Ennek a műnek EZOTVILÁG-TEXT-HTML változata

az adatbázisokba történő indexelést szolgálja,

a benne található szakkifejezések internetes keresését

segíti elő.

 

Az Ezoterikus Világ karikatúrákkal illusztrált,

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

 

http://kunlibrary.com

 

 

EZOTERIKUS VILÁG

 

 

Oktatási és tájékoztatási céllal
szerkesztett nonprofit folyóirat

 

 

(Alapítva: 2004. július 15.)

 

 

 

Szerkesztő: Kun Ákos

 

 

 

E-mail: info@kunlibrary.com

 

 

Mottó: „Minél fejletlenebb az élet,

            annál szűkebbek a korlátok,

 amelyek körülveszik.”

 

 

 

 

Frissítés: 2012. március 05.

 

Az Ezoterikus Világ a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: http://kunlibrary.com

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

A http://kunlibrary.com honlapról tölthető le a 530 egzotikus   gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó 33 nyelvű album legfrissebb változata is, 9317 képpel illusztrálva. Terjedelme: min. 510 MB.

Ugyanitt érhető el a kontinentális zöldségeket és gyümölcsöket

ismertető 33 nyelvű album rendszeresen frissített változata, ami jelenleg 9706 képet tartalmaz. Terjedelme min. 510 MB.

 

 

 

BEVEZETŐ

 

Köszöntöm olvasóinkat a most induló „Ezoterikus Világ” című lapom megalapí­tása alkalmával. Ennek a folyóiratnak a létrehozását az „Ezoterikus körkép” és „Az ezotéria kiteljesedése”, valamint „Az ezotéria kivitelezése” című könyveim sikere ösztönözte. 15 éve kezdtem el ezeknek a műveknek az írását, és ez alatt sok olyan információhoz is hozzájutottam, amelyek nem kötődnek szorosan az anyaghoz, így nem kerültek be a könyveimbe. Kár lenne azonban felhasználatlanul hagyni őket, mivel a témával kapcsolatban rengeteg hasznos ismeretet tartalmaznak. Ezeket a járulékos információkat ebben a formában fogom közreadni. Ugyancsak itt fognak megjelenni azok az érdekes tájékoztatók, élménybeszámolók, ame­lyeket az olvasóim juttatnak el hozzám. Amennyiben időm engedi, ennek a lapnak a hasábjain fogok válaszolni a közérdekű levelekre is.

Az „Ezoterikus Világ” fő feladata azonban az lesz, hogy hírt adjon az ezoterikus fejlesztések állásáról, a legfrissebb fejleményekről. Mivel ezen a téren még nem történt meg a sokak által megjövendölt áttörés, és a technikai fejlesztések sem indultak el kellő mértékben, egyelőre nem dúskálunk a hírekben. Meggyőződésem, hogy ez a folyamat magától nem fog beindulni, ezért ezzel a folyóirattal is igyekszem elősegíteni az első lépések megtételét. Remélem, hogy erőfeszítéseim hamarosan követőkre találnak, és hasznos tanácsaikkal mind többen fogják szívügyüknek tekinteni civilizációnk megmentését. Ennek a folyamatnak az elindításával már bőven lesz miről írni.

Ez a folyóirat egyelőre nem jelenik meg nyomtatott formában. Ebben a szakmá­ban közismert megállapítás, hogy a lapalapításhoz min. 100 millió forint kell, és még akkor sem biztosított a siker. Az életszínvonal-csökkenés, a fokozódó elszegényedés miatt ugyanis a már működő ezoterikus folyóiratok is csak vegetálnak, és a rohamosan apadó példányszám miatt bármikor tönkremehetnek. Mivel előre nem lehet tudni, hogy egy-egy alkalommal mennyi anyag fog összegyűlni, és azt sem, hogy mikorra, ez a kiadvány alkalmanként fog megjelenni. A bővítés során a korábbi cikkek nem vesznek el, továbbra is hozzáférhetők lesznek. Ez a megjelenési mód az olvasók számára okozhat némi kényelmetlenséget, de van egy jó oldala is: nem sürget a lapzárta, és nem kell mindenáron megtölteni az előírt terjedelmet. Ennek következtében nem kényszerülök arra, hogy unalmas cikkekkel, semmitmondó információkkal tűzdeljem meg az Ezoterikus Világot, ami biztosítja a magas színvonalat. Ez a folyóirat A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre, hogy szükség esetén könnyen kiprintelhető legyen. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, töltsék le a Kun Elektronikus Könyvtárban található „Betűtípusok” fájlt, és a benne található betűtáblákat másolják be a Windows operációs rendszer Fonts (Betűtípusok) mappájába.

Az Ezoterikus Világ tartalmának és színvonalának növelése érdekében ki kellene alakítani egy kizárólag ezzel foglalkozó szerkesztőgárdát. Mivel a nem magyar anyanyelvűek is szeretnének hozzájutni a benne található információkhoz, szükség lenne a folyóirat különböző nyelvekre való lefordítására is. Mivel az én anyagi helyzetem ezt nem teszi lehetővé, ez úton keresek olyan támogatókat, akik haj­landó­ak lennének a célkitűzéseimet támogatni. Aki szeretné elősegíteni az Ezoterikus Világ hatékony működését, internetes világlappá válását, a következő számlaszámra befizetve juttathatja el hozzám a támogatását: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 SWIFT code: BACXHUUCB. UniCredit Bank Hungary Rt. Közreműködésüket előre is köszönöm.

 

Budapest, 2004. július 15.

    

Sajnos az Ezoterikus Világ széles nyilvánosság elé tárása semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy ez a folyóirat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is kb. 2 cm vastag, és közel 1,5 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépés­ben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le a ingyenesen letölt­hető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állít­suk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhet­jük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2006. március

                                                                                                                                    

                                                                                                                                    Kun Ákos

 

Életképek

 

A folyóiratokban, napilapokban tallózva több olyan cikket olvashatunk, amelyek jellemző képet adnak korunkról, társadalmunk jelenlegi állapotáról. Kár, hogy ezek az írások hamar a feledés homályába vesznek. Másnap új hírek jönnek, és a régi számok papírkosárba vándorolnak. Sokak szerint a háromnapos napilapot már kézbe venni sem érdemes. Ez azonban csak a napi politikai eseményekre vonatkozik. Az igazán értékes cikkek ugyanúgy időtállóak, mint a könyvek. Csak senki sem gyűjti őket össze, nem hívja fel rájuk a figyelmet. Arra pedig csak nagyon kevesen hajlandóak, hogy egy-egy tartalmas cikk megtalálása érdekében 36 oldalas, lepedőnyi méretű napilapokat hónapokra, évekre visszamenően végigolvassanak. Erre ma már senkinek sincs ideje. Így ezek a cikkek idővel feledésbe merülnek, az utánunk jövő generációk számára elvesznek. Ennek elkerülése érdekében emeljünk ki néhányat a legérdekesebb írások közül, hogy az utókor is tanulhasson belőlük. Elsőként kezdjük egyik égető gondunkkal, modern nevelési elveink következményinek felvillantásával:

 

„A kisfiú alig lehet 5-6 éves, és teli torokból bömböl. Ömlenek a könnyei. Az anyja kezénél fogva vonszolja kifelé a szupermarketból. Amint kiérnek az ajtón a kölyök odavágja a csokit a falhoz. Nem ilyet akartam, kiabálja. Nekem az a másik kell, amit a tévéreklámban láttam.

– Eldobtad a csokit, most már nem kapsz fagylaltot – próbálja fegyelmezni az anyja. De csak azt éri el, hogy a gyerek kirántja a biciklijét a keréktámasztó vasak közül, és földhöz vágja. Aztán ahol éri megtapossa. A jövő-menők mosolyognak, a fejüket csóválják. Amúgy az esemény szót sem érdemel, hiszen úgyszólván mindennapos.”

(Koblencz Zsuzsa, Népszabadság, 2004. július 7. (10. oldal)

[

A Nagykörúton, csúcsforgalomban araszol a villamos. A jármű tömve van. Az egymással szemben levő székek egyikén egy kedves öreg néni kuporog, a másikon egy nő ül gyerekével az ölében. A kissrác himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe. Az öregasszony egyre hátrébb húzódik, várja, hogy az anya mikor szól rá a kölyökre. De mivel ez nem történik meg, udvariasan megszólítja az anyát:

−  Elnézést, hogy zavarom, de a kisfia folyamatosan rugdossa a lábamat. Legyen szíves, szóljon rá.

−  Mit akar? – reccsen rá az anya –, nem fogom egy vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet személyi szabadságában! Foglalkozzon a saját dolgával, ne az én gyerekemmel!

A villamoson mindenki döbbenten nézi a jelenetet, míg egy tipikus rocker (acélbetétes csizma, tar frizura, feszülő gatya, bőrkabát, a füléről levett hallgatóból üvölt a metálzene) kiveszi a szájából a rágógumit, és komótosan beledolgozza nő hajába. Utána így szól:

−  Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

[

Gyermekeink kényeztetése kultusszá vált. Már az érintettek is allergiásak a gyermekköz­pontú magatartásunkra. Bächer Iván egy rendkívül szellemes cikk formájában világít rá a jelenlegi helyzetre:

−  Nézze meg, doktor úr! Teljesen kész a gyerek. Egész éjjel nem aludt, megállás nélkül bőg, alig eszik valamit, elrontotta a gyomrát is. Hát mi baja van ennek a gyereknek?

−  Hadd nézzem csak. Aha. Sóhajts! Úgy... Nyisd ki most a szádat. Úgy. Na, hát ez teljesen egyértelmű. Ma már a negyedik ilyen esetem.

−  Mi a baj?

−  Várjon csak. No, kicsi Lalika, mondd meg nekem szépen: szeretnéd-e, ha jönne a Mikulás megint? Jó-jó, nem kell sírni, nem kell kiabálni, Lalika, nyugodj meg, nem jön a Mikulás, nem jön most egy jó ideig. Látja, asszonyom, ez egyértelmű: idült mikulásitisz.

−  Micsoda?

−  Mikulás-mérgezés. Tipikus tünetek. Álmatlanság, sírás, hányás, hasmenés.

−  Jézusom!

−  Hány Mikulás-ünnepségen vett részt a gyerek a héten?

−  Hát volt neki Mikulás az óvodában egyszer, ugye. Aztán én elvittem a munkahelyemre, az apja elvitte az ő munkahelyére, mert elváltunk, tudja, doktor úr. És másnap elvitte a nevelőapja is az irodai Mikulásra.

−  Ez volt a mostoha Mikulás.

−  Úgy van. De volt még egy baráti Mikulás, tudja, összejött a régi társaság, már mindenütt van két-három gyerek. Aztán elugrottunk az én szüleimhez is…

−  Mami-Mikulás.

−  Úgy is lehet mondani. A papa is beöltözött, hát az valami csuda volt, a gyerek nem ismerte meg! És aztán este persze megjött az igazi Mikulás, az itthoni.

−  Az volt a Fő-Mikulás. No, igen. Világos. És súlyos. Egy ilyen kicsi gyereknek egy Mikulás is sok. Nem tudja mire vélni, hova tenni azt se. De ennyi Mikulástól már összezavarodik egészen. Arról már nem is beszélve, hogy teli van ilyenkor az utca is Mikulásokkal…

−  Ne is mondja, doktor úr.

−  Mindenfelé Mikulások kóricálnak, vonulnak, sereglenek ilyenkor. Nem lehet lépni a rengeteg Mikulástól. Mikulás bukik rá a gyerekre a villamoson, a boltban, a parkban.

−  Honnan tudja ezt ilyen jól, doktor úr? Képzelje, a gyerek már ki se akart jönni az utcára.

−  És ahány Mikulás, annyiféle. Látja, maguknak is volt Elő-Mikulás, Utó-Mikulás, Al-Mikulás, Fő-Mikulás, és fogadni mernék, hogy lesz még Pót-Mikulás is.

−  Kettő, doktor úr, kettő.

−  Látja, asszonyom. Rengeteg a Mikulás. Elszaporodtak mértéktelenül. Nem is tudja, hogy hány Mikulás fordult már elő a praxisomban. Volt Házi Mikulás, Vad Mikulás, Al-Mikulás, Iker-Miku­lás, Mű-Mikulás, Gumi-Mikulás, Vándor-Mikulás, Sorozat-Mikulás, Kóbor-Mikulás, Párt-Mikulás, Mélymagyar Mikulás, Szoci-Mikulás, Más Mikulás, Tarhás Mikulás, Sztráda-Mikulás, Pláza-Miku­lás, Pikulás Mikulás…

−  Az semmi, doktor úr, de minálunk idén Alternatív Mikulás is volt. Egy csinos fiatal lány, piros csizmában, rövid szoknyában. Haza is kellett vinni a gyereket, úgy bőgött szegény.

−  Borzasztó. Egyébként a legtöbb Mikulás maga is ordít, akár az ökör, bele a szerencsétlen gye­rek képébe, azt hiszik, úgy nagyobb lesz a tekintély.

−  És mert nem hall jól a vattától. A legtöbbje ráadásul csinál még valami grimbuszt, nem tudja hol van, elfelejti és összekeveri a kölykök neveit, összevissza osztogatja az ajándékokat.

−  Összekeveri a cetliket, amelyekre a szerencsétlen szülők ráírták a tudnivalókat. Így lesz Pisti­kéből Ferike, aki nagyon szépen furulyázik, holott nem is látott még furulyát, viszont nagyon ügyesen tor­názik, de azért nem őt dicsérik meg, hanem a Nicolette-et.

−  Mert a legtöbb Mikulás be is szivornyázik kicsinyt előtte. Próbálja kompenzálni a lámpalázat. Aztán pedig bűzlik, mint egy pálinkafőzde.

−  Felnőtt se bírná ki ezt, nemhogy gyerek. Belebetegszik a legtöbbje a Mikulás-szezonba. Miku­lás-mérgezést kap.

−  Mit lehet ezzel csinálni, doktor úr?

−  Kérem, egy igen szigorú Mikulás-elvonókúrára lesz szükség. Pirosat senki ne vegyen föl, általában semmi ne legyen piros. Nyugalom kell a gyereknek, csend, félhomály. Legokosabb ilyenkor pár napra valami kies faluba húzódni el. Ha a családban akadna szakállas, azt meg kell beretválni…

−  Az bajos lesz, doktor úr. Az uramnak hatalmas szakálla van. Ráadásul Miklósnak is hívják, de őhozzá most szólni sem lehet. Képzelje, az Interneten rábukkant valami játékra egy dán ter­mőtalajgyártó cég weboldalán. Délután hat és hét között kell megtalálni valamit, ezért ahogy megjön, már ül is le a géphez, mert aki előbb klikkel, az ajándékot kap, és ő már nyert egy gyönyörű fajanszot vagy micsodát. Aki mindennap játszik, az valami nagy ajándékot is nyerhet. Teljesen belebolondult ebbe a keresésbe. Rájött, hogy más oldalakon is vannak hasonló keresőjátékok, és most azokat szemezgeti. Gyakran éjfél után kettőig vakul a masina előtt…

−  És mit kell megkeresni?

−  Hogyhogy mit? Hát kis Mikulásokat. A legutóbbit a dán cég pénzügyi elszámolásában lelte meg. Nagyon büszke volt magára.

−  Asszonyom. Itt a tudomány megáll. Nem tehetünk mást, várunk.

−  Mire, doktor úr, mire?

−  Hát a húsvétra, asszonyom. Akkor jön a nyuszi.

−  És minden kezdődik elölről?

−  No igen.

−  Hát köszönöm, doktor úr. És mivel tartozom?

−  Amennyit gondol. Ide dobja csak, bele a puttonyomba.

Népszabadság – Hétvége melléklet, 2003. december 13. (11. oldal)

[

Ez a pillanatkép Budapest egyik cipőboltjában készült, de megörökítője ugyanezt tapasztalta volna a nyugati világ bármely országában, a XXI. század elején:

„A cipők gyönyörűek, és átkozottul drágák. Hegyes orrúak, kényelmesek, lágy, puha bőrűek. Az áruk 18 ezer, 20-24 ezer. Gyorsan eldöntöm, hogy nem veszek semmit, de azért felpróbálok egy bordó tűsarkút. A fenébe, jól áll! Ám amikor megnézem az árát, úgy teszem vissza, mintha égetné a kezem. Ekkor veszem észre a polc előtt ácsorgó tizenéves lányokat. Erős smink »egyenfekete« festett haj, márkás cuccok, a nyakban mobiltelefon. A legeslegdrágább, most divatos típus, fényképet is lehet vele küldeni. (Jelzem én már nagyon várom, hogy feltaláljanak egy olyan leveseskanalat, amellyel ebéd közben lefotózhatom a családomat, vagy legalább lejátssza az Örömódát. Na mindegy…) Az alacsonyabb lány fütyül a cipőkre, inkább a mobilját babrálja. Biztosan ismerik azt a külvilágot kizáró arckifejezést, amellyel egyesek – társaságban, értekezleten, közértben, bárhol – hosszú percekig nyomogatják az apró gombokat. Nos, a lány is így nyomkod, majd durva hangon kiált a barátnője felé: »A rohadt kurva életbe, jött egy SMS, de csak a díjcsomagokról! Fél hat van, kettő óta senki sem hívott! Gáz mi?« A barátnője megvonja a vállát, a lány pedig keserűen engedi le a mobilját.

Látom a szemén, hogy nagyon rosszkedvű. – Szegénykém! »Bekajáltad« a reklámokat? Elhitted, hogy az a csudára modern, pörgős »mobilérzés« majd csapattaggá tesz, és hirtelenjében telis-tele leszel barátokkal? Senki sem mondta, hogy a drága mobil kevés ahhoz, hogy érted aggódó, igaz barátaid legyenek? Nem mondták, hogy az érzelem, a kapcsolatok nem tárgyakban testesülnek meg? – gondoltam, miközben tovább fi­gyelem. Ő dühösen nézegeti a ci­pőket – vigaszt keres – és mit tesz Isten? Épp az a bordó gyö­nyörűség jelent számára gyógy­írt, amelyiket néhány perccel ez­előtt tettem vissza a polcra. Pró­bál, tetszik neki, hamarosan in­dul a pénztár felé. Az arcán azonban nincs öröm. Már nem csak őt, hanem a szüleit is saj­nálom.”

V. Kulcsár Ildikó, Nők Lapja, 2003. november 5. (37. oldal)

[

Tengernyi bajainkat tovább te­tézi, hogy rohamosan nő az egy­­mástól való elidegenedésünk. Mindenki begubózik, csak magával törődik. Az utcán, a buszon, a villamoson szenvtelen pillantásokat vetünk egymásra. Kimonda­tla­nul is közöljük embertársaink­kal, hogy „a legcsekélyebb mér­tékben sem érdekel a sorsod. Egyáltalán nem izgat hogy vagy, sőt az lenne a legjobb, ha nem is lennél.” Mindennek oka az általunk kialakított modern tár­sadalom. A fogyasztói tár­sa­dalom valósággal elfogyasztja az embert. Ez a mindent és min­denkit áruként kezelő szemlélet vezetett a posztmodern ember­típus kialakulásához, melynek legfőbb ismérve az „én kiüre­sedése” és a „végső elidegenedés”. A legszorosabb kötelékek a legmélyebb emberi kapcsola­tok (szülő-gyermek-házastársi viszony) is rohamosan gyengül, egyre ridegebben és elutasítóbban bánunk mindenkivel. A fogyasztás mámorában észrevétlenül belopódzott életünkbe a közöny, a bizalmatlanság, a szertelenség. Már csak önmagunkat szeretjük, de azt is egyre kevésbé. Nem figyelünk a másikra, nem egymással, hanem egymás mellett élünk. Sokszor nem szán­dékosan tesszük, hanem a kor­szellem diktálja nekünk, kény­szeríti ránk ezt a viselkedést. Va­lahogy „benne van a leve­gő­ben”, hogy most ezt kell ten­nünk. Nem muszáj, de mi engedelmes­ke­dünk ennek a késztetésnek.

Emiatt restelljük magunkat, és nem merünk szembesülni az igazsággal. Az önmagunk előli menekülésnek számtalan for­má­ja van: a túlhajtott szex, a bulizás, a vásárlási láz, vagy a munkába való beletemetkezés. Mindegy hogy mi, csak állandóan lefog­laljon bennünket, ne maradjon időnk a meditálásra, a helyze­tün­kön való elgondolkodásra. Ennek során ugyanis rájönnénk arra, hogy tévúton járunk, egész életünk haszontalan pótcselekvések sorozata. Nem azt tesszük, amit kellene, nem úgy viselkedünk, ahogy illene. Már az időnként megnyilvánuló ösztönös segítséget sem vagyunk hajlandóak elfogadni a másiktól. Egy csattanós riposztba sűrítve jellemzi a jelenlegi helyzetet Pünkösti Árpád Népszabadságban megjelent cikke:

„Ónos eső után az utcán csak a reménybe kapaszkodhatsz, meg a kesztyűdbe. Előttem ifjú hölgy araszol. Trottőrcipője nem erre a küzdelemre való. Kabátkája csípőig ér, a tomporán megfeszülő izomrostokon oda-vissza zongorázik az óvatosság és a félelem. Mintha kirántanák alóla a járdát, repülnek a lábak, kalimpál a kéz, földet ér az imént még finoman hullámzó fekete nadrág, feljajdul a kabátka szárnya. Mellé csúszom. Az arca még szebb. Barna a haja, ernyedten csukva tartja a szemét.

−  Megütötte magát? Nem tört el valamije? – kérdem.

Kivirrad a kékeszöld szem. Néz rám. Nézek rá. Két idegen. Mozdítja a fejét jelezve, hogy ne tört el semmije. Nyújtom felé óvatosan a kezem. Lekapom a kesztyűm, hogy jobban megfoghassam. Kicsit belém kapaszkodva ügyesen fél térdre emelkedik, feláll. A jobb kéz még fogja a bal kezet. Fürkésszük egymás arcát, és amikor enged a szorítása, megbillenek, és már repülök én is. Oldalt hengeredek, és kényszeredetten fölmosolygok Amarilliszre. Ő már kacag, mintha tudná, hogy ebben a repülő keresztségben milyen nevet kapott. Lehúzza a kesztyűjét, nyújtja értem a kezét. A tekintet jobban kapaszkodó, mint a kéz.

−  Kar a lábé, láb a karé! – harsogom teli torokból. Hogyan jutott épp ez az eszembe?

Már egymás mellett állunk, fogjuk egymás kezét, és ő kacagva megismétli: Karalábé! A csillogó szemekben ott a derű. Mintha attól remegne meg, és már csúszunk, dőlünk, borulunk ismét. Felemelem a fejem. Ezt teszi ő is. Próbál feltápászkodni, és amikor nyúlnék érte, hogy segítsek, rám villan a tekintete, és ezt sziszegi felém: menj a francba! Felkelünk külön-külön, és amikor még egy dühös pillantást vet rám, belém remeg a düh: hülye tyúk, hisz ő rúgta ki a lábam!

Népszabadság, 2002. december 28. (7. oldal)

[

A harmincas hölgy beült az autójába, láttam, siet, mert a zacskókat bevágta a hátsó ülésre. Azonnal indított, de az autó köhörészett, jól lehetett hallani, amint a lemerült akkumulátor megmozdítja ugyan a motort, de annyira gyönge, hogy elindítani már nem tudja. A nő arcára kiült a rémület, két kezét fölemelte, s ráejtette a kormányra. Aztán a fejét is ráhajtotta, lehúzta az ablakot, s azt mondta, ez nem lehet igaz. Egy bevásárlóközpont parkolójában történt, az autóm mellett álldogáltam. E helyzetet fölöttébb kedvelem, várni és nem bemenni nagyon jó. Nem azért, mert averzióim volnának az efféle üzletekkel szemben, rég túljutottam a magyar termék – olcsó termék dilemmán, s miután a hajdan hatvanforintos hazai biojoghurt újabban háromszázba kerül, rendre az utóbbi mellett kötök ki.

Ellépdeltem a hölgy irányába, aki ekkor épp a férjének telefonált. Azért mentem hozzá, hogy rávegyem, ne próbálkozzék többet, ne nyúzza szét teljesen az öreg akkumulátort.

−  Tegnap határoztuk el, hogy új aksit veszünk - mondta őszinte kétségbeeséssel, amikor leha­joltam a vezetőülés melletti ablakhoz. És hozzátette: már szólt a férjének, menjen el az óvodá­ba a gyerekért. Az autót itt fogja hagyni éjszakára, nincs pénze arra, hogy trélert hívasson. Miként az sem lehetséges, hogy visszamenjen az áruházba, s „bikakábelt” vásároljon. S mire mindezt végigsorolta, kezdte összeszedni a cókmókját.

−  Várjon még, ne rohanjon – javasoltam neki, mert nagyon bonyolultnak találtam azt, amit fel­vázolt.

−  Körülnéztem, mert egyedül nem tudtam az autót megmozdítani.

−  Bocsánat, segítségre volna szükségem – ezzel közelítettem egy középkorú férfihoz, de teljes megdöbbenésemre, mellette lépdelő asszonya nyomban sietősebbre fogta a lépést, a férfi pedig hátat fordított nekem.

Még egy esetben megtörtént szinte teljesen ugyanez. Végignéztem magamon, mi lehet rajtam annyira riasztó, hogy azonnal eliszkol előlem, akihez fordulok. De nem találtam semmi olyat, amitől magam is megijednék. Aztán tovább vártam. Az unokáikkal bevásárlókocsijukat tologató nagymamáknak nem szólhattam. Majd harmadszor is kudarcot vallottam, pedig ekkor már rafináltabb voltam. Az autójában szipogó nő felé mutattam, s azt mondtam, baj van az autójával. A harmadik megszólított azt felelte: sajnálja, „hívjunk” szerelőt, a férjének gerincbántalmai vannak, nem engedheti, hogy lökdösődjön.

Miközben vadásztam, eszembe jutott egy korábbi jelenet, amikor én magam álltam tehetetlenül – ugyanezen a helyen – a motorháztető fölött. Megszólalt a riasztó, közben blokkolta az indítást. Este volt, kissé már sötét is, buheráltam az autóm belsejében, közben sivákolt a sziréna. Sorra mentek el mellettem a vásárlók. Senki nem akadt, aki odajött volna, s megkérdezte volna, mi a baj. Már azért is indokolt lett volna az érdeklődés, hogy nem lopom-e véletlenül az autót. Legalább tizenöt percembe telt, mire rájöttem, hol s milyen gombot kell megnyomnom ahhoz, hogy elindulhassak. Ennyi idő alatt vidáman el lehet kötni egy autót – ezt szűrtem le akkor magamban –, s a kutya se veszi észre.

Mi történt? Mi okozhatja az immáron teljesen megszokott elhárító mozdulatok széles körű elterjedését? Van az ilyenkor tapasztalható tekintetekben valami olyan többlet, mely túlmutat a szimpla segítség megtagadásán. Az elhárítás mellett tetten érhető az a körülhatárolhatatlan antigesztus, mely mögött megmagyarázhatatlan félelmek, sérelmek és csalódások rejlenek. „Persze, tologassam a méregdrága autód, de ha nekem kell valami, kórházban, iskolában, hivatalban, akkor coki, mi?” Vagy: „Gyere, gyere, Károly, vigyázz, még leütnek, miközben segíteni akarsz.” Vagy: „Mindenki oldja meg a saját problémáját!” Vagy: „Nem érek rá, nem látja, hogy rohanok?” Vagy: „A rohadt életbe, nem váltunk aprót, miért nem lehet ezt megérteni!” Vagy: „Nem tudom, nem vagyok idevalósi.” Vagy: „Húzz el, köcsög, elfoglalod az egész sávot.”

A negyedik megszólított örömmel segített. Pár másodpercig tartott az egész. Kitoltuk az autót az egyenes szakaszra, aztán egy lejtős területen belendítettük. A bajba jutott hölgynek azt mondtuk, ha sikerül, meg ne álljon. Ő ezt szó szerint értette, mert anélkül, hogy visszaintett volna, minden különösebb hálálkodás nélkül, egy szemvillanás alatt elviharzott.

Rab László, Népszabadság, 2005. június 4. (5. oldal)

[

Mindenkinek – na jó, majdnem mindenkinek – van valami gyengéje. Előfordul, hogy saját maga észre sem veszi, ám szerencsére itt a társadalmi kontroll: mások előbb-utóbb rádöbbentik. Idős koromra úgy véltem, hogy ismerem már rossz szokásaimat – melyek felsorolásától helyhiány miatt eltekintek – , ám akadt egy, amellyel most kellett szembesülnöm. Mégpedig azzal, hogy én bámulom az embereket. Azt persze mindig tudtam, hogy érdekelnek. Mármint az emberek. Pedig gyanakodhattam volna, hogy ez nem normális. Így aztán nyugodtan nézegettem jártomban-keltemben azt, aki szembejött velem. Volt, aki viszonozta pillantásomat – leginkább a kisbabák és az öregek – de a többség rá se rántott. Érdeklődésem nem zavarta sem a walkmant hallgató fiatalokat, sem a hátukon nehéz táskával baktató, kavicsot rugdosó iskolás gyerekeket, sem a nagy szatyrokkal komótosan sétáló kukázókat, s legkevésbé a jól öltözött, határozott léptekkel siető fiatalokat, akik egyik kezükben mobillal, a másikban diplomatatáskával igyekeznek kocsijuk felé, s közben – noha nincs harmadik, kezük! – már messziről kikapcsolják a riasztót. Hát megnéztem őket meg a többieket is, s ez eddig nem zavart senkit.

Ám az idén tavasszal úgy látszik, elfogyott embertársaim türelme. Egy kórházi folyosón ültem egymagamban, valami papírra vártam. Kiolvastam már az újságot, az összes tájékoztatót, feliratot, plakátot. Ekkor a folyosó végén megjelent egy csinos, fiatal takarítónő; gyors, szakavatott mozdulatokkal mosta a követ. Hát őt néztem. Amikor mellém ért a felmosó partvissal, készségesen a pad alá húztam a lábam. Ő pedig, anélkül, hogy felnézett volna a nedves kőről, ezt mormogta:

−  Most mit bámulsz? Gyűlölöm, ha bámulnak!

Lábával nagyot taszított a vödrön, kifröccsent a víz. Rossz kedve lehetett. Igyekeztem elfelejteni. Nyáron újabb jelzés érkezett. Összetalálkoztam az utcán azzal a hajléktalan asszonnyal, aki többnyire a mi házunk előtt tanyázik társaival. Eszembe jutott, hogy úgy is szándékomban áll elvinni néhány ruhát egy gyűjtőhelyre, hát miért ne adhatnám neki? Ezért aztán alaposabban végigmértem, hogy ráillik-e az én méretem. Észrevette pillantásomat, rám förmedt:

−  Most mit bámulsz? És nagyot köpött felém, de nem talált el.

Mégis a Máltai Szeretetszolgálat mellett döntöttem. Aztán: sportosan öltözött maffiózó kerülget az utcánkban egy vadonatúj autót. Mikor mellé érek, éppen a műszerfalat tanulmányozza. Szúrósan rám néz:

−  Most mit bámulsz; mama? Ne mondd má’, hogy a tiéd!

Nyakigláb kamasz gördeszkázik a járdán. Egyenesen nekem tart. Elugrok.

−  Most mit bámulsz? – nyerít rám. – Félsz, hogy nem tudok fékezni?

Ugyanez autóval. Egy terepjáró szinte derékszögben ráhajt a járdára. Rémülten lapulok.

−  Most mit bámulsz? – kérdi a kikászálódó izomember. – Parkolni nekem is kell valahol!

A napsütötte utcán valami a fejemre zúdul. Odakapok, a hajamban csikk, morzsa, ropi, papírgalacsin. Felnézek. A második emeleti erkélyen dús idomú hölgy; a hűvös idővel dacolva, melltartóban ráz egy koszos pokrócot.

−  Most mit bámulsz? – süvít le rám. – Te nem szoktál takarítani?

Részeg ember nyom egy kaputelefont. Hiába. Rázza a kaput, majd hatalmasat rúg az ólomüvegbe. Csörömpölés, naná, hogy odanézek.

−  Most mit bámulsz? – kérdi fenyegetően. Te csak törődj a magad dolgával, nyanya.

Milyen igaza van. Lám a többiek jönnek-mennek az utcán, rá sem hederítenek. Nem, ígérem nem fogok többé bámulni. Még a tévét se nézem. Azokat az aktuális beszélgetős műsorokat semmiképp. Nehogy már valaki leszóljon nekem a képernyőről, és megkérdezze:

−  Most mit bámulsz?

Inkább a magam dolgával törődöm. Nézem a virágaimat. Ők szeretik.

Janikovszky Éva, Népszabadság, 2000. október (26. oldal)

[

Mitől lesz nagy egy író? Görgey Gábor világviszonylatban is érvényes válasza erre a kérdésre: „Természetesen attól, hogy fogja magát és meghal. Amint meghal, egyszerre megnő, és ott magaslik a gyászoló kortársak előtt, mint a jegenyefa. Nem szép lassan, és fokozatosan nő, mint gondolnánk, hanem egyszerre, ugrásszerűen. Mint a villámcsapás ott terem, hirtelen nagy író születik. Nem kell hozzá más, mint hogy meghaljon. Abban a pillanatban, ahogy kiterítik, óriás lesz. Fekszik az író a ravatalon, és rohamosan, mondhatni ész nélkül nő az életműve. Neki a kisujját sem kell mozdítani. Valamikor minden egyes jelzőért meg kellett küzdenie. Most pedig nincs szüksége sem golyóstollra, sem írógépre. Lám milyen egyszerű, előbb is rájöhetett volna. A nagy életműhöz nem kell semmi más, csak annyi, hogy kiterítsék. Persze jó volna meg is élni ezt az életművet. Lubickolni a sikerben. habzsolni a magasztaló mondatokat. Jó lenne élvezni, hogy mekkora író lett belőle. Csakhogy ez lehetetlen. Ellenkezik a természet és az enyészet törvényeivel.

Aztán lezajlik a temetés, a magasztaló sírbeszéd, majd a gyászolók hazakullognak. A robbanásszerű tehetségnövekedés is abbamarad. Lassan megfeledkeznek róla, mekkora nagy író volt (néhány napig, amíg eltemették). A naggyá nőtt halott szellemalakja zsugorodni kezd. Amikor már elég kicsi, visszatakarodik a helyére, szétoszló földi porhüvelyébe. És vár. Mire? Arra, hogy megint hirtelen elkezd nőni. A tehetség benne. Egy-kettőre kiderül, hogy milyen rengetegen tudták már életében, mennyire nagy író. És hogy új szakaszt nyitott az irodalomban. Ha eljön ez a pillanat, akkor még a filológiailag rendezett napi bevásárló számláit, a sarki élelmiszerboltban korábban kosarába hajigált blokkokat is kötetekbe gyűjtik. És kiadják minden sorát, a teljes életművét. Melyik ez a pillanat? A centenárium!”

Népszabadság – Hétvége melléklet, 2004. március 6. (10. oldal)

[

Ülök a kényelmetlen műanyag széken, figyelem a váróteremként szolgáló rideg, kietlen, emberekkel tömött folyosót. Hallgatok. Mellettem egy asszony ül, nézi a tömeget. Némán várakozik. Időnként kinyílik egy ajtó, reménykedve kapjuk fel a fejünket, de mindig mást szólítnak. Egy óra múlva az asszony rám néz, váratlanul megszólal. Hangjában nincs semmi indulat, érzelgősség, önsajnálat, a lehető legtárgyilagosabban, rövid mondatokban adja elő történetét. Illetve a történet csontvázát. Nem részletez, nem cifrázza a szavakat. Csak a lényeget mondja, szárazon, tárgyszerűen. Azt sem közölte, mit kerestek kicsike lányával éppen 1986. tavaszán Ukrajnában, csupán annyit árult el, hogy kirándulni mentek Csernobil közelébe. Vitték a kis kosárkájukat az otthon előkészített elemózsiával, békésen falatoztak. Nem is sejtették, hogy megtörtént az atomerőműben az évszázad tragédiája. Az asszonyt azóta hatszor műtötték. Rákkal. Már vannak olyan szervei, amiket műanyagra kellett cserélni. Ennyi a történet. És most itt ül a kietlen folyosón, és vár. Türelmesen, mint akinek sok ideje van.

A hazugságok világában élünk. Csernobil kapcsán például letagadták a csillagot az égről. Csak apránként, jó nagy késéssel ismertek be valamit, de azt is igyekeztek bagatellizálni. Neves tudósok adták ehhez a nevüket és az arcukat, olyanok, akik közül olykor még ma is látunk nyilatkozni egyet-egyet a televízióban. Már jó 18 éve volt a csernobili tragédia, de még most is hallgatnak, vagy alig beszélnek a jövőben várható, az 1986-osnál minden bizonnyal sokkal súlyosabb következményekről. Mert, hogy ennek a szomorú történetnek még nincs vége, az biztos. Ugyanakkor a hétköznapjainkban azt halljuk, látjuk plakátokról, szórólapokról, a hírközlő szervekből, hogy éljünk, táplálkozzunk egészségesen. Sokan meg is próbálják. A bökkenő csak az, hogy nem tudjuk, mi van a vízben, amit iszunk. Nem tudjuk, mi van a levegőben, amit beszívunk. Nem tudjuk, milyen mérgező anyagokat engednek folyóinkba, apróbb vízfolyásainkba, s mi épült be az ezekből kifogott halak szervezetébe. Fogalmunk sincs, hogy a piacon szépen mutató zöldségek és gyümölcsök mennyi és milyen vegyszert tartalmaznak. Az eladó szerint természetesen semmit, ami persze igaz is lehet, olykor. Mint mostanában kiderült, már a légfrissítőnek is lehet rákkeltő hatása. És még minek? Mi derül még ki?

Főleg az idősebbek kétségbeesett igyekezettel próbálják elolvasni a boltokban a különböző élelmiszerek csomagolásáról az összetevők gombostűfej betűnyi felsorolását, hogy megállapíthassák, tartalmaz-e olyan anyagokat, amik károsak a szervezetre. Ezek a feliratok azonban a sasszeműeknek íródtak. A példákat lehetne folytatni. Egy a lényeg: a hazugság világában a gazdasági érdek fontosabb lett az embernél. Ülünk a csernobili rémálmot megélt asszonnyal a kényelmetlen műanyag széken a rideg, kietlen, váróként szolgáló folyosón, s reménykedve pillantunk egy ajtó felé, hátha éppen minket hívnak. De nem. Nagyon sok a beteg. Hallgatunk tovább. Aztán, mint akinek most jut eszébe, az asszony ismét beszélni kezd. Kiderül, hogy a kislánya, aki akkor, 1986-ban olyan gyanútlanul és jóízűen majszolta a kosárkában hozott elemózsiát a pokol közelében, most 21 esztendős. Azt mondhatnánk, és teljes joggal, hogy élete virágjában van, aki kész a családalapításra. De nem mondhatjuk, mert van egy baj: elkezdődött nála a klimax.

Körmendi Lajos, 2004. Metro, december 1. (3. oldal)

[

Budakeszin történt, szombat reggel fél hatkor. Vártunk a 22-es buszra, korán kelők. Hatan voltunk. Egy csomagok nélküli fiatal pár, talán buliból indult hazafelé. Egy idős úr, aki hóna alatt hintalovat tartott, bizonyára az unokájának vitte. Egy elegáns, középkorú hölgy finom, barna bőr utazótáskával. Végül jómagam, aki úgy fáztam, mint a kutya, és a jeges szél elől behúzódtam a megálló mögötti kapualjba. Az ápolatlan, gyűrött férfi vállán egy jókora batyuval a posta felőli oldalon bukkant föl, és átvágott a koszos járdán. A hatalmas bevásárlószatyor lehetett mindene, ezt hamar meg lehetett állapítani. Vékony kabátjának résein ki-bejárt a szél, a cipőjét szigetelőszalaggal kötöt­te át, a fején meghatározhatatlan színű és formájú sapkát viselt. Megállt a buszmegállóban, letette a koszos szatyrot a földre, szétvetette a lábát, karjait hátrakulcsolta a dereka mögött, és a világ legter­mészetesebb módján szólalt meg:

−  Pihenj! – mondta, majd fel s alá lépegetve odafordult a hintalovas bácsihoz, és mindnyájunk őszinte csodálkozására kifogástalan modorban szólította meg:

−  Őrnagy úr, helyesen mérte föl a helyzetet, amikor csapataink védelmét a lovasságra bízta? –  Az öreg nem szólt semmit, hátrahúzódott, s a hintalovat szégyenlősen maga mellé húzta. A hajléktalan külsejű férfi nem hagyta abba:

−  A legfontosabb, fiaim, a déli gerincvonalak lezárása – jelentette ki emelt hangon, s a buszmeg­állóval szemközti élelmiszerbolt felé mutatott. Ezután kiadta a napiparancsot, s mind­nyájunk számára megszabta a védelmi tennivalókat.

−  Maga, főhadnagy, megakadályozza az oldalirányú ellenséges csapatmozgást. Ezzel időt nye­rünk, s megszervezzük a hadosztály jobbszárnyán a páncélosok harccsoportjának ellentámadá­sát. Értve vagyok?

Nem feleltem, mert elhűltem a választékos utasítás hallatán. Az ötvenöt-hatvan körüli férfi hozzáértő főtisztként mutatkozott meg, de az, hogy darabokban lógtak rajta a rongyok, meghökkentő volt. Miután nem feleltem a hadműveleti utasításra, újra föltette a kérdést:

−  Nem hallottam, hogy megerősített volna, főhadnagy. Megértette, mi a feladata?

Egészen közel hajolt hozzám, vizes szembogarában egy fölkavarodott világ képei elevenedtek meg: Fiatal férfi feszít a tisztavatáson valamikor az 1970-es évek közepén. A nézők között büszke nagymama, csinos menyasszony tapsikol. A vendégek soraiban megannyi fiatal szakmunkás, Trabantra és telefonra váró, nyaranta Várnába vagy a Balatonra utazó, a József Attila, az óbudai vagy a békás­megyeri lakótelepre vidékről „felköltözött” munkások hada sorakozik. Hogy az ifjú tiszttel együtt megnyerjen egy olyan csatát, ami akkor éppenséggel megnyerhetőnek tűnt. És a katonai karriert választó fiatalemberrel együtt elfogadja a kor ajánlatát: a kicsi is több, mint a semmi. Ki gondolta akkoriban, hogy egyszer majd vége lesz a gyárnak, vége a katonaságnak, s eljön a pillanat, amikor az embert húsz-huszonöt évnyi szolgálat után úgy dobják el, mint a használt rongyot. S hányan, de hányan lehetnek az országban olyanok, akik máig nem találnak magyarázatot arra: hogy lehet az, hogy nem kellenek, amikor egykor oly nagyon számítottak rájuk?

A kopott generális szeme villogott, miközben egymás után többször ismételte:

−  Értve vagyok?

Bólintottam, s ezzel láthatóan megelégedett. Visszafordult a buszmegállóban ácsorgó „egységhez”. Annyit jegyzett meg: örülne, ha mindenki pontosan megértené, hogy a tüzérségi fellépést hadosztályszintű csapásnak kell megelőznie.

Még mindig nem jött a busz, volt ideje a támadás további részleteinek ismertetésére. Szakadt tábornokunk egy vonalzót húzott elő a szatyrából, buzdító szózatot intézett csapatunkhoz. A hadvezér begerjedt, s minduntalan Makkosmária településrész felé mutogatott. Végül is teljesen logikus, gondoltam magamban, reggel van, mindenki alszik, gond nélkül meg lehetne támadni a Makkoson túl fekvő Budaörsöt. Légvonalban nem lehetünk messzebb két-három kilométernél. Most fél hat, a vonatom hétkor indul, az kereken másfél óra. A mai modern haditechnikával – a megelőző csapást követően – egy óra alatt megadásra lehetne kényszeríteni a gyanútlan budaörsieket. Tábornokunk fél hét táján egészen az M7-es autópálya vonaláig előrenyomulhatna, s elfoglalhatná a legjobb harcálláspontokat. A csata persze elmaradt. Amikor (menekülő közlegényekként) fölszálltunk a 22-esre, a kapitány nem jött velünk. Tovább hadonászott, a vonalzóját pedig kardként az ég felé tartotta. Azt láttam még, hogy a jól öltözött asszony letörölt egy könnycseppet az arcáról.

Rab László, Népszabadság, 2006. március 4. (4. oldal)

[

Az újságlapok megsárgultak, a fekete-fehér fényképek megtöredeztek. Az egykor a munka hőseként emlegetett bányász – akinek neve Nógrád megyében egy ipartörténeti korszak utolsó fejezeteihez kötődött – a múlt élő örökségének érzi magát. Pedig nem volt olyan rég, hogy a Nógrádi Szénbányák kányási aknájában a Drexler-brigád saját korábbi termelési rekordját megdöntötte. Alig tizenhat év telt el azóta, hogy 1 hónap alatt 26 ezer 507 tonna szenet juttattak a felszínre. Ha ezt a mennyiséget egyetlen vonatnak kellett volna elszállítania, a szerelvény Pásztótól Salgótarjánig ért volna[3]. Ezt a ma már nehezen értékelhető teljesítményt a Drexler Károly vezette 54 ember pihenőnapok nélkül, napi 14-16 órás megfeszített munkával érte el.

Drexler Károlyt annak idején „őrült bányászként” emlegették, aki 300 méteres mélységben is futólépésben közlekedett, hogy ne vesszen kárba a gyaloglással töltött idő, aki ha kézben már nem tudta vinni, a lábára kötve húzta maga után a gerendát. Aki vasárnap és karácsonykor is bement, ha úgy gondolta, a többieknek szükségük van a segítségére. Tette mindezt akkor, amikor a Nógrádi Szénbányák leépülése nyilvánvalóvá vált, és már csak idő kérdése volt a bezárás. Drexler Károly egy eltűnő munkáslegenda markáns figurája volt. A sztahanovista bányász több mint harminc éve él Salgótarján belvárosában, egy ötödik emeleti kétszobás lakásban. A liftből kiszállva széles vállú, hatalmas kezű, rövid hajú férfival találjuk szembe magunkat. Ilyen külsőt manapság a konditermek­ben látni, bár nem tudjuk, hogy ezt az állapot megőrizheti-e az ember 61 éves koráig.

−  Letagadhatna jó néhány évet – próbálunk valami udvariasat mondani neki, de csak legyint.

−  Ha nagy ritkán kiteszem a lábam itthonról és találkozom egy ismerőssel, azzal kezdi, milyen jól tartom magam – mondja. De nézze! Ott a fotel mögött a lélegeztető készülék. Több műtétem volt, amelyek során ezt-azt kioperáltak belőlem, mert annyit hasaltam a hideg vízben, annyit dolgoztam lázasan és átfagyva, hogy több szervem súlyosan károsodott. Ha jön a hidegfront, kezem-lábam reszket, a fejem lüktet, majd szétrobban. Fiatal koromban éreztem ehhez hasonlót. Salgóbá­nyán. A mélyebb vágatokban annyira kevés volt az oxigén, hogy a karbidlámpa kialudt, le kellett szedni az égőfejet a cső végéről, hogy újra tudjuk gyújtani a lángot. Otthon a kertben vacsoráztam, és a füvön feküdtem le, mert a szoba levegőjét nem tudtam elviselni, úgy fájt a fejem. Ez a fájdalom jön vissza most, hidegfront idején. De hagyjuk, nem akarok panaszkodni.

Beszélgetésünk során Drexler Károly többször is azt mondja, sem dicsekedni, sem másokat meg bántani nem szeretne. Az előbbi azért nehéz, mert ha csak a száraz tényeket sorolja, egy átlagember számára az is dicsekvésnek tűnhet. Drexler Károly a bányászok között munkamániájával tűnt ki. Amikor csákányozni és lapátolni kellett, kétszer akkora területet fogott munkába, mint a többiek. Amikor a szénnel teli kasokat kellett rendezni, ő egymaga hármat, négyet tolt, míg mások ketten egyet. Azt mondja, amikor felszínre jöttek, az ő ruhája volt a legmocskosabb, mert mindig a legnehezebb helyeken dolgozott. Ott volt, ahol betört az iszap, bebújt a legszűkebb lyukba is, amikor a puha talajrétegben elsüllyedt gépeket kellett alátámasztani. Ott volt a balesetek helyszínein, segített kivinni a forgácsológép által széttrancsírozott embert és másokat is.

1985-ben, amikor az első ifjúsági szocialista brigád megalakult, sokan csak úgy voltak hajlandók átlépni az új brigádba, ha Drexler Károly lesz a brigádvezető. Aztán arról mesél, hogy Salgóbányán nőtt fel, gyerekkora a bánya udvarán telt. Tízéves volt, amikor apját a tárnában halálos áramütés érte. Meg sem fordult a fejében, hogy más szakmát is választhatna. Vájártanulónak jelentkezett, utá­na katona volt, majd megnősült. Dolgozott Salgóbányán, Szilváskőn a Forgách-aknában, Nagy­bátony mellett a tiribesi aknában, majd Kányáson. Ahogy sorra zárták be a kimerülő bányákat, úgy helyezték át mindig egy távolabbi aknához. Baleseteiről lekicsinylően beszél. Orvoshoz ma is ritkán megy, ha csak teheti, a feleségét küldi el felíratni a gyógyszereket. Mintha csak szégyellné a bányában összeszedett betegségeit.

−  Salgóbányán nem volt zuhanyzó – mondja. – Ahogy kijöttünk – izzadtan, a vízátfolyásoktól elázva – gyalogoltunk haza, télen-nyáron. Nemegyszer lázasan, tüdőgyulladással mentem dolgozni. Csak arra koncentráltam, el ne ájuljak a műszak végéig. Azután amikor a többiek nem látták, mentem injekcióért az orvoshoz. A vérnyomásom időnként az egekben járt, de sikerült eltitkolni. Lehet, ma sem kellene ezt kiteregetni. Nem olyan, mintha dicsekednék?

−  Nem olyan! – mondjuk, majd a baleseteiről kérdezzük.

Az elsőt részben saját figyelmetlenségének köszönheti: hátranézett, miközben az öt mázsa szénnel megrakott kasokat tolta. Egy döccenőnél az egyik fogantyú kinyílt és becsípte a hüvelykujját. Bár a kezét visszarántotta, a vas csontig lehúzta az ujjáról a bőrt és az izmot. Már éppen a következőről kérdeznénk, amikor két jellegzetes részlettel egészíti ki a történetet. Az egyik: azért nézett hátra, hogy a többieket sürgesse. A másik: a felettese megkérdezte, akarja-e ezzel a kis karcolással a baleseti statisztikát rontani? Azt felelte, nem. Nem ment orvoshoz, nem jelentették az esetet. Csak átkötötték az ujját, és dolgozott tovább. Este az édesanyja varrt rá egy egyujjas kesztyűt, hogy ne menjen piszok a sebbe, de azért így is nagyon sokára gyógyult meg. Évekkel később egy, a támok közül kicsúszó kő eltörte a csuklóját. Egy másik a bokáját. Elintézi egy legyintéssel, kár ilyesmire vesztegetni a szót.

−  Sok helyen ma már azt is balesetnek veszik, ha valaki leüti a körmét – mondja. Az én időmben ez nem volt téma. Ha a fúró rázkódása odanyomta az ember kezét a vashoz, vagy ékelés közben becsípődött az ujja, megvakarta a fejét, mondott egy cifrát, és dolgozott tovább.

A termelési verseny viszont több volt a brigádok közti egyszerű vetélkedésnél. A szén mindig kevés volt, a termelést politikai utasításra fokozni kellett. Normális körülmények között egy új front megnyitása előtt két évet vártak arra, hogy a fejtésre előkészített szénfalból kimenjen a víz, miközben egy másik frontról termeltek. A kányási üzemben azonban nem volt idő várni, ahol előkészítették a frontot, azonmód, vizesen fejteni kezdték a szenet. Omló homok, iszapbetörés nehezítette a bányászok dolgát. A vizesedő talajban gyakran egész gépsorok süllyedtek el, a szénfalat többletfúrásokkal, kisebb robbantásokkal kellett lazítani. Ahogy a bányában mondták: „meg kellett provokálni” mert a gép sok esetben nem volt elég hozzá.

−  1987-ben megnyitották a 42-es számú frontot – meséli. 87 méter széles, 1 méter 70 centi ma­gas széntelep volt. Az üzem vezetői azt mondták, a körülmények alkalmasak lehetnek a ter­melési rekord megdöntésé­hez. Ránk bízzák ezt a feladatot. Vál­laltuk. 31 napon át mindenki túl­órázott, nem volt se szombat, se vasárnap. 14 órát dolgoztunk 8 he­lyett. Csúcsot döntöttünk. Ju­tal­mul 1 hétre elmehettünk a Szov­jetunióba. A fiúk többsége akkor ült repülőn életében először, és alighanem utoljára is.

A következő évben súlyos baleset tör­tént: a kaparószalag leszakította egy beosztottjának a lábát. Drexler Károly maga is részt vett a gép által beszo­rí­tott sebesült kiszabadításában. A fia­talember fiatalabb volt a fiánál. A bal­eset nagyon megviselte. Beteg lett. A ben­ne lappangó, hosszú időn át leküz­dött, betegségek előtörtek. Amikor új­ra munkába állt, vájártanulókat okta­tott. 47 évesen – három évtized föld alatti munka után – rokkantosították. Egy évvel később bezárt az utolsó nógrádi szénbánya. Drexler Károly ma zárkózott életet él. Lakásából ritkán mozdul ki. Ha nem kell két unokájára vigyáznia, jobbára csak a piacra és a telkére megy el.

−  Nézem a tévét. Mit is tudnék itthon csinálni? A kereskedelmi adók, vagy ahogy mife­lénk mondják a gagyitévé leg­több műsorán felide­gesítem ma­gam – mondja. A politikáról hadd ne beszéljek, mert sajnos még most is gyak­ran belelova­lom magam. Nem tudom, kinek jó ez a mai világ, én nagyon nem találom benne a helyem. Az em­berek ellen­sé­ge­sek, min­denki csak a magáét né­zi. A pén­zünk értéktelen. Ha össze­futok egy régi ismerőssel, meg se merem kérdezni, meg­hívhatom-e egy pohár sörre, mert lehet, hogy ki se tudnám fizetni. A régi melós kocsmák bezártak, ezekbe a csillogó-vil­lo­gó bárokba pedig én be nem teszem a lábam. Ré­gen a mű­szakból kimentünk a helyi fut­ballcsapat meccseire. Ha ki is ka­pott a csapat, focit láttunk. Ma már foci sincs. Megváltozott ez a város, de én nem sok olyan embert ismerek, aki örülne an­nak, hogy ilyen lett. Na jó hagy­juk, nem akarok senkit megbán­tani. Ez csak zsörtölődés. Egy elégedetlen öregember zsörtö­lő­dése.

Romhányi Tamás, Népszabadság, 2003. szeptember 25. (9. oldal)

[

A jókora polgári lakásban a vendé­­gek kaviáros szendvicset eszegettek, és sorra dicsérték a falakon lógó ér­tékes festményeket. A konyhában bé­késen szuszogott egy öreg szamovár.

−  Tata hozta, amikor visszajött – mondta a házigazda, és hozzá­tette: – Ötven évvel ezelőtt.

A hallban tévések, filmesek, színé­szek és mindenféle szakírók ültek kö­r­ül egy kesudióval, holland sajtok­kal meg libamájszeletekkel megrakott asztalt. A jól szituált társaság férfitagjait elegáns hölgyek zsongták körül. Mindenki magáról beszélt, és mindenki tele volt panasszal. A rendező képtelen volt koszos kétszázmilliót összetarhálni a mozijára, a színész az igazgatóját szapulta, a tévés szerkesztő kissé becsípve minden „felszólalás” végén azt mondta: mindent elöntött a szar, meneküljön, ki merre lát. Közben fogyott a szendvics, sorra ürültek a piemonti boros flaskák. A házigazda időnként körbejárt, s magával vonszolta az „új üdvöskét”: egy első díjas rajzolót, egy frissen kitüntetett koreográfust, egy termékeny, amúgy olvashatatlan műveket sorozatban gyártó memoárírót. Ha bejött, mindig odahajolt a szoba sarkában gubbasztó, térképek fölé hajoló öregemberhez; mint kiderült, 96 éves nagyapjához.

−  Mit kér inni, Tata? – kérdezte, de az öreg mosolyogva elhárította.

Enni sem kért, s meg sem szólalt, de a társaság panaszáradatát érdeklődve figyelte. Nyilvánvalóan szórakoztatta a sok kisszerű szenvedéstörténet. Láttam, hogy rázza a kuncogás, amikor egy új vendég, a kísérleti fizikus dühében földhöz vágta a mobiltelefonját, s azt ordította: micsoda genya ország az, ahol még a térerővel is ennyi baj van?

−  Aranyat bányászott Magadanban – bökött az öreg felé a házigazda.

−  Tényleg? – visongott egy önmegvalósító hölgyike mangóval, és dedikált memoárkötettel a kezében.

−  Hol az a Mega... vagy micsoda?

−  Hiába kérded, három éve nem beszél – mondta a házigazda. – Magadan a Kolima folyó partján, Szibériában, az északi sarkkör alatt, a Jeges-tenger közelében fekszik. Télen a mínusz ötven-hatvan fok sem ritka.

−  Jól mondom, Tata?

Az öreg vidáman bólintott.

– Hű, de izgi – kacagott a kis hölgy, s tovább kérdezősködött. – Aztán mit csinált ott a te

   papukád?

– Raboskodott – felelte a házigazda. – Közben többször lefagytak a lábujjai, s ráérő idejében,

   amikor épp nem verték agyba-főbe, olykor-olykor éhen halt. Jól mondom, Tata?

Az öreg őszinte vidámsággal legyintett unokájára.

– Szerencse és kapcsolat, aranyapám – hörögte az egyre spiccesebb tévés szerkesztő. – Ez kell a

   boldoguláshoz. Velejéig elrohadt itt minden.

A csapat e nyomvonalon haladt tovább. Miután az ország „fertelmesen” beteg, a viszonyok „iszonyúan” zavarosak, csak az számít, „hogyan nyalsz, milyen klikkekhez csapódsz, s ott vagy-e, amikor a lapokat osztják.”

−  Itt már nem lehet élni se – sziszegte őszinte undorral a színész. – Nem kapok levegőt. Azért, hogy talpon maradjak, annyit loholok, mint egy állat. Színház, tévé, film, ami belefér. Kell a pénz a gyerek ösztöndíjára. Beledöglök.

– És mi rosszat tett a tűzre a papád? – faggatózott tovább a mangós nő, akiről kiderült, menő

   lakberendező.

– Rossz hadseregbe sorozták. Hadifogolyként került a Gulag-lágerbe. Tíz évet rántott le,

   szerencsés esetben napi negyven deka kenyeret kapott. Így volt, tata?

Az öreg elismerően megtapsolta a helyette beszélő unokát.

−  Ezt már nem lehet ép ésszel kibírni – tromfolt a jószerével csak külföldiekre utazó budai ingatlanszakértő. – Ha boltot csinálsz, jön az állam, tartja a markát, te meg fizetsz, mint a marha. El kell innen vándorolni.

Újabb szendvicsek csúsztak le a keserű torkokon, a terítőn borfolt piroslott – mintha valakinek vérét ontották volna. A társaság borús tagjai indultak hazafelé.

−  Könnyű magának, tata – vetette oda búcsúzóul a rendező az öregembernek. – Mi gondja

   van az életben?

Az öreg vidáman intett a kezével.

Népszabadság, Rab László, 2006. február 4. (4. oldal)

[

Mártont egy fagyos téli estén ismertem meg. A közeli parkon átvágva siettem haza, amikor hirtelen elém lépett, és tüzet kért. Miután táskám legmélyéből sikerült előkotorászni a gyufát, a férfi lehuppant egy padra, és önfeledt füsteregetésbe kezdett. A pad, amin ült kartonpapírral volt letakarva, egyik végében szakadozó műanyag zacskó, másik végén koszlott pokróc hevert. A kora esti homályban is jól látszott, hogy a többhetes borosta fiatal arcot takar. Csodálkozásomat látva a fiatalember illő módon bemutatkozott, és elmondta, hogy ő valójában mechanikai műszerész. Munkahelye három éve szűnt meg. Tavaly autóbaleset érte. Hónapokig ápolták. Néhány hete került ki a kórházból, de nem tudott hazamenni. A felesége nyomorékon nem engedte be a közös lakásukba. Alkalmi ismerősöm elgémberedve, ellilulva még néhány hétig fagyoskodott a padon. Aztán hosszú ideig nem láttam. Később sorstársaitól megtudtam, hogy Márton meghalt. Elvitte őt a magány, a részvétlenség, a feleslegesség szörnyű érzése, az asszonyi keménység. Pedig hajdanán bizonyára ő is reményteli ifjú férj volt. Fészket rakott, és tartós boldogságot remélt választott párja oldalán. Tudom nem minden megbicsaklott életű férfi kerül az utcára, és közülük sem mindenkit ér törvényszerűen fagyhalál. Ám a „leértékelteket”, a kisemmizetteket, a gyermekeiktől megfosztottakat valaha biztosan szerette valaki. Egyesek szeretete azonban csak az első problémáig tart.

T. Puskás Ildikó, Tina, 1996/3 szám (2. oldal)

[

Újsághír: Hamisított közokiratokat – egyetemi diplomát, nyelvvizsga-bizonyítványt, középiskolai érettségit igazoló dokumentumokat – foglalt le a rendőrség Sopronban. A nyomdatechnikailag eredetinek látszó bizonyítványokat feltételezhetően nyomdából szerezték meg, majd a megrendelő adataival kitöltötték és pecséttel is ellátták. A dokumentumokért 80 ezer és 150 ezer forint közötti összeget fizettek a megrendelők.

−  Aggyisten!

−  Szépjónapot kívánok! Foglaljon helyet! Nagy örömünkre szolgál, hogy uraságod szerény intézményünket tisz­telte meg bizalmával. Ahogy nekem előzetesen jelezték, önnek diplomára volna szüksége. Szabadna tudnom, hogy milyen élethivatásban méltóztatik gondolkodni?

−  Nemtom.

−  Hát bizony, bizony, a pályaválasztás nem könnyű, hanem ellenkezőleg, nagyon gyötrelmes, felelősségteljes fe­ladat, amelyben vágyainkat, adottságainkat kell összeegyeztetni lehetősége­inkkel. Ahogy József Attila mondja a költészet sajátos nyelvén: Tűzoltó leszel, katona, vada­kat terelő juhász...

−  Vadakat nem!

−  Persze, persze, csak képletesen mondtam. El is felejtettem, hogy uraságod foglalkozására néz­ve nem lelki-, hanem birkapásztor. Szabadna tudnom, hogy mikor fejezte be iskolai tanul­mányait?

−  Délbe'.

−  Bocsánat, de azt hiszem, a kedves vevő félre méltóztatik érteni...

−  Mondom, hogy délbe! Regge' bementem, délbe' befejeztem. Valahogy nem smakkolt nekem az egész.

−  De a betűket ismeri!?

−  Há' naná! Csak nem név szerint.

−  Hajaj... Persze ilyesmi nálunk nem akadály. Az előbb állítottam ki például egy felsőfokú nyelvvizsgát banyamulenge nyelvre. Kérdezi a kedves vevő, nem fog lebukni, hogy egy szót se tud ezen a nyelven? Megnyugtattam: csak egyetlen banyamulengéül beszélő ember van az országban rajta kívül, az is nálam diplomázott. Hehe. Na, térjünk a tárgyra! Ilyenkor azt szok­tam javasolni, hogy az eredeti foglalkozáshoz közel álló szakmát kell választani. Lehetne pél­dául állatorvos. A birkán kívül ugye ismer más állatokat is?

−  Ismerek há'. Pédul a kecskét. Persze csak futólag.

−  Futólag?

−  Mindig elfut előlem.

−  Értem. Akkor lehetne, mond­juk, emberorvos. Sebész vagy nőgyógyász. Mondja, finom ke­ze van magának?

−  Mittomén. A Bodrinak ízlik. Nagyon szelíd állat. Mindig a kezemből eszik. A felét már meg­ette.

−  Inkább akkor valami veszély­te­lenebb foglalkozást ajánla­nék. Lehetne például filozó­fus.

−  Az micsinál?

−  Gondolkodik.

−  Ajaj, attó' megfájdu' a fejem.

−  Tudja mit? Legyen forgalom­szervező közlekedési mérnök. Azok nem gondolkodnak. Nem akarok dicsekedni, de a buda­pes­tiek közül majdnem mindegyik nálam végzett. Mint ahogy az útépítő mérnökök is. Egész generá­ci­óknak adtam a kezébe diplomát. És nézze csak meg: az M7-es még eléggé kócos volt, az M5-ös már csak hullámos, az M3-as pedig már éppen csak repedezik.

−  Mer' úgy repesztenek rajta!

−  Na látja!

−  Politikus nem lehetnék?

−  Ahhoz nem papír kell, hanem pofa. Azt meg nem árulok.

−  Mégse lehetne valahogy? Isten bizony, tök hülye vagyok mindenhez...

−  Akkor csak egyetlen szakmát tudok: a közgazdászt.

−  De az tök égő! Mit szólnának a birkáim?

−  Uram, sajnálom, ha ennyire tökkelütöttnek méltóztatik lenni, nem tudok mást ajánlani. Ho­gyan kéri a diplomát, cum laude, vagy summa cum laude?

−  Há' ha ennyibe kerü', akkor má' legyen szumma kum naugye!

−  Kérem a következőt!

Karcagi László, Népszabadság, 2004, október 9. (9. oldal)

[

A mokány, kopott öltönyös, Jávor-bajuszos férfi kerek feje még inkább kiszélesedik attól, hogy már messziről mosolyog. Amint közelebb ér, harsány szépjónapot! kíván, széttárja a karját, mintha meg akarna ölelni, de aztán – érezve, hogy nem tudom hová tenni – nem ölel meg, csak a jobbját nyújtja felém. Elfogadom a parolát, ám amikor húznám vissza a kezemet, az ő nagy puha tenyere nem enged.

−  Nem ismersz meg, ugye? – kérdezi bratyizón, és mélyen a szemembe néz.

−  Elnézést, tényleg gondban vagyok – szabadkozom.

−  Naaa, gondolkodj! – biztat kedvesen. – Mindjárt beugrik.

−  Sajnos nem ugrik be – rázom a fejemet szégyenkezve.

−  Segítsek? – kacsint rám.

−  Nem bánnám.

Hosszan kivár, aztán elengedi a kezemet, és kivágja a megfejtést:

−  Én gyűjtöm a ti utcátokban a szemetet.

−  Aha – sóhajtok, és most már sejtem, hogy a férfi szívat engem.

−  Na, ugye, hogy beugrott?

−  Be – bólintok belenyugvón.

−  Melyik utcában is laksz? – néz rám az emlékeiben kutatón.

−  A Kolozsvár utcában – felelem.

−  Hát persze, a Kolozsvár utcában! Hogy is felejthettem el! Ha már így összefutottunk, elárulom neked, hogy tőlem bármikor bármit kérhetsz, és ha olyan szemeted van, amit nem szabad bedobni a kukába, te csak hajítsd be nyugodtan, én megoldom.

Valami köszönésfélét morgok, ő folytatja:

−  Te, figyelj! Van egy kis problémám.

−  És mi az? – vágok érdeklődő arcot.

−  Otthon maradt a pénztárcám. Nem segítenél ki egy ezressel? Holnap bedobom neked.

−  Ezressel?

−  Vagy elég egy ötszázas is.

−  Oké, csak az a baj, hogy én a Semmelweis utcában lakom.

−  Ne törődj vele, az én csapatom gyűjti a szemetet a Semmelweisben is.

−  De én a Tavasz utcában lakom.

Ráébred, hogy ugratom, egyből vált:

−  Na jó, nem én vagyok a szemetes – ismeri el. – Attól még adhatsz egy százast.

−  Adok, ha megmondod, ki vagy.

−  Miért mondanám meg, hogy ki vagyok? – kérdez vissza.

−  Azért, hogy tudjam, kinek adok egy százast.

−  Ha megmondom, ki vagyok, tényleg adsz?

−  Akkor tényleg.

−  Jól van, megmondom, ki vagyok, de akkor adjál inkább kétszázat!

−  Oké, adok.

−  Rendben, akkor megmondom, hogy ki vagyok. Én egy tróger vagyok.

−  Nem hiszem el – rázom a fejemet.

−  De, hidd el, hogy az vagyok. Abból élek, hogy átverem a balekokat. Amit kapok, piára költöm. Azt a kétszázat is, amit te adsz nekem. Tróger vagyok! Egy semmirekellő tróger!

−  Nem lehetsz te tróger.

−  De, az vagyok!

−  Ha elismered, hogy tróger vagy, akkor nem is lehetsz annyira tróger.

−  Jó, hát annyira tényleg nem vagyok tróger. Néha rendes vagyok. Akkor kapom azt a kétszázat?

−  Átnyújtok neki két fémszázast.

−  Köszönöm – mondja elnyújtva, meghajol, és elbúcsúzik.

−  Utánanézek. Jókedvűen lépdel, határozottan, kiegyensúlyozottan. Mielőtt a saroknál eltűnne, szembejön vele egy középkorú férfi. Alakalmi ismerősöm széttárja karját, mintha meg akarná ölelni, de látva, hogy a másik nem tudja hová tenni őt, nem öleli meg, csak kezet ráz vele.

Ungár Tamás, Népszabadság, 2004. november 5. (11. oldal)

[

Nem véletlenül mondják mostanában, hogy az ember nem a majomtól származik, hanem majommá válik. Megfordítottuk az evolúció irányát:

„Az aprócska öregasszony a füredi móló felé siet. Látszik rajta, hogy valaha jobb napokat látott. Arca finom vonású, halványkék nyári ruhája jó anyagból készült, fején kicsi kalap billeg. Szemben vele nagyhangú társaság vonul, a fiúk kezében sörösüveg. Bele-belekortyolnak, közben ordítoznak, és röhögnek a Tagore sétány fáin.

−  Ezt valami bolond kínai vagy indiai ültetette – kiáltja az egyik.

−  Az a hülye hogy kerül ide, amikor a nevét sem lehet kimondani? – üvölti a másik.

Egy kopasz srác Salvatore Quasimodo fájához pattan, megnézi a táblát, majd nagyot rúg a törzsébe.

−  Valami kommunista lehet – néz nevetve a többiekre.

−  Egy Nobel-díjas olasz költő fája, egy olyan zsenié, aki sokat tett a magyar művészekért, te szerencsétlen – pattant elé a nénike magából kikelve.

A fiú zavarba jön az indulatától, és akadozó nyelvvel kérdezi.

−  Honnan tudod, nagymama?

−  Onnan te fajankó, hogy én olaszul olvastam a verseit, és többet lefordítottam. Mert akkoriban azt gondoltam, hogy a magyar fiataloknak meg kell ismerniük a világirodalom értékeit!

−  Jól van már öreglány, ne pattogj! – dadogja a részeg srác.

−  Fogd be a szád, húzzunk innen – csörren rá a legmagasabb fiú. – Egy nulla a kultúra javára – mondja, majd meghajol a néni előtt, aki finom mozdulattal megigazítja kalapkáját, és meglepően fiatalos léptekkel siet tovább.”

V. Kulcsár Ildikó, Nők Lapja, 1998/34 szám. (13. oldal)

[

Régen is volt szegénység, és korábban is gyakran előfordult, hogy egy idős kisnyugdíjas nem tudta maradéktalanul kifizetni a vásárolt tejet, kenyeret. Ilyenkor egy tehetősebb jóérzésű sorban álló intett a pénztárosnak, hogy majd pótolja a hiányzó pár forintot, vagy belenyúlt a pénztárcájába, és szinte bocsánatkérően átadta az idős embernek a hiányzó összeget. Lássuk, hogyan jár el ilyen esetekben az új nemzedék:

„Hosszú a sor a pénztár előtt az alföldi nagyváros egyik élelmiszeráruházában. A kasszában ülő ifjú hölgy gyorsan dolgozik, mégis lassan araszol a sor – a hétvégi bevásárláshoz sok türelemre van szükség. Van, aki nem tömi tele áruval a kosarát. Előttem egy idős néni kerül sorra. 0,5 liter tejet, 1 kiflit, meg némi párizsit vásárolt. A pénztáros gépiesen közli vele az árat: 165 Ft. A néni átadja neki a gondosan előkészített pénzt, sok apróval. A pénztáros számol, miközben gyors mozdulatokkal szortírozza az aprópénzt. A vé­gén kiderül: 4 forinttal kevesebbet adott. Az egyenruhás kasszás ezu­tán már nem mond semmit, csak a markát tartja. Szó szerint.

−  Ne haragudjon, de nincs nálam több pénz – mond­ta ijedten néni. Úgy lát­szik, rosszul számol­tam ki, mennyit vásároltam. Ké­rem, vegye vissza a kiflit!

Az ifjú kasszás grimaszt vág, nem tetszik neki a több­let­munka. Már tenné, amit kérnek tőle, amikor egy bőrdzsekis fia­talember megszólal a sorban:

−  Mama, ne tartsa fel a sort, itt a 4 forintja, aztán vigye a kiflijét. Csak húzzon már el innen! A sorban állók szótlanul figyelik a jelenetet. Csak a pénz­tár­gép hangját lehet hallani.”

H. S. Népszabadság, 2004. november 29. (10. oldal)

[

Immáron megvalósult XX. századi nagy költőnk, Ady Endre próféciája: „Kinek sok jószága van, rabolhat még többet; Kinek kevés jutott, kevesére törnek.”

 

Pénztárca, ékszer, számítógép, mosdókagyló – a kórházakban ma semmi sincs biztonságban. A tolvajok szinte napi látogatók, az intézmények pedig tehetetlenek.

−  Ilonka néni, itt van? – pásztázza végig az ajtóból a kórtermet egy fiatalember, majd választ sem várva odébb áll.

Kicsit később a folyosón lófrál, másodmagával figyel. Legközelebb már a betegágy melletti kisszekrényben látja kutatni a szomszéd, egy infúzióra kötött idős beteg, fölriadva a különös zajra.

−  Maga meg mit csinál? – szól rá amúgy tökéletesen tehetetlenül, mire a hívatlan látogató, kezében a friss zsákmánnyal pillanatok alatt eltűnik.

Amikorra az ápoló a szobába ér, és a biztonsági őr is riasztást kap; mire a rendőr előkerül, a besurranó már nyomtalanul eltűnt a kórházi forgatagban. A beteg fejében talán meg sem fordul, mekkora veszélyt vállalt, amikor megszólalt. Azt viszont biztosan megtanulta: értékeit csak saját maga védheti meg.

A kórházigazgató egyetlen olyan, konkrét esetre emlékszik, amikor legalább nyomában voltak a tettesnek. A csenevész tolvajt az udvaron üldözte végig az intézmény arra hivatott őrzője. Végül épp a biztonsági ajtó segítette a bűnözőt: alsó, nyitva hagyott nyílásán mászott ki, ahová a jól megtermett őr beszorult. Egy másik esetben betegszállítóként, kerekes széket maga előtt gurítva érkezett a szemfüles tolvaj, azzal a magyarázattal, hogy röntgenre viszi a beteget. Kitolta az idős nénit a kertbe, megszabadította valamennyi ékszerétől, majd gondosan az épület elé tolva, otthagyta. Az intézményvezetők, dolgozók változatos lopási történeteket ismernek: a kórház ugyanis a legegyszerűbb tetthely. Az elkövető nincs szem előtt, ellenőrizhetetlenül, szabadon járhat-kelhet bárki a kórtermekben, és ha véletlenül valaki érdeklődne, hogy kit keres, egyszerűen bemond egy nevet.

−  Éjjel talán egyszerűbb leleplezni a hívatlan látogatót, napközben azonban lehetetlen. Általában legalább ketten „mozognak”; figyelik a terepet, s a legkülönbözőbb trükkökre képesek – állítja az egyik intézmény vezetője. – Nemegyszer sporttáskákkal, árusnak álcázva magukat mászkálnak a kórtermek között, bár az árusítás ilyen módja tilos. Mégis bemennek, és mindent a táskába pakolnak, miközben a társuk kint figyel.

Újabban a kávéautomatákat fosztogatják, felfeszítik, és hetente ürítik ki a gépeket – mesélik egy másik fővárosi kórházban. A Madarász utcai Gyermekkórház főigazgatója, Harmat György szerint:

−  A párnát is kilopják a gyerekek feje alól. Mindent visznek, ami mozdítható. Mosdóból a vízcsapot, az ülőkét, a vécépapírt; mindenféle készüléket, ékszert, pénztárcát, igazolványt.

