egyrészt veszélyesek, másrészt villamos szempontból használhatatlanok. Az általuk kibocsátott alfa, béta vagy gamma sugarak nem képesek áramot indukálni az elektromágnesben. A helyzet azonban nem reménytelen. A hivatalos tudomány által kiátkozott ezotéria kisegíthet bennünket a bajból. A megoldás meglehetősen transzcendentális, de jó ha már most megszokjuk, hogy  a jövőben a tudomány, a vallás és az ezotéria egybeötvöződik, és egy rendkívül hatékony közös tudomány alakul ki belőlük.

Ott tartottunk, hogy szükségünk lenne egy olyan kristályra, amely mágneses energiát sugároz ki magából. Ezt már csak körbe kellene venni egy szolenoiddal vagy bele kellene helyezni egy toroid tekercsbe, és a kristály által beleindukált elektromágneses energiát el lehetne vezetni belőle. Ilyen természetes kristályunk azonban nincs. Mágneses kisugárzású kristály létezik ugyan (pl. a magnetit), de ez állandó mágnes. Az állandó mágnesek pedig csak akkor képesek indukcióra, ha mozgatják őket. Olyan kristály kellene, ami pulzál. Ilyenről még senki sem hallott, pedig létezik. Csak nem tudjuk, hogy mi és miért pulzál. Az ezoterikus szakirodalomban jártasok minden bizonnyal ismerik a boszniai piramisokról szóló beszámolókat. Ezekben megemlítik, hogy az egyik 30 ezer éves piramis belsejében található egy hatalmas, 800 kg tömegű kő. Ez a Megalith K-2-nek nevezett korong alakú kő 28 kHz frekvenciájú pozitív mágneses sugárzást bocsát ki magából. Ezért aki ráfekszik erre a kőre, egy idő után feltöltődik éteri sugárzással, amitől jobb lesz a közérzete. Többszöri használat után pedig meggyógyul vagy betegségei elviselhetővé válnak.

Meg kellene vizsgálni, hogy az egészségmegőrző, illetve betegséggyógyító 28 kHz-es frekvenciát mi sugározza ki. Ez a kőtömb, vagy az alatt található sugárforrás? Nálunk is létezik egy ilyen éteri sugárforrás Tápiószentmárton­ban az Attila-dombon. Ide is sokan járnak gyógyulni. A híres magyar cso­da­ló, Kincsem is itt töltődött fel pozitív energiával. Gazdája két verseny között itt pihentette. Hazaszállítva kifeküdt az istállója melletti Attila dombra, töltekezni. A magába szívott éteri energiának tudható be, hogy 56 versenyen indították és mind az 56-ot megnyerte. Sajnos ezeken a helyeken nem lehet leásni, hogy megkeressük a sugárforrást. Nagy valószínűséggel meg sem találnánk, mert ezeket a sugarakat egy mélyről jövő geológiai anomália hozza létre. Egy lávakitüremkedés vagy a föld sárkányvonalainak kereszteződése vált ki ilyen sugárzást. Ezt pedig nem tudjuk kristály formában kibányászni.

A múltban könnyebben hozzájuthatunk volna mágneses sugarakat kibocsátó eszközökhöz. Ezeket megvizsgálva kideríthettük volna, hogy mitől sugároznak. A bibliából tudjuk, hogy Noé Istentől kapott egy „világító követ”, hogy a bedeszkázott bárkában uralkodó sötétségben ne kelljen tüzet gyújtani.[8] A középkori feljegyzésekben pedig örökégő lámpásokról tesznek említést. 1401-ben tárták fel az egykori trójai király fiának a sírját, és találtak benne egy még mindig égő lámpást. Pallasz trójai király az ie. 12. század­ban élt. A mécses tehát akkor már 2400 éve égett. 1539-ben Angliában is rábukkantak egy 1200 éve világító mécsesre egy katolikus templomban. A különös leletről tájékoztatták VIII. Henrik királyt, aki az örökégő lámpát a római pápa mesterkedésének tartotta, és megsemmisíttette. Így ezt sem vizsgálhatjuk meg.