Az igazgató, aki szerint szinte reménytelen kiszűrni a besurranókat. Főleg ügyeleti napon, amikor száz-százötven gyereket fogadnak.

−  Talán, ha minden bejáratnál egy-egy őr vigyázna, javulhatna a helyzet. Erre azonban a kórháznak nincs havonta egy-kétmillió forintja. Amikor pedig volt néhány kutyás emberük, akkor is loptak. Golub Iván, az Uzsoki Kórház főigazgatója szerint a kórházban ugyanolyan gengszterek „dolgoznak”, mint a járműveken, csak itt nagyobb biztonságban.

−  Beteg, elesett, altatásból ébredő, műtétből lábadozó emberekkel nagyon könnyű dolguk van.

Minden kórházban egybehangzóan állítják, hogy az elmúlt tíz évben romlott a helyzet, a tolvajok egyre bátrabbak, gátlástalanabbak. Sok helyen szigorúan szabályozzák a „bejárást”, de igazi védelmet ez sem ad.

−  Ha például napi két órára korlátoznák a látogatási időt, s a személyzet készenlétben állva figyelne kivétel nélkül mindenkit, biztosan kiszűrhető lenne, aki lopni akar – véli az egyik vezető. – Ez ellen viszont vélhetően nemcsak a hozzátartozók, hanem az ombudsman is azonnal tiltakozna. Egyelőre tehát marad a figyelmeztetés a betegtájékoztató hirdetményeken: mindenki védje saját értéktárgyait.

Kun J. Viktória, Népszabadság, 2004. július 12. (9. oldal)

[

Szórólap figyelmeztet a veszélyre: Az utóbbi időben számos idős ember vált úgynevezett trükkös lopás áldozatává Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. A tolvajok változatos ürügyekkel csöngetnek be a portákra, hogy egy óvatlan pillanatban zsebre vágják a házigazda otthon őrzött pénzét. A mezőkövesdi kapitányság kérésére a környező települések lelkipásztorai nemrégiben a vasárnapi istentiszteletek végén felhívták a figyelmet az időskorúakat fenyegető veszélyekre, a helyi bűnmegelőzési alapítvány pedig húszezer példányban fizetett közleményben adta közre ez irányú tanácsait. Mezőkövesd térségében tavaly százötven bűncselekményt követtek el hatvan évnél idősebb emberek sérelmére, az idén az első négy hónapban már több mint ötven ilyen eset történt. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság kommunikációs irodájának közleménye szerint az utóbbi időben számos idős ember vált úgynevezett trükkös lopás áldozatává.

Az elkövetők változatos módszereket alkalmaztak. Volt, aki közüzemi szolgáltató embereként mutatkozott be, akadt, aki rosszullétet szimulálva kopogott be, hogy vizet kérjen, majd kifosztotta a gyanútlan házigazdát. Fodor János, a mezőkövesdi rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője elmondta: az ilyen bűncselekmények elkövetői általában jól öltözött, megnyerő modorú emberek. Többnyire azzal kopogtatnak be, hogy pénzt vagy nyereményt hoztak, de mielőtt átadnák az ajándékot, valamilyen ahhoz kapcsolódó költséget – adót, illetéket – kifizettetnek. Ilyenkor megfigyelik, hogy a házigazda honnan veszi elő a pénzt, majd rosszullétet színlelve vizet vagy gyógyszert kérnek, hogy egy kis időre magukra maradjanak. Az osztályvezető szerint Mezőkövesd környékén még ma is sokan tartják temetésre félretett pénzüket az ágynemű közé rejtve vagy a konyhaszekrény fiókjában, ahol az illetéktelenek egy pillanat alatt megtalálják.

−  Volt, aki azzal állított be egy idős emberhez, hogy tízezer forintért megvenné az udvaron látott vashordót, de csak húszezrese van – lapoz a jegyzőkönyvek között az alezredes. – Az áldozat örült, hogy ennyi pénzt kap egy értéktelen holmiért, és beengedte a tolvajt. Volt, aki a nyugdíjfolyósító munkatársának adta ki magát, és azzal csöngetett be, fel kellene írnia az utoljára kapott tízezres sorozatszámát. Mások azzal jutottak be, hogy az önkormányzattól jöttek, sorsolás volt a művelődési házban, és elhozták a nyereményt. Volt, ahonnan hatvanezer forinttal, máshonnan kétszázhúszezerrel távoztak. A mezőkövesdi Cseresznye utat egy három­tagú társaság járta végig, azzal csöngetve be a lakásokba, hogy gyapjúpaplant nyertek az ott lakók. Voltak, akik hitetlenkedve fogadták a hírt, és be sem engedték a jövevényeket, az utca közepén élő hetvenhat éves B. Istvánnétól azonban hatvanezer forinttal gazdagabban távoztak.

−  Zavart voltam aznap, mert a fiamat baleset érte a munkahelyén, a kaput is nyitva hagytam – meséli az egyedül élő özvegy. – Délután ledőltem a nyári konyhában, egy idegen asszony ébresztett, hogy jó híre van, mert gyapjúpaplant nyertem egy sorsoláson, azzal megfogta a kezem, húzott ki a kocsihoz, ahol még ketten vártak. Azt mondták, a nyereményt akkor kapom meg, ha veszek egy másik garnitúrát, ami százhúszezer forintba kerülne, de most hatvanezer forintért megkapom. Nem akartam, nem is volt szükségem új ágyneműre, de annyira erősza­ko­sak voltak, hogy a végén csak odaadtam a hatvanezret, amit színes tévére tettem félre. Mikor elmentek, átszaladtam a szomszédasszonyhoz, mit szól hozzá, ő mondta, hogy a piacon öteze­rért adnak ilyen paplant.

G. Józsefnét három férfi azzal kereste fel, hogy ötvennégyezer forinttal kevesebb nyugdíjat kapott az előző évben, mint amennyi járt volna neki. Csak annyit kértek, hogy az idős asszony mutassa meg az utolsó nyugdíjával kapott tízezrest, mert a bankjegy sorozatszámát fel kell írni. Az idős nő elővette a dobozt, amelyben fontos irataikkal együtt a saját és a fia megtakarított pénzét is tartotta. Ezt követően az egyik férfi azt kérdezte: van-e diófa eladó, mert amit a kertben látott, azt szívesen megvenné. Míg a házigazda kikísérte az egyik férfit a kertbe, a doboznak nyoma veszett.

−  Egysaroknyira lakunk a rendőrségtől, álmomban sem gondoltam, hogy ez megtörténhet – mondja az idős asszony. – Nyitott ablak mellett aludtunk, kint hagytuk a szerszámokat is a kertben, egyáltalán nem tartottunk attól, hogy valaki ártani próbál nekünk. Most már mindent zárunk, de hiába, az összes pénzünk odalett.

A tiszaújvárosi rendőrkapitányság huszonnégy településen juttatja el a szociális étkezést igénybe vevő időskorúakhoz a számukra összeállított bűnmegelőzési tanácsokat összefoglaló prospektusát. Tiszaújvárosban hétszáz, Mezőcsáton száz, a kisebb falvakban tíz-negyven 60 év feletti emberhez juthatnak el így a praktikus információk. Sárospatakon és Encsen a helyi rendőrkapitányságok szórólapokon terjesztették az időskorúak védelmét szolgáló rendőrségi ajánlásokat. Szerencsen pedig a rendőrtisztek élőszóban hívták fel a nyugdíjasklub tagjainak figyelmét a fenyegető veszélyekre.

Romhányi Tamás, Népszabadság, 2006. május 3. (2. oldal)

[

Az ukrán határhoz közeli, Tisza-parti faluban az emberek többsége közmunkából vagy munkanélküli segélyből él. Néhányan eljárnak dolgozni a környékbeli települések kisebb-nagyobb cégeihez. De vannak itt orvhalászok, akik az éjszaka titokban kifogott halat olcsón eladják vendéglősöknek. Helyben munkát ad a vegyesbolt, a használtruha-üzlet, a két kocsma, no meg az iskola és a polgármesteri hivatal. Nem könnyű az élet ebben a faluban, amelynek két bejárata van. Mindkettő előtt ott állnak már a tekintélyes, öreg Mercedesek a kiszáradt árokpartra lehúzódva. Látszik, hogy az autókat indulás előtt, még Pesten lemosták, csupán az alföldi por vette el kicsit a fényüket. Az egyik kocsi rövid várakozás után „bejelentkezik”, ami annyit jelent, hogy komótosan végiggurul a faluban. Nem dudál, nem fékez nyikorogva, nem ad gázfröccsöt – csak megy lassan, miheztartás végett.

Minden segélyosztáskor megjelennek itt ezek a fekete autók, az elkerülhetetlen, a sorsszerűség szimbólumaként. Ma segélyt oszt az önkormányzat, abból pedig menetrend szerint ki kell fizetni az uzsorakamatokat a Mercedesszel érkező pénzbehajtóknak. Ellenvetés és haladék nincs. A polgármesteri hivatal frissen vakolt épülete előtt ott ácsorog szanaszét a falu népe, többségük roma. Egy terebélyes asszony karon ülő csecsemővel. A férfiak többsége bokán felüli, régi vágású, kopott pan­tallóban. A nők közül kevesen öltöztek a hagyományos tarkába, inkább a másokról levetett szolid színű szoknyákat viselik, a helyi alapítványtól kapták őket. A türelmetlenül toporgókat rissz-rossz biciklivel érkező ricsajos kölyöksereg veszi körül.

A falu szélén szemmel láthatólag unatkoznak a pénzbehajtók. Szótlanul ülnek az autóban, néha bekapcsolják a légkondit, ásítoznak, egyikük cigarettára gyújt. Kopaszok és széles vállúak, ahogy dukál. Mogorvák és álmosak. Sőt talán fásultak is. Hiányzik belőlük a tulajdonosi lelkesültség és ér­dekeltség, ami persze nem csoda, hiszen ők sem maguknak dolgoznak. A behajtott pénzt az utolsó forintig elveszik tőlük. Havi bért kapnak, zsebbe, feketén, olyan emberek alkalmazottjai, akik ezerszer jobban élnek náluk. S akik ugyanúgy bánnak, beszélnek velük, mint ők a tartozó romákkal. Mindenkinek megvan a maga behajtója. Így áll helyre a világ rendje. Megvárják, amíg az utolsó roma is zsebre gyűri a pénzt, aztán nekiindulnak az utcáknak. A falusiak illemtudóan a kapu előtt várják őket, mintha rokonaik érkeznének. A behajtók köszönés és köszönet nélkül fekete pincér­brifkóba hajtogatják az ötezreseket. Nincs nyugta, nincs nyilvántartás.

Egy izgága, vékony roma férfi – mintha Kusturica valamelyik filmjéből bújt volna elő – alkudozik egy keveset:

−  Testvérem, hát adjatok papírt, kórházban az asszony, talán még a lábát is levágják, azt hiszi majd, hogy elkártyáztam, elittam ezt a kis pénzt.

Mellbe taszítják, erre hangot vált:

−  Igazatok van, testvérem, vigye el a pusztulat a gyanakvásom, de hagyjatok még nálam hol­na­pig valamit, tartozom a fémgyűjtőknek, és azok olyanok, hogy menten lelőnek, ha nem fize­tek, akkor aztán jöhettek ám a pénzetekért, a házamat nem engedi át nektek a gyámhatóság, engem meg ott esznek a halak a Tisza fenekén, onnan aztán nem tudok ám nektek kamatot meg kölcsönt fizetni...

Kötelességszerűen hadar, tudja, hogy úgysem lesz foganatja, de legalább megpróbálja. Nagy baj persze nincs, hiszen három-négy nap múlva majd megint jönnek a behajtók a faluba, és akkor már nem visznek, ha­nem hoznak. Kölcsönt osztogatnak a pincérbrifkóból, jóval magasabb kamatra ugyan, mint eddig, de valahogy csak visszafizeti nekik egyszer az ember. Ha nem lesz meg a pénz határidőre, akkor megszerzi valaki mástól. Muszáj, mert ezek a kopaszok mindenképpen kiverik belőle. De most csak a mára kell gondolni, ennyi pénzből a holnapra nem is lehet. Ami az uzsorakamatok után megmaradt, abból kell kicsit fizetni a boltosnak, hogy legközelebb is adjon ke­nyeret meg parizert hitelbe. Az a pár forint, ami még a zsebben lapul, amúgy sem lenne elég másra, mint egy han­gulatos, duhaj estére eb­ben a szúnyogos őszelőben. S ma este mulat is a falu.

A behajtók meg már kora délután visszaindulnak a fő­vá­rosba, minden rendben, min­denki fizetett, útközben talán megfordul a kopasz fejükben, hogy le lehetne nyúlni a do­hányból valamennyit, de nem merik, mert ezek a tagba­sza­kadt kopaszok is félnek. Szó­ra­kozásképpen magukhoz in­te­nek egy-két útszéli prostit, ők is a főnök érdekeltségi kö­rébe tartoznak, s bár a behaj­tóknak alanyi jogon nem jár az „ingyenfuvar”, a lányok kész­­­­ségesek, mondhatni szo­li­dá­risak – segítik egymást a kiszolgáltatottak. A lányok in­tegetnek utánuk, a behajtók a gázra lépnek, haza kell érni estére, nyit a night club, ahol ők a kidobó emberek. Majd­nem minden éjjel van vala­milyen balhé, hetente átla­go­san kétszer ütni is kell. Nehéz mesterség ez.

Hajba Ferenc, Népszabadság, 2004. augusztus 28. (9. oldal)

[

A bűnözés technikája is fejlődik. A legújabb módszer, hogy falfirkával üzennek egymásnak a tolvajok. Vakációra utazás előtt nem elég az ajtókat-ablakokat ellenőrizni, át kell vizslatni a kerítést, a falakat és a bejárati ajtó tokját: nincs-e rajta jel. Krétával, ceruzával, mindegy. A szó szoros értelmében írásos tolvajnyelv honos Európa betörőköreiben. A La Derniere Heure című belga lap közzétette a szótárat, amelynek segítségével a figyelők üzennek a betörőnek:

Például a fésű rajza harapós kutyára figyelmezteti a „szakiparost”. Az X a legveszélyesebb jel: ide érdemes és lehet is jönni. Hogy miért? Például a rombuszból látja a betörő, hogy a ház üres, a háromszög pedig azt közli vele, hogy csak egy idős hölgy szokott otthon lenni. Ha viszont téglalap díszeleg, akkor kár a fáradságért: ide már betörtek, nincs mit elvinni. Nem érdemes munkához látni gemkapocs jelzésű helyen, itt nincs igazi zsákmány. A legrosszabb intő jel a létra: rendőrök figyelhetnek a környéken. Az egymás mellé húzott függőleges vonalak a gyerekek számát jelzik a megfigyelt lakásban, a nőket félkörök, a férfiakat elnyújtott ikszek. A hurok azt mutatja, hogy a lakásban van riasztó. A kavics pedig azt, hogy sok a készpénz. Ha viszont hazaérve három ferde zárójelet veszünk észre, már hívhatjuk is a rendőrséget; Ez mutatja a betörőnek, hogy itt már járt egy kolléga, és a „munka” kész. Belgiumban egyébként nemcsak a szomszédot, hanem a rendőrséget is szokták értesíteni, ha hosszabb szabadságra utaznak el:

−  Biztos úr, ugyan nézzen már arrafelé időnként. Néz is, sőt beszedi a felgyűlt újságokat, levele­ket, és azt is megnézi, van-e krétarajz a falon.

Füzes Oszkár, Népszabadság – Online, 2002. augusztus 1.

[

„Szörnyű, hogy az élet mennyibe kerül.

A summát a halálé múlja csak felül.

Orvosok, ügyvédek szedik a sápot,

És méregdrágán mérik az egyházi nyugságot.

A törvény tiltja, hogy meggyilkoljanak,

Azt viszont tűri, hogy jól kifosszanak!

(Helen G. Ansley)

Bőrfoci pattogott a járda mellett parkoló autók között. Klottnadrágos, félmeztelen fiúk rugdosták a labdát a Budapest VIII. kerületi, Gutenberg téri járdán. Hol egy autón, hol egy csupasz lábszáron csattant a bőrgolyó. Ritkás, hátrafésült hajú, erős szemüveget viselő idősebb férfi lépett ki a középső ház árkádjai alól. Egyik kezében nehéz szatyrot cipelt, hóna alatt seprőt szorított. Kinyitotta a parkoló sor közepén álló kis Polskit, és mindenféle szerszámot – köztük kalapácsot – rakott ki az első ülésre. Amikor a szatyor kiürült, a férfi végignézett az autón. Gondosan ápolt, halványzöld karosszériáján egyetlen rozsdafolt sem látszott. Azután fölemelte a kalapácsot, és beütötte vele az ablakot. A passzolgató srácok megálltak, a bőrfoci pattogva eltűnt az árkádok alatt. A tér közepén hintázó kislány anyukája meglepve fordult meg, de mindjárt el is kapta a tekintetét. Egy mezítlábas kisfiú odafutott a férfihoz, és tátott szájjal nézte. A férfi letette a kalapácsot, a seprővel elhúzta az üvegcserepeket a gyerek lába elől. Azután beütötte a másik ablakot is, majd kesztyűt húzott, és egy csupasz fűrészlappal vágni kezdte az autó tetejét.

Szirénázva állt meg a kis Polski mellett a rendőrautó. Két rendőrnő szállt ki belőle, s azt kérdezték tőle: mit csinál az autóval? A férfi azt válaszolta: átalakítja kabrioletté. Így mondta olaszosan, kabrió helyett kabriolettnek, de a rendőrnők értették. Az idősödő férfi gyorsan azt is hozzátette: a saját kocsiját teszi tönkre. A rendőrnők megnézték a forgalmit, majd egyikük beszólt a központba, hogy nincs semmi a helyszínen. A férfi folytatta a fűrészelést, de a vágás vonala már nem lett egyenes. Mielőtt végigért volna, egy másik rendőrkocsi jött. Azzal két férfi érkezett, nyomozók voltak.

−  Tudja, hogy garázdaság, amit csinál? – kérdezte az egyik.

−  Miért garázdaság az, ha összetöröm a saját autómat? – kérdezett vissza a szemüveges öreg. – Amikor esténként kifeszítik az ajtót, az nem garázdaság? Amikor nekitolják másik autónak a parkolóban, az nem bűncselekmény?

−  Azért garázdaság, mert zavarja a nyugalmat, ahogy betöri az ablakokat – folytatta a nyomozó.

−  Túl hangosan bontja itt ezt az autót.

−  Hol van itt a nyugalom? – legyintett az öreg. – Jöjjenek vissza este, hallgassák meg, mit lehet itt megzavarni. Amikor papírral betömik az autók kipufogóját, amikor komplett lökhárítót szerelnek le a kocsiról. Mert ezek így alkusznak a kocsikra, tudják? Jön néhány fiatalember, azt mondják, megvesszük az autóját, adunk érte húszezer forintot. Mondom, nem eladó, de különben is százöt­ven­ez­ret ér. Másnap ki van szúrva a kerék, folyik az olaj a kuplungból. Újra jönnek a fiatalemberek, hogy nem ér ez a kocsi százötvenezret. Egyik reggel hajléktalanok alszanak a nyitott ajtajú autóban, másnap a benzin folyik a szöggel átlyukasztott AC-pumpánál. Így vették meg az egyik negyedik emeleti lakó négyütemű Trabantját. Hát az én kocsim nem eladó.

−  Az üvegdarabokat akkor is össze kell szednie az úttestről – mondta békülékenyebb hangon a nyomozó.

−  Nyugodt lehet, hogy össze fogom takarítani – felelte az öreg. – Én még megtanultam, mi a rend, esztergályos voltam, a gépet is mindig tisztán kellett otthagyni a műszak végén.

 

Míg a nyomozók beültek a kocsiba, odahúzott egy kukát, elkezdte belelapátolni a szilánkokat. A levágott tető helyén az érdes peremről egy reszelővel leszedte a sorját, az éles részeket szigetelőszalaggal leragasztotta. Azután kiszúrta mind a négy kereket. Délután visszajött, kiszedte a két lámpát. Nézte egy darabig, majd a fűrészlappal átvágta a kormánykereket is.

−  Kié ez a roncs? A magáé? – állt meg mellette az egyenruhás közterület-felügyelő.

−  Az enyém, de még nincs teljesen kész – felelte az öreg. – Még leszedem a rendszámokat, és öntök néhány vödör vizet az ülésre, akkor lesz kész. Mert én csak befejezem, amit a fiúk a térről elkezdtek. Most lesz teljesen kész.

−  Nem a maga autója az egyetlen, amit ezek a suhancok folyton piszkálnak – mondta a közterület-felügyelő. – Nem lett volna egyszerűbb két pofont adni nekik, hogy leszokjanak a kocsijáról?

−  Hatvanöt éves vagyok – legyintett az öreg. – Pofozkodjak? Soha nem voltam verekedő természetű. Ezekkel is megpróbáltam szépen szót érteni. Odamentem hozzájuk, kértem, hagy­ják békén az autómat. Elmagyaráztam, hogy beteg a feleségem, sugárkezelésre hordom, azért van még kocsink. Bólogattak, mondták, hogy persze, nem lesz semmi baj. Másnap nyitva volt az ajtó, valaki odaszart az ülésre.

−  Én biztos lepofoztam volna őket – mondta az egyenruhás. – Így viszont harminc napon belül el kell vinnie a roncsot, különben megbüntetik. De ha lemond a roncsról, mi is el tudjuk vitetni.

−  Persze, hogy lemondok. Mondtam én már le ennél többről is. Utoljára fél év munkaviszonyról. Tűzoltó készülékeket ellenőriztem. Egy nap azt mondta a főnök, döntsük el, kit bocsássanak el, engem vagy a kollégát. Fél évem lett volna a nyugdíjig, ha engem rúg ki, kevesebb lesz a nyugdíjam. Ha a kollégát, egy harmincöt éves háromgyerekes családfenntartót tesz utcára. Hosszú volt a csend, én szólaltam meg elsőként. Lemondtam arról a fél évről. Meg sok min­den másról is.

−  Itt a cím, ahol bejelentheti a roncs elszállítását – nyújtott át egy cédulát a közterület-felügyelő.

−  A biztonság kedvéért azért fölírom magamnak a rendszámot: AYJ– 436.

Az öreg összepakolta a szerszámokat. A padon üldögélő parkolóőrök egyike felállt, odasétált hozzá.

−  Tulajdonképpen miért csinálta? – kérdezte értetlenül.

−  Miért? – nézett rá az öreg. – Én is hagyjam magam megfélemlíteni, megalázni?

Romhányi Tamás, Népszabadság, 2003. július 16. (8. oldal)

[

Sok van, mi kínos, de a magyar autósnál nincs semmi kínosabb. Persze beszélhetnénk az athéni „kokszolimpiáról”, ahol 5 magyar sportoló is dobogós helyet ért el, jelentősen öregbítve az ország hírnevét, hogy aranyérmes olimpikonjaink orvosi csodának számítanak, mert egyszerre két ember vizeletét hordozzák magukban. (Nem nehéz kitalálni, hogy a másik hol volt elrejtve egy kis üvegbe töltve.) Na, de maradjunk a magyar autósoknál, akik előszeretettel parkolnak a mozgássérültek helyén (ingyen, hamis igazolvánnyal). Az átlag autóshoz képest, aki túl ostoba és túl brutalizált ahhoz, hogy közlekedni tudjon, mindez semmi. Az átlag magyar autós kedvenc agressziókimutatási területe a járókelők átvonulási ösvénye, a zebra, ami azért is érdekes, mert nincs rendőr, aki egyrészt észrevenné, másrészt szankcionálná a nyilvánvaló jogsértést. A zebra Európához hasonlóan nálunk is csíkos és védett, mégis mindenki átgázol rajta. A „gyalogos-átkelőhely” nyelvészek szerint nem úgy értendő, hogy a gyalogosokon kell átkelni. Levettem a polcról a KRESZ-t: „A kijelölt gyalogos-átkelőhelyen áthaladó gyalogosnak a járművekkel szemben elsőbbsége van.” Sőt, a gyalogosnak még „kijelölt gyalogos-átkelőhely hiányában is” elsőbbsége van a lekanyarodó járművekkel szemben (kivétel a megkülönböztető jelzést használó, pl. a megasztárokat kísérő rendőrautók).

A KRESZ olyannyira fontosnak tartja a gyalogosok átkeléshez való elidegeníthetetlen jogát, hogy az még egyszer visszaköszön benne, éspedig egy autósokra vonatkozó későbbi paragrafusban: „Kijelölt gyalogos-átkelőhelyen a járművel a gyalogosnak elsőbbséget kell adni.” Fél bekezdéssel odébb pedig ez áll: „Azt a helyet, ahol a gyalogosnak elsőbbsége van, járművel csak fokozott óvatossággal és mérsékelt sebességgel szabad megközelíteni, úgy, hogy a vezető elsőbbségadási kötelezettségének – a szükséghez képest megállással is – eleget tudjon tenni.” A szükséghez képest az elégtétel a következőképpen fest: Közeledik az átlag autós a zebrához. A zebra csíkos vagy nincsen (ebben az esetben csak útkereszteződés; de ez, mint láttuk, mindegy), két végén gyalogosok állnak. Ők állnak. Várnak. Sokat. Ha átengedik őket, megköszönik. A gyalogos fásult, szürke arccal, a Kádár-korszakban elsajátított „inkább csöndben tűrök, a végén úgyis mind meghalunk” attitűddel vár arra, hogy az átlag magyar autós végre elhúzzon előle a fenébe, és ő szépen átkelhessen a túlsó oldalra. (Figyeljünk fel arra, hogy az átlag gyalogos olyan, mint a macska: mindig az út túloldalán van sürgős és halaszthatatlan intéznivalója.)

Az autós pedig nemhogy megáll, de gázt ad, átrobog a zebrán, ha pedig a kisnyugdíjas mégis le mer lépni elé, akkor vagy dühöng, vagy letekert ablak mögül recsegve, káromkodik. Ha viszont véletlenül udvarias és lassít, akkor rádudál a mögötte haladó bunkó. Újabban a tanulóvezetők sem engedik át a gyalogosokat a zebrán. Már az autósiskolában is erre tanítják őket. A magyar zebrán uralkodó gázolásbarát légkör Európában egyedülálló. Ott egyszerűen elképzelhetetlen a barbarizmusnak ez a precivilizációs foka. Sőt, már Kelet-Európában sem mindenütt terrorizálják az autósok a gyalogosokat. Romániában és Szlovákiában olyan nyugodt öntudattal lépnek le a zebrára a helyi állampolgárok, hogy az autósok már komolyan félnek tőlük. Rögtön hozzá is tenném, mi a megoldás: a létező KRESZ tisztelete, a rendőrség felkészítése egy lassú, állhatatos büntetőháborúra. Nem a jognak, hanem a jogot kéne betartani.

Seres László, Népszabadság, 2004. október 2. (3. oldal)

[

December 3-án történt, szombati napon, Budapest III. kerületében, egy kicsiny sikátorban. Tél­apó-ünnepségről kocogtam hazafelé az autómmal, s a Bécsi útról kanyarodtam a kis utcába. Ez egy új utca, puccos házakkal és méregdrága bejárókkal. A névtábla ezen a környéken nem divat. Egy­szer csak az Új Udvar bevásárlóközpont háta mögött találtam magam. Az utcácska két oldalán autók parkoltak, csak középütt lehetett volna haladni. Ez teljesen bevett dolog Budapesten. Hogy ki mikor haladjon el a középütt maradó egyetlen szűk sávban, az autósok maguk szokták eldönteni, nagyjából úgy, hogy aki dzsippel vagy valami traktorszerű képződménnyel jár, merészebbnek bi­zonyul. A kis utcában megbénult a forgalom, ami szokatlannak számított, hisz e környék szomba­tonként nem dugul be, itt még hétköznapokon is könnyen el lehet surranni. Megállni kényszerültem, mert közvetlenül az orrom előtt kemény jelenet bontakozott ki két autóstársam között. Olyan gyorsan történt, hogy kiszállni se volt időm. Mire észbe kaptam, s azon kezdtem morfondírozni, hogy közbe kellene lépnem, a két autós már csépelte egymást. Az egyik nekilökte a másikat az autójának, s próbálta a fejét beleverni a szélvédőbe, de elszámította magát, mert a másik feléledt, visszatámadt, szabályos, egyenes ütéseket mérve a verekedést jól indító autós fejére. Végül egy közös nagy gombócot formáltak ketten, hevertek a földön, ütöttek-vágtak, s amikor felálltak, liheg­ve törölgették a ruhájukra ömlött vért.

A jelenetet rajtam kívül még vagy hatan-heten végignézték, de hozzám hasonlóan senki sem avatkozott be. Kissé szégyelltem magam emiatt, meg kellett volna akadályoznom, hogy ezek így, ilyen csúnyán elbánjanak egymással, de késő volt. A bajvívók elfáradtak, s már csak mutogattak egymásnak, miközben az egyik verekedő kocsija az út közepén teljes szélességben elfoglalta a sávot. A mögöttem állók viszont dudálni kezdtek, s integettek felém, miért nem indulok már el. Már csak az hiányzik, gondoltam magamban, hogy a végén engem is jól eltángáljanak. Hogy elkerüljem a további félreértéseket, kiszálltam, s odamentem az út közepén álló autóshoz, aki úgy mobilozott a rendőrségre, hogy közben dőlt az orrából a vér. Arra kértem, udvariasan és határozottan – miközben meggyőződtem arról, nem maradt benne annyi energia, hogy nekem essen –, állna félre kissé, úgy intézze az ügyet, mi vétlen szemlélők hadd haladjunk tovább. Épp rendőrt hívok, felelte levegő után kapkodva, s majdnem sírva, miközben végső soron őt tekinthettem győztesnek. Úgy is lehet, ha félreáll, mondtam neki, s láttam, átsuhant rajta a baljós eshetőség: ha ellenáll, esetleg újabb folytatás várható. Ő pedig pihent ellenféllel szemben teljesen kiszolgáltatott lenne. Ezért mondhatta készsé­gesen: azonnal félreáll.

Ez volt az a pillanat, amikor a lényegre vonatkozó kérdést föltehettem neki: Miért verekedtek össze? A válasz az volt, hogy nem tudott balra lekanyarodni az épület aljában lévő garázsába. Mert­hogy a másik autója elállta előle az utat. Ez nem elég ok arra, hogy verekedjenek, jegyeztem meg csöndben, mire az ember: márpedig emiatt történt, ami történt. Közben a másik autós, aki jól kezdte a bunyót, de aztán mégis kikapott, szintén véres fejjel befelé mutogatott az autójába, s arra biztatta legyőzőjét, próbálná meg elindítani a – különben építési anyaggal megrakott – járművét. Nem ő tehet róla, hogy leblokkolt az indításgátlója. Ám emezt ez a mellékkörülmény nem érdekel­te. Ő, mint mondta, mindössze annyit szeretett volna, hogy lekanyarodhasson a garázsába. Az az autó, mely őt ebben megakadályozta – bizonygatta –, valahogyan csak odakerült. S e bűnös meg­állásnak akkor kellett történnie, amikor még semmi baj sem volt az indításgátlóval.

Itt ért véget a jelenet. A többi autós továbbhajthatott, ezek ketten pedig már csak beszélgettek, közben fölváltva telefonáltak, s maradék papír zsebkendőikkel törölgették véres arcukat. Elképesz­tően szánalmasak voltak, fáradt, beteg arcú, elcsigázott pocakos városi emberek, akik elszoktak a kemény csatáktól, s most avval szembesültek, véresre verték ugyan egymást, de egy-két ütés után elernyed a karjuk, lábuk remeg az idegtől, vérnyomáscsökkentővel terhelt szívük vadul dobol a hir­telen izgalomtól. Tudták, nagyon is jól tudták, hogy ami ezután jön – rendőrség, ügyészség, bíróság –, a félrecsúszott pofonoknál ezerszer jobban lefárasztja őket. De visszacsinálni, meg nem történtté tenni ezt a jellemzően semmitmondó esetet már egyikük sem tudta.

Rab László, Népszabadság, 2005. december 17. (5. oldal – részlet)

[

Újabban már szórakozni sem tudunk. Figyelem az embertársaimat. Egyre zárkózottabbak. Mosoly soha sincs az arcukon, legfeljebb ha gúnyos. A szórakozás sokaknak munka, küzdelem. Nem élvezik, amit csinálnak, hanem elszenvedik, és alig várják, hogy mindezért bosszút állhassanak valakin. A szilveszteri mulatozásban is kényszeredetten vesznek részt. Csak azért mennek ki az utcára, mert tudják, hogy ez a globális szokás. Így kell ünnepelni, ezért visítoz, trombitál, petárdát robbant ő is. Szája két szélét felhúzva megpróbál nevetést mímelni, de csak vigyor lesz belőle. Nekifeszül az éjszakának; ha törik, ha szakad, most jól érzi magát, de nem megy. Az ünnepléshez, a mulatozáshoz ugyanis gondtalan vagy gondterhelt, de mindenképpen önfeledt, felszabadult lélekre van szükség. E nélkül csak muszálymulatozás lesz belőle. Pedig mi korábban közismerten mulatós nemzet voltunk. Ha nem volt okunk az örömre, bánatunkban mulattunk. Ezért a nálunk járó idegenek nagy megütközéssel állapították meg rólunk, hogy: „sírva vígad a magyar”. Mostanában azonban sehogyan sem vígad.

[

Szakemberek tervezték és biztosítják a nagyon veszélyes feladatokat – hívja fel figyelmünket Lilu az RTL Klub „A rettegés foka – Ahol a félelmek valósággá válnak” című nagyhangú műsorának elején. Biztosítják? – innentől kezdve tudjuk, az ügyességi feladatok éppen annyira veszélyesek, mint a bungy jumping: semennyire. Kisebb sérülések megeshetnek, de hát sétálás közben is kitörhetjük a bokánkat. Így, amikor a hat versenyző fenn a magasban, kikötve hintákon mászkál, annyira izgulunk, mint a vidámparkban a nagyapa, amikor a körhintán ülő unokáját figyeli. De míg a tata elszédülhet, ha fejével maga is köröz, a tévén keresztül a tériszony már nem jön át, ezt én bizton állíthatom. Persze a játékosok utána sorra elmondják, mennyire rettegtek. Ezt már a műsor címe miatt is illik megtenniük. A tét ötmillió forint. A játékosok mindegyike arról beszél, hogy ez kihívás, nyerni jött, csak önmagára számít, magának és anyunak bizonyít. Fontos információk ezek, bár értelmük nem sok van. Akkor lenne, ha valaki egyszer azt mondaná: ez nem kihívás, nem nyerni és bizonyítani jöttem, hanem mert ingyen eljuthattam Buenos Airesbe.

Az első feladat teljesítése után egyikük káromkodott egy sort, és nem sípolták ki. Ám a java ezután jött. Korábban is láthattuk, hogy kukacokat kell enni, pókot a szájban tartani, ám ekkor azon gyerekek jutottak az eszembe, akik a homokozóban lapátolják magukba az anyagot – hisz mindent ki kell próbálni, még nem tudják, mi a jó. Meg ama vicc ugrik be, amikor a koma fogadásból megeszik egy darab szart, ám a vesztes, hogy visszanyerje, szintén vállalja. Majd a végén rájönnek, ingyen csinálták mindketten. Noha itt egy autós ügyességi verseny után avattak győztest, a mostani „veszélyes” zabálás is ezt a fílinget adta: egy koktélt kellett lehörpinteni, ami ilyesmikből állt, mint bikahere, marhaagyvelő, -szem, -bél, -máj, halbelsőségek, disznóháj. Olyasmikből, amiket ha nem is nyersen, de fogyasztunk. Meg amiket még úgy sem: epelé, szemfolyadék. Az első leányzó hányt egy nagyot, majd zokogott – drámai pillanatok. A végül győztes Attila lenyelte, a következő lány csak sírt, a negyedik fiú öklendezett és köpködött, és már Lilu sem mert odanézni. Akkor mi miért nézzük ezt?

A rettenetes az, hogy főműsoridőben egy okádás lett a produkció csúcspontja. Igazándiból az az érdekes, hogy a játék mit árul el kultúránkról. Vajon a világ e tájékán miért elismerésre méltó, ha leisszuk, majd lehányjuk magunkat, és a társaság még elnéző mosollyal meg is veregeti vállunkat. Az epelétől rókázó leányzó szülei most biztos büszkék: lányuk még a szarevést is vállalná, ha lehetne. Arról lenne szó, hogy nincs már tabu, s ezen semmit sem módosít, hogy például gyógyításra vagy bizonyos kényszerhelyzetekben az ember saját vizeletét is felhasználja, megissza. Ha nem tabu megenni-inni a fentebb felsorolt anyagokat, akkor nincs tétje a dolognak. Legfeljebb a gyomrunkkal kell megküzdeni. Egy ilyen feladatnak akkor volna súlya, ha az egész kultúrával menne szembe. De nem megy, mert itt már minden mehet, így tabutörésre sem kerülhet sor. Elítéljük ugyan a kutyaevést, hisz a kis Buksi szívünkhöz nőtt, de feltételezem, e játékosok egy jó kis mártással saját háziállataikat is elfogyasztanák a tévészereplésért. Bizonyítani akarnak? Ugyan mit és kinek?

Szerbhorváth György, Népszabadság, 2005. június 4. (16. oldal)

[

Elállatiasodásunk újabb jele, hogy már a művészetek terén is az állatokkal versenyzünk. Korunkban minél primitívebb egy alkotás, annál értékesebb:

A becsült ár tizennyolcszorosán, 14 750 fontért (közel 5,5 millió forintért) keltek el egy hétfő esti árverésen Congo[4] majom művei. A New Bond Street-i Bonhams[5] aukciós házban ugyanakkor sem Andy Warhol[6], sem a Britart mozgalom titánjai: Damien Hirst[7], illetve Jake és Dinos Chapman[8] munkái nem érték el a művészetkedvelők ingerküszöbét, egyben az elfogadható minimális árat.

Az 1954-ben született és a hatvanas évek közepén tuberkulózisban kimúlt Congo festményei az ismert állatviselkedési szakértő, Desmond Morris[9] biztatására készültek. A majom a Zoo Time[10] tévéműsor gyakori vendége volt. A színpompás absztrakt képekért két telefonos érdeklődő „közelharcot” vívott egymással. A versenyből a kaliforniai gyűjtő került ki győztesen. A 36 éves távközlési szakember elmondta, hogy barátai egy olcsóbb megoldást javasoltak számára: „vegyen egy csimpánzt, papírral és ceruzával felszerelve tegye be egy szobába és várjon”. Howard Hong[11] szerint Congo stílusa leginkább Kandinszkijéra emlékeztet, kár, hogy elmulasztott címet adni műveinek. A világ legművészibb beállítottságú csimpánzának festményei nem kisebb műértők, mint Picasso, Miró és Fülöp edinburghi[12] herceg kollekciójának is részei. A csimpánz nemcsak tehetséges volt, de szorgalmas is, négyszáz rajza és festménye őrzi a nevét. A Bonhams aukcióján elért ár világrekordnak számít, már csak azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy egy csimpánz műve kalapács alá került. A The Times[13] idézi a Congo-rajongó Salvador Dalít, aki nagyon is megértette kollégáját: „A csimpánz mancsa őrült emberi, Jackson Pollock[14] keze pedig tökéletesen állatias”.

R. Hahn Veronika, Népszabadság, 2005. június 22. (22. oldal)

[

Zsuzsa magas, karcsú, szép arcán finom smink. Csupa derű. A kicsi fia – az ötödik – éppúgy nevetgél, ahogyan ő. Kiegyensúlyo­zott baba, mondja Zsuzsa.

−  Nem bánkódhatok, mert megérezné. Ezért hát minden reggel szépen felöltözünk, sétálni me­gyünk, örülünk, hogy süt a nap, hogy zöldülnek a fák, hogy az élet szép, és minden bajnak vé­ge szakad egyszer. Húszévesen mentem férjhez, huszonegy évesen szültem a lányom. A fér­jem fegyőr­ként dolgozott, mit mondjak, nem volt egy mintaférj. Haverok, italozás, játékgép. Sok­szor az egész fizetését eljátszotta, én meg ott voltam a négy gyerekkel egy fillér nélkül.  Tizennyolc évig tartott a házasságunk, tizen­nyolc évig sose mentem sehova, a gyerekek­nek éltem. Nem panasz ez. Azt hiszem, min­den problémánk ellenére boldog voltam. Aztán egy nap a férjem főbe lőtte magát a munkahelyén: Négy búcsúlevelet írt, egyet a szüleinek, egyet a gyerekeknek, egyet ne­kem, még az én szüleimnek is írt egyet. De egyikből sem derült ki, miért tette. Csak annyit írt, hogy bocsánat, és hogy ő volt a hibás.

Harmincnyolc évesen lettem özvegy. Tíz­éves volt a legkisebb gyerekem. Belém mart a kétségbeesés, hogy végleg egyedül maradok.  A kisváros, ahol éltem, árgus szemmel figye­li az olyanokat, mint én. Szép özvegyasszony négy gyerekkel sorvadjon bele a magányba: ezt kí­vánja a tisztesség. Én nem akartam el­sorvadni. Fél évvel a férjem halála után meg­ismertem egy férfit. Szerelmes lettem. Pesti volt, elvált, két gyereke az anyjuknál. Néha magával hozta őket. Miközben az ebé­det főztem nagyfazékban, elnéztem, hogy nevetgélnek, bolondoznak a kertben. Alig fértünk el az asztal körül. Márciusban ismer­kedtünk meg, májusban hozzám költözött. Nem érdekelt, mit szólnak az emberek. A gyerekeim nem akarták elfogadni. Ő meg folyton engem nyúzott, csináljak már va­lamit, hogy megkedveljék. Legalább tisztel­jék. Ha­lálra szekálta őket. Ez volt az első jel, amit észre kellett volna vennem. De én nem láttam, nem hallottam, vak voltam. A gyere­kek anyámékhoz költöztek, mert nem bírták őt elviselni. Ezután anyám is ellenem fordult.  Elvesztettem mindenkit, akit szerettem. Azt mondta, amíg nincs bejelentett lakcí­me, nem kap munkát. Engedtem, hogy beje­lentkezzen a házamba, állan­dóra. Azt mondta, talált munkát, és minden reg­gel el is ment, mintha dolgozna. Én adtam neki pénzt, hogy ebédet tudjon venni.

De­ nem dolgozott, egész nap a kocsmában ült.  Egyre több pénzt követelt. Pokollá vált min­den. Féltékenységi roha­mai lettek. Megrugdosott az utcán, amiért fodrászhoz mentem. Bele­kötött az öltözékem­be, a sminkembe. Ha öt perccel előbb értem haza a munkahelyemről, ne­kem esett, hogy biztos a szeretőm hozott kocsival. Ha később érkeztem, akkor meg azért. Sose tudtam, mire megyek haza. Minden pénzem elvette. Há­romezer forintom sem maradt, hogy ki tudjam fizetni a látleletet, amikor ököllel az arcomba ütött. Akkor még nem tudtam, hogy ha felje­lentést teszek, nem kell a látleletért fizetni. Sose volt ellenemre a munka. Érettségim van és szakmám, vegyésztechnikus vagyok.  De dolgoztam már szupermarketben is a cse­mege­pult­­­ban, amikor nem volt más. Megta­nultam angolul, elvégeztem egy számítógé­pes tan­folya­mot, hogy jobbak legyenek az esélyeim. Évekig dolgoztam az önkormány­zatnál. Akkor ismer­tem meg őt. Egyébként mindig úgy vert meg, hogy ne maradjon nyoma. Kiszaggatta a hajam, vállon bokszolt, nem engedte, hogy aludni menjek.  A ruháimat felgyújtotta az udva­ron. A kony­habútort szétverte. Ha bezárkóztam, rám tör­te az ajtót. Volt, hogy az ablakon ugrottam ki, hogy elmenekülhessek előle.

Hiába hívtam  ki a rendőröket, ha nem folyik vér, nem csi­nálnak semmit. El meg nem küld­hették, mert az állandó lakcíme szerint joga volt ott lenni. Ez a pici itt az ő kisfia. Az én sze­mem fénye.  Azt várta, ha terhes leszek, majd meghízom, megcsúnyulok. A gyerek neki csak adunak kellett, hogy még jobban magához láncolhas­son. Ugyanakkor nem hitte el, hogy az övé.  Minden áldott nap megvádolt, hogy mástól van. A negyedik hónapban voltam, amikor megint nekem esett. Rettegtem, hogy baja lesz a babának, Kimásztam az ablakon, és a szom­szédból kihívtam a rendőrséget. Tud­tam, hogy úgyse viszik be, hogy még jegy­zőkönyvet sem vesznek fel. Csak azt kértem, jöjjenek be velem a házba, amíg összepako­lom a holmimat. A kisfiam az én nevem viseli. Soha nem lesz köze az apjához. Persze, hogy voltam a bíróságon. Azt mond­ták, írjak egy felszólító levelet, hogy öt napon belül hagyja el a házat. Ha a fel­szólítás elle­nére sem költözik ki, elindíthatom a pert. El is indítottam. Beszéltem egy ügyvéddel; azt mondta, ez polgári per, mire határozat szüle­tik, a csecsemő fiam iskolába jár.

Az a ház jog szerint az enyém és a gyere­keimé. A mi tulajdonunk, a mi otthonunk.  De ő lakik benne egyes-egyedül. Csak, mert  megengedtem, hogy bejelentkezzen, Dehogy  gondol­tam, hogy ez lehet belőle, A szomszé­dok mondják, nappal sosincs ott, csak éjszaka mer ha­zalopózni, mert retteg a hitelezőitől. Amikor a pici fiam megszületett, küldtem róla fényképet neki. Nem tudom, valamiért nagyon akartam, hogy lássa, még ha csak fo­tón is. Karácsony volt. Felhívott. Könyörgött, hogy menjünk haza, akárhol vagyunk is. Azt mondta, szeret és meg­változik. Azt mondta, ha nekünk nehéz a picivel utazni, majd el­jön ő, csak hadd lásson legalább. Azt mondta, vett ajándékot is. Könyörgött, mondjam meg, hol vagyunk, Fogalmam sem volt, mit csinál­jak. Olyan szépen kért. Olyan kedves volt a hangja. Azt feleltem, nem tudom. Ezt még meg kell gondolnom. Beleordított a kagylóba: „Mit kell meggon­dolnod, te rohadt kurva?” Azóta se tudja, hol vagyunk.  Feljelentettem a rendőrségen, amiért el­adta az ingóságaimat. A zenegépet, a tévét, a bútorokat, a maradék ruháimat, mindent.  Csak a puszta falak maradtak. Feljelentettem a bántalmazások miatt is. De azt mondták, ez nem bűncse­lek­mény, csak szabálysértés.

Ha huzamosabb ideig nem lakna a házban, kér­hetném a kényszerkijelentését. De így nem tehetek semmit. Én szégyellem magam, hogy ez történt. Az anyám nem akar tudni rólam. Az apám azt mondta, takarodjak vissza oda, ahol eddig voltam. Látni se akarják a legkisebb uno­kát.  Csak a nagylányom beszél velem. Tudod, ahogy telik az idő, néha azt gondo­lom, talán nem is ütött olyan nagyokat. Talán ki kellett volna bírnom. Talán maradnom kel­lett volna, és tűrnöm. Reggelente szépen felöltözünk, és sétál­ni megyünk a kisfiammal. Nézem ezt a sok szép kis házat. Az enyém is ilyen szép, van  kert, van sok virág, fák: Az a mi otthonunk.  Az öt gyerekemé és az enyém.

Vág Bernadett, Nők Lapja, 2008. 29. szám, 24-25. oldalak

[

A XXI. század elején még mindig nem tudunk kulturáltan viselkedni. Képtelenek vagyunk megfékezni a hímsovinizmusunkat, a nőket szexuális tárgynak, két lábon járó nemi szervnek tekintjük. A sok bunkó nem tud különbséget tenni a kihívóan öltözködő és viselkedő kurvák, s a tisztességes nők között. Vajon mit szólnának hozzá, ha őket zaklatnák nap mint nap ily módon:

„Mostanában mind gyakrabban gondolok arra, hogy vagy én vagyok bolond, vagy a világ. Huszonhárom éves diplomás lány vagyok, és annyi élettapasztalattal már rendelkezem, hogy a minőségre kell törekedni. Inkább pár szem mazsola, mint egy egész fürt rothadt szőlő. Haverjaim nincse­nek, csupán három igaz barátom van. Tizennyolc évesen voltam először férfival, mert kivártam azt, aki megérdemel. A külsőmre is igényes vagyok, bár mindenem természetes. Magas, vékony, hosszú hajú nőt képzeljen maga elé. Ha nem bal lábbal kelek fel, nagyon jól tudok kinézni. No itt a baj. Mert bármilyen szolidan öltözködöm, naponta ömlik rám a bóknak álcázott mocsok, a szemtelenség, a tiszteletlenség (férfinak nem nevezhető hímek primitív megnyilvánulásai). Tavaly még térd felett érő szűk szoknyát hordtam, idén már farmert zárt felsővel, de így sem hagynak békén. Nem jutok el a parkolótól az üzletig förtelmes cuppogás, kacsingatás, megjegyzések nélkül. Megállnak velem szemben, végigmérnek, aztán mondanak egy nagy disznóságot. Kikezd velem az eladó, a biztonsági őr, a kidobóember. Ha ez olyan nőkkel történik, akik neccharisnyában, haspólóban meg feliratos »sexy girl« ruhákban mutatkoznak, rendben van. De miért nem hagyják békén a visszafogott, szolid nőket?

Elmeséltem egy lánynak, hogy üldöznek a bunkók. Kinevetett. Javasoltam menjünk egy kört gyalog. Utána ő is azt mondta, hogy ez már durva. Pedig én nem állok szóba idegenekkel! Nekem az állóbüfé mellett lődörgő családapa véreres tekintete, alkoholos megjegyzése nem bók, hanem megalázás. Ki nem állhatom a cigifüstöt, az italt, a drogokat. (Viszont a sajtokat, a csokoládét és a könyveket imádom.) És egyre jobban utálom a férfiakat. Korábban az volt az elvem, hogy senki sem alacsonyíthat le odáig, hogy gyűlöletet váltson ki belőlem. De már kerülöm az embereket. Mit tegyek, hogy ne akarjanak rám mászni, ne csorgassák rám a nyálukat? Miért nem néz magán végig egy férfi, mielőtt hozzászól egy nőhöz? Nem ez a legnagyobb problémám, de ez az egyetlen, amit sem kivédeni, sem megoldani nem tudok.”

Olvasói levél, Nők Lapja 2004. 32. szám (47. oldal)

[

A világ összes HIV-fertőzöttjének fele nő. Az ENSZ AIDS-programja szerint a járvány feltartóztatására csak akkor van esély, ha a nők védelmét állítják a középpontba. Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. Az AIDS új arca: fiatal és nő – így foglalta össze az ENSZ AIDS-programjának (UNAIDS) egyik vezetője az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) közösen készített – és a minap nyil­vánosságra hozott – jelentés lényegét. A világon 39,4 mil­lióra duzzadt a HIV-fer­tőzött felnőttek és gyer­me­kek száma. Az összes HIV-fertőzött fele nő. Az UNAIDS szerint a járvány feltartóztatására csak akkor van esély, ha a nők jo­gait és védelmét az AIDS el­leni harc középpontjába ál­lítják. A puszta orvosi té­nyen túl, hogy a nők kétszer olyan könnyen fertőződnek meg, mint a férfiak, a betegség ter­jedésének egyik fontos ele­me a nők elleni erőszak. – Ha a kormányok fel akarják venni a harcot a kór ellen, akkor egy másik világmé­re­tű „járvánnyal”, a nők elleni erőszakkal kell szembenézniük – állítja az Amnesty International[15].

A fegyveres konfliktusok kísérőjelenségeként ismert tömeges nemi erőszak nagymértékben elősegíti a HIV-vírus, illetve AIDS terjedését. A Kongói Demokratikus Köztársaságban és Kolumbiában pl. több tízezer nőt erőszakoltak meg. Ez megtörténhet a szudáni Darfur tartományban is – figyelmeztet az Amnesty International. Egyes konfliktusövezetekben (pl. Haiti vagy Kelet-Timor) a nemi erőszak gyakran az ellenséggel való szimpatizálás megtorlását szolgálja. Ily módon alázzák meg az ellenség férfitagjait és a hozzájuk tartozó nőket. Nem titkolt céljuk, hogy ezzel a „biológiai fegyverrel” megszüntessék a közösség újrateremtő képességét. Ruandában az 1994-es népirtás idején a nemi erőszakot szenvedett nők kétharmada fertőződött meg így AIDS vírussal.

A nőktől gyakran megtagadják a tulajdonhoz, az örökléshez, a munkához való jogot is, így gazdaságilag kiszolgáltatottakká válnak a férfiaknak. Ebben az egyenlőtlen helyzetben a nők nem tudnak fellépni nemiségük, egészségük védelmében. A szegénység miatt a szex gyakran puszta fizetőeszköz. Az oktatás hiánya nemcsak a munka lehetőségét veszi el a nőktől, a tudatlanság partnere a járványnak. Például Ukrajnában, Moldovában és Üzbegisztánban a 15 és 24 év közötti lányok 80%-a semmilyen védekezési módszert nem ismer. Sok helyen az AIDS kikerült a bordélyházakból, és átvándorolt a hitvesi ágyba. Thaiföldön pl. a fertőződések felét az örömlányokat látogató férfiak feleségénél észlelik. A fekete-afrikai térségben a világ lakosságának csupán 10%-a él, de a fertőzöttek közel 60%-át (25,4 milliót) itt regisztrálták. A betegek nagyobbik fele (60%-a) nő, a 15-24 év közötti lányok aránya 76%. – A fiatal nők már majdnem veszélyeztetett fajnak számítanak a dél-afrikai térségben – mondta a Reutersnek Peter Piot, az UNAIDS vezetője. A világon mindenütt emelkedett a fertőzött nők aránya. Kelet-Ázsiában az elmúlt 2 évben 56%-kal több fertőzött nőt diagnosztizáltak. Kelet-Európában (a tanulmány itt a két legfertőzöttebbre: Ukrajnára és Oroszországra koncentrál) ez az arány 48%-kal nőtt.

Hírügynökségi jelentés, Internet, 2004. november 26.

[

−  Azért jó az internetes ismerkedés, mert gyors, biztos és névtelen – mondja Tibor. – Nem kell nagy erőket bedobni, és nincsenek kudarcok. Valami mindig összejön. Ha nem a párkapcsolat, akkor a szex.

−  Két évig bújtam a magyar társkeresőket – meséli Angéla. – Komoly viszonyt szerettem volna kialakítani. Nem jött össze. Aztán külföldi honlapokon hirdettem – sikerrel. Most Hollandiá­ban élek a férjemmel.

Az Internet elterjedése alapjaiban változtatta meg az emberi kapcsolatokat, legfőképpen az udvarlási rítusokat. Ami apáink idejében bevett volt, mára elavulttá vált, nagyapáink hódítási fortélyai manapság egész egyszerűen cikisek. A becserkészési, megszerzési műveletek átalakultak, leegyszerűsödtek. Sóvárogva, epekedve figyelni valakit, ilyen-olyan trükkökkel megszólítani a kiszemeltet ma már alamusziságnak számít. Virágot küldeni szinte röhejes. A minap a villamoson fülem hallatára fordult egy huszonéves srác – pironkodás nélkül – egy ismeretlen lányhoz:

−  Hello, van barátod?

−  Van.

−  Szeretőd?

−  Az is van.

−  Harmadiknak beférek?

A telefonos SMS-társkeresők sem bonyolítják túl a dolgokat. Regisztrálás után meg kell adni a kívánt személy paramétereit, és máris lehet tarolni. A potenciális partnerek egy-két üzenetváltás után lép(het)nek kapcsolatba.

−  Kor?, Lax? – hangzik a két leggyakoribb kérdés.

Ha valaki nem tudná értelmezni a fentieket: a társkereső a célszemély korára és lakhelyére kíváncsi. Ha a válasz stimmel, jöhet a randi. Amit – a rutinosak legalábbis – kellő körültekintéssel készítenek elő. Több pontról is belátható helyszínt választanak találkahelyül. Aztán elrejtőznek úgy, hogy szemmel tarthassák a randipartnert. A biztos beazonosításért felhívják telefonon, és ha nem „jön be” az illető, azaz nem tetszik, faképnél hagyják. Az igazi profik a világhálót használják kapcsolatteremtésre. Az Internet több száz társkereső honlapot kínál mindenkinek. Külön weboldaluk van a komoly és az alkalmi kapcsolatot keresőknek, a keresztényeknek és nem keresztényeknek, a melegeknek, a szocdemeknek és néppártiaknak, illetve a zöldeknek. A különféle társkereső oldalak különféle vendégfogó „csalikat” vetnek be. Egyes honlapok például a párkereső névsor mellé slágerlistát tartalmazó linkeket csatolnak, mások Ady szerelmes verseit kínálják pótszolgáltatásként. De van olyan honlap is, ahol a szalaghíreket és a társkeresők adatlapjait egyszerre lehet olvasni, sőt egy kattintással az Independent, a Reuters, az Adevarul vagy a Magyar Szó oldalait is böngészhetjük. És közben elvégezhetünk akár egy-két banki átutalást is.

A pörgősebbek a chatet[16], az úgynevezett szöveges beszélgetést preferálják. A kiválasztott személlyel el lehet vonulni egy külön „szobába” – mások által nem látható virtuális helyre – , ahol aztán zavartalanul mehet a csevej. Itt a villámgyorsaság fontos szempont. Az ismerkedést „négyszemközt”, illetve társaságban is le lehet bonyolítani. Akik a közösséget választják, többnyire barátkoznak, kíváncsiskodnak, egy bizonyos témáról „beszélgetnek”, vagy éppen csoportos szerelemhez keresnek jelentkezőket.

A netes ismerkedés napjainkban a legcélravezetőbb és a legemberibb kapcsolatteremtési forma – állítja a harmincéves Tibor, aki tizenkét éve rabja a kiberszerelemnek. – Ha felmegyek a világhálóra, biztosan összejön valami. Főként, ha tudom, hogy mit akarok. Van, amikor csak unalomból csatlakozom valamelyik weboldalra. Ezt például a munkahelyemen szoktam űzni, ahol nincs időm komolyabban belemerülni a lányokba. Ha végzek a feladatommal, és elolvastam a híreket, rámegyek egy társkereső oldalra vagy chatre, és ha valami szaftos témába „botlok”, bekapcsolódom. Otthon – általában késő délutántól hajnalig – állandóan ismerkedem. Több tucat társkereső oldalt és fórumot böngészek egyszerre. Ha valaki szimpatikus, elkérem a számát, és telefonon folytatjuk a beszélgetést. A randi dönti el a továbbiakat. Ha úgy alakul, összebújunk, ha nem, annyi. Azt tapasztaltam, hogy tíz telefonszámból egy-két lány jön össze néhány éjszakára.

Szerintem a rámenősség a siker egyik kulcsa. A közelmúltban az egyik fórumon megszólítottam egy lányt. „Szia, budapesti vagy?”. „Aha”, válaszolta. „Mi a telefonszámod?” – próbálkoztam. Erre kiikszelt, azaz elzavart. Még kétszer „rányitottam”, és harmadszorra megadta a számát. Nyomban felhívtam, és másnap már vele töltöttem az éjszakát. Tudom, most nagyképűnek tűnök, de ez szokványos a kiberrománcban. Ezért is vonz tömegeket. Egy 19 éves miskolci lány mesélte – akit szintén a világhálón ismertem meg – , hogy néhány hete kapcsolatba került egy 28 éves budapesti sráccal. Hosszasan leveleztek, és szerelmesek lettek egymásba. Virtuálisan. Aztán a fiatalember néhány napja meglátogatta a csajt. A hölgy tíz órán keresztül körülbelül három mondatot bírt kihúzni a pasiból. Halálosan unta magát. De azért lefeküdt vele...

Tibor szerint a legkülönfélébb emberek, a legkülönfélébb célokkal keresik fel az internetes társkereső oldalakat. Áron például az egyik chaten szólított le engem, amikor Tibor tapasztalatainak magam is megpróbáltam utánajárni. Boldog házasságban él, jelentette ki a huszonnyolc éves fiú, viszont izgalom is kell az életébe, ez inspirálja, alkotómunkát végez ugyanis. „A feleségem is profitál belőle, ha feldob egy idegen nő”, magyarázta a lehető legtermészetesebben Áron. Csak úgy ne járjon, mint egy jordániai házaspár: ők ugyanis a világháló hírei szerint azért készülnek most válni, mert egymásra találtak egy beszélgetős fórumon, ahová éppen a házassági problémáik elől menekültek. Gyorsan kiszúrták egymást. Hosszas levelezésbe kezdtek, aminek aztán kiberszerelem lett a vége. Már komoly házassági terveket szövögettek. Végül elhatározták, hogy személyesen is találkoz­nak. Döbbenten néztek egymásra Ammán egyik buszpályaudvarán. Azóta nem állnak szóba egymással.

Chateltem már parlamenti képviselővel, színésznővel, üzletasszonnyal, tinilányokkal és villanyóra-leolvasó nővel is – meséli Tibor. – A világháló egyformán vonz mindenkit. A múlt péntek éjszaka hatezer-nyolcszázan voltak fent egyszerre az egyik portálon. Döbbenetes adat, hiszen emlékeim szerint tavaly ilyenkor éjféltájt általában csak kétezren leveleztek. De az is elgondolkodtató, hogy péntek éjszaka miért a kiberszerelmet választják a fiatalok a baráti együttlét helyett. Az meg pláne különös, hogy szilveszter éjjelén velem együtt több mint nyolcezren bújták a társkeresőket. – Az a csábító a netes ismerkedésben, hogy nem kell küzdeni – folytatja. – És attól emberi az egész, hogy nincs szenvedés. Hiszen manapság senki nem szeret reménytelenül udvarolni, alibimozizni. Ha nem jön össze valaki, akad más helyette. Ezért aztán egy partner elvesztése már nem tét. Akkor nehezebb a dolgom, ha erős jellemű nővel akadok össze. Apait-anyait bele kell adni, s még így sem biztos a siker. De ha egy pasinak jó a szövege, övé a lány. És ha egy hölgy bejelentkezik valamelyik társkeresőre, majdnem biztos, hogy elcsábítható. Valakinek mindenképpen.

Én például a dumámra építek. Hiába vagyok jóképű ugyanis, az alig 165 centimmel duma nélkül nem aratok sikert. Többször próbáltam diszkókban, bárokban ismerkedni, de sosem vettek észre. Átnéznek rajtam a lányok. Ahol az első pillantás dönt, lehetőséget sem kapok, hogy lenyűgözzem őket. Az internetes párkeresésben éppen fordított a helyzet. Őszintén beírom a paramétereimet, de ez ott nem érdekel senkit, ott a dumámra buknak. A tizenéves lányokkal például elég egyszerű a dolog. Szeretnek skalpokat gyűjteni. Ma akkor menő egy tinilány, ha sok pasit „gyűjt be”. A harmincas és negyvenes nők, hiába ők a legizgalmasabbak, kissé problémásak, hiszen többnyire kiábrándultak, ezért visszafogottabbak. Sok rossz házasságban élő nő menekül egyébként ide, a kiber­ro­mánc nekik is tuti siker, ráadásul még diszkrét is. Tibor újabban bővíti a profilját. Mivel oroszul tanul, odaátra is „dumál”. Nemrég randit beszélt meg egy orosz nővel. Nem nagyon érdekli, tényleg ideutazik-e, mert ha nem jön el, akkor is ő nyert, legalább a nyelvet gyakorolhatta.

Hétszázötven nő nevét tárolom a mobilomban. Külön feltüntetem, kit, melyik honlapon ismertem meg. Erre nagyon figyelek, mert nem szeretik a lányok, ha másokkal is kavarok közben. „Te vagy az első” – mondom nekik, és ettől elolvadnak. Vagy legalábbis úgy tesznek. 2001 óta számítógépre telepítem az SMS-eket, és archiválom őket. Ez azért is fontos, mert átlagosan naponta két nővel találkozom – a siker érdekében mindent meg kell jegyeznem róluk. A világhálónak köszönhetően legalább ezerötszáz nővel randiztam már, egyik sem volt az igazi. Mégis hiszek benne, hogy a nagy Ő egyszer csak rám kattint majd.

Angéla is komoly kapcsolatot keresett, ezért bújta két évig folyamatosan a magyar társkereső oldalakat, fórumokat. Sokáig nem járt sikerrel. – Azt tapasztaltam, hogy a magyarországi férfiak linkek, és egyszerre több lánnyal is kezdenek – mondja. – Hosszú hónapok után arra a következtetésre jutottam, hogy reménytelen hazai honlapokon házassági szándékkal próbálkoznom, itthon nem találok komoly szándékú férfit. Ezért kezdtem el német és angol párkereső oldalakat böngészni. Több külföldi pasival is találkoztam, itthon is meg például Németországban, de nem alakult ki semmi sem velük. Ők nem voltak komolytalanok – sőt, kifejezetten disztingváltan és udvariasan udvaroltak – , de a kölcsönös szimpátia és a fellángolás hiányzott, nem voltunk egymás esetei. Körülbelül egy évvel ezelőtt bejelentkeztem egy új internetes társkeresőn – hamarosan válaszolt nekem egy holland férfi. Eleinte a távolság miatt reménytelennek tartottam az ügyet, de ő habozás nélkül eljött miattam Budapestre. Aztán én is meglátogattam. Fél éve összeházasodtunk. Azóta Hollandiában élek, tanulom a nyelvet, boldog vagyok, úgy érzem, ő az igazi. Sokszor eszembe jut, hogy Internet nélkül valószínűleg soha nem találtunk volna egymásra.

Agyagási Edit, Népszabadság, 2005. február 12. (6. oldal)

[

Kislányok tangabikiniben, neccharisnyában, push-up[17] melltartóban, piros rúzzsal. Versenyeznek versenyeztetik őket, – ki a szebb. Hatéves a legkisebb, tizenkettő a legnagyobb. A többség nem kezdő: modelltanfolyamokkal, szépségversenyekkel a hátuk mögött érkeztek ide, a „Miss Mini” nevezetű, országos megmérettetésre. Anyu, apu a nézőtéren. Szülők, akik értik, mire megy ki a játék. Vagy nem? Főpróba van:

−  „Hogy nézel ki? Húzd ki magad, ki a cicit!” – méltatlankodik az előttem ülő anyuka; miközben lerángatja a bugyit nyolcéves, dundi gyermekéről a külvárosi művelődési ház nézőterén. A kislány amennyire tud, ellenkezik, de ha már így, ruha nélkül maradt, legalább a kezeit odaszorítja maga elé, majd rémülten pillant a mellette elhaladó világosító bácsira.

−  „Nézd meg a többieket, ők nem szégyenlősek!” – vált biztatóra anyuka barátnője, és a többi, fejlődésben lévő csupasz testek felé int.

De már szaladni kell a színre: a műsorvezető néni egyenként, név, kor és persze sorszám szerint szólítja a versenyzőket. Megannyi Trixi, Cintia, Klarissza és Melody lép elő. Van itt minden: visszafogott pukedli, „édes” csókdobás, és megdöbbentően nagylányos, profi csípőkörzés. Szólítják az előbbi szégyenlős kislányt: kezeit most még jobban szorítja csupasz pocakjához, és a padlót bámulva oldalaz a reflektorfénybe.

−  „Elegem van! Megmondom neki, ha nem húzza ki magát, nem jövünk holnap! És a Mc­Do­nald's-ba se megyünk!” – tervez anyuka ingerülten.

Pár sorral arrébb egy apuka húzza a száját:

−  „Nem jó! Olyan, mintha vécézned kéne. Így csináld!” Feláll, és bemutatja a nőies színpadi pukedlit. A gyerek feszülten igyekszik utánozni. Még mindig nem megy. A kislány egyre ijedtebb, apuka egyre idegesebb. De kitart. Mutatja újra, és újra. Másnap már nem lehet hibázni… A gyerek meg imádja..”

Itt a nagy nap: ma eldől, ki a legszebb. Jenniferlopezesen szexisre vett, vagy éppen Sophia Loren­nek dámásított mini királylányok rohangálnak, illetve tömörülnek a szűk öltözőben. Egy óra múlva estélyiben kezdenek a kicsik. Az anyukák buzgón dolgoznak a gyerekeken. A mosdóban néhány hétéves latolgatja az esélyeket: „Ec-pec-kimehetsz... Ki lesz a királynő?” Nevetnek. Most még…

−  „Ne haragudjon, maguk újság, ugye? Arcokat keresnek?” – érdeklődik nálam egy mama, de máris ott terem egy másik hölgy. Igazi karriertörténetet mesél: kislánya már „vállig érő, fürtös hajjal” született... Később pedig állandóan megállították az utcán, hogy miért nem viszi őt szépségversenyre. Aztán mikor négyéves lett, végre rászánta magát:

−  „Azóta négy modellversenyen voltunk, és a reklámokba is bekerült... A gyerek meg imádja” – újságolja büszkén. És tényleg imádja. „Azt mondták, nem olyan csúnya, és gondoltuk, próbára tesszük, mit tud.” – magyarázza egy kimért mama, és nyolcéves kislánya vállára illeszti a lakkretikült. Aztán tovább magyaráz: „De persze három éve már elvégzett egy modelliskolát, a nővérével együtt. És benne volt a tévében is. És tavaly szintén volt versenyen, ott testhez simuló bársonyestélyiben.

−  Tetszett ugye?

−  „Nem nagyon... ” – hebegi.

De anyuka megmagyarázza, hogy is van ez a „Nem nagyon.”

−  Hát te imádol öltözködni?

A gyerek elbizonytalanodik:

−  „Miii...? Jaaa... imádok. ”

És anyuka már a mai helyezésről álmodozik: „Szeretnénk legalább udvarhölgyek lenni!”

Aztán egy csupa mosoly, mandulaszemű, nyolcéves mesél: neki is ez az első versenye. Igazából a testvére akart volna jönni, de a szervezők szerint ő nem volt elég szép.

−  „Nagyon szeretnék ám nyerni! Meg mostantól már mindig fogok ilyen versenyekre járni! ” Hogy miért? „Mert szép vagyok... Sokan mondják.”

Itt közbevág anyuka, és a pedagógia:

−  „De mondd el szépen, miből akarsz majd megélni? Nem a szépségedből, hanem a...” A kislány rövid gondolkodás után már darálja is a leckét:

−  „Aaa... agyamból. Meg az eszemből! ”

Anyuka elégedett. Ki nyer ma? Mindjárt kezdés. A résztvevők már a színpad mögött, nagy a nyüzsgés.

−  „Otthon apukám megcsinálta a koreográfiám, aztán levideózott, és kijavította a hibákat” – újságolja egy szőke kislány.

Abban mindenki megegyezik, hogy nem a ruha számít. Az ovisokkal a legnehezebb bírni: egyikük, egy gyönyörű fürtöske folyamatosan rohangál, és azt kérdezgeti; miért van ő itt, most mit kell csinálni, és hogyan. A nagymamájának már sírásra áll a szája, úgy tűnik, ő sem tudja... Csak úgy ömlik belőle a panasz, úgy mutogat a kicsire:

−  „Most nézzék, milyen borzasztó ez a gyerek... Az anyja azért is nem jött el vele, mert csak lejáratná... ”

A pici nagy szemekkel néz rá:

−  „De mama, én miért vagyok borzasztóóó? ”

A nagymama nem felel, csak nekem magyaráz:

−  „Azt mondták, szép... Bár mi nem látjuk, mert állandóan nézzük.”

Lemegy az estélyi ruhás felvonulás. Akinek sok rokona jött, az nagyobb tapsot kap. De ezt nyolcévesen félreérti az ember. A függöny mögött megjelennek a csalódottság első jelei.

−  „Nekem csak kicsit tapsoltak” – mormogja egy vékony kislány.

Aztán a kerekpofis nyugtatja magát:

−  „Anyukám azt mondta, úgysem nyerek, mert mindig megvan előre... ”

A mandulaszemű még reménykedik:

−  „De olyan jó lenne elsőnek lenni!”

Egy perc múlva már sikítozva keresi mindenki a maga mamáját: vetkőzni kell, jön a fürdőruhás menet. Egy húsosabb, tíz év körüli lány már készen áll, a csípőjére kötött kendő alatt átlátszik a tanga. Mozdulatlanul tűri, hogy anyukája a fejére fújja a maradék fél flakon hajlakkot, miközben úgy behúzza a hasát, hogy szinte már remeg a teste. A bikinis kislányok a színpadon billegnek, majd a koreográfia szerint levonulnak először a zsűri elé, aztán végig a nézőtéri folyosókon. Így mindenki még jobban szemügyre veheti őket.

Aztán ítélethirdetés. A mandulaszemű már nem nevet, magában téblábol a függöny mögött. Rám néz, és csak annyit mond halkan:

−  „Kár, hogy nem én fogok nyerni... Mert én ronda vagyok:”

És tényleg nem nyer. Pedig nem ronda, sőt, szépséges. De most már mondhatja neki bárki. Igaz, megkapja a „Legszebb mosoly” oklevelet, de ahogy a nézőtéren is hallottam valakitől: „Attól, hogy kicsik, még nem hülyék.” Éppen az egyik kislány jelentette ki korábban a kulisszák mögött, mikor valamelyikük egykori „Legédesebb szempár” címével dicsekedett: „Az úgyis semmi; mert mindenki lesz valamilyen szempár...” A rendezők szerint: „Ma mindenki nyer.” És valóban, a műsorvezető hölgy nem győzi sorolni a harmincöt címet: a legbarátságosabb szempár, a legédesebb szempár, a legszebb szempár, a legkisugárzóbb egyéniség... A rosszcsont picúr is kap oklevelet, meg plüssállatot: büszkén – és egy kicsit vádlón – mutatja őket a nézőtéren ülő nagymama felé.

A végén legtöbben csalódottan, könnybe lábadt szemmel szorongatják kis ajándékcsomagjaikat. Már senki sem nevet, kivéve a győzteseket, és az ovisokat, akik úgysem tudják, miért hozták ide őket. Persze itt mindenki csak jót akart. Ahogy az az apuka is, aki egy internetes portálon a versenyről megjelent cikkre így reagált: Azt is írja meg, kérem, hogy nem minden gyermek kapott egyformán ajándékot. Az én lányomnak például nem jutott semmilyen kisállat, míg sokan (de nem mindenki) kapott katicabogarat vagy sárga kiskacsát. Gyermekem megkérdezte: „Akkor én már semmi vagyok?” Nem, nem vagy semmi...

Dobray Sarolta, Nők Lapja, 2005. június 15. (30. oldal)

[

Butikbabák a pult mögött.

−  Csúnya vagyok – mondja Erika. – Erre kellett rájönnöm.

Erika 28 éves, átlagos termetű, kereskedelmi szakközépiskolát végzett pécsi asszony. A férfiak nem fordulnak meg utána, a nők nem beszélik meg ruháját, haját, sminkjét, mozgását.

−  Jó, talán nem vagyok csúnya, csak nem vagyok feltűnő, nem vagyok érdekes – enyhít előbbi kijelentésén a vezetéknevét titkoló asszony, majd így folytatja: – A lényeg az, hogy engem egyik butikba se vesznek fel a küllemem miatt. Pedig szerintem jó kereskedő vagyok. Dolgoz­tam már bútoráruházban, műszaki- és gazdaboltban, és mindenütt elégedettek voltak velem. Jelenleg egy élelmiszer ABC-ben alkalmaznak, de az álmom mindig a divatáruüzlet volt. Százszor jelentkeztem, százszor elzavartak. Illetve el se zavartak, mindig azt mondták, hogy köszönik a jelentkezésemet, majd értesítenek. Azóta várom.

Laskovics Edit 22 éves, szexis kerekdedséggel megáldott mosolygós, közvetlen teremtés. Őt tavaly októberben vették fel Pécs egyik bevásárlóközpontjának legkedveltebb butikjába, s március óta már ő irányítja az öt hölgynek munkát adó üzletet. Mivel egy alkalmazott a közelmúltban kilépett, Edit ezekben a napokban – üzletvezetői minőségében – „felvételiztet”.

−  Tizennégyen jelentkeztek az állásra, mondja magabiztosan: – Valamennyi jelentkező dolgozik nálunk egy próbanapot, és aztán a legjobbat felvesszük egyhavi próbaidőre. Ha megfelel, maradhat. Itt elég kemény a hajtás. Az üzlet görög vállalkozók tulajdonában van, ők egyfajta keleties eladói stílust várnak el tőlünk. A vevő tőlünk nem távozhat áru nélkül. Ha nincs megfelelő méret, akkor ajánlunk valami egészen mást, s rávezetjük a vásárlót, hogy neki tulajdonképpen. ez jobban is áll, mint amit keresett. Aki nem elég csinos, az eleve alkalmatlan.

Kedvtelve vizsgálom Editet és szemrevaló kollegináit, s megjegyzem: felfedezhető némi hasonlatosság a butikok alkalmazottai között. Többségük huszonéves, jó alakú, szabályos arcú lány. Ruházatuk alul – legyen bár simulós nadrág, kurta szoknya, avagy sort – pimaszul kiadja combjuk és fenekük ívét. Rövidre szabott, feszes, esetleg dekoltált pólójuk megmutatja hasukat, sejteti mellük méretét, formáját, állagát. Az eladólányok szinte kivétel nélkül festik a hajukat. A legmenőbb szín a világosszőke és a bronz. Barna hajfestékből tán tubusnyi sem fogy. Annál nagyobb az igény a bőr barnaságára: szoláriumba még a kreol bőrűek is el-eljárnak. Van igény sok sminkre, műkörömre, ékszerekre, testékszerekre, tetoválásra.

A hirdetéseket a bolttulajdonosok úgy adják fel, hogy csinos, fiatal, gyakorlattal rendelkező lányokat keresünk. – erősíti meg az előbbieket Pusztai Zsanett, aki egy óraboltban dolgozik. – A csinos szó a hirdetésben gyakorta előrébb van, mert a szépség fontosabb, mint a gyakorlat. A nyugodtbeszédű Zsanett kék szeme, vékony orra, finom vonalú szája, veresre festett hajkoronája, sudár alakja, tartása, járása kiáll minden kritikát. A lány nadrágja és blúza közötti kétujjnyi résen megvillan az alkatából eredően vékony, futással és aerobikkal izmosított dereka. A 23 éves lány azért megemlíti, hogy csak a külső jegyekből ezen a pályán sem lehet megélni. Mindjárt be is avat, hogy miképp lehet belesni egy, az óraboltba beköszönő vevő szándékaiba és csukott pénztárcájába. Zsanett szemrevételezi a belépő vásárló ruháját, ékszerezettségét, figyeli, milyen típusú és árú óráknál időz hosszabban, esetleg kifaggatja munkájáról, szokásairól, s mindezekből összeáll a kép arról, hogy melyik órát érdemes ajánlani az illetőnek.

A bronzáriamban szolgáló alig huszonéves lányok egyelőre nemigen foglalkoznak azzal, mi lesz velük, ha elhagyják a harmincat. Andrea kivételnek számít: ő már 31 esztendős. A bevásárló központ egyik bőrdíszmű boltjában dolgozik, s kénytelen a jövőjére is gondolni. Nem mintha korhatárhoz kötötték volna itteni foglalkoztatását, s nem mintha a zabolátlan szőke loboncot viselő, kék szemű hölgyet bárki is öregnek gondolná. A hajlékony testét kétnaponta egyórás tornával edző asszony megjelenése és koromfekete ruhája az Ezeregyéjszakát idézi. Andreának még kevés gondot okoz a múló idő, ám ő tudja: addig kell váltani, amíg lehet, nem akkor, amikor muszáj. S mint szinte valamennyi alkalmazottként dolgozó kereskedő, Andrea is arról álmodozik, hogy egyszer majd saját üzlete lesz.

−  Az biztos, hogy kereskedelmi alkalmazottként nem akarok megöregedni – vallja meg Andrea.

−  De talán ma már nem is lehet megöregedni ezen a pályán.

−  Egyre inkább ezen a véleményen van Tóth Sándorné is. A 43 esztendős asszony Pécs belváro­sában, egy márkás farmereket kínáló boltban dolgozik. Amikor Tóthné negyedszázaddal ez­előtt a pult mögé állt, azt hitte, kereskedőként megy majd nyugdíjba. Ma már aggodalommal gondol a jövőre:

−  Egyelőre még tartom a lépést a divattal. Ez talán annak is köszönhető, hogy van két lányom, s figyelem, mit keresnek, mit hordanak. Azt, hogy később mi lesz, nem tudom. Lehet, hogy váltanom kell. A családunknak – sajnos – annyi pénze nincs, hogy önálló üzletet nyissunk. Viszont mindenképp szeretnék kereskedő maradni. Ha a divatáruból kiöregszem, lesz más, lakástextil, bútor, csillár, edény, élelmiszer. Tóth Sándorné ritkán találkozik régi kollegináival, de annyit azért hallott tóluk, hogy a többség elhagyta a pályát.

−  Ma egy bolti eladó aligha talál védelmet, ha azért küldik el, vagy azért nem veszik fel, mert nem elég fiatal, vagy nem elég szép. Nem is tudom, hogy ilyesmi ellen a szakszervezet te­hetne-e valamit. Már csak azért sem tudom, mert évekkel ezelőtt kiléptem a szakszervezetből. Valaha minden bolti dolgozó tag volt, a fizetésünkből automatikusan vonták a tagdíjat. Hol van az már? A butikokban, áruházakban dolgozók többsége ma azt sem tudja, merre van a szakszervezet. Ez utóbbi állítást megerősíti Fenyősi Gyula, a kereskedelmi alkalmazottak szakszervezetének Baranya megyei titkára is. A Pécs egyik sétálóutcájában éttermét vezető férfi elárulja, hogy Baranyában a kereskedelmi dolgozók alig 10%-a kötődik érdekkép­vise­let­hez, s nincs ez másképp más megyékben sem. Pedig a szakma több százezer dolgozót számlál. Fenyősi szerint sem a butikosokat, sem a nagyáruházak alkalmazottait nem könnyű beszervezni. A butikok dolgozóit nehéz egy akolban tartani, a multik meg igyekeznek meg­gátolni, hogy létrejöjjön náluk a szakszervezet.

−  Egyébként azzal a panasszal még senki sem fordult hozzánk, hogy a kora vagy a hátrányos megjelenése miatt nem kap munkát a kereskedelemben – jelenti ki Fenyősi Gyula. – Pedig jól látszik, hogy a szakma nagyon megfiatalodott, s a butikokban főleg a csinos lányokat alkal­mazzák. A hipermarketekben meg azért kevés a középkorú és az idősebb alkalmazott, mert családos ember nem vállalhatja a multik által diktált munkaidőt – ami nincs tekintettel hét­végére, ünnepekre, éjszakára. Ez utóbbit a fiatalok sem bírják tartósan, ezért a hazai hiper­marketekben óriási a fluktuáció. Amúgy Fenyősi Gyula nem bánkódik azért, mert a keres­kedőtársadalom megfiatalodott. Az okból viszont igen, hogy a bolti alkalmazottak többsége nem lát maga előtt szakmai perspek­tívát, s belenyugszik abba: nyug­díjig nem lehet kihúzni.

−  Már az is baj, hogy a boltok tele vannak fiatalokkal – kérdezi tő­lem az egyik pécsi vállalkozó, aki­nek több üzlete is van a me­gyében. – Mi hiányzik ma­gá­nak? Talán a „Mami” az Állami Áruházból, a száz kilójával, ma­gas szárú, fűzős vászoncipő­jé­vel, libikókaszerű járásával és kap­kodó légzésével? Maga sze­rint Mami kórú eladóval hogyan le­het árusítani tanga bugyit? És a Tata hogyan kínál számítógépet, vagy túlélőkést?

A legtöbb leckét egymástól kapják a butikok alkalmazottai. Egy-egy város kereskedőtársadalmának fiataljai – még akkor is, ha nem járnak össze – néhány év alatt megismerik, figyelik, ellenőrzik, elemzik egymást. Általában tudják, hogy ki, honnan érkezett, hol dolgozott, mennyit ér a munkája, mennyit keres, és milyen tervei vannak. Tudják, hogy ki kivel élt és él együtt, kire vetett szemet a főnöke, ki mozdult rá a főnökére. Tudják, ki mit sportol, melyik diszkóba jár, melyik a kedvenc whiskyje, szokott-e füvezni, ki nagyobbította meg a mellét, egyenesítette ki az orrát, mennyit kért ezért a plasztikai sebész, s tetszik-e a változás a számlát álló társnak. A butikok alkalmazottai természetesen azt is tudják, hogy sorstársaik közül ki kötött érdekházasságot. Merthogy ez is egyfajta perspektíva. A 32 éves pécsi asszony, aki korábban az egyik helyi bevásárlóközpontban dolgozott, s az elmúlt tíz hónapban gyerekekre vigyázott Angliában, a következő titokba avat be:

−  A volt barátnőm butikban dolgozott, és érdekből ment hozzá a főnökéhez. Emlékszem, elárul­ta, hogy nem szerelmes belé, de ezt tartja a legjobb megoldásnak. Lehordtam mindennek, de ő csak legyintett. Gyereket szült, autót kapott a férjétől, aztán butikot. S akkor elvált. Vállalkozó lett, ehhez kellett neki egy házasság és egy válás. Pedig menynyire próbáltam lebeszélni arról a házasságról! Ő csak az ismételgette, hogy így lesz jó. Azt mondta: most még megtehetem, most még szép vagyok.

Ungár Tamás, Népszabadság, 2000. június 1. (8. oldal)

[

Az átkosban[18], ha egy nő nem dolgozott, azt mondták rá: háztartásbeli. Aztán telt-múlt az idő, és az újkori gazdasági változások eredményeként megizmosodott egy vállalkozói réteg; az ide tartozó férfiak számára az autón és a mobiltelefonon kívül státusszimbólum lett a reprezentatív nő is. Idővel „ciki” lett a lestrapált feleséggel végiglejteni egy partin, vagy harminc feletti barátnővel elmenni egy tárgyalásra. Így komoly kereslet jelentkezett a bármikor előkapható, kifogástalan alakkal bíró lányok iránt, s szép lassan kialakult a kínálat is. Ezek a „lánykák” általában tizennyolc és huszonöt év közöttiek, az esetek döntő többségében festett szőke hajúak, és mindig fekete, testhez simuló ruhában járnak, ami jól mutat a szoláriumozott bőrön. Ha a vállalkozó családos, akkor lakást bérel a szeretőjének, és autót is vesz neki. A lánykák pedig becsücsülnek az aranykalitkába, s tudomásul veszik a jelszót: légy szép, és tartsd a szád!

Dóra egy ismert popzenész barátnője volt két éven át, csakhogy szűk lett számára az aranykalitka:

– Tizenkilenc éves voltam, amikor egy diszkóban találkoztam a nálam tizenöt évvel idősebb Zolival. Szemeztünk, aztán odaült hozzám. Martinikkal itatott, s amikor már jól becsiccsentettem, megbeszéltünk a másnapi randit. Óriási rózsacsokorral várt. A város legdrágább vendéglőjébe vitt, ahol mindenki ismerte őt, és úgy körülugrálták, mintha ő lenne a császár. Elkápráztatott ez az egész, nem is tudom, belé lettem-e szerelmes, vagy a pénzébe, az autóiba, a lakásába, az ékszerekbe, amiket vásárolt nekem. Imponáltak a híres ismerősei is. Az összes hírességet kézfogással üdvözölte. Én a legmenőbb butikokban vásárolhattam, a Kanárira mentünk telelni, tévéműsorokban jelentünk meg együtt, és az összes gimnáziumi osztálytársam irigy volt rám. Aztán két év elteltével kezdtem nyűgnek érezni az egészet: hogy semmi más dolgom nincs, mint hogy szép legyek, és tudjak hallgatni. Azt soha nem tudtam, honnan van a pénzünk, milyen kétes ügyletek zajlanak szinte a szemem előtt, de éjjel háromkor is csörgött a mobilja. A régi barátaimmal nem találkozhattam, Zoli a szüleimtől is eltiltott, mert szerinte nem a mi köreinkből valók.

Egy nagy vacsorán telt be a pohár. Az állítólagos „barátainkkal” voltunk együtt az egyik kínai étteremben. Míg a fiúk iszogattak, mi, lányok próbáltunk beszélgetni. De a többi „aranykalitkás” barátnővel csak a szoláriumról, műkörmökről társaloghattunk, más közös témát nem találtunk. Hirtelen nem értettem, hogy mit is keresek én ezek között az üresfejű szolármacák között. Ezután döntöttem úgy, hogy kilépek az egészből. Másnap összepakoltam, és visszaköltöztem anyámhoz a másfél szobás panelbe. Zoli többször megfenyegetett, hogy egy életre tönkretesz, megveret, de „csak” egyszer ütött meg. Üvöltözött velem, hogy mit akarok én, buta kurva, nélküle úgysem megyek semmire. Most dolgozom, és megpróbálok ötvenezer forintból kijönni. És úgy érzem, hogy nem csak egy üresfejű cicababa vagyok, a munkahelyemen is megbecsülnek. Én jól jöttem ki a dologból, de volt olyan lány, aki nem tudott-megszabadulni a maffiózó-szerető szereptől. Ki akart mászni, új életet szeretett volna kezdeni, de az ukrán származású „kedvese” nem hagyta. Nem tudott elbújni előle, a lány barátnőjének egymilliót fizetett a férfi azért, hogy elárulja, hol bujkál egykori élettársa. Aztán megtalálta, és elölről kezdődött minden. Végül a húszéves lány öngyilkos lett: Csak így tudott kiszállni.

Ezzel szemben a huszonöt éves Imola semmi másra nem vágyik, mint egy olyan férfira, aki kiveszi őt a munkából, és eltartja. Imoláról nem állíthatjuk, hogy bomba nő, de kétségtelenül hatással van a férfiakra. Egy ismert pubban beszélgettünk a témáról, miközben hosszú cigarettára gyújtott, és rendelt egy Sex on the beach[19] neve italt:

−  Tudod, furán hangzik, de én soha nem voltam szerelmes. Az egyik barátnőm szerint ez azért van, mert annyira önző vagyok, hogy csak magammal foglalkozom. Lehet. Az az igazság, leg­inkább olyan pasasra vágyom, akinek sok pénze van. Még az sem érdekelne, ha az illető homoszexuális lenne, vagy öreg. Szeretőt találhatok mellé. Én soha nem vágytam karrierre, nem élvezem a munkámat, nem szeretek bejárni dolgozni. Vásárolgatni viszont imádok. Isme­rem magam annyira, hogy tudom, meg fogom találni azt az embert, aki nekem mindezt meg­adja. És fikarcnyit sem érdekel; mit mondanak majd az emberek. Én jól fogom érezni magam, s ez a lényeg.

Szabó Patrícia, Nők Lapja, 1999/14 szám, (8. oldal)

[

Anett vár, a negyvenes, barna, teltkarcsú exóvónő. Ma tizenkét órában, hívásonként négyszáz forint plusz áfáért. Nyilallik a hasán a seb, egy hete műtötték. A kéjes nyögés nehezen megy még. De megy. Otthon, főtt hús- és dohányszagú, sárga konyhában „rendel”, telefonon. A tálalón, két doboz akciós müzli mellett három vonal csörög: a „Nagyi”, az „Extrém”, és a „Domina”. Van, hogy felváltva, van, hogy egyszerre. Van, hogy sehogy. Mint a filmekben...

−  Kóbor, hova a francba vitted megint az ostort? – dörren hirtelen Anett a nagy németjuhász kutyára, és elnyom egy szinte öngyulladásig szívott csikket. A „Domina” feliratú telefonvonal kitartóan jelez.

−  Leszokóban vagyok... A műtét óta – bök mentegetőzve a tele hamutálra, majd kizárja a kutyát a konyhából. Most szolgáltatni kell.

−  Halló! – élesen mordul a kagylóba. – Mi a fenét akarsz?!... Mi az, hogy szia? Letegezel egy úrnőt? Dominavonalat hívtál, te szar! Térdre, rabszolga!... Milyen kínzóeszközökkel ké­szül­tél? Sorold, gyerünk! – És most durva, dolgok következnek. Repkednek az obszcén, ordenáré kifejezések a levegőben. Úgy négy percig. Az első hívás, mióta megérkeztem a he­tedik kerü­leti garzonba.

−  Jól van, ez elment. Le is csapta. Vagy hazajött a felesége... – grimaszol. – Akkor vissza szoktak hívni, ha az asszony elaludt. Ezt csinálják. Otthon nem kapják meg, amit akarnak. Bár ezt a sok perverz dolgot én sem merném élőben...

−  Fájdalmasan a hasához kap. Vigyorgó séfet mintázó műanyag figura kezd óvatos berregésbe az asztalon.

−  Ó, a Győzike![20] Csak így hívom, ennek is akkora a feje... Óránként csörög, hogy ne felejtsek el kenni. Muszáj, a sebemet. Nem akar gyógyulni.

−  Tubust vesz elő a hűtőből. Telefon. Az „extrém” jelzésű. Anett most magasra tolja a hangját, szinte fülsértő, de kedves. Úgy darálja:

−  Halló... Szia, drága, Suzanne vagyok, szőke vagyok, százhetven centi, ötvenöt kiló, száz a mellbőségem, kerek a popsim. Mondd, édes, mit szeretnél? – közben fájdalmasra torzult arccal kenegeti a varratot a hasán.

−  Hogy nem szoktál? Akkor mit szoktál, drága? Hát most majd szoksz! Engedd el magad... – Anett ezúttal szinte anyáskodó hangvételben szolgáltat. Két perc. Nagyjából. Aztán elém tol egy erotikus magazint.

−  Na ezek vagyok én. Három a kislány. – Három hirdetés, három kép, három nő, három telefonszám. „Természetesen” egyik fotón sem Anett szerepel. „Hívj fel és szolgálj!” – áll az egyiken, „Éld ki legvadabb vágyaidat, hívd Suzyt!” – a másikon, és „Szexi nagyi várja telefonod!” – a harmadikon.

Anett elvált, két nagy fia van, az apjuknál laknak. Nem akar róla beszélni. Úgy két éve él szextele­fonálásból, mióta megszűnt az óvoda, ahol dolgozott. Így – a szolgáltatást működtető cég alkal­mazottjaként – havi hetvenezret keres. Nettó. Persze minél több a hívás, annál jobb. Kétnaponta van „műszakban”. Azt mondja, a többi „cégtitok”, szerződés tiltja, hogy beszéljen róla. Egy ismerőse kérdezte tőle annak idején, nem lenne-e kedve ezt csinálni. Volt. Amúgy is imádja a szexet.

−  Szóval a munkám a hobbim – kacsint fáradtan. – Persze így, frissen műtve nehéz igazán élvezni... – Újabb cigire gyújt. A dobozon: „A dohányzás halált okozhat” felirat. Vállat von.

−  Halált? Na bumm... Anyámék semmit sem engedtek nekem. Úgy neveltek. Aztán amikor ki­szabadultam otthonról, és feljöttem Pestre, elindult velem a lavina... Huszonnyolc voltam. Kipróbáltam mindenfélét. De nem sok jó sült ki az egészből. Amikor már tizedszer vág át egy pali... Meg a férjem... legyint. – Szóval nem vidám dolog ez az élet, na. De a szex segít. Az legalább olyan egyértelmű... Meg a beszélgetés. Szeretem, ha beszélgetni is akarnak, és nem csak a nyögdösést meg a lihegést. De ha az kell, azt kapják. Én máshol nem tudok beszélgetni: Van hogy csak az időről. Az is jól tud esni néha. „Beteg a világ!”

Kóbor veszettül kaparja kívülről a konyhaajtót. Beengedjük. Anett enni ad neki. Csirkehús szag vegyül a dohányfüstbe.

−  Muszáj kizárni, ha telefon van. Szegénykém! Nem érti a nagy sikongatást, azt hiszi, bántanak. ...Folyton meg akarna menteni. De nekem is észnél kell lennem! Vannak itt mindenféle esz­közök... Igény szerint. – Kis kék lavórt húz elő a szék alól.

−  Ebbe öntögetem például a vizet a pohárból. Vécé effekt... Rengetegen kérik ezt. Ha nekik ez a jó, hát megkapják: Meg van az a kis ostorom a dominajátékhoz. Na, a kutya megőrül azért az ostorért, imádja! Le is nyúlja mindig... Aztán csapkodhatok a felmosóronggyal, ha a kedves betelefonáló verést rendel! – nevet.

−  Biztos ő is perverz... Már mint a kutya. Hirtelen elkomolyodik.

−  Na nem, az állat nálam tabu! Az az, amit soha, bár sokan azt akarják. Én bírom az extrémet, általában direkt élvezem, ha perverz dolgokat kérnek. Máshogy képtelenség lenne csinálni ezt a munkát. De van, amitől már nekem is kifordul a gyomrom... – Felém int.

−  Na gyere, keressük meg azt az ostort! Nehezen áll fel, elindulunk a szűk nappali felé. Keres­sük az ostort. Benn megy a tévé, éppen véres kutyatetemeket mutatnak. Anett zöld melegítőt visel. Úgy százhatvan centi magas lehet, egész feszesek a vonalai. Barnás haja tarkóközépig felnyírva. Szabadkozik:

−  Nem vagyok ám ilyen „szakadt” mindig, csak most a betegség miatt... Van, hogy még ki is sminkelem magam. A munkához...Tudom, hülyeség, mert úgysem lát senki. De az valahogy mégis más érzés. Néha kitalálok történeteket is. Mindenféléket. Mert van, aki kíváncsi, aki rólam kérdezget. Az életemről. És akkor szőke vagyok, magas, és a gyerekeim csak táborba mentek... Aztán meg egy vadállat vagyok... Démoni szexistennő! – mosolyog saját magán. A hálóban kislámpa ég halványan, és Anett csak beszél, beszél.

−  Látod; ezt éjjel sem oltom el. Megmondom neked, félek egyedül. Van, hogy a munkával álmo­dom. A rossz részével. El sem tudod képzelni, milyen aberrált fazonok képesek felhívni... Én eljátszom nekik, amit kell. Mert ez egy szolgáltatás, kész. Csak hát ott marad minden az ember fejében, valahol leghátul... De létezik kivétel: a pedofilok. Nekik lerakom azonnal! Megtehe­tem. Vannak ilyen emberek is. Beteg a világ, nekem elhiheted... Az ostor sehol, inkább hagyjuk. Most nincs hívás, jó sokáig. A tévében éppen Csábi Bettinát verik véresre, de győz. A joghurtreklámba csörren bele a telefon. Konyha becsuk, kutya kicsuk. Fiatal hang kiabálja a vonal túlsó végén: „Mocskos ribanc!”. És lecsapja.

−  Gyerekek... Szórakozzatok csak! – húzza el a száját Anett. – Ha ez megéri nekik négyszáz plusz áfáért...!

Mobil rezeg az asztalon. Anettnak van egy barátja. A „krapek”, ahogy ő nevezi. Most vele beszél. A krapek tudja, mi a munkája, de nem zavarja. Anett azt mondja, vele „egyszerűen” csak szeretkezni szoktak. Semmi perverzió. Most a karácsonyfa felcipeléséről folyik szó. A krapek segít, a praktikus dolgokban. De ünnepelni külön fognak. A krapek a feleségével és a gyerekeivel. Anett a „betelefonálókkal”. Meséli, olyankor rengeteg a meló.

−  Legyen luc! Tudod, az illat miatt. Legalább illat legyen... Bocs, leraklak...

−  Kapás az egyik 06–90-esen[21]. „Nagyi” vonal. Nénis, rekedtes, gondoskodós.

−  Szia, édes, Erika vagyok; százhatvan centi, hetven kiló, derekig érő vörös hajam van. – Épp, mint a nagyis hirdetés fotóján feszítő hölgynek. – És „ott” nem borotválkozom... – teszi hozzá tényszerűen.

−  Miért nem? – hallatszik a vonal túlsó végéről.

−  Hogyhogy miért...? – Anett hangjában türelmetlenség.

−  Ne haragudj; te hány éves vagy?

−  Hatvankettő, édesem. Nagyivonalat hívtál. – így Anett.

−  Nem én! Leszbit...

−  Miért, drága, te nő vagy?

−  Nem. De szeretnék. – Anett szétkapcsol. Nincs kedve ehhez. Újabb hívás. Egészen belejött, olyan, mint egy szexszolgáltató automata.

Éjfél van. Anett mosogat. A szomszédban ordít a tévé. Anett szellőztet. Egy utcai lámpa fehér fénye az arcunkba csap. Telefon, Domina. De szakszerűség ide, szakszerűség oda, Anettnak már nincs energiája brutálisnak lenni.

−  Szia. Ez egy dominavonal. Mit szeretnél?

−  Milyen lehetőségek vannak? – kérdez vissza az illető. – Bármilyen. Kínzás, verés, csapko­dás... – sorolja fáradtan, monoton hangon.

−  Várj, ez így nem hiteles – reklamál a fiatalember. – Túl kedves vagy.

−  Kedves? Na jó. Térdre, rabszolga! Te szar! – próbálkozik fásultan Anett, és óvatosan becsukja az ablakot. Hűvösödni kezd. A vonal végen semmi hatás. Lágyan folytatja:

−  Te szerintem nem is kínzásra vágysz. Szereted egyáltalán, ha megkínoznak?

−  Nem nagyon... – így a bátortalan válasz. Aztán egy kérdés:

−  És te szereted ezt a munkát csinálni? Rövid csönd.

−  Most tényleg válaszoljak erre? Néha szeretem. Néha utálom.

Hajnal egy körül búcsúzom el a volt óvónőtől. Megköszönöm az őszinteségét. Azt feleli, neki úgyis mindegy az egész. Már a liftet várom, mikor hirtelen utánam szól:

−  Mi lenne, ha azt írnád, hogy tényleg csinos, magas; szőke, nagymellű...? – Legyint.

−  Á! Hülye vagyok. Teljesen hülye...

Dobray Sarolta, Nők Lapja, 2006/1 szám, (48. oldal)

[

Zavarba jöttem, mikor a kisfiam nevetve mutatta meg az Interneten tanárnője pornóképeit. Alig akartam hinni a szememnek! Zsuzsa néni arca jól felismerhető volt, ami durva diákcsíny lehet gondoltam – meséli az anyuka. – Aztán pár napra rá hallottam a hírt, hogy Zsuzsát elbocsátotta az iskola igazgatósága. Találkoztam vele. Nem tagadta, olyan helyen, olyan pózban volt, ami nem illik egy tanárhoz... A 46 éves Zsuzsa otthonában fogad. Munkáját elismerő oklevelek a falon, tanítványok rajzai, névnapi köszöntők. Éppen kislánya házi feladatát javítja. A gyerek íróasztalán az ellenőrzője; mutatja, hogy a félévi bizonyítványa kitűnő lett. Az anyuka fiával is büszkélkedik, jövőre érettségizik, ügyvédnek akar tanulni.

– Nem tudom, hogyan fogom finanszírozni...

Nevét, arcát nem vállalja a gyerekei miatt. Bár tudja, hogy a kisvárosban erről susmorog most mindenki.

– Négy évvel ezelőtt elváltam a férjemtől. Lelépett egy huszonéves bombázóval, a gyerekek felé sem néz. Minimálbére után kapom a gyerektartást. Tudtam, hogy fel kell kötnöm a gatyámat, ezért válás után azonnal másodállások után kutattam. Történelem-ének szakos tanárként különórákra nem volt igény. Egy ideig szakdolgozatokat gépeltem. Egy hétvégén beálltam a kocsmába pult mögé, reggel héttől késő estig, amíg vendég volt, talpon kellett lennem. Tízezer forintot kaptam, nem voltam nagyon kisegítve... Később kitaláltam, hogy csipkebogyót szedek; azt befőzöm lekvárnak, és eladom az ismerősöknek. Százhúsz forint hasznom volt egy üveg után. Kötöttem-horgoltam, de csak nem jöttem ki a pénzemből. Társra is vágytam. Az Interneten próbáltam ismerkedni, hátha összehoz a sors egy „hasonló cipőben járó” férfival.

A korban hozzám illő férfiak azonban maximum 40 éves korig keresnek társat. Rengeteg 20-30 év közötti sráctól kaptam levelet, persze szexuális ajánlatokkal... Ezekre sosem válaszoltam. Ha száz férfival nem kerültem kapcsolatba a hálón, akkor eggyel sem. 70 százalékuknak csak a szexre kellettem volna. A maradék azt akarta, hogy költözzek hozzá, és legyek a házvezetőnője, néha az ágyasa is. Volt pár kapcsolatom, de néhány hét ismeretség után, hogy lefeküdtem velük, mindnyájan közölték, alkalmanként összefuthatunk, jó vagyok az ágyban. A munkakeresésben sem jártam sikerrel. Bedolgozást akartam vállalni. Találtam is egy előnyösnek látszó újsághirdetést. Vagy 25 ezer forintot kifizettem regisztrálásért, majd rájöttem, hogy szélhámosok áldozatává váltam.

Végül rákattintottam az erotikus munkára. Elhelyezkedtem egy masszázsszalonban. Orális szexen kívül nem kellett más szolgáltatást nyújtanom. Tizenötezer forintot kerestem egy óra alatt. Persze hogy rosszul éreztem magam, hányinger, meg minden; de mégiscsak jobb kereset volt. Heti egy alkalommal mentem, és nem fájt a fejem, hogy miből fogom kifizetni a lakásrezsit. Pár hónap után azonban bezárt a szalon. Újra jött a pénzhiány, ideges voltam, nem tudtam aludni. Akkor rákattintottam az erotikus filmezésre. Nem is gondoltam volna, hogy kapok ajánlatokat az én koromban. Kiderült: a pornóban menő a fiatal férfi – idősebb nő párosítás, és a természetes idomokra nagy a kereslet. Amikor késő este fáradtan beestem az ágyba, zakatolt az agyam, s azt kérdezgettem magamtól: hová jutottam, mit csinálok? Volt, hogy megfogadtam, ezt nem, soha többé! Aztán megkaptam az iskolában a fizetési jegyzéket: 95 ezer forint. Kevesebbet kerestem, mint az előző hónapban. Télen csak a lakásom rezsije 40-50 ezer.

Ekkor megcsörrent a mobilom. Az egyik producer keresett, lenne munka. Azonnal rávágtam: ott leszek! Két éve filmezek, hol tanítás után utaztam a fővárosba, hol hétvégenként. Gyerekeimnek azt mondtam, hogy egy reklámfilmben statisztálok. Mára természetessé vált, hogy a testemből élek. Aki azt hiszi, hogy ez kéjes élvezet, nagyot téved. Rettenetesen fárasztó, kemény munka. Vegyes a társaság, vannak egyetemet végzett kislányok, de volt 72 éves idős nénike is. A srácok mind izmosak, jó felépítésűek. Minél extrémebb a film, annál kelendőbb. Nem finnyáskodom: orális; anális szexet is bevállalok, specialitásom a „mély torok”. A forgatáson friss HIV-teszttel kell megjelenni, hiszen itt nincs gumióvszer... A vizsgálat költségét azonban a cég fizeti. Sminkelés, beállítás után azonnal nekivágunk a forgatókönyv szerinti pozitúráknak. Szegény srácoknak a harmadik menet után már nem áll fel, ekkor merevítő injekciókat kapnak. A lányoknak viszont gyakran kell használniuk síkosítót.

Számolnom kellett azzal, hogy egyszer minden kiderül. Így is lett. Nagyon rendes volt a web­mester. Írtam neki egy e-mailt, és öt perc múlva leszedte a fotóimat. Mégis, amikor bementem az iskolába, a folyosón végighaladva éreztem a furcsa pillantásokat. A gyerekek összesúgtak a hátam mögött. Ez természetes, nem csodálkoztam. Majd az iskola vezetősége hívatott. Megkérdezték, valóban én vagyok-e az erotikus oldalakon. Nem tagadtam. Közölték velem: másnap már nem kell bemennem tanítani. Egyetértettem a döntésükkel. Bár máig nem értem, hogyan kerülhettem a hálóra, hiszen a szerződésemben az áll: a filmeket csak külföldön forgalmazzák. Nehéz este várt rám, a gyerekeimmel is le kellett ülnöm. Mire hazaértem, már tudták a weboldal címét. Kértem, ne nézzék meg. Ők megértették, hogy miért tettem ezt. Elmondtam idős édesanyámnak is, hiszen kisvárosban lakunk, ahol futótűzként terjedt a hír. Nem akartam, hogy mástól értesüljön róla.

Nem mennék vissza tanítani, de nem a gyerekek miatt, hiszen imádtam a munkámat. Most egy masszázsszalonban dolgozom, mert a filmforgatás olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája Nincs társam, senkinek nem kell elszámolnom, csak a saját lelkiismeretemnek, azt pedig már megtettem. Most kiegyensúlyozottabb, jobb kedvű vagyok. A hétvégi bevásárlásnál nem szűkül össze a gyomrom, és nem kapok idegrohamot, ha gyerekek bepakolják a csokit a kosárba. Tavaly voltunk először premier előadáson a Nemzeti Színházban, hármasban. 36 ezer forint volt a jegy, korábban nem engedhettem volna meg magamnak. Nem hiszem, hogy csak az én hibám, hogy több diplomával az ember jobban boldogul a testével, mint az eszével.

Berta Bernadett, Kiskegyed, 2007/21. szám, (50-51. oldalak)

[

Mónika egy szál törülközőben nyit ajtót. A hajlékony testére csavart, puha, fehér frottír látni engedi formás, hosszú combját, szép ívű vállát, hibátlan bőrét.

−  Abba a szobába menjél! – tessékel kedvesen beljebb – , mindjárt jövök én is, csak van még egy kuncsaft, akitől elbúcsúzom. Ugye, nem zavar, ha tegezlek, de nekem nehéz a magázódás.

Öt perc múlva Mónika immár hosszú vászonruhába öltözve leül velem szemben, és hagyja, hogy faggassam. A festett szőke, szabályos arcú teremtést köntörfalazás nélkül kérdezem. Nincs túl sok idő, Mónika pénzért vállalta a beszélgetést.

−  Nálam egy óra kilencezer, fél óra ötezer forint – kötötte ki még telefonon. – Ha csak be­szél­getni akarsz, akkor kicsit olcsóbb.

Mónika bár órabérben felelget, nem húzza az időt. Válaszai gyorsak, lényegre törők. Megtudom tő­le, hogy pécsi, 23 éves, a szülei divatáru-kereskedők. Járják a vásárokat, hét végeken gyakran ő is velük tart. A vásározás afféle hobbi Mónikánál, ahogy ma már az egyetem is az csupán. Mónika négy éve kezdte a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarát, ám még most is csak a második évfolyam vizsgáit halasztgatja; a szíve mélyén érzi már, hogy belőle aligha lesz diplomás.

Mónika sorsában 1998 hozta a nagy változást. Férjhez ment egy kereskedőhöz; akinek a vállalkozása hamarosan csődbe ment. Mónika akkor állt elő azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha megpróbálkozna a prostitúcióval. Férje először magából kikelve tiltakozott. Másnap azonban az asszony meggyőzte őt: – Azt mondtam neki, hogy mindig őt fogom szeretni, és hogy ezt nem szabad másként felfogni, mint egy szolgáltatást. Megnyugtattam, hogy nemcsak miatta teszem, hanem magam miatt is. Untam már, hogy nem volt pénzünk egy jobb ruhára, autóra, lakásra, nyaralásra, de még arra se, hogy beüljünk egy étterembe. Megmondtam, hogy én vele akarok élni, de más színvonalon. Azt is elmondtam neki, hogy bárkivel nem vagyok hajlandó lefeküdni. Csakis tiszta, kulturált pasik jöhetnek. Ha valaki nem tetszik nekem, azt nem vállalom. A férjem végül azt mondta, hogy rendben van, próbáljam meg, de ha nem bírom, azonnal hagyjam abba.

−  Ezek szerint bírod...

−  Remekül. Naponta négy-öt embernél többet sosem fogadok. Csak a hagyományos, páros szeretkezésről és franciázásról lehet szó, semmi extrát nem vállalok. Illetve, az én extrám az, hogy intelligens vagyok, velem lehet beszélgetni bármiről: családról, vállalkozásról, politikáról, filmekről, történelemről. Velem el lehet menni egy nívós társaságba, ott úrinőként viselkedem, és tekintélyt adok annak, aki fizet értem. Szóval, amit én csinálok, az nem szex, hanem torna és szerepjáték.

Mónikának 35-40 állandó ügyfele van. Közülük 15-20 hetente becsönget az asszony találka céljára bérelt másfél szobás, kertvárosi panellakásába, a többiek havonta-kéthavonta jelentkeznek. Mónikát időnként vacsorázni viszik partnerei. Az asszony Pécsett – mit sem sejtő rokonai és ismerősei miatt – senkinek az oldalán sem hajlandó „villogni”. Ezért ilyenkor elviteti magát a közeli Pécsváradra vagy Kövestetőre, s ott, a szállodában megvacsoráznak, majd lefekszenek. Este héttől, reggel hétig ötvenezer forint az ára Mónikának. A fenti összegért legfeljebb két „szexmenet” jár, viszont a vacsora és az ilyen maratoni együttlét esetében obligát ajándékok akár kétszeresre is emelhetik a megrendelő kiadásait. Igaz, Mónika – a Bt.-je révén – számlát ad szinte bármiről: partnerközvetítésről, szaktanácsadásról, hosztesz- és kereskedelmi szolgáltatásról, rendezvény- és reklámszervezésről, idegenvezetésről, fuvarozásról, gyermekmegőrzésről. Mónika ügyfelei közül az idő múlásával néhányan kihullanak, elmaradnak, elszegényednek, akár szexuálisan is.

Hogy a fluktuáció ne veszélyeztesse a megbízható üzletmenetet, az egyik helyi reklámújságban hetente megjelenik Mónika hirdetése, ami így szól: „Egyetemista lány szabadidőpartnert keres”. Ennek köszönhetően mindig be-beesnek új fiúk, ám Mónika többre tartja a régieket, a kitartókat, akiknek ismeri az erényeit, gyengéit. Például Bélát, aki alig néhány percnyi simogatás után már el is megy zuhanyozni. Roland erőssége a figyelmesség, neki az okoz örömöt, ha azt teheti, amit Mónika kér tőle. Endrében az a megkapó, hogy nem akarja megcsalni a feleségét. A fővárosi férfi havonta leutazik pécsi cégéhez, s olyankor mindig meglátogatja Mónikát. Elsorolja sikereit, örömeit, gondjait, de szeretkezni sosem akar. – István megható szerelemmel ölelt engem – vallja meg Mónika. – Pedig István előnytelen megjelenésű, ötvenéves férfi, aki szexuális értelemben szinte tehetetlen. Az ölelésben élte ki magát: Autót adott nekem és gyémántköves gyűrűt, fülönfüggővel. Aztán kezdett tervezgetni, hogy elválik, elhagyja a gyermekeit, és feleségül vesz. Akkor elárultam neki, hogy férjnél vagyok, mire ő visszakövetelte az autót és az ékszereket. Az ékszereket nem adtam, kértem, ne vigye el őket, mert azok majd emlékeztetnek engem a szép napokra. Mónika mutatja a tucatnyi, apró brillel kirakott arany karikagyűrűt (értéke hetvenezer forint), én meg bámulok:

−  Elhitte ezt az emlékezős mesét?

−  El. Mert el akarta hinni.

Nézd, én egyetlen kuncsaftommal sem élvezem az együttlétet. Ennek ellenére eljátszom, hogy velük a legcsodálatosabb. Ha kell, sikítok, ha kell, dorombolok. Ezt ugyanis elvárják tőlem. Még akkor is elvárják, ha nem is történik aktus. István úgy érzi, hogy az ő szoros ölelése az élvezetek csúcsa, hát hagyom, hogy higgye. Endre azt gondolja, hogy vele beszélgetni égi kegy, én pedig megerősítem őt a tévedésében. A hozzám járó férfiak azt hiszik, hogy ők valamilyen kiválasztott lények; akiknek különleges tisztelet, figyelem jár. A igényelt törődést, elismerést, dicséretet otthon nem kapják meg. Én viszont eljátszom azt, amit hiányolnak, és hinni szeretnének, s ettől ők elégedettek, határozottak és büszkék. Mónika boldognak mondja magát. A férjébe szerelmes, naponta összebújnak, és vele élvezi a szexet. Anyagilag egyenesbe jöttek, mindketten új autóval furikáznak, étteremben esznek, az idei görög nyaralásra több mint félmilliót szánnak. Az asszony még két-három évig akarja csinálni ezt a munkát, addigra – reményei szerint – összejön annyi pénzük, hogy nyitnak egy bárt, ahol pénzes urak közeledését viselkedni tudó lányok fogadják. Talán egyetemisták, meditál Mónika, akik nem egyszerű örömlányok, mint az út menti kolleginák, hanem figyelnek – vagy eljátsszák, hogy figyelnek – a kuncsaft intellektuális vágyaira.

Egyetemi városaink újságjaiban mindig találunk hasonló apróhirdetéseket, mint amilyet Mónika ad fel. Az önmagukat reklámozó főiskolás és egyetemista esetleg már diplomás lányok szinte kivétel nélkül mobilszámon érhetők el, s általában a randevúk céljára fenntartott albérletükben fogadják a férfiakat. Óvatosak, csak a megbízható ügyfelekhez mennek házhoz, viszont az exkluzív szórakozóhelyeken tartott fogadásokat, vacsorákat csudamód kedvelik: A többség elutasítja az átlagostól elütő óhajok teljesítését. Ha azonban a hirdetés úgy szól, hogy: „Főiskolás lányok partnert keresnek”, akkor a hirdetők valószínűleg „nyitottabbak”. Erre abból következtethetünk, hogy a lányok többes számban keresnek társat, s egy ilyen hirdetés – virágnyelven – azt ígéri, szó lehet akár egy leszbikus elemekkel dúsított szexpartiról is. Éva már diplomás, és a barátnőjével közösen hirdet. A 24 esztendős pécsi lány nem tagadja, hogy náluk nincs akadálya – viszont komoly ára van – a csoportos szexnek.

Éva három évvel ezelőtt állt be a sorba, akkor a számviteli főiskolára járt Zalaegerszegen.

−  Nem volt mit ennem, engem senki sem segített – összegzi röviden indokait a telefonba, mert találkozni nem hajlandó velem.

−  Most már diplomás, találhatna megélhetést – jegyzem meg.

−  Ne hülyüljön! – csattan fel a hangja. – Menjek el havi százezerért?

−  Így mennyi jön össze önnek?

−  Átlagosan egymillió kétszázezer. Ebből négyszázezer elmegy a költségekre. Hatvan a lakásra, száz az autóm részletére, ruhára ötven, a többi étteremre. Megszoktam a jólétet.

−  A diploma, a tanultság ad-e segítséget ebben a szakmában?

−  Távol tudom tartani magamtól a bunkókat. Persze, így is elég bunkóságot kell lenyelnem, mert akinek pénze van, annak eleve engedélye van a bunkóságra.

−  Mit gondol, ha nem jár a főiskolára, prostituált sem lett volna?

−  Mindenképp ez lettem volna, nekem ez volt megírva. A pénzt nagyon szeretem, és hamar beláttam, hogy legális munkával keveset lehet keresni: A főiskolai nélkülözések adták meg az utolsó lökést, de nem a főiskola tett prostituálttá.

−  A főiskolán nem derült ki, hogy mivel foglalkozik?

−  Néhányan sejtették. De nem érdekelt. Imádtam a jólétet, megnyugodtam tőle, a jólét elfeled­tette velem a kínjaimat. Ezzel ma is így vagyok.

Zsófia a napokban fejezte be a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarán a szociálpolitika szakot. A pécsi lány diplomamunkájában a prostitúció jogi kezelésének hazai történetét elemezte. (Zsófia kérte, hogy csak a keresztneve szerepeljen, mert attól fél, hogy valaki figyelmetlenül olvassa cikket, és még véletlenül besorolja őt is azok közé, akikről a szakdolgozatát írta.) A frissen végzett szociálpolitikus diplomamunkájában megszólalt egy 25 esztendős, fővárosi közgazdászhallgató lány. Most ebből az interjúból idézünk:

„Az egyetemen másodéves voltam, amikor az egyik csoporttársam mesélt erről a lehetőségről. Nekem is súlyos problémát okozott az albérlet árának kifizetése, és emellett egy olyan életszínvonal kialakítása, amelyre korunk minden fiatal értelmiségi nője – kimondva, kimondatlanul – vágyik. Eleinte viszolyogtam, ám hosszú vívódás után mégis így döntöttem. Azóta estéimet jó megjelenésű és modorú, pénzes férfiak társaságában töltöm. Általuk nem kell meggondolnom mire, mennyit költök. Cseppet sem érzem magam megalázva és kiszolgáltatva. Alapesetben a férfiak mellett reprezentatív funkciót kell betöltenem. Fontos a vacsorákon, fogadásokon való jó megjelenés, a kommunikációs készség, az angol, és német nyelvtudás, és az is, hogy tudom, az asztalon sorakozó eszközök melyikével kell ízlésesen elfogyasztani egy rákot.” A szakdolgozat szerzője által „intellektuális prostituáltként” definiált egyetemista állítja, hogy egy üzletember tárgyalási pozícióját kedvezően befolyásolja, ha az oldalán ott tüsténkedik egy csinos, intelligens hölgy. Pedig az asztal túlsó felén ülő partnerek is tisztában vannak vele: az a hölgy csak azért van ott, hogy jelenlétével sikerhez segítse alkalmi munkaadóját. Szerepkellék, akárcsak alkalmazójának légkondicionált autója, elegáns ruhája, ékszerei, villája, kedvenc étterme, ismeretségi köre.

Az interjúban megszólaló hölgy hangsúlyozza, hogy ebben a munkában nem a szexualitás a fontos, ugyanakkor szavaiból érezhető, hogy munkaideje nem ér véget a fogadásokon. A hölgy a diploma után nem akarja folytatni ezt a mesterséget, s abban bízik, hogy pályakezdését kedvezően befolyásolhatják az eddig megismert üzletemberek. Az interjúalany önnön karrierjét ekképp értékeli: „Nem bántam meg a döntésemet, jól éltem, kipróbálhattam magam különféle szituációkban, és helytálltam”. Egyébként Zsófia a pécsi rendőrségen töltötte szakmai gyakorlatát, s ott kapta az ötletet a fent idézett diplomamunkához. Más kérdés, hogy az egyetemista lányokat megszédítő lehetőségekről Zsófia maga is szerezhetett tapasztalatot. Saját megkísértéséről így beszél:

−  Az iskola mellett igyekeztem pénzt keresni. Újságot hordtam ki, szórólapot terjesztettem, hoszteszkedtem és gyakran tolmácsoltam. Tavaly egy pécsi vállalkozó elvitt magával Hollan­diába tolmácsolni. A középkorú, átlagos kinézetű, családos férfi az első pillanattól nyílt aján­latokkal ostromolt. Hiába zárkóztam el, ő mind többet ígért. Lakást, fizetést, s a végén már autót vett volna nekem: Hihetetlenül szívós volt, sokáig nem akart belenyugodni a kudarcba.

A prostitúció sajátos, érdekházasságra emlékeztető formája, amikor valakinek csak egyetlen kuncsaftja van. Íme egy történet erről:

−  Az egyetemen már az első napon belezúgtam az egyik évfolyamtársamba, egy rendkívül muta­tós, Somogy megyei lányba – idézi fel pécsi jogászismerősöm sok évvel ezelőtti szerelmét. – Állandóan együtt voltunk, ám fél év elteltével arra kért, hogy időnként hagyjak neki egy-egy estét, mert szüksége van a magányra. Nem tiltakoztam, mert akkor már nekem is jól esett egy kis egyedüllét. Aztán észrevettem, hogy ezeken a szabadnapokon ő reggel ér haza a kollégi­umba. Kivágta magát, hogy valamelyik a barátnőjénél alszik. Később egyre gyakrabban ment haza a szüleihez két-három napra, és nem engedte, hogy odatelefonáljak. Végül kiderült, hogy van egy huszonöt évvel idősebb vendéglős barátja, és a szabadnapokat vele tölti. Nem ismerte el, hogy a pénzért teszi, de nyilvánvaló volt. Szakítottunk. Később a vendéglőst lecserélte egy butikosra, őt meg egy külföldről hazatelepülő magyar üzletemberre. Azóta nem tudok róla.

Hasonló sztorikról szinte valamennyi egyetem majd minden karán pletykálnak. Tegyük hozzá: nem­csak a lányokról, a fiúkról is. (E sorok írójának is volt olyan főiskolás évfolyamtársa, aki tanulmányai ideje alatt – ahogy ő fogalmazott: heti két búbolásért – eltartatta magát egy tizenkét évvel idősebb, gazdag hölggyel.) Mónika úgy véli, attól, hogy az egyetemisták és a diplomások is beszállnak a prostitúcióba, javul ennek a lenézett szakmának a színvonala. Lehet. Valahogy még se tudok örülni.

Ungár Tamás, Népszabadság, 2000. július 15. (32. oldal)

[

Hatalmas, sötét színű Audi érkezik a megbeszélt helyre. Szinte üres az esti utca. Egy férfi húzza le az ablakot, rajta sildes sapka, napszemüveg. Elnézést kér a késésérért: Volt egy kis probléma az egyik „kinti hellyel”, de megoldják. Z. tíz éve visz lányokat külföldre. Régen csak bártáncról volt szó, de mára Z. és a táncosnők többsége rájött, mindnyájuknak sokkal jobban megéri a prostitúció. Azóta sorban tűnnek fel a lányok, akik pénzre, autóra, csillogásra vágynak, és ezért hajlandóak „dolgozni” is.

Megkér üljek be hátra. Ahogy csukom az ajtót, máris csöng a mobilja. Szabadkozik, fölkapja. „Pontosan, ahogy mondja. Zenészcsalád Genovában… Persze hogy mi küldtük ki… Egy hat és egy nyolcéves kisfiút tanított angolra… A fiúk imádják… Legközelebb is a Katát akarják…” Miután leteszi, már magyarázza is a helyzetet.

−  Az egyik lány pasija volt. Gyanakodni kezdett, miért jár ki a barátnője tíznapokra külföldre. Ezekre az esetekre mindig van egy előre megbeszélt forgatókönyv. Az ő döntésük, kinek mondják el, hogy mit csinálnak odakint. Legtöbbször az a mese, hogy táncolni, modellkedni, vagy – mint az előbb hallottad – bébiszitterkedni járnak. A környezetük általában nem is sejti, valójában mivel foglalkoznak, de sokuk barátja tud a dologról, sőt élvezi a belőle származó hasznot.

−  Ezek szerint ez nem kényszer, hanem önként, dalolva…?

−  Bingó. Ezeknek a lányoknak általában a családi hátterükkel sincs nagy gond. A szüleik rendes emberek, csak nem túl gazdagok. Egyszerűen többre vágynak. Sok pénzt akarnak keresni, rövid idő alatt. Vannak, akik főiskolát, egyetemet végeztek, vagy most végzik. Olyan is akad, aki a reklámszakmában dolgozik, több diplomája van, és négy nyelven beszél. Ő pl. itthon havi 300 ezer forintot keres, de úgy döntött, hogy ez neki kevés. Most 10 nap kiruccanás után 1-1,5 millió forintot hoz haza. Én nem utcai prostituáltakat küldök ki. Sokan nem is sejtik, hányan vannak köztük ismert emberek feleségei, lányai, menő modellek, a média népszerű szereplői. Egyébként ebből a pénzből sokan segítik a szüleiket is. Többüknek van kisgyereke, akit másképp nem tudnának eltartani, Amúgy is, honnan lenne kilátása itt egy fiatal lánynak lakásra, kocsira? Gyakran üzletet, saját vállalkozást szeretnének, ehhez kell a pénz. Ezen az úton megtalálják a számításukat, mert kint imádják a magyar lányokat. Óriási irántuk a kereslet. Az mondják: tűz van bennük… Az, hogy egyre jobban tolonganak ezért a munkáért, a magyar társadalom állapotáról árulkodik.

−  Aztán ha minden megvan abbahagyják?

−  Általában nem. Amíg kint vannak, minden centet számon tartanak, de amint hazaérnek napok alatt elszórnak, felélnek mindent. Aztán jön a sírás, hogy „jaj nincs pénzem!”, és mennének újra. Megszoknak egy bizonyos életszínvonalat, és nem adják alább. Minél többet keresnek, annál többet költenek. Volt olyan is, akinek még 35 évesen is ki kellett járnia, mert soha nem tett félre. Persze ilyenkor már nehéz a 20 éves „kolleganők” közé berakni valakit dolgozni. Megjegyzem ezek a lányok a külföldön megkeresett milliókat mind itthon költik el, tehát komoly hasznot hoznak az országnak!

−  Nagyjából hányan vannak? Nagyon-nagyon sokan! Rengeteg a közvetítő, úgyhogy nehéz pon­tos számot mondani, biztosan több ezren vannak. Inkább azt kellene kérdezni, hányan vannak, akiknek még nem volt közük ehhez azok közül a lányok közül, akiket a drága szórakozóhelye­ken vagy a divatos fitnesztermekben látunk. Ha az átlagosnál jobban néznek ki, és sokat költenek magukra, a fizetésükből nem tudják fedezni a különféle szolgáltatások horribilis árait. Amennyiben nem származnak gazdag családból, vagy nem örököltek egy nagyobb vagyont, mind így teremtik elő a luxus életvitelhez szükséges pénzt. Ennélfogva nagy igény van erre a munkára a „vendégek” és a lányok részéről is, akiknek kell a pénz. Ez így van, mióta világ a világ.

−  Igen, de régen sokkal egyszerűbben meg lehetett fogalmazni az indítékot, hogy kiből és miért lesz prostituált. Most ezek szerint, mintha minden felborult volna. „Kiugrom tíz napra kül­földre, megcsinálok napi x menetet, és megvan a márkás ruhám, parfümöm, plazmatévém…” Ennyi az egész?

−  Átlag napi tíz, de jobb esetben húsz is lehet.

−  Micsoda?

−  Menet. Ez egy tíznapos turnus alatt száz, kétszáz embert jelent. Aki nem alkalmas erre a munkára, az az első útja során lemorzsolódik. Mi nem „teszteljük” személyesen a lányokat. Kimegy dolgozni, aztán meglátjuk, működik-e. Ha nem boldogul, bármikor hazajöhet. Itt nincs semmiféle kényszer. Minden lány azt vállal be, amit szeretne. Persze, ha valaki jól dolgozik, jó forgalmat csinál, azzal mindenki jól jár. És aki jobban tud keresni, annak hama­rabb adok újra munkát. Ennyire egyszerű.

−  Egyáltalán honnan tudják meg, hogy van ilyen lehetőség?

−  Soha nem adtam fel hirdetést, ennek ellenére naponta két-három lány hív fel azzal, hogy hallott a barátnőjétől, ismerősétől a lehetőségről, és érdekelné. Én eleve csak azzal találkozom, aki ismerősre hivatkozik. Leülünk, elbeszélgetek vele, leszűröm mennyire megbízható vagy esetleg problémás. Ha a személyes találkozón minden rendben van, akkor megbeszéljük a részleteket. Az első kérdés majdnem mindig az, hogy mennyit lehet pontosan keresni, a má­sodik pedig, hogy mikor lehetne indulni. Ilyenkor mondom el, hogy vannak szabályok, ame­lyeket – a saját érdekükben – be kell tartani. Pl. a kint tartózkodásuk alatt tilos inni, dro­gozni, és két embert egyszerre nem szabad beengedni a lakásba. Meghatározott munkaidő van, utána szabad, de késő este nem lehet kimászkálni, mert abból általában balhé van. Úgy mű­ködik, mint egy rendes munkahely. Ha betartják a szabályokat, nem lehet gond, és ők is biz­tonságban vannak. Itt a lányok nagyon ügyelnek arra, nehogy valami problémát okozzanak, mert tisztá­ban vannak vele, hogy többet nem mehetnek dolgozni. Ezt pedig nagyon nem szeretnék. A tíz nap után hazajönnek, mintha mi sem történt volna, és van egy csomó pénzük.

−  Mennyi ebből az öné és a társaié?

−  A befektetéshez és a kockázatokhoz képest nem mondhatnám soknak.

−  Nem erre mondják, hogy „strici”?

−  Ha én strici vagyok, akkor a lányok kurvák, és ezt nem akarják bevállalni. Amúgy is egész másról szól a dolog. Mi munkalehetőséget biztosítunk azoknak a lányoknak, akik ezt kérik tő­lünk. Ellentétben velünk, nekik nincs vesztenivalójuk. Beülnek a kocsiba, ami 100 euróért ki­viszi őket. Aztán megérkeznek a munkahelyükre: egy tiszta, igényes lakásba, amit mi tartunk fenn, és a hirdetéseket, reklámot is mi intézzük. Vajon ki vállalná közülük, hogy befektet 20 ezer eurót egy vállalkozásba úgy, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban bezárhatja azt? Senki. Kell egyfajta szervezettség, felügyelet, rend – és mindenki teszi a dolgát. Ez tisztán üzlet. Igazából nem hat meg, hogy törvényt sértek, de ez is csak egy pillanatnyi állapot. Pár év, és talán már nem is lesz illegális, ami most még az. Különben is ki nem sértett még törvényt életében?

−  Nem fél, hogy egyszer lecsukják?

−  Hogyne félnék. Ha a lány ránk vall, elmondja hogy pénzt ad nekünk, már visznek is… De úgy sem beszélnek.

−  Biztos benne?

−  Hát majdnem. Mert, ha minket lecsuknak, nekik sem lesz munkájuk. Akkor pedig nem kereshetnek pénzt. És ez a legfontosabb.

−  Szóval megy a szekér… De hogyan indult?

−  Úgy 10 éve kezdtem. Táncos lányokat közvetítettem osztrák bárokba. Akkor még volt pénz abban is. Pár év után azonban kezdett lefutnia a tánc, ráadásul egyre visszataszítóbbak lettek a munkakörülmények. Előbb-utóbb mindenkinek be kellett vállalni egy kis „extrát”. Egy idő után sokan kérdezgették tőlem, nincs-e olyan meló, ahol tisztább a helyzet. Erre elkezdtem szervezni ezt a mostani vonalat, és rájöttem arra, amire a lányok is: Ez az egyértelmű munka sokkal kevesebb gondot, és sokkal több pénzt jelent mindnyájunknak. Egyébként rengeteg filmes lány dolgozik így. A pornósztárok közül is sokan mondják, hogy a filmezés hasznos a hírnevük szempontjából, de nem tudnak megélni belőle. Úgy gondolják, hogy ennek a tevé­kenységnek semmi kihatása sem lesz az itthoni életükre, ezért nem tartják magukat kurvának. És én sem magamat stricinek.

−  Szereti ezt csinálni?

−  Abszolút. Melyik férfi ne élvezné, ha egy csomó jó csaj néz fel rá, és tiszteli? Tegyük fel, leül mellénk egy nagyon gazdag pasi, és felajánl a velem dolgozó lánynak 1 millió forintot. De ha én nem akarom, hogy elmenjen vele, akkor el fogja hajtani, mert tudja, hogy annál a pénznél sokkal többet ér, ha dolgozhat nálam. Ez óriási hatalmat jelent. Amikor ügynökségem volt a tengerentúlon, a leghíresebb sztárok könyörögtek nekem, hogy adjak nekik lányt, mert tudták, hogy aki velem dolgozik, az nem fog beszélni másnap a bulvársajtónak.

−  Meddig akarja folytatni ezt a tevékenységet?

−  Ameddig megy, amíg rá nem unok. Nem tudom.

−  Család?

−  Nemrég született meg a kislányom, és van egy nagyobb fiam is, egy régebbi kapcsolatomból. A pici anyukája is munkakapcsolat volt eleinte…

−  Nem zavarta, hogy a párja is rengeteg férfival…?

−  Egyáltalán nem, sőt! Vele örültem, ha jól tudott dolgozni. Nekem ez a világ a normális. Tudom, hogy az átlag nem így gondolkodik. Mi viszont amikor látjuk az embereket a busz­megállóban ácsorogni álmos hajnalokon, azt mondjuk: „Nézd a sok debilt, mennek kulizni, tömni a politikusok zsebét!”

−  Mit szólna, ha egyszer a lánya is ezzel foglalkozna?

−  Hát nem örülnék neki…

Mielőtt elbúcsúzunk, megkérdezem még, miért teregette ki a lapjait egy újságírónak. Azt mondja, szeretné, ha az emberek, akik mind kényszerről és kizsákmányolásról beszélnek, végre megértsék: Itt szabad akaratról és üzletről van szó! A hivatalos szervek sem vesznek tudomást erről a helyzetről. Homokba dugják a fejüket, és továbbra is rendületlenül szajkózzák a szépelgő szólamaikat. Azért hogy ennek a helyzetnek a fonákságáról meggyőzzön, mindent elmond, amire kíváncsi vagyok. A végén váratlanul felajánlja, hogy menjek ki, és lakjak együtt egy hétig a lányokkal abban a bizonyos lakásban, és meglátom miről beszélt eddig. „Majd azt mondjuk, az ő rokona vagyok, és csak szállás kellene pár napra. Elég nagy a lakás…”

Dobray Sarolta, Nők Lapja, 2004. 30. szám (28-30. oldal)

 

Mit lehet erre mondani? Nem csak a nők a prostituáltak, hanem a társadalom is, amelyben élünk. Részlet az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal állásfoglalásából: „A prostituált minden esetben áldozat, aki soha nem önszántából, csakis kényszer hatására, legtöbbször erőszak elszenvedőjeként veti alá magát személyisége fogyasztási áruvá silányításának. A szexuális szolgáltatás nem más, mint az önrendelkezési jog súlyos megsértése.” Itt lenne az ideje egy új fogalmat alkotni azokra, akik nem csak testileg, hanem lelkileg is prostituálják magukat. Ráadásul önként, szabad akaratból teszik ezt. Nem kizárólag a szex, hanem az élet más területein is.

 

Egy későbbi újsághír:

500 magyar lányt foglalkoztató örömlány-hálózatot füleltek le Firenzében. A call-girl hálózatba hirdetések alapján jelentkezők sok százezer eurót is megkerestek a kéthetes turnusok alatt. Ők a prostituáltak arisztokratái. A hálózatot egy harmincas éveiben járó magyar „madám” szervezte. Egy budapesti műsorújságban rendszeresen hirdetett. A jelentkező lányoknak „könnyű testi munkát” ígért. Hostessként napi 200 euró járt a szolgáltatásaikért. A madám időnként maga is beszállt a testi szolgáltatásba. Ő esetenként 1000 eurót is elkért egy félórás pásztoróráért. A kliensek az Interneten válogathattak a magyar lányokból álló „adatbankból”. Az olasz rendőrségnek másfél évre volt szüksége a hálózat felgöngyölítéséhez.

Képes Újság, 2005/17 szám (10. oldal)

[

Szalai Vivien „Hamis gyönyör” című könyve egy magyar luxusprostituált visszaemlékezései alapján született. A kötetből megtudhatjuk mi történt vele Dubajban – mint ahogy az is kiderül, hogy számos hazai celeb is megjárta ezt a poklot. A fiatal, tapasztalatlan lányok azt hiszik, Dubaj az álmok, a korlátlan lehetőségek és a mesés gazdagság földje. Évente több ezer ismert és ismeretlen fiatal nő vág neki titokban a nagy útnak, hogy szégyenérzetét, erkölcsi tartását feladva könnyen nagyon sok pénzt keressen. Diplomás, rendezett körülmények között élő lányok ülnek fel a gépre hónapról hónapra, hogy a kint töltött egy vagy két hét alatt megkeressék egy autó vagy a szerencsésebbek, bátrabbak akár egy lakás indulórészletét. Nem tartják magukat prostituáltaknak, az útról pedig senkinek sem beszélnek. Otthon szerető család és vőlegény vagy komoly kapcsolat várja őket, és mit sem tudnak a lányok pénzkeresési kalandjairól. A környezetük szemében rendes, okos, erkölcsös lányok ők, senki sem gondolná, hogy arab férfiaknak engednék meg, hogy kiéljék erőszakos vágyaikat a testükön. És persze ott vannak a híres és hírhedt magyar szépségek, modellek, műsorvezetők, énekesnők, szépségkirálynő jelöltek, akik hevesen tagadják ugyan, hogy valaha is vízumot váltottak volna az arab világba, de attól még időről időre igenis felülnek a repülőgépre, és egymás kezét cinkostársként szorongatva szerencsét próbálnak.

Az első nap eseménytelenül telik, hagyják, hogy elhidd, tényleg mesevilágba érkeztél, és nem is olyan rossz az egész, mint ahogy innen-onnan hallottad. Aztán rájössz, a valóság sokkal rosszabb. Az első igazán komoly meglepetés akkor ért, amikor a második napon reggel fel akartam öltözni. Tudomásul kellett vennem, hogy a palotában a gyönyörű ruhák, amiket kaptunk, tényleg nem érnek semmit, az egész itt töltött idő alatt meztelenül kell lennünk. A szolgák korán felkeltettek minket, és mint az állatokat a karámból, kitereltek a palota elkerekített, minden felől zárt, hatalmas kertjébe. Ott álltunk anyaszült meztelenül egy csapat felöltözött arab férfi előtt, akik, akár a vásáron a lovakat, végigmértek bennünket. Több sejk és magas beosztású férfi éppen golfozni készült. Miután alaposan megbámultak minket, elfordultak, és mintha mi sem történt volna, játszani kezdtek. Nyilván hozzászoktak már a látványhoz, nem ajzotta fel őket a meztelen nők csoportja. Ki tudja, meddig álltunk ott, meztelenül és szótlanul, amikor az egyik közepes beosztású arab, aki azzal volt megbízva, hogy terelgessen minket a palotában, megszólalt angolul: irány labdát szedegetni!

Nem mondhattunk nemet. Ahányan csak voltunk, megindultunk, és pucéran, testünk minden porcikáját óhatatlanul felfedve elkezdtünk hajlongani és szedegetni a labdákat, miközben az arab férfiak hangosan nevettek rajtunk, és szándékosan úgy ütötték el a golflabdát, hogy eltaláljanak minket a mellünkön vagy a fenekünkön. A lányokkal nem néztünk egymásra, és nem szólaltunk meg. Némán magunkba fojtva gyűlöltük azokat a férfiakat, akik ilyen durván megaláztak bennünket. Akkor ott mindannyian megszűntünk nőnek lenni. Kiszolgáltatott állatok voltunk, akiknek megtörték az akaratát. Elkezdtünk félni, hogy mi vár ránk.

A szobatársam már pontosan tudta, harmadjára volt a palotában. Elmondta, hogy a sejk másnap kiválaszt néhány lányt, akik megtetszenek neki, de ezek a lányok nemcsak az ő ágyasai lesznek, hanem az összes rangban alatta lévővel is le kell feküdniük. Ezért természetesen nagy összeget kapnak, de keményen meg kell dolgozniuk érte; van úgy, hogy az egy hét leforgása alatt negyven-ötven arab leli kedvét bennük. Jobban járnak azok, akiket a sejk nem választ ki, mert azokhoz senki sem nyúlhat, de ők is ugyanúgy megkapják a pénzüket, még ha kevesebbet is valamivel. Felvetettem, azért jöttünk ide, hogy sokat keressünk, és annyira borzalmas csak nem lehet azoknak, akiket kiválasztanak.

A szobatársnőm azt válaszolta: inkább ne akarjak megbizonyosodni efelől. Ő már többször hallotta a megkínzott és kizsákmányolt lányok zokogását, és tudott egy külföldi modellről is, aki nem élte túl az arabok kegyetlenségét. Azt tanácsolta, ne fessem ki magam, és legyek észrevétlen, hogy még véletlenül se találjon a sejk kedvére valónak. A palotában élő arabok szívós és nagyon erőszakos szeretők. Az ellenkezés felhevíti őket, a nemi erőszak eljátszása vagy nem is annyira játszása pedig földöntúli élvezetet jelent számukra. Különleges helyeken szeretnek gyönyört szerezni a női testben, és ezzel szinte elviselhetetlen fájdalmat okoznak. Ráadásul megszámlálhatatlan prostituálttal létesítenek szexuális kapcsolatot védekezés nélkül, így nagy a fertőzések veszélye is.

Másnap este volt a kiválasztás. Mindannyiunkat betereltek egy hatalmas csarnokba, ahol ételt és italt szolgáltak fel. Meztelenül ettünk, beszélgettünk, miközben a sejk és barátai bámultak minket. Az egyik lány súgott valamit, percekig mosolyogtam magam elé, mire rádöbbentem, óriási hibát követtem el. Kiválasztottak. Még aznap este jelenésem volt a sejk hálószobájában. Megmosták a hajamat, kifestették az arcomat, hogy minél gyönyörűbben mutassak. Ám mikor belenéztem a tükörbe, nem láttam mást, csak egy rettegő nőt. Nem tudtam, mi vár rám, csak túl akartam lenni az egészen. Csúnya, vékony, nagy orrú ember volt a sejk. Mosolyogva fogadott, amikor beléptem a szobájába. Nem volt udvarlás, beszélgetés vagy ital, rögtön a lényegre tért. Vadul megcsókolt, majd lenyomta a fejemet, hogy tegyem a dolgom. Négyszer élvezett el, négy egészen különböző módon, és minden testnyílásomat használta. Fájt, de ki lehetett bírni. A pokol ezután következett. Átköltöztettek egy másik szobába, ahol az arab férfiak ki-be járkáltak. Az első nap hét. Mindegyik nagydarab, erőszakos és kegyetlen. Mindenem fájt, és órákon át zokogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, megváltás lenne számomra a halál.

A következő napon bejött a sejk főszolgája, és hátulról, teljes erővel nekem esett. Éreztem a húsom repedését, és a meleg véremet, ahogy elöntötte a fenekemet és az ölemet. Utána már nem éreztem semmit. Utólag sem tudom, hány óra telt el azután, vagy pontosan mi is történt, de a szobámban ébredtem felöltözve, körülöttem a csomagjaim. Egy szolga volt velem, aki elmagyarázta: az orvos ellátott, és azonnal el kell utaznom. A kezembe nyomott egy borítékot, és felsegített. Kába voltam a fájdalomcsillapítóktól, de még így is rettenetesen fájt az ölem és a fenekem. Alig tudtam járni. Mielőtt elindultam volna, megnéztem, mi van a borítékban: tízezer euró volt. Egy pillanatig boldog voltam. Két óra múlva már a budapesti gépen ültem. A testi kínt szinte elnyomta a pénz miatt érzett öröm. Elaludtam a gépen, lázálom gyötört. Az agyam próbálta feldolgozni a történteket. Nagyon mélyen aludtam, csak arra tértem magamhoz, hogy a stewardess ráz. Forró nedvességet éreztem magam alatt, újra elöntött a vér. Mentőkocsival vittek kórházba a repülőről.

[

A prostituáltakról, luxuskurvákról már rengeteg cikk jelent meg a napisajtóban. Most ismerkedjünk meg egy magyar callboy életével. Ez a cikk nem csak egy szexiparos szokványos karrierjéről szól. A Toniónak becézett szépfiú története egyben a rendszerváltás utáni társadalom jellemző ábrázolása:

Tonióval néhány éve egy házibuliban találkoztam. Sok pia, némi fű, spicces műmacsók, pasiva­dász nők, pohárba politizálás... A jóképű, farmeres pasi csendesen félrehúzódva ült az egyik sarokban. Az intellektuális és szexuális ócskapiacot ő sem tartotta túl sokra. Nem volt feltűnő jelenség, a nők mégis bódult muslincaként röpködtek körülötte. Lófarokba font ápolt haja, ábrándos kék szeme, a lényéből áradó furcsa delej vonzotta a másik nemet. A buli végén természetesen nem egyedül távozott. Néhány héttel később, amikor újra összefutottunk, egy sör mellett elárulta a titkot: callboy-ként biztosítja a megélhetését, tolvajkulcsai vannak a női lélek zárjaihoz. Tonióval nemrégiben ismét találkoztam egy társaságban. Alig ismertem meg. Audival érkezett, elegáns volt, sármos, magabiztos fellépésű. Csakhogy ő nem James Bondként mutatkozott be, hanem rejtélyes mosollyal vállalkozónak, üzletembernek mondta magát. Amikor rákérdeztem, mit takar a rejtélyes megnevezés, rávágta: „Még mindig szexiparos vagyok. Ugyanazt csinálom, mint a múlt században, csak idő­köz­ben kitanultam a szakmát.”

Aztán mesélni kezdett: „Amikor először találkoztunk, éppen befejeztem a főiskolát, s állásra vadásztam. Vidéken nőttem fel, de amikor felkerültem Budapestre, magamra maradtam. A szüleim is a »rendszerváltás áldozatai« közé tartoztak. A főmérnök apám alól eladták a gyárat, s téeszben könyvelő anyám is gyorsan az utcán találta magát. Apám ráadásul párttitkár is volt, így az esélytelenek nyugalmával itták el az eszüket. Mindkettőt rég eltemettem. Nekik s nemzedékük sok más tagjának a rendszerváltás volt a Don-kanyar. Depresszió, stressz, anyagi-morális csőd, lepusztulás. Nagyon sokan beledöglöttek ebbe, de azok is megváltoztak, akik túlélték! Én úgy indultam útnak, hogy még hamuban sült pogácsám se volt. Semmit sem kaptam otthonról, amit hasznosíthattam volna. Se pénzt, se példát, se tapasztalatot! Mindent elölről kellett kezdenem.

Eleinte tanultam, mint az őrült, mert arra gondoltam, hogy: Majd ÉN megmutatom! Ha kapitalizmus van, akkor győzzön a jobb, az erősebb. Legyünk oroszlánok, s akkor majd megesszük a gazellákat, a bivalyokat, a zsiráfokat. Úgy jöttem fel Pestre, mint Rastignac[22] Párizsba, hogy én majd megharcolok az Atyaúristennel is. Hú, mekkora pofásokat kaptam! A vidéki csóringer, aki egyszer csak az elvarázsolt kastélyban találta magát, ahol senki és semmi sem az, aminek látszik. Ahol egészen mások a törvények. Brancsok, haverok, lenyúlások, benyúlások, átnyúlások vannak. Már a főiskolán is. Ez tényleg élethalálharc, de egészen mások a játékszabályok, mint gondoltam. Nálunk nem elég oroszlánnak lenni! Mert ez ma is Kelet-Európa – multikkal és simlizésekkel, bürokráciával és korrupcióval, kiskapukkal és nagypolitikával, megélhetési politikusokkal és gengszterekkel. Gyűjtöttem a tapasztalatokat rendesen, és közben majd éhen haltam. Nyaranként pincérkedtem, év közben is elvállaltam minden munkát. Sefteltem, trógeroltam, modellkedtem.

Három év után elegem lett mindenből, de még mindig tradicionálisan gondolkodtam. Tisztesség, hajtás, érvényesülés – ezek a fogalmak jártak a fejemben, de rájöttem, hogy az élet iskolájában nem megyek velük semmire. De akkor mi legyen velem? Mit kezdjek az életemmel? Romoljak meg én is? Kurvuljak el egy tál lencséért? Ekkor már magammal harcoltam, és még mindig nem tudtam (mertem) dönteni. Aztán egy véletlen megváltoztatta az életemet. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer én is leüljek a Piccadilly Circus[23] lépcsőire, beüljek egy igazi angol kocsmába. Gondoltam, ennyit megérdemlek, és elrepültem Londonba. Remek hétvége volt, aztán itthon a repülőtéren, a taxira várva, összeismerkedtem egy nővel, s együtt jöttünk be a városba. Amikor megálltunk a háza előtt, meghívott egy kávéra. Tudtam, mit akar, de belementem a kalandba. A nő le is döntött azonnal, és nem spórolt az energiámmal. Aztán pihegés közben megjegyezte, hogy ilyen teljesítőképességgel sokra vihetném.

Hazafelé elgondolkoztam azon, amit mondott, s döntöttem. Ha harc, hát legyen harc, de én választom meg a fegyvernemet. Így lettem szexiparos. A nő lett az első kuncsaftom, de tőle még nem kértem pénzt. Aztán átpasszolt a barátnőinek, s beindult az üzlet. Egyszer egyikük elfecsegte, hogy a randevúink után midig kitárgyalnak egy kávé mellett. Nem balhéztam, mert jól fizettek, és cserébe csak szexet kértek. Én nem tartoztam a köreikhez, s ezt egyszer értésemre is adták. Akkor volt még bennem annyi büszkeség, hogy lelépjek. De a könnyen szerzett pénznek nem tudtam ellenállni. Beindítottam az ipart.”