Az utolsó örökégő mécsest egy svájci katona, Du Praz találta meg a franciaországi Grenoble közelében. Egy kolostorba vitte, ahol hónapokig tanulmányozták, de nem jöttek rá mitől ég olyan hosszú ideig. A benne levő olaj szintje ugyanis nem apadt az idő múlásával. Végül az egyik szerzetes leejtette, és az olaj szétfolyt, a megoldás reményével együtt. Nem véletlen, hogy a szerzetesek nem találták meg az örökmécses titkát. Ezekben a lámpákban ugyanis nem lánggal történt a világítás. Erre utal egy bibliában található utalás. Mózes harmadik könyvében ez áll: „Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak neked olajbogyóból ütött tiszta olajat a mécstartóhoz, és tegyék rá a »folyton égő mécsest«. A folyton égő mécses valamilyen szubatomi energiasugárzó lehetett, ami ionizálta a levegőt, és ez világított. Mint tudjuk az anyagba zárt szubatomi energia mennyisége szinte végtelen, így egyáltalán nem túlzó megállapítás, hogy ezek a lámpák örökégők voltak.

A sok kudarc ellenére még mindig nem reménytelen a helyzetünk. Igaz, hogy mi nem rendelkezünk pulzáló mágneses kristállyal, de a nálunk fejlettebb civilizációk igen. Nem is kell messze mennünk érte. Nem muszáj a földönkívüliekkel felvenni a kapcsolatot, mert ezzel már az atlantiszi civilizáció is rendelkezett. Az óceánba süllyed Atlantiszról kimentett emberek leköltöztek a föld alá, illetve a tenger mélyébe. Most egy mesterséges buborékvilágban élnek, a hajdani kontinensük helyén. A régi világuk nem tűnt el nyomtalanul. Csak lesüllyedt az óceán fenekére, és belepte az iszap. Hatalmas piramisaikat is iszap borítja, de ettől függetlenül működnek. Ennek tudhatók be a Bermuda-háromszög feletti anomáliák.

 

Sokan hallottak már az ebben a térségben történt rejtélyes eltűnésekről. Ezek nem megsemmisülések, hanem időutazások. A legnagyobb, 300 méter oldalhosszúságú és 200 méter magas piramisukból ugyanis olyan erős mágneses sugárzás árad ki, amely idődilatációt vált ki. Ezt a jelenséget élték át annak az utasszállító repülőgépnek az utasai, akik félórával korábban értek a célállomásra. Leszállva aztán csodálkoztak, hogy karóráik kivétel nélkül fél órát késnek a repülőtér óráihoz képest. Képzelgéssel nem lehet vádolni őket, mert a repülőgépben félórányi időtartamra elegendő üzem­­anyagtöbbletet találtak.

Ennél hosszabbra nyúlt, és nem ilyen szerencsésen végződött az 513-as járat útja. Az utasszállító repülőgép 1954. szeptember 4-én szállt fel Santiago repülőteréről. A Németországba tartó gépen összesen 91 ember tartózkodott, ám ők soha nem érkeztek meg a célállomásra. A Bermuda-három­szög felett megszakadt a rádiós összeköttetés a géppel, és azóta semmi hír nem érkezett róla. 35 évig. 1989. október 12-én azonban megjelent az égen a brazil Porto Alegre repülőtér felett. A légi irányítók alaposan megdöbbentek, amikor azonosították a 35 éve eltűnt, a repülőtér felett köröző gépet, amivel nem tudták felvenni a kapcsolatot. Miután a repülőgép landolt, az illetékesek kivonultak a kifutópályára, majd felmentek a fedélzetre, ahol megtalálták az utasok és a személyzet csontvázait. Az antropológia vizsgálat megállapította, hogy testek akkor indultak bomlásnak, amikor a repülő visszatért a jelenbe, az utasok és személyzet pedig hirtelen 35 évet öregedtek. Érdekes, hogy mindenki ugyanott ült, ahol eredetileg kellett neki.

 A megöregedésnek ez a gyors lezajlása nem egyedülálló jelenség. Máshol is megesett, hogy valaki szinte percek alatt annyit öregedett, hogy meghalt, és a teste mumifikálódott. 1961 novemberében David Lowe 48 éves hivatalnok és felesége az észak-angliai Darlingtonban mit sem sejtve nézték a tévé aznap esti műsorát, amikor az asszony megunta, és felment a hálószobába. Lowe azonban végignézte a filmet, és csak egy óra múlva ment utána. Mivel nem akarta felébreszteni a feleségét, sötétben vetkőzött le. Már-már lefeküdt, de gyanús volt neki a mélységes csend, és hogy nem hallotta a felesége lélegzését. Furcsa érzése támadt, és mégiscsak felkapcsolta a villanyt. Szörnyű látvány tárult eléje. A felesége már nem élt. Döbbenetét fokozta, hogy szemmel láthatóan nem egy szokványos elhalálozás történt. Az asszony teste ugyanis megbarnult, összeaszott. Az iszonyodó férj az ágyban egy múmiát talált. Nyitott szájából kiállt hiányos fogsora. A kihullott fogait később megtalálták a szájában.