Tonió ettől kezdve nem fárasztotta magát egyéb munkával. Szexlapokban hirdette a szolgáltatásait, s kihasználva kivételes adottságait, vevőkört alakított ki magának. Jelszava ez volt: „Hívjon, jövök, és nem megyek el túl korán!” A „tiszteletdíjából” ruhákat, kozmetikai szereket vásárolt, s ha­marosan új belvárosi albérletbe költözött. A főiskolát hanyagolta, s már csak a papírért folytatta tovább. Úgy gondolta, a diplomának még van presztízse a társadalomban, s a vele járó státust (tudást) később hasznosíthatja. Meglepetésére tanulás nélkül is könnyedén letette a vizsgákat, a költségek fedezése pedig már nem jelentett gondot számára. Kezdetben nem válogatott a jelentkező kuncsaftok között, mert kellett a pénz. „Olyan ez a piac, mint a vadvirágos rét. Csak le kell szakítani a virágszálakat. Éjjel-nappal szólt a telefon. Rátarti, húszas éveiben járó szinglik, harmincas elváltak, slusszpániktól gyötört negyvenesek, víg özvegy ötvenesek jelentkeztek. Óriási volt a kereslet, szabad a vásár” – meséli, s az első millióját néhány hónap alatt „összehancúrozta. Aztán könnyen jött a második, majd a harmadik „milkó” is, mert „mennyiségre” dolgozott. Havonta 10-15 kuncsaftot is bevállalt, akikhez több-kevesebb rendszerességgel járt.

„Az akkori kedvencem egy vállalkozó felesége volt. A dúsgazdag pasi vidéken volt felvásárló, a feleség meg otthon nézte a tévét, kakáltatta a kutyulit, élvezet meg semmi. Amikor felhívott, közölte, hogy nem akar félrelépni, inkább társaságra van szüksége. Gondoltam, megint egy lelki beteg, elhanyagolt luxusmaca. De tévedtem. Egy helyes szőke csajszi volt, Monroe-típus. Bombázó megjelenés, depresszív alkat, szerencsétlen gyerekkor. Hosszú estéken át „gyónt” nekem, s tényleg csak beszélgetni akart. Biz’ isten, megsajnáltam. Egyszer a párnája alatt pisztolyt találtam. Azt mondta, apuci adta neki, hogy megvédje magát a rosszfiúk ellen. Alkalmanként egy tízest adott, ami jó pénz volt akkoriban. Aztán egyik délelőtt felhívott, hogy ne menjek többet. Nála felejtettem az öngyújtómat, s a férje megtalálta. Úgy megverte, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Egy ötvenes tolmácsnőre is emlékszem, aki elegáns dáma és hétpróbás kurva volt. Kerek perec megmondta, hogy a szado-mazót szereti, mégpedig a legdurvább fajtából. Vállaltam, s minden alkalommal olyan voltam vele, mint egy vadállat. Imádta, de a műsor végén azonnal kitette a szűröm. Alkalmanként húsz ruppót adott, ami a múlt században nem volt rossz órabér[24]. Akkoriban volt egy tanítónőm is. Épp hogy negyvenes, csinos nő, aki valami családi defekt miatt (apu verte anyut?) nem akart férjhez menni, de imádta a szexet. Úgy jártam fel hozzá, mint egy bejárónő. Szex előtt mindig el kellett mosogatnom, a nappaliban meg porszívóztam, ő pedig figyelt. Ez volt az előjáték. Aztán amikor már felpörgött, villámgyorsan letepert, és valósággal megerőszakolt. De soha nem a hálószobában csináltuk, mert az volt a tisztaszoba. Az utcán sem mutatkozott velem. Úgy kezelt, mint egy cselédet, és röstellem, de úgy is fizette a szolgálataimat. Le is építettem a fizetős hárememből.”

A „szépfiúvá” előlépett Tonió életében ez a hőskor két évig tartott. Hívták, ment; nem válogatott. A nők pedig ki voltak éhezve rá, mert aki egyszer megkóstolta a „főztjét”, másodszor-harmadszor is szedni akart belőle. De a teljesítőképességnek az ő esetében is volt határa. Ezért a „körúti Casanova” a mennyiségről fokozatosan áttért a minőségre, s „kalandozás” helyett stabil vevőkört, „exkluzív portfoliót” alakított ki magának. Ügyfeleit a „jobb körökből”, majd a művészvilágból is válogatta, s az „ügyes playboynak” hamarosan híre ment. Kézről kézre adták, s a férfiak is érdeklődni kezdtek a szolgáltatásai iránt. Újabb egy év elteltével Audival közlekedett, Armani öltönyben járt, s a Rózsadombon bérelt lakást.

Az élménybeszámoló a „műfaj” kiszélesítésével folytatódott: „Az utóbbi években egyes mérvadó társasági körökben az extrém szex a divat. Erről írnak a lapok, így csinálják a sztárok, ezt népszerűsíti a média. Beckham szeretője biszex, a listavezető orosz popduó leszbi, a művészek fűvel-fával. S ha ez a minta, akkor persze ezt másoknak is ki kell próbálni. A vibrátorok mehetnek a fiókba, a lovaglóostor, a bőrmaszk, a jégcsákány a szemétbe, jöjjenek a friss élvezetek! S ha ez kell, hát megkapják! Ami viszont még nekem is új, egyre több »meleg« jelentkezik a társaságomért. Óriási a kereslet, mert sokan ki akarják próbálni a feelinget. S ami még meglepőbb, hogy üzleti körökben is mutatkozik érdeklődés. De itt még »rejtett« a kereslet, mert a lebukás komoly veszélyekkel jár.

Tavaly például az egyik partnerem afrikai vadászatra vitt magával. Kilőtt néhány antilopot, kifizetett egy kisebb vagyont, de legalább tíz napig zavartalanul hódolhatott mindkét szenvedélyének. Azóta többször voltunk külföldön, de mindig külön utazunk. Itthon szigorúan titkolnia kell a vonzalmát, mert az ő köreiben ez tabu téma. Azonnal kirekesztenék, ha kitudódna. Még barátnőt is tart – persze pénzért – a hajlamai leplezésére. Természetesen gavallérosan megfizeti a »barátságomat«, de már kétszer volt idegösszeomlása a titkolózással járó feszültség miatt.”

Tonió az elmúlt két évben már csak tehetős és magas beosztású ügyfelekkel tartotta a kapcsolatot. Nőkkel, férfiakkal egyaránt. Ma már megengedheti magának, hogy kizárólag gazdag partnerei legyenek. Kihasználja az újburzsoázia diszkrét báját: A csődbe jutott kapcsolatokat, az impotens férjeket, a látszat- és érdekházasságokat, a propaganda-együttéléseket. Szerinte a társadalmi kulisszák mögött ma már milliárdos szexpiac működik, amely bármilyen igényt kielégít. „Mindenki másképp csinálja, mindenki másképp kívánja!” – ám Tonió szerint nagyon kevés az igazi szexmágus, ezért a jókat foglalkoztatják, megbecsülik.

„A felszín mögött láthatatlan birodalom van kiépülőben. Amikor régebben modellkedtem, pin­cérkedtem, gyakran hívtak fogadásokra, koktélpartikra, gálákra, házi ünnepségekre. Megjelenés öltönyben, szmokingban – az igényektől függően. Szépelegtünk, hajbókoltunk, ki- és felszolgáltunk. Aztán megkaptuk a gázsit, és viszlát! Most ugyanezt tapasztalom a szexpiacon is, amelynek hallatán mindenki az út mentén ácsorgó népségre, a kocsisorra gondol. Én viszont arról a piacról beszélek, ami rejtve marad. Ahol a kuncsaftok politikusok, média- és popsztárok, maffiafőnökök, gengsz­terek, topmenedzserek, üzletasszonyok. Ahol tízmilliós autókban testőrök kísérik a luxushölgyeket a rezidenciákra, a hét végi vadászatokra, a fogadásokra. Ahol fényképes katalógusokból lehet választani kisfiúkat és nagylányokat, ahol a »kongresszusi turistáknak« feketék éppúgy rendelkezésükre állnak, mint keleti szépségek. Mindig és mindenhol teljes diszkréció! Busás honorárium. Olykor »üzemi balesetek«. Na, de ez már olyan terület, ahol aknák is robbanhatnak. Úgyhogy eddig, és ne tovább!”

Tonió tíz éve űzi az ipart, és bár ismeri jól a szexpiac kulisszatitkait, szeretne megmaradni magánzónak. Megvannak a partnerei, működnek a kapcsolatai, s mivel esze ágában sincs mások üzletére törni, úgy gondolja, képes lesz még néhány évig fenntartani magát. „Jó üzletemberként itt is figyelni kell a trendek alakulását, az elit szokásait, kívánságait – mondja. – Ha azt látom, hogy valaki megengedheti magának az 500 milliós villát, a 200 ezer forintos Boss öltönyt, Prada kosztümöt, a 200 ezer forintos Cartier szemüveget, a 100 ezer forintos Mont Blanc tollat, a 300 ezer forintos Rolex órát, a Nokia prémiumtelefont vagy a BMW 7-est, akkor az ágyban is el kell hitetni vele, hogy egy márkás pasival hódol az élvezetnek. Nem vagyok szívbajos. Van, akivel elmegyek 50 ezerért, de van amikor a félmilliót is keveslem attól, akinek az ágyába bújok.

Ez a kör ha elfogad, megfizet, mert önmagának hízeleg vele. S természetesen a legjobbat akarja kapni. Hát megkapja! Tavaly nyáron egy vállalkozó feleségével tízmillióért »pihentem« néhány hetet egy luxushajón. Az összegért természetesen »full service-t« kellett nyújtanom. A férj nem volt velünk, mert nem ért rá, de a csekkemet ő adta át. A feleséggel látszat házasságban élnek, mert a va­gyon sötét titkai valószínűleg örökre összekötik őket. Nálunk is sokan szerezték piszkos üzletekből az első milliójukat. Én annyiban különbözöm tőlük, hogy mivel nem volt más lehetőségem, a testi adottságaimat kamatoztattam. Bejött, és soha, senki ne firtassa, hogy mi volt az ára!”

Budai luxuskéglijében Tonió ma is egyedül él. Nincs állandó partnere, élettársa. Lakásába nem visz idegeneket, mindig ő megy a megadott címre. Szabadidejében golfozik, lovagol, utazik, kapcsolatokat épít, edzőterembe, kozmetikushoz, orvoshoz jár, rendszeresen csináltat Aids-tesztet. Még néhány évig szeretné űzni az ipart, aztán családot fog alapítani. Új helyen, új környezetben. „Talán valahol Európában.” A felesége, gyerekei semmit nem tudhatnak meg a múltjáról. Tiszta lappal – s nagy bankszámlával – fogja újrakezdeni az életét.

Sebők János, Népszabadság, 2004. június 12. (7. oldal)

 

Kényes témák

 

A társadalmi ellentétek, a különféle megtorlások gyakori kiváltó oka a karmikus adósságok felgyülemlése. Erre az ok-okozati összefüggésre számtalan példát találunk a történelemben. Az emberek zöme azonban nem vesz róla tudomást, és úgy te­kinti a büntetés bekövetkezését, mint a különféle dik­tatórikus rendszerek véres megtorlását. Ezeknek a rend­szereknek a létrehozói és irányítói azonban nem má­sok, mint eszközök a sors kezében. Egy angyali üzenet szerint a magunk alakította történelemben szükség van háborúkra, de „jaj azoknak, akik kirobbantják”. A pö­röly szerepét vállalókra iszonyatos büntetés vár a po­kol­ban. Jézus is ezt mondta az utolsó vacsorán: „Mert az Emberfia elmegy ugyan amint elrendeltetett, de jaj annak, aki elárulja őt.”

Mivel a média mind gyakrabban foglalkozik egyes népcsoportok által elkövetett túlkapásokkal, visszássá­gokkal, fel kell rá hívni az érintettek figyelmét, hogy a jelenlegi helyzet kísértetiesen hasonlít az 1930-as évek zsidóellenes hangulatára. Most történetesen nem a zsi­dók, hanem a cigányok, vagy ahogy mostanában neve­zik őket a romák állnak a k­i­sebbségellenes hangu­lat­keltés középpontjában. Olaj a tűzre, hogy a demokrati­kus társadalmakban semmi sem állja útját a visszaélé­sek napvilágra hozásának, a negatív megnyilvánulások kitárgyalásának. Lássunk belőle néhány példát a napi­sajtóból:

 

„Amióta Romániát az Európai Unió levette a vízumköteles országok listájáról, Nyugat-Euró­pá­ban ug­rásszerűen megnőtt a román látogatók száma, ám je­lentős részük nem az idegenforgalmi bevételeket gya­rapítja. Különösen sok a gond a román útlevéllel érke­ző, cigány származású egyéni és csoportos »tu­risták­kal«. Tekintélyes román lapok (pl. az Adevarul, az Evenimentul Zilei és a Liber­tatea) szerint a Nyu­gatra vándorolt romák általában gyorsan megtalálják a he­lyüket, ha nem a társadalomban, akkor amellett. A Rómában élő roma vendégmunkásoknak azonban kel­lemetlen meglepetésben volt részük az elmúlt vasár­napok egyikén. A rendőrség láncokkal és lakatokkal zárta le a »románok parkja« néven elhíresült közte­rületet az Anagnina metrómegállónál. Az állomás környéke tavaly óta törzshelye a Rómába települt romáknak. Az Anagnina téri »románok parkja« tulajdonképpen egy több száz négyzetméteres parkoló az egyik legszebb és legmodernebb római metrómegálló mellett. A romák vasárnaponként százával lepik el a teret összeegyeztetve a kellemest a hasznossal. Sör, miccs és manele fogyasztása mellett átadják hazatartó ismerőseiknek a csomagjaikat. (A miccs testi, a manele pedig szellemi táplálék. Az előbbi fasírtszerű húsgombóc, az utóbbi pedig román lakodalmas nóta, cigányzenével megbolondítva.) A feketén árult sör a parkban 2 euró­ba kerül, holott a környék minden más bárjában nem haladja meg az ára a másfél eurót. De azért fogy, a jó társaság ösztönzően hat.

A tér bezárását nemcsak a miccs- és sörárusok fogadták felháborodással, hanem a manelés kalóz-CD-kereskedők is, akik azt állítják magukról, hogy az »édes otthont« felidézve oltják a romák honvágyát. Ezt megerősítendő a maneleárus mellett egy hatalmas plakát hirdeti: »EXTRÉM – Román diszkó – Manelománia – Csajozás – Minden évadban nyitva«. A »románok parkja« nevű intézmény úgy 1990 táján alakult meg, azt követően, hogy megjelentek az első roma csoportok Rómában. Egy veteránjuk szerint 1991-ben még a Termini pályaudvar melletti Cinquecento téren gyülekeztek. Onnan a rendőrség űzte el őket. Állítólag addig vizeltek a fák tövére, míg azok kipusztultak. 1994-ben a »románok parkja« átköltözött a Colosseumtól kétlépésnyire levő Sette Sale térre, amiről hamarosan az a hír járta, hogy a parkon sem az olaszok, sem a turisták nem mernek keresztülmenni. Viszont oda jöttek a furgonok, amelyek a külföldre szakadtak csomagjait vették fel és szállították haza, Romániába.

Tavaly azonban megint közbeléptek a hatóságok. Elkobozták a kisteherautókat, 1000 euró fölötti büntetéseket osztogattak, lecsuktak és kitiltottak vagy 60 embert. A sörárusok aztán újfent más helyet kerestek maguknak, na és persze vendégkörüknek. »Ők azok, akik megalapítják a találkahelyet, összegyűjtik a klienseket« – meséli egy vendégmunkás. »2002-ben foglaltuk el az Anagnina teret sörrel, miccsel, magokkal. Az elején vasárnaponként még el-elüldöztek a rendőrök, de aztán békén hagytak bennünket egy ideig. Két hónappal ezelőtt megint kezdtek figyelmeztetni, hogy közteret foglalunk el. Aztán itt is szétcsaptak köztünk. Most ismét kereshetünk másik helyet magunknak« – panaszolja B. G.

A romániai roma bűnözők Nyugat-Európa más gazdag országaiban is előszeretettel tevékenykednek – írják a bukaresti lapok. Annak dacára, hogy az Angliában élő román menekülteknek nincs munkavállalási engedélyük, a legtöbben nagyon jól élnek. A brit közigazgatás nagyvonalúságát kihasználva sok pénzt szakítanak le anélkül, hogy akár a kisujjukat is megmozdítanák érte. Egyikük, bizonyos Gabi, midőn menekültjogot kért, kapott egy házat Smethwickben. Ő megszegve a jogszabályokat, azonnal bérbe adta ezt más menekülteknek 500 dollárért, maga pedig Londonba költözött. Egy legújabb típusú luxus BMW-vel jár ki a fővárosból a lakbérért. Gabi ugyanakkor szociális segélyt is kap mintegy 250 dollár értékben, emellett pedig feketén dolgozik. »Nincs még egy ilyen ország a világon. Ezek hülyék. Ha adnak, miért ne venném el?« – vonogatja a vállát Gabi.

A Spanyolországban »vendégmunkálkodó« romániai romák csoportjához új lopási taktika kialakításának »dicsősége« fűződik. A Barcelona és Madrid környékén dolgozó csoportok bőröndökbe csomagolt gyerekek segítségével rabolják ki az autóbuszokat. A romák három bőrönddel szállnak fel a távolsági buszokra, a csomagok közül kettő üres, a harmadikban viszont egy purdé várja, hogy munkához láthasson. Menet közben előbújik rejtekhelyéről, és zseblámpával a kezében végigfésüli a többi utas bőröndjét, összeszedve mindent, ami értékes. A zsákmányt a másik két kofferbe rejti, majd pedig visszamászik a »saját« bőröndjébe. A romák az utazás végén, mintha mi sem történt volna, fogják csomagjaikat, a többi utas pedig csak jóval később veszi észre, hogy meglopták. A rablást lehetetlen bizonyítani, mert menet közben a csomagokhoz – elméletileg – senki nem férhet hozzá.

Franciaországban a roma bűnözők már »hatósági közeget« is működtetnek, vagyis olyan tolvajokat, akik rendőrnek öltözve az iratok ellenőrzése címén ellopják a turisták pénztárcáját. Ugyanakkor megtalálták a legjobb módszert, hogyan juttathatják haza az lopott ékszereket. Befőttesüvegekből kialakított, házi készítésű marhahúskonzervet küldenek az otthon maradt »szerencsétleneknek«. Egy-egy ilyen szállítmányban a hús közé gyűrűket és aranyláncokat rejtenek el, a »konzervek« tartalmának átvizsgálását azonban senki nem vállalja a förtelmes bűz miatt.

A közelmúltban olasz rendőrök érkeztek Bukarestbe, hogy az itteni rendfenntartókkal egyeztessenek a Romániából Olaszországba érkező bevándorlók ügyében. Toma Zaharia román belügyi és közigazgatási államtitkár közölte, hogy az olasz rendőrség azután döntött így, miután 200 román roma telepedett le Nápoly belvárosában. Ellenük kénytelen volt fellépni a helyi hatóság a lakosság felháborodása miatt. Zaharia elismerte, a schengeni térségbe több »problémákat keltő« romacsoport utazott ki. Létszámuk ugyan nem túl nagy, de erősítik a prostituált- és koldusmaffiát. Az államtitkár azt is hozzátette, hogy a jövőben a megyei rendőrkapitányságok rendszeresen konzultálnak a helyi romaszervezetekkel, ráébresztendő a külföldre utazókat a törvénytisztelet fontosságára. Gheorghe Raducanu, az elnök kisebbségügyi tanácsosa szerint nem a romaprobléma a legnagyobb akadálya Románia EU-csatlakozásának. Ugyanakkor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének elnöke, Peter Schieder a román parlamentben tartott beszédében már hónapokkal ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy a romák nagyarányú migrációja az unió tagállamaiba veszélyeztetheti Románia nehezen kiérdemelt vízummentességét a schengeni térségben.”

Farkas József György, Népszabadság, 2003. július 29. (7. oldal)

[

„Kincstár a baromfiudvarban. A belga rendőrség Charleroi közelében, egy régi kastély hátsó udvarában, a baromfiudvar alatt 80 kilónyi aranytárgyat talált – egy cigány klán elásott kincstárát. A belga sajtó szombaton számolt be a párját ritkító fogásról. A nyomozók 63 kilónyi aranyérmét, továbbá 17 kilónyi arany ékszert találtak, összesen mintegy 400 ezer euró értékben. A helyszínen augusztusban rendeztek először házkutatást, s akkor 25 kilónyi lopottnak gyanított ékszert, órákat, drága illatszert ástak ki a kastély mögötti területről. Szeptemberben újabb razziát tartottak a rendőrök a kastélyban és a mellette levő villában, melyeket a klán készpénzért vásárolt meg. Ekkor kiszabadítottak egy fiatal lányt is, akit a klán férfi tagjai bezártak, de előtte eltörték a karját. Letartóztatásra nem került sor, s jelenleg is csak a mintegy húsztagú klán vezére, Vucasin Dinic áll nemzetközi körözés alatt. Csütörtökön a rendőrök 35 nyomozóval és földmarkolóval érkeztek, s a többórás földtúrás eredményeként jó méteres mélységben több zsákot találtak tele arannyal és más értéktárgyakkal. Charleroi rendőrkapitányságán kiállították a főbb értékeket: az Osztrák-Magyar Monarchiában vert 4100 aranyérmét, amelyek egyenként 100 eurót érhetnek; egy hangszer-antikvá­ri­ustól ellopott, ötezer euró értékű hegedűt; a leghíresebb belga kristályüveggyártó, Val Saint-Lam­bert tucatnyi vázáját; különböző briliáns ékszereket; arany Cartier[25] töltőtollakat; egy értékes állóórát; egy szextánst és egy nagy értékű HIFI berendezést. A házkutatásnál egyetlen hozzátartozó volt jelen, a klánvezér élettársa. Ő családi örökségnek és ajándékoknak vallotta a kincseket. A nyomozók a kihallgatás után szabadon engedték.”

Népszabadság, 2003. december 23. (19. oldal)

[

Több ezer roma kerekedett fel az elmúlt napokban Románia délnyugati részén, Olténiában. Az a hír terjedt el közöttük, hogy az osztrák állam mindegyik cigánynak, aki megfogadja, hogy öt évig nem látogat Ausztriába 150 millió lejt (azaz közel 1 millió forintot fizet). Ez ehhez szükséges iratokat, nyomtatványokat Craiovában és Targu-Jiuban lehet beszerezni. A hírt élelmes „üzletemberek” terjesztették el. Mindent megszerveztek. Letöltötték az Internetről azokat az űrlapokat, amelyekkel tavaly év végéig a náci haláltáborokba hurcoltak kárpótlásért folyamodhattak, s azokat fénymásolással sokszorosították. Az űrlapokat jó pénzért (60-80 ezer lej közti összegekért) eladták a felültetett romáknak. Nagy részük azonban írástudatlan, ezért képtelenek voltak azokat kitölteni. A jóakaratú szervezők erre is gondoltak. Kétszázezer lejért kitöltötték helyettük az íveket. Aztán közölték a cigányokkal, hogy kérelmeiket helyezzék borítékba. A helyszínen borítékot is lehetett vásárolni, igaz, felárral. A címzésért külön díjat számítottak fel, s még a postahivatalokban ingyen osztogatott tértivevény nyomtatványokat is eladták nekik, csaknem egy dollárért darabját.

A turpisságra akkor derült fény, amikor sok száz roma jelent meg Craiova, Targu-Jiu és más városok postahivatalaiban, s kezdték feladni az űrlapokat tartalmazó leveleiket. Mivel az egyik ügyfél nem ragasztotta még le borítékját, a postai alkalmazott szemügyre vette az iratokat. De hiába közölte a cigányokkal, hogy azok egészen más célt szolgálnak, s határidejük is lejárt, az olténiai romák ragaszkodtak hozzá, hogy a posta továbbítsa leveleiket. Az sem baj, hogy 200 ezer lejjel lettek szegényebbek. Cornelia Popescu Gorj megyei postamester szerint intézménye tehetetlen. Muszáj továbbítania az ügyfelek küldeményeit. Hogy aztán Ausztriában ezzel mekkora zűrzavart keltenek majd? Nos, a román posta erről nem tehet. A cigányok azt mondják, voltak olyanok is köztük, akik a családjuk valamennyi tagja számára megvásárolták az űrlapokat. A hatóságok természetesen bottal üthették a szélhámosok nyomát, akik néhány nap alatt legalább húszezer dolláros haszonnal távoztak a környékről.

Tibori Szabó Zoltán, Népszabadság, 2004. június 5. (3. oldal)

[

Kártérítési ügyben nem csak a romákat csapták be. Ők is átverték Ausztriát. Vezetőik több száz millió forintot csaltak ki az osztrák államtól:

Eddig három gyanúsítottat vett őrizetbe a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság a roma kárpótlásokkal kapcsolatos csalások ügyében. A gyanúsítottak között kisebbségi önkormányzati vezetők is találhatók. A múlt év novembere óta állampolgári bejelentések alapján folyik nyomozás a megyében a visszaélések miatt. Közismert, hogy az Osztrák Megbékélési Alap kárpótlást adott azoknak a romáknak, akiket 1944-ben és 1945-ben ausztriai gettókba hurcoltak el. Mint kiderült, többen jogtalanul vettek fel különféle összegeket, meghurcoltatásuk igazolására hamis tartalmú nyilatkozatokat szereztek. Kiss Imréné alezredes, a megyei főkapitányság sajtóreferense tudósítónkat arról tájékoztatta: a vizsgálat szerint eddig mintegy 200 millió forint összeget utaltak át összesen 250 igénylőnek, és többségük jogosulatlanul jutott a pénzhez. Az ügyben 11 gyanúsított ellen folyik nyomozás. L. Ferenc már korábban, H. Attila és B. József a napokban került előzetes letartóztatásba. A rendőrség nem árulta el az érintettek közéleti funkcióit, de más forrásból szerzett értesüléseink szerint egyikük a győri roma kisebbségi önkormányzat helyettes vezetője, másikuk pedig a tatabányai roma kisebbségi önkormányzat elnöke. Az alapos gyanú szerint jelentős kárt okozó, folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett csalást és többrendbeli magánokirat-hamisítást követtek el.

Munkatársunktól, Népszabadság, 2004. november 3.(22. oldal)

[

Ez a cikk a szegénység valódi okára is rávilágít:

A Baranya megyei Gilvánfán élő romák között elterjedt annak a híre, hogy felszámolják a Varga-telepet. Pedig erre senki nem tett konkrét ígéretet. Az itt élők mégis reménykednek. – Attól még, hogy van ez az Európai Unió, nem változik semmi, attól még ugyanúgy lesznek gazdagok és szegények. Mi mindig szegények maradunk. Nekünk sosem lesz annyi pénzünk, hogy házat építsünk. Soha! De hogy mi lesz velünk, hová megyünk, ha összedőlnek ezek a házak, azt ne kérdezze! Pedig összedőlnek, pár év, és összedől mind. A 29 éves Ignác Marianna Gilvánfán lakik, a Varga-telepen. A négyszáz lelkes, romák lakta Gilvánfa Magyarország egyik legszegényebb települése. A baranyai faluban a munkanélküliség 80-90%-os. A község legnyomorúságosabb része a Varga-telep, ahol 22 szoba-konyhás téglaház sorakozik. A legkisebb porta itt alig 10 négyzetméteres, a legnagyobb kétakkora. A Varga-telep az erdőről betelepült romák számára épült az 1950-es ’60-as években, s a falu akkori tanácselnökéről kapta a nevét. Ezek az elgazosodott kerttel övezett, komfort nélküli, esetenként földes padlatú, koszlott ágyakkal és rozzant székekkel bebútorozott viskók általában 4-5 tagú családoknak adnak otthont.

A Varga-telepen senkinek sincs állása, itt csak a családi pótlék, a gyes és a szociális segély számít biztos jövedelemnek. A telep lakói belenyugodtak helyzetükbe, s ha arról kérdezzük őket, hogy próbáltak-e az elmúlt tíz évben munkát keresni, akkor elismerik, hogy nem. Még csak azzal sem mentegetőznek, hogy bőrük színe miatt nem találnak állást. Legfeljebb azt említik, hogy nincs szakmájuk, és így nehéz. Néhányan alkalmi munkából egészítik ki csekély jövedelmüket, de sokan bevallják, hogy nem vállalnak napszámot. Az egyik Varga-telepi házban lakik Ignác Marianna élettársával és két gyermekével. A vakító fehér nadrágot és blúzt viselő, rövid haját szőkére festő asszony elmondja, hogy neki még nem volt munkahelye, s napszámba se jár el, mert nem bírja.

Amúgy Ignác Marianna azért hozta szóba a házépítés dolgát, mert elterjedt Gilvánfán, hogy felszámolják a Varga-telepet. A hír onnan ered, hogy Teleki László, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára többször kijelentette, a kormány a cigánytelepek megszüntetésére programot készít. Ez az információ Gilvánfán szájról szájra járt, és úgy rögzült a falubeliekben, hogy a Varga-telepet felszámolják. Pedig erre senki sem tett konkrét ígéretet. Ignác Marianna azonban nem reménykedik. Szerinte akkor számolják majd fel a telepet, ha összedőlnek a kunyhóik. Erre van esély. Három ház még a ’90-es évek közepén lakhatatlanná vált, és legalább fél tucat viskóval bármikor megtörténhet ugyanez. Az összedőlt porták lakói beköltöztek egy hosszú tornácos parasztházba, ami valaha egy módos gazda otthona volt, később pedig a falu könyvtáraként szolgált. A község képviselő-testülete írásban ugyan sosem utalta ki a házat a lakásfoglalóknak, a falu irányítói azonban szóban engedélyt adtak arra, hogy a telepen otthon nélkül maradó családok eztán a volt könyvtárban húzzák meg magukat.

A telepről ideköltözött lakók a végletekig lehasználták az egykor mutatós házat, mostanra ez az épület is omlófélben van. Jelenleg három család tizenhat tagja él itt. A ház három szobájának egyikében Balogh Istvánné lakik élettársával és négy gyermekével. Az ágyakkal zsúfolt, 4 × 5 méteres helyiség nemcsak lakószoba, de konyha és fürdőszoba is egyben. Igaz, utóbbin csak egy műanyag gyerekkádat kell érteni, amibe – ha valaki fürdeni akar – az udvarról hordják a vizet.

−  Úgy tudom, hogy az állam épít nekünk házat – osztja meg velem reményeit Baloghné. Nekünk nincs pénzünk, segélyből élünk, és a családi pótlékból. Az élettársam napszámot vállal, most is ott van. Nyáron hetente háromszor is elmegy, megkeres napi háromezret. Télen viszont nincs napszám, akkor nehezebb.

Az aligha kérdéses, hogy a Varga-telepiek a maguk erejéből nem jutnak elfogadható otthonhoz. Ugyanakkor az is tény, hogy azok a gilvánfaiak, akik saját erőből építkeztek, helytelenítenék, ha a telepiek „csak úgy” lakáshoz jutnának. Ők úgy vélekednek, hogy az emberek csak akkor becsülik meg a házukat, ha azért tettek is valamit. Hogy a Varga-telep felszámolása mikor kezdődhet el, azt még senki sem tudja. Azt sem, hogy milyen áldozatvállalás várható el a telep nincstelen, iskolázatlan, a munka világából másfél évtizede kiesett lakóitól. A Varga-telepiek várják a csodát. Kérdés, hogy az omladozó házak bírják-e addig, amíg a csoda rájuk köszön.

Népszabadság, Ungár Tamás, 2004. július 12. (11. oldal)

[

Hosszú sorban csörömpölnek az üres vödrökkel a romák a kassai Luník panelgettóban. És átkozódnak. Szidják a kormányt, különösen Ludovít Kaník munka- és szociálisügyi minisztert, aki tavalytól alaposan megnyirbálta a szociális segélyeket.

−  Két éve még tízezer koronánál (hatvanezer forintnál) jóval többet kaptunk havonta. Ma már csak hat hónapig jár a munkanélküli-segély, azután alig ötezer koronát (harmincezer forintot) vetnek oda, meg havi ötvenet, ha orvoshoz kell menni, bármekkora is a család. Ebből a kis pénzből csak éhen lehet halni – kiabálja egy nő. Zajos helyeslés a válasz. A hetvenes években épült, mára teljesen lepusztult lakótelep a romák súlyos szociális gondjainak elborzasztó tü­körképe lett. Késő ősszel a felhalmozott adósságok miatt kikapcsolták a gázt. A múlt héten pedig elzárták a vízcsapot. Erre a lépésre készül az áramszolgáltató is.

−  Csak akkor adunk újra vizet, ha legalább a tartozásuk felét törlesztik! – bömböli érdeklő­désemre a telefonba a kelet-szlovákiai vízművek egyik vezetője. Öt napja egyetlen helyen, a kerületi polgármesteri hivatal előtti tartálykocsiból lehet vízhez jutni. – Már nem sokáig – sóhajt Ladislav Sana helyi polgármester. Pavol Cunderlík Közegészségügyi és járványfelelős lép ki az egyik ajtón, falfehéren kapkodja a levegőt.

−  Elviselhetetlen a bűz már a folyosókon is. Sokan már a közeli tóban vagy a parton végzik a szükségüket. Bármelyik órában súlyos járvány törhet ki – rebegi. Zuzana Bobríková, a kassai polgármesteri hivatal szóvivője az idesereglett újságíróknak magyarázza:

−  A lakótelep 666 lakásában hivatalosan 807 személy lakik. Ennél azonban jóval többen vannak, mert tavaly sok kassai és kelet-szlovákiai hajléktalan jött ide a rokonához. A számlákat pedig mindössze huszonkét család fizeti. Kedden válságstáb alakul, amely szigorú ellenőrzést tart. Akinek nincs érvényes bérleti szerződése és nincs bejelentve, annak távoznia kell. Akár kar­hatalommal is gondoskodunk erről. Vízre, villanyra pedig havonta egy ezrest szedünk csalá­donként. Ha mindenki fizet, akkor összegyűlhet annyi pénz, amennyit előlegként kérnek a szol­gáltatók. Szűkös költségvetéséből segít a város is. Aki ennyit sem ad, azt szükséglaká­sok­ba költöztetjük – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Óriási felzúdulás fogadja szavait.

−  Sehova sem megyünk, legfeljebb tüntetni, de azt megkeserülik a politikus urak! – csattannak fel a dühödt válaszok. Megkerestük Klára Orgovánová romaügyi kormánybiztost. Ő meglepő módon a Dzurinda-kabinetet bírálja.

−  Sorolnék biztató példákat is, ha nem törpülnének el a legtöbb roma súlyos megélhetési gondjai mögött. A lényeg: a drasztikus és érzéketlen szociális reformok a munkanélkülieket, közülük is leginkább a romákat sújtották. Lakásaikat az ügyeskedők kaparintják meg. Felújítják, és jó drágán eladják. Tűzzel játszanak a politikusaink. Kelet-Szlovákiában robbanásveszélyes hely­zet alakulhat ki – válaszolja érezhető aggodalommal.

Szilvássy József  – Népszabadság, 2005. április 23. (9. oldal)

[

A roma társadalom egzisztenciális helyzete nem véletlenül alakult így. Kimondva, kimondatlanul mindenki tudja, hogy a munkakerülésük sodorta őket ebbe a helyzetbe. Könnyebb ugyanis felvenni az állam által folyósított szociális segélyt, mint megfogni a szerszám nyelét. A munkához való hozzáállás megváltoztatásán kívül létfontosságú lenne a tanulás, az iskolázottság szorgalmazása. Szakképesítés nélkül ugyanis ma már nem lehet álláshoz jutni. Ennek ellenére sok cigány család nem járatja iskolába a gyerekeit, vagy néhány osztály elvégzése után már az általános iskolából is kibuknak. A gyerek példaképe a szülő. Ha a szülő lusta, munkakerülő, akkor hogyan várhatná el a gyerekétől, hogy iskolába járjon, tanuljon.

Sok problémát okoz a roma gyerekek deviáns viselkedése is, ami lehetetlenné teszi a tanítást. Miu­tán ezeknek a tanulóknak a szülei semmit sem tesznek gyermekeik megfékezése, jobb belátásra térítése érdekében, érthető a magyar szülők felháborodása. A legtöbb szü­lő azért küldi a gyermekeit iskolába, hogy tanuljanak, a tanulni nem kívá­nók azonban lehetetlenné teszik az órák megtartását. Emellett megfé­lem­lítik, állandóan terrorizálják a ta­náraikat. Kihasználják a helyzeti elő­nyüket, hogy a magyar oktatási rend­szer szigorúan tiltja a szegre­gációt, a cigány származású tanulók elkülö­ní­tését. Ennélfogva már nem egy olyan iskola van az országban, ahol leállt vagy akadozik a tanítás, a pe­dagó­gusok nem képesek ellátni a fe­lada­tukat. Egy megbélyegzett ki­sebb­­ség számára ez a viselkedés nem a legj­obb módja a többség jóin­du­latá­nak elnyerésére. Ez a magatartás csak tovább fokozza a cigányokkal szembeni ellenérzést, ami később gyűlöletté és a sorsukkal szembeni teljes közönnyé fog válni:

 

A tanárok szerint a kaposvári Széchenyi István Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakképző Iskola réme lett egy 17 éves diáklány, akivel szemben az egész pedagóguskar tehetetlen. A deviánsan viselkedő gyermek osztályában odáig fajult a helyzet, hogy a tanárok nem tudnak tanítani, a legjobban tanulók közül öt diákot más intézménybe írattak szüleik – mutatja tehetetlenségüket Tóth Imre iskolaigazgató. A lányt eddig nem sikerült másik iskolába helyezni, a jelenlegiből pedig nem lehet eltanácsolni 18 éves koráig. A tanárok szerint többször előfordult, hogy a lány óra alatt sminkelt, reggelizett, telefonált, kötekedett társaival és tanáraival, durván beszél, és igyekszik a vele nem szimpatizálókat megfélemlíteni. Egyik tanárát leköpte, a másikhoz pirosra festett tampont vágott. Felgyújtotta egyik diáktársa haját.

A lány ellen az előző tanévben fegyelmit indítottak, a fenntartó önkormányzat támogatásával kezdeményezve más iskolába való áthelyezését. Ezt azonban a lány apja megtámadta – sikerrel: a bíróság alaki hibák miatt érvénytelenítette a határozatot. Idén januárban ismét fegyelmit indítottak a lány ellen, kezdeményezve az iskolaváltást, de az önkormányzat jegyzője egy újabb, jogilag alaposabb határozat meghozatalát kérte az intézménytől. Az iskola az oktatási ombudsman segítségét is kérte az ügyben. Az igazgató tájékoztatása szerint a parlamenti ombudsman a jogszabályokra hivatkozva azt erősítette meg, hogy 18 év alatti gyermeket súlyos fegyelmi vétség, fizikai erőszak esetén lehet csak eltanácsolni. Erre sokan azt mondják, hogy könnyű a politika magaslatából szónokolni, de a kisebbségi jogok élharcosai sem íratnák be a gyerekeiket olyan iskolába, ahol a cigánytanulók többségben vannak. 

−  Ez a jogi helyzet teljesen kiszolgáltatottá és eszköztelenné teszi a tanárokat, miközben egyre fegyelmezetlenebbek és agresszívabbak a gyerekek – mondta a jogszabály-változtatást sürgető igazgató. Hozzátette: az érintett pedagógusok közölték vele, ha most sem sikerül a deviáns lány eltanácsolását megoldani, akkor nem hajlandók tovább tanítani abban az osztályban, ahová jár. A lány édesapja tudósítónknak elismerte, hogy a gyermekének felrótt cselekmények javarészt megtörténtek, de hozzátette: szerinte semmi nem ok nélküli. Gyereke azért „idegenedett el” a tanáraitól, mert előfordult, hogy rázárták az ajtót, kicsavarták a kezét, hamisítványnak nevezték az ellenőrzőjébe orvos által írt igazolást.

−  Ma már más világot élünk, máshogy viselkednek a serdülők, mint régen, és ehhez nem tud alkalmazkodni ez az idős, nem eléggé rugalmas pedagóguskar – fogalmazott az apa. Szerinte alaptalan a vádaskodás, hogy a lánya miatt írattak ki az osztályból már öt gyereket. Tagadta, hogy bárkit megfenyegetett volna ő vagy a lánya, sőt szerinte inkább őket érte fenyegetés. Megtiltotta a lányának, hogy az ellenőrzőjét odaadja az osztályfőnökének, aki – szerinte – utólag akart beírni hiányzásokat, a köpködést és hasonlókat. Az apa az ellenséges légkör bizonyítékának tartja, hogy miközben a lányát 10-11 tanár tanítja, mégis, a teljes 70 fős pedagóguskar aláírta a legutóbbi, eltávolításáról szóló határozatot.

A Somogyi Hírlap tegnapi számában nyilatkozó igazgató állítása szerint a 17 éves lány apja a gyerek roma származását is megnevezte a konfliktus okaként. Tudósítónknak viszont az apa kijelentette: ennek nincs szerepe az ügyben. Tegnap délután nevelési értekezleten – az önkormányzat illetékesének jelenlétében – tárgyaltak a lány ellen indított újabb fegyelmiről. A város képviselője jogi segítséget és gyorsított ügykezelést ajánlott a tantestületnek.

Török Tünde – Népszabadság, 2008. március 28. (4. oldal)

[

Mindezeket látva, hallva, tapasztalva mind intenzívebbé válik a cigányokkal szembeni ellenérzés. A nem túl hízelgő megítélésüket tovább rontja a kötözködő magtartásuk, a nálunk is napirenden levő bolti lopások, piaci fosztogatások, kocsmai verekedések. Mindezt tetézi a cigány vezetők, politikusok sikkasztása. Parlamenti- és önkormányzati képviselőik saját zsebre dolgoznak, a rájuk bízott állami pénzek nyomtalanul eltűnnek. Egyre jobban fogy az emberek türelme. Szinte naponta hallunk olyan kifakadásokat, hogy: „Mások egy életen át keményen megdolgoznak a napi betevőért, és azért, hogy fedél legyen a fejük felett, addig ezek csak elpotyogtatnak néhány purdét, aztán máris kapnak az államtól lakást, meg milliós segélyeket. Utána felszedik és eltüzelik az ingyenlakás parkettáját, tábortüzet raknak a szobában. Hát hol itt az igazság?” Ha a cigányok pusztán azért kapnak állami támogatást, mert romák, nem pedig azért mert szegények, ez nem más, mint a szociális gondok etnocizálása.

Sokan emlegetik, hogy a „hátrányos helyzetű családoknak” az állam elengedi, illetve átvállalja az éveken át felhalmozódott közüzemi tartozásukat, miközben mások a „fogukhoz vernek minden garast”, hogy havonta rendesen fizethessék a víz-, gáz- és villanyszámlájukat. A romák támogatása azonban nem érte el a célját, csak az előítéletek további elmélyüléséhez vezetett. A kulturális örökségünket féltők szerint: „Semmi sem szent nekik. Elhurcolják a parkokból és beolvasztják nemzeti hőseink bronzszobrait. Ha elfogynak a szobrok, elvágják és kihúzkodják a csatornákból a postai-, a vasúti- és a villamos kábeleket, és a bennük található rézvezetéket olvasztják be.” A parázs hangulatot a karrierdiplomaták önáltató kisebbségvédő szólamai sem képesek ellensúlyozni, akik meglovagolják a demokratikus társadalmak gyengékkel szemben tanúsított fokozott rokonszenvét, és az emberi jogok élharcosaként próbálnak előbbre jutni a politikában.

Ezek a nyilatkozatok, a kisebbségvédő határozatok azon­ban nem sokat érnek. Csupán ideig-óráig képesek visszatar­tani az indulatok elszabadu­lását. Ezt a folyamatot csak az érintettek tudnák visszafor­dí­ta­ni, a helyzet elmé­r­ge­sedését megaka­dályoz­ni. Most még nem késő belát­ni, hogy rossz irányba ha­ladnak, az ellen­szen­ves vi­sel­kedést folytatók még jó útra térhetnek. Ha ez nem történik meg, akkor né­hány évtized múlva egy új ho­lo­caust várható. A különféle szél­sőjobboldali és fasiszta cso­portok már ugrásra ké­szen áll­nak, hogy betöltsék „Isten os­to­rának” szerepét. Ennek kez­detét észre sem fogjuk venni. A leszámolás többnyire csak az esemé­nyek lezajlása, a tényfel­táró tárgyalások lefolyta­tása után derül ki. A II. világ­háború alatt senki sem tudta, hogy mi folyik a náci „munkatábo­rokban”. Ha valaki hallott is róla, nem hitte el, vagy nem akarta elhinni. Csak a kon­cent­rációs táborok felszabadítása után vált egyértelművé, hogy mi történt. Addigra azonban már 13 millió embert (6 millió zsidót, 5 millió cigányt s egyéb nációhoz tartozót, 2 millió homoszexuálist va­la­mint nyomorékot) lőttek agyon, illetve gázosítottak el és semmisítettek meg a krematóriumokban. A távoli vidékeken létesített „munkára nevelő táborok” nagyon könnyen válhatnak halálgyárakká.

Kezdetben a világméretű nép­­­irtás irányítói sem kelte­nek gya­nút az emberekben. Ne felejtsük el, hogy Hitler sem Anti­krisz­tus­ként kezdte a pá­lyafutá­sát. 1932-ben a Nem­­ze­ti Szo­cialista Párt demokrati­kus úton ju­tott hatalomra. Sza­­bad vá­lasztáso­kon elnyert több­ségi szavazattal kerül­tek élre a Parlamentben. Nö­vekvő népszerű­sé­gére való tekin­tet­tel 1933-ban Paul von Hin­denburg kinevezte Hitlert kan­­cellárrá. Ország­szer­te ünne­pelt hőssé vált, a gaz­dasági vi­lág­válságból ki­lá­baló Németor­szág benne lát­ta az ország meg­­men­tőjét. Nemzetközi meg­íté­lése is igen jó volt. 1938-ban a Ti­me Magazinban Adolf Hit­ler volt az év embere. (1942-ben pedig Sztálint válasz­tották az év emberévé.)

Ne feledkezzünk el arról sem, hogy a túlvilági erők által folytatott megméretés folyamatosan zaj­lik. Nem csak az egyéneket, hanem a különféle népek, népcsoportok viselkedését is folyamatosan figyelik, és ha a mérleg nyelve rossz irányba billen, már nincs mit tenni. A büntetés, a leszámolás elkerülhetetlen. A bennünket felügyelő hatalmak nem törődnek azzal, hogy mi nem hiszünk a létezésükben. Ettől függetlenül teszik a dolgukat. A büntetést ugyan Isten mondja ki az érintettek felett, de nem ő hajtja végre. Ezt a feladatot rábízza a Gonosz erőkre, akik szíves örömest vállalkoznak a le­bonyolítására. Mivel ők nem rendelkeznek fizikai testtel, az emberek közül kiválasztják azokat a személyeket, akik korábbi vagy előző életbeli sérelmeik alapján mérhetetlen gyűlöletet táplálnak a megsemmisítésre ítélt réteggel szemben, és vakon engedelmeskednek az őket manipuláló erőknek. Ők vezényelték le az arisztokrácia bukását kiváltó I. és II. világháborút is.

Az ilyen nagyszabású büntető akciók lebonyolítása azonban emberfeletti képességet igényel, amivel mi nem rendelkezünk. Nem is bízzák ránk. Amíg a Sátán és fekete angyalai a háttérből, láthatatlanul irányítják az eseményeket, a démonok tevőlegesen is átveszik a hatalmat a kulcsfontossá­gú személyek felett. Ez történt Hitlerrel is. Adolf Hitler (illetve akkor még Schicklgruber), az I. világháború tizedese civilben egy tehetségetlen piktor volt. Egész életműve néhány jelentéktelen olajfestményből állt. Saját lelkének adottságai nem tették volna képessé hatalmas tömegek megnyerésére, a II. világháború nagyszabású hadműveleteinek irányítására. Az alkalmanként több százezres hallgatóságából nem ő váltotta ki a tömeghipnózist, hanem egy nála jóval fejlettebb gonosz lélek, amely erre az időszakra megszállta.

A szemtanúk is úgy emlékeznek meg róla, hogy Hitlert minden bizonnyal egy démoni lény száll­ta meg, amikor szónokolt: „Ekkor sátáni fény gyúlt benne”. A kistermetű, nevetséges ecsetbajszú, jelentéktelen figura fekete angyallá változott. Staccatószerű, demagógikus kádenciákba átcsapó hangjával mindenkit hipnotizált, bűvöletben tartott. A beszéd végén a démon elszállt belőle, és Hitler visszaváltozott kis szürke, közönséges emberré. Fáradtan, üveges tekintettel meredt maga elé, mint aki maga sem érti, hogy mi történt vele. Beszédei alatt a magasan fejlett sátáni lény olyan magnetikus vonzóerőt kölcsönzött neki, amelynek senki sem tudott ellenállni. Az arcára valóságos önkívületi rajongás ült ki. Valamiféle médiumi révületbe esett. Hitler maga is utalt az őt uraló metafizikai hatalomra. Tábornokainak gyakran említette, hogy „belső hang” irányítja, és egyszer megjegyezte: „Egy alvajáró precizitásával és biztonságával követem a nekem kijelölt utat.” Szerencsétlen nem is sejtette, hogy mit és kit követett.

 Ha az ítélet kimondatott, és a végrehajtó megtaláltatott, már semmit sem lehet tenni. Ezeket a személyeket ugyanis lehetetlen eltávolítani. Hitler ellen több mint 40 alkalommal kíséreltek meg merényletet. Mindegyiket megúszta, gyakorlatilag egyetlen karcolás nélkül. A pokol angyalai nem csak a szándékos, hanem a véletlenszerű balesetektől is védik követeiket. 1917-ben Hitler még csak tizedes volt az I. világháborúban. Ennek ellenére a túlvilági lények állandóan rajta tartották a szemüket. Egy éjszaka a harcmezőn olvadt fémbe és földbe ásva látta magát. Felriadt álmából, és kirohant a lövészárokból. Másodpercekkel később egy bomba megsemmisítette a bunkert, ahol aludt. Szaddam Husszein iraki diktátort sem sikerült a palotájára dobott bombával likvidálni. A családtagjai meghaltak ugyan, de ő túlélt minden elpusztítására irányuló akciót. Ezek az emberek a Sátán védelme alatt állnak, ezért nem lehet nekik ártani. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fognak bűnhődni. Ők a természetes haláluk, vagy az öngyilkosságuk után nyerik el méltó büntetésüket a pokolban. Ha a gonosz erők már nem látják hasznukat, nem védelmezik őket tovább. Ezután ők is meglakolnak minden bűnükért, méghozzá kamatostól.

Ha az érintettek nem hajlandóak változtatni a magatartásukon, nem tesznek semmit megítélésük megváltoztatása érdekében, a véres leszámolás, vagy az országból való kitoloncolás (Indiába való visszatelepítés) elkerülhetetlenül bekövetkezik. Erre a veszélyre a politikusoknak kellene felhívni az érintettek figyelmét, mert ha nem nyitják fel a szemüket, ők maguktól nem fogják belátni, hogy a vesztükbe rohannak. Ha a helyzet tovább mérgesedik, az emberek maguk veszik kezükbe az „igaz­ság­szolgáltatást”. Az indulatok előbb-utóbb egyéni megtorlási akciókhoz vezetnek. Mindennapossá vál­nak a csuklyát, maszkot viselő, kődobáló, Molotovkoktél-hajigáló büntető akciók. Később a házaikat gyújtják rá a romákra. Az égő házból kimenekülőket pedig agyonlövik, lemészárolják. A bosszú természetesen nem késik. A „nemcsak a romák háza gyúlékony” fenyegetőzéssel kísért ellencsapás során egyre jobban elmélyül az etnikai ellentét az országban. Az alkalmas pillanatban aztán megérkezik egy „nemzetmentő”, aki kihasználva a kormány tehetetlenségét, átveszi a hatalmat. Ezt követően ismét készenlétbe fogják helyezni a marhavagonokat.

Mindez a társadalom hallgatagos, sőt tevőleges hozzájárulásával fog végbemenni. A jelenlegi világgazdasági válság ugyanis egyre nagyobb terheket ró az emberekre. Kilátástalan helyzetükben bűnbakot keresnek. Keresnek egy védtelen kisebbséget, amelyen kitölthetik mérgüket, levezethetik felgyülemlett feszültségeiket. Az 1929-1933-as gazdasági válság során a zsidók töltötték be a bűnbak szerepét.  Nem véletlen, hogy ekkortájt születtek meg az első zsidótörvények, amelyek először csak a zsidó származású diákok egyetemi beiskoláztatását korlátozták. Ez a folyamat azonban nem állt meg az arányosság helyreállításán. Később az értelmiségi zsidók munkavállalását is korlátozták, majd következett a megbélyegzés, az éttermekből, kávéházakból való kitiltás. Aztán már a puszta létük is veszélybe került. A forgatókönyv is vészesen hasonlít a jelenlegihez. Eleinte csak a sajtóban jelentek meg zsidógyűlölő cikkek, majd mind több zsidót értek atrocitások. Mind nálunk, mint Németországban napirenden voltak a zsidóverések, a zsidók boltjainak kifosztása, felgyújtása. A kormányok még ekkor sem tettek semmit a folyamat megállítására, a feszültségek feloldására. Ezután jöttek a fasiszta diktátorok, akik aztán beteljesítették a karma büntetését.

A jelek szerint már nálunk is készülődnek azok az erők, akik szívesen vállalkoznak a „rendcsinálásra”. Valóban erre van szükségünk? A XXI. században is át kell élnünk egy fasizmust. Az újkori holocaust még az előzőnél is hatékonyabb lesz. A II. világháború alatt ugyanis sokan sajnálták a zsidókat. Ezért sokan bújtatták őket, a külföldi diplomaták pedig menlevéllel látták el a zsidó családokat. A cigányok azonban a jelenlegi viselkedésükkel annyira meggyűlöltették magukat, hogy nem számíthatnak a társadalom könyörületére. Senki nem fog üldözött romákat befogadni, cigány családokat bújtatni. Európa 10 milliós cigánysága senkire sem számíthat. A leszámolást megelőző cigánypogrom már el is kezdődött:

 

A maffia halálbrigádjai Nápolyban felperzseltek egy cigánytábort, mert egy roma férfi vezette BMW elgázolt két lányt, akik közül az egyik a helyi maffiavezér unokahúga. A pogrom után a romák elmenekültek Nápolyból. A Camorra-vezér felbérelt emberei előbb szétverték, majd Molotov-koktélokkal felgyújtották a sátrakat és a lakókocsikat, amelyekben a volt Jugoszláviából bevándorolt cigányok laktak. A mintegy 50 fős támadó banda megakadályozta a hatóságokat a tűzoltásban. Csak a csodának köszönhető, hogy nem történt tragédia, mert a lakókocsikban használt gázpalackok sorra felrobbantak. Mindössze egy négyéves gyermek szenvedett füstmérgezést. A mintegy 200 fős nápolyi cigányközösség azonban megmaradt cókmókját összecsomagolva „örökre” elmenekült Nápolyból. Járműkonvojukat rendőrségi autók kísérték Róma kapujáig. A helyi rendőrkapitány szerint „csak a lakosság spontán haragja tört felszínre a kéregetésből és lopásból élő cigányok ellen.” Emberjogi szervezetek és maffiaszakértők szerint azonban ilyen jól szervezett cigányellenes pogrom csakis a helyi maffiavezér parancsára, vagy legalábbis jóváhagyásával történhetett meg a délolasz nagyvárosban.

Népszabadság, 1999. június 21. (21. oldal)

 

Később már nem csak a maffia üldözte a cigányokat. Az olasz kormány határozata alapján 2010-ben országszerte felszámolták a cigánytáborokat. Olaszország után Franciaországból is visszatelepítették a cigányokat Romániába és Bulgáriába. Ha nem változtatnak a magatartásukon, könnyen lehet, hogy egy idő után továbbküldik őket Indiába. A közhangulat elmérgesedése esetén nálunk is megindul a romatelepek felszámolása, és a kitoloncolás. Ez ellen az állampolgárság sem védi meg őket, mert ha egy szélsőjobboldali párt jut hatalomra, egyik napról a másikra hozhatnak egy új törvényt, amely megfosztja az állampolgárságuktól azokat, akik nem hajlandóak beilleszkedni a társadalomba. A hontalanok pedig könnyen kiutasíthatók az országból. A száműzés, a kitiltás gyakori eljárás volt a világtörténelemben, szükség esetén újra alkalmazni fogják.

Sajnos hiábavaló volt minden figyelmeztetés, továbbra sem történt semmilyen pozitív változás ezen a téren. Nálunk egy parlamenti vizsgálóbizottság megállapította, hogy a rendszerváltás óta a romák felzárkóztatására irányuló programok mind csődöt mondtak. Az erre a célra kiutalt milliárdok nagy részét pedig elsikkasztották. Ezért a cigány önkormányzat vezetőjét letartóztatták. Az elmúlt évtizedben 120 milliárd forint ment el felzárkóztató programokra, haszontalanul. Az állami pénzek kézen-közön eltűntek. A gettók felszámolására, az oktatási integrációra kapott uniós támogatások pedig kihasználatlanok maradtak. A közeg, amelynek szánták, nem engedi hasznosulni. Hiá­ba a kormány, a társadalom igyekezete, ha maguk az érintettek nem tesznek semmit a beilleszkedésük érdekében. A kilátástalan helyzet láttán beindult az egyéni igazságszolgáltatás. Szélsőséges érzelmektől fűtött magánszemélyek sorra gyújtották fel cigánycsaládok házait, és az égő épületből menekülni próbálókat lemészárolták. 2010 szeptemberében Szlovákiában egy középkorú férfi sorozatlövő fegyverrel kiirtotta a szomszédjában élő cigány családot. A vérengzésnek 8 halottja és 15 sebesültje volt. Tettének fő oka a hangoskodásuk, az elviselhetetlen magatartásuk volt.

Az eset után a Szlovák Nemzeti Párt plakátokat ragasztott ki, amely egy roma férfit ábrázolt, alatta a felirat: „Ne etessük azokat, akik nem akarnak dolgozni.” A szlovák rendőrség nem tartotta rasszistának ezt a megnyilvánulást, és semmit sem tett a plakátok eltávolítása ügyében. Úgy látszik, hogy már hatóságok is tehetetlenek. A kisebbségi jogok elszánt védelmezői erre így tiltakoztak: „Ez is azt mutatja, hogy a rendőrségben gyökeret vert az idegengyűlölet és a rasszizmus” Az eset után nem rendeltek el nemzeti gyászt Szlovákiában. Jellemző a közhangulatra, hogy senki sem szervezett szimpátiatüntetést a cigányok védelmében. A közvéleményt leginkább az internetes fórumokon olvasható blogbejegyzések jellemzik. A Népszabadság című napilap hozzászólásainak egyike így szól: „Vigyázó szemetek Pozsonyra vessétek... szép munka volt!”

Élménybeszámolókban sincs hiány: „Nagybányán láttam két olyan többemeletes, talán az 1980-as években épített házat, ahol nem volt már semmi nyílászáró szerkezet, és semmi éghető anyag, mert az ott lakók mindent elégettek. Itthon a szülőfalumban egy régi cselédházakból álló utcát az oda költöztetett romák végiglaktak, és amikor az utolsóból is elégették az éghetőt, tovább köl­töz­tek.” Mások a politikusoknak üzentek: „Nesze nektek liberális idióták, már csak az hiányozna, hogy legalizáljátok a drogokat!” Ezek azonban csak a szalonképes hozzászólások voltak. A vaskos megjegyzések helyén ez moderátori közlés állt. „Komment törölve.” Egy rövid vélemény azonban meg­maradt a szélsőséges javaslatokból is. Az egyik hozzászóló a cigánykérdés megoldására a „golyószórót” ajánlotta. A politikusok is reménytelennek tartják a helyzetet. Szónoklataikban ugyan tovább hangoztatják a cigányok beillesztésének szükségességét, de ezt is csak addig teszik, egy szélsőjobboldali kormány be nem költöztet egy hat­gyerekes cigány családot a lakásukba azzal, hogy mutassák meg, hogyan lehet velük együtt élni.

[

A bőrfejűek, a hungaristák és egyéb neonáci szervezetek nem fogják kímélni a homoszexuálisokat és egyéb deviáns magatartású csoportokat sem. A legutóbbi demonstrációjukon is transzparenseken hirdették, hogy: „Más­hol légy más!” A szélső­sé­ges jobboldali erők azért is karolják fel a szexuális aber­rá­cióban szenvedők elleni küzdelmet, mert ezáltal sok szimpatizánst tudnak maguk köré gyűjteni. Mivel a kor­mányok nem tesznek sem­mit az erkölcsi züllés ellen, a társadalom nagyobbik fele a szélsőjobboldali nézeteket vallók keménykezű fellépé­sében látja az egyetlen ki­utat a jelenlegi „fertőből”. Amikor tisztességben meg­őszült többgyerekes szülők azt hallják, hogy a libera­liz­mus jegyében mind több or­szág­ban engedélyezik a ho­mo­­sze­xuálisok házassá­gát, sőt öz­ve­gyi nyugdíjat biztosítanak nekik és gyereket is örökbe fogadhatnak, önkéntelenül ke­re­sik azt az erőt, amely ké­pes ezt a folyamatot megakadályozni.

Ennek tudható be, hogy a szélsőjobboldali tüntetéseken szép számmal találhatók anti­de­mokratikus nézetekkel egyál­talán nem vádolható fiatal nők, akik nem akarnak mást, mint egy normális világban, normális életet élni. A jelen­legi folyamatot látva attól tar­tanak, hogy erre nem lesz le­hetőségük. Nemtet­szé­sük je­lé­ül a magukkal vitt táb­lákon ilyen feliratok lát­hatók vörös betűkkel: „Nem pederasztát akarunk, hanem rendes férjet és gyereket”. A nyomaték ked­véért talpig fe­ketébe öltöztek. Féltik a le­endő gyermekeiket a homos­zexuálisok örökbefo­ga­dott gye­­rekeitől, a szexu­á­lis zaklatásoktól, az apaminta hiá­nyá­tól. Miközben ők a ke­resz­tény erkölcsre hivat­koz­nak, az Ár­pád­sávos lobo­gó alatt vo­nuló kopaszra nyírt, láb­szár­közé­pig fűzött bakancsot hordó hangadók teli torokkal üvöl­tik: „A másság költözzön más­hová!” A műveltebbje ezt kán­tálja: „Az ókorban az ilye­­ne­ket atombombával ir­tot­ták!”[26] A lírikus alkatúak versbe szedték tiltakozá­su­kat: „Csapból is e kérdés csö­­­pög, miért vagy más te kö­csög?” A kevésbé széplel­kűek egy­sze­rűen csak azt ordítozzák, hogy: „Mocskos buzik!”

2004. nyarán a melegfel­vonulás ellensúlyozására ren­dezett „hideg büszkeség nap­­ján” még kevesen vo­nultak a Hősök terére[27]. A tiltakozók és a szimpatizánsok száma azonban napról napra nő. Ne feledjük, hogy az 1930-as évek elején a nemzeti szo­cialisták is így kezdték Né­metországban. Aztán mire ész­­bekapott a világ, Hitler hadat üzent Lengyel­or­szág­nak. A német nép támogatása vagy legalábbis hallgatólagos jóvá­hagyása nélkül nem kerül­he­tett volna sor a világ legna­gyobb mértékű népirtására. Mint tudjuk a II. világháború mérlege 50 millió halott. Köz­tük 6 millió zsidót és 200 ezer cigányt a krematóriumokban égettek el. Előtte azonban az SS „megtisztította” a társadalmat a szelle­mi fogyatékosoktól és a homoszexuálisoktól. Több százezer embert sterilizáltak, illetve küldtek ha­láltáborokba, fajtisztítás ürügyén. Aki tiltakozni mert, hamar közöttük találta magát. A palackból ki­engedett szellem már nem gyömöszölhető vissza. A demokrácia csak addig tartható fenn, amíg a pol­gárok hisznek a megtartó erejében. Ha azt látják, hogy ez az út a romlásba, a káoszba, az erkölcsi meg­semmisülésbe vezet, csupán idő kérdése, hogy mikor mondanak le róla, és mikor engedik át a hatal­mat a keménykezű rendcsinálóknak. Az emberek a biztonságukat többre becsülik a szabadságuknál.

Politikusaink azt hiszik, hogy a tüntetések betiltásával, a törvény szigorításával meg lehet állítani ezt a folyamatot. A hangadók, a szélsőséges vezérek letartóztatása azonban éppen ellenkező hatást vált ki. A most még tétova, határozatlan „nemzetmentő palánták” a börtönben elszánt, dühös fenevaddá válnak, akik alig várják, hogy büntetésük letelte után bosszút állhassanak üldözőiken. Hitler is a börtönben érett diktátorrá, a rabság megedzette lelkét, és elég ideje volt ahhoz, hogy világhódító terveit kigondolja. Szabadulása után már tudta, hogy mi a teendője, ekkor már nem lehetett megállí­tani. A magyar nyilaskeresztes párt vezére, Szálasi Ferenc pedig a szegedi Csillag börtönben edződött „nemzetvezetővé”. A demokráciát féltőknek nem a szélsőjobboldali csoportoktól kell tartani, hanem a velük szim­patizáns tömegektől. Handabandázók, szélsőséges nézeteket vallók mindig voltak és lesznek is, de bajt csak akkor tudnak okozni, ha maguk mögött tudhat­ják a társadalom többsé­gének támogatását.

Politikacsinálóinknak nem ártana elgondolkodni azon, hogy mi az oka a szélsőséges irányzatok tér­nyerésének. Eddig miért nem lehetet hallani róluk? Nem a mértéket vesztett, mindent megengedő kormányzásban van a hiba? A szabadelvűség vadhajtásai egyre jobban ingerlik az embereket, és életre hívják, megerősítik a kiegyensúlyozó erőket. A je­lenségre való reagálás is rossz. A diktatúra nem a jobb- vagy baloldali nézeteket vallók üldözésével, hanem a társadalom megnyerésével kerülhető el. A szabad választáson alapuló demokratikus társadalmakban a kisem­berek döntik el, hogy milyen jövő vár egy országra, a világra. Nekik tetsző politikát kell folytatni, és akkor nem keresnek menedéket a rendcsinálást hirdető szélsőséges irányzatokban.

A neonáci és ultrabaloldali csoportok elleni kirohanások helyett az életszínvonal emelésével, az egyre nyomasztóbb gazdasági helyzet rendezésével kellene foglalkozniuk. A nemzeti szocialisták azért nyerték meg az 1932-es választá­so­kat, mert Hitler megígérte, hogy ki­ve­zeti a népet az 1929-es nagy gazda­sági világvál­ság­ból. Ígére­tét be is tar­totta a maga módján. A há­borús elő­készületek so­rán óriási épít­ke­zések in­dul­tak az országban, fel­len­dült a gyár­ipar, be­in­dult a fegyver­gyártás, ami felszívta a munkanél­kü­liek óriási hadát. Megszűnt a nyomor, a német nép vissza­­nyerte a vesztes há­ború miatt megcsap­pant önbizalmát is. Ki törődött azzal, hogy egy világpusz­­tító eszme szolgála­tába áll. A nép csak akkor zúgo­lódik, ha rosszul mennek a dolgok. Egy darabig tűr, majd az al­kal­mas időpontban cse­lek­szik. Sajnos a feldühödött, végsőkig elkese­redett em­berek többnyire rosszul döntenek. Min­dennapi gondjaik megoldódnak ugyan, de a szélsőséges hatalom később tragédiába sodorja őket. Most kísértetiesen hasonló a helyzet. A 2008 októberében kirobbant gazdasági világválság után a politikai légkör ugyanolyan, mint 1929-ben volt. A több ezer milliárd dolláros állami segélycsomagok révén a bankrendszer összeomlását sikerült ugyan elkerülni, de a gazdaság rohamos leépülése megkezdő­dött. Napról napra nő az elbocsátottak száma, a munkanélküliség már kezdi megközelíteni az 1929-es szintet.

Ennek a folyamatnak a megállításáért maguk az érintettek is sokat tehetnének. Mint tudjuk a homoszexualitás egy genetikai rendellenesség következménye. A társadalom úgy fogja fel ezt a jelenséget, mint egy gyógyíthatatlan betegséget. „Aki ebben szenved, az nem tehet róla.” – mondják. A homoszexuálisok azonban fennen hirdetik magukról, hogy ők nem betegek, hanem önként vállalt, nekik tetsző életmódot folytatnak. Korábban csendben meghúzták magukat, most azonban mind gyakrabban kérkednek, hivalkodnak a másságukkal. Utcai demonstrációkkal hergelik a többséget. Kirívó viselkedésükkel a heteroszexuális fiatalokat is maguk közé vonzzák. Valósággal provokálják a társadalmat. A politikusok pedig „lovat adnak alájuk” azzal, hogy sorra fogadják el, teljesítik a követeléseiket. Beintegrálják őket egy keresztény alapelveket valló társadalomba, és nem veszik tudo­másul, hogy az emberek többsége nem akarja befogadni őket. Azzal pedig egyáltalán nem törődnek, hogy ezzel Istennek tetsző magatartást folytatnak-e. Mivel a többnyire ateista politikusok szerint nincs Isten, nem is kell törődni a véleményével. Olaj a tűzre, hogy ma már vezető politikusok is büszkén vállalják a homoszexualitásukat. Lassan már szégyenkeznie kell annak, aki nem meleg vagy biszexuális. Ez a fajta viselkedés, ezek az intézke­dések sokkolják a tömegeket, és tovább fokozzák a társadalmi robbanás veszélyét. A terrorizmus, az elszegényedés, a lassan már elviselhetetlen mértékű környezetszennyezés miatt az emberek idegei már amúgyis pattanásig feszültek. Nem kellene tovább hergelni a társadalmat. Nem nehéz kitalálni, hogy a kitörő indulatoknak kik lesznek az első célpontjai.

Az anyakönyvezés a legbiztosabb módja annak, hogy valakit megtaláljanak. Magyarországon rendkívüli módon megkönnyítette a Gestapo dolgát az 1938-ban hozott első zsidótörvény, amely előírta az izraelita vallásúak nyilvántartásba vételét. Az 1944-es német megszállás után a nácikkal kollaboráló nyilas hatóságnak semmi mást nem kellett tenni, mint elővenni a belügyi nyilvántartást. Az eredmény 700 ezer zsidó deportálása. Közülük 600 ezer soha nem tért vissza a haláltáborokból. Mivel a különféle családmentő akciók főleg a fővárosra koncentrálódtak, a II. világháború után a vidéki zsidóság gyakorlatilag meg­szűnt. Korunk technikai lehetősé­gei tovább fokozhatják az érintettek támadhatóságát. Nagy a való­színűsége annak, hogy szélsőséges csoportok megszerzik ezt a nyil­vántartást, és a listában szereplők nevét, lakcímét felteszik az Inter­netre. Ezt követően bárki hozz­á­juthat ezekhez az adatokhoz, és önkényes irtóhadjáratot indíthat a neki nem tetsző személyek ellen. Ha ezt a honlapot felteszik egy kül­földi szerverre, akkor eltávolít­hatatlanná válik, semmilyen hatóság nem tudja letiltani. Az évez­redes erkölcsi értékek védelmezői egyelőre csak a „melegbárok” ellen indítottak Molotov-koktélos támadásokat, de a nyilvánosságra hozott listák birtokában a másságukat nyíltan vállalók is számíthatnak hasonló támadásukra.

Aki túlzónak tartja az aggo­dal­ma­kat, nézzen körül a nagyvilágban. Belgrádban 2001. június 30-án 50 rendőr sem tudta megakadá­lyozni, hogy több száz bőrfejű és nacionalista egyetemista vérbe fojt­sa a melegfelvonulást. Csizmá­val rugdosták a leszbikus felvo­nu­lók fe­jét, azt kiabálva: „Menj haza, és szülj gyereket!” Másokat törött sörös­üveg­gel vagdostak össze, és baseball­ütők­kel vertek agyba-fő­be. 2002-ben Stock­holmban bőr­­fe­jűek kövekkel és üveg­palac­kok­kal do­bálták meg a felvonuló me­le­geket. 2004. május 7-én a krak­­kói Fő té­ren érte támadás őket. Az egyéni ak­­ciók sem ritkák. Nagy-Britan­ni­á­­ban a közel­múltban egy suhan­cok­ból álló banda félholtra verte egy londoni me­legbár ven­dé­geit, Da­vid Morley 37 éves bár­pincért pe­dig halálra ütlegelték. Morley az egyik túlélője volt az Admiral Dun­can nevű sohoi me­legbár ellen 5 éve végrehajtott rob­­bantásos me­rényletnek. Ebben a fajgyűlölő, szél­­sőjobboldali ban­da által elkövetett ak­cióban 3 személy vesztette életét, és 70-en megsebesültek. A brit hatóságok tájékoztatása szerint 2004-ben 20%-kal nőttek a melegek elleni támadások az országban. 2002. október 6-án hasba szúrták Bertrand Delanoë párizsi főpolgármestert. A merénylő ily módon fejezte ki a meleg politikusok miatti keserűségét és megvetését. A homoszexualitását nyíltan vállaló Klaus Wowereit berlini főpolgármester hivatalába lépése után egy mellékutcában neonáci fiatalok támadtak meg. A testőrei védelmének köszönheti az életét. 2004. február 12-én Roger Kusch német tartományi igazságügyi szenátort késelte meg egy nő, miközben üvöltve gyalázta a „ferde” hajlamait.

 

Nálunk a „Meleg Büszkeség napján” csak a soha azelőtt nem tapasztalt mértékű rendőri védelem tudta megakadályozni a vérengzést. A hungaristák azonban készülődnek a leszámolásra. Ezt jelzik a felvonulásaikon látható transzparensek: „Velünk, vagy ellenünk, nincs más választás.” A másik táblán ez olvasható: „Eljön a mi időnk, KITARTÁS!” Közben a szónok ezt kiabálja a mikrofonba: „A melegek önmaguk mondanak le az élethez való jogukról, és zavart lelki életükből kifolyólag ellenségeivé válnak minden természetesen egészséges faji megnyilvánulásnak.” Már CD-lemezen is népszerűsítik az eszméiket. Íme egy strófa a „Halál a MÁS-ra” című zeneszámból: „Felgyújtjuk majd a szivárvány zászlót; És húscafatok tarkítják majd a ház falát; Csináljunk éjjel egy őrült nagy mészárlást; Állítsuk falhoz a melegeket.” A refrén sem éppen megnyugtató: „Főműsorban megy a fajtalankodás; Kampósorrú csürhe vigyáz rájuk; Csináljunk egy hatalmas vérfürdőt éjjel.”

Ha valaki még mindig száj­hősöknek, hőbörgő suhancoknak vélné az újnyilasokat, látogasson el a honlapjukra. Ott hamar rá­ébred szándékaik komolyságára. Weblapjukon megtudhatjuk, hogy „jelenleg a Vér és Becsület az egyetlen, a hungarizmus szellemi örökségét nyíltan felvállaló, be­jegyzett, tömegesen működő tár­sa­dalmi szervezet”. Ezt kihasz­nálva törvényesen készülődnek a leszámolásra. Az ehhez szükséges eszközöket is náluk lehet be­szerezni. Részlet a listából:

−  SS-tiszti tőr: 10 000 Ft (amíg a készlet tart)

−  Makarov 9 mm -es pisztoly: 40 000 Ft

−  AK-74 géppisztoly: 60 000 FT

−  RPG páncéltörő 100 000 Ft

−  Vállról indítható orosz lég­vé­delmi rakéta: 100 000 Ft

Kállai Ákos, Népszabadság, 2004. október 12. (14. oldal)

 

Tavaly óta hiába keményített be a rendőrség, a szervezkedés, a megfélemlítés folyik tovább:

Szombat kora délután mintegy ez­ren érkeztek a Hősök terére. A hun­ga­­ristákat több tucat rendőr fel­ügyelte. Amikor érkezett a pa­rancs: „Bajtár­sak, vonuljatok!”, katonás léptekkel több százan a kerítések közé masí­roztak. A fe­kete dzsekis, farmeres, ba­kancsos egyenszerelésben egyfor­má­nak tűntek nemtől, kortól függet­lenül. A német és magyar katonák hat­van éve szálltak szembe a „vörös hor­dalékkal” – kezdődött a meg­em­lékezés. Aztán Szentgyörgyi Ferenc lépett porondra, aki saját versét adta elő. „Mikor az utolsó rohamra me­gyünk, még a csecs­szopóknak sem kegyelmezünk!” – hangzott a jóslat. Egy német „bajtárs” azt ordította a tömeg­nek: „Öklünk a puskatuson pi­hen. Nem a tegnap utolsói, hanem a holnap elsői vagyunk!” Domokos End­re János, a Vér és Becsület kulturális egyesület ügyvivője közölte: a Fővárosi Bíróság első fokon a szervezet feloszlatásáról döntött. Hozzátette: „Mi a magyar érdekeket védjük. Hadtestünket terrorizmu­ssal is vádolják. Pedig a terrorcselekményeket a prolik, a cigányok, a buzeránsok, és a négerek köve­tik el.”