A rendőrök és a halottkém egyéb rendellenességet is felfedeztek a hálószobában. A virágvázában elfeketült növényi rostokat találtak, amelyek az előző nap belehelyezett virágcsokor maradványai lehettek. Az ágyneműk és a bútorhuzatok is magukon viselték az eltelt hosszú idő nyomait, holott Lowe-ék az esetet megelőző évben új hálószobabútort vásároltak. Feltűnt még, hogy a padlót és a berendezési tárgyakat vastag porréteg borítja, amelynek lerakó­dásához több évtizedre van szükség. Ez korábban nem képződhetett, mert az asszony minden nap kiporszívózta a szobát. A férj felismerte a halottban a feleségét, bár a 42 éves asszony inkább a saját nagyanyjára hasonlított. A boncolás során arra a megállapításra jutottak, hogy az elhunyt egy 85-90 éves nő volt, aki halála után évekig temetetlenül feküdt, és a holtteste a száraz levegőn mumifikálódott. A férjnek sejtelme sincs arról, hogy röpke 1 óra alatt hogyan öregedhetett a felesége 30 évet, miközben aludt. Ezután meghalt, majd mumifikálódott anélkül, hogy akár ő, akár a szomszédok bármilyen rendellenességet tapasztaltak volna a környéken.

Visszatérve Atlantisz kristálypiramisaihoz azok a repülőgépek, amelyek éppen a piramis csúcsa fölött repültek, ennél jóval nagyobb időeltolódást éltek át. Ők átkerültek a múltba, Atlantisz világába. Az eltűnések 1945-ben kezdődtek, a 19-es katonai egység esetével. December 5-én, 6 katonai gép szállt fel Floridából. Egy órával később mindegyik pilóta arról számolt be a központnak, hogy eltévedtek és nem ismerik fel az alattuk elterülő tájat. Az irányítótorony rögzítette a pilótákkal folytatott beszélgetést. Egyikük ezt mondta: „Megbolondultak a navigációs műszereim. Az iránytű körbe-körbe forog. A tenger másmilyenné vált. Egy szárazföldet látok, aminek nem szabadna itt lenni, mert itt a térkép és a földrajzi ismereteim szerint nincs semmilyen sziget. Ehhez képest egy zöld kontinens van alattam.” Ezt követően műszereik teljesen működésképtelenné váltak, így a toronyból sem tudták irányítani a bajba jutott gépeket. Az egyik utánuk küldött mentő repülőgép is eltűnt a keresés során. Valószínűleg éppen a piramis felett kereste az eltűnteket. A következő napokban több száz hajó és repülő közel 250 ezer négyzetmérföldet vizsgált át az Atlanti-óceánon és a Mexikói-öbölben, de sem a 27 áldozatot, sem a roncsokat nem találták meg. Az 1851 óta vezetett feljegyzések alapján eddig 8127 embernek veszett nyoma a Bermuda-háromszögben. Emellett több mint ötven hajó és húsz repülőgép tűnt el nyomtalanul.

 

A mi világunkban található piramisokban is előfordulnak ilyen időutazások. Az egyiptomi és boszniai piramisok közelében levő falvakban a szülők évszázadok óta figyelmeztetik a gyerekei­ket, hogy ne játszanak a gúlák közelében. Aggódásuk nem alaptalan, mert korábban több gyerek is nyomtalanul eltűnt a piramisok környékén. Soha nem kerültek elő. A közeli bosnyák falvak lakói mesélik, éjjelente furcsa fényeket látnak villódzni a piramisok közelében. Az arab gyerekeket a Nagy piramis közelében élő szülők ugyanerre figyelmeztetik. Egy utazó elbeszélése szerint a gúla közelében elszédült, és hirtelen egy másik világban találta magát. Eltűnt a piramis, a Szahara, és egy különös tengerpartra került, ahol rikoltoztak a sirályok, s zöld hullámok csapkodták a mólókat, a hajókat. A parttól beljebb egy nyílegyenes utcát látott, ami a sziget belsejébe vezetett. Ott márvánnyal kikövezett utcák voltak, ahol fehér ruhás emberek sétáltak kristályból épült paloták között. Már éppen be akart menni a városba, hogy jobban körülnézzen, amikor egy pillanat alatt visszakerült a Szaharába. A homoksivatagban az mentette meg a kiszáradástól, hogy egy karaván rátalált.