Agyagási Edit, Népszabadság, 2005. február 14. (8. oldal.)

 

Az elmúlt két évben még job­ban elszabadultak az indulatok, és rohamosan nő a szélsőjobboldali szervezetek és a nemzetvédő „gár­­dák” száma. A melegfesztivá­lo­kon is más taktikát követnek a szélsőségesek. Újabban nem roha­moz­zák meg a felvonulókat. Mi­vel a rendőrök kordonnal védik őket, és videofelvétel ké­szül min­den résztvevőről, csak megfi­gye­lik, szemmel tart­ják a tüntetőket. Aztán a szkínhedek szétszélednek a kör­nyező utcákba, és egyenként kapják el a hazafelé tartó fel­vo­nulókat. Úgy összeverik, agyon­­rugdossák őket, hogy kórházba kell szállítani a szerencsétleneket. Akcióikhoz nem baseballütőt visz­nek magukkal, mint régen, mert ez nagyon feltűnő lenne, hanem vastag falú pezsgősüveget. Így ha valaki kihívná a rendőröket, csak egy mulatozó, randalírozó társa­ságot találnak a helyszínen, akik hazafelé tartanak a barátjuk születésnapi bulijáról. Ezek a fel­vo­nulások lehetőséget adnak az anti­sze­mita megnyilvánulásokra is. A 2007-es budapesti melegfesztiválon pl. több újnáci és „gyerme­keik egész­sé­ges lelkületét féltő színmagyar” azt skandálta, hogy: „Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána.”

Ezeket a megnyilvánulásokat nem a véletlen szüli. Mindaz, ami jelen­leg történik velünk, korábbi tette­ink, magatartásunk következ­mé­nye. Az I. és II. világháború első­sorban az arisztokrácia karmi­kus adósságait egyenlítette ki. Má­sod­sorban a zsidók nem zsidó em­ber­tárasaikkal szemben tanúsított vi­sel­kedését, a nemzetközivé tere­bé­­lyesedett zsidó lobbi esély­egyen­lőséget kizáró összetartását, vala­mint a cigányok társadalmi be­il­leszkedéssel kapcsolatos ellen­ál­lá­sát büntette. Isten már évezredekkel ezelőtt figyelmeztette a zsidókat, hogy árgus szemekkel figyeli, mire használják a tőle örökölt tehetséget: „Csak veletek léptem szövetségre a Föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket.” A figyelmeztetés ellenére a zsidók kiemelkedő tehetségüket nem a világ szolgálatába állították, hanem saját gyarapodásukra használták. Birtokba vették az ipart, a kereskedelmet, uralták a bankszektort. Embertársaikat kizsákmányolva hatalmas vagyont halmoztak fel. Palotákat építettek maguknak, melyeket telezsúfoltak műkincsekkel, miközben milliók nyomorogtak körülöttük. A karma azonban nem engedi embertársaink kihasználását, a hatalommal, az adottságainkkal való visszaélést, ezért egy idő után bekövetkezik a leszámolás, ami a zsidóknál a holocaustban nyilvánult meg. Aki nem sejtette, hogy mindez miért történik vele, hamar rádöbbent. A buchenwaldi koncentráció tábor bejárata felett ugyanis az elgázosításra érkezők ezt a feliratot olvashatták: „Jedem das seine!” vagyis: „Mindenkinek, amit érdemel!”

Életükkel együtt az összeharácsolt vagyonukat is elveszítették. A karma által kiszabott büntetés önkéntes végrehajtói kirabolták, kifosztották őket. Hiába próbálták menteni vagyontárgyaikat, az elkobzást nem kerülhették el. A magyar zsidók „aranyvonata”, amely a II. világháború végén Nyugatra szállította a zsidó közösség vagyontárgyait, útközben nyomtalanul eltűnt. Benne sok tonnányi arany-ezüst ékszer, ékkövek, drága festmények, szobrok, szőnyegek és egyéb javak. Értékét 120 millió dollárra (25 milliárd forintra) becsülik. Ez azonban csupán töredéke volt a zsidók által felhalmozott vagyonnak. Nagyobb részét a „felszabadító” Vörös Hadsereg tisztjei és katonái hurcolták el. Őket a nácik előzték meg a műkincsrablásban. A Göring által irányított „műkincsmentő” akciók elsődleges célpontja az elhurcolt zsidók voltak. A maradékot pedig a civil fosztogatók tették magukévá. A fasizmust követő kommunista diktatúra is kivette részét a szabadrablásban. Az arisztokraták vagyonával együtt elkobozták a zsidók gyárait, bankjait, üzleteit, a bankszámlájukon őrzött pénzüket, és államosították a múzeumoknál letétbe helyezett festményeiket, műkincseiket.

Az indiai Síva-pa­pok szerint a két világháború nem volt benne az emberiség karmá­já­ban. Isten nem kárhoztatott min­ket két világégés átélésére, 60 millió ember életének kioltására, gázkamrákra, szőnyegbombázások elszenvedésére. Ami történt, arról kizárólag mi tehetünk. Vérrel áztatott történelmünk tetteink eredménye. Erre utal az is, hogy a halásos áldozatok kétharmada civil volt. A világméretű öldöklés valódi célja az áldozatok bűneinek megtorlása, a tömeges leszámolás volt. Ezek a bűnök legtöbbször az előző életekben halmozódtak fel, ami az érintettek számára lehetetlenné tette büntetésük valódi okának kiderítését. Mivel előző életeinkre nem emlékszünk vissza, képtelenek vagyunk az ok-okozati összefüggéseket feltárni. A tudatlanság pedig tovább fokozza az érintettek szenvedését. Keresik a velük történtek okát, de miután nem találják, Istent vádolják sorsukért.

A nácizmus legyőzésének ötvenedik évfordulóján egy zsidó szónok[28] így ágált a Teremtő ellen: „Ha Isten valóban Isten, tehát mindenható, akkor bűnös abban, hogy szabad kezet adott a gyilkosoknak; Ha pedig a hatalma korlátozott, akkor nem Isten.” Lelkünk ugyan tisztában van a velünk történtek összefüggéseivel, de beszűkült tudatunk nem hallgat a lélek szavára, a lelkiismeretre. Ezért továbbra is ugyanazokat a hibákat követjük el, mint korábban, nem tanulunk semmit a történelemből. Most is hatalmas embertömegek rohannak a végzetük felé, elkerülhetetlenné téve egy újabb karmikus leszámolást. Ennek előkészületei folynak most, a nap mint tapasztalt szélsőséges megnyilvánulások egy újabb holocaust kibontakozásának jelei.

 

Érdekességek a nagyvilágból

 

Indul a Pink TV. Minden készen áll az első homoszexuális és leszbikus tévécsatorna beindításához Franciaországban. Az ország homoszexuálisoknak szóló országos tévécsatornája 2004. október 25-én kezdi meg adását, s főrészvényesei között olyan vezető francia audiovizuális cégek találhatók, mint a TF1, a Canal+, vagy az M6 magántelevízió. Mögöttük több befektetési alap áll. A Pink TV lesz a világ első, országosan is fogható melegcsatornája. Adásához műholdon, kábeltévén és szélessávú Interneten (ADSL) lehet hozzáférni, havi 9 euró előfizetési díj ellenében. Már az indulás előtt 180 ezer előfizetőt sikerült toboroznia a Pink TV munkatársainak. Az előfizetők fele a Párizsban és környékén élők közül került ki. Mivel a nézők a jól szituált középrétegekbe tartoznak, a Pink TV iránt az ország legnagyobb hirdetői is élénken érdeklődnek. Anyagi gondjaink tehát nem lesznek – jelentette ki magabiztosan Pascal Houzelot, a csatorna elnöke. A tulajdonosok szerint hamarosan megtérül a 12,2 millió eurós beruházás. A Pink TV működését a franciaországi audiovizuális tanács is jóváhagyta. Jóllehet a csatorna elsősorban melegekhez szól, a tévé gazdái arra számítanak, hogy gazdag és újszerű kínálattal sikerül szélesebb közönséget is megszólítani.

A csatorna párizsi bemutatóján a műsorkínálatot eklektikusnak nevezték. Az alapító elnök szerint: „A vegyes műfajú Pink TV a francia kulturális sokszínűség egyik új színfoltja lesz.” Aztán így folytatta: „A toleranciától eljutottunk az egyenlőségig. A tűsarkú cipőben megtett kis tipegés óriási előrelépés a televíziózásban. Az új csatorna a legjobb időben indul, mert az utóbbi években kedvezően változott a gondolkodásmód.” (Franciaországban az előző, szocialista kormányzat alatt legalizálták az azonos neműek élettársi viszonyát, Párizsban másságát nyíltan vállaló főpolgármestert választottak, a mostani konzervatív kormány pedig börtönnel tervezi büntetni a melegekkel szembeni ellenséges megnyilvánulásokat.)

A csatornán számos melegtémájú tévésorozatot, szappanoperát sugároznak, amelyek közéleti vi­taműsorokkal, dokumentumfilmekkel, hírességeket bemutató interjúkkal, homoszexuálisokról szóló játékfilmekkel és erotikus japán rajzfilmekkel váltakoznak. Éjfél után homoszexuális pornófilmeket vetítenek, kettős kódolással. A pornót az AIDS és más, nemi úton terjedő betegségek veszélyére vo­natkozó felhívások előzik majd meg. A szex után reggel 6-ig videoművészek kísérletezhetnek avant­gárd műveikkel a rózsaszín tévében, amelyben például a sport „macsó” világát egy transzvesztita sportriporter(nő) kommentálja majd sajátos szemszögből.

Népszabadság – Online, 2004. szeptember 29.

[

Minden idők legnagyobb melegparádéján több mint 3,5 millióan tüntettek a szexizmus, a homo­fóbia és a rasszizmus ellen a brazíliai Sao Paolóban. A rendezvény háromszor annyi embert vonzott, mint a pápalátogatás néhány héttel korábban. A Sao Paulo LGBT Parade-ot, azaz a Sao Paulo leszbikus, meleg, biszexuális és transzvesztita parádét 11. alkalommal rendezték meg. „Méltóságot mindenkinek”, „A szerelem minden formája istenhez vezet” és hasonló feliratú transzparensek alatt színes kosztümökben vonult a tömeg, és kibontottak egy gigantikus szivárványszínű zászlót is. A parádén 23 hatalmas kamionról szólt a zene, és 900 egyenruhás rendőr teljesített szolgálatot.

[

Mind nagyobb visszatetszést kelt a társadalomban az azonos neműek házassága, amit csak fokoz a szélsőjobboldali csoportok leszámolási szándéka. Nézzük meg, hogy jelenleg mi a helyzet ezen a téren:

Európában egyelőre csak Hollandia, Belgium és Spanyolország ismeri el törvényesnek az egyneműek házasságát. Az Egyesült Államokban elbukott a melegházasságot tiltó alkotmánymódosítási javaslat. Ahány ház, annyi szabály: az Európai Unióban csak irányelv – valamint egy mérsékelt jelentőségű európai parlamenti határozat – szólít fel a melegek és leszbikusok polgári jogegyenlőségére. A kérdést eltérően megítélő tagállamok EU-szinten sohasem konkretizálták megfelelően a hátrányos megkülönböztetés ilyen irányú felszámolását. Így egyelőre az adott országon múlik, hogy a gyakorlatban mit tesz – és mit nem. A homoszexuálisok polgári élettársi szerződését először 1989-ben, Dániában intézményesítették. A múlt évben az egész (protestáns) Észak-Európában lezárult az a folyamat, amely biztosítja a meleg párok egyenlőségét a szociálpolitikában, az öröklésben és az örökbefogadásban. Az élettársi szerződés nem jár együtt az állam vagy az egyház előtti tényleges esküvővel; ilyesmire először 2001 áprilisában, Hollandiában nyílt lehetőségük a melegeknek.

A szó szoros értelmében vett melegházasságnál persze még egy „csatát” meg kell vívni: levezető lelkészre vagy anyakönyvvezetőre is szükség van. Hollandiában a legnagyobb felekezeti ellenállást a muzulmánok tanúsították. A protestáns egyház úgy döntött, hogy az egyes egyházközségekre bízza, vállalkoznak-e ilyesmire. Ami az anyakönyvvezetőket illeti, egyes – kereszténydemokrata ellenőrzésű – önkormányzatok felmentik azon hivatalnokokat, akik súlyos lelkiismereti kifogást támasztanak. Tavaly Belgium – az első, döntően katolikus ország – szintén biztosította a teljes értékű melegházasságot. Örökbefogadás viszont itt nincs. A baloldali spanyol kormány a napokban elfogadta az azonos neműek házasságát lehetővé tévő törvény tervezetét. Ez a heteroszexuális házaspárokéival azonos jogokat biztosít a meleg és a leszbikus pároknak, beleértve az örökbefogadás jogát is. A parlament várhatóan hamar megszavazza a törvényt. Ezzel az erős katolikus hagyományú Spanyolország lesz Európában a harmadik, amely elismeri az azonos neműek házasságát.

−  Végigviszem az ügyet – ígérte Noel Mamere, Begles város zöldpárti polgármestere, aki Fran­cia­országban, júniusban elsőként nyilvánított volna melegpárt hivatalosan házastárssá.

Annyiból Mamere tartotta a szavát, hogy hivatalos áldást adott a frigyre, ám a továbbiakban csak kellemetlenségei támadtak a dologból. Egy hónapra felfüggesztették hivatala gyakorlásában, és bíróságon támadták meg a házasság bejegyzését. Franciaországban nincs törvényes alapja az egyneműek közötti házasságkötésnek – a jogrendszer elismeri viszont az élettársi közösséget a melegek és a leszbikusok között is. Ez igen kiterjedt jogokat ad az érintetteknek, beleértve az öröklést is; gyermeket azonban az egynemű párok nem nevelhetnek. A felmérések szerint az új EU-tagálla­mok­ban jóval komolyabb a melegjogokkal szembeni ellenállás, mint a régiekben. A legerősebb az ortodox Cipruson, illetve a katolikus Litvániában és Lengyelországban – a régi tizenötökből pedig az ortodox Görögországban. Magyarország a jogegyenlőség támogatottságában az alsó középmezőnyben helyezkedik el.

Az amerikai szenátus után a minap a képviselőházban is elbukott az egyneműek házasságának tilalmát tartalmazó szövetségi alkotmánymódosítási javaslat. Az alkotmánymódosításhoz a szövetségi törvényhozás mindkét házában kétharmados többség, majd az államok kétharmadának ratifikálása szükséges – amiről előre lehetett tudni, hogy nem jön össze. A homoszexuálisok házassága az Egyesült Államokban akkor került a figyelem homlokterébe, amikor kanadai mintára előbb Massa­chusetts állam legfelső bíróság minősítette alkotmányellenesnek a tilalmat, majd San Francisco polgármestere elkezdte összeadni az ország minden részéből érkező párokat. George W. Bush elnök ekkor javasolta az alkotmánymódosítást, amely egyszer s mindenkorra egy férfi és egy nő szövetségévé minősíti a házasságot, következésképpen megtiltja minden más kapcsolatnak e szóval való jelölését. Az amerikai közvélemény többsége ellenzi az egyneműek házasságát, de elfogadja polgári életközösségüket. Ezen az állásponton van a demokrata elnökjelölt John Kerry is.

Horváth Gábor, Kis Tibor, Szőcs László, Népszabadság, 2004. október 5. (4. oldal)

[

Nőtartásdíj helyett immár férfitartásdíjat fizet volt feleségének egy exférj az Egyesült Államokban, mert időközben a nej férfit faragtatott magából. A volt férj hevesen tiltakozik az ellen, hogy továbbra is átutalja a havi 650 dollárt (140 ezer forintot) nőből férfivá operált hajdani asszonyának. Nemes felvetése szerint, ha egy férfit nem lehet feleségül venni, akkor miként lehet válás után férfitartást fizettetni?

[

Meleghimnusszal ajándékozta meg homoszexuális rajongóit a 71 éves Yoko Ono, és ezzel sikerült ismét a slágerlista élére kerülnie. A dal, amellyel jelenleg vezeti a Bilboard toplistáját, valójában 25 éves. Csupán apró változtatásokat hajtott végre hajdani slágerének remixében. A „Minden férfinak van egy nője, aki szereti” kezdősor „Minden férfinak van egy pasija, aki szereti”, illetve „Minden nőnek van egy nője, aki szereti” szövegre változott.

Népszabadság, 2004. november 9. (24. oldal)

[

Tömegesen bukkant fel Hollandiában egy olyan nemi úton terjedő kór, amely megkönnyíti az AIDS-t okozó HIV-vírus terjedését. A limfogranuloma venereum (LVG) néven ismert betegséget 2003-ban már 92 esetben diagnosztizálták a homo- és biszexuális férfiak körében, jóllehet korábban rendszerint évente két-három alkalommal fordult elő. Az általában trópusi éghajlaton előforduló ritka betegség újabban a kontinentális országokban is terjed. A megfertőzötteken végbélfekélyt okoz.

Népszabadság, 2004, november 6. (20. oldal)

[

Azzal, hogy nem áruljuk el a kicsi nemét, azt üzenjük a világnak: engedjék már meg, hogy ő maga mondja meg, mi akar lenni! – indokolták döntésüket azok a kanadai szülők, akiknek az esete nemrég bejárta a világsajtót. A „nem nélküli” gyermek szülei, Kathy Witterick és David Stocker szerint a dolog jól működik két nagyobb gyermekük, az ötéves Jazz és a kétéves Kio esetében. Mindkét fiúcska hosszú hajú, és másfél éves koruk óta maguk választotta ruhában járnak: Jazz legszívesebben rózsaszínben (festett körömmel), Kio bordóban.

−  Mindig lánynak nézik őket – mondja az apa, hozzátéve:  – A fiúk majd eldöntik, mit válaszolnak rá.

Én meg amondó vagyok, hogy teljesen mindegy „mit válaszolnak rá”: úgy ki fogják közösíteni őket, mint a huzat! Ha egy fiú lánynak öltözik, azt még talán tolerálják az ovis társak, de ha az illető gyerek azt se tudja eldönteni, hogy fénykardozzon a fiúkkal, vagy Hannah Montanásat játsszon a lányokkal, ezt már aligha. E szülők tehát megtagadják gyerekeiktől a nemi szerepre való nevelést. Sőt, mivel körömlakkot dugnak fiaik kezébe, élek a gyanúperrel, hogy tudatosan, eszmei alapon igyekeznek őket összezavarni. Fogalmam sincs, ennek mi értelme, csak sejtem, hogy a „gender” filozófia húzódik meg a háttérben, miszerint a nemi identitás is pusztán társadalmi képződmény, erőltetett konvenció.

Ez az ideológia olyannyira polgárjogot nyert, hogy 2006-ban az Európai Parlament elfogadta a homofóbiáról szóló határozatot, amely arra szólít fel, hogy Európa országaiban már az is büntetendő cselekmény legyen, ha valaki félelemmel „idegenkedéssel szól a homoszexualitásról, illetve a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű személyekről, mert ez a rasszizmushoz, az idegengyűlölethez, az antiszemitizmushoz hasonló magatartás”. Bátor egyetértést tanúsítva szeretném javasolni, hogy ha már nem jelent semmit a biológia, akkor a faj meghatározásában is biztosítsunk teljes szabadságot a gyereknek! Miért kötelező homo sapiensnek lenni? Az lenne a méltányos, ha maguk dönthetnék el, mik akarnak lenni: erszényes tatu, tarajos gőte, esetleg botsáska. Van választék, elég nagy az Isten állatkertje!

Bertók T. László – Metropol, 2011. június 8. (4. oldal)

[

A középkorban még erény és erkölcs dolgában vetélkedtek a nők egymással. Korunkban a verseny célja az erkölcstelenség minél nagyobb fokú elérése. Manapság nem szégyen, ha valaki bemocskolja magát, sőt még kérkedik is vele. Korunk eszmevilágához igazodva rendezték meg Botswanában a Miss HIV szépségversenyt. 12 AIDS-es hölgy indult el rajta. A rendezők szerint a megmérettetés célja azt bizonyítani, hogy a fertőzöttséggel együtt lehet élni, továbbá, hogy a megfelelő gyógyszeres kezeléssel jócskán meg lehet hosszabbítani a várható élettartamot. Botswana lakosságának egyharmada HIV-fertőzött.

[

Kanadában az egyik legkedveltebb ajándék lett a marihuánás Gazdálkodj okosan! társasjáték. Az ára majdnem 40 dollár, a szabályai pedig nagyon hasonlóak a klasszikus változathoz: a játékosok mezőkben lépkednek, amelyekben aztán vagy odalesz a termésük, vagy újabb földet szereznek. Ami extra: a tábla közepén van egy szerencsepróbáló kerék, melynek megpörgetésével meg lehet szerezni más játékos narkókészletét, őt pedig egyenesen a börtönbe lehet juttatni. A játékot amúgy egy kábítószer-kereskedelem miatt leültetett férfi ötlötte ki üres napjaiban a cellájában, majd eladta a jogot egy játékforgalmazó cégnek. Ők pedig kapva kaptak rajta.

[

Korunk társadalmában oly annyira általánossá vált az erkölcsi züllöttség, hogy már a harcászati stratégia kidolgozásában is teret nyert. A New Scientist[29] beszámolója szerint amerikai tudósok szexbombát fejlesztettek ki a légierő Dayton-i laboratóriumában. A Sunshine[30] project keretén belül nem ejtőernyős csinibabákat kívánnak ledobni az ellenség lövészárkai felett, hanem egy valódi bombát. Egy vegyi bombát, amely az ellenség állásai felett felrobbanva olyan afrodiziákumot (szerelmi bájitalt) fröcsköl a támadókra, amitől a heteroszexuális katonák egy csapásra homoszexuálissá válnak. A fegyverfejlesztők szerint ez alapvető zavart kelt az ellenfél harcvonalában, mivel a többnyire férfiakból álló seregben leküzdhetetlenül aláássa a fegyelmet. A folyóirat azzal zárta a tudósítást, hogy ez az első szexbomba, amely felrobban.

[

50 ezer svéd korona (1 millió 350 ezer forint) pénzbüntetésre ítélt a stockholmi fellebbviteli bíróság egy étteremtulajdonost, aki távozásra szólított fel egy leszbikus párt, miután a két nő nyilvánosan csókolózott. Az eset 2003. júliusában történt. A tulajdonos a rendőrségnek azt vallotta, hogy senkitől sem tűri el a nyílt szexuális tevékenységet, függetlenül a nemi orientáltságától. Az ügyész szerint viszont a két nőt azért pécézte ki, mert leszbikusak voltak.

[

Az elmúlt héten 550 bordélylátogató férfi közül egy tucatnyit már bíróság elé állítottak Stockholmban. Nevük egy már börtönben ülő bordélyház-tulajdonosnő vaskos kuncsaftlistáján szerepelt. Vétkük: szexet vásároltak. A várható pénzbüntetés azokhoz az áruházi tolvajokéhoz hasonló, akik 40 euró alatti értéket loptak. Az 1999-ben bevezetett svéd „szexvásárlási törvény” egyedülálló a világon. E szerint a prostitúció megengedett, viszont a szexuális szolgáltatások vásárlása büntetendő. Más országban megengedik vagy szabályozzák, illetőleg megtiltják a prostitúciót. A prostituáltat büntetik meg, ha tevékenységét szabályellenesen űzi. Svédországban viszont a prostitúció megengedett. Szexuális szolgáltatásokat eladni szabad, csak venni nem. Ez első hallásra olyan, mintha humoristák alkották volna ezt a törvényt. De miután jót nevettünk, érdemes komolyan venni a törvény tartalmát. Vagyis: áldozat-e a prostituált?

A bevezetőben említett madám nem szolgáltatásaiért ül börtönben, hanem „anyagbeszerzői” módszereiért. Jól kiépített rabszolga-kereskedelmet bonyolított le. Havonta átlagosan négy lányt importált Észtországból. A lányok a gyors meggazdagodás reményében hagyták el a szegénységet, de nem éppen paradicsomi állapotok közé csöppentek. A bordélyban laktak, éjjel-nappal kéznél voltak. Rendszeresen megaláztatásokban részesültek a „munkán” kívül is, például amikor nagy ritkán kiengedte őket a balkonra, nyelves puszival kellett megköszönni a különleges kegyet. Az étel majdnem ehetetlen volt, a nehéz testi éjszakai munkáért éhbért kaptak. Egy terhes 17 éves lányt hajnali négy órakor ébresztett a főnök, hogy egy terhesekre specializált ínyenc kuncsaftnak a kedvére legyen. Ez a lány aztán végigsírta a hajnalt, és végül sikerült elmenekülnie a bordélyból. A bordélytulajdonost kíméletlen kerítői tevékenységért ítélték el. Közel 2 millió koronát (kb. 50 millió forintot) keresett 2 év alatt.

Egy svéd film, Lilja 4ever[31] valósághűen ábrázolja, hogyan szedi fiatal áldozatait az úgynevezett trafficing[32], vagyis a nemzetközi szexkereskedelem. Lucas Moddyson[33] filmjét bemutatták a svéd parlamentben, majd az Európai Parlamentben, hogy meg- illetve felrázza a politikusokat is. Sok kelet-európai lány jut Liljához hasonló sorsra. Azt hittük, hogy rabszolgaság a mi évezredünkben már nem létezik, de a legtöbb nagyvárosban nem kell sokáig keresgélni az utcán, hogy egy fiatal, jó alakú, ép fogazatú rabszolgát bérelhessünk. A tulajdonosával már egy kicsit nehezebb találkozni. A kiterjedt szexrabszolga-kereskedés mutatja, hogy a szexvásárlási törvény humanista felfogáson alapul. A prostitúció oka a vásárló. A szexvásárló nem emberi lényt keres, hanem különböző testnyílásokat, amin keresztül üríthet, kielégítheti pornóval mesterségesen felhergelt szexuális igényeit. A lányok nem egyenrangú felek ebben az üzletben, hanem áldozatok. A tettesek nem törődnek vele, milyen pszichikai és testi sérüléseket okoznak. Nekik csak az a fontos, hogy lehetőleg mindent kipróbáljanak, amit a pornóipar kínjában kitalál. Akár lehetséges anatómiailag, akár nem.

A szexvásárlási törvényt megszületése óta sokan támadják. A bírálók szerint nem helyes az egyoldalú kriminalizálás, mely szerint csak a szex vásárlása büntetendő, az eladása nem. Egyelőre még nem telt el elegendő idő, hogy az eredményt ki lehessen értékelni, de a rendőrök és szociális dolgozók beszámolója szerint csökkent a prostituáltak száma. A prostituáltak már nem félnek a hatóságokhoz fordulni, ha el akarják hagyni az utcai életet, és be akarnak jutni valamilyen átképző, a civil életbe való beilleszkedést elősegítő tanfolyamra. A törvény másik hatása, hogy Svédország sokkal kevésbé vonzza a külföldi prostituáltakat és a „szexturistákat”. A gyakorlatban viszont furcsa dilemmák állnak elő. A múlt hónapban nagy vihart kavart egy hivatásos örömlány, aki nyilvánosan – többek között egy tévéműsorban – követelte, hogy vállalkozóként regisztrálják a svéd adóhatóságok. Adót akar fizetni évi 900 ezer koronás (22 millió forintos) jövedelme után. Mivel itt a prostitúciót nem tiltja a törvény, sikerült is. Tevékenységét „egyéb szolgáltatások” címen regisztrálták. A kérdés csak az, hogyan lehet a jövedelem törvényes, ha a kuncsaftok törvénytelen módon fizetnek?

A szexvásárlási törvény tehát egyelőre nem tökéletes. Ha két fél szabad akaratából megállapodik szexuális szolgáltatásokban, nehéz bebizonyítani, hogy az egyik fél szabad akarata csak látszatszabadság. Margareta Winberg, svéd miniszterelnök-helyettes szerint nem létezik szabad akaraton alapuló prostitúció. Ez a svéd hivatalos álláspont. Svédországban már érezhetően változik a közvélemény. Az új gondolkozás lassacskán tért hódít. Idővel eljut más országokba is. Ezáltal remélhetőleg Európa utolsó rabszolgái is felszabadulnak.

Bogárdi Iván, Népszabadság – Online, 2003. május 22.

[

Ellenkező tendencia érvényesül Oroszországban. Moszkvában már banki hitelt is lehet igényelni szexuális szolgáltatásokra. Bármely orosz állampolgár felvehet célhitelt kuplerájlátogatásra. Ezt egy hitelügynökség közvetíti ki, még pedig „Halaszthatatlan igények, intim szolgáltatás” címszó alatt. Ha valaki elmúlt 22 éves, és moszkvai lakóhellyel rendelkezik, elmehet az ügynökséghez, ahol egy kifogástalan modorú menedzser felvilágosítja, hogy milyen szalonokkal álnak kapcsolatban, ott mi mennyibe kerül, és milyen feltételekkel nyújtják a hitelt. A szerződést már a hitelt nyújtó bankban kell megkötni. Mivel ilyen ügyleteknél a hangulat is befolyásolja az ügyfél szándékát, a pénzintézet egy órán belül dönt, s a legritkább esetben utasítja el a hitelkérelmet. Igaz, utána három napot kell várni, amíg a kuncsaft megkapja a min. 10 ezer, max. 200 ezer rubeles hitelkeretet. Pontosabban a hiteljegyet, amit 9 moszkvai nyilvánosházban és néhány szupermarketben is elfogadnak. Ez utóbbira azért van szükség, hogy a lelkiismerettel küszködő férjek utána, a maradék pénzből ajándékot vehessenek megcsalt feleségüknek.

A kamat évi 20%, és a közvetítő cég is lecsíp magának az ügyféltől ugyanennyit. Mégis van bőven jelentkező. A bankok általános tapasztalata szerint egyetlen hitelfelvevő sem fizeti vissza olyan precízen és megbízhatóan a kölcsönt, mint a szexkuncsaft. Ez nagy szó, mert Oroszországban a tör­lesztési morál nem a legjobb. Errefelé a polgár megvárja, amíg a hitelező elkezdi sürgetni a pénzt, de sokszor még akkor sem fizet. Nem úgy a szexhitel-adós. Aligha meri megkockáztatni, hogy a behajtó a munkahelyén személyesen felkeresse, vagy netalántán otthon, a feleség füle hallatára megkérdezze, hogy: Mikor tetszik már kiegyenlíteni a nyilvánosház-számlát?

Kulcsár István, Kossuth Rádió, 2005. július 3. (Harminc perc alatt a Föld körül)

[

Egy rendőrkapitányságon dolgozó 25 éves titkárnő munkaviszonyát megszüntették, mert erotikus fényképeket jelentetett meg önmagáról egy szexlapban. Erre ő több millió forintos kártérítésre perelte a volt munkaadóját azzal az indokkal, hogy az alkotmány által biztosított önmegvalósítási joga sérül, ha erotikus képeit nem közöltetheti egy erre a célra szakosodott magazinnal.

[

Árverésre bocsátja szüzességét egy 21 éves chilei lány, hogy így tegyen szert a tanulmányai foly­tatásához szükséges pénzre. Az árverés Interneten zajlik majd – tette közhírré a lány az egyik leghallgatottabb chilei rádiócsatorna Pofaklub című népszerű műsorában. A hirdető nőgyógyászati igazolást is beszerzett, amely érintetlenségét bizonyítja. Az árverés egy héten belül megkezdődik, a kikiáltási ár 990 dollár. A diáklány szerint szó sincs prostitúcióról, szüzességét kizárólag a tanulmányai befejezése végett áldozza fel. Az árverést az Interneten ő maga fogja lebonyolítani, ő választja ki tehát a legtöbbet kínáló személyt.

Népszabadság – Online, 2003. május 17.

[

Alaposan ráfá­zott egy sperma­donor férfi, mert gyermektartás­díj fizetésére kö­telezte a bíróság. Pár éve egy lesz­bikus kapcso­latban élő pár­nak szolgáltatott spermát, és eb­ből három gyer­mek született. A pár azonban ha­marosan szétvált és a megszo­kott életszínvonal fenntartása érdekében az anya a lurkók svéd származású apjához fordult segítsé­gért, de mivel az nem volt hajlandó fizetni, ezért beperelte őt. Mivel a gyerme­kek születésekor a férfi elismerte, hogy ő a gyerme­kek apja, a bíróság a tartás­díjigényt indokoltnak látta, és annak meg­fizetésére kötelezte.

[

Vészesen fogy az osztrák katolikus hívők tábora. A legfrissebb statisztika szerint komoly, már-már katasztrofális méreteket ölt az osztrákok elfordulása a katolikus egyháztól. Tavaly legalább 40%-kal nőtt a kilépők száma – ez 50-55 ezer személyt jelent. Az adatok közül hiányzik még a bécsi negyedik negyedév, és a tavalyi összesítés a menekülés fő okozójának helyszínéről, St. Pölten­ből. Ilyen méretekre azok sem számítottak, akik sejtették, hogy az osztrákok ugyancsak a szívükre veszik a paptanárok és a szeminaristák homoszexuális kapcsolata miatt a St. Pölten-i papneveldében kitört botrányt. A neheztelés akkumulálódik: 1995-ben (az azóta elhunyt) Hermann Groer[34] bíboros hasonló ügyei miatt 44 ezren léptek ki az addigi, évi 30 ezer körüli helyett. 1999-ben, az osztrák püspöki kar és Róma nézeteltérésének évében ismét ekörül volt a megcsömörlöttek száma, a mostani, 50 ezer feletti szám azonban minden eddigit felülmúl.

1991-ben még a lakosság 91%-a vallotta magát katolikusnak, 2003-ban ez az arány 70%-ra csökkent, s azóta kulminált az újabb botrány hatása. A kilépések hátterében egyéb okok is állnak, a szexbotrány sokaknál csak pont az i-re, vagy ürügy. A korszellem nem kerüli el a hívőket sem, sokan nehezményezik az egyház modernizálódásának halogatását, még többen kapzsinak tartják az Ausztriában kötelező járulékot kíméletlenül behajtó egyházat. A fiatalabb korosztály értetlenkedik – miért kellene havi díjat fizet­nie, amiért vajmi kevés kézzelfogható szolgáltatást kap cserében. Az idő­­sebbek anyagi helyzetük romlá­sá­val egyre kevésbé tudják meg­fizetni az évi átlag 70 eurós hoz­zájárulást. Manapság az emberek „válogatósabbak” – ismeri el a bécsi érsekség szóvivője. Jobban megnézik, milyen politikai párt­ba, szakszervezetbe lépnek be, pedig már csak a tagdíjfize­tési köte­lezettség miatt is az egyház csupán egynek tűnhet ezek közül. Sőt a legnagyobbnak Auszt­riá­ban. Csakhogy az egyháznak valóban szüksége van a járulékra.           

Elsőként a felső-ausztriai érsekség kongatta meg a vészharangot, közzétéve a veszteség konkrét adatát. Ebben a tartományban 560 ezer euró mínuszt jelent a plusz 8028 (36%) kilépő. Mit szóljon akkor Bécs, amelynek érseksége 9 hónap alatt 15 223 kilépési nyilatkozatot regisztrált? Az osztrák egyház ugyan mérhetetlen vagyonnal rendelkezik – csak az apátságokhoz tartozó erdőségeket 3,5 milliárd euró értékre becsülik – ám a különböző gazda­sá­gok, köztük serfőzde, mező­gaz­dasági és turisztikai üzem, sőt benzinkút – bevétele vi­szonylag sze­rény. Nem egy jö­vedelme pe­dig nem is az egy­házat, hanem valamelyik füg­­get­len rendet gazdagítja. Az egy­ház évi 420 millió eu­rós köz­ponti költ­ségvetésének na­gyobb része, 350 millió euró a tagdí­jakból jön össze.

Az éves kiadások egyéb­ként nemcsak az egyházi fe­ladatok finanszírozását, a pa­pok fizeté­sét fedezik, hanem az ingatla­nok, a műkincs­gyűj­­temények kar­bantartását is in­­nen kell előte­rem­teni. Ez utób­­bihoz persze van ál­lami támo­gatás. Ausztriában az egy­ház és az állam szétválasztása tel­jes, közvetlen szubvenció nincs, ám az egyes reszortok költ­ség­ve­tésében szerepelnek az egy­házi intézmények. Az egy­ház most visszaléptetési kampányt indí­tott. A kilépőket személyes le­vélben kérdezik meg távozá­suk okairól, beszélgetést aján­lanak. Nem szépítik a helyzetet. Min­den egyes kilépés húsba vág – hangzik a hivatalosan is meg­fo­galmazott vélemény.

Szászi Júlia, Népszabadság, 2005. január 21. (5. oldal)

[

Lassan különcködésnek szá­mít a házasodás. A válás oka a há­zasság – fogalmaznak tréfá­san a cinikus szociológusok. Nyu­gat-Európában legutóbb Belgi­umban készült felmérés, mely sze­rint a király­ságban négy há­zasságra há­rom válás jut. Ez azonban csak az át­lag. A nagy­városokban ma már egy év alatt több válást monda­nak ki, mint amennyi házasságot kötnek. Esküvő után a párok át­la­gosan alig öt esztendőt tölte­nek együtt az oltártól a válást kimondó bí­rói ítéletig. Ma már több gyer­mek nevelkedik „cson­ka”, illetve ún. „átalakított” csa­lád­ban, mint amennyien édes szü­­le­ik közös ott­honában. A még fél évszá­zada is mélyen kato­likus Bel­gi­umban ma már gya­kor­la­tilag senki nem tartja szent­ség­nek a házasságot. Sőt, a meg­kér­dezettek óriási többsége hibá­nak, bűnnek tekinti a megromlott há­zasságok kényszerű fenntartá­sát. A kutatók szerint a házassá­gok felbomlásának fő oka, hogy meg­szűnt a nők kiszolgál­tatott­sága. A férfiakhoz hasonlóan egyre nehezebben és később szánják rá magukat az esküvőre.

A házasság, mint intézmény megítélése is megváltozott a köz­­véleményben. Ma már nem egy­értelműen pozitív, sőt a kukko­ló­tévé, az igénytelen „tömegkul­tú­ra” hatására az emberek többsé­ge hajlamos idejétmúlt kötelem­nek minősíteni. Csönde­sebben mondják ki, hogy a férfiak szá­mára lényegében megszűnt a há­zasságkötés egyik legfontosabb indítéka. Míg korábban esetinek számítottak, ma már életvitel­sze­rűen, folyamatosan gyakorolha­tóak az egyéjszakás kalandok. Akinek ez nem jön össze, annak kényelmesebb és olcsóbb megol­dás a prostitúció. A tízmilliós Belgiumban leg­alább negyv­en­ezer örömlány működik, lénye­gében szabadon.

Akad olyan, egyelőre túlzó­nak tartott előrejelzés, amely sze­rint a ma ismert, hivatalos házasság a század végére gyakorlatilag megszűnhet, vagy ritka furcsasággá válhat Európában. Ehelyett az emberek úgynevezett egyenrangú, tiszta (magánjogi szerződésekben rendezett, ám állami „áldással” nem bíró) párkapcsolatokban élnek majd. Mintegy hatvanévnyi felnőtt életük során átlagosan négy-öt különböző, hosszabb-rövidebb együttélést létesítenek a párok (azonos neműek is). Sőt, immár nem együttélésről, hanem egymással élésről beszélnek a szociológusok. Még túlzóbbnak tartott fel­tevések szerint visszatérhet a poligámia valamilyen formája is. A melegeknek a templomi esküvőről sem kell lemondaniuk. A svéd lutheránus egyház már szentesíteni is hajlandó a homoszexuális párok együttélését.

Népszabadság, Füzes Oszkár, 2004. július 13. (4. oldal)

[

Leszámolt az összes eddigi előítélettel egy német felmérés: Nem azért nem születik több gyerek Németországban, mert a nők karrieristák lettek, de még csak nem is azért, mert a házaspárok túl drágának tartják a gyereknevelést. Ennél prózaibb oka van: a megkérdezettek 44%-a arról panaszkodott, hogy nem talál megfelelő partnert, akivel családot alapíthatna. Voltak persze olyanok is, akik rút materiális okokra panaszkodtak. 40% például úgy látta, hogy a gyerekáldás munkahelyi bizonytalanságot okozna, közel 30% pedig a költségeket sokallta, de csupán 9%-a állította, hogy azért nem szül, mert kevés a bölcsőde és az óvoda. Holott a kutatók már évek óta a gyerekellátás hiányosságait kiáltották ki főbűnösnek, mondván, hogy a nők így képtelenek összeegyeztetni a munkát a családdal.

A kutatók most tanácstalanul állnak az új helyzet előtt, mert randevúk megszervezésében mégsem segíthetnek az állampolgároknak. A német állam amúgy rendkívül gyerekbarátnak tartja magát. Igaz, óvodákat nem nagyon létesít, de évente 150 milliárd eurót költ családtámogatásra. De a gyerekek száma mégis csökken, egy német nő ma már átlagban csupán 1,29 lurkót vállal, az egyetemet végzettek 40%-a pedig egyáltalán nem szül. A németek irigykedve tekintenek Franciaországra, ahol – szerintük – az ingyenes óvodáknak és bölcsődéknek köszönhetően ismét nő a születésszám. Kiderült ugyanakkor, hogy a pusztán anyagi támogatás csak ideig-óráig hoz eredményt: Svédországban csupán rövid ideig tartott az a babyboom, ami az egyéves, jövedelemfüggő gyermeknevelési segély bevezetését követte. Amerikában ezzel szemben se ingyenes óvoda, se gyermeknevelési segély, mégis több gyerek születik, mint Európában.

A német kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a tradicionális anyaszereppel lehet gond. A (nyugat)németeknél éppúgy, mint a mediterrán országokban, az anyának elsősorban a gyerek mellett volt a helye. Abban a pillanatban, amikor a nő ezen változtatni akar, kivívja a társadalom ellenszenvét: ha óvodába adja a gyerekét, akkor kegyetlen anya, ha nem szül, nem is nő. Ha meg otthon marad, lustának bélyegezik. A dilemmát sokan úgy oldják meg, hogy akkor inkább nem szülnek – pláne, ha még megfelelő férfit sem találnak.

Inotai Edit, Népszabadság, 2005. január 14. (21. oldal)

[

2004. őszén ellentmondásos döntést hozott a westminsteri parlament alsóháza. A gyermekekről szóló, hamarosan életbe lépő törvény részeként szavazásra került sor a gyermekek megverésével kapcsolatban. A képviselők nagy többséggel elutasították azt a javaslatot, mely teljes mértékben eltiltotta volna a szülőket a legapróbb fizikai büntetéstől is. Elfogadták viszont a kormány által beterjesztett verziót, mely minden olyan pofont, ütést megakadályoz, amely „látható nyomot hagy a bőrön, vagy lelki traumát okoz”. A gyermekverés jogi megítélésének pontosítása azért vált szükségessé, mert az eddigi, 1860 óta érvényben lévő szabályozás lehetővé tette, hogy a testi fenyítést alkalmazó szülők az „elfogadható büntetés” elvére hivatkozva védjék meg magukat a bíróság előtt. A jövőben viszont a „tényleges testi sérelmet” okozó szülőket akár öt évre is bebörtönözhetik.

A parlamenti döntést több oldalról is támadják. Az egészségügyi bizottság elnöke, David Hinchcliffe[35] szerint a kompromisszum azt jelenti, Nagy-Britannia megsérti az ENSZ Gyermekjogi Konvencióját, illetve az Európai Emberi Jogi Konvenciót. A rendőrség attól tart, hogy a legapróbb bizonyíték alapján – például, amikor egy türelmét vesztett szülő arcul csapja gyermekét a szupermarketban, és annak elvörösödik az arca – feljelentések áradata indul el, elvonva a kapacitást a súlyosabb bűnügyektől. Tony Blair[36] kormányfő távol maradt a szavazástól, de korábban kijelentette: három idősebb gyermekét egyszer-egyszer meglegyintette, a most négyéves Leót azonban soha nem büntette testi fenyítéssel.

R. Hahn Veronika, Népszabadság, 2004. november 4. (23. oldal)

[

Angol kutatók kimutatták, hogy a házimunka jelentősen csökkenti a mellrák kockázatát. Több mint 200 000 asszonyt vontak be a vizsgálatba 9 európai országban, és egyértelműen kiderült, hogy minden testmozgás közül a házimunka csökkenti leginkább a mellrák veszélyét. Ez a megállapítás mind a fiatal, mind a klimax utáni hölgyekre igaz. A kutatók ezt az eredményt azzal magyarázzák, hogy a közepesen megterhelő és rendszeres testmozgás a leghatásosabb a szervezet karbantartásban. Sokkal hatékonyabban védi az egészséget, mint a nagy megterheléssel járó alkalmankénti tornagyakorlatok.

[

Betört a kultúra a balkánra. A minap meglepetésszerűen szembesültünk azzal, hogyan kell (kellene) emberhez méltó módon viselkednünk. Kósza mendemondák alapján értesültünk róla, hogy a nyugati országokban a polgárok nem csak a saját, hanem a honfitársaik javaira is figyelnek. Ha Angliában egy állampolgár észreveszi, hogy valaki kárt okoz másoknak, vagy bűncselekményt követ el, rendőrként fellépve le is tartóztathatja. Felszólíthatja, hogy kövesse, és bekíséri a legközelebbi rendőrőrsre. Nálunk viszont az a szokás, hogy az emberek nemhogy az idegenekkel, de a közvetlen szomszédjukkal sem törődnek. Nyugodtan kárt okozhat bárki bárkinek; nem kell attól tartani, hogy ezért valaki felelősségre vonná. Ezért nagy megrökönyödést okozott annak az angol férfinak az eljárása, aki szokatlan módon állított meg egy kamiont.

Az újsághír szerint a hűtőjére fekve akadályozta meg egy kamion továbbhaladását az az angol férfi, aki ily módon fejezte ki neheztelését azért, mert a sofőr járművével leszakított egy kábeltévé-vezetéket. A tulajdonos integetése ellenére nem állt meg, hanem a kár elismerése nélkül továbbhajtott. Az esetet látva angol vendége azonnal cselekedett. Ennek következményeként a 21-es út forgalma körülbelül egy órára leállt a kamion hűtőjére kapaszkodott brit férfi miatt, mivel jó ideig nem akadt senki a környéken, aki a testbeszéden kívül angolul is értett volna. A magyar kamionos Hatvan városában elhaladt a ház előtt, ahol az angol úr vendégeskedett, s eközben leszakította a kábeltévé vezetékét. Bár észlelte a balesetet nem állt meg, hogy elismerje az okozott kárt. Ekkor a brit robogójára pattant, megelőzte a városi utcákon nehézkesen kanyargó járművet, és – mivel másképpen nem volt képes jobb belátásra bírni a sofőrt – felkapaszkodott a kamion hűtőjére. A helyszínre érkező rendőrök egy alkalmi tolmács segítsége ellenére is nehezen értették meg, minek köszönhető a nem mindennapi útakadály. Aztán colstokot ragadtak, lemérték a jármű magasságát, és megállapították: valóban leszaggathatta a kábelt. Az igazságérzettől fűtött brit csak ekkor volt hajlandó elhagyni különös tartózkodási helyét. Ezt követően a rend őrei eljárást indítottak a kamionsofőr ellen, károkozás címén. Az angol férfival azonban nem tudtak mit kezdeni. Annyira meglepődtek az eljárásán, hogy nagy zavarukban őt is letartóztatták a közlekedés veszélyeztetése miatt.

Népszabadság, 2004. július 9. (20. oldal)

[

A terrortámadásoktól való félelem miatt a jegyek fele kelt csak el az athéni olimpián. A félelem hivatalos részről is megnyilvánult. Patriot rakétákat telepítettek a város köré, és helikopterek valamint AWACS-felderítő gépek köröztek a sportcsarnokok és stadionok felett. Ide jutott a világ. Az újkori olimpiák eredménygyárrá váltak. A sportolók már nem vesznek részt az olimpiai játékokon. Túlnyomó részük nincs ott se a megnyitó ünnepségeken, se a záró gálaműsoron. A verseny időpontjára utaztatják ki őket, és 1-2 nap múlva már mehetnek is vissza. A teljesítményhajsza következménye a doppingszerek használata is. Ezen a téren mi kiemelkedő eredményt értünk el. A 2004-es athéni olimpián két aranyérmet is szereztünk a „doppingbajnokságon”. Hónapokon keresztül velünk foglalkozott a sportvilág. Szégyenünket tetézte az aranyérmek visszaadása körüli huzavona. Ez a botrány arra is rámutatott, hogy bukni már tudunk, de veszíteni még nem.

[

A világ legokosabb nője nem talál munkát Bulgáriában.

A háromgyerekes anya több diplomával és három tudományos fokozattal rendelkezik. Az elmúlt 44 évben közgazdaságtantól a pedagógiáig sok mindent tanult bulgáriai és brit egyetemeken, mégis még áruházi eladónak sem akarják alkalmazni. A hölgy képzettsége és 200-as IQ-ja révén nemrégiben nyerte el a világ legokosabb nője címet.

[

A brazil tévé egyik műsorában bemutattak egy írástudatlan péket, akit felvettek a Rio de Janeiró-i jogi karra. A 27 éves Severino de Silva csak a hecc kedvéért ment el a magánegyetem felvételi vizsgájára, és a kapott tesztlapokon különböző sorrendben beikszelte az A, A, C, D és E válaszokat. A blöffölés bejött, sőt a tesztkérdésekkel olyan pontszámot ért el, hogy felmentették az esszéfogalmazás alól, ahol azonnal kiderült volna a turpisság. A fiatalember nagyon büszke a teljesítményére. A sikeren felbuzdulva elhatározta, hogy megtanul írni és olvasni. Most ugyanis analfabéta. Csak a nevét tudja leírni. Ez az eset is egyértelműen bizonyítja, hogy mennyit ér a tesztvizsga. Nemsokára hozzá nem értő szakemberek fogják elárasztani a világot. Ez az eset számunkra is figyelmezető lehet. 2005-ben az Oktatási Minisztérium az „esélyegyenlőség” jegyében megszüntette az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákat. Sőt a felvételi elbeszélgetéseket is megtiltotta, hogy a felsőfokú intézményeknek esélyük se legyen arra, hogy szakmailag rátermett diákokat vegyenek fel.

[

Svéd pszichológusok 423 idős házaspár életét figyelték meg 5 éven keresztül. Ezalatt rengeteg kérdésre kellett válaszolniuk. Közöttük szerepelt az is, hogy: „Szoktak-e ajándékot venni vagy segíteni a rokonaiknak, ismerőseiknek, szomszédaiknak.” Vigyáztak-e a szomszéd gyerekeire, megjavították-e a kerítését, távollétében meglocsolták-e a virágait, lenyírták-e a füvet a kertjében. Arról is be kellett számolniuk, hogy maguk igénybe vettek-e ilyen szolgáltatásokat. 5 év után a vizsgálatban részt vevő 846 személyből 134 eltávozott az élők sorából. Az életviszonyaikkal kapcsolatos statisztikai számítások eredményei nem különböztek a hasonló felmérések adatitól. Egy adat azonban feltűnően kirítt a többiből. Azok közül, akik soha, senkinek nem segítettek; akik egész idő alatt csak magukkal törődtek, kétszer annyian haltak meg, mint az önzetlen segítőkész emberek csoportjából. Érdekes módon nem találtak különbséget azok halálozási rátája között, akik sem nem adtak, sem nem fogadtak el segítséget; és azok között, akik nem segítettek senkinek, de elfogadták a felajánlott segítséget. A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, hogy a másokkal való kapcsolataink során nem az számít, hogy mit kapunk, hanem az, hogy mit adunk. Úgy látszik, hogy a segítőkészség, az adakozás sokáig életben tartja az embereket. Talán Isten akarja, hogy hosszú ideig éljenek, hogy minél tovább segítsék a világot.

[

Szégyenében életét vesztette egy férfi Japánban. A 49 éves magányos banki alkalmazottnak lejárt a munkaszerződése, amit a gazdasági válságra való tekintettel nem hosszabbítottak meg. Egy év után elfogyott a megtakarított pénze, ezért éhen pusztult. Mikor rátaláltak teljesen üres volt a hűtőszekrénye és a gyomra. Az ilyen halál egyáltalán nem ritka a távol-kelet országban. Japánban sok munkanélküli annyira szégyelli a kitaszítottságát, a társadalomból való kirekesztését, hogy nem veszi igénybe az állami segélyt. Inkább éhen hal.

[

Másfél évig tévézett egy halott Brüsszelben. A halottkém vizsgálatok szerint egy 70 éves férfi 2002. őszén szenderült jobblétre, miközben nézte a tévét az ágyából. Szomszédai azt hitték, hogy beköltözött egy szociális otthonba, ezért nem nyitották rá az ajtót. Halálát akkor fedezték fel, amikor a ház előtt focizó gyerekek másfél év után véletlenül berúgták a labdát az ablakán.

[

A New Scientist tudósítása alapján a Föld legtűrőképesebb élőlénye a medveállatka. A fél milliméternél is rövidebb medveállatka nevét arról kapta, hogy mikroszkóp alatt vizsgálva pufóknak látszik. Nyolc lába van, és úgy néz ki, mintha páncél borítaná. Fantasztikus adottsága, hogy –270 ^oC -os hidegben és +150 ^oC -os melegben is életben marad. Elviseli a röntgensugarakat, a radiaktív sugárzást, a vákuumot és a legmélyebb óceán mélyén uralkodó nyomásnál hatszor nagyobb légnyomást is. Normál körülmények között a tetőcsatornákban és az utcakövek repedéseiben él. A vízhiány sem árt neki. Azt követően is sikerült életre kelteni őket, hogy egy múzeum gyűjteményében száz évig szunnyadtak száraz mohában. Ezt az teszi lehetővé, hogy ilyenkor testük térfogata 50%-ra csökken, és majdnem teljesen kiszáradnak. Emiatt szervezetükben nem tudnak megtelepedni a vírusok, baktériumok és a különféle szövetromboló gombák. Kedvező körülmények közé kerülve, vízhez jutva aztán megduzzadnak a szöveteik, és életre kelnek.

[

Még hogy holt nyelv lenne a latin? A Horatius és Cicero anyanyelvét a ma napig hivatalosként használó katolikus egyház szerint semmiképp sem. Ezt nyomatékosítandó, a Szentszék kiadója, a Libreria Editrice Vaticana egy új, mintegy 15 ezer címszavas szótárt jelentetett meg, amelyben a modern élet kifejezéseit gyűjtötte össze. Azokat, amelyek még nem léteztek a Római Birodalom 476-ban történt összeomlásakor. A Lexicon Recentis Latinitas[37] című kétkötetes latinolasz szószedet, amelyet egy korábbi szótár kiegészítőjeként készítettek el, a többi között arra talált választ, hogy hogyan nevezte volna Julius Caesar, mondjuk, a videotelefont (telephonium albo televisifico coniunctum), a doppingolást (usus agonisticus medicamenti stupecfactivi) vagy a csúcsforgalmat (tempus maximae frequentiae).

A vaskos opust csak részben szánták azoknak a fordítóknak és nyelvtanulóknak, akiknek mindennapos fejtörést okoz a mai élet sajátosságainak a latin nyelvbe való átültetése: az elfogadott szakkifejezések hiánya nagyban akadályozta a pápai enciklikák szabatos megfogalmazását is. A mű alapgondolata attól a nyelvőrző Latin Alapítványtól származik, amelyet VI. Pál pápa a hetvenes években hozott létre, miután a II. vatikáni zsinat nyomán a katolikus templomokban latin helyett a nemzeti nyelveken kezdtek el misézni. A különös kifejezésgyűjtemény megtalálta az FBI (officium foederatum vestigatorium) és Interpol (publicae securitatis custos internationalis) megfelelőjét, de a latinosok ezentúl nem lesznek útmutató nélkül, ha olyan kifejezéseket akarnak lefordítani, mint a videokölcsönző vagy a mosogatógép. Az érintettek úgy érzik, hogy a kiadvány nem lesz „liber maxime divenditus” avagy „liber venditissimus” – azaz bestseller – , mert az ára 100 euróra rúg. A szerkesztőbizottságot azonban ez nem aggasztja, s most egy új köteten dolgozik, amely a kompute­rizációval kapcsolatos kifejezéseket gyűjti egybe.

[

Az adóbehajtás sajátos módját vezették be az indiai Radzsahmundi városában. Miután a helyi vállalkozók már 50 millió rupia (több mint 200 millió forinttal) tartoztak az önkormány­zat­nak, a város vezetői dobo­so­kat béreltek fel, akik az adósok háza elé állva éjjel-nappal püfölték a hangsze­rü­ket. Nem kellett sokáig do­bolniuk, mert már az első hé­ten 18%-kal csökkent a köz­tartozás. Az adóbedobolás ered­ményessége láttán más települések vezetői is gon­dol­kodnak a bevezetésén.

[

A nyugati világban sem ismeretlen ez a fajta ösztökélés. Az angol módszer szerint a magánnyomozó cégek oly módon bírják adósságrendezésre a fizetés alól kibúvókat, hogy a nap 24 órájában jellegzetes, „adósságbehajtó” feliratú öltözékben kísérik őket. A két megtermett marcona férfi fizikailag nem inzultálja az adóst, csak diszkrét nyomást gyakorol rá. Miután senki sem szereti, hogy mindenhová követik a kompromittáló feliratok, ez a módszer nagyon hatásos. Az ügyfelek túlnyomó része néhány nap után megkapja a pénzét, az adós rendezi tartozását.

[

Néhány brazil börtönben ludakkal helyettesítették az elektronikus jelzőrendszert. Nagy sikerrel, mivel teljesen megszűntek a fogolyszökések. Amióta a Paraiba folyó völgyében található négy intézetben hadrendbe állították a szárnyasokat, egyetlen rabnak sem sikerült illegálisan elhagynia a börtönt. A szárnyasokat közvetlenül a börtön fala mellé telepítették, és valahányszor elhalad valaki a fal mellett a ludak őrült zajt csapnak.

Népszabadság, 2004. december 2. (22. oldal)

[

Egy coloradói farmernek 517 dolláros pénzbírságot kellett fizetnie saját felesége elveréséért. Az összegből 500 dollárt tett ki a tettlegességért járó büntetés, 17 dollár pedig „vigalmi” adó volt. A farmer ugyanis azzal kérkedett a bíróságon, hogy szórakozásból verte agyba-főbe a nejét.

[

Már nem csak Amerikában alkalmazzák a nevelő célzatú büntetéseket. Az uruguayi bíróság 300 könyv elolvasására kötelezett egy tolvajt, aki 300 kilogramm sajtot lopott. Sumákolni nem lehet, mert a bűnösnek minden könyvről esszét kell írnia, és le kell adni a helyi rendőrségen.

[

2005. december 6-án egy sereg antitélapó lepte el Új-Zéland fővárosát. Aranyvasárnap több mint 40 télapó fosztogatott Wellington belvárosában. Bántalmazták a biztonsági őröket, sörösüvegeket hajigáltak, és még egy karácsonyfára is „rátámadtak”. Az egyik üzlet alkalmazottja így panaszkodott a rendőröknek:

−  Beléptek a boltba, és azt mondták: Boldog karácsonyt! Aztán elkezdtek nyíltan lopkodni.

A hatósági vizsgálat során kiderült, hogy a garázdálkodás szervezett akció volt. A télapónak öltözött csoport így tiltakozott a karácsony elüzletiesedése ellen.

[

Egy winnipegi kisgyerek az otthoni telefonnal játszott. Összevissza nyomogatta rajta a gombokat, míg véletlenül bepötyögte rajta a 911-es számot[38]. Mivel az alig kétéves kisgyerek nem tudta elmondani mi a baj, a segélyhívó központban bűncselekményre gyanakodtak. Nyomban értesítették a rendőrséget. Amikor a helyszínre érkező rendőrök becsengettek az ajtón, a szülők igencsak meglepődtek. Kiderült, hogy a gyermek apja egy börtönből szökött bűnöző, akit régóta köröznek. Mivel már nagyon hiányzott neki a családja, egyszer meglátogatta őket. A gyerek éppen akkor játszott a telefonnal. A véletlen bejelentés után már nem volt nehéz elfogni.

[

Egy kínai iskolában kísértettel riogatták egymást a gyerekek, ami tragédiához veze­tett. Szecsuan tartományban a diá­kok lefelé mentek az iskola lépcsőjén, amikor várat­lanul kialudt a villany. Az egyik tanuló tréfá­ból elkiáltotta magát, hogy itt vannak a kí­sértetek. Emiatt pá­nik tört ki, és menekü­lés közben a rémült gyerekek agyontaposták egy­mást. A tra­gédiának 8 halottja és 46 sebe­sültje volt.

[

Jobb sorsra érdemes mérnökeink kar­óra­ként hordható kocsmajelzőt fejlesztettek ki Nagy-Britanniában. Az elekt­ro­ni­kus tájoló meg­­határozza az italozni vá­gyó helyzetét, azt továbbítja a felette le­vő GPS (Globális Helymeghatározó) mű­holdnak, amelyről pillanatokon belül visszaérkezik a négy legközelebbi kocs­ma címe és elér­he­­tő­­­sé­ge. A készülék a ha­zafelé ve­ze­tő út meg­ta­lálásában is segít, amely­re sok eset­ben nagyobb szükség van, mint a kocs­mába vezető út mutatá­sá­ban. Azt azon­ban nem tudja meg­álla­pítani, hogy a lumpoló hány pint sörre van hitelesítve. Ezért le­het, hogy már csak négykézláb tud ha­za­­men­ni. Máshol sem képesek ér­telmes felada­tokkal ellátni a mérnö­köket. Ezért egy amerikai kutató­intézet speciális lábbelit fejlesztett ki az öröm­lányok számára. A to­pá­nok talpába mű­holdas helymegha­tározó készüléket épí­tettek, így nyo­mon követhető, hogy az éjszakai pil­langók éppen hol „telje­síte­nek szolgálatot”.

[

Mivel nem tudunk, illetve nem aka­runk előre fejlődni, hát vissza­felé ha­la­dunk. A Lockhead-Martin repülő­gép­gyár tervezői ki­dol­goz­ták egy 4000 sze­mélyes utasszál­lító lég­hajó tervét, amely két fut­ball­pálya méretű. Hossza 270 mé­ter, és 71 méter magas lesz. Alsó, könnyű­­szer­kezetes ré­szén helye­zik el az utaso­kat, vagy az 500 ton­­nányi teherárut. A jár­művet a két ol­dalára szerelt 2-2 lég­csa­varos gáz­turbina hajtja elő­re max. 100 km/h sebességgel. Bár az Aerocraft kere­kekkel is el van lát­va, üze­­meltetéséhez nincs szükség kifutó­pá­lyára. A hajtó­műveket fel- és leszálláskor füg­gő­le­ges helyzetbe lehet for­gat­ni, így a motoros lég­hajó a hagyo­má­nyos lég­ha­jók­hoz hason­lóan fog köz­lekedni. A felhaj­tóerőt az utas­tér feletti hatalmas ballonba zárt héliumgáz szol­gáltatja.

[

Ha így haladunk tovább, a kö­vetkező állomás a szélvi­torlával szerelt gépko­csi lesz. Miután környezetkímélő meg­ol­dásról van szó, kifejlesz­téséhez állami támogatást lehet kérni. Valószínűleg vevő is lesz rá, mivel a szél ingyen van. Aki azt hiszi, hogy ez az ostobaság egyetlen fejlesztő­nek sem jutna eszébe, nagyon téved. Nem csak eszükbe ju­tott, hanem ki is fejlesztették az első szélturbinás autót. A Stuttgarti Egyetem hallgatói szerkesztettek egy Ventomo­bil nevű járművet, amelyet szélturbina hajt. Az autó te­tejére szerelt háromlapátos szélturbina forgó mozgását kardántengely viszi át a hátsó kerekekre. Ezzel a járművel már díjat is nyertek. Az Aelus Race 2008-as versenyén első helyezést értek el. A tudósítás azonban arról nem szól, hogy mit csinálnak vele, ha nem fúj a szél.

[

A tudósok azért nem hisznek a csodákban, mert ez csak úgy lehetséges, ha felborul a természet rendje. Mivel ez nem fordulhat elő, így csodák sincsenek. Mostanában azonban mind gyakrabban derül ki, hogy a csodákat olyan természeti törvények idézik elő, amelyeket eddig nem ismertünk. Így igenis léteztek csodák, és némelyiknek már a fizikai alapjait is megmagyarázták. Nemrég arról számolt be a New Scientist, hogy a Tokió Egyetem két fizikusa különösen erős mágneses teret idézett elő egy vízszintesen elhelyezett kémcsőben, mely nem volt teljesen megtöltve vízzel. A víz a kémcső végeibe tódult, középen száraz részt hagyva. Az 1994-ben felfedezett jelenség azért jött létre, mert a víz enyhén diamágneses anyag, amit taszít a mágnes. A megfigyelt jelenséget „Mózes effektusnak” nevezték el. Az igazi felfedezés azonban csak ezután következik, majd ha rájövünk, hogy ennek a jelenségnek semmi köze sincs a mágnesességhez. Isten nem mágneses térrel választotta ketté a Vörös-tengert, mert ehhez iszonyúan erős mágnesre lett volna szükség. A teremtő a közegellenállás törvényét használta erre a célra. Összesűrített éteri részecskékből falat emelt a kettéválasztott víztömegek közé. A víz szétválasztását is sűrített éteri sugárnyalábbal végezte, amit a megfigyelők erős szélnek véltek. Ebben nem is tévedtek, mert a koncentrált éter a levegőmolekulákra is hat, a légrétegeket is odébb tolja, megmozgatja.

 

A világ globalizálódása

 

Fokozott intenzitással folyik a Nyugat és a Kelet egymáshoz igazodása, a munkabérek kiegyenlítődése. A rendszerváltás utáni évtizedben a multinacionális vállalatok tömegesen telepítették át gyáraikat Kelet-Európába. A munkaerő iránti fokozott kereslet azonban megnövelte a munkabéreket ebben a régióban is. Megemelkedett a minimálbér, ezért a multik továbbköltöztek Kínába és Indiába. Ott a kelet-európai munkabérek felét kell csak fizetni a munkásoknak. Jelenleg a kelet-euró­pai munkás egyötödét keresi a nyugat-európainak, a kínai munkaerő viszont az egytizedével is beéri[39]. Legalábbis egyelőre. Tíz év múlva azonban a kínai átlagfizetés el fogja éri a kelet-európait, a nyugati fizetések pedig csökkennek. Az életszínvonal nivellálódni fog.

A keresetek kiegyenlítődése természetesen nem tetszik mindenkinek. Ez ugyanis a nyugati országok munkavállalói számára jelentős életszínvonal-csökkenést eredményez. Munkabérének csökkenésbe viszont senki sem törődik bele szívesen. A németek oly módon próbálják áthidalni ezt a problémát, hogy iparvállalataik helyben tartása érdekében nem a munkabéreket csökkentették, hanem a munkaidőt növelték. A 35 órás munkahetet felemelték 40-re. Most ugyanazért a munkabérért 5 órával többet dolgoznak hetente. A német kancellár azonban nem tartja kizártnak, a 45, sőt az 50 órás munkahét bevezetését sem a későbbiekben. A közigazgatásban is megindult a visszarendeződés. Alig hogy kiharcolták a közalkalmazottak a 40 órás munkahetet, már meg is szűnik. A bajor miniszterelnök bejelentette, hogy 2004. szeptemberétől visszaállítják a 42 órás munkahetet a közszolgálatban. A szakszervezetek rettegnek tőle, hogy a két példa követőkre talál országszerte, és foggal-körömmel harcolnak a 35 órás munkahétért. Tiltakozásuk azonban süket fülekre talál. Az általános felháborodás lecsendesítése érdekében a politikusok felhívták a figyelmet arra, hogy az uniós jogszabályozás 60 órában maximálja a heti munkaidőt, és ez Németországra is érvényes.

[

Az európai országok tehát egyelőre kerülik az életszínvonal-csökkentés útját. Amerikában azonban már megindult a munkabércsökkenés. A texasi Nacogdochesben és az idahói Twin Fallsban a helyi lakosok 7-8 dolláros órabérérét, a feldolgozóipari átlag kevesebb, mint feléért is örömmel vállalták a három műszakos munkát. Az ok a kiszolgáltatottságuk. A környék tele van elhagyott üzemcsarnokokkal, raktárakkal, sehol sem találnak állást. Korábbi munkáltatóik áttelepültek a Távol-Keletre. Az új befektetők elégedettek, mert nem csak a munkadíj alacsony, hanem jóval magasabb a termelékenység, mint Indiában, és csekély a fluktuáció. Ezekben a kisvárosokban ugyanis csak egyetlen munkalehetőség van, nincs hová menni. A félfizetés pedig még mindig jobb, mint a semmi. Aki szeret dolgozni, azt megmenti a nyomortól.

A jövedelemcsökkenés a nyugdíjakat sem hagyja érintetlenül. A német kormány nemrég 20%-kal mérsékelte a közalkalmazotti nyugdíjakat. Az ok ez esetben nem az iparvállalatok külföldre költözése, hanem a születésszám nagymérvű csök­kenése, a társadalom elöregedése, a tanulási életszakasz meghosszabbodása, a járulékfizetés széleskörű megkerülése. Az életszínvonal kiegyenlítődése extrém eseteket is produkál. Nálunk ez a nyugati határ menti fogturizmusban nyilvánul meg leglátványosabban:

 

„A pácienseiket féltő osztrák fogorvosok Ausztriában folyamatosan azzal vádolják magyar kollégáikat, hogy gyenge minőségű anyagokat használnak a kezelésekhez, kellő szakértelem nélkül. A magyar fogorvosok ezt cáfolják, és féltékenységre gyanakszanak.

−  Osztrákok vagy németek? – kérdezem a soproni várostérképet böngésző középkorú pártól a fogorvosi rendelőben, ahol Mozart-dallamot permeteznek szét diszkréten a rejtett hangfalak. A fejüket rázzák.

−  Londonból jöttünk. A házaspár bécsi barátjához érkezett kéthetes látogatóba. Az osztrákok ajánlották nekik, hogy ha már ilyen közel járnak Sopronhoz, csináltassanak új fogsort is ma­guknak. Kölcsönadták egyik autójukat, azzal jönnek át naponta kezelésre az angolok. Készülő fogsoruk a benzinköltséggel együtt a felébe sem kerül, mintha Londonban keresték volna fel a fogorvosukat.

−  Nekem epekövem is van – panaszkodik a férj. – Otthon már előjegyeztek műtétre, de még vagy fél évet kell várnom. Lehet, hogy a köveket is kivetetem valamelyik magyar kórházban.

−  Arról nincs referenciánk – inti le az asszony. – Örülj a szép fogadnak, a köveidet meg majd visszavisszük Londonba. Sopron számtalan fogorvosi rendelőjében persze inkább osztrák és német páciensekkel találkozik az ember. A pótlások iránt érdeklődő nemzetek sora azonban az utóbbi időben bővült. Egyre többen jönnek Olaszországból, Svájcból és a Benelux államokból is. Nemrég jelentek meg az angolok és az írek.

−  Az egészségpénztárak a világon mindenütt szűkítik szolgáltatásaikat – magyarázza dr. Szilá­gyi László, a fog- és szájbetegségek főorvosa, a soproni Pannon-Med gyógyszálló tulajdonosa. – A betegek pedig számolnak. Ha ugyanazt a minőséget harmadáron megkapják, akkor eljön­nek érte Magyarországra. Szilágyi főorvos soproni karrierje ha nem is tipikus, de mindenesetre jellem­ző.

−  Tizenhat éve Kisvárdáról jöttem erre a vidékre – mondja nevetve. – Ez a szálló akkor a Hungar­Hotels tulajdonában volt. Ők találták ki, hogy létrehoznak egy korszerű fogászatot. Az állami szanatórium adta hozzá az orvost. Nevezetesen engem, akit szintén fogorvos feleségem­mel együtt barátaim csaltak át Sopronba. A svájci-magyar Dentalcoop cég biztosította a tech­nikai hátteret és az eszközöket, meg a „doxaprecizitást”. Így kezdődött a soproni fogturiz­mus. Később Szilágyiék privatizálták a szálló rendelőit, majd pedig a hotelt is megvették, felújí­tot­ták.

−  Hány fogorvos volt akkor Sopronban? – kérdezem Kienzl Jánost, a Dentalcoop igazgatóját.

−  Legfeljebb húsz.

−  És most mennyi?

−  Kétszázan lehetünk – veszi vissza a szót Szilágyi főorvos. – Nehéz megmondani, mert az állandó doktorok alkalmaznak hétvégi segítőket is, egy-egy speciális feladatra pedig igény szerint máshonnan hozatnak orvost.

−  Amikor ön idekerült, mennyivel volt olcsóbb a magyar fogászati kezelés, fogpótlás, fogsor, mint Ausztriában?

−  Akkor a negyedébe került. Most már csak a harmadába. A Dentalcoop igazgatója – az ő cégének is vannak rendelői egyebek között Budapesten, Sopronban, a bükfürdői termálszálló­ban és a sárvári gyógyhotelben – siet leszögezni:

−  A magyar orvosok ugyanolyan minőségű és eredetű anyagokkal dolgoznak, mint az osztrákok vagy a németek. Ezzel a megjegyzéssel el is jutottunk a magyar fogturizmus legvitatottabb pontjához. A pácienseiket féltő osztrák fogorvosok folyamatosan azzal vádolják magyar kol­lé­gáikat, hogy gyenge minőségű anyagokat használnak fel, kellő szakértelem nélkül. Az általam telefonon megkérdezett három bécsi fogorvos állította, hogy a Magyarországon kezelt osztrák betegek több mint felének később Ausztriában kell rendbe hozni a fogsorát.

−  Szemenszedett hazugság, üzleti féltékenységről van szó – kommentálják dühösen a hallottakat a soproni fogorvosok.

−  Népes családunk és széles baráti körünk hat éve jár Sopronba kisebb-nagyobb fogbajokkal – magyarázza egy eisenstadti (kismartoni) asszony az egyik rendelőben. – Én gyógyszerügynök vagyok, nagyjából látom, milyen jó anyagokkal dolgoznak a magyarok. A szakértelmükről pe­dig annyit, hogy jövőre ötvenéves lesz az önálló fogorvosképzés Magyarországon. Nálunk nemrég még nem is volt önálló fakultása ennek a szakmának. Ráadásul a magyar rendelők kora reggeltől késő estig fogadják a betegeiket, még a hétvégén is nyitva tartanak. Elegáns férfi nyit be a rendelőbe. Mondandójának lényege így hangzott:

−  Amikor a bécsi fogorvosom megtudta, hogy Magyarországra járok kezelésre, kérte, hadd kuk­kantson bele a számba – mondja. – Nem is tagadta, hogy olyan hibákat keres, amelyek a ma­gyar fogorvosok alkalmatlanságáról tanúskodnak. Azt mondta, van már három-négy ilyen ese­te. Az én fogaimra is hümmögött, de nem tudott besorolni a magyar fogorvosok »áldozatai« közé.

−  Bizonyára itt is vannak »alaszkai aranyásók«, akik azt hiszik, elég a rendelő, s dől a pénz – kommentálja a történetet Szilágyi doktor. – Az ilyen orvosok azonban előbb-utóbb vissza­mennek oda, ahonnan jöttek.

−  Azt nem értem, hogyha önök ugyanolyan anyagot használnak, mint a németek vagy az ola­szok, hogyan kerülhet harmadába a fogpótlás – kérdem Szilágyi doktort.

−  Az anyagár ugyanannyi, sőt már a rezsi sem sokkal kevesebb. A munkabéren tudunk rengete­get spórolni.

−  A magyar orvos ugyanannyit keres, mint osztrák kollégája, csak háromszor annyit dolgozik érte – szúrja közbe Kienzl János. Egy olyan osztrák fogorvossal is találkoztam Sopronban, aki hetente két alkalommal a határ menti magyar város egyik rendelőjének a bedolgozója.

−  Eljöttem a betegeim után – mondja a középkorú férfi. – Tíz potenciális osztrák páciens közül öt tudja vagy akarja megfizetni az ausztriai árakat. Őket ellátom a bécsi rendelőmben. A másik öt elmegy Sopronba, Mosonmagyaróvárra vagy Sárvárra. Én meg szépen jövök utánuk, s a bécsi árak harmadáért rendbe rakom a fogsorukat. Így ugyan kevesebbet keresek, de nem vesztem el a pacientúrámat ebben az éles versenyben.

−  Nem volna egyszerűbb a bécsi rendelőjében csökkenteni az árakat?

−  De igen, csak nem lehet. Azonnal fülön csípne a kamara. Ezért sírnak az Ausztriába kitelepedő magyar orvosok is, akik úgy gondolták helybe mennek, ne kelljen az osztrák betegnek Sop­ronba utaznia. Igen ám, de Ausztriában nem dolgozhatnak a magyarországi árakon. A határ menti fogászatnak nemcsak a szakszerű kezelésben muszáj élen járnia. Ha versenyképes akar maradni, a divattal is lépést kell tartania.

−  Most éppen a fehér szín a közkedvelt – avat be Kienz János a kulisszatitkokba. – A fiatal lányok pedig sokszor azt kérik, hogy brillszilánkokat ültessenek az orvosok a fogaikba.”

Népszabadság, 2004. június 7. (8. oldal)

 

A fogturizmus töretlenül folyik tovább. Már nem csak Ausztriából és Németországból, hanem Angliából is tömegesen érkeznek hozzánk a betegek. A brit The Sunday Telegraph így kezdte terjedelmes összeállítását erről a jelenségről: „Néha komoly árat fizetnek az angliainál összemérhetetlenül olcsóbb magyarországi fogászati kezelésekért a brit páciensek, de az esetek többségében az alacsonyabb árért világszínvonalú kiszolgálásban részesülnek.”

Az már jó ideje közismert tény Nagy-Britanniában, hogy az ingyenes brit állami közegészségügyi szolgálaton (NHS) belül szinte lehetetlen hozzájutni fogászati ellátáshoz, mivel a fogorvosok tömegesen mondják fel NHS-szerződésüket, és csak magánrendelésen hajlandók fogadni pácienseiket. Ma már a brit lakosság csaknem 80 százaléka olyan térségben él, ahol egyáltalán nincs állami fogászati ellátás, a magánrendelőkben elvégzett kezelések azonban a többség számára megfizethetetlenül drágák. A minap komoly feltűnést keltett egy szakmai felmérés, amely kimutatta: a lakosság 6 százaléka kényszerült már arra, hogy saját magán végezzen el fogászati beavatkozásokat. Előfordult, hogy ciántartalmú pillanatragasztóval állítottak helyre letört koronát, sőt voltak olyanok is, akik harapófogóval húzták ki saját fájó fogaikat. Ebben a helyzetben egyre többen keresnek külföldi kezelési lehetőségeket, és a brit fogászati turizmus egyik elsődleges célpontja Magyarország.

A The Sunday Telegraph összeállítása szerint azonban Magyarországon sem jár mindenki szerencsével. A legnagyobb vasárnapi brit konzervatív lap a portsmouth-i illetőségű Lisa Hewer esetét taglalja hosszasan. Hewer fogpótlásra, fehérítésre és régebbi tömések kicserélésére utazott egy kevéssé ismert magyar városba, miután 3500 fontos árajánlatot kapott. A legalacsonyabb ár, amit ugyanezért a kezelésért brit magánpraxisok elkértek volna, 18 ezer font (6,5 millió forint) volt. A páciens azonban a magyarországi kezelés nyomán olyan heveny fogínyfertőzést kapott, hogy hazatérése után kórházba kellett szállítani. Arca úgy feldagadt, hogy a szemét sem tudta kinyitni, és olyan fájdalmai voltak, hogy már az öngyilkosság is megfordult a fejében. Szerencséjére egy liverpooli fogorvos felajánlotta, hogy ingyen elvégzi a helyreállító munkálatokat, miután ugyanezt a magyarországi klinika elutasította.

A lapnak nyilatkozó brit szakértők ugyanakkor elismerik, hogy a külföldre utazó brit fogbetegek 95 százaléka elégedett a kezeléssel. A cikk a pozitív példák között említi az Essex grófságban lakó Myra Lovett esetét. A 61 éves nő fogai saját elmondása szerint „rettenetes állapotban” voltak, és miután hosszasan kutatott NHS-fogorvos után, végül a magyarországi kezelést választotta. Lovett egy olyan cégre bukkant, amely az előzetes konzultációkat Londonban végzi el, majd a pácienst Budapestre utaztatja, ahol szállást is biztosít. A beteg háromszori budapesti utazással, szállással és kezeléssel együtt 7400 fontot (2,5 millió forintot) fizetett egy olyan igen összetett beavatkozásért, amelyért otthon 21 ezer fontot (7,5 millió forintot) kértek volna tőle. A magyar cég egy másik brit betege a lapnak szintén azt mondta: fontezreket takarított meg, ráadásul ugyanazt a kezelést, amit a brit magánpraxisok hat hónapra vállaltak volna, a budapesti klinikán egy hét alatt elvégezték. A klinika magyar társtulajdonosa a The Sunday Telegraphnak elmondta: cége havonta mintegy két­száz brit pácienst kezel. Hozzátette: a fogászati kezelések ma már olyan drágák Nagy-Britanniában, hogy azt a középosztálybeliek sem engedhetik meg maguknak, ráadásul a brit magánfogorvosok naponta néhány beteget fogadnak csak... a délutánt pedig a golfpályán töltik.

Népszabadság, 2007. október 22. (20. oldal)

[

Állásárverésbe kezdett egy internetes honlap Németországban. Az aukciós munkahelyet vagy állást azonban nem az kapja meg, aki a legtöbbet fizet az ajánlatért, hanem az, aki a legkevesebbért vállalja a munkát. Egy takarítói munka magánházaknál jelenleg 9 eurós órabérnél tart a honlapon, de várhatóan lesz olcsóbb ajánlat is. A szakszervezetek bírálják az akciót, mondván: minden szektornak megvan a minimálbére, amelynél kevesebbért senkinek sem lenne szabad dolgozni. Most már csak az a kérdés, hogy az ily módon szerzett munkaerő milyen színvonalú lesz. Úgy látszik a német munkaadók nem ismerik azt a közmondást, mely szerint: „Aki mogyoróval fizet, majmot kap.”

[

 „Főnök úr, fizetésemelést kérek. Éjt nappallá téve dolgozom, és a fizetésem pontosan annyi, mint 3 évvel ezelőtt.” Ugye ismerős ez a szituáció. Eddig mi is jó néhányszor próbál­koztunk efféle kéréssel, néha sikerrel. Mos­tantól azonban ezek a sirá­mok egyáltalán nem vezetnek eredményre. Az Egyesült Álla­mokban sor­ra je­lennek meg azok a könyvek, amelyek a munkavállalók ki­szolgálta­tott helyzetéről szá­molnak be. A 7 × 24 című műből idézve az iménti be­szélgetés így folytatódott: „Saj­nálom kedves barátom. A je­lenlegi világgazdasági hely­zet­ben cé­günk nem en­ged­heti meg a bérköltségek nö­ve­kedését.”

A szerző megállapítása sze­rint az Internet és a mobil­telefon korában a munkaadó igényt tart a munkavállaló szinte teljes idejére. Állandó készenlétben kell állnia, hogy alkalmasint bár­mikor beren­del­hető legyen a munkahe­lyére, illetve a sza­badidejé­ben is információt kell adnia a munkájáról. Ezáltal otthon is dolgoztatják, sőt ha szük­séges, az éjszaka kellős kö­ze­pén is felkeltik. Ma már egy átlaghivatalnok is úgy él, mint az orvos: a nap 24 órájában készenlétben kell állnia. Ezt a fajta túlórát persze senki sem fizeti meg. A munkaadók újabban állandó figyelmet és felkészültséget várnak el ugyanazért a pénzért, mint korábban.

Ha valaki szóvá tenné a munkaidő sajátos elhúzódását, a válasz többnyire így hangzik: „Ez a globalizáció” – vonják meg vállukat a főnökök. „Ha maga ezt nem vállalja, akkor kapok valakit Indiában vagy Kínában, aki ti­­zedekkora fizetésért boldo­gan igent mond.” Amennyi­ben töb­ben is zúgolódnak, akkor ve­szi a sátor­fáját, és kitelepíti a vállal­kozását Tá­vol-Keletre. Eb­ben a hely­zet­ben mit tehet a munka­vál­la-ló? Pirulákat szed. Az el­múlt években a nyug­ta­tók és dep­resszióellenes tab­let­ták for­gal­ma minden re­kor­­dot meg­­dön­tött. A könyv be­­számol egy középkorú nő­­ről, akiről 40 éves korában az or­vosok meg­állapították, hogy szkle­ró­­zis multiplex­ben szen­ved. Az­zal vigasz­talták, hogy meg­fe­le­lő ke­ze­léssel még so­ká­ig, csak­nem panaszmen­te­sen él­het. De nem számol­tak a munka­he­lyi stresszel. Emiatt olyan gyorsan rom­lott az asszony állapota, hogy rokkant­nyug­dí­jassá vált. Ér­dekes, hogy a főnököket egye­­lőre nem érinti a „globa­li­zá­ció”. Olyan rossz ugyanis nem lehet a világ­gazdaság hely­zet, hogy a fő­nökök fizetése ne emelkedjen folyamatosan.

[

B. Szilvia 26 éves budapesti lakos ugyanazon a napon két helyre adta be írásbeli jelentkezését: a kerületi terhességi tanácsadó soron következő vizsgálatára, illetve egy nagy beruházási tanácsadó cég álláspályázatára. Történt azonban, hogy egy óvatlan pillanatban összecserélte a borítékokat.

A terhesgondozóból hamar megjött a válasz:

Tisztelt cím, feltételezzük, hogy a részünkre elküldött levelét nem nekünk szánta. Mindenesetre azt tanácsoljuk, mindenképpen próbáljon meg elhelyezkedni azelőtt, mielőtt láthatóan gömbölyödni kezdene a pocakja, és akkor is körömszakadtáig tagadja, hogy várandós volna, különben tapasztalataink szerint többé a büdös életben nem kap állást. Tisztelettel, aláírás.

A beruházási tanácsadó válaszára egy kicsit többet kellett várnia, de aztán az is megjött egy napon:

Tisztelt cím, köszönettel vettük a megrendelést tervezett vállalkozásának gazdasági elemzésére. A levelében található információkból arra a következtetésre jutottunk, hogy az ön befektetése már megtörtént, és jelenleg a terv a kihordás szakaszában van. Sajnáljuk, hogy nem előbb fordult hozzánk, hiszen midőn szakembereink alaposan áttekintették a projekt kilátásait, egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenlegi gazdasági körülmények és a jövőben várható trendek teljes mértékben ellene szólnak. Indoklás: Sajnálattal vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy a tervezett vállalkozása nélkülözi az eredetiséget, ami pedig minden kezdeményezés sikerének egyik alapkövetelménye. Az ön jövőbeni projektjéhez hasonlóból jelenleg több mint hatmilliárd működik a világon, és ez a mennyiség egyre nő. A magyar piac is telítettnek tekinthető, különösen, ha fi­gyelembe vesszük, hogy az olcsóbb bekerülési és üzemelési költségű távol-keleti egyedek várhatóan elözönlik majd hazánkat is. Az európai kontinensen történő terjeszkedést különféle tilalmak és kvótarendszerek nehezítik, ezekkel várhatóan a jövőben is számolni kell majd.

Számításaink szerint a tervezett vállalkozás kivitelezési és működtetési költségei messze meghaladják a várható bevételeket. A projekt megszületésekor és az üzemeltetés első szakaszában különösen az egyszeri, soha meg nem térülő kiadások magasak, a folyamatos működtetéshez szükséges költségek ekkor még viszonylag alacsonyak. Az üzemeltetéshez szükséges tárgyi eszközök beszerzése, fokozott elhasználódása igen nagy anyagi terheket ró a vállalkozóra. A gyors leírású eszközállomány (pl. cumi, gumibugyi, pelenka) mellett leírhatatlan mennyiségű egyéb kiadás (szülész, gyerekorvos, védőnő) hárul az üzemeltetőre. A vállalkozásnak ebben az induló szakaszában fokozottan kell számolni a környezetet erősen szennyező melléktermékek (kaka, pisi) eltávolításáról, ami szintén költségnövelő tényező.

A projekt működésének későbbi szakaszaiban a ruházás a leggyakoribb meg nem térülő beruházás. Az idő előrehaladtával exponenciálisan emelkednek a képzési, szakképzési kiadások is. Felhívjuk szíves figyelmét arra a nem mellőzhető körülményre, hogy ma Magyarországon igen alacsony az ön tervezett projektjének állami támogatása. Meg sem közelíti például a szarvasmarha-, illetve sertéstenyésztési ágazatban előforduló központi, illetve európai uniós szubvenciók elérhető mértékét. Ezért már döntésének előkészítésekor különös gondossággal kellett volna mérlegelni az egyes szóba jöhető piaci szegmensek megtérülési viszonyait. Kérjük gazdasági elemzésünk megállapításainak szíves tudomásul vételét! Ezúton értesítjük továbbá, hogy a cégünk által korábban meghirdetett állást betöltöttük egy önnél nyilvánvalóan jóval butább, lustább, tehetségtelenebb férfi munkaerővel, akiről viszont sokkal kisebb eséllyel feltételezhető, hogy teherbe esik. Tisztelettel, satöbbi, satöbbi.

Karcagi László, Népszabadság, 2005. június 4. (5. oldal)

[

Aki nem tud örülni semminek, annak nehéz elmagyarázni, hogy az élet szép. Igaz nem tündérmese, sőt talán több benne a rossz, mint a jó. De mi egyre kevésbé látjuk meg benne a jót. Csukott szemmel megyünk el a csodái mellett.

Végre tavaszodik. Elengedem a tömött villamost, inkább gyalogolok két megállót. Jól esik sétálni a régóta nélkülözött napsütésben. Nézegetem a kirakatokat, de nem hoznak lázba a leértékelve is túlértékelt áron kínált satnya trikók, pulóverek, tök egyforma – csupán márkájukban különböző – uniformisok. Valahogy nem vágyom rájuk, pedig minden tavasszal kitör rajtam a vásárlási téboly. Most inkább csak bámészkodom, mintha először látnám a várost. Ilyenkor megállok, és rácsodálkozok olyan dolgokra, amelyek mellett máskor úgy megyek el, hogy észre sem veszem. Ami azonnal feltűnt a tavaszi napfényben, hogy a nők arcáról eltűnt az a fajta ragyogás, ami gyengéd érzelmeket vált ki a férfiakból. Vagy nagyon nyúzottak, elcsigázottak és reménytelenül szürkék, vagy olyan agresszívan tökéletesek, hogy befagyasztanak minden közeledési kísérletet. Kinek van kedve beülni egy romantikus kávézóba olyan nővel, aki katonásan határozott, a létező összes pályázaton versenyképes, és annyira fontosnak érzi magát, hogy a randevún sem kapcsolja ki a mindig csipogó mobiltelefonját?

Egyik férfiismerősöm panaszkodott, hogy a hatalomvágy teljesen elvette a nők eszét. Bárkin képesek átgázolni azért, hogy egyre feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán. Mondhattam volna, hogy vannak kivételek is, de nem volt kedvem vitázni. Hiszen mint nő én is lépten-nyomon tapasztalom, hogy a beteges feltűnési és uralkodási vágy már-már elviselhetetlen mértéket ölt. Nem azt kifogásolom, hogy a nők is többre szeretnék vinni. Engem egészen más zavar. A módszer. Vegyük pl. Júliát, aki az égvilágon semmihez sem ért. Műveltsége, szakképzettsége enyhén szólva hiányos, de volt olasz férje mellett ráragadt a nyelvtudás, és a külseje a mai szabványoknak megfelelően üzletasszonyos. Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy igazgatói állást töltsön be egy jó nevű cég magyarországi képviseleténél, ahol kedve szerint ugráltathatja a nála felkészültebb alkalmazottakat. Nem mintha egyes férfiak nem tennék meg ugyanezt, de a karrierista nőknél nagyobb teret kapnak a tipikus női jellemvonások: a gyűlölködés, az intrika, a kicsinyes piszkálódás és a bosszú.

Egy magasan képzett, háromgyermekes mérnöknő így panaszkodott: „Engem azért rúgott ki a főnöknőm, mert túl jól dolgoztam. A tulajdonosnak tetszettek az ötleteim, és a főnöknőm tartott tőle, hogy engem fognak kinevezni a helyére. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb mindenkit kifúr a cégtől, mert nála a gépírónő is alkalmasabb lenne vezetőnek. A megüresedett helyre pedig beülteti a saját rokonait.” Nem a nő vezetők ellen beszélek, hiszen köztudomású, hogy számarányukat tekintve Magyarországon jóval kevesebben vannak, mint a nyugati országokban. Hogyan is boldogulhatnának ott, ahol a jól képzett férfiaknak sem jut tisztességes állás. Ezért aztán a mindenképpen érvényesülni vágyó nők becstelen eszközöket alkalmaznak. A küzdelem ádáz, és aki erőszakosabb, az furakodik a jó pozíciókba.

Többnyire így születnek a csillogó női karrierek, amelyek azt a látszatot keltik, hogy az esélyek egyenlők. Valóban azok, de nem a szakértelem terén. Bárki nyerhet, aki elég gátlástalan. Miért ne lenne az, ha a sikeres embertől nem kérik számon az alkalmazott módszereket. A siker manapság kötelező, a sikertelent pedig irtózva elkerülik, mint a pestisest. A nők tehát foggal-körömmel hajtanak a sikerre. Illetve belepusztulnak a sikertelenségbe. Miután a látványsikerre kihegyezett szakmákban nincs lehetőség az elfogulatlan megmérettetésre, a legutolsóból is könnyen lehet éllovas. Mivel ez a helyzet világjelenség, a készségek sorvadása, sorvasztása odáig fajult, hogy már fel sem tűnik az alkalmatlanság. Bárhová megy az ember, mindenütt ugyanez a helyzet, ezért nincs szembetűnő különbség. A minőség egyre romlik, és az általános leértékelődésben felértékelődnek a nem éppen rokonszenves, ám sikerrel kecsegtető tulajdonságok: kíméletlenség, hányaveti magabiztosság, hatalmi téboly.

A kirakatban sikeres nők veregetik a saját vállukat. Elszántan célirányosak. Harsányan teli szájjal nevetnek, és alig mosolyognak. Eközben igyekeznek eltakarni azt, ami a kirakat mögött van: a sikertelen házasságokat, a szétszakadt barátságokat, görcsös félelmeiket a sikertelenségtől. Titokban arra vágynak, hogy igazán sikeresek legyenek valamiben. Egy testhez álló feladatban, a gyermekeikben, a szerelmeikben, a baráti kapcsolataikban, vagy akár egy jó vasárnapi ebéd elkészítésében. A 80 éves Hermina néni pl. arra a legbüszkébb, hogy nála jobb rétest nem süt senki. Annus néni pedig arra, hogy 70 évesen is megkérték a kezét. Az élet ilyen egyszerű, és ettől szép. Annyi mindennel kitűnhetünk a magunk erejéből, a saját adottságainkkal is. Mi értelme van a képességeinket meg­haladó posztokért küzdeni? Miért gondolják azt sokan, hogy a sikert a megszerzett pénzzel, pozíció­val mérik? A legnagyobb siker az önmagunkkal való elégedettség, az ha tudunk örülni a tavasznak, nyárnak, családnak, sőt mások sikereinek is.

Vadas Zsuzsa, Nők Lapja, 2000. október (27. oldal)

[

Egy ismert színészünk mondta egyszer, hogy: „Nem irigyellek titeket fiatalokat, mert tiétek a jövő.”

−  Honnan jössz?

−  A munkahelyemről.

−  Hová mész?

−  A munkahelyemre.

Meglepő, de ezek a mondatok nem családi körben, házaspárok beszélgetéseiben hangzanak el. Egyetemeken hallani ilyet, egyre gyakrabban és egyre több diáktól. Közülük nagyon sokan dolgoznak ma már, napi több órát, akár a hét minden napján. Nem, nem ifjú sztahanovisták ők, akiket lelke­sí­­tő eszmék sarkallnak egyre jobb teljesít­ményre. Nem a nemesítő mun­ka, hanem a kényszer viszi rá őket. Néhányukat napi meg­él­hetési gon­dok gyötrik, a több­ség még­sem ezért dönt úgy, hogy sza­badidejéből (és ami még rosz­szabb: tanulóidejéből) lead­va munkába áll. Kényszer van. Teljesítménykényszer. Megfelelési kényszer. Kény­szer, hogy láss tisztán: a munkaerőpiac stag­­nál, hosszan sorjáznak a hiva­tal­nál a diplomás munka­nél­kü­liek. Ha te majdan állást akarsz, meg kell küzdened érte. A tét nagy, a megoldás egyszerű: légy min­denkinél jobb, okosabb, kre­a­tívabb, lo­jálisabb, és ami a leg­fon­to­sabb: teljesítő­képe­sebb.

A keresést pedig kezdd ide­­­jében: az a nyerő, aki minél ha­marabb dönt, pályázik és be­jut. Kezdj dol­gozni, hogy meg­ismerjenek! Hátha csak egy pillanat műve lesz, meg­látnak és megszeretnek, és kimond­ják a bűvös szót: maradj! Ak­kor elégedetten hátradőlhetsz majd, hogy igen, de ez csak egyetlen pillanat lesz, hiszen vár a munka. Nem is baj, hogy nin­csen időd gondolkodni. Így legalább nem jut eszedbe szü­leid egykori mond­ása, amelyet a ködös múltba révedő tekin­tettel emlegettek: „azok a csodaszép, boldog egye­­temi évek”. Az az 5, néha 6 év, amikor az ember még ráér késő éjszakáig kávé­zóban-sö­rözőben ücsörögni a barátai­val, egy egész délutá­non át fo­cizni vagy táncolni hajna­lig. Amikor magasröptű gon­do­latok foglalkoztatják, és vil­ágnézetről, földgolyót rengető ideákról cserél eszmét. Jó, hogy nincs időd erre gondolni. Ak­kor ugyanis rádöbbennél, hogy neked már nincsen választá­sod.

Gálfi Lilla, Népszabadság – Pályakép melléklet, 2004. november 18. (3. oldal)

[

A mezőgazdaságban dolgozók helyzete sem jobb. A fejlődő országok panaszt tettek a WTO-nál hogy a nyugati kormányok által nyújtott óriási mezőgazdasági támogatások miatt versenyképtelenné váltak. A nyugat-európai országokban tevékenykedő parasztok irreálisan alacsony áron jelennek meg a termékeikkel a világpiacon, mert a veszteségeiket fedezik a tetemes anyagi támogatások. Indiában, Kínában, Brazíliában és a többi szegény országban azonban a parasztok nem kapnak semmilyen támogatást, sőt Kínában még termékdíjat is kell fizetniük minden piacra vitt áru után. Így tizednyi jövedelemre sem képesek szert tenni, mint a nyugat-európai termelők. A többoldali tárgyalások azzal végződtek, hogy a Világkereskedelmi Központ kötelezte a nyugat-európai országokat, hogy folyamatosan csökkentsék a mezőgazdasági termelőknek nyújtott támogatást. Ezáltal ebben a foglalkozási ágban is elkerülhetetlenül apadni fognak a jövedelmek.

A mezőgazdasági szubvenció zsugorodása legérzékenyebben az Európai Unió új tagállamait fogja érinteni. A kelet-európai parasztok jelenleg az uniós támogatások egyharmadát kapják. A megállapodások szerint a nekik biztosított dotáció csak fokozatosan, három lépcsőben érheti el a nyugati szintet. 2012-ben valóban megszűnik majd a különbség az egyes tagállamok között, de nem úgy, ahogy szeretnénk. Mivel a nyugat-európai országokban fokozatosan leépítik a mezőgazdasági támogatásokat, kelet-európai országok parasztjai nyolc év múlva sem fognak több dotációt kapni, mint most. Mi is áldozativá válunk annak a világjelenségnek, hogy a munkabérek nem felzárkóznak, hanem kiegyenlítődnek.

[

Minden új esztendő egyre nagyobb bizonytalanságot tartogat számunkra. Sem a rendszerváltozás, sem az Európai Unióhoz való csatlakozás nem hozott megnyugvást. A biztonság hiánya, az elhatalmasodó szorongás las­san kikezdi azokat az alap­vető értékeket, ame­lye­ken a nyugati világ szabad ver­senyes piac­gaz­dasága és parlamenti de­mokráciája alapul. Nál­unk ez az érték­rend anélkül erodálódik, hogy igazán megszilárdult volna. Név nélkül nyilat­koznak mun­kát kereső nők. Már az anonimitáshoz való ra­gasz­kodásuk is árulko­dó. Úgy érzik, van okuk félni a vé­leményük, egyál­talán a szó­kimondásuk mi­att. Most nem a diktatúra va­lame­lyik intézménye, ha­nem a lehetséges munka­adók jegy­zik meg az elé­gedet­len­ke­dőt. Azt mond­­ják a fiata­lab­bak: rosszak az esé­lye­ik a munka­erő­pia­con, mert a munkáltató at­tól fél, hogy szülni men­nek, kiesnek a munkából, beteg lesz a kisgyerek; hogy majd nem akarnak túl­órázni. Volt, aki meg­em­lí­tette: a vállalkozó már oly­annyira a maga tulaj­do­ná­nak érzi a munka­vál­la­lót, hogy a szebb fiatal nőket szexuális szolgál­tatásokra is rá akarja venni. Ettől nem véd meg a törvény – bizonyítani nagyon nehéz, és ha sikerül, akkor sem a nyugalom jut osztályrészül, hanem a garantált állásvesztés.

45-50 éveseket és idősebbeket azért nem vesznek föl, mert túl idősek. A férfiakkal az a gond, hogy rosszabbul tűrik a munkanélküli­ség­gel járó feleslegességérzést, nem foglalják úgy le őket a családi te­endők – szoron­gá­sukat hajlamosabbak ital­ba fojta­ni, és mi­re esetleg új­ra len­ne munkájuk, már nem al­kalmasak rá. A fiatal dip­lo­másokból túltermelés van; hi­­ába tudnak mind több nyel­vet, sze­reznek egy­re több szak­­kép­zett­sé­get, nincs rájuk szükség. Egyál­talán sehol semmire sincs szükség. De a vállal­kozó­kat még inkább átitatja a bi­zonytalanság, mint a mun­kavállalót. A kisvállal­kozó csak úgy él meg, ha te­­vé­kenysége felében-har­ma­­­dá­ban a szürkegazda­ság­ban mű­­­­ködik. Ezért foly­ton szo­­­rong, mert a különböző ha­tóságok ellenőrei is ponto­san tudják ezt: ha nem korrum­pálja őket, lebuk­tatják, ha korrumpál, akkor a feketén megszer­zett jövedel­mét meg kell osz­tania. De láttam én kétségbeesett topmenedzsert is: a mul­tinacionális cég helytartója, aki élet-halál ura a saját beosztottjai körében, ijedt ka­maszként futott fűhöz-fához, amikor – gyanús körülmények között – veszni látszott egy nagy értékű közbeszerzési pályázat.

 

Van persze számos előnye ennek az új világnak. Van, akit örömmel tölt el, hogy felgyorsult az élet, kitágult a világ; hogy folyamatos a verseny, ki lehet válni. Nemcsak veszíteni lehet, hanem győzni, nagyot nyerni is. Nem ke­ve­sen vannak, akik szemében az elő­­nyök na­gyobbak, mint a hátrányok, akik ma ezerszer job­ban érzik ma­gukat, mint az egyen­lőbb esélyek Pro­krusztész-ágyá­­ban[40]. Úgy érzékelem azonban, hogy a többség, a társadalom de­rékhada el­bizonytalanodott – rész­ben a saját értékeiben, részben pe­dig abban az értékrendben, amely mind többek le­értékelődését teszi lehetővé. Nem hi­szek abban, hogy a biztonság hiánya pozitív energiákat szabadít fel az em­berben. Inkább azt tapasztaltam irigy­kedve a Nyugat-Európában élő isme­rő­seimen, hogy a biztonságérzet de­rűs­sé, magabiztossá tesz.

Mostanában viszont azt látom: ahe­lyett, hogy mihozzánk is eljutna az ő biz­tonságuk, Nyugat-Európában is ter­­jedőben van a mi bizonytalan­sá­gunk. Látszik ugyanis, hogy a lissza­boni EU-­csúcs jövőképével ellentét­ben 2010-re sem lesz teljes a foglal­koz­tatottság az Európai Unióban. Sőt! Leépülnek a munkavállalói jogok, nő a munka­idő, csökken a reálbér, újabb és újabb támadások indulnak a létbiztonságot megalapozó intézmények ellen. Az élősködő munkanélküli SZTK-ra kap­ja a Viagrát! – szól a demagóg kam­pány, de közben nemcsak ő a célpont, ha­nem mindenki, akinek a bizton­ságát eddig a jól kiépített jogrendszer védel­mezte. Már látszanak a repedé­sek nem­csak az átlagpolgárok biztonságán, ha­nem a nézeteiken is. A hiperliberális Hollandiában egyre népszerűbbé válnak szélsőséges nézeteket hirdetők, az EU nettó befizető, gazdag országai pe­dig csökkenteni akarnák az unió közös költségvetését. A növekvő bizonytalanság a fejlett világban is aláássa a stabilitást, és vele az élhető élet esélyeit.

Tanács István, Népszabadság, 2005. január 13. (3. oldal)

[

A munkaügyi statisztikák nem mutatják ki, a politikusok pedig szemérmesen hallgatnak róla, hogy a munkanélküliek jelentős része nem is akar dolgozni. Minek, ha anélkül is meg lehet élni. Hogy miként? Például így:

 

Jó estét kívánok, főnök úr, elnézést, hogy megállítom, de kérem, segítsen ki valamennyivel! – szólít meg egy köpcös, karikalábú, ötvenes férfi, aki egy szuszra mondja el mondókáját Pécs legforgalmasabb promenádján, a Király utcában.

−  Mi a gond, miért égett le ennyire? – kutatom a férfi alázatos tekintetét.

−  A kisfiam beteg. Rákos. Bent fekszik a négyszáz ágyas klinikán.

−  Hogyhogy nem a gyerekklinikán ápolják? – lepődöm meg.

−  Ott ápolták, de annyira súlyos volt az állapota, hogy átvitték a négyszáz ágyasba. Nagyon sokba kerülnek nekem az orvosok, nagyon sokba.

−  Értem... – bólintok. – Van Pécsett egy alapítvány, amely a rákos gyerekek családját segíti. Ha akarja, összehozom magát ezzel az alapítvánnyal. Menjünk be a klinikára, hadd ismerkedjek meg a kisfiával, és odabent megbeszéljük, hogy miképp lehet magukon segíteni.

−  Őrajta már nem lehet, mert a kisfiam meghalt. Rajtam segítsen, tegnap óta nem ettem.

−  Van magának valami munkája? – viszem tovább a szót.

−  Főnök úr, én lennék a legboldogabb, ha lenne munkám, higgye el, én lennék a legboldogabb. De nincs, hiába megyek bárhová, sehol sincs.

−  Hány éve nincs munkája?

−  Tizenöt éve, főnök úr, tizenöt éve.

−  Legutóbb hol próbálkozott?

−  Mindenhol, főnök úr, mindenhol.

−  De mégis: hol?

−  Már nem is tudom, annyi helyen próbálkoztam, annyi helyen.

−  Tudja mit? Segítek magának. Ismerem a pécsi munkaügyi központ vezetőjét. Holnap beme­gyünk, és ő biztosan talál magának valamilyen munkát.

−  Főnök úr, nagyon hálás leszek magának, igazán, nagyon hálás leszek.

−  Akkor reggel kilenckor találkozunk a munkaügyi központ előtt. Jó lesz így?

−  Nagyon jó, csak én nem tudom, hogy hol van a munkaügyi központ.

−  Azt akarja mondani, hogy tizenöt éve munkanélküli, és még nem volt a munkaügyi központ­ban?

−  Lehet, hogy voltam, de már nem emlékszem.

−  Akkor hol találkozzunk?

−  Hát, nem is tudom – morfondírozik, aztán kiböki: – Talán a vasútállomás előtt.

−  Rendben – hagyom rá – , találkozzunk az állomás főbejáratánál.

−  De főnök úr, addig is segítsen ki valamennyivel. Tegnap óta nem ettem.

Egy fémszázast nyomok a tenyerébe. Mélyen meghajolva köszöni meg, aztán zsebre vágja az érmét. Indítványozom, hogy mutatkozzunk be egymásnak. Újra meghajol, úgy kezel velem, miközben arcomba morogja a nevét.

−  Akkor holnap reggel kilenckor, az állomásnál – vésem az eszébe a randevút.

−  Ott leszek, főnök úr, ott leszek.

Másnap reggel felhívom a munkaügyi központ vezetőjét, ő megígéri, hogy segít, ha viszem az emberemet. Kilenckor kiállok az állomás főbejáratához. Állok tíz percig, húszig, harmincig. Akkor föladom. Két nappal később összefutunk a Király utcában. Indulna felém, hogy elmondja kolduló mondókáját, ám hirtelen rájön, hogy velem már volt valamilyen negatív élménye, ezért földre szegezett tekintettel tovább baktat. Száz méterrel odébb megállít egy fiatalember, aki egy ötéves kislányt vezet kézen fogva:

−  Jó estét! – szólít meg udvarias hangon. – Reggel óta semmit se ettünk, ha tud, segítsen ne­künk.

Kiderül, hogy ő se talál munkát évek óta. Azt javaslom, hogy találkozzunk holnap a munkaügyi központ előtt, reggel kilenckor, mert én biztosan tudok neki munkát szerezni. Arra kér, hogy addig is segítsem ki valamennyivel, mert a családja éhezik. A zsebemben csörgő aprót a tenyerébe öntöm, és így búcsúzom tőle:

−  Holnap reggel kilenckor a munkaügyi központ előtt.

−  Ott leszek – ígéri lelkesen.

−  Tudja, hol van?

−  Most hirtelen nem, de majd megkérdezem.

−  A Zrínyi utcában.

−  Igen, igen, tudom – bólogat.

−  Akkor: kilenckor.

−  Kilenckor – mondja készségesen.

De nincs ott kilenckor. Fél tízkor föladom. Ballagok a Király utcában. Harminc körüli férfi áll elém. Se pénze, se munkája. Munkát ígérek neki. Azt mondja, ma nem ér rá, találkozzunk másnap. De ő se jön el. Feladom.

Ungár Tamás, Népszabadság, 2005. február 21. (11. oldal)

 

A munkaközvetítő irodák is sok tapasztalattal rendelkeznek erről a helyzetről. Az állásadók már alkalmi munkára sem találnak munkavállalót. Egy vállalkozó pl. nyári idénymunkára keresett gyümölcsszedőket. Az álláskeresőket nyilvántartó iroda ügyintézője sorra hívta fel a munkára várókat. Az egyik megkérdezte, hogy akkor most ki kell mennie a gyümölcsöskertbe. Az ügyintéző megnyugtatta, hogy erről szó sincs, házhoz szállítják a meggyfát.

[

Sokat cikkeznek manapság az esélyegyenlőségről, a kisebbségek munkaerőpiacon tapasztalható hátrányos helyzetéről. Egy ismeretlen szerző humoros formában, kombinált mesébe foglalva fogalmazta meg erről a jelenségről a véleményét:

 

A hangya és a tücsök

 

Az eredeti verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel, készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a tél, a hangya nem fázott és nem éhezett, ám a tücsök élelem és szállás híján a hidegben lelte halálát.

A humánus verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a tél, és a tücsök bekönyörögte magát a balek hangyához, ahol tovább mulatozott. Na és közben felélte a hangya élelmiszertartalékait.

A modern verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel, készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a hideg tél, és a nélkülöző tücsök nagyon fázott s éhezett. Erre sajtótájékoztatót hívott össze azt a kérdést feszegetve, hogyan lehet az, hogy míg egyesek kint fagyoskodnak a hidegben, mások úgy élnek, mint a hangya. A CNN, a közszolgálati televízió és a kereskedelmi tévécsatornák felvételeket mutattak be a didergő tücsökről, s a melegben, terített asztal mellett henyélő hangyáról. A világ döbbenten konstatálta az égbekiáltó különbséget. Hogyan lehetséges egy ilyen jól fejlődő, demokratikus országban a tücsköt így sorsára hagyni? A nemzeti parlament kisebbségi jogokért felelős ombudsmanja több hírműsorban is „rasszista elfogultsággal” vádolta a hangyát, és felhívta a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy a világon sok tücsök áldozata ennek a kirekesztő magatartásnak. Breki, a béka, a tücsökkel együtt lépett fel a legnagyobb nézettségű tévécsatorna esti show műsorában, és mindenki könnyekre fakadt, amikor az „Azért vannak a jó barátok” című slágert énekelték.

Egy jótékonysági bálon a miniszterelnök és felesége támogatásukról biztosították a tücsköt, és olyan javak juttatását helyezték kilátásba, amiből a tücsök az előző kormányzati ciklusban kimaradt. A kormány elnöke nyomatékosan hozzátette még: „Azért, hogy ne süvölthessenek újra az előző rendszer szelei”. A szociológiai problémákat boncoló „Mélyvíz” adásában több politológus kifejtette, hogy a hangya a tücsök kárára szépen meggazdagodott. Egyúttal szükségesnek tartották az ilyen típusú jövedelmek elvonását célzó adójogszabály kidolgozását az „egyenlő közteherviselés” szellemében. Végül, az „Egyenlő Esélyeket a Kisebbségeknek” szervezet hathatós közreműködése nyomán a hangyát visszamenőleges hatállyal megbírságolták, mert nyári munkái közben nem foglalkoztatott elegendő számú hátrányos helyzetűt. Mivel a több milliós büntetést nem tudta kifizetni soron kívül bíróság elé állították, és adótartozásai fejében az állam elkobozta a házát. A történet végén látjuk, amint a tücsök beköltözik a kormánytól kiutalt lakásba (ami nemrég még a hangyáé volt), az otthonából kivert hangya pedig a hóban, egy száraz falevél alatt didereg. A tévénézők megelégedetten tértek nyugovóra, hogy az illetékesek végre tettek valamit a társadalmi igazságtalanság megszüntetése érdekében. Egy hónap múlva a tücsök fogta a cókmókját, és mivel felélte a hangya élelemkészletét, s teljesen lelakta a házát, elindult egy újabb hangyát keresni... Ha valaki ebben a mesében a mai magyar valósággal bármi összefüggést vél felfedezni, az csak a véletlen műve!

Internet, 2005, május 1.

[

A negatív jelenségek mellett pozitív törekvések is tapasztalhatók. Újabban a kormányok fellépnek a munkahelyek exportja ellen. A globális folyamattal való szembefordulást az a botrány indította el, amelynél egy floridai vá­l­­­­­lalat 400 millió dolláros meg­bízást kapott Florida állam­tól egy tudakozó központ létre­ho­zására és fenntartásra. A cég azonban a munkát ki­szer­vezte egy indiai alvállalkozónak. Erre a kaliforniai sze­nátus hozott egy új törvényt, amely megtiltja, hogy ameri­kai cégek állami szerződéssel kapott munkát külföldön vé­geztessenek el. Az állammal szerződő fő- és alvállalko­zók­nak büntetés terhe mellett írás­ban kell kötelezniük ma­gu­kat, hogy a szerződésbe fog­lalt minden munkát kizárólag az Egyesült Államokban vé­gez­tetnek el, amerikai dolgo­zókkal.

Szűcs László, Népszabadság, 2005. április 19 (4. oldal)

[

Munkaerő­költség vonatkozásában szakadék tátong az Európai Unió régi és új tagállamai között – erre világít rá a Mercer nemzetközi tanácsadócég felmérése. Nyugat-Európában átlago­san több mint négyszer magasabb a bérköltség és a különféle járulékok összege, mint az EU keleti felén. Az egyetlen kivétel Szlovénia, amely a „felsőházba” tartozik. Egy főállású férfi munkavállaló al­kalmazása Magyarországon évente át­lagosan 9946 euró (2,46 millió forint) költséget jelent munkaadójának a já­rulékokkal együtt. Igaz, az EU „alsó­házában” ez a legmagasabb érték: a cseh és a lengyel munkaerő valamivel, a szlovák és a balti pedig jelentősen ol­csóbb. A sereghajtó a lett munkás: évente átlagosan mindössze 4752 eurót (1,17 millió forintot) kell rá köl­teni. A legtöbb bért a dán dolgozónak fi­zetik: átlagosan évi több mint 45 ezer eurót (11 millió forintot), de a magas társadalombiztosítási járulékok miatt mégis a belga és a svéd állás betöltője a legdrágább (53 ezer 577, illetve 52 ezer 800 euró, ami ­13,27 és 13,08 millió forintnak felel meg).

Igen érdekes az adatokat a japán, az amerikai, a kínai és az indiai mutatók­kal összehasonlítani. A japán dolgozó a nyolcadik legdrágább lenne Európában (évente 45 ezer 839 euróval – 11,35 millió fo­rinttal), de en­nek részben az az oka, hogy a szigetországban igen sokfé­le, törvényben nem előírt ki­egészítő jut­tatást kapnak a dolgozók. Szinté hihetetlen: az amerikai társadalombiztosítási ­járulék még a ma­gyarnál is alacso­nyabb, alig több évi félmillió forintnál. A bérek viszont négyszer ma­gasabbak. Az in­diai munkás nagyon kevés pén­zért dol­gozik, évi 409 ezer forintnak megfelelő rú­piát keres, s csak 74 800 fo­rintnak megfelelő járulék ter­heli az alkalma­zá­sát. Viszont a kínai elég drága: a bére is legalább évi két­millió forint­nak felel meg. (Más kér­dés, hogy szociális jogai nemigen van­nak, azonkívül sokat és nagy termelé­kenységgel dolgozik.)

A versenyképességről és a konkurencia­harcról folytatott európai viták szem­pontjából ezek a számadatok igen tanul­ságo­sak. A Mercer felmérése termé­szetesen nem kalkulál a feke­te-, és a szürkegazdaságon ke­resztül bújta­tott jövedelmek­­kel, amelyek az új EU ­tag­államokban az általános meg­íté­lés szerint jóval magasab­bak. Észak-Eu­rópában vi­szont elhanyagolhatóak. Ez rész­ben megmagyarázza, hogy az élet­színvonal-mutatók miért nem árul­­kodnak ekkora kü­lönb­ségről Nyugat és Kelet között. A régi EU-tagállamok viszont a hivata­los statisz­ti­kák számaira tá­masz­kodnák, amikor vonakodnak meg­szün­tetni a tizenkét tagállamban érvényes munkaerő-korláto­zást, at­tól tartva, hogy a ke­leti kon­ku­rencia elöntené a szolgáltatások piacát. Ma­gyar­­ország helyzete sa­játos. Bár a tabella alsó felében helyezkedik el, szomszédai közül csak Ausztriában és Szlovéniában magasabb a munkaerő költsége. Így – miközben pl. az egész­ség­ügy­ből egyre többen távoz­nak Nyu­gatra – szívóhatásnak is ki van téve. A munkaügyi minisz­terünk újságírókkal beszélgetve a minap Brüsszelben azt nyilatkozta: nem az olcsóságban kell ver­senyre kel­nünk (abban úgy sem tudunk), ha­nem a munkaerő kép­zettségében.

[

Hogyan lehet törvényesen adót csalni? Ezt a talányt járta körül pár napja a Financial Times (2004. jú­lius 21). Jogi megfogalmazásban persze nem így hangzik a dolog, hanem adózási szempontból ho­gyan lehet egy cég költ­ség­taka­ré­kos a globális világ­ban... Lé­nyeg, hogy haza ne kelljen fizet­ni. Mert nem­csak az off-shore cégek ha­zudják el adó­jukat (azok, ame­lyek amerikai tere­­pen dolgoznak ugyan, de a Kajmán-szi­geteken fizetnek ot­ta­ni, azaz zérushoz közeli adót). Ezt rég ismerjük. Most viszont arra de­rült fény, hogy a glo­balizáció lehe­tő­séget nyitott a külön­böző orszá­gok közötti adókülönbségek meg­nyer­geléséhez. Odahaza (mondjuk Angliában) 30%-ot kellene fizetnem. Ezért az áruk pár százalékát eladom ott­hon, ez után adózom is, mégis lás­sák, hogy rendes adófizető vagyok. A töb­bit viszont elviszem oda, ahol az adó­tétel mondjuk 15%. Azt az adót ott fizetem meg, és máris kerestem (spó­roltam) 15%-ot. Csakhogy ha a másik oldalt nézzük, az angol állam(kassza) elesik 15%-os adójövedelemtől. S mi­vel ez a törvényes játék ma már töme­ges (normális) jelenség, új helyzetbe csöp­pentünk. Kirajzolódnak a bajok körvonalai.

A 35 órás munkahét vége is – lásd a német és a francia munkahelyi reformokat – már ezt a trendet jelzi. Többet kell dolgozni azonos bérért. Ha nem tetszik, akkor a multi átmegy valahová keletre. Mert ami most történik, az a globalizáció második felvonása. A centrum-periféria megoszlás első felvonásában a centrumországok jól jártak. Kihasználva az olcsó keleti munkaerőt exportálták a munkahelyet. Olcsóbban termeltek, nagyot kaszáltak. Ma már az is látszik, hogy a befogadó (periféria) országok is jól jártak, mert új munkahelyek születtek, gyárak épültek, modernizálódtak, jött a know-how, valamint a tőkeimport, azaz ki tudtak kászálódni a középkorból. Ez volt az első fel­vonás, ami tehát nemcsak gyarmatosítás volt. Milliók élete fordult picivel jobbra, s bár voltak nagy áldozatok is, de aki egy dollár helyett ma két dollárt keres egy nap, az már lelkesen dolgozik a harmadikért. A centrumországok felől nézve ez a felvonás maga volt a győzelmi menet.

Most a második felvonásban a periféria visszavág. Az oda költözött multik már nem viszik haza a pénzüket, nem fizetnek adót odahaza, amitől a centrumállam szegényebb lesz. A kiköltözéssel (odahaza) kevesebb lesz a munka­hely – nő a munkanélküliség. Az ame­rikai szenátus már hónapok óta vitatja a munkahelyek kitelepülé­sé­nek veszé­lyét – minden eredmény nélkül. Ame­riká­ban a kitelepülés per­sze egye­lőre még inkább csak vá­lasz­tási téma, hosszabb távon vi­szont valós veszély. Minél töb­ben tá­voz­nak, annál ke­vesebb adóbe­vétel ma­rad. Miből fi­zesse a kormány a „jóléti állam” szám­láját? A periféria más téren is vissza tud már vágni. Az első felvonás idején „feltáplált” orszá­gok mára versenytársaivá vál­tak a cent­rum­országoknak, s mint ilye­­nek, ront­ják a centrumorszá­gok po­zí­­cióit. Kí­ná­ba évtizedeken ke­resz­tül ömlött a külföldi befektetés (FDI - Foreign Direct In­vest­­­ment), most vi­szont a „felnőtt” Mennyei Bi­rodalom árasztja el Amerikát (és a fej­let­teket) olcsó textíliáival és egyéb ex­port­ter­mé­kei­vel. Mindenki sír, a pa­nasz hangos, csak­hogy ezt a helyzetet – részben – a centrum­or­szá­gok segítették kiala­kul­ni. (Ugyanaz történik, ami an­nak idején Japán­nal. Amerika meg­tanította őket, ho­gyan kell autót csinálni, ma pedig le­győzhetetlenül nyomul a Toyota az amerikai pia­con.) India ma még csak szoftver­kishata­lom, de holnap elfog­lal­ja a centrumországok drágán tevé­keny­kedő cégeinek helyét.

Korábban már említettem, hogy a periféria a bérek kiegyenlítésével is visszavág. Országaiban nőnek a bé­rek, és ennek ellentétele, hogy a cent­rumországokban csök­ken a re­álbér. A 35 órás munkahét vége – lásd a német és a francia munk­ahelyi refor­mokat – már ezt a tren­det jelzi. Töb­bet kell dolgozni azo­nos bérért, ha nem tetszik, akkor a multi átmegy valahová keletre. Né­metországban a Bosch kötött így alkut. Zsarolhatott, mert a periféria övé volt. Most a má­sodik felvo­násban már a periféria fog zsarolni. Azt mondhatja, ne gye­re ide gyá­raiddal, most már van ná­lunk is elég termelőkapacitás. In­kább vegyed meg, amit olcsóbban kínálunk nálad.

És az állam egyre kevéssé tud beleszólni ebbe az átrendeződésbe. Nem tud segíteni, mert az interven­ci­óhoz pénz kellene. A globalizáció teremtette lehetőségek miatt viszont a cégek egyre kevesebb adót fizetek. Így az államnak nincs pénze a be­avatkozáshoz. Továb­bá, mivel a cégeket nem tudja fejni, feji a polgárokat, ilyen-olyan adóeme­lés­sel. De ez is kevés lesz, mert egy­kor, a nemzetállami gazdálkodás korá­ban, a jóléti kiadások a személyi és vállalati befizetésekre épültek. S ha kevés, az azt jelenti, hogy fokozatosan csökken a jóléti motor teljesítménye, s a végén leáll. És mindenki tudja, hogy az adó­emelés plusz a jóléti szolgálta­tá­sok tör­lése együtt maga a csőd, mely­nek vég­eredménye, hogy a kormányt leváltják. Az új kormány azonban ugyanolyan tehetetlen lesz, mert pénz nélkül nem lehet a jóléti államot fenntartani. Előbb-utóbb a centrumországok min­den álla­ma ebbe a helyzetbe kerül. Ezek az or­szágok, a globalizáció diktátumát kö­vet­ve, maguk alatt vágják a fát. És nem mondhatják az ilyen-olyan nagyválla­lat­nak, hogy ejnye-ejnye, nem kéne így kijátszani a saját hazádat. A rend­szer­ben ugyanis minden törvényesen folyik. Nincs csalás, csak működik a globalizáció mechanizmusa. Meg kell szokni – mondják. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Szerzett jo­gokról nehéz lemondatni az embe­reket.

Most a második felvonásban a periféria visszavág: Az elköltözött multik odahaza nem fizetnek adót, amitől a centrumállam szegényebb lesz. A kiköltözéssel (otthon) kevesebb lesz a munkahely, nő a munkanélküliség. Annak idején a „jóléti államot” nem karitatív hajlamból építették. A háború után (a nácizmus tapasztalataként) rájöttek, hogy a szegénység, a munkanélküliség táplálja a szélsőséges politizálást, és egy békés Európa feltétele a viszonylagos jólét. Lehet, hogy a keynesi[41] álom gazdaságilag vitatható, de politikai értelme valós. Igen ám, de a má­sodik felvonásban kialakult a csap­da. Az államok már nem tudják finanszírozni ezt a stru­k­túrát, részint demográfiai okok­­ból (több az el­tartott), részint az állami bevételek csökkenéséből eredően. Vagyis le kell faragni az évtizedeken át meg­szokott jóléti juttatásokat. Csakhogy amilyen könnyű volt a szegény­ségből a jólétbe belenőni, annyira nehéz most ezt a fejlődési utat visszafordítani, azaz leszoktatni az embereket bizonyos alapszolgál­tatásokról. E feladatot robbanások nélkül megoldani majdnem lehetet­len. És ez előtt a dilemma előtt to­porog ma Nyugat-Európa.

A globalizáció e második fel­vonásához tartozik még a dollár gyen­gülése. A mai gazdaságot a vásárlás volumene hajtja előre. De nem csak az amerikaiak-európaiak vásárlókedve, hanem a fejlődőké is. S ez utóbbi az elmúlt két évben robbanás­szerűen beindult. Igen ám, de a magasabb vá­sárlási szinthez nagyobb pénztömeg (dollár) szükséges, ami a guruk szerint a zöldhasú le­ér­tékelődéséhez vezet. Nem biztos, hogy így van, de a valószínűség e tézis mellett szól. Ha viszont gyengül a dollár, kevesebb pénz áramlik az ame­rikai gazdaságba. Napi egymilliárd dolláros köl­csönre van szüksége, hogy ne nőjön az állam­háztartási deficit. Amíg a globalizáció első fel­vonása óriási felhajtóerőt jelentett Amerikának és a fejlett világnak, a második felvonás fékezi a gazdasági fellendülést. Erre a paradox hatásra hasonlít az olajárrobbanás. Az 50 dollár körüli olaj látszatra átmeneti jelenség. Terrorizmus, Irak, bizonytalanság. Ha ez elmúlik, visszaáll a koráb­bi, 30 dollár alatti árszint. Ma már köztudott, hogy nem tér vissza a régi, szép világ, mert itt is a globalizáció második felvoná­sának dramaturgiája érvényesül. A felpörgő kínai, sőt indiai gazdaság eszi a nyersanyagot – mondhatnám, elszippantja az olajat a „fejlettek” elől. Nem folytatom. A bajok a horizontra ragadtak.

Ezért van az, hogy ellentmondásoktól feszülő világba kerültünk. Egyfelől a gazdasági elemzők optimisták – végre vége a recessziónak, itt van a tartós fellendülés. Az adatok biztatóak, a Fed optimista (emelte az alapkamatot). Másfelől azt látjuk, hogy a részvénypiacok (a Dow Jones és a Nasdaq) kétéves mélypontra zuhantak – vagyis, hogy a piacok nem bíznak sem az optimistákban, sem az előrejelzésekben. És nemcsak Amerikában van ez így, hanem Európában is. A 0,5 százalékos fejlődés sem igazán meggyőző. Az üzleti világ kivár. Arra vár, hogy mit hoz a második felvonás csattanója. Addig meg marad a populizmus, e kétértelmű helyzetre épülő politikai játékszer. Látszatra minden jó – a felszín alatt azonban veszélyes zátonyok bújnak meg. De a legnagyobb baj, hogy a má­sodik felvonás forgatókönyvét még senki sem ismeri.

Népszabadság – Hétvége mellék­let, Almási Miklós, 2004. augusz­tus 21. (1. oldal)

[

Az adócsalás nem csak a cé­gek­re jellemző. A személyi jöve­delem bevallásánál is gyakran előfordul. Adózni senki sem szeret. Legyen az munkaadó vagy mun­ka­vállaló, eset­leg egyszerű vásárló, aki morgoló­dik a magas ÁFA miatt. Senki sem örül annak, hogy valami többe ke­rül, mint amennyi az ára. Akadnak azonban olyan országok, ahol em­be­rek többsége tisztessége­sen be­fizeti az államot megillető sar­cot. Ilyen ország pél­dául Svédor­szág. Ennek termé­szetesen több oka is van. Az első a történelmi és vallá­si háttér. A svéd állam feje a király, akárcsak a svéd egyházé. A közép­kor derekától az egyház helyi kép-viselői, azaz a papok voltak az álla­mi adók be­szedői is, így aztán lo­gikus a kö­vetkeztetés: aki a bevé­teleit leta­gadva adócsalást követ el, az nem­csak az államot lopja meg, hanem Isten földi helytartóját, tehát ma­gát a Mindenhatót. Ennek követ­kezményei hajdanán rettenetesek vol­tak: egyházi átok, kitagadás és ter­mé­szetesen börtön is.

Az egyházon keresztül történő adózás persze már a múlté, de maradt a becsület és a tisztesség. A XX. század derekán megszületett szociá­lis állam. Erlander és Palme szocia­lista kormányai olyan rendszert teremtettek, amelyek az adóbevételeket a lakosság teljes szociális biztonságára és az ország infrastruktúrájának modernizálására fordították. Így aztán kialakult az újabb szemlélet: aki adót csal, az a többi állampolgárt lopja meg. A svéd ember ezért sok­kal könnyebben szemet huny az egyéb, esetlegesen elkövetett bű­nök felett, az adócsalást azonban sohasem felejti el. Aki ilyet tesz, joggal számíthat a társadalom meg­vetésére és a személyes kiközösí­tésre is. Pedig a svéd adózónak is mélyen belenyúl a zsebébe az ál­lam. A progresszív személyi jöve­delemadó hagyományosan 15-50% körül mozog, és a munkaadóknak is magas járulékot kell fizetniük. A kifizetett munkabéreket általában 32-62% pluszköltség terheli. Az ÁFA mértéke azonban erősen vissza­fogott, és az alapvető élelmiszerek árát csak néhány százaléknyi fo­gyasztási adó terheli.

Amint mindebből kitűnik, az egész rendszert áthatja a szociális gondoskodás alapelve. Akinek több van, az fizessen jóval többet. Mit kap mindezért a svéd átlagpolgár? Először is szupermodern országot. Tisztaságot, rendet, parkosított kör­nyezetet, jól kivilágított remek uta­kat, kitűnően működő tömegközlekedést, a lehető legmodernebb és alanyi jogon járó egészségügyi ellátást. Széles sávú internetes hozzáférést a legeldugottabb tanyán is, és kiválóan működő közigazgatást, ahol a korrupció szinte ismeretlen, sőt még ingyen temetést is. A befizetett adókból az éves bevallás során nagyon komoly összegek igényelhetők vissza. Összesen több mint száz olyan jogosultsági tétel van, amelyre jár az adó-visszatérítés. Természetesen ehhez ismerni kell a rendeleteket, ám ez senkinek sem jelent nehézséget, hiszen minden évben minden lakás postaládájába ingyen bedobják a könyvecskét, amely ezeket aktuálisan tartalmazza.

S végül mit jelent a teljes szociális biztonság? Ha valaki – szélsőséges esetben – teljesen kiesik a munka világából, és lejár az öt évig (!) fizetendő munkanélküli-segélyre való jogosultsága, akkor a szociális hivatal veszi át az ügyét. Kifizetik a teljes lakbérét, a villany- és gázszámláját, és a család fejenként kap 2000 koronát ételre, megélhetésre. Ezenfelül időnként mindenki kap némi ruhapénzt, bútorpénzt, és ha valóban önhibáján kívül került a szociális gondozottak sorába, akkor esetenként a család nyaralásra is kaphat egy keveset. Mindemellett tisztessége­sen megfizetik a munkavállalót. Ezért nincs borravaló, nincs hálapénz. Az állam nem a fogyasztókkal tartatja el a társadalom egyes rétegeit. Az ét­teremben csak annyit kell fizetni a pincérnek, amennyit a számla tar­talmaz. A kórházi ellátás is való­ban ingyenes. Itt elképzel­hetetlen, hogy valaki pénzelt bélelt boríté­kot dug­dosson az orvos zse­bébe, hogy ren­desen végezze a munká­ját. A nem­zeti jövedelem új­ra­osz­tása ugyan­olyan tisztességesen zaj­lik, mint a közterhek befizetése. Ez a titka an­nak, hogy a svédek jól él­nek.

Staffan Perger – Népszabadság, 2008. június 30. (8. oldal)

 

Az adófizetési kedv tehát nem csak a polgárokon múlik. Nincse­nek simlis nemzetek. Ha egy országban alacsony az adófizetési mo­rál, annak többnyire a központi irá­nyítás az oka. Így fogalmazta meg ezt egy adóbevalló: „Túl sokat kér az állam tőlünk, és nem látjuk a hasznát.” Az egyik gond tehát a magas adókulcs. Ennek alapvető oka, hogy viszonylag kevesen fizet­nek adót. A adócsalók miatt az ország mű­ködtetési költségei a tisz­tességesen adózókra hárulnak. A másik probléma a befolyt adók kezelése. Ha azt látják a pol­gá­rok, hogy a közpénzek, ké­zen-közön eltűnnek, ahol a politikusok nem a társadalom jólétével, ha­nem a saját zse­bük degeszre tömködésével vannak el­foglalva, ott a polgárok nem sok ér­tel­mét látják az adófizetésnek. Ahol min­den­napos dolog a korrupció, és a sikkasz­tások, meg­vesztegetési ügyek ki­vizsgálására éveket kell várni, majd a bí­róságok nevetsé­ges bün­tetéseket szab­nak ki a bűnösökre, ott nem le­het el­vár­ni, hogy az emberek szí­vesen adóz­zanak. A politikusoknak tehát előbb a saját soraikban kellene rendet te­remteni, hogy meg­legyen az erkölcsi alapjuk a mindenkire ki­terjedő közteherviselés megköveteléséhez. Ahol a politikusok nem az ország felvirá­goz­tatását, hanem a saját anyagi helyzetüket tartják szem előtt, ott nem lehet zokon venni, hogy a polgárok is igyekeznek a saját javukra ügyeskedni.      

[

A gulyáskommunizmus évtize­dei alatt lasszóval fogták az em­bereket az utcán, olyan nagy volt a munkaerőhiány. Minden gyár, vál­lalat kapuján kint volt a tábla, hogy munkaerőt keresnek. Nem jelentett gondot az elhelyezkedés. So­kan szinte sportot űztek belőle, hogy félévente munkahe­lyet vál­toztattak, ma­gasabb fi­ze­tésért. Az irigykedők eze­ket a kollegákat „ván­dorma­dárnak” nevezték, de aztán ők is hasonló mó­don jártak el. Akkoriban ugyanis a fize­tés­eme­lésnek ez volt a leg­gyor­sabb módja. A krónikus munkaerő­hi­ány oka az ala­csony termelékenység volt. A közintézményekben, az ál­la­mi vállalatoknál senkinek sem kel­lett meg­­­szakadni a munkában. A munka­idő jobbára kávézgatással, beszél­ge­téssel telt, amit csak a legalább egy­órás ebéd­idő szakított meg. A hiva­talokban jó, ha 2 órát dol­goztak az al­kalmazottak naponta. A főnök nem sokat tehetett, mert ha szóvá tette a lógást, a beosztottja másnap továbbállt. Magasabb fizetéssel máshol folytatta a henyélést.

Vidéken csak azért helyez­ked­tek el az emberek, hogy a hétvégi fáradalmaikat hét közben kipihenjék a munkahelyükön. Nyáron aratás, szüret idején egész héten át a háztáji gazdaságban dolgoz­tak. A meglehetősen engedékeny körzeti orvosokkal beteggé nyil­vá­níttatták magukat, majd a munkahelyükre visszatérve felvették a táppénzt. Akkor még nem sej­tettük, hogy mindez vissza fog üt­ni egyszer. A rendszerváltás után belecseppentünk a vadkapi­taliz­musba, és minden viszályára for­dult. Vége lett a jó világnak. Az önérzetes, pökhendi munka­válla­lók bérrabszolgákká, kizsa­rolt, üldözött páriákká váltak. A jelenlegi helyzetről ad némi ízelítőt Dr. Nemes János cikke:

 

„Ne haragudjon, hogy sírtam. Nem történt semmi különös. Rám került a sor, és kirúgtak az állásomból. Egy évig voltam pénztáros a bevásárlóközpontban. Reggel még beálltam feltartott kézzel a sorba. Mentem a csoportvezető elé, hogy szokás szerint beleszagoljon a hónaljamba, aztán megnézze a körmömet, hogy tiszta-e. Meg a ruhámat, mert akinek piszkos, hazaküldik. Harmadszorra ezért ki is dobják az embert. Belépéskor mindenki kapott két váltás inget, nyakkendőt, szoknyát, blézert. Tisztítószert nem, mert munka után nekünk kellett otthon mosnunk. Néha én is csak a gallért meg a hónaljt öblítettem át. Éjjel nem volt rá időm, energiám, hogy az egészet kimossam. De aztán vettem suttyom­ban egy hasonló inget. Nem vették észre, hogy három inggel játszom.

Most a fiatal csoportvezető csak annyit vetett oda, hogy mehetsz ha­za, ki vagy rúgva. Egyébként ta­nárként végzett, és ugyanúgy nem állt szóba velünk pénztárosokkal, m­int a többi friss diplomás. A há­tától kér­dez­tem, hogy miért. Meg sem fordult úgy mondta, hogy a három hiány meg a szék miatt. Mert hogy állítólag há­romszor volt hi­ányom, 1000 és 2000 forint közötti. Minden 700 forint felet­ti hiány mínusz pont, és csak fél év után évül el. Nekem meg egy év alatt három is összejött. Hiába mondtam, hogy befizetem azt az ezrest. – Nem lehet, tiltja a szabályzat. Napi két-há­rom­millió forint a forgalom. Azt se tu­dom, hogyan keletkezik a hiány. Egy számítógépes srác mondta: nem kunszt ezt manipulálni. De persze ez bi­zo­nyíthatatlan. Egy biztos, sok a kassza, megérné. Azért az furcsa, hogy min­dig a hónap végén mutatták ki a hi­ányt. Akkor húzták be a strigulákat, és mindig ilyen csekély összegért. Így so­sem kaptam jutalmat. A csoportvezetők folyton figyeltek. Nyilván őket is ütötte valaki. Órákat álltak a hátunk mögött, és húzták a strigulákat, kaptuk a mínusz pontokat. Nézték, hogy mennyit mosolygunk, és beszélgetünk-e. A vevővel persze kellett, de egymáshoz nem volt szabad szólnunk, nehogy összebeszéljünk. Azért megint strigula járt.

Hogy a szék miatt miért? Hát, mert muszáj volt egyenesen ülnünk. Ha nem, strigula. Mindig azzal kezdtük a munkát, hogy beállítottuk, hisz mindig más pénztárhoz kerültünk. Azt a széket meg nem lehetett beállítani. Elvileg állítható, de vacak műanyag, sokat tört, hiányoztak a csavarok. Ha szóltunk: »Oldjátok meg magatok!« Ez volt mindenre a válasz. Jó vicc, hogyan? Ráadásul én magas vagyok, görnyedten állok meg ülök. Nehéz azon a rohadt széken egyenesen ülni. Meg hát miért is kellene, nem az iskolapadban ülünk napi nyolc órát. Szóval ezért is többször rossz pontot kaptam. Hiába nem hiányoztam, nem is késtem soha. Vécére sem jártam ki. Elvileg persze szabad volt, de aki túl sokat ment, előbb-utóbb kirúgták. Egy kolléganőm felfázott, percenként kellett rohangálnia, az­tán hiába hozott igazolást a háziorvosától, nem fogadták el. Hogy biztos lefizette a körzeti orvost? A menedzserek csak a kórházi igazolást fogadták el. Nálam ez nem gond. Én sokáig bírom, csak a félórás ebédszünetben mentem vécére. Meg aztán mindig vinnem kellett volna a kasszás ládikót. Az is nyom vagy nyolc kilót. Azt előbb le kell adni a főpénztárban. Az is idő, majd bepisil az ember, mire végre eljut a vécéig. (Egyébként nyolc óra folyamatos munka mellett csupán fél óra az ebédszünet, és azt sem fizetik.)

Azért akadt, aki így is kapott jutalmat. Főleg akik nyaliztak a csoportvezetőknek, mondjuk ajándékot vettek nekik. A saját pénzükből. Így is megérte nekik. Mondjuk egy csokor drága virágot, vagy háromezer forintos ajándékkosarat. Ennek fejébe megkapod a havi 10-12 ezres jutalmat. Jó pénz az a bruttó 70 ezer mellé. Nekem három gyerekem van, nem azért dolgozom, hogy a csoportvezetőre költsem. Ma már nem lennék ennyire büszke? Állítólag a konkurens bevásárlóközpontban rövid az előjegyzési lista pénztárosi állásra. De félek. Ott ugyan nagyvonalúbbak, csak kétezer forint feletti hiánynál balhéznak, és nem ácsorog mögöttük folytonosan a csoportvezető. Nem is kell, mivel minden kassza be van kamerázva. De a múltkor bilincsben vezették el a rendőrök az egyik kolléganőt, akit sikkasztáson kaptak. És még két kört is meg kellett tennie az áruházban a szerencsétlennek úgy ahogy volt, megbilincselve, a többiek okulására.

Ezt a biztonsági főnök vezette be. Másfél év alatt tucatnyi megbilincselt pénztárost hordoztak körbe. Szólni senki nem mer neki, még az igazgatók is félnek tőle. Ő ott az Isten. Szóba sem áll az egyszerű pénztárossal, legfeljebb kiabálva. A szomszédom mesélte, de őt meg azért rúgták ki, mert „szemtelenkedett” az egyik menedzserrel. Erről annyit, hogy ő már nagymama, a menedzser pedig a lánya lehetett volna. Most rám is sor került. Nem történt semmi különös. A velem együtt felvett százötvenből alig maradt valaki az elmúlt év alatt. Óriási a mozgás a bevásárlóközpontban. Most nem tudom, mit csináljak. Előtte hónapokig voltam munkanélküli. Hát köszönöm, hogy legalább végighallgatott. És ne haragudjon, hogy sírtam.”

Népszabadság, 2004. július 31. (9. oldal)

 

Különösen lelketlenül bánik pénztárosaival az olcsó árairól ismert Lidl áruházlánc. A Lidl piaci sikereit részben annak köszönheti, hogy embertelen körülmények között alkalmazza munkatársait; az olcsóság árát a dolgozók fizetik meg. Egy német szakszervezeti tanulmány szerint a pénztárosok 8 óra helyett általában 10-11-et dolgoznak. Nem önként teszik. Ez elvárás, és a túlórát ritkán fizetik ki. Egyikük elpanaszolta, hogy amikor túl drágának tűnt a munkaereje megvádolták, hogy 12,5 eurót elsikkasztott a kasszából. Azzal fenyegették, hogy azonnal rendőrt hívnak, ha nem mond fel önként, így végül végkielégítés nélkül távozott. (Ügyvédje később némi bánatpénzt azért kicsikart.) Más példák is mutatják, hogy az efféle megaláztatások csaknem mindennaposak. A Lidl vezetősége szándékosan kevés embert alkalmaz a boltokban, akiket gyakran – főként ha felmondási alapot keresnek – megoldhatatlan feladat elé állítanak. A pénztárosnőknek percenként minimum 40 árucikket kell beütniük, de időközben arra is ügyelniük kell, nehogy egy vásárló valamit kicsempésszen az üzletből. Ezt tesztvásárlók ellenőrzik, akik például két karton tej közé elrejtenek egy doboz kávét, vagy egy olcsóbb karton tusfürdő közé egy drágábbat. Ilyenkor két lehetőség van: vagy azért mondanak fel a munkatársnak, mert nem vette észre a lopási szándékot, vagy mert túl lassú. Mindennapos a munkatársak táskájának és autójának átkutatása, folyamatosan azzal gyanúsítják őket, hogy valamit elcsentek az üzletből. A Lidl munkatársai „hivatalosan” nem beszélhetnek munkahelyi ügyekről, belépésükkor teljes „némasági fogadalmat” kell tenniük.

A Lidl több mint száz alkalmazottjának véleménye alapján: nincs még egy olyan cég Németországban, amely ennyire megfélemlítené a munkavállalóit. Állandóan azt sulykolják a dolgozókba, hogy pótolhatók, mindig lehet olcsóbb, hatékonyabb és fiatalabb munkaerőt találni. A 600 egységből álló birodalomban sikerült olyan bonyolult cégszerkezetet létrehozni, amelybe a szakszervezetek nem tudnak beférkőzni, így a munkatársak kiszolgáltatott helyzetben vannak. A 2500 üzletből mindössze 7 helyen működik üzemi tanács, amely többé-kevésbé képviseli a dolgozók érdekeit. A tanulmány készítői a külföldi Lidl-üzletetekben is hasonló munkakörülményekkel találkoztak. Csehországban, a Lidl-üzletekben állítólag fejpántot adtak a menstruáló dolgozókra, különben a folyamatos munkavégzésre is ügyelő biztonsági őrök nem engedték ki őket a vécére. Egyébként a német tapasztalatok is azt mutatják, hogy a munkaidő alatt gyakorlatilag semmilyen szünetet nem engedélyeznek. Van, aki 6 órát ül egyhu­zamban a kasszában. Ennek ellenőrzé­sére számos üzletbe titkos kamerákat sze­­reltek fel. A dolgozók reménykednek, hogy most talán lesz valami elmozdulás, ezentúl emberszámba veszik őket. Az újságok által kirobbantott botrány hatá­sára ugyanis a Lidl vezetősége interjút adott a ZDF német közszolgálati televí­ziónak, és a Bild bulvárlapban egyolda­las fizetett hirdetésben próbálták menteni a cég „jó” hírét.

Inotai Edit, Népszabadság, 2004. de­cember 11. (14. oldal)

 

Korunk kiszolgáltatott, jogai­kat csak pa­píron gyakorló mun­kavállalói szám­talan hasonló tör­ténettel szolgálhatnának. A jelen­legi helyzetnek azonban van egy előnye is. A multik megtanítot­ták az alkalmazottaikat visel­kedni. Az egypárt­rend­szer évti­zedei alatt a beosztottak nem­törő­dömségét már csak az arrogan­ciájuk múlta felül. Koráb­ban a vevő betolako­dó­nak, zavarkel­tő­nek számított az üzletek­ben, ezért nem is köszöntek neki. Megvető pillantásokat vetettek rá, ha ne­gyed­órás várakozás után végre meg merte szólítani az egy­más­sal beszélgető eladók egyikét. A bolti alkalmazottak azonban nem sokáig hagyták magukat zavarni. A valamilyen árucikk után ér­dek­lődő vevő­nek csak úgy fog­hegyről odavettették, hogy: hiánycikk. Szerencsétlen már kul­loghatott is egy üzlettel odébb. Többnyire ott is hasonló fogad­tatásra talált. Rend­szerint akkor sem szolgálták ki, ha a kért áru létezett, csak ki kellett volna menni érte a raktárba. Egysze­rűbb volt azt mon­dani, hogy hiánycikk. Ezen senki sem ütkö­zött meg, mert a diktatúrákban az áruhiány általános jelenség.

Most azonban roskadoznak a pultok az árutól. Egyik üzlet a másik hátán, minden utcasarkon van egy szupermarket. A leg­meglepőbb azonban az, hogy újabban köszönnek a vevőnek. Na nem önként, muszájból. Erre kötelezi őket a mun­ka­adójuk. A vevők az új helyzetet ne­he­zen szokták meg. Amikor a pénztá­ros­nő köszönt nekik a sor­ban, mindun­talan hátrafordultak, hát­ha felfedezte mögöttük egy is­merősét. De nem, a ki­mért kö­szönés nekik szólt. A minisz­té­riumok által időről időre végrehajtott racionalizálás, a nagyarányú leépí­tések hatására már a hivatalokban is kö­szön­nek az ügyfélnek. Az állandó elbo­csá­tá­sok miatt mindenki félti az állását. Szív­ből jövő üd­vözlésre azonban ne számítsunk. Valószínűleg gondo­lat­ban a pokolra kíván­nak ben­nünket, de már szóba állnak velünk. Időnként az ügye­in­ket is elintézik. Ha így megy tovább, lassan beillesz­ke­dünk a kultúrállamok so­rába. Most már csak azt kell kivárnunk, hogy valóban szí­vesen látott vendég legyen, aki betér egy éterem­be, vagy vásárolni szeretne a vevő­csa­logató üzletek vala­melyi­ké­ben.

[

Jó reggelt kívánok, ked­ves nagyságos asszony! – köszönti áradó örömmel törzsvevőjét a piaci árus: a szépasszonyt, aki a bevásárláshoz is elengedhetetlennek érzi az eleganciát, a diszkrét sminket, és a csokor petrezsely­met is olyan finom mozdu­lattal helyezi a kosarába, ahogyan senki ezen a helyen rajta kí­vül. Imre bácsi, aki a szom­széd faluban csokrozza éjje­lenként a kaprot, a petre­zsely­met, hogy hajnalban frisset hozzon a piacra, a nagyságos asszony megszólítást komo­lyan gondolja, magától érte­tődőnek tartja – mint aho­gyan maga a nagyságos asszony is. Nem is ütközik meg ezen senki, nem vigyorognak, nem fanyalognak, akik hallják. A szépasszony, az ismert vál­lal­kozó felesége olyan eg­zisz­tenciával bír, hogy kijár neki a nagyságos. Csak Sza­bó Ju­liska szokott néha meg­rán­dul­ni ennek hallatán. Azt mormolja ilyenkor maga elé, hogy vajon a méltóságosok mikor jönnek. Szabó Juliska nagyanyja Pesten volt cseléd, bizonyos főmérnökéknél, akiknek bizonyára nevük is volt, de a családi legendáriumba csak úgy vonultak be, mint „a főmérnökék”. Pötyike nevű lányukat és fiukat, Bojszit a nagymama egy sorban emlegette a szentekkel, s csodának érezte mindig, hogy részese lehetett e fölötte álló, rendkívüli teremtmények életének. A nagymama szerelemgyerek volt, ennélfogva a faluban akkoriban annyi értékkel sem bírt, mint egy elmállott cipő. Hogy városi cseléd lehetett, felemelkedésként élte meg. Otthon megnőtt az ázsiója, férjhez mehetett.