Egy középkori bosnyák adoma szerint egyszer eltűnt néhány gyerek a Nap piramis közelében. Szüleik hónapokon keresztül keresték őket a környéken. Már lemondtak róluk, meggyászolták őket, amikor hirtelen előkerültek. Ugyanaz a ruha volt rajtuk, amiben eltűntek, le sem soványodtak. Amikor elkezdték faggatni őket elmondták, hogy a piramisnál játszottak, amikor a növényzettel borított gúla oldalán megláttak egy nyílást. Kíváncsiak voltak, ezért bemerészkedtek a barlangba. Bent azonban megijedtek, mert a fény áradt ki a belsejéből. Kíváncsiságuk azonban tovább vitte őket, de a fény forrását nem érték el, mert hirtelen ütést éreztek a homlokukon, és elszédültek. Azt hitték, hogy nekimentek egy kőfalnak, de a következő pillanatban, amikor kinyitották a szemüket, ők is Atlantisz tengerpartján találták magukat. Nem értették, hogy jön ide a tenger, hiszen Bosznia határait egyetlen tenger sem mossa. Ők is hallották a sirályok rikoltozását és látták a kikötőben horgonyzó hajókat. Többre nem emlékeznek, mert hirtelen visszakerültek. Arra a kérdésre, hogy mit csináltak négy hónapig, amíg távol voltak, nem tudtak felelni. Azt mondták, hogy amikor be akartak menni a sziget belsejébe megint elszédültek, és egy pillanat alatt a falujukban találták magukat. Esküdöztek, hogy szerintük ez a kaland max. 10 percig tartott. Ilyen kalandok más országokban is előfordultak. Ugyanilyen eltűnéseket dokumentáltak a maja piramisoknál, a kínai piramisoknál és a mongóliai piramisoknál is. Egyértelmű, hogy itt idődilatációról van szó. Ez magyarázza a Bermuda háromszögben történő eltűnéseket is.

 

Az is kiderült, hogy a Bermuda háromszögben pontosan mi okozza ezt az anomáliát, milyen objektum van odalent. 2012 októberében amerikai és francia tudósok dr. Verlag Meyer vezetésével az Atlanti-óceán fenekén egy a Kheopsz piramisnál nagyobb piramist találtak. Búvárruhában alámerülve megállapították, hogy a piramis anyaga valamilyen fehér kristály. Műszereik pedig azt jelezték, hogy a teteje mágneses. A vizuális megfigyelés szerint valamilyen furcsa fényt bocsátott ki magából. Úgy tűnt, mintha pulzálna a teteje.   Ez nem az első eset. Yucatan partvidékénél, Louisina-nál, Florida mellett az óceánban már korábban is kristálypiramisokat találtak búvárok. A leghíresebb eset 1970-ben történt, amikor egy amatőr búvár, Ray Brown a Bahamáknál lemerülve eltévedt. A Berry szigettől harminc kilométerre elszakadt a társaitól.

Miközben kereste őket, egy furcsán világító piramisszerű építményre lett figyelmes az óceán 30-40 méteres mélységében. Elmondása szerint a piramis legalább száz méter magas lehetett és tökéletesen sima, kristályos anyag borította. A piramis enyhe derengéssel világított, tejfehérré színezve az egyébként vaksötétséget. Brown felfedezett két nyílást a piramison, s az egyiken át bement a belsejébe, ahol egy teljesen tiszta, mindenféle tengeri növényektől és állatoktól mentes terembe jutott, melynek falai is homályos fehérséggel világítottak, derengtek akár a piramis külseje. Bent termekből termekbe tudott úszni. A falakon ismeretlen eredetű írást látott, amely nem hasonlított egyetlen földi nyelv betűire sem. A piramisban szemlélődve végig jelenléti érzése volt, mintha a piramis őre figyelné őt.