Szabó Juliska anyja tizenkét évesen lett cseléd a patikuséknál. Tizenhárom évesen már olyan metéltet gyúrt, mint az álom, nem szakadt el a keze alatt a rétestészta, s mire tizenhat lett, letehette volna a legszigorúbb feltételekhez kötött szakácsvizsgát is. De nem tehette – cseléd volt, nem szakácstanuló. Hiába készítette a legfinomabb tejsodót, végig az ő tiszte maradt a patikusék éjjeli­edényeit minden reggel kiüríteni. Erre haláláig emlékezett, noha a nyugdíját már egy fémipari szövetkezet takarítónőjeként érdemelte ki. Maga Szabó Juliska már lehetett szakácstanuló. Lett is, s nagyon megbecsülték az üzemi konyhában. Örült, ha ízlett a főztje, még jobban, hogy lakodalmakba is hívták, ahol a jó hírét tovább öregbíthette, miközben némi mellékesre tett szert. Amikor kiderült, hogy nem kell a vállalati konyha, mert magára a vállalatra sincs már szükség, addigra Szabó Juliska a húsz- és ötvenliteres fazekak emelgetésétől gerincsérvet kapott. Lábán kidagadtak a visszerek, s mire jogosult lett volna a munkanélküli-segélyre, már le is százalékolták.

Ezután egymást követték a bajok. Szabó urat elfogta a kapuzárási pánik és a reménytelenség, amiből egy szomszéd falubeli fiatal öz­vegyasszonyba kapaszkodva remélt me­nekülést. Nem sokkal utána agyvérzés érte, az első rokkantnyugdíját már egy nyomorúságos albérletbe vitte neki a postás. Szabó Juliskát többször is mű­tötték, aztán valahogy mégis lábra állt. Azon a télen, amikor nyilvánvaló lett, hogy a harmincnégyezer forintos nyug­díjából nem tudja a házat fűteni – a gyerekekhez pedig nem akart fordulni semmiképpen, mind a kettőnek megvolt a maga baja – elfogadta a szomszéd­asszony ajánlatát, aki már régóta hívta takarítani. Meglátod – mondta Szabó Juliskának – mennyire megbecsülik ezek az elfoglalt ügyvéd­nék, orvosnék a tisz­tességes munkát. Aznap este valamelyik tévécsatornán régi magyar filmet adtak. Aztán maga milyen sarzsiban van itt a kastélyban? – kérdezte a lovász a szemrevaló lányt, aki illendően megválaszolta, miszerint belső cseléd a grófnál. Akkor Szabó Juliska a nagyanyjára meg az anyjára gondolt, és sírva fakadt. De azért elment takarítani másnap, és azóta is zötykölődik a vonaton Pest felé, hetenként négyszer. Igaz, ebből egy utazás arra megy el, hogy a nyarat külföldön töltő vállalkozó házaspár postaládáját rendszeresen kiürítse, havi tízezer forintért. Ahol takarít, ott elégedettek vele. Annyira, hogy rendszeresen emelnek az óradíján. – De nekem annyit nem tudnának fizetni, hogy nagyságos asszonynak szólítsak valakit – állítja Szabó Juliska, és látszik rajta az eltökéltség. Ma még.

Népszabadság, Koblencz Zsuzsa, 2004. július 30. (11. oldal)

[

Az osztrák nők házimunkasztrájkkal fenyegetnek.

„A csillagokat is lehozom neked az égről,

Esküdözünk gyakran a szeretett nejnek.

Eleinte, mert később már hiába kér,

Ha rajtunk múlik, a pincében marad a szén.”

Az iménti épületes versike egy önkritikus férfiú alkotása, és az Interneten, a Háziasszonyok forradalma (Hausfrauenrevolution.com) címet viselő website-on olvasható. A mozgalom első pillantásra megmosolyogtató ugyan, ám Ausztriában egyre több a híve, s a hölgyek meglehetősen harciasak: immáron sztrájkkal is fenyegetnek.

A házimunkának semmi becsülete nincs, pedig a nők, akik erre áldozzák életüket, kiérdemelnék a társadalom figyelmét és törődését – állítja Marie Therese Relin, a forradalom vezére. Ő foglalkozását tekintve színésznő (Maria Schell leánya) de mivel egyben feleség és háromgyermekes anya is, egyet s mást tudna mesélni. Csaknem 12 éven át, legidősebb gyermeke születésétől egészen tavaly őszig ugyanis főállású anya és háziasszony volt – pedig korábban szép sikereket ért el elsősorban filmekben. Tavaly szeptemberben azután egy szép napon megállt a kezében a portörlő. „Jó Isten, milyen jövő vár rám?” – kérdezte magától. „Mire a gyerekek felnőnek, kirepülnek, én kikopok a világból. Se jöve­del­mem, se nyugdíjam, se semmilyen perspektívám”. Ekkor határozta el, hogy mozgósítja sorstársait, és megpróbál valamilyen változást elérni.

Hogy mire gondol? A társadalomnak és a politikának fel kell értékelnie a házimunkát. Elengedhetetlen lenne a háziasszonyoknak fizetést folyósítani, mégpedig e törvényes alapon. A hivatás és a házimunka jobb összeegyeztetése, a háziasszonyok szociális biztosítása ugyancsak alapvető követelés. A forradalmár hajlamú hölgy ezzel nem fedezte fel a spanyolviaszt, mert ez a gondolat már mások fejében is megfordult. Új azonban az ötlete, hogy a követeléseknek munkabeszünte­téssel adjanak nagyobb hangsúlyt. Ha a háztartások millióiban egyszerre csak szünetelne a takarítás, a mosás, a főzés, a vasalás, akkor a férfiak hamar beadnák a derekukat és megkapnánk, amit akarunk – mondja Marie Therese Relin, aki túl van már az első nemzetközi forradalmi gyűlésen is. Európa minden részéről 80 hasonlóan gondolkodó hölgy jött el Bajorországba, s bár csak Németországban 22 millió az aktív háziasszonyok száma, a kezdeményezés visszhangját kimondottan biztatónak tartja. Egyelőre a legfontosabb a propaganda: hogy az információ eljusson a megfelelő helyre. A honlapra naponta 15 ezren látogatnak el. Egyre több a hozzászóló a témához, így lassan, de biztosan alakul az a bizonyos sztrájk.

Ausztriában is milliós nagyságrendű a háziasszonyok száma. Ők egyenként havonta 197 órát fordítanak a háztartásra és a gye­rekek nevelésére. Az általuk vég­zett munka értéke évente 49 mil­liárd eurót tesz ki. Ráadásul az 1,6 millió egyébként állásban lévő nő is szinte egyedül végzi a házimunkát, hiszen – bár Auszt­ri­á­ban a családjogi törvény tesz va­lami halvány utalást a házi­mun­ka megosztásának házastár­si kö­telezettségére – lényegé­ben nem sok segítségre számít­hatnak. Ha a sztrájk gondolata eddig még nem is vetődött fel, voltak bá­tor­talan kísérletek a teremtés koro­ná­já­nak befogásá­ra: 1996 táján az akkori nőügyi miniszter meg­próbálta tör­vény­be iktatni a mo­sogatás köte­lezettségét. Akkor nem sikerült. Három év múlva a tárca akkori birtokosa, Martin Bartenstein mai gazdasági mi­nisz­ter be­csem­pész­te ugyan há­zastársi kötelezett­ség­ként a csa­ládjogi törvénybe a há­zimunka meg­osz­tásának köte­le­zettségét, de hát már akkor nyil­vánvaló volt: ezt az érintett höl­gyek nehezen érvényesítik, s je­lentősége inkább a válásnál, a vagyonmegosztásnál lehet. (Bar­tenstein volt az első férfimi­nisz­ter a családügyi tárcánál, de ille­téktelennek nem volt mondható. Neki magának öt gyermeke van, igaz – minisztersége óta fe­leségé­re átíratott – gyógyszer­gyá­rak tulajdonosaként olyan gazdag, hogy valószínűleg náluk otthon ismeretlen a „ma ki mosogat” kérdés.)

Elvben tehát Marie Therese Relin milliós tábort tudhat maga mögött, s ha sikerül legyőzni a sztrájk szervezési gondját, ugyancsak meggyőző lehet egy ilyen megmozdulás. Sok persze a megválaszolatlan kérdés. Például, hogy mennyi ideig tartana a házimunka szüneteltetése? És ami még ennél is fontosabb: akár siker, akár balsiker az eredmény, ki fogja eltakarítani a felgyűlt szemetet, elmosogatni az edényt, eltüntetni a felhalmozódott szennyest, ha egyszer véget ér a sztrájk?

Szász Júlia, Népszabadság, 2003. augusztus 14. (16. oldal)

[

Egy régi évfolyamtársam mellett ülök a vadonatúj autójá­ban, és kitartó türelemmel hallgatom, hogy hány lőerős a „hadihajója”. Bemutatja az ülésfűtést, az automata sebesség­váltót, a napfénytetőt; a lopásgátlót meg a hátul ülők kényelmét szol­gáló lábtartót. Unom, de próbálok érdeklődő képet vágni, közben el­néző szeretettel gondolom: olyanok a férfiak, mint a gyerekek: Úgy rajonganak a kütyüjeikért, mint a kisfiúk a matchboxokért.

−  Mama, miért nem indulsz már? – ordítja hirtelen, kisodorva be­lőlem a szeretetteljes gondola­tokat, ráadásul agresszívan dudál, villog egy mini kocsis lányra. Az áldozat nem lehet több huszonöt évesnél. Tény­leg lassan indul a lámpánál, de utána nagyon-nagyon igyekszik sze­gény „átcsorogni” a belső sávból a szélsőbe. Egy darabig szótlanul haladunk.

−  Miért hallgatsz ilyen undokul? – kérdezi őurasága az Árpád híd budai lejárójánál.

−  „Lemamázol” egy nálad jóval fiatalabb lányt, villogsz, ordítozol! – török ki dühösen, mire ő utánozhatatlan fölénnyel válaszol.

−  Emlékszel az 1990-es évek híres mondatára? Tetszettek volna forradalmat csinálni...! Nos, tetszettetek volna a konyhában maradni! Ha ez a lányka és a sok női mazsola kimerészkedik az utakra, akkor vegye fel a tempót! Akkor fogja fel, hogy ez kemény, veszélyes üzem!

−  Az udvariasság? A nők tisztelete? – kérdezem szomorúan.

−  Azt kiöltétek belőlünk a fene nagy egyenjogúságotokkal! – jelenti ki magabiztosan.

V. Kulcsár Ildikó, Nők Lapja, 2005/18 szám (47. oldal)

[

Diplomások ülnének vissza az iskolapadba valamilyen kétkezi szakmát tanulni, mert azzal szembesülnek, hogy felsőfokú végzettségükre nincs szükség a munkaerőpiacon. Az idén először keresték meg diplomások a szek­szár­di Ady Endre Középiskolát azért, hogy szakmát ta­nuljanak. Mariann harmincéves, a he­lyi fő­is­kola ta­nító szakán végzett, de nem tudott pedagógusként el­helyezkedni. Az évekig tar­tó munkanélküliség nyo­masztotta, de akár­mit nem vállal­hatott el, mert három gyermeket nevel. Olyan szak­mát keresett, ame­­lyet életmódjával össze­egyez­tethetőnek tar­tott, így kozmeti­kus­tanuló lett. Mint mond­ja, semmi kivetnivalót nem talál ab­ban, hogy diplomával arcot ápoljon vagy lá­ba­kat gyantáz­zon. Két másik hölgy a remény­telennek tűnő munka­hely­kere­sést követően a magasépítő tech­nikusi képzés iránt kez­dett el érdeklődni. Egyiküknek felsőfo­kú egész­ségügyi, másikuknak szo­ciá­lis mun­kás végzettsége van.

Babai Zoltán, az Ady Endre Közép­is­kola igazgatója elmondta: eddig nem ta­pasz­talt kéréssel szembesültek, ezért nem tudják pontosan, hány éves kortól, milyen feltételekkel, kinek ajánlhatnak tanulást a nappali és kinek a levelező tagozaton. Jakab János, az Oktatási Minisztérium szakképzési helyettes államtitkára elmondta: a közoktatási törvény értelmében középfokú intézmény nappali képzésén utoljára akkor kezdhet tanévet valaki, ha betölti a huszonkettedik életévet. Ez egy évvel meghosszabbítható, ha hét- vagy nyolcévesen ment iskolába, vagy ha a választott képzés két évfolyamnál hosszabb. A helyettes államtitkár hozzátette: akik az 1996/97-es tanévben vagy az előtt iratkoztak be valamilyen középiskolába, még huszonöt éves korukig járhatnak nappali képzésre. Arra a kérdésre, hogy mi indokolja egyáltalán az életkori korlátozást, miért nem döntheti el bárki, hogy milyen módon és mikor tanul szakmát, Jakab János azt válaszolta: a jelenlegi szabályozás a normatív finanszírozással függ össze. A törvény értelmében nappali oktatás formájában az első és a második szakképesítésre való felkészülés ingyenes, azaz államilag finanszírozott. Ezt követően marad a felnőttképzés, és ez már térítésköteles. Erre iskolarendszerben vagy azon kívül is van lehetőség. Hozzátette: az Oktatási Minisztérium a felnőttképzésben látja biztosítva az élethosszig tartó tanulás lehetőségét.

A szekszárdi tapasztalatok szerint csak nők jelentkeztek diploma utáni szakmai képzésre – közölte Babai Zoltán. Szerinte ennek az az oka, hogy a diplomás férfiak nem is gondolnak erre a lehetőségre, pedig, mint állítja, ne­kik azonnal és hosszú távon egyaránt piacképes szakmákat tudnak ajánlani. Ilyen a gépész, a mechatronikai-, az autóelek­tro­nikai műszerész vagy a háztar­tási gépszerelő mesterség. Az igazgató megjegyezte: akkora a szakemberhiány a szolgálta­tás­okban, hogy idővel az is előfor­dulhat: diplomás emberek sze­rel­ik a fűtést, az autónkat vagy a gáztűzhelyt. Babai Zoltán bes­zámolt arról is, hogy vizsgálni kezdték: van-e jövője a diplo­mások szakképzésének? Rájött­ek, hogy ezt nem csupán az el­helyezkedési nehézségek indo­kolhatják, hanem más szem­pontból is szükség lenne rá. Példaként említette: ha valaki villamosmérnöki diplomát szer­zett, és később céget alapít, bi­zo­nyára hasznára válik, hogy ért a szereléshez is. Ezért azt tervezik, hogy az általános és középiskolák mellett a helyi főiskolán is tájékoztatni fogják a végzősöket intézményük kínálatáról. Ezt igencsak időszerűvé teszi, hogy egyes szakmákban egyre nagyobb a munkaerőhiány, ugyan­akkor folyamatosan emelkedik a szek­szárdi főiskoláról kikerülő és elhelyezkedni nem tudó taní­tók és szociális munkások szá­ma.

Mácz Katalin, Népszabadság, 2004. szeptember 24. (11. oldal)

[

Minden héten búcsúztatnak valakit. Állást nem találó fiatal diplomások indulnak „Európá­ba”. Nem a kaland miatt men­nek, nem is jó helyekre. Pálya­kezdő értelmiségiként mosogat­ni, vagy pincérnek állhatnak, bé­biszitternek – mindenképpen af­féle diplomás cselédnek. Szege­di ismerősöm meséli: meghir­detett egy oktatásszervezői ál­lást, és csaknem háromszázan je­lent­keztek rá. Jobbnál jobb képes­sé­gű fiatal emberek. Az állás nem volt jó, nem fizetett sokat, nem is tart sokáig, hiszen csak egy pályázaton nyert projekthez kapcsolódik – de állás volt. Valami nagyon kicsi fix hely a világban, amibe belekapaszkodhat az, aki naponta azt érzi, nincs rá szükség. Nincs hely a számára: nem kell sehová. Erre a helyzetre azt szokták mondani: mi az, hogy nincs hely a számodra? Annyi hely van, amennyit kiharcolsz magadnak. Hányan indultak nulláról: ügyesek voltak, élelmesek, szorgalmasak – egy szabad világban sokra vitték. Ha volt, aki sokra vitte, akkor sokra vihette volna ugyanúgy más is. Akkor te vagy a hibás, nem a társadalom van rosszul berendezve.

No de, abból, hogy valakik sokra vitték, még nem követ­kezik, hogy bárki sokra vihette volna. Pláne az nem, hogy min­denki. Kaparjuk csak meg, hogy mivel lehetett sokra vinni: a jó képesség önmagában kevés volt, ha nem párosult erőszakossággal, gát­lás­­ta­lansággal. De hát nem min­den­ki ilyen. Volt egy-két sze­­renc­sés évjárat, amelyben a hall­gatók jókor végeztek, ezért előt­tük a változások megnyi­tot­tak néhány kaput. Ugyanannyi tu­dás­­sal nyolc éve főosztály­ve­zető le­hetett valaki, amennyi­vel ma tar­tósan munkanélküli. An­nak a biztonságnak, hogy a meg­szer­zett tudásra szükség le­het vala­hol, vége. Túlképzésről először akkor hall az ember, amikor ma­ga szembesül vele – addig inkább szakzsargonként kezeli, mint valóságos veszély­nek. Amikorra „beérik” a szó, elmúlik a tárgyilagosság, ma­rad a keserű konklúzió: nem lesz itt tudásalapú társadalom. Aki jól látta a dolgokat, annak cinikus hablaty volt az egész, aki meg komolyan gondolta, illúziókat kergetett.

El kell dönteni, hogy itthon teng-leng tovább az ember, várja, hogy egy hónap múlva ismét meghirdessenek egy állást, vagy el­megy innen. De hová is? Mire is? Hiszen Nyugat-Európában még magasabb a pályakezdők munkanélkülisége, mint nálunk. Ott sincs igazán szükség senki­re: esetleg akkor, ha jóval töb­bet tud, és jóval kevesebbel be­éri, mint az ottaniak. Igazából azonban el­men­ni sem alkalmas mindenki. Ez a másik nagy csa­lódás: hogy a globalizáció majd olyan ér­te­lem­ben is esélyt te­remt, hogy ha eleget tudsz, ak­kor bárhol a világon helyet ta­lálhatsz ma­gad­nak. A tőke glo­bálisabb, mint a munka. Kímé­letlen me­nedzserként talán elmehetsz a világ másik végére, de mérnök­ként, tanárként nem. És persze a személyiség sem mindig al­kalmas erre. Az em­berek több­sége túl erősen kötődik helyek­hez, kultúrához, közösséghez.

Nemcsak Szegeden, nem­csak Magyarországon érzi ezt a ma fiatal nemzedék többsége: nekivágnak a világnak Szerbiá­ból, Romániából. Abban is van valami keserűen nevetséges, hogy akik itthon azzal vezetik le a tehetetlenségüket, hogy ledöntik a másfélék síremlékét, azok majd gyökértelenül, esélytelenül összeférnek ugyanezekkel a másfélékkel valamilyen déltengeri luxushajó személyzeti tömegszállásán, mint olcsó bérű takarítók. Csak egy a biztos, mondja az egyik útra kelő: a búcsúztatón sokat kell inni.

Tanács István, Népszabadság, 2004. október 12. (3. oldal)

[

A globalizáció velejárója a munkerővándorlás. Ma még többnyire a megélhetési kényszer hajtja az embereket külföldre, míg a befogadó országot a krónikus munkaerőhiány sarkalja az idegenek fogadására. Az eltérő kultúrák találkozása, a beilleszkedési problémák azonban leküzdhetetlennek tűnő feszültséget keltenek a vegyes lakosság körében. Európában Németország a legnagyobb befogadó, ők foglalkoztatják a legtöbb vendégmunkást. Így ezek a gondok is náluk mutatkoznak meg a legmarkánsabban. A világgazdasági válság, az életszínvonal csökkenése, a munkanélküliség növekedése tovább fokozza a vendégmunkásokkal szembeni ellenérzést. A tolerancia hiánya mindkét olda­lon kölcsönös szemrehányásokhoz vezet, és a globalizáció híveiben komoly aggodalmakat vált ki:

 

„Minden bajnak a törökök az okai. Idejönnek, elveszik a rendes német embertől a munkát, ha meg nem dolgoznak, akkor mi tartjuk el őket. Még németül sem hajlandóak rendesen megtanulni, becsempészik ide az iszlámot, hordják a fejkendőt. Miért nem mennek vissza oda, ahonnan jöttek?” – dohog Horst, a nyugdíj előtt álló nyugat-berlini mérnök.

A mindenért a bevándorlókat okoló mentalitás nem ritka a felső-középosztálybeli környéken, mivel errefelé lakó törököt keveset látni. Az egyetlen a sarki kebabos, ő keményen dolgozik. A törökökkel kapcsolatos sztereotípiák ezzel szemben arról szólnak, hogy a bevándorlók szociális segélyből élnek, lényegében a német adófizetőket szipolyozzák. A férjek terrorizálják a feleségüket, fütyülnek a többségi társadalom értékeire, nem akarnak beilleszkedni, amit mi sem mutat jobban, mint hogy török tévét néznek, török újságokat olvasnak, törökökkel barátkoznak és házasodnak. A gyerekeiket iszlámoktatásra járatják, ami tudvalevőleg a terrorista kiképzés előszobája. Klisék persze a másik oldalon is vannak. A törökök szerint a németek ridegek, önzőek, kevéssé toleránsak, viszont egyre lustábbak, képtelenek valódi barátságokat kötni és rémesen főznek.

A klisék ellen nehéz küzdeni. Amikor Raziye történetét elmesélem német ismerőseimnek, általában hitetlenkedve hallgatják, mert sehogy sem támasztja alá a törökökről szőtt elképzeléseiket. Raziye, a fiatal török asszony tizenhat évesen érkezett Anatóliából Németországba. Egy már itt született, második generációs török férfi családja szemelte ki feleségnek. A fiatalok jól kijöttek egy­mással, egy év múlva megszületett az első fiuk, hét év múlva a másik. Közben azonban történt egy s más: Raziye férje megbetegedett, leszázalékolták, epilepsziás rohamai miatt nem tud többé dolgozni. A fiatalasszony vette kézbe a dolgokat. Megtanult németül, takarítónői munkát vállalt, és évek óta ő gondoskodik a négytagú család megélhetéséről. Szinte soha nem panaszkodik, a minap például lelkesen újságolta, hogy 34 évesen végre megtanult biciklizni. Micsoda móka volt, amikor a parkban először össze-vissza billegett a kétkerekű nyergében, aztán egyszerre rálelt az egyensúlyra, és valósággal suhant a fák alatt! Még a fiai is büszkék voltak rá.

De Razyie akkor a legelégedettebb, amikor a hétvégére is talál valamilyen munkát. Ilyenkor viszi magával a gyerekeit, hadd keressenek néhány eurót ők is. Nemrég egy belvárosi felvonuláson kávét mértek az egyik sátorban, máskor a virslisütésben segédkeznek. Pihenésre nem jut sok idő, hétvégenként nagy a vendégjárás náluk, jönnek a rokonok, ismerősök, barátok, ahogy az egy török családnál szokás. Az asszony főz, kiszolgál és figyelmesen hallgatja a férfiakat. A szófán ilyenkor apósa és barátai trónolnak, a vendéget (jelen esetben e sorok íróját) a fotelbe ültetik, a férj széket kerít magának, Raziye teát hoz, süteményt, majd jobb híján a földre kuporodik.

−  A rasszizmusban a németek akár világelsők lehetnének – biztosít rögtön az elején Ilyas, a család barátja, aki 1966-ban hen­tesként érkezett Németországba.

Eredetileg csak két évre jött, vendégmunkásként, de a többiekhez hasonlóan »itt ragadt«. Dolgozott újságíróként, gründolt török nyelvű rádiót, részt vett a helyi politikában is.

−  Én még a Ludwig Erhard-féle gazdasági csoda idején jöttem, akkoriban szó szerint toborozták a vendégmunkásokat, akkora szükség volt itt a munkaerőnkre. Nem akartam én itt maradni, csak egy kis pénzt keresni, amiből otthon elindíthatom a saját vállalkozásomat.

Az első török csoport, kétezerötszáz ember még 1961-ben jött német földre, akkoriban hetven óráig tartott az Isztambul-München vonatút. 1969-ben már egymillió török vendégmunkás dolgozott a német gazdaság fellendítésén.

−  Jellemző, hogy először a szociáldemokrata Willy Brandt ígérte meg a választási kampányában, hogy hazaküld minket, de az 1970-es években is szükség volt ránk, így maradhattunk. Néhány év múltán jöhetett utánunk a család is – emlékszik vissza Ilyas, akinek akkor rendült meg először a bizalma a szociáldemokratákban.

A csendesebb Nebi, Raziye apósa csupán annyit tesz hozzá:

−  Lustasággal igazán nem vádolhatnak minket. Pénzt keresni jöttünk, egyedül, család nélkül, és keményen dolgoztunk az építkezéseken. Mind külföldiek voltunk. Emlékszem, egyszer jött egy német, egy napig próbálta tartani a tempót, aztán feladta. Ez neki túl nehéz munka, mond­ta, nem is láttuk többé. Ne szépítsük a dolgokat, velünk végeztették el azt a munkát, amit a né­metek már nem voltak hajlandóak elvállalni. Most meg egyszerűen hazaküldenének?

Lassan negyven éve élek Németországban, négy gyerekem van, hat unokám, mind itt laknak a környéken. Szívesen utazom haza, Törökországba, de a világért sem költöznék vissza. Pedig a német kormányok sok mindennel megpróbálkoztak. Az 1980-as évek elején például tízezer márka »hazatérési prémiumot« fizettek annak, aki családjával visszahurcolkodott Törökországba. Nem sokan éltek az ajánlattal. Egy friss felmérés szerint a törökök 61%-a egyenesen elképzelhetetlennek tartja a visszatérést, 10% esetleg fontolgatja. Egy Frankfurtban született fiatal humoristájuk szerint: ha már megengedték a törököknek, hogy részt vegyenek Németország felépítésében, joguk van részt venni a tönkretételében is. Ez a német politikusokra nézve nem éppen hízelgő riposzt azt sugallja, hogy a bevándorlók helyett inkább a gazdaság rendbetételével kellene foglalkozniuk.

−  Furcsa világ ez – fűzi hozzá a harciasabb Ilyas. – Soha nem voltam a németek kolonca, min­dig rendesen adóztam, minden járulékot befizettem, soha semmilyen büntetést nem kap­tam. De akkor is »szaros török« maradok. Csak mert nem passzolok a németek közé. Más a bőröm színe, az akcentusom, eltérőek a szokásaim. Mindig az integrációval jönnek nekem. De tudja, mit? Valójában asszimilálni akarnak. Hogy én is olyan legyek, mint ők. Ha annak idején segí­tet­tek volna a nyelvtanulásban, napi egy óra elég lett volna, hogy ne kínkeservesen, hibá­san, a magunk erejéből próbáljunk megtanulni németül. Még mindig nem tudnak mit kezdeni velünk. Addig jóindulatúak, amíg feltételezik, hogy szegény vagyok. De amint egy kicsit jobban megy, rögtön a fejemre koppintanak. Mintha arra törekednének, hogy a külföldi legyen szegény, de azért tudjon megélni. Vagyis semmiképpen se veszélyeztesse az itteni rendet.

Németországban ma 7,3 millió külföldi él, ez a lakosság 9 százaléka. Ezt néhányan túl soknak tartják. A legnépesebb csoportot a törökök és török származásúak alkotják. Ők 2,5 millióan vannak. Az első generációs bevándorlók egyszerű munkavállalók voltak, a második generáció tagjai között már 60 ezer vállalkozó van, akik több mint háromszázezer embernek adnak munkát. Utóbbiak egyharmada német- Rég nem igaz tehát, hogy a törökök csupán a »piszkos munkát« végeznék. A török vállalkozók tavaly 30 milliárd euró után adóztak, ők adják a német nemzeti össztermék 1,4%-át, és tévedés azt állítani, hogy miattuk jutott csődbe a szociális kassza. Tavaly több mint hárommilliárd eurót fizettek be társadalombiztosítás címén.

Vannak már török sikertörténetek is. Például Fatih Akin filmrendező Fejjel a falnak című filmje az idén a berlini filmfesztivál nagydíját nyerte el, és ezzel 18 év után először sikerült a németeknek »otthon« tartaniuk az Arany Medvét. Más kérdés, hogy Akin filmje nem a német-török együttélést, hanem éppen az ellenkezőjét mutatja be. Egy olyan zárt török közösséget, amelynek jóformán semmilyen kapcsolata nincs a külvilággal, ahol a házasság csupán azért köttetik a két, második generációs török fiatal között, hogy a lány megszabaduljon otthona fojtogató közegéből. A németeknek legfeljebb epizódszerepek jutnak ebben a történetben, és ez sokszor így van a valóságban is. A sztereotípiák itt vészesen közel járnak az igazsághoz.

−  A barátságok, szerelmek óhatatlanul a török közösségen belül szövődnek. Nebi négy gyerme­ke is török házastársat választott. Ez ugyan nem volt szülői kívánság, egyszerűen így alakultak a dolgok. A németek között ritka az olyan barátság, mint nálunk. A szerelem is másképp mű­ködik. Emlékszem, egyszer egy német kollégám, akiről egykor azt hittem, a barátom, egy hétig nálunk vendégeskedett Törökországban. A házunkban lakott, kocsival együtt jártuk a vidéket, a feleségem főzött rá, minden kívánságát lestük. Mondanom sem kell, egy fillért sem fogad­tam el tőle, hiszen nálunk ez így természetes. Hálásan köszönte a vendéglátást, visszarepült Berlinbe, aztán soha többé nem hallottam róla. Egyetlenegyszer sem hívott fel, pedig nem lakik messze, csak itt Berlinben, az Alexanderplatz környékén.

Raziye grillcsirkét hoz salátával, eddig nem nagyon szólt, de erre már elmosolyodik.

−  Az embereket nem az különbözteti meg egymástól, hogy törökök-e vagy németek, hanem hogy van-e szívük – mondja egyszerűen. De azért ő is megtanulta, hogy a török szokások olykor mérföldekre vannak a németektől. Az egyik házhoz rendszeresen délben járt takarítani, és mivel éhes volt, mindig vitt magával két süteményt: az egyiket magának, a másikat a háziasszonynak. Csupán udvariasságból, hogy a másiknak ne kelljen végignéznie, amint ő falatozik. Az asszony a mai napig elfogadja az ajándékot, de még egyszer sem jutott eszébe, hogy megkínálja Raziyét egy pohár teával. – De ezen nem sértődöm meg, hiszen én csak egy egyszerű takarítónő vagyok – magyarázza.

Közben befut Raziye két fia a lakótelepi focimeccsről: az idősebb komolyan válaszolgat a férfiak kérdéseire törökül, de a kicsi inkább németül szólal meg.

−  Nem tudok ennyi nyelvet fejben tartani. Az iskolában angolul is tanulunk, mindenkivel néme­tül beszélek, a török nekem már nehéz – panaszolja szégyenlős mosollyal.

A kisfiú nem kivételes eset, az öt és tizenegy év közötti bevándorló gyerekek több mint fele már németül beszél a barátaival, és ez lassan átalakítja a családi kommunikációt is. A szülők ugyan még törökül szólnak a gyerekeikhez, de azok már németül válaszolnak, sőt, már a testvérek is előnyben részesítik a németet egymás között. Raziye egy dologban meglepően határozott: hallani sem akart arról, hogy a fiai iszlám oktatást kapjanak. A német sajtó szereti ugyan kongatni a vészharangot a Korán-iskolák népszerűsége miatt (pláne ilyen terrorgyanús időkben), de valójában a muzulmán szülők csupán 10%-a küldi oda a gyerekeit.

−  Magam is muzulmán vagyok, de eszembe sem jutna a gyerekeimet olyan iskolába járatni, ahol fejkendős tanítónők vannak. Ismerjék meg a többi vallást is, aztán később válasszák ki, ame­lyik nekik tetszik.

Kezdetben a férfiak is liberálisnak tűnnek, de aztán ingoványos talajra tévedünk.

−  Bugyiban lehet, fejkendőben nem? Hadd hordja a fejkendőt, aki akarja! Mi a gond ezzel? A német nők nyaranta gyakorlatilag egy szál bugyiban szaladgálnak az utcán, az sem tilos. Mindenkinek joga van a vallásához és a kultúrájához, az pedig igazán túlzás, hogy mindenkit, aki muzulmán, most hirtelen iszlám terroristának néznek. Ezt kikérem magamnak! – veti bele magát a politikába Ilysar, az egykori újságíró és baloldali politikus. – Az iszlámban nincs terrorista, ha valaki a vallásban keresi az okokat, az egyszerűen manipulál. A dolog ennél sokkal egyszerűbb: amíg lesznek elnyomott, kihasznált országok, addig lesz terrorizmus is, de ennek a valláshoz az égvilágon semmi köze.

Ilysar és Nebi buzgón bólogatnak, Raziye a konyhába száműzi magát az edényekkel. Óvatos kísérletet teszek egy kissé árnyaltabb kép kialakítására. Hasztalan. Rövid vitába bonyolódunk az olajmonarchiákban előforduló szegénységről és némely terroristák jólszituált családjáról, továbbá arról, hogy valóban a Nyugat és főleg az Egyesült Államok felelős-e a világ minden nyomorúságáért. Az álláspontok nem közelednek, de a feszültség – miként a sok-sok klisé – megmarad. Akárhonnan is jövök, terrorügyben én mégiscsak a fehér világot képviselem. A gazdagokat.”

Népszabadság, Inotai Edit, 2004. augusztus 14. (4. oldal)

[

Úgy látszik Az európai uniónak kezd elege lenni az illegális bevándorlókból. Már nem csak Belgiumban, Ausztriában és Nagy-Britanniában rakják repülőgépre a betolakodókat, hanem Olaszországban is:

„A parti őrség illegális bevándor­ló­kat kísér egy délolasz kikötőbe. Három re­pülőgéppel ötszáz illegális beván­dor­lót toloncoltak vissza a hét végén Lí­bi­ába az olasz hatóságok. Tegnap továb­bi ki­toloncolásokat is fontolóra vettek. A légi híd változást jelent Itáliának a „csó­­nak­emberekkel” kapcsolatos ma­ga­tar­tá­sá­ban, amely eddig lehetővé tet­te az af­rikai partok felől érkezett be­vándorlók indokainak mérlegelését. A kitolon­co­lás közvetlen oka az volt, hogy az el­múlt öt nap alatt mintegy 2500 be­ván­dorolni vá­­gyó ért partot Itália leg­dé­leb­bi pont­ján, a parányi Lam­pe­dusa-szi­­ge­ten, több­szö­rösen túl­ter­helve a mind­­össze kétszáz fő be­fogadására alkalmas menekültköz­pon­tot. A példát­lan intéz­kedés heves tilta­ko­zást váltott ki az em­­berjogi szer­vezetek és az olasz el­len­zék részéről. A kitoloncolás bírálói állítják, hogy a hatóságok ki sem vizs­gálták, hogy a kiutasítottak között vol­tak-e olyanok, akik megalapozottan kér­hettek volna politikai menedéket.

A nyáron előfordult már ugyan, hogy 37 illegális bevándorlót azonnali hatállyal kiutasítottak Olaszországból, de róluk bebizonyosodott, hogy hazudtak a származási helyüket illetően, és nem a darfuri válságövezetből érkeztek, ahogy mondták. Olaszország és Líbia – az afrikai és közel-keleti kivándorlás legfontosabb tranzitországa – között egyébként szeptember 15-én lépett életbe egy új egyezmény, amelynek értelmében a felek közös járőrözéssel próbálják megfékezni az Itáliába tartó menekültáradatot. Róma komoly nyomást gyakorolt az EU-ra a Tripolival szembeni szankciók mielőbbi feloldása érdekében, hogy a 7600 kilométeres határának őrzésére alkalmas eszközökkel láthassa el a Kadhafi-rendszert. Líbiában egyébként olasz-német kezdeményezésre szűrőállomást szándékoznak létrehozni az Európába tartó migráció ellenőrzésére.”

Pogár Demeter, Népszabadság, 2004. október 5. (4. oldal)

[

Az állampolgárok megélhetésével nem törődő politikusaink még nem sejtik, hogy milyen veszélyt rejt magában a nemzedékről nemzedékre öröklődő munkanélküliség. Könnyű valakit leszoktatni a munkáról, de annál nehezebb rászoktatni. A munkához nem szokott fiatalokat pedig lehetetlen. Mivel valamiből nekik is élniük kell, törvényszerű, hogy bűnözőkké válnak.

„Nem Gézáról akarok szólni, mégis hadd kezdjem vele, mivel nélküle a történet kezelhetetlen. Szóval: Géza negyvenkilenc esztendős, nyolc osztályt végzett, viszonylag jó egészségi állapotban lévő, családos ember, aki­nek ti­zenöt éve nincs mun­kahelye. Utol­jára, legálisan egy pécsi kivite­le­ző cégnél dolgozott, segédmunkás­ként. A dél-baranyai faluban lakó férfi – kivitelező cég meg­szűnése óta – segélyből és napszámból él. Általában egy év alatt száz-száz­tíz na­pon jut neki alkalmi mun­ka, emellett ért a csiga- és a gyógy­növénygyűjtéshez, azok­ból is csur­ran-csöppen egy kis pénz. A férfi meg­élhetésszerűen pecázik és gom­bászik, mindezt nem mindig sza­bá­lyosan teszi. Ha Géza vala­meny­nyi anya­gi forrását összegezzük, ak­kor a férfi évente hozzá­ve­tőleg annyi pénzt keres, mint­ha egy cég­­nél mini­mál­bérért dolgozna. Gé­za felesége is nyolc elemit vég­zett. Az elhízottsága ellenére für­ge mozgású, a hátát sűrűn fájlaló, felvágott nyelvű asszony legtovább a pécsi baromfi-feldolgo­zó­ban dolgozott. A céget azonban felszámolták, neki tizennégy éve nincs állása. Azóta évente negy­ven napot dolgozik a dinnyéseknek, és elkíséri férjét gyógynövényt gyűjteni.

A házaspár több mint tíz éve nem próbált állandó munkát ke­res­ni. Az is bizonytalan, hogy tíz évvel ezelőtt valóban próbáltak-e? Azt mondják, ők már kihúzzák így a nyugdíjig. Bevallják, hogy most már nem tudnának alkal­maz­kodni egy üzem elvárásai­hoz, a főnökök parancs­szavai­hoz, az ingázáshoz. Mellesleg a há­zas­pár falujában több tucatnyi em­ber hasonló életvitelre rendez­kedett be, mint Géza és felesége. De nem Gézáról és feleségéről, s nem az ő sorstáraikról akarok szól­­ni, hanem a baranyai faluban élő há­zas­pár gyermekeiről. Gézá­ék­nak két fia és egy lánya van. A na­gyobbik fiú 23 éves, öccse egy évvel fiatalabb. Szakmát egyikük se tanult, mindketten ugyanazt az életstratégiát követik, amit apjuk. A fivérek átla­gos havi jövedelme 40 ezer forint közül mozog. A lány tizenegy éves, s ha valaki azt kér­dezi tőle, hogy mi szeretne lenni, azt feleli: mega­sztár.

Még ennyi választ se kapunk Géza két fiától, ha arról fag­gat­juk őket, hogy ők mik sze­ret­né­nek lenni. Nem is egészen értik a kér­dést, hisz úgy érzik, hogy ők már lettek valakik. A két fiatalem­ber a munkaügyi központtal nem tartja a kap­cso­latot, azt mond­ják, ne­kik úgy se tud­nának megfelelő munkát ajánlani, ta­nul­ni pedig nem akar­nak. Amúgy taníthatók len­né­nek, erejük, kézügyességük sokféle szak­­mára alkalmassá ten­né őket, ám ne­kik nincs kedvük emiatt naponta bejárni a város­ba, s eltűrni a tanóra fegyelmét. A fi­vérek sza­vai, gesztusai azt su­gall­ják, hogy ők is va­la­hogy ki akarják húzni a nyugdíjig. Köz­­ben persze meg akar­nak háza­sodni, és gyerekeket is szeret­né­nek. A kisebbik fiú lehet, hogy hamarosan meg is nősül, már két éve jár egy vele egykorú lánnyal. Párja sürgetné a házasságot és a gyermek­vállalást. Egyébként Gé­za leendő menye sem tanult töb­bet, mint jövendőbelije, ő is mun­ka­nél­küli, miképpen anyja és apja is az. Ha Géza házasságot fontol­gató fiát arról kérdezzük, hogy ő miképp lesz majd képes gondos­kodni gye­rekéről, akkor a fiatal­ember meg­vonj­a a vállát, és így felel: én elő­teremtek mindent az enyémeknek. Géza átveszi a szót, és azt mondja, hogy ők is segítenek, ha jön az uno­ka. Géza fe­le­sége hozzáteszi: mi összetartó család vagyunk, nem fog az a gyerek éhezni. Rábólintok, hogy ebben biztos vagyok, és elha­gyom Gézá­ék rozoga portáját.

A pszichológusok és a szocio­ló­gusok már nem egyszer elmondták: a tartós munkanélküliség társadalmi veszélyessége akkor különö­sen nagy, ha az évekig állás nélkül vegetáló embereket a kiskorúakról való gondoskodás fele­lős­sé­ge is terheli. Nem pusztán az anya­gi szűkösség növeli a ve­szélyeket, hanem az: ha egy gye­­rek azt ta­pasztalja, hogy szü­lei eltengődnek valahogy állan­dó mun­ka nélkül, akkor számára ez lesz a követendő, vagy leg­alább­is az elfo­gadható pél­da. Az el­múlt másfél évtizedben több­százezer gyerek nőtt fel olyan családban, ahol a szülők tartó­san munkanélküliek. A nyugati or­szá­gokban vannak olyan fiata­lok, akik harmadik ge­nerációs munkanél­kü­liek. Már az apjuk és a nagyapjuk is se­gé­lyen élt. Az ily módon szo­cia­lizá­ló­dott fi­­a­­­talok számára a rend­sze­res és legális munka nem lét­szük­­ség­let. Többségüket a mind válto­zatosabb foglalkoztatási prog­ra­mok sem érik el. Ők elégedettek azzal, amit a szüleiktől eltanul­tak. S ha nem elégedettek, akkor is csak nagyon kevesen képesek a változtatásra. Ha a társadalom nem talál hozzájuk utat, nem tud számukra vonzó példát felmu­tatni, akkor szerencsétlen élet­helyzeteiket életstratégiák for­má­­jában adják tovább. Gyerme­keiknek, unokáiknak.”

Népszabadság, Ungár Tamás, 2004. szeptember 21. (10. oldal)

[

Ma már világjelenség, hogy az 50 éven felüliek újrakezdési, elhelyezkedési lehetősége úgy­szól­ván a nullával egyenlő. Aki­nek 50 éves kora után szűnik meg a munkaviszonya, gyakor­latilag befejezte a pályafutását, mert sehová sem veszik fel. Ke­resztet vethet a kar­rierjére. Pedig ennek egyál­ta­lán nem kellene így lenni, mert a munka­erő­használati adó meg­ol­daná ezt a prob­lémát is. (Lásd „Az ezotéria ki­vite­lezése” című könyv I. fejeze­té­ben, Előrevivő adópo­litika.) A po­li­tikuso­kat azon­­ban nem érdekli a kis­em­be­rek prob­lé­mája. Az ő foglal­koz­­tatásuk akár 80 éves korukig is biz­tosítva van, a választóik meg hadd szen­ved­jenek, nyomorog­janak. Pe­dig az itt javasolt meg­oldás több­let­ter­het sem róna a tár­sadalomra. Sem a költségve­tés­nek, sem a mun­ka­adók­nak nem kerülne semmibe. A kifizetések és a bevételek ugyanis egy idő után kiegyenlítenék egymást, és a társadalom minden rétege számarányának megfelelően venne részt a munkaerőpiacon. Sem a pályakezdők, sem az idősebb korosztály nem kerülne a „szemétdombra”.

Egyelőre azonban csak részvétben és vigasztalásban van részük az 50 éven felülieknek. Franciaországban pl. az embereknek alig egy­harmada dolgozik 50 után. Nem azért, mert lusták vagy belefáradtak a mun­kába. Dolgoznának ők, ha engednék őket. Külsőségeknek hódoló korunk azonban munkaerőben is az előnyös kinézetet keresi, a fiatal testet értéke­li. Amíg az előző korosztályok a felelős beosztásúak kiválasztásánál az élettapasztalatra, a bölcsességre he­lyez­ték a hangsúlyt, most az számít, hogy a munkavállaló hogy néz ki. Mivel 50 év felett már egyre rosszab­bul, ezért nem tartanak rájuk igényt. Ezért a búbánatos sorstársak mozgal­mat indítottak, amely a világhálón tart­ja össze őket, és persze tartja bennük a lelket. Ha már munkát nem kaphat­nak, legalább kipanaszkodják magukat. Leggyakoribb sérelem, hogy a legtöbb helyen még csak nem is fo­gadják őket. Az egyik elbocsátott így siránkozott: „53 éves vagyok. 10 élet-rajzot kaptam vissza úgy, hogy indok-lás nem volt. Magyarázat helyett pi­rossal bekeretezték a születési dátu­mot.

És mit csinál ebben a helyzetben a kormány? – kérdik sokan. Természe­tesen úgy nyilatkozik, hogy nem hagy­ja annyiban a dolgot. De mit jelent ez a gyakorlatban? A munkát kereső ötveneseket összetrombitálják egy terembe, és ott egy lélekbúvár vigasztalja őket: Ne csüggedjenek! Ne essenek kétségbe! Van még remény! Erre a sorstársak egymásra néznek, és depresszióba es­nek. Olyanok ezek az össze­jövetelek, mint a névtelen al­koholisták gyűlései. Mi, mint álláskeresők beszámolunk ar­ról, hogy miért nem sike­rült… De ettől nem lesz mun­kánk, és utána mindenki ga­rantáltan rosszabbul érzi ma-gát. Nem csak a pénzhiány okozza a depressziót, hanem az is, hogy az 50 éven felüliek úgy érzik: nincsen rájuk szükség. Pedig munka szem­pontjából az idősebb korosz­tály sokkal értékesebb, mint a fiatalok. Szorgalmasabbak, ta­pasztaltabbak, és jobb a prob­lémamegoldó képességük. A mun­kaadójuk iránti lojalitá­suk is nagyobb. Nem állnak odébb azonnal, ha valahol jobb ajánlatot kapnak. Miután gyermekeik felnőttek, a mun­­kahelyükről sem hiányoznak annyit, mint a családos fiata­lok. Mellőzésük oka a jelen­legi ostoba divathullám. En­nek persze a fiatalok örülnek, de nem sokáig. Az idő gyor­san repül. Maholnap ők is 40-50 évesek lesznek, és ha mos­tani döntési pozíciójukat ki­használva nem tesznek sem­mit ebben az ügyben, rájuk is hasonló sors vár. Akkor fog megszűnni a munkaviszo­nyuk, amikor a leghaté­ko­nyab­bak lesznek, amikor a legtöb­bet nyújthatnák a társada­lom­nak.

[

Nálunk a munkanélküliek jelentős részét a gyermekes anyák teszik ki. Mindenütt ódzkodnak a foglalkoztatá­suk­tól mondván, hogy nem lehet rájuk számítani. Gyakran beteg a gyerek, vagy éppen iskolai szünet van, és nincs aki vigyázzon rá. Ezért folyton hiányoznak a munkahelyükről. A másik probléma, hogy a gyermekneveléssel járó gondok, elfoglaltság miatt a nők nem is tudnak egész napos munkát vállalni. Ezek a nehézségek azonban könnyen elháríthatók. A nyugati országokban jól bevált módszer az „ikerfoglalkoztatás”. A nyolcórás állásra két szakmailag egyenértékű kismamát vesznek fel 4-4 órában, akik aztán egymást között beosztják a munkaidőt. Ha valamelyiknek beteg a gyereke, helyettesítik egymást. Szükség esetén 8 órán át bent maradnak, egymás kisegítése érdekében nyújtott műszakot végeznek. A munkaadó nem is törődik azzal, hogy ki hány órát dolgozik. Ezt egymás között kell elintézniük. Így a munkáltató is jól jár, mert a két munkavállaló közül az egyik mindig bent van, és a gyermekes anyák is jól járnak, mert fele fizetésért ugyan, de van állásuk, dolgozhatnak. Nem csak a családi kasszát egészítik ki, hanem megszerzik a nyugdíjjogosultságot is.

[

Eredményessége folytán egyesekben felmerült, hogy ezt a rendszert ki kellene terjeszteni az egész társadalomra. Szerintük a munkanélküliség felszámolásának leghatékonyabb, és legegyszerűbb módja a 4 órás munkaidő bevezetése, mely által kétszeresére nőne az álláshelyek száma. Mindenkinek lenne munkája. Az érte kapott fél bér csak szerény életszínvonalat biztosítana ugyan az emberek számára, de ez végső soron pozitív hatást gyakorolna a világra. A csekély vásárlóerő megszüntetné az áruhalmozást, az ész nélküli költekezést, az élvezetekben való tobzódást. Még a jóléti társadalomban jellegzetes jelenséget, a kóros elhízást is megakadályozná. A kevesebb bérből kevesebb élelmet lehet vásárolni. Senki sem halna éhen, és a pénzhiány mentesítené az embereket a feles kilóktól, mérsékelné a szenvedélybetegségek okozta károkat. A szerény életkörülmények sok olyan bajtól, kísértéstől óvnák meg az egyént, amelybe a gazdagság, az élvezetekben való tobzódás sodorja bele.

[

Társadalmunk állapota főként vezetőink színvonalától, képességeitől függ. A rossz vezető nem tud mit kezdeni a rábízott emberekkel, nem képes kihozni belőlük a maximumot. A jelenlegi kiválasztási rendszer mellett nem is várhatunk javulást ezen a téren. Ma még a külső, a megjelenés, a kommunikációs készség dönti el, hogy kiből lesz vezető. A tehetség, a hatékonyság, az eredményesség nem számít:

 

Hamarabb jut álláshoz, könnyebben lesz főnök, és mindenképpen jobban keres az, aki szép. Kutatások sora bizonyítja, hogy a karriert (is) döntően befolyásolja a megjelenés, a hangszín, mi több, az illat is. Már a régi rómaiak is megmondták: „jó szerencse, semmi más...” Az igazi szerencse pedig – úgy tűnik, még felvilágosultnak hitt korunkban is – az, ha valaki szépnek születik. Abban nincs semmi meglepő, hogy a történelem hajnalán érzékszerveink és ösztöneink igazgattak minket. A megjelenés, a hang, a szag „üzent” az egészségről, az erőről, a nemzőképességről. Az érdekes az, hogy ma is azt tartjuk szépnek, amit tízezer évekkel ezelőtt: a szimmetriát, a sima bőrt, a karcsú, magas testalkatot, a megfelelő csípő-derék arányt – mindkét nemnél. Nyert ügye van annak, aki mindezen külső tulajdonságokkal indul neki az életnek.

A Munkaügyi Szemle októberi számában megjelent tanulmány alapján ez a munkahelyi előremenetelnél is többet segít, mint a személyes kapcsolatok vagy egy-egy érdekcsoporthoz való tartozás. Hasonló eredményre jutott a Neumann és Partners hazai leányvállalatának magyarországi cégeknél végzett felmérése. 1300 amerikai és angol nagyvállalat személyzeti igazgatójának 93%-a vélte úgy, hogy „szép gyerekek jobb iskolai osztályzatokat kapnak, a szép emberek pedig könnyebben találnak maguknak állást” annak a vizsgálatnak a során, amelyet a New York-i Syracusa egyetem tanárai készíttettek. Európában sem igazán más a helyzet. A hamburgi közgazdaság-tudományi egyetem kutatói 1986 óta tesztelik a vállalati vezetőket, hogy szerintük mekkora szerepet játszik a karrierben a megjelenés. Úgy tűnik egyre nagyobbat, mert 2003-ra a kezdeti 5% -ról már többségbe került a külsőt fontosnak mondók aránya. De lehet, hogy ebbe a nagyságrendnyi eltérésbe az is belejátszik, hogy a főnökök őszintébbek lettek.

Nemcsak a ranglétrán lehet a jó megjelenésnek köszönhetően gyorsabban feljebb jutni. Ugyanabban a pozícióban pénzben is kimutatható a szépség jutalma. Az előnyős külsőhöz mintegy 5%-kal magasabb kereset társul. Az amerikai egyetemen még azt is bizonyították, hogy az a cég nagyobb forgalmat ér el, amelynek több vonzó kinézetű munkatársa van. A képzettségi szint és a testmagasság között is kimutatható az összefüggés. A német egyetemisták átlag 3 centiméterrel magasabbak, mint ugyanolyan korú szakmunkás társaik. A londoni Guildhall[42] egyetem kutatója szerint a 182 centiméternél magasabbak kereseti előnye 6%. A magyarországi Neumann megkeresésére válaszoló férfi vezetők testmagassága kivétel nélkül meghaladta a 180 centimétert.

Mindezen tapasztalatok a munka világában elsősorban a férfiakról szólnak. Mert a nőknél – legalábbis a munkahelyi előremenetelnél – nem feltétlenül előny a szépség, pontosabban a nőies megjelenés. Telt keblek, szív alakú arc, hosszú, szőke haj együtt elég ahhoz, hogy valaki nagy hátránnyal induljon harcba egy magasabb pozícióért. Még maguk a személyzeti vezetők is elismerték, hogy egy nőies nőt automatikusan keresztkérdések pergőtüzébe fognak, míg barna hajú, hegyes állú konkurensét hagyják, hogy hosszan meséljen sikereiről.

Férfivilágról tanúskodik az is, hogy a munkahelyen milyen hangszín, hanghordozás a „nyerő”. Márpedig ez nagyon fontos, mert – miként az attraktivitást kutatók ezt is kiderítették – fülünknek nem az számít, hogy mit mond valaki, hanem az, hogyan mondja. Így a hatás 38%-ban függ a hang minőségétől, 55%-ban a gesztusoktól, és mindössze 7%-ban befolyásolja a megítélést a kimondott szavak tartalma. Az üzleti életben pedig a mély hangfekvés kívánatos és bizalomgerjesztő; tehát tipikusan a férfihang. E tónus elsajátításánál azonban ügyelni kell arra, hogy a munkahelyi közösségek azokat a vezetőket tartják megbízhatónak és magabiztosnak, akik az alaphangszínüket nem változtatják. Az előrejutást megcélzó hölgyeknek tehát érdemes idejekorán elkezdeniük hangjuk trenírozását, és nem csak akkor, amikor már pozícióba jutottak. Még egy jó tanács: a férfiakat a beszédgyakorlatokon három hang használatára oktatják, ami érzelemmentesebb kifejezést tesz lehetővé, mert ez felel meg a férfi vezető sztereotípiának. A nőket öt hang használatára tanítják. A dallamosabb kifejezőbb beszéd kevesebb autoritást sugall ugyan, viszont nem mond ellent a nőkről alkotott képnek. A nagy testű emberek előnyben vannak azáltal is, hogy hangjuk ércesebben cseng, ami szintén erőteljesebbé teszi az üzenetet.

Van még egy érzékszervünk, amely irányít az emberek megítélésénél: az orr. Az illatok a férfiakat sokkal inkább befolyásolják, mint a nőket, de azért csínján kell bánni a parfümökkel. Egy amerikai illatkutató – mert ezek szerint ilyen is létezik – a felvételi beszélgetéseken vizsgálta az illatok hatását. Ebből az derült ki, hogy az interjú megkezdése előtt a kísérleti alanyok mindegyike által kellemesnek mondott kölni illatát a férfi felvételiztetők irritálónak találták a hölgyeken a beszélgetés során. Vonzóbbnak, intelligensebbnek ítélték azokat a pályázókat, akik semmilyen illatszert nem használtak. Érdekes módon női felvételiztetőknél az eredmény ennek éppen fordítottja volt. A nők fejlettebb szaglóérzéke még a nőtársaikkal szembeni döntéseiket is befolyásolja. Ha pedig összegezni kellene a sok különböző nációnál több évtizeden át folytatott kísérletek eredményét, egy dolog bizton állítható: messze vagyunk még attól, hogy a siker csak a tehetségen múljék.

H. Sz. Népszabadság, 2004. november 2. (3. oldal)

[

A jövőben a kulcsfontosságú munkakörökre a magasabb szférák láthatatlan tanácsadóinak javaslatai alapján fogjuk kijelölni a megfelelő embert. A munkaadók két kézzel kapnak a nagy tapasztalattal rendelkező, ötödik-hatodik szintről leszületett lelkek után. Ők ugyanis olyan fejlett képességekkel rendelkeznek, amellyel bárhol megállják a helyüket. Nem a külső megjelenés, a kapcsolatok és nem is a származás fogja eldönteni, hogy kiből mi lesz, hanem a lelki fejlettségi szintje. A munkaerő használhatóságának ezen az alapon való megítélése már most is megnyilvánul. Mivel a reinkarnáció hivatalosan még tubutéma, a fejlettségi szint helyett a tehetséget vizsgálják, ami valójában nem más, mint az előző életek tapasztalatainak összegeződése. A fejvadászok által kidolgozott „war for talent”[43] (harc a tehetségért) stratégia forradalmasította a munkaerőtoborzást. A WIFI Hungária vezető tanácsadója így foglalta össze a jelenlegi kiválasztási stratégia lényegét:

 

Húsz évvel ezelőtt egy állás elnyeréséhez elég volt, ha a jelentkező rendelkezett a megfelelő képesítésekkel. Ma a személyiségét is igyekeznek alaposan feltérképezni. Korábban az is erény volt, ha valaki becsülettel végigdolgozta a nyolc órát, ma a cégek az eredményességet díjazzák. A piacvezető multinacionális cégek három rövid szóval határozzák meg toborzási és kiválasztási stratégiájukat: „war for talent” – azaz harc a tehetségért. A másik oldalról pedig azt láthatjuk, hogy a munkaerőpiac telítettsége és a magas követelmények sokszor reménytelennek tűnő erőfeszítésre kényszerítik az állást keresőket. A kérdés az, hogy tényleg reménytelen-e a helyzet – sőt egyáltalán harc-e az, ami az állások körül zajlik?

Korábban többnyire elegendő volt, ha valaki megfelelő végzettséggel rendelkezett, és ha nem volt egyéb kizáró ok, már fel is vették. Önéletrajz, egy rövid elbeszélgetés, és lehet is aláírni a papírokat. Az elmúlt tíz évben ez gyökeresen megváltozott. Ma az önéletrajzok elemzése mellett kifinomult interjúmódszereket használnak. Megjelentek a speciális kiválasztási tesztek és egyre gyakrabban vetik be bizonyos pozícióknál a „nagyágyút” is, az úgynevezett felmérőközpontos technikát – foglalja össze a munkaerő kiválasztásának módszereit Juhász Tibor, a WIFI Hungária Oktató és Továbbképző Intézet vezető tanácsadója.

Az interjúnak három fő formája létezik. Régen a „feltérképező” interjú módszere volt általános. Ennek során a gyerekkorból kiindulva sorban haladtak az életesemények mentén – nem mellőzve olyan magánéleti momentumokat sem, mint a szülőkkel, testvérekkel való kapcsolat, az élettárs választásának motivációi stb. A másik módszer a rövid, „fókuszált” interjú, amely nem más, mint egy szűk szakmai ismeret- és képességvizsgálat. Ma a leghatékonyabbnak tartott interjúforma a „strukturált” interjú, amelyben a munkakörhöz szükséges, előre definiált képességprofilt tesztelik. A képességprofil összeállítása nagy szakértelmet kíván a humánerőforrás-szakemberektől. Nagy általánosságban minden ilyen profil négy fő területből áll: szakmai képességek, üzleti képességek, emberi (humán) kompetenciák, valamint a hozzáállás – idegen szóval attitűd – viselkedés-összetevői. Abban azonban megegyeznek a szakemberek, hogy még a legnagyobb gonddal össze­állí­tott kérdéssorok is csak 70 százalékos meg­bízhatósággal működnek.

A megbízhatóság növelése érdekében a nyolcvanas évek végétől széles körben al­kal­mazzák a különböző személyiség- és ké­pességtesz­teket. Kezdetben klinikai pszic­hológiai teszteket használtak. Ezekben nem egy olyan kérdés is előfordult, amely sér­tette a jelentkező szemé­lyiségi jogait, hi­szen ő állás miatt fordult a céghez és nem lelki problémáira kér tanácsot. Ráadásul ezek a tesztek nem nyújtanak rele­váns in­formá­ciót a vállalat­nak a munkával kap­cso­latos képességekről. Manapság az ilyen eti­kát­lan, nem helyén­való kérdések kezdenek ki­kopni a felvételi tesztek gya­korlatából, és szerencsére a piacon van­nak már a munka világából fel­épí­tett, valós kom­petenciákat mé­­r­ő haté­kony tesztek. A kö­zép- és felső ve­ze­tők kivá­lasz­­tá­sá­nál újabb szokás a már em­­lített fel­mé­rőközpon­tok alkalma­zása. Eb­­ben a jel­lem­zően magasan képzett szak­em­be­rek által lefolyta­tott eljárásban az in­ter­júk, a tesztek mellett a jelentkezőt va­lós, élet­hűen szimulált szi­tuációkban is meg­fi­gye­lik. A csoportos-, páros- és egyé­ni fela­da­tok során a megfi­gyelők értékelőlapon rögzí­tik pont­jai­kat, amiket a sta­tisztikai össze­sí­té­sek után ér­tékelő konferencián vitat­nak meg. Az érté­kelő konfe­rencián meg­hozott javas­la­tok, döntések már 80% fe­letti meg­bíz­ható­ságot kép­vi­selnek.

Manapság minden cégnek törekednie kell az objektivitásra, ugyanakkor érdemes óvakodni a személyiségi vagy munka­jog­ba ütköző megközelítésektől – hangoztatja a WIFI szakértője. Így nem diszkriminálhatják a jelentke­zőket sem kor, nem, sem pedig etnikai hovatartozás szerint, hogy csak a legismertebbeket említsük. Erre a két szempontra a nagyobb cégek már különösen ügyelnek. A munkavállalói oldalról nézve azt tanácsoljuk a jelentkezőknek, hogy minél több időt szánjanak a felvételi eljárásra való felkészülésre. Persze nem- csak arról van szó, hogy „úgy kell tennünk, mintha”. A cég HR-specia­listái előbb-utóbb átlátnak a színészkedésen. Olyan ez, mint egyes barokk épületek felső emeleti homlokfala, ami mögött nincsen semmi, csak úgy látszik, mintha egy magas pozíciójú, gazdag tulajdonost sejtető palota lenne. Aztán persze más szemszögből, oldalnézetből kiderül a turpisság. Színészkedés helyett inkább a valós, hiteles énjét, valós képességeit mutassa a jelentkező úgy, hogy a cég vezetői megbizonyosodhassanak arról, hogy motivált, tudatos személlyel állnak szemben. Még azt is érdemes bevallanunk, mihez nem értünk, mert ez erőteljesen növeli esélyeinket a „bevállalós mindent tudókkal” szemben.

A magas elvárások miatt persze nem bűn, ha a felvétel előtt kicsit „felturbózzuk” magunkat, ugyanakkor hiba olyan képességeket csillogtatni, amelyekkel nem rendelkezünk, mert ez későbbi boldogulásunkat veszélyezteti. Harc vagy nem harc? Egy biztos: a háborúban valamelyik fél biztos veszít. A munkaerőpiacon a jól felkészültek rendelkeznek nagyobb eséllyel. Ehhez pedig van olyan segítség, amelyet érdemes igénybe venni – zárta le gondolatait Juhász Tibor, a WIFI Hungária vezető tanácsadója.”

Népszabadság – Állástrend melléklet, 2004. augusztus 10. (3. oldal)

[

Kelet-Európában is mind többen ismerik fel az „összekötő hídban” rejlő lehetőségeket. Az egymással évszázadokon át ellenségeskedő nemzetek többségi lakói lassan nálunk is ráébrednek arra, hogy az együttélésnek nem csak hátrányai, hanem előnyei is vannak. Ennek a felismerésnek köszönheti magas pozícióját Mária Kadlečiková, aki jelenleg a FAO közép- és kelet-európai irodájának vezetője. Hiába szerzett agrárközgazdász diplomát, ez önmagában nem lett volna elegendő ennek az állásnak az elnyeréshez. Azért nevezték ki az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének budapesti irodavezetőjévé, mert tökéletesen beszél magyarul. Pedig nem magyar. Szlovák származású. Szüleit az 1947-es „lakosságcsere” során visszatelepítették Szlovákiába. A nálunk töltött évek alatt azonban megtanultak magyarul. Ezt a tudást aztán továbbadták a gyermeküknek is. Etnikai meghurcoltatásukkal kapcsolatos sérelmeiket félretéve Szlovákiában is magyarul beszéltek a lányukkal, aki így könnyedén megtanulta a nyelvünket.

Amikor a FAO úgy döntött, hogy a 19 országot átfogó kelet-európai irodáját Budapesten hozza létre, nyilvánvaló volt, hogy csak olyan személyt nevezhetnek ki az élére, aki beszéli a magyart. Ezzel rendkívüli módon beszűkült a szóba jöhető személyek száma, mivel a FAO alkalmazottai közül sem sokan beszélik a kis népek nyelveit. Végül a szakmai rátermettséget is figyelembe véve nem egy született magyarral, hanem egy szlovák szakemberrel töltötték be ezt a posztot. Ehhez a siker­hez csupán arra volt szükség, hogy a szülei a már ismert nyelven szóljanak a gyermekükhöz. Az agy befogadóképessége kora gyermekkorban a legnagyobb. Ilyenkor mindenki játszva tanul. Később az­tán az agyunk egyre jobban eltompul. Felnőtt korban már lehetetlenség tökéletesen megtanulni egy nyelvet. Már pedig a nyelvtudás, főleg a ritka nyelvek tökéletes elsajátítása manapság felér egy dip­lomával. Ennek a „diplomának” a megszerzéséért még iskolába sem kell járni. Pénzbe sem kerül. Csupán ki kell használni a családi adottságokat.

 

A bürokrácia útvesztői

 

−  Jó napot, a lejárt útlevelemet szeretném megújítani. Itt a 234-es sorszám, az öreg útlevél, a személyi igazolvány.

−  Eegen. Név, cím, születés rendben? Ajaj, van itt egy probléma. Az okmányaiban doktorként szerepel, a központi adatbázisban azonban ennek nincs nyoma.

−  Talán nézze meg alaposabban! Kisdoktor vagyok. Egészen kicsi.

−  Viccelődik az állampolgár?

−  Bocs. Szerintem a dolog egyszerűen megoldható. Felejtsük el a doktori címet, úgyse hasz­náltam, sose adtam a cafrangokra. Írja csak simán a nevemet az útlevélbe.

−  Nana! Ez nem olyan egyszerű. Vagy doktor valaki, vagy nem doktor valaki. Sajnos csak úgy állíthatom ki az új útlevelét, ha hoz egy igazolást a doktori címéről.

−  Nézze, én készültem. Nem akartam ezt a baromi sort még egyszer végigvárni, ezért elhoztam minden iratot, amiről elképzelhető, hogy szükség lehet rá. Itt van az oltási bizonyítványom, a születési anyakönyvi kivonatom?

−  A kivonat jó okmány! Ott milyen néven szerepel? Ajaj, a dolog egyre bonyolultabb. Az egyik okmányban doktor, a másikban nem... Gyanús!

−  Sajnos, én még olyan korban jöttem a világra, amikor nem lehetett megumbuldálni, hogy az ember eleve doktornak szülessen. A fene egye meg, hogy épp a doktori disszertációmat felejtettem otthon!

−  Márpedig anélkül nem megy a dolog. A törvény az törvény!

−  Erről jut eszembe, hogy tulajdonképpen nem is vagyok már doktor. Ha jól emlékszem, 1993-ban hoztak egy rendeletet az egyetemi doktori címek PhD-doktori címmé való átalakításáról, amit kérvényezni kellett. Én nem kérvényeztem, ezzel mintegy automatikusan elmúltam doktor lenni. Úgy is lehet mondani, hogy ledoktorálódtam. Ilyen egyszerű a helyzet. Már töltheti is ki azt az útlevelet?

−  Nana! A helyzet még bonyolultabb, mint gondoltam! Mi van akkor, ha ön valójában mégis csak doktor, de le akarja tagadni? A legjobb lesz, ha hoz egy hivatalos igazolást arról, hogy nem doktor.

−  Ki ad nekem ilyen igazolást?

−  Hát ez probléma. De tudja, az ön ügye nem egészen életszerű. Bizonyára befektetett egy cso­mó időt és energiát a cím megszerzésébe, de aztán csak úgy veszni hagyja?

−  A dolog nagyon is életszerű. Dolgozott ugyanis akkori­ban egy nagyon csinos hölgy az egye­tem tanulmányi osztá­lyán, történetesen éppen a doktori ügyekkel foglal­ko­zott. Ma úgy mon­danák: haj­tottam rá.

−  Na, és sikerült?

−  Summa cum laude!

−  Nem a doktorira gondol­tam...

−  Jesszusom, arról is kellett volna igazolást hoznom?

−  Csak vicc volt. Szóval így múlik el a szerelemmel a dok­tori cím is?

−  Ön nagyon téved. Az igaz szerelem örök, csak közben a hölgy állást változtatott és nekem attól fogva az állami nyelv­vizsgákra kellett koncent­rál­n­om. Ezeket egyébként el­ho­z­tam. Sajnos, azóta me­gint új állásban van, úgy­hogy most teológiát tanu­­lok.

−  Mindenkinek megvan a ma­ga keresztje.

−  Összegezve: ha holnap be­hozom a doktori okleve­le­met, akkor a dolog meg­ol­dódik?

−  Részlegesen. Én ugyanis kény­­­telen leszek feljelenteni a ha­­­tó­ság megtévesztése kí­sér­le­tének alapos gyanúja mi­att, hiszen mint mondta, már nem doktor, de mégis ennek igazolására tesz kísérletet. Korábban kell kelnie annak, aki meg akarja téveszteni a hatóságot! Na most, ha le­csukják, akkor a priusza mi­att úgyse kaphat útlevelet, s ezzel a problémája egy idő­re megol­dást nyer.

−  Nincs kiút a csapdából?

−  Nézze, ha egy nap azzal térne be hozzánk, hogy az összes iratát elveszítette, akkor a dolog egyszerűsödne, hiszen ezzel megszűnne az ellentmondás a meglévő iratok és a központi adatbázis között.

−  Én akkor is harcolni fogok a törvényes megoldásért! Ha kell, még a strasbourgi nemzetközi bíróságig is elmegyek!

−  Nana! Útlevél nélkül?

dr? Karcagi László, Népszabadság, 2004. november 20. (9. oldal)

[

János bácsival nem lehetett lacafacázni. Az öreg pedellus minden reggel 7 óra 40 perckor kiállt a váci gimnázium kapujába, kezében a hatalmas tölgyfakapu kulcsával. 7. 45-kor becsukta az iskolakaput, ráfordította a zárat, aztán ebédig nélküle se ki, se be. Ha elkéstél, felírta a nevedet és leadta a tanáriban. János bácsi az 1960-as – ’70-es években folyamatosan alkotmánysértést követett el. Az volt a szerencséje, hogy akkor még nem volt ombudsman, aki megírta volna neki, hogy tevékenysége „sérti az alkotmányban megfogalmazott és a tanulókat megillető emberi méltóság elvét, mert szükségtelenül, aránytalanul és önkényesen korlátozza a diákok általános személyiségi jogait, cselekvési szabadságát”. János bácsi alakja akkor idéződött fel bennem, amikor a minap Takács Albert, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese levelet írt annak a nagykanizsai iskolának, ahol az idén tavasszal az országban először bevezettek egy chipkártyás beléptető rendszert, ismertebb nevén a lógásgátlót.

A fent idézett sorok ebből a levélből valók, amelyben Takács Albert azt ajánlja az iskola vezetőinek, hogy számolják fel a lógásgátlót, mert az durván sérti a tanulók emberi méltóságát. Az ombuds­man álláspontja jogilag nyilván megalapozott. De a kanizsai szakközépiskola tanári gárdája és a diákok szülei továbbra is ragaszkodnak a lógásgátlóhoz. Az ok: a rendszer igen hatékony. Az iskolában az elmúlt hónapokban 30-50%-kal csökkent az igazolatlan órák száma. Ezen túlmenően szinte teljes egészében megszűntek a lopások, a védett épületet messze elkerülik a besurranó tolvajok. Az iskolák igyekeznek egyre több modern technikai eszközt bevetni a diákok ellenőrzésére. Van, ahol alkoholszondát alkalmaznak, másutt SMS-ben küldenek értesítőt a szülőknek a diákok érdemjegyeiről. A különböző jogvédő szervezeteknek és a hivataloknak nem tetszenek ezek az újítások. Azt ajánlják, hogy a pedagógusok továbbra is inkább a hagyományos fegyelmező-ellenőrző módszereket alkalmazzák.

Takács Albert például azt javasolta a nagykanizsai iskola igazgatójának, hogy a személytelen lógásgátló helyett ügyeletes tanárok alkalmazásával oldják meg a ki- és beléptetést. Az ombudsman azonban egy dolgot nem vett figyelembe jogi álláspontja kialakításánál: iskola és iskola között óriási különbségek vannak. Ami az egyik intézményben égető fegyelmezési probléma, az máshol ismeretlen jelenség. Akadnak olyan elitiskolák, ahol se portás, se pedellus, se beléptető kapu nem kell ahhoz, hogy a diákok bejárjanak az órákra, máshol még a vasszigor is kevés a házirend betartatásához. A kanizsai intézményben a lógásgátló felszerelésével tulajdonképpen azt ismerték be, hogy a hagyományos pedagógiai eszközökkel már nem tudtak fegyelmet tartani. Ha mégis eleget tennének az ombudsman ajánlásának és lesze­relnék a beléptető kapukat, azz­al helyreállíthatnák a diákok „cselekvési szabadságát” és vissza­ad­hat­nák „emberi méltóságukat”. Csak éppen ismét megnőne az igazolatlan órák száma. Tessék mondani, mit szólna ehhez János bácsi?

Cseri Péter, Népszabadság, 2004. november 20. (3. oldal)

[

Örvendetes, hogy az Európai Unió direktíváihoz igazodva mind nagyobb eredményeket érünk el a dohányzás visszaszorításá­ban. De azért nem kellene „a fürdő­vízzel a gyereket is kiönteni”! Nemrégiben négyszázezer fo­rint­ra bün­tettek egy könyvki­a­dót, ami­­ért egyik köny­vének szerzőjét dohányzás köz­ben áb­rázolják a reklámokon, és a kö­tet borító­ján. Az ügy nem volt előzmény nélküli, néhány h­ó­nap­pal ko­ráb­ban a rekedtes hangjáról is­mert énekes pla­kát­ja miatt tört ki a botrány. A „Jég, dupla whis­ky­vel” című dal előadója ugyanis nem ki­sebb bűnt kö­vetett el, mint­hogy talpig szi­varfüstben hir­dette új koncert­jét: Ami ezt a mostani, újabb esetet illeti, a Fogyasztó­védel­mi Főfelügyelőség úgy ítélte meg, hogy bár az íróként is is­mert zsurnaliszta kolléga köz­is­mert do­hányos, cigarettával a kezében va­ló áb­rá­zolása nem csu­pán az ő egész­ségét veszé­lyezteti, hanem a példáján felbuzdulva, a felnö­vek­vő ifjúság is kedvet kaphat a füstöléshez. Ezen a véle­mé­nyen van az Országos Dohány­füstmentes Egyesület is, mely „cég” immár másfél évtizede nyilvánvalóan jó célt szolgál, amikor a lakosságot, főként a fiatalokat, igyekszik megóvni attól, hogy rendszeresen dohá­nyozzanak. Amiben egyébként tökéletesen igaza van; mert­hogy rágyújtani könnyű, de le­szokni annál ne­he­zebb. Ám amit szóvivőjük nemrégiben az egyik rádióban kifejtett, az finoman fogalmaz­va is túlbuz­góságnak tekinthe­tő. A máskü­lönben kiváló fér­fiú ugyanis nem kevesebbet ál­lított, minthogy a sokak által nézett, sőt, még a klasszikus­nak számító filmekből is ki kel­lene vágni a „dohányzós” je­le­neteket.

Igyekszem magam elé kép­zel­ni Karády Katalint; amint hamvadó cigarettavég helyett egy szelet müzlit tart a kezé­ben; de a Casablanca „füst­men­­tes” változata is érdekes len­ne. És pestiesen szólva, az se sem­mi, hogy a dohány­zás­ellenes ak­tivista Colombo had­nagy ke­zéből is kicsavarná – filmes nyel­ven: kivágná – a szivart. Igaz, a gyűrött ballonjában feszítő, szinte láncdohányosnak számító nyomozó a leharcolt autójával sokak szemében szimpatikus – mégis, aligha gondolhatja bárki, hogy a fiatalok az ő példája láttán szok­nának rá a szivarra. Mielőtt bárki szándékosan félreértené: a dohányzás valóban káros és veszélyes, ezért mindent el kell követni, hogy minél kevesebben gyújtsanak rá. De a túlbuzgósággal nem példát mutatunk, hanem nevetségessé tesszük ma­gunkat, Ha pedig így történik, a más­különben jó szándékú erőfeszítésnek stílusosan szólva nagyobb lesz a füstje, mint a lángja.

Föld S. Péter, Metro, 2005. augusztus 9. (4. oldal)

[

Hír: A parlamenti takarító-terem­biztosi szolgálat alkalmanként 10-20 zsák szemetet ganajoz össze a kép­viselők után. Szotyolahéj, használt rágógumi, üres üveg, műanyag pohár, banánhéj, narancshéj, almacsutka, papírszemét, gumi óvszer a padokon és a padok alatt – így fest a parlamenti patkó a T. Ház ülése után.

 

Szotyola, üres üveg, banánhéj, ezek rendben is volnának. Még az almacsutkát is lenyeli az ember. De a gumi óvszert! Azt már nem! Mi folyik a magyar parla­mentben, amihez a képviselőknek óvszerre van szükségük? Az ál­lam­polgárnak igenis joga van meg­tud­ni, hogy az általa vá­lasz­tott képviselők mivel mú­latják az időt az ország há­zá­ban! Réges-régen, mint a de­mok­rácia édes em­lőin, úgy csüng­tem a parlamenti tévé­köz­ve­títéseken. Aztán ahogy kiderült, hogy az ülések szín­vonala alig közelíti egy óvodai kiscso­port foglal­ko­zásának szint­jét, le­szoktam a parlamentről. Lehet, hogy megint vissza kéne szoknom. Mert az Or­szágházból kikerülő szemét össze-tételét tekintve – ne foglalkozzunk az elfogadott törvényekkel! – érdekes dolgok történhetnek az ülés­teremben. Lehet, hogy egy kapitális megtévesztés áldozatai vagyunk? Mi­köz­ben a padok felett egyre elké­pesz­tőbb, undorítóbb acsarkodás folyik, addig a padok alatt megy a picsi­pacsi, meg a himihumi? Lehet, hogy nekünk is két parlamentünk van: ami nyilvános, az a felsőház, és ami a padok alatt titokban folyik, az az alsóház? Lehet, hogy amit a nyilvánosság parlamenti csetepaténak gondol, az nem más, mint titkos szeretők évődése csupán? Lehet, hogy meg kellene változtatni a hivatalos megszólítás szövegét, és Tisztelt Ház! helyett Tisztelt Nyilvánosház!-zal kellene kezdeni a felszólalásokat?

Alaposan átolvastam a házszabályt, meg a képviselők jogállásáról szóló törvényt. Ezek részletesen rögzítik a képviselők jogait és kötelezettségeit, de egy szót sem szólnak a képviselők kö­zöt­ti viszonyokról, különös te­kintettel a há­zastársi kötele­zett­ségekre. A fentiek fényében egé­szen más megvilágí­tást kap az a tény, hogy kitiltották a té­vékamerákat a parlamentből. Ed­­dig úgy tudtuk azért, mert szem­­fü­les operatőrök rögzítet­ték, ho­gyan fújják a füstöt a kép­vi­se­lők a folyo­sókon, ahol egyéb­ként tilos a do­hányzás. Lehet, hogy más tiltott dol­gok is zajla­nak a parlamenti zegzu­gos fo­lyosók beugróiban? És ha job­ban utánakavarnánk, se nem ró­ka, se nem nyúl, hanem hon­anya és honatya ugrana ki a zöldleveles be­ug­róból? Félre­ér­tés ne essék, amúgy nekem sem­mi bajom nincs azzal, hogy hon­atyáink, honanyáink óv­szerrel felszerel­kezve járnak a T. Házba. Sőt, izgulok azért, hogy használják, mert ha még szaporodnának is, az lenne csak az igazi katasz­trófa!

Népszabadság – Karcagi László, 2007. január 6. (5. ol­dal)

[

Goedendag! Igazolványt ké­rek! – az idén már gyakrab­ban hallhatják a hollandok ezt a fü­lüknek eddig szinte ismeretlen mondatot. Az új törvény értel­mében akár 2250 eurós (550 ezer forintos) büntetéssel is sújtható az a ti­zennégy éven fe­lüli sze­mély, aki a felszólításra nem ad át valamilyen, a sze­mélyazo­nos­ságát igazoló papírt (személyi igazolványt, útleve­let, jogosít­ványt vagy tartóz­kodási en­ge­délyt). A január elsején életbe lépett jogszabály azért váltott ki meglehetősen vegyes vissz­hangot a királyság közvéle­mé­nyében, mert eddig csak azok vitték magukkal az igazolvá­nyukat, akik tömegbe, azaz például futballmérkőzésre men­tek, vagy mondjuk metróra száll­tak. A jobboldali kormány a biztonság megerősítésével in­dokolja a lépés szükséges­sé­gét. Theo van Gogh, a radi­ká­lis, iszlámbíráló filmrendező ta­valy novemberi meggyilkolása óta nem kell ezt ennél bő­vebben ecsetelni a korábban liberális minta­államnak tartott Hollandiában.

Egyre indokoltabb a „korábban” kitétel: a Balkenende-kabinet a 16 millió hollandiai lakos közül 755 ezret állam­polgársági és nyelvvizsgára kö­telez a jövőben. Nem fel­tétle­nül csak a bevándorlókat, hanem bárkit, aki 8 évnél ke­vesebbet töltött a holland is­kolarendszerben. (Kivételt kap­­nak viszont a más EU-tagál­la­mok polgá­rai és a 65 évnél idő­seb­bek.) Aki 5 éven belül nem teszi le a vizsgát, leg­alább 400 euró bün­tetésre, és – ha nem hol­land állam­pol­gár – kiuta­sításra számít­hat. A há­gai kormány egyébként nem tesz mást, mint előre me­nekül. Az egy­kori liberális, most radi­ká­lis iszlámelle­nes Geert Wilders válasz­tási listája a felmérések sze­rint decemberre megelőzte a kereszténydemokratákat, a vezető kormánypártot. Hol­lan­diában 900 ezer muzulmán él, és Theo Van Gogh meggyil­ko­lá­sá­val egy 27 éves, marokkói holland férfit vádolnak.

Szőcs László, Népszabadság, 2005. január 3. (4. oldal)

[

Az új munkaerő megírta a spamről a feljegyzést, kinyomtatta, lepecsételte, dátumozta, aláírta, később az irodavezetőjével láttamoztatta, pecsételte, dátumozta, végül sietett az irattárba, ahol érkeztetett, iktatott, pecsételt, dátumozott és aláírt megint. Erika az első munkanapját töltötte az önkormányzati hivatal külügyi irodájában, amikor megjelent az ajtóban egy ötven év körüli, vörösre festett hajú, szemüveges asszony, a kezében pecsétes papírt lobogtatott, majd azt mondta éles, ellentmondást nem tűrő hangon:

−  Angol nyelvű, internetes levelet hoztam további intézkedés végett. Hová rakjam? Ahová szoktuk?

De Erika még nem tudta, hogy hová szokták itt rakni az angol nyelvű, internetes leveleket, ezért mindössze annyit rebegett oda, hogy „csókolom”. Erre az asszony az évtizedes irodisták bennfentes, mindentudó arckifejezésével biccentett, s hozzátette:

−  Még nem találkoztunk, szervusz, Marika vagyok a költségvetésről. Ezt a dokumentumot beteszem a fachotokba. Itt így szokás, drágám.

Erika már ugrott is, hogy megnézze a levelet – jó benyomást akart kelteni magáról az első munkanapján –, de amikor a papírba belepillantott, megdermedt:

−  De hiszen ez egy spam – mondta.

−  Tessék? – vonta föl a szemöldökét Marika.

Erika megkönnyebbülten felnevetett:

−  Ez egy spam, vagyis levélszemét. Egy e-mailes hirdetés. Miért tetszett ezt, vagyis ööö... miért tetszettél ezt kinyomtatni és idehozni, Marika?

Az asszony sértődött képet vágott.

−  Hogy-hogy miért nyomtattam ki? – kérdezte. – A hivatali e-mail címünkre jött, angolul van, szerintem rátok tartozik!

Erika erre bocsánatkérően pislogott:

−  De ezt azonnal ki kell törölni, Marika. Ez az üzenet arról szól, hogy vegyünk Viagrát olcsón.

Marika hidegen végigmérte az új munkaerőt, s közölte:

−  Én nem tudok angolul, és egyetlen levelet sem törölhetek ki olvasatlanul.

Erika megvonta a vállát:

−  Akkor majd én kitörlöm, jó? Ezt a papírt meg eltépjük.

−  Marika kirántotta Erika kezéből a levelet, s felsikoltott:

−  Még hogy eltépjük? De hiszen ezt már érkeztettem, iktattam, és hivatalosan áttettem hozzátok!

−  Akkor nekem mit kell csinálnom vele? – képedt el Erika, mire az asszony nagyot sóhajtott, és magyarázni kezdte:

−  Csinálsz róla egy feljegyzést, és beleírod, hogy az ügy további intézkedést nem igényel. Aztán aláírás, dátum, pecsét.

Ennyi? – nyugodott meg Erika, mire Marika megcsóválta a fejét:

−  Mire tanítottak téged az Államigazgatási Főiskolán, édesem?

−  Hát... – húzta el a száját Erika, és a papírra sandítva azon tűnődött, hogy vajon mennyit érhet ez a Viagra magyar pénzben. A spamben ugyanis dollárban volt megadva az ára. Marika azonban rendületlenül folytatta:

−  Ha megvagy a feljegyzéssel, akkor aláírattatod az irodavezetőddel is.

−  Az irodavezetőmmel? Miért? – sápadt el Erika.

−  Mert a levél csak az ő tudtával mehet az irattárba. Iktatófüzet, irattár, aláírás, dátum, pecsét. Érted?

−  Úristen – nyögte önkéntelenül Erika, mire Marika végigmérte, és azt kérdezte:

−  Mi a probléma? Itt így szokás.

Erika megtörölte a homlokát:

−  De ha kitörölnénk rögtön az elején, akkor...

Marika közbevágott:

−  Nemhogy örülnél egy ilyen könnyű esetnek! Év végén a köztisztviselői értékelésben ezt is beszámítják majd az elintézett ügyek közé! – mondta, s olyan méltósággal vonult el, mint egy bálkirálynő. Ezután az új munkaerő megírta a spamről a feljegyzést, kinyomtatta, lepecsételte, dátumozta, aláírta, később az irodavezetőjével időpontot egyeztetett, majd az iratot láttamoztatta, pecsételte, dátumozta, végül sietett az irattárba, ahol érkeztetett, iktatott, pecsételt, dátumozott és aláírt megint. El is telt az első napja szépen.

Kácsor Zsolt – Népszabadság, 2010. május 5. (5. oldal)

[

A rendszerváltás után mi voltunk a mintakép, a gazdasági átalakulás nálunk indult el legdinamikusabban. Aztán az elmúlt húsz év alatt éllovasból sereghajtóvá váltunk. Ez azért is érthetetlen, mert az új polgári kormány rendkívül alacsony szintre csökkentette az iparűzési adót, a személyi jövedelemadó pedig egységesen 16% lett. Ezzel egyidejűleg a Parlament kíméletlen harcot folytatott a korrupció ellen. Ennek ellenére a külföldi vállalkozók nem állnak sorba a magyar határnál, otthon veszteséges gyáraikat nem hozzánk telepítik át. Hogy miért? A korrupciót is felülmúló bürokrácia miatt. Amíg Amerikában a hivatalnokok azt keresik, hogyan segíthetik a polgárt, a vállalkozót minél hatékonyabban, nálunk a bürokraták szinte eszelősen keresik, hogyan gördíthetnek minél nagyobb akadályt eléjük. Bár a jelenlegi kormány a bürokrácia elleni küzdelmet is a zászlajára tűzte, ez egy nehéz harc lesz. Az irigységet, az egymás iránt táplált rosszindulatot, a „Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszéd tehene is!” szemléletet nem lehet egy nép lelkületéből kiűzni. Zsigeri késztetéseink lépten-nyomon megnyilvánulását jól szemlélteti az alábbi cikk is:

 

Jogász végzettségű főhősünk bemegy az alföldi város okmányirodájába, és közli, hogy közhasznú egyesületük gépjárművet vásárolt, amelyet szeretnének átíratni az egykori magántulajdonos nevéről az egyesület nevére. Be is mutatja a magával hozott iratokat: a friss bírósági kivonatot az egyesület létezéséről, a szervezet alapító okiratát, valamint az egyesület elnöke és két tanú által aláírt meghatalmazást az átíráshoz. Mivel a közhasznú egyesületek gépjárműátírása illetékmentes, főhősünk alaposan meghökken, amikor az okmányiroda dolgozója közli:

−  Ötvenhatezer forint lesz.

−  Az nem lehet – rázza meg a fejét az ügyfél –, nekünk az ilyesmiért nem kell fizetni.

−  Ezt meg honnan veszi? – kérdezi erre az ügyintéző.

−  Nem én veszem, törvény mondja ki.

Erre az okmányiroda alkalmazottja bólint:

−  Rendben, akkor hozzon erről igazolást!

−  Tessék? – kerekedik el főhősünk szeme. – Én hozzak igazolást egy törvényről? Honnan? A Parlamentből?

Az ügyintézőt azonban nem lehet zavarba hozni:

−  Hozzon az APEH[44]-től!

−  Kedves asszonyom, én jogot végeztem – válaszolja az ügyfél –, nagyon jól tudom, hogy az APEH az illetékmentességünket szavatoló törvényről nem fog igazolást adni.

Az okmányiroda dolgozóját azonban nem tudja meggyőzni. Főhősünk elmegy az APEH-hez, ahol kissé megmosolyogják, s közlik vele, hogy illetékmentességről nem adhatnak igazolást.

Azt azonban szívesen igazolják, hogy a szóban forgó egyesület közhasznú.

−  De arról nem kell igazolás – érvel az ügyfél –, hiszen a közhasznúság ténye benne van a bírósági kivonatban.

−  Ha nem, hát nem – válaszolja az APEH dolgozója –, de ha mégis szüksége lesz az igazolásra, akkor adjon be kérvényt, s harminc napon belül igazoljuk, hogy az önök egyesülete közhasznú.

−  Ajjaj, az késő lenne – mondja főhősünk –, merthogy a gépjárműátírást tizenöt napon belül rendezni kell. Visszamegy hát az okmányirodai ügyintézőhöz, s közli, hogy az APEH nem adhat egy törvényről igazolást.

−  Ha nem, hát nem – mondja amaz –, akkor hozzon egy aláírási címpéldányt egy közjegyzőtől arról, hogy a maga meghatalmazását tényleg az egyesület elnöke írta alá.

−  Tessék? – kérdi az ügyfél. – Akkor minek az a két tanú, akinek az aláírása a meghatalmazáson szerepel?

Főhősünk hiába érvel. Megcsináltatja hát az aláírási címpéldányt, s boldogan tér vissza az okmányirodába. Az ügyintéző átnézi az iratokat, majd azt mondja:

−  Rendben, de az átírás csak akkor lehetséges, ha befizeti az ötvenhatezer forint illetéket.

−  De hát illetékmentesek vagyunk! – csattan föl főhősünk, mire az okmányiroda dolgozója legyint:

−  Fizesse be, legfeljebb visszaigényli az illetékhivataltól!

Az ügyfél szétnéz merengve, okos fejével biccent, és fizet. Ám két héttel később levelet kap, amely­ben az áll: az okmányiroda bejelentést tett a helyi rendőrkapitányságon szabálysértés miatt, mivel a szervezet túllépte a gépjárműátírás tizenöt napos határidejét. Főhősünk ezután rendőrségi idézésre megjelenik a kapitányságon, ahol azzal védekezik, hogy az egyesület tizenöt napon belül szerette volna átíratni az autót, ám az ügyintézés valami furcsa oknál fogva elhúzódott. A rendőrség megértő, és megszünteti az eljárást. Egy héttel később az egyesület levelet kap az illetékhivataltól, amely közli, hogy az állam haladéktalanul visszautalja a befizetett ötvenhatezer forintot. Indoklás: közhasznú egyesületek számára a gépjárműátírás illetékmentes.

Kácsor Zsolt – Népszabadság, 2010. december 1. (5. oldal)       

[

A megértés, az együttműködés helyett egyelőre csak széthúzás, nemzetiségi gyűlölködés tapasztalható Kelet-Európa szomszédos országai között. Még az önzetlen segítségnyújtásban is a kifogásokat, egymás pocskondiázásának lehetőségét keresik. Ennek legújabb megnyilvánulása a 2005. tavaszán bekövetkezett Bánság-i árvíz, ahol a Temes folyó kiár­adá­sa folytán 50 négyzet­kilo­méter területet borított el a víz, 350 hidat sodort el az ár, és 4 ezer ház dőlt össze, illet­ve rongá­lódott meg.

A román sajtó leleplezte teg­nap azokat a román politiku­sokat és újságírókat, akik a bánsági árvízkatasztrófát nacio­nalista mederbe kívánták te­rel­­ni az elmúlt napokban. A vitát, amely már néhány napja tart, a Magyarország által Ro­má­niá­nak kölcsönzött szivattyúk vál­tották ki. Elsőként Gheorghe Seculici miniszterelnök-helyettes jelentette ki, hogy Romániának is vannak hasonló szivattyúi, de a hatóságok közötti kommunikáció hiánya és a közigazgatási fejetlenség miatt nem tudták megállapítani, hogy ezek pontosan hol vannak. Sulfina Barbu környezetvédelmi és vízügyi miniszter erre azzal érvelt, hogy belföldről senki nem ajánlott fel a magyar szivattyúkéhoz mérhető teljesítményű berendezéseket, ezért fogadták örömmel a Persányi Miklós miniszter által térítésmentesen és tapasztalt szakemberekkel együtt rendelkezésre bocsátott magyar felszereléseket. Aztán jelentkezett az egyik bukaresti szakvállalat, az Aversa SA, amelynek igazgatója közölte: az általuk gyártott szivattyúk a magyar berendezéseknél jobbak, nagyobb kapacitásúak. A román média valóságos szivattyúhisztériát keltve ismételgette a hírt, azzal fűszerezve, hogy a magyar szivattyúk igénybevételével Románia hitele romlott. Ovidiu Draganescu Temes megyei prefektus lehűtötte a vitát. Közölte: a magyar fél a szivattyúkon kívül azok helyének kialakítását és a berendezések beállítását szolgáló gépeket is hozott magával. Hozzátette: a magyar szakemberek ingyen dolgoznak.

Eközben a Bánságba érkezett száz magyar szakember megfeszített munkával nekilátott a 25 szivattyúnak a Béga partjára tör­té­nő elhelyezéséhez. Ótelek ha­tárában már kedd estére sike­rült az első nagy teljesítményű szivattyút üzem­be helyezni, s azóta már több be­rendezés is működik. A nacionalista hiszté­riakeltést elítélő Eveni­mentul Zilei rámutatott: Románia csú­fot űzött a segítségére siető ren­des szom­szédaiból. Közben ki­de­rült, hogy a nagyobb kapa­ci­tá­sú és sokkal jobb román szi­vattyúkról szó­ló hírekből semmi nem volt igaz. Az Aversa ál­tal busás összegekért fel­ajánlott be­rendezé­sek jóval ki­sebb kapaci­tá­súak voltak, az adott kö­rülmények kö­zött használhatat­la­nok, és a bukaresti vállalat azo­kat csak tíz nap múlva tudta volna leszállítani. Az Evenimentul Zilei szerint a román sajtó „nemzeti toll­nokai” részéről a magyar szakembereket köszönet helyett súlyos sérelem érte, amit a vendégek szomorúan ugyan, de tudomásul vettek, majd tovább dolgoztak.

Népszabadság, Tibori Szabó Zoltán, 2005. május 13. (10. oldal)

 

Modern Biblia

 

Már a katolikus egyházon belül is sokan szorgalmazzák a Biblia megreformálását, a kihagyott részletek beledolgozását. Ez azonban valószínűleg nem fog teljes mértékben végbemenni. Ez esetben ugyanis a Szentírás nem sokban különbözne egy UFO-s szakkönyvtől. A figyelmen kívül hagyott részletek bedolgozása már a Biblia legelején is hajmeresztő interplanetáris együttműködésre derítene fényt, melynek a gondolatától is iszonyodnak a keresztény hívők. Ezékiel és Illés próféták „mennybemenetelének” feltárása, életük történetének pontos ismertetése vetekedne bármelyik sci-fi regénnyel, és az ezotériával szemben ellenérzést táplálók idegrohamot kapnának tőle.

A Káin Könyve című titkos zsidó iratból pl. kiderül, hogy az Úr mellett a földönkívülieknek is aktív szerepük volt a Paradicsom megteremtésében, majd benépesítésében. Az ősi tekercsek alapján kilenc Földön kívüli ember érkezett az Édenkertbe egy űrjárművel. Így írnak erről az ősi zsidó források: Ádám a paradicsomban búslakodott, amikor nagy dörgések és villámlások közepette váratlanul leszállt egy égi szekér. A járműből egy gyönyörű vörös hajú nő lépett ki, akit Ádám Lilitnek (szélvihar asszonyának) nevezett el. Azért adta neki ezt a nevet, mert a hatalmas űrjármű, amellyel érkezett, leszállás közben valóságos szélvihart keltett a Paradicsomban. Nem jött egyedül. Volt egy kísérője is, valamint egy héttagú személyzet, akik az űrhajót irányították.

A régi héber szövegek több helyen is említést tesznek Szarapiról, Asszer lányáról, aki szintén „elevenen érkezett” a Paradicsomba. A legnagyobb ismertségre azonban Lilit, a vörös démon tett szert, aki nem vesztegette az idejét. Megérkezése után rögtön kivetette hálóját Ádámra. Az ősatya nem tudott ellenállni a szépséges idegennek, aki egy Káin nevű fiút szült neki. Lilit azonban egy idő után ráunt Ádámra, vagy a földi Paradicsomra, és visszatért égi hazájába. Az ősatya keservesen bánkódott miatta. Ekkor szánta meg az Úr, és megteremtett neki Évát, hogy enyhítse a fájdalmát. Éva is egy fiúval, a másodszülött Ábel­lal ajándékozta meg, akit aztán Káin megölt. A test­vérgyil­kosság valódi okáról azonban hallgat a Biblia. Az Ószövetség csupán arról tudósít, hogy az Úr nem fogadta el Káin áldozatát. Káin Könyvében viszont az áll, hogy a viszály eredete arra vezethető vissza, hogy a két fivér ugyanabba a Földön kívüli lányba szeretett bele. Ez a héber „legenda” nem merült teljesen a feledés homályába. Annak ellenére, hogy kihagyták a Bibliából, szájhagyomány útján tovább terjedt. A XX. század elején különös módon került a figyelem középpontjába. A női egyenjogúság élharcosainak tekintetett szüfrazsettek Lilit nevét tűzték a zászlajukra, mivel volt bátorsága elhagyni Ádámot. A válás engedélyezésért folytatott küzdelemben is Lilitet tekintették a példaképüknek.

Arról sem szól a Biblia, hogy mit csinált Ádám és családja a Paradicsomban. A bennszülöttekhez hasonlóan süttették a hasukat a napon, és amikor megéheztek, leszakítottak egy gyümölcsöt a fáról. Mint tudjuk egy kivételével bármelyik fa gyümölcsét fogyaszthatták. Az ősi iratok szerint azonban a Paradicsom nem egy szubtrópusi éghajlat alatt létrehozott rezervátum volt. Minden bizonnyal fejlett infrastruktúrával rendelkezett, mert még írni is lehetett benne. A XVIII. század tudósai kiderítették, hogy Ádám 12 könyvet írt a Paradicsomban. Ezek címei: Ábécés könyv, A kinyilatkoztatás könyve, Értekezés a bölcsek kövéről és az aranycsinálásról, A Rend Könyve, Könyv a teremtett lények mibenlétéről, Az Ádám család családfája, A Teremtés története, Az angyalok rendje. Könyv Ádám vezekléséről, Ádám végrendelete. Éva is írt kettőt. Az egyik Éva evangéliuma, a másik Éva próféciái. Még Lilit is alkotott egy művet, melynek stílusosan a „Csillagok Könyve” címet adta.  

[

Jakab protoevangéliumában olvasható, hogy Jézus születésekor megállt az idő, a világ teljes nyu­galomba dermedt. Amikor József elindult bábát keresni, a következő jelenséget tapasztalta: „Én József mentem, és mégsem mentem. Felnéztem az égboltra, és láttam, hogy mozdulatlan. Fürkésztem a levegőt, és érzékeltem, hogy csodálattal figyel. Láttam, hogy az ég madarainak szárnya sem rebben. És lenéztem a földre. Láttam a kondért, a mellette heverő munkásokat, ahogyan kezüket a kondér felé nyújtják. De a szájukba vett ételt nem ették, a kondérból kivett falatot nem emelték tovább. A maguk felé vitt kéz nem lendült a szájukig. Mindegyikük tekintete az ég felé szegeződött. Láttam, hogy terelik a birkákat, de a birkák nem mozdulnak. A juhász felemeli a karját, hogy ösztökélje őket, de a karja a magasban marad. Lenéztem a folyó vizére, láttam a kecskéket. Szájuk már a víztükörhöz ért, mégsem ittak. Aztán egyszeriben minden mozgásba lendült.”

 

Jakab protoevangéliumából az is kiderül, hogy Jézus nem egy vendégfogadó istállójában született, hanem egy barlangban. A bába késve érkezett, így már nem sok szükség volt rá. Útközben József tájékoztatta őt Mária szeplőtelen fogantatásról, ami nagyon kíváncsivá tette. Miközben ellátta Máriát, gondolta megvizsgálja. Amint ujjával elkezdte tapogatni a testét, a kezét „tűz emésztette el”. A bába feljajdult: „Átok az én gonoszságomra, és hitetlenségemre! Miért is kísértettem az élő Istent?” Miután megbánta a bűnét, Isten megkönyörült rajta, és visszaadta a kezét. Elébe állt az Úr angyala, és így szólt. „A világ Mindenható Ura meghallgatta kérésedet. Nyújtsd kezedet a gyermek felé, és vedd a karodba! Benne leled meg üdvösségedet, és örömödet.” Ahogy a kis Jézus közelébe ért, a keze újra materializálódott. Egyébként a proto (ősi, eredeti) evangéliumot az ókori zsidók még teljes értékűnek tekintették. Annyira komolyan vették, hogy amikor Jeromos próféta hevesen támadta, kegyvesztetté vált.

[

A Megváltó gyermek és ifjúkoráról keveset tudunk. Az Egyiptomban eltöltött évekről csak szűkszavúan emlékezik meg az Újszövetség. Tamás evangéliuma azonban részletesen beszámol róla, hogy a többi gyerekhez hasonlóan Jézus sem volt éppen „angyal”. Nem egyszer visszaélt a magas lelki fejlettségéből eredő parapszichológiai képességeivel. Ha felbosszantották vagy megsértették, halálra sújtotta ellenfelét. 5 éves korában egy patak gázlójánál játszott, és a vizet kis gödrökbe terel­te. Aztán a felkavart iszapos vizet egyetlen szavával tisztává varázsolta azzal, hogy ráparancsolt. Utá­na sárból 12 verebet formált. De éppen szombat volt, és amikor József meglátta a nagy munkálkodást rászólt: »Miért cselekszel szombaton ilyesmiket!« Erre Jézus összecsapta a tenyerét, és rákiáltott a verebekre: »Távozzatok!« A sárból készül madarak szárnyra keltek, és csiripelve elrepültek. A többi gyerekkel együtt Annis írástudó fia is a pataknál játszott. Vesztére egy fűzfaággal elvezette a vizet, amit Jézus összegyűjtött. Amikor a kis Jézus meglátta mi történt, haragra gerjedt, és rákiáltott: »Te kártékony, istentelen és esztelen! Mit vétettek neked a gödrök és a víz? Íme most te is elszáradsz, mint a fa. Nem hozol se lombot, se gyökeret, se gyümölcsöt.« Erre a gyerek azonnal teljesen kiszáradt. A halott fiút a szülei felemelték, és ifjúságát siratva elvitték Józsefhez, vádolva őt, hogy ilyen fia van, aki ilyesmiket cselekszik.

Máskor a kis Jézus éppen a falun sietett át, amikor egy másik gyerek a vállának ütközött. Ekkor Jézus így rivallt rá: »Nem fogsz tovább menni az utadon!« A szerencsétlen fiú azon nyomban összeesett, és meghalt. A járókelők látva az eseményeket félve kérdezték egymástól: »Honnét származik ez a gyerek, hogy minden szava megvalósult tett?« Isteni származása folytán Jézus szavainak teremtő ereje volt, mind jó, mind rossz tekintetben. A meghalt gyerek szülei is panaszkodva mentek Józsefhez. Megfenyegették, hogy nem lakhatnak velük a faluban, ha nem neveli meg a fiát. Vegye rá, hogy ne ártson, hanem áldjon.« A falubeliek féltek, hogy sorra megöli a gyerekeiket. Az általa keltett nyugtalanság miatt József dühösen kérdőre vonta Jézust. »Miért cselekszel ilyeneket, hogy ezek szenvedjenek? Azt akarod, hogy meggyűlöljenek, és elküldjenek minket?« A kedélyek lecsillapodásig Jézust szobafogságra ítélte az apja. Az egyiptomi beszámoló szerint József így fordult Máriához: »Ne engedd ki az ajtón, mert meghalnak, akik megharagítják.« Szerencsére a gyermeki gonoszság, meggondolatlanság idővel elmúlt, és a felnőtt Jézus már senkinek sem ártott. Jártában-keltében a szeretet, a megértés fontosságát hirdette.

A farizeusok később is gyakran vádolták a Megváltót, hogy varázsló, akinek csodái gonosz szellemek művének tulajdonítható. Hívei azonban azzal hárították el a mágia vádját, hogy Jézus mindenféle varázsige nélkül, egyetlen szavával gyógyított. Ráadásul a gyógyulást sohasem magának, hanem a beteg hitének, és Isten végtelen hatalmának tulajdonította. A mágikus jelenségek azonban végigkísérték az életét. A feljegyzések szerint, amikor Jézus belépett Pilátus palotájába, a jelképeken levő római császári mellképek meghajoltak előtte. Nem véletlenül parancsolta meg a római helytartó az őröknek, hogy nagy tisztelettel hozzák elébe a »zsidók királyát«. Amikor megérkezett, a követ kendőjét a lába elé terítette, hogy azon lépkedjen. Pilátus nem is akart neki ártani. Csak azért korbácsoltatta meg, hogy lecsillapítsa a zsidókat, és elkerülje a halálra ítélését. A zsidó nép azonban hajthatatlan maradt. A külső erők által gerjesztett tömeghipnózis gondoskodott róla, hogy beteljesedjen Krisztus végzete, és végbemenjen a Megváltás. E nélkül nem jött volna létre a kereszténység, és nem lett volna Istenbe vetett hit, ami kétezer éven át visszatartotta az emberek többségét a bűnözéstől.

[

Amikor István király élete alkonyán járt, lázadás tört ki az országban. Rokona, Vászoly látván, hogy az uralkodó mást választott utódul, szövetkezett három főnemessel, és eltökélte, hogy maga ül a trónra. Az egyik lázadó köpenye alá tőrt rejtve belopódzott a király ágyasházába, hogy leszúrja az alvó uralkodót, ám a kezéből egy fényes angyal kiütötte a gyilkos fegyvert. A kőre eső tőr pengésére a király felriadt álmából, és szelíd hangon megszólalt:

−  Ha isten velünk, ki ellenünk?

A merénylő elszégyellte magát, és bocsánatért esedezett. A nagylelkű király megkegyelmezett neki.

[

A szentté avatásnak számos kritériuma van, melynek beteljesülését a Vatikán minden esetben szigorúan megvizsgálja. Ezek egyike az elhalt személy testének romolhatatlansága. Erről a jelenségről sok esetleírás, és számos bizonyíték létezik. Ma is láthatók évszázadok ezelőtt elhunyt szentek, akiknek üvegkoporsóba helyezett testén a bomlás legcsekélyebb jele sem látható. Sőt a szentek teste rózsaillatot áraszt magából. Mint az „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk a szervezetükben termelődő rózsaolaj gyógyító, csodatevő hatással is rendelkezik.

Nekünk nem kell külföldre mennünk, hogy ezt a jelenséget közelebbről tanulmányozzuk. A korabeli krónikák szerint IV. Béla király leánya, Szent Margit már életében sem szűkölködött a csodákban. A hitelesség érdekében eredeti nyelvezeten idézzünk a feljegyzésekből:

„És mikoron Szent Margit sokáig állott ezenképpen ő imádságaiban, látá az őt kísérő nővér Elena tűzének lángját a fején. Nagyon megijedt, és félve mondá az önmagát szolgasorsra ítélt királylánynak, hogy tűz van a fején. Erre Szent Margit a kezét fejére veté, és tapogatja. Sápadtan mondá a nővérnek, hogy e látást senkinek meg ne mondjad.”

Margit 1272-ben halt meg, 29 éves korában. Nem temették el azonnal, mert még napokkal később sem látták semmilyen jelét teste romlásának. A szent szűz úgy nézett ki, mintha aludna. A bomlás jelei helyet valami egészen mást tapasztaltak a mellette virrasztók: „A szent szűz orcája csodálatos fényességgel megfényesedék, és szeme alatt oly igen szép világosság vala, mintha megaranyozták volna.” Amikor az esztergomi érsek, a váci püspök és az óbudai prépost bemenének a klastromba, és felemelék orcájáról a vélomot, amivel befödték vala, láták az ő arcát fényleni.”

A legenda szerint a koporsó megérintése csodás események sorát indította el. Messzi földről, érkeztek a gyógyulni vágyó betegek, és meg is szabadultak nyavalyáiktól. Amikor sírba tették testét a hullaszag helyett édes illat áradt ki belőle. Két fráter vallatni kezdte a nővéreket, hogy mivel kenték be a testét, de ők váltig állították, hogy semmivel. Hozzátették még, hogy egy hétig virrasztottak mellette, és egy pillanatra sem hagyták őrizetlenül. Két héttel a halála után egy a hatalmas követ helyeztek a sírjára, és még mindig érződött a kellemes illat. Három hónap múlva elmozdították a sírhantról az otromba követ, hogy egy vörös márványból faragott síremléket rakjanak rá. A krónika szerint ekkor „igen édes illat pára, füst és illat jő vala fel a koporsóból, mintha rózsák voltak volna ott”. A krónikás megemlíti még, hogy amikor Szent Margit lelke távozott a testéből, a mellette levő Erzsébet nővér egy igen fényes csillagot látott kimenni a klastromból.

[

Casciai Szent Rita, a lehetetlennek tűnő kívánságok beteljesítője, „Umbria gyöngye”, Olaszország egyik legismertebb szentje, Roccaporenában született 1381-ben. Szüleinek éveken át tartó imádsága után születését égi hang jelezte. Azt kérte, hogy nevezzék a kisleányt Ritának, azaz igazgyöngynek. Életét már gyermekkorában csodás jelek kísérték. Rita arcát csecsemőkorában méhek lepték el, de egy se szúrta meg. Ritában már igen korán, ötévesen föltámadt a vágy, hogy együtt szenvedhessen Krisztussal. Szerény körülmények között, szeretetteljes légkörben nőtt föl, és igaz vallásos nevelésben részesült. Szülei férjhez adták egy helybeli zsoldos katonához. Rita, bár Krisztus menyasszonyaként képzelte el a jövőjét, hamar belátta, hogy az Úrnak másféle szándékai vannak vele. Férjéből előtört durva, hatalmaskodó természete. A szelíd Ritát verte, szidalmazta, és dorbézoló, erőszakos életet élt. Rita rendelkezett azzal a képességgel, hogy szüntelen példamutatásával átalakítsa a környezetében élő durva és önző embereket. Férjétől mindent eltűrt, és titkon úgy élt, mint egy apáca: imádkozott, böjtölt, áldozatokat vállalt, és segített, ahol csak lehetett. Példamutató élete, szelídsége, kedvessége láttán férje teljesen megváltozott, és jó útra tért.

Ezt követően Ritát sorozatos sorscsapások érték: meghaltak a szülei, majd megölték a férjét. A kor szokásainak megfelelően iker­fiai vér-bosszút fogadtak apjuk gyilkosa ellen. Rita folyamatos imádsággal könyörgött azért, hogy gyermekei elkerüljék sötét sorsukat, és hogy az egymással háborúban álló két nagy család kibéküljön egymással. Ezt követően a fiúk, megbékélve Istennel, megbetegedtek, és miután megtértek, váratlanul meghaltak, a családok pedig meglepő módon kibékültek egymással. Amikor Rita egyedül maradt, vagyonát szétosztotta, és szeretett volna belépni az Ágoston-rendiek közé apácának. Bár nem akarták jóváhagyni, hogy felvételt nyerjen a rendbe, a számtalan csodás esemény hatására ez mégis megtörtént. Titokzatos módon, a zárt ajtók ellenére, a kulcsokat őrző rendfőnök nagy megdöbbenésére Rita a kolostoron belül találta magát, sőt hirtelen maguktól szólaltak meg a harangok, és kizöldült egy elszáradtnak hitt szőlőtő. Fogadalomtételének éjjelén álmában egy égig érő létrát látott, melynek tetején Krisztus állt majd intett, hogy Rita fokról fokra jöjjön egyre följebb.

Ezt követően 40 éven át élte a zárdában önfeláldozó életét. Szüntelenül mások helyett vezekelt, ápolta a betegeket és minden rászorulónak küldött melegséget és fényt. Miután hosszú ideje kérte az Urat hogy Krisztus szenvedéseiben részesülhessen, szaggató fejfájás kezdte gyötörni, és homlokán Krisztus töviskoronájának sebei jelentek meg. E sebek 15 éven át véreztek, és Ritát mennyei magasságokba emelték. A feljegyzések szerint egy leírhatatlan, magnetikus erő hatotta át: Krisztus ereje, amely számtalan csodában is megnyilvánult. A stigmák megjelenése után apácatársaitól elkülönítették, és hosszú időn át iszonyatos szenvedéseket élt át. Kínjait örömmel viselte, és Krisztusnak ajánlotta. Imái rendszeresen meghallgatásra találtak. Úgy tartják, hogy semmi sem lehetetlen számára, ezért is nevezik őt a lehetetlen kívánságok beteljesítőjének. Közbenjárására megszállottak és betegek gyógyultak meg. A halála előtti hónapokban a napi tápláléka egy korty víz volt, és a szentelt ostya szentáldozásnál. Egy téli, havas napon unokatestvérétől rózsát kért, aki csodás módon egy szál illatos, fehér rózsával tért vissza. 1447. május 22-én Casciában halt meg a Mária Magdolna kolostorban. Elhunytakor a harangzúgást nagy tömeg hallotta, bár a harangot senki nem húzta meg. Testét soha nem temették el, mert nem érte romlás. Sértetlenül került ki abból a tűzvészből is, amelyben koporsója porrá égett. Épen maradt testét a Cascia Szent Rita-templomban őrzik. Ravatalánál csodás testi és lelki gyógyulások következtek be. Szent Rita közbenjárását mind a mai napig emberek milliói kérik.

Forrás: Szent Rita – A lehetetlenségek szentje. (Etalon Kiadó – 2007)

[

Az élet mozgatórugói

 

Nincsenek véletlenek. Az általunk véletlennek tartott események nem mások, mint a sors által előre megtervezett, gondosan megrendezett események. Legjobb példa erre Abraham Lincoln esete. Mint tudjuk Amerika talán leghíresebb elnöke, a kettészakadt ország újra egyesítője meglehetősen alacsony sorból származott. Egyszerű vidéki gazdálkodóként teltek napjai. Csak felnőtt fejjel kezdett el tanulni, és vált ügyvéddé. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy értelmiségi pályára lépjen. Ebben egy „véletlen” segítette. A sorsfordító esemény akkor történt, amikor érezni kezdte, hogy többre hivatott annál, hogy gazdálkodó vagy kézműves legyen egy kis illinoisi faluban. Egy nap találkozott egy vándorkereskedővel, aki egy értéktelen, limlomokkal teli hordót akart rásózni. Csupán 1 dollárt kért az egészért. Lincoln ahelyett, hogy lerázta volna a nyakáról az erőszakos kucsébert, odaadta neki a pénzt. A sok kacattal azonban nem tudott mit kezdeni. Azt gondolta, hogy a hordó talán jó lesz valamire. Elkezdte kitisztítani. Az aljára érve a lomok között egy sorozat törvénykönyvet talált. Ezekből tanulta ki az ügyvédi szakmát, és így indult el rendkívüli pályafutása.

[

Ismét elérkezett október 6-a, az 1848-as forradalom és szabadságharc leverésének, a négyszáz éves Habsburg megszállás ellen harcoló főtisztek kivégzésének évfordulója. A függetlenségért küzdő magyar hadsereg mártírhalált halt tábornokairól és ezredeséről sorra elhangoztak a hivatalos megemlékezések. Az ilyenkor szokásos méltatások között találunk egy rendhagyó, számunkra kevésbé hízelgőt is:

„Fél évszázada, a manapság mind többek által visszakívánt »átkosban« ha éjjel felráztak egy nebulót, félálomban is hibátlanul elsorolta a 7 honalapító vezér és a 13 aradi vértanú nevét. 155 esztendeje ezekben az órákban ontotta ki az önkény a magyar forradalom és szabadságharc 12 tábornokának és 1 ezredesének életét. Kora reggel az aradi sáncok között »kegyelemből« sortűz végzett Dessewffy Arisztiddel, Kiss Ernővel, Lázár Vilmossal és Schweidel Józseffel. Ezután a vár közelében felakasztották Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knezich Károlyt, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westenburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Pöltenberg Ernőt, Török Ignácot és Vécsey Károlyt.

Volt közöttük királyi családdal rokon arisztokrata, és egyszerű származású honpolgár. Némelyikük ereiben német, szerb, örmény, horvát vér is csörgedezett, magyarul sem mind beszéltek. De igaz magyarként harcoltak, és mindhalálig állták a nemzetnek adott szavukat.” Nem ők tehettek róla, hogy az orosz cár 200 ezer katonát küldött ránk, miután az osztrák császár kezet csókolva könyörgött neki segítségért. A kis létszámú és hiányos felszereltségű magyar hadsereg Ferenc József labancait legyőzte ugyan, de a négyszeres túlerővel szemben nem tudott ellenállni. A magyar tábornoki kar még ebben a reménytelen helyzetben sem futamodott meg. „Nem szegték meg esküjüket, hazájuk és a függetlenség harc vértanúiként haltak meg. Utolsó óráikban hihetetlen lelkierőről és nyugalomról tettek tanúbizonyságot. Dessewffy vidám volt. »Tiszta a lelkiismeretem« – mondta. Aulich Horatiust olvasott. Török egy várerődítési szakkönyvet tanulmányozott. Mintha nem is a halálukra, hanem egy új életre készültek volna.

Ilyen klasszikus jellemek csak rendíthetetlen hitben és kikezdhetetlen meggyőződésben gyökerezhetnek. Láhner fuvolázott, Damjanich pedig a hóhérral beszélgetett, kérve őt: legyen tekintettel törött lábára, és kevés kínzással ölje meg. »Uraságod meg lesz velem elégedve« – felelte a hóhér. (Hazudott, mert némelyik bitó alacsonyabb volt az elítéltnél, s a hóhér és segédei iszonyú kínokat okozva törték el áldozatuk nyakcsigolyáját.) Az aradi vértanúk hősök voltak, nem politikusok. Nem alkudtak meg, nem engedtek a »negyvennyolcból«. Nem ők tehettek róla, hogy utóbb a nemzet kiegyezett a halásos ítéletüket aláíró uralkodóval, s ezzel közvetve a saját halálos ítéletét is aláírta. A magyarság végül együtt bukott a birodalommal, amely ellen pedig annyiszor fellázadt.”

 Az I. világháborút kirobbantó uralkodók is elnyerték méltó büntetésüket. A sors nem feledkezett el a korábbi gaztetteikről sem. Az I. világháború elvesztése után az osztrák nép megfosztotta a tróntól a Habsburgokat. Az uralkodó családját teljes vagyonelkobzásra ítélték, és elkergették őket az országból. Mind a mai napig nem kapták vissza javaikat, és évtizedeken át látogatóba sem térhettek vissza Ausztriába. A cári család még kegyetlenebb büntetésben részesült. A forradalmárok kíméletlenül lemészárolták II. Miklós cárt és családját. Feleségének, fiának és négy lányának megölésével a cárizmus írmagját is kiirtották Oroszországban. Elégetett és savval lelocsolt tetemüket pedig két út menti gödörbe temették, hogy az utókor ne tudjon emlékezni rájuk a sírjuknál. Így ért véget a kis országok szabadságát lábbal taposó Szent Szövetségnek nevezett álságos paktum[45].

Október 6-án a bosszúszomjas császári helytartó nem csak az aradi vértanúkat végeztette ki, hanem az első független magyar kormány miniszterelnökét is. Batthyány Lajost Pesten lőtték főbe, a kormány tisztségviselőit és a hadsereg alacsonyabb rangú tisztjeit pedig több évtizedes börtönbüntetésre ítélték. Sokuk nem került ki élve az osztrák várbörtönökből. Néhány évnyi sínylődés után a kegyetlenkedések és az embertelen körülmények okozta betegségek végeztek velük. Az 1849. augusztus 13-án elbukott szabadságharcunk után 141 év telt el, mire végre igazán szabaddá vált az ország. Dicsőséges elődeink azonban nem ezért a Magyarországért áldozták életüket. „Tegyük a kezünket a szívünkre: sem az 1848-as, sem az 1956-os forradalom mártírjai nem azért adták az életüket, ami itt ma folyik.

Népképviseleti demokráciát akartak, nem kuplerájt. Felelős kormányzást, nem »egy neked, egy nekem« alapú privatizálást. Nálunk a szabadság kissé félreértelmezett módon szabadrablásban nyilvánult meg. Akinek lehetősége nyílt rá vitte, ami a keze ügyébe került, széthordták az államvagyont. Elődeink jogegyenlőséget akartak, és nem a csibészek szabadságát. Igazságos adóterheket, nem a szegények sarcolását. Nem egy »kaparj kurta, neked is jut« sunyi Magyarországot, amely alakoskodó, de a színfalak mögött cinkosan összevigyorgó, egymással szolidáris »oldalakból«, konc­leső klientúrákból, csendestársi bűnszövetkezetekből és összeuszított, toporzékoló szavazó-szur­ko­ló­tá­bo­rokból áll.

A vértanúk azt hitték nem hiába vész el életük, nem hiába zokog, szenved családjuk, árvájuk. Lovagok voltak, akik eszményeikért áldozták fel magukat. Nem sejtették, hogy a jövőben nem nagylelkű úriemberek őrzik, hanem simlis ügyeskedők magánosítják a magasztos eszméket, s hogy a megálmodott szabadság, egyenlőség és testvériség helyett egy görcsösen fujtató, robbanásveszélyes magyar társadalom vánszorog át a harmadik évezredbe. Már csak ezért is kitűzhetnénk a mai napon a fekete szalagot.”

Szaniszló Ferenc, Metro, 2004. október 6. (4. oldal)

[

A kápolnásnyéki Mészáros Lászlótól kaptam levelet. Azt írta, hogy közelegvén október 6-a, az aradi tizenhármak emlékünnepe, elmond egy történetet, amit ma már csak kevesen ismernek. Magam is meglepődve olvastam a históriát.

„Feltevések szerint a 13 aradi vértanú és Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése után országszerte köröztek egy írást, nagy titokban. Ebben Batthyány gróf özvegye Zichy Antónia megátkozta Ferenc Józsefet. A kárhoztatás így szólt: »Tudja meg Ferenc József császár is, mi az a fájdalom. Ne haljon meg addig, míg saját családját tizenháromszoros gyász nem éri!« Az átok megfogant. A történészek megállapítása szerint a császár családtagjai közül 13-an haltak meg időnek előtte.

    1.    Elsőszülött leánya, Zsófia főhercegnő 27 hónapos korában elhunyt.

    2.    1867-ben, a kiegyezés évében, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttekor három tragédia is érte a császári házat. Charlotte mexikói császárné megőrült. Még 50 évig élőhalottként tengette életét.

    3.    Június 6-án hosszú szenvedések után meghalt Matild főhercegnő. Cigarettája meggyújtotta a függönyt, és a tűz a ruhájába kapott. Égési sebei olyan súlyosak voltak, hogy életét nem tudták megmenteni. Iszonyatos kínok között halt meg.

    4.    Június 19-én a mexikói Querétaróben kivégezték Miksa mexikói császárt, Ferenc József öccsét.

    5.    1889. január 30-án Mayerlingben megölte magát Rudolf trónörökös, a császár egyetlen fia.

    6.    1891-ben feltehetően hajótörésben eltűnt János Szalvátor főherceg, aki egyben Rudolf legjobb barátja volt. Közvetve a császár okozta a halálát azzal, hogy azonnali lemondását követelte. A sértett főherceg hirtelen felindulásból vágott neki a végzetes útnak.

    7.    1894. júniusában Vilmos Ferenc Károly főherceg Badenben lebukott a lováról, és szörnyethalt. Korábbi ténykedése számunkra is emlékezetes, mert parancsnokként részt vett a magyar szabadságharc leverésében.

    8.    1895-ben Pesten vérmérgezésben elhunyt László főherceg. Egy vadászaton fegyvere elsült, és önmagát sebesítette meg. Mivel akkoriban még ismeretlen volt a tetanuszoltás, a vérmérgezés végzetessé vált számára.

    9.    1897-ben Erzsébet királyné húga, Zsófia hercegnő tűzvész áldozat lett Párizsban.

10.    1898. szeptemberében egy Luccheni[46] nevű anarchista Svájcban megölte Erzsébet királynét.

11.    1903-ban Alcsúton meghalt Klotild főhercegnő mérgezés következtében. 19 éves volt.

12.    1914. nyarán Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinánd trónörököst.

13.    A merénylő a mellette ülő feleségével, Zsófia főhercegnővel is végzett.

Az aggastyán korú császár csak mindezen tragédiák átélése után halhatott meg, 1917-ben. Vele együtt pusztult a birodalma is. Rá két évre széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia. »Ki fegyvert fog, fegyver által vész el!« – mondja a Szentírás. Vagy megfogant az átok? Ez a lista nem kevésbé véres, mint az aradi tizenhármaké. A gyászolóknak az elégtétel, az utódoknak pedig az emlékezés és a tanulság marad.” A várbörtönökben sínylődők is kellő elégtételben részesültek a sors által. Amíg őket a vizes falak, a fűtetlen, penészes cellák kínozták és betegítették meg, Ferenc József császár gyógyíthatatlan kórban szenvedett. A szeretője szifilisszel megfertőzte, amit tovább adott a feleségének is. Mivel akkoriban még erre a betegségre sem volt gyógyszer, iszonyatos gyötrelmeket kellett kiállniuk. Az orvosok higanyadagolással fékezték a baktériumok szaporodását. A végső stádium: a megőrülés és a szörnyű fájdalmak között bekövetkező halál késleltetésének ez volt az egyetlen módja. A higany azonban súlyos mérgezést vált ki a szervezetben, amitől Ferenc József megkopaszodott, s kihullottak a fogai. Az egészségére oly sokat adó gyönyörű szép, nádszál karcsú királyné ezt soha sem tudta megbocsátani a férjének. Elhagyta őt és a birodalmat, s a merénylet bekövetkeztéig külföldön, inkognitóban utazgatott.

Nők Lapja, Schäffer Erzsébet, 2003/40. szám. (65. oldal)

[

Orosz politikusok szerint a kommunizmus is nekünk köszönheti a bukását. Jelcin, orosz elnök amerikai látogatása során egyszer azt mondta, hogy a kommunizmus akkor kezdett el hanyatlani, amikor eltaposták az 1956-os magyar forradalmat. Budapest rommá lövése, több ezer forradalmár meggyilkolása és 200 ezer ember emigrációba kényszerítése olyan égbekiáltó bűn volt, ami nem múlhatott el következmények nélkül.

[

Valami baj lehet nálunk azzal, amit egy nemzet vagy társadalom közös szellemének, szellemiségének szokás nevezni. Hadd adjak erre egy meggyőző példát. Ha a nyugat- és dél-európai országokban utazunk, általában azt tapasztaljuk, hogy egy adott falunak vagy kisvárosnak megvan a maga „szellemisége”, ami például abban fejeződik ki, hogy a régi és az új házak többé-kevésbé azonos stílusban épültek. Vagyis a polgárok a magukénak érzik az adott közösség hagyományait, szellemiségét. Ezzel szemben a magyar falvak és kisvárosok többségében teljes az összevisszaság. Abban a Buda-környéki faluban, ahol lakom, egyetlen utcában például a következő stílusú házak épültek egymás mellé:

Ø     Egy csúcstetős bányászház

Ø     Egy apácacserepes toszkán villa

Ø     Egy mexikói haciendautánzat

Ø     Egy szlovák típusú osztott pallérház

Ø     Egy korcs Bauhaus ükunoka

Ø     Egy a tetősátrat mélyen a szemébe húzó posztmodern erőlködés

Ø     Egy tiroli parasztház

Ø     Egy szocreál mini társasház

Ø     Egy zöld gyepen terpeszkedő csupa üveg kaliforniai ház

Ø     Egy neobarokk kispalota

Ø     Egy Kós Károly stílusú méhkas

Ø     Egy Pest-környéki kispolgárház, és így tovább.

Ezzel a gyámoltalan összevisszasággal akarunk betörni a nyugati világba? Folytathatnám még azoknak a tényeknek a felsorolását, amelyek azt jelzik, hogy az emberi tényezővel még sok a teendő Magyarországon (és általában Kelet-Európában). A magyar társadalom jelenlegi közérzete, életérzése, magatartás-kultúrája, értékrendje, erkölcsi erőnléte komoly kerékkötője lehet az ország legnagyszerűbb kitörési terveinek is. Az emberek alapvető értékei, értékpreferenciái lassan változnak, és egy anakronisztikus értékrend nagymértékben akadályozhatja az ország gyors és sikeres fejlődését.

Hankiss Elemér, Népszabadság- Hétvége melléklet, 2005. január 22. (4. oldal-részlet)

[

Külföldön már kezdik belátni, hogy nem az a fontos, hogy minek mennyi az ára, hanem hogy a vállalkozás mennyi nyereséget hoz. Ezáltal inflációs időkben nem indítják be a szokásos árnövelő mechanizmust, hanem ellenkezőleg: csökkentik az árakat. Mint mindenütt a világon a német államvasutak is évek óta válságban van. Kevés az utas, a rezsiköltség pedig nem csökkenthető, mert a szerelvényeket akkor is el kell indítani, ha csak néhányan váltanak rá jegyet. A pályafenntartás költsége sem lesz kisebb attól, ha félig üres vonatok haladnak át rajta. A mozdonyvezető, a kalauz, a jegypénztáros fizetése sem függ az utasok számától. Ezt belátva Németországban eddig ismeretlen módszert alkalmaztak a vasúti közlekedés nyereségessé tételére. Csökkentették a jegyárakat. Ez a számunkra meghökkentő döntés, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Hirtelen megugrott a vasúton közlekedők száma, ami megszüntette a veszteséget. Sokan visszaálltak a vonat használatára, mert az alacsony jegyárak miatt kifizetődőbb lett, mint autóval közlekedni. Arról nem is szólva, hogy jóval biztonságosabb. Miután az utasok számának növekedésével a rezsiköltség nem emelkedett számottevően, a többletbevétel ismét nyereségessé, fenntarthatóvá tette a német államvasutakat.

[

A régi szufi szövegek sok tanulságos történetet tartalmaznak a sorsunkat megszabó túlvilági lények gondolkodásmódjával kapcsolatban.

„Három fiú jött Naszreddin Hodzsához egy zsák dióval, és így szólt: – Osszad szét közöttünk ezt a diót úgy, mintha Isten osztaná. Hodzsa erre az egyiknek egyetlen szemet, a másiknak egy marékra való diót adott, a harmadiknak pedig mind, ami a zsákban maradt. A fiúk megütközve bámultak. Értetlen ábrázatukat látva Hodzsa így szólt: Nem teszik? Jó. Akkor majd elosztom úgy, ahogy a szolgák szokták. Egyenként megszámolta az összes diót, és pontosan három részre osztva adta vissza a fiúknak.”

[

Volt egyszer egy fiatal kolduló szerzetes, aki a Gangesz partján élt. Mivel a világról lemondott aszkéta volt, csak egy ágyékkötő fedte a testét. Mindennap megfürdött a szent folyó habjaiban, meditált, és folytatta jógagyakorlatait. Fürdés után kitette ágyékkötőjét a napra száradni. Egyik nap, miközben arra várt, hogy megszáradjon a ruhája, eltöprengett, hogy milyen kényelmetlen ez a várakozás. „Mennyi időt nyerhetnék, ha lenne egy másik ágyékkötőm!” – gondolta. Miközben ezen merengett, észrevette őt egy idős szent ember. Mivel olvasott a fiatal szerzetes gondolataiban, így szólt:

−  Kedves fiam! Ne szaporítsd fölöslegesen az anyagi szükségleteidet! Viseld el a vele járó a kisebb kellemetlenségeket, és inkább az önmegvalósításra tartogasd az idődet, az energiádat!

−  Mi baj lenne abból, ha lenne egy másik ágyékkötőm is? Ez aligha zavarná meg a lelki gyakorlataimat – mondta az ifjú, és szerzett egy másik ágyékkötőt.

Másnap ismét megfürdött a szent folyóban, majd kitette a ruhadarabot a napra száradni. Felöltötte a másikat, és boldogan ment a dolgára. Amikor a következő nap ismét fürödni ment látta, hogy egy egér kirágta az ágyékkötőjét. „Mit csináljak? Hogyan védhetném meg a holmimat? – töprengett. – Megvan, tudom már! Szerzek egy macskát, az majd elriasztja az egeret a ruhámtól!” Így is tett. Most már volt macskája, aki őrizte az ágyékkötőjét. Ám amikor másnap visszatért, a macska keservesen nyávogott az éhségtől. „Most mit csináljak? Szeretném, ha a macska megvédene az egerektől, de valahogy táplálnom is kellene szegényt! Töprengett, hogy mitévő legyen. „Tudom már! Szerzek egy tehenet, hogy tejet adjon a macskának!” Így is tett. Most már volt második ágyékkötője, volt macskája, és volt tehene is. Amikor azonban eljött  a fejés ideje nem tudta mit csináljon, hiszen nem értett a jószágokhoz. A földre roskadt, és lehajtott fővel, bánatosan szomorkodott. Látván a fiatal aszkétát meg a bőgő tehenét egy arra járó így szólt:

−  Miért nem házasodsz meg? Majd a feleséged megfeji a tehenet!

Az ifjú aszkéta megfogadta a tanácsot, és így cselekedett. Most már volt asszonya is. Kis idő múltán megszületett az első gyermeke, aztán a második, majd a harmadik. Így végül házat kellett vennie. Ehhez azonban munkát kellett szereznie, és hamarosan egy másikat is, hogy rendesen el tudja tartani a családját. Évek múltán ismét arra járt az idős szent, és megkérdezte:

−  Hogy haladsz az önmegvalósításban?

−  Önmegvalósítás? Kiáltott fel a fiatalember. – Hisz annyira elfoglalt vagyok! Dolgoznom kell, gondoskodnom kell a feleségemről meg a gyermekeimről! Meg kell fejnem a tehenet, és a macskát is etetnem kell. Nincs időm az önmegvalósításra. Nincs időm, nincs időm!

Tanulság: Ne gyűjtögessünk felesleges holmikat!

[

Mindenki a saját „szemüvegén” keresztül látja a világot. Olyannak tartja az embereket, amilyen ő maga. A gonosz, alantas lélek a másikban is a rossz tulajdonságokat keresi, és meg is találja; míg a „széplélek” a jót kutatja az emberekben. Azok a tulajdonságok dominálnak bennünk, amelyeket másokban észreveszünk. Találóan fejezi ki ezt a helyzetet ez az arab tanmese:

Történt egyszer, hogy egy utazó betévedt egy kis faluba, és felkereste az ott lakó szufi mestert, a falu bölcs öregjét. A látogató így szólt hozzá:

−  Azon tűnődöm, hogy vajon letelepedjek-e a falvatokban, ezért szeretném tudni, miféle embe­rek laknak itt? Mondanál nekem pár szót róluk! A mester erre így szólt:

−  El tudnád mondani nekem, hogy milyen emberek élnek ott, ahonnan te jössz? Az utazó azt felelte, hogy az ő falujában csupa útonálló, csaló, hazug lakik, mire a bölcs annyit mondott:

−  Hát tudod itt is pontosan ilyen emberek élnek. Az utazó erre elhagyta a falut, és soha többé nem tért vissza. Fél órával később újabb vendég, egy másik utazó érkezett a faluba. Ez is felkereste a mestert, és azt mondta neki:

−  Úgy gondolom, talán ideköltözöm a falutokba. Meg tudnád mondani, miféle emberek laknak itt felétek? A szufi mester megint visszakérdezett:

−  El tudnád mondani nekem, milyen emberek élnek ott, ahonnan te jössz? – mire a látogató ezt felelte: A szomszédaim voltak a legkedvesebb, legnyájasabb, leginkább együtt érző és legsze­retőbb emberek, akiket valaha ismertem, és mind nagyon fognak hiányozni. A mester erre így felelt:

−  Hát látod, itt is pontosan ilyen emberek laknak.

[

A nagy francia filozófus La Bruyère[47] nem csak rövid aforizmákkal örvendeztetett meg bennünket. Bölcs mondásait gyakran hosszabb anekdotákban adta közre. Bár több mint háromszáz évvel ezelőtt élt, a gazdag és a szegény emberről írt példázata ma is találó:

Giton arcbőre friss, képe telt, orcái leffegők, pillantása biztos és határozott, vállai szélesek, pocakja dagadt, járása nyugodt és kimért. Szavai elárulják önbizalmát; kétszer is elmondatja, amit előadnak neki, és fitymálva hallgatja mások beszédét. Széles zsebkendőjébe hangosan fújja az orrát, messzire köp és harsogva tüsszent. Álma napközben is mély, akárcsak éjszaka, és horkolva alszik a társaságban is. Ha asztalhoz ül vagy sétálni indul, több helyet foglal el, mint bárki más, s ha társai egyenlő rangúak, ő középen halad. Ha megáll, megáll a többi is, s ha elindul, a társaság is nekiered. Mindenki hozzá igazodik. A beszélőket félbeszakítja, és kijavítja szavukat, az ő beszédét azonban senki sem zavarja meg, és türelmesen hallgatják, amíg csak beszél. Mindenki osztja a nézetét, és készséggel elhiszik közléseit. Leül, azaz zsöllyébe veti magát, keresztbe rakva lábait; összeráncolja homlokát, és kalapját a szemébe húzza, hogy senkit se kelljen látnia; ha pedig felcsapja kalapját, akkor büszkén és kihívóan mutatja homlokát. Kedélye jó és gunyoros, de olykor türelmetlen, elbizakodott, hirtelen haragú, egyébként szabadgondolkodó, ravasz és ügyeiben olykor titokzatos. Tehetségesnek és szellemesnek hiszi magát. Giton ugyanis gazdag ember.

Phédon szemei beesettek, arcbőre ragyavert, teste szikár, orcája sovány; keveset alszik és éber szelleme elkalandozik álmodón, s bár szellemes, úgy néz ki, mint az ostoba. Nem mondja el azt sem, amit tud, és hallgat, pedig tudna közölni dolgokat; s ha olykor mégis előad valamit, beszéde ügyetlen és bukdácsoló; azt hiszi, terhére van az embereknek. Beszéde száraz és rövid, nem köti le az embert, mert nincs benne kedély. A más szavára lelkendezve és mosolyogva, készséggel osztja véleményét. Fut, repül, hogy az embereknek kis szolgálatokat tehessen, és magatartása szolgálatkész, hízelgő s buzgólkodó. Ügyeiben szeret titokzatosnak látszani. Néha hazudik, különben babonás, kételkedő és félelemmel teli. Járása lágy és könnyű, mintha attól tartana, hogy nagyon is rátapos a földre; szemlesütve jár, s nem mer az arcokba nézni. A társaságban nem csatlakozik a beszélgetőkhöz, inkább hátuk mögé áll, lopakodva, hogy kihallgassa szavaikat, de sürgősen elvonul, ha észreveszik. Mintha egyáltalán nem foglalna el helyet, vagy mintha ilyenre nem is tartana igényt. Behúzza a vállait, kabátját összehúzza, s hogy ne lássák, kalapját szemébe csapja. Nincs olyan zsúfolt utca vagy forgalmas csarnok, ahol ne surranna át észrevétlenül. Ha hellyel kínálják, az ülés szélére ül, halkan és hibásan beszél, pedig őszintén szól a közügyekről, a korra méltán haragszik, s jogosan elégedetlen a miniszterekkel és a kormánnyal. Száját csak válaszra nyitja ki, de köhint előbb, és orrát a kalapja alatt fújja. Ha köp, majdnem magát találja el, és ha tüsszentenie kell, vár, míg egyedül marad, de ha az mégis társaságban esik meg vele, senki sem veszi észre a dolgot. Senki sem üdvözli, és felköszöntésben sincs része soha. Phédon ugyanis szegény ember.

[

A hagyomány szerint a rómaiak kétszer is elhívták az eke szarvától Cincinnatust, hogy segítsen az örök városnak: hol az ellenséggel szemben, hol egy éhséglázadás közepette. Eleget tett a kérésnek, odahagyta tanyáját, fölvette a szenátus által neki adományozott és korlátlan hatalommal járó diktátori címet, és megoldotta a problémát. Utána előjogairól lemondva, azon nyomban visszatért a birtokára egyszerű polgárként földet művelni. A haza megmentője természetesnek tartotta, hogy a hívó szóra fölhagy szeretett tevékenységével. És az is természetes volt számára, hogy feladata elvégzése után ott folytatta, ahol előtte abbahagyta. Nem vágyott magasabb polcra. Tudta, minél feljebb jut az ember; annál nagyobbat eshet. Dicséretes erény. „Római jellem” – mondták rá a kortársak, majdnem két és fél évezreddel ezelőtt. Megmentőből, diktátorpalántából ma sem szenved hiányt a világ, legtöbbjüket hívni sem kell, pláne nem az eke szarvától. Jönnek maguktól is. Csak aztán hiába küldené őket a köz, sehogyan sem akaródzik menniük. A haza „megmentése” egyesek számára közhivatás, fizetett állás, előnyökhöz juttató hatalom.

Szaniszló Ferenc, Metro, 2005. szeptember 30. (4. oldal)

[

Nyolcvanéves lenne, de tíz éve nincs már köztünk. Zseni volt, a kegyelemben fogantak közül egy. Akik ismertük, tudtuk ezt, és elnéztük a kedvessége, udvariassága mögött megbúvó furcsaságait is. Uzsoky Miklós nevét valószínűleg kevesen ismerik, bár hozzá fűződik egyebek között az első magyar tévéadó, vagy a hosszú évekig Magyarország egyik legkitűnőbb exportcikkének számító mikrohullámú távközlési rendszer kifejlesztésének irányítása. Azt mondta róla egy Amerikában a világhírig eljutott egykori munkatársa: „ismertem vagy tíz Nobel-díjast, de igazi zsenit csak négyet-ötöt. Uzsoky köztük volt... Mégsem lett belőle akadémikus, mert nem bíbelődött az alapfokot jelentő kandidátusi cím megszerzésével sem. Minek, ő sokszorosan többet tudott, mint a derék bizottságok. Talán, ha 1956-ban ő is elmegy, ahogyan egyes agyonajnározott sportolóink odébbálltak az olimpiáról, ma eggyel több lenne a magyar Nobel-díjas. Nem lett akadémikus Uzsoky, nem is emlékeztek meg róla, illetve kevesen. Tanítványok, egykori munkatársak, mondhatni, szűk családi körben. Nem jelent meg róla megemlékezés, hiszen „csak” egy alkotó tudós mérnök volt, akihez nem fűződik botrány, szenzáció.

Az ám, hazám! Bizony nem becsülöd a zsenijeidet! Hiszen nem érdemelt egy érdemérmet sem a világszerte ünnepelt tudós mérnökóriás, Mosonyi Emil a napokban betöltött 95. születésnapján. Pedig az ő nevét hordozza egy nagy világszervezet nemzetközi díja is, több mint 40 országban magasra becsült szakértő, születésnapjára távoli földrészekről is eljönnek ünnepelni őt. Hány nagy emberünkről mondhatjuk el ugyanezt? Fogadott hazája, Németország igaz megbecsülésben részesíti, de a mi hivatalos nagyságaink úgy vélték, Mosonyi Emil (többek között a Tiszalöki vízlépcső tervezésének és kivitelezésének vezetője, egyetemi tankönyvek írója) nem méltó egy olyan kitüntetésre sem, amit minden főosztályvezető megkap nyugdíjba vonulásakor. Bizony ha­zám, nem bánunk jól szellemi nagyjainkkal, holott az ő szellemük, az ő munkájuk nyomán terem a jólétünk. A minap a Magyar Mérnök Akadémiában panaszolták társaim, nemigen tudunk elég publicitást szerezni a mérnöki munkának, az elért eredményeknek. A tudás, a hozzáértés minő lekicsinylése, hogy ha kényes kérdések kerülnek szóba, legyen az klímaváltozás vagy az atomerőmű üzemidejének meghosszabbítása, többnyire nem szakértőt hívnak meg, nem őket kérdezik, hanem a mindent csak ellenző, nemegyszer igencsak tudatlan, de annál hangosabb tüntetőket.

Lázadoznak a tudósok, úgy vélik, kevés a pénz az alapkutatásokra, nincs elég modern műszer, és ami van, azt sem tudják fenntartani. Félő nagyon, hogy elmennek a legjobb fejek. Az ugyan inkább előny, ha elmennek né­hány évre, mert ha visszajönnek, sok új is­me­rettel gaz­da­gítanak minket. Ám ha vég­le­gesen odamaradnak, ha más országok él­vezik tu­dásukat, ha má­sutt gaz­da­god­nak az eredményeik­ből, az nem baj, az tra­gé­dia. Csuda nagy divat lett manapság az in­nováció. Az első tíz között szerepel politikusaink frázis-szótárá­ban. Más kér­dés, hogy magá­tól nem lesz meg­újí­­tás, verseny­ké­pesség. Ah­hoz bi­zony kimű­velt em­berfők kelle­nek. Akiknek itt­hon tar­tása, meg­be­csülése nem csak pénz­kérdés. Persze az is, nehogy már azt gondolja bárki hivatalos ember, hogy ráfordítások nél­kül is jön a ha­szon! De a megbecsülés, a tisztelet­adás nem ke­vés­bé lénye­ges. Ezért is kellene méltón megünnepelnünk alko­tó nagy­ja­in­kat.

Szentgyörgyi Zsuzsa, Metro, 2005. december 20. (4. oldal)

[

2004-ben a Digitális Irodalmi Akadémia honlapját naponta 6460-an keresték fel. Ennyien voltak kíváncsiak a havi 250 ezer forintos jogdíjátalányban részesülő kortársszerzők műveire[48]. Nagy a való­színűsége azonban annak, hogy a látogatók többsége nem a 63 kortárs szerző 660 kötetét töltötte le, hanem a mellettük megtalálható 36 klasszikus költő 10 922 művét. A Magyar Elektronikus Könyvtár látogatóinak száma viszont naponta 40 000. (Ebben az adatban nincsenek benne a külföldi tükörszerverekről való letöltések, amelyek legalább 15%-kal növelik ezt az értéket.) Ennek ellenére a MEK-re feltett művek szerzői semmilyen jogdíjban, támogatásban nem részesülnek. Az ő művüket mindenki ingyen használja. Maga a könyvtár is vegetál. A kulturális tárca egyáltalán nem segíti a MEK tevékenységét. Üzemeltetőjétől, az Országos Széchenyi Könyvtártól tavaly 400 millió forintot vont el a kormány. Már ott tartanak, hogy a villanyszámlájukat sem tudják kifizetni. A MEK szerverét működtető rendszergazda munkabérét hónapok óta nem folyósítják.

A MEK nagy népszerűsége nem az ingyenességnek tudható be, mivel a DIA könyvállományát is ingyen tölthetik le az olvasók. A látogatók száma közötti nagyságrendnyi eltérés az olvasók értékítéletének tudható be. Az átlagembert nem érdekli, hogy a szerző tagja-e az Írószövetségnek, vagy van-e ismerőse, támogatója a DIA ösztöndíj-odaítélő ku­ratóriumában. Őket csak egy dolog érdekli: a mű színvonala, információtartalma. Ennélfogva a MEK szerzői között olyan is van, akinek a könyveit egymagában többen töltik le, mint a DIA összes kortárs szerzőjének műveit. Eközben ez a szerző nyomorog és éhezik, mert a napi 14 órai munka mellett nem tud állást vállalni, nem tudja a megélhetését biztosítani.

Jellemző a DIA bennfentességére, haveri alapon való működtetésére, hogy Kertész Imre sem volt tagja ennek a testületnek. Csak a Nobel-díj odaítélése után vették fel őt gyorsan a tagjaik közé, és ezt követően került be a Sorstalanság és a többi műve ebbe a könyvtárba. A nemzetközi elismeréséig tudomást se vettek róla. 1973-ban Kertész Imre Sorstalanság című regényét azzal utasította el a kiadó, hogy: „Az élményanyag művészi feldolgozása nem sikerült, a hős érthetetlen, különc módon reagál az eseményekre.” A magyar könyvszakma még ma is itt tartana, ha a Nobel-díjat odaítélő bizottság nem vélekedik másként erről a műről.

[

Magyarország a reformok országa. A reformoké, amelyek nem történnek meg. A reformoké, amelyek a végtelen mennyiségű míves gondolat és nagy ívű elképzelés ellenére soha nem valósulnak meg. Sokak szerint mi csak beszélni tudunk, cselekedni nem. Csupán egy dologban értünk egyet: a változásokat va­laki más­nak kell csinálnia, nem nekünk. Mivel mindenki ezt gondolja, nem marad senki, aki vállalná a vál­tozásokkal járó ál­dozatot. Így aztán nem történik semmi. A nagy szavak elszáll­nak, és ma­­rad a tehetetlenség, a tespedés. Pedig nagyon sok át­gondolt, szak­szerű, igazságot ke­reső, job­bító szándékú, az or­szágot törté­nel­mének összefüg­géseiben ke­ze­lő gondolat, kon­cepció lát nap­vilá­got. Manapság a nagy átala­ku­lá­­sok korát éljük. A társadal­mi vál­tozásokhoz szeml­életi vál­to­zás­ra van szükség. Elkerül­he­tet­len az emberek önmagukhoz és környezetükhöz fű­ződő vi­szo­nyá­nak átalaku­lá­sa. A társa­da­lom pedig mi ma­gunk va­gyunk, az egyének és különböző