Távozóban magával hozott egy földön heverő kristálydarabkát, melynek láthatóan ugyanaz volt az anyaga, mint a piramisnak. Ezt később laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá, amely megállapította, hogy: „A kristály anyaga a Földünkön nem található meg. Nem azonosítható a bolygónkon létező egyetlen kristályszerkezetű anyaggal sem.” Azt is kimutatták, hogy a bele sugárzott energiát ismeretlen módon megsokszorozza. Például a bele sugárzott fényt a többszörösére növeli. Célszerű lenne ezt a kristálydarabkát kölcsönkérni, majd beletenni egy toroid alakú elektromágnesbe. Ha pulzáló mágneses kisugárzása indukált feszültséget hoz létre a tekercsben, akkor megtaláltuk az ideális gerjesztő áramkört a Tesla-konverterhez. Amennyiben az atlantiszi civilizáció elárulná ennek a kristálynak az előállítási módját, minden akadály elhárulna a Tesla-konverter világméretű, tömeges használata elől.

 

Budapest, 2018.01.21.                                                                                                                               

                                                                                           

Kun Ákos

Kun Elektronikus Könyvtár

http://kunlibrary.com

 

                                                                                                                                                                                                

 

 

 Ó Kun Ákos

 Budapest, 2018.

E‑mail: info@kunlibrary.com

 kel@kunlibrary.com     

 kunlibrary@vipmail.hu

 



[1] A Tesla által készített konverter egy kisebb bőrönd méretű fadobozba volt beépítve, és ké­pes volt egy nehéz luxusautót 90 mérföld/órás se­bes­séggel mozgatni. A jármű­vet egy nagyméretű, ha­gyo­mányos elektromotor hajtotta, amely­nek a táp­lálását kizárólag ez a konverternek nevezett egység végezte. A konverterhez hozzátartozott még egy kb. 1,8 m hosszú antenna, amely a külső „energiát” az áram­kör­höz csat­lakoztatta, a dobozon belül pedig tekercsek, kondenzátorok és néhány rádiócső volt lát­ható. A rend­szer­hez nem csatlakozott sem akku­mu­látor, sem áramtermelő generátor, a meg­hajtómo­tor teljes áramszükségletét néhány elektronikus alkatrész biztosította. Az üzemi próbára 1931 nyarán Buffalo városában került sor, ahol ez a zaj és kipufogógáz nélküli „szellemautó” igen nagy feltűnést keltett. A sors azonban nem akarta, hogy ez a találmány még a II. világháború előtt megvalósuljon, így a cég, amely ennek a konverternek a sorozatgyártását vál­lalta, tönkrement, az ötlet pedig feledésbe merült.

[2] Sokakat már az is zavar, hogy a tévéhíradó alatt a külföldi tudósítók több másodpercnyi késéssel tudnak csak válaszolni a műsorvezető kérdéseire, mivel a mobiltelefon reléállomásain vagy a műholdakon, de leginkább a világhálón  keresztül némi késleltetéssel érkeznek meg a jelek. 

[3] A szoliton latin kifejezés, jelentése: magányos. A fizikában a szoliton nagy amplitúdójú nemlineáris hullámot jelent. Terjedését folyadékokban figyelték meg, de gázokban, sőt az éterben is terjed.

[4] Bizonyára sokakban felmerült már kérdés, hogy mi hajtja előre a szörfözőket, hiszen a szörfdeszkán nincs motor. Erre kézenfekvőnek látszik a válasz: a gravitáció. Valóban, a hullám tetejéről az aljáig. Ott azonban meg kellene állniuk, mert a gravitáció magához húz, és nem lök előre. A szörfözőket az étér löki előre, a szolitonhatás révén.

[5] Ennek a gerjesztési módnak a részletes leírása Az ezotéria kivitelezése című könyvem III. kötetében található. V. fejezet Ezoterikus fejlesztések című rovat.)

[6] A mikrohullámú adótornyok leszerelését a longitudinális jeltovábbítás híradástechnikában és telekommunikációban történő bevezetése teszi lehetővé.

[7] Az eljárás részletes leírása az Élet és Tudomány folyóirat 2018. február 9-i számában található (174-175. oldalak).

[8] A Biblia szerint a bárka befejezése után az Úr egy „világító gyöngyszemet” adott Noénak, és „a fény forrása önerejéből ragyogott fel”. A Gilgames-eposz szerint a sumérok túlélését biztosító „nyílásmentes” hajóból sem hiányzott az a titokzatos fényforrás, amit Enki isten adományozott nekik. Dél-Amerikába történt átkelésükkor a jeremidák is 16 „világító követ” kaptak az Úrtól, kettőt mindegyik hajóba. Ezek a kövek az átkelés 344 napja alatt „önmaguktól ragyogó világítást” biztosítottak a lezárt hajókban. Geszer kánnak, a nagy mongol eposz hősének jurtájában is éjjel-nappal világított egy „csodatevő kő”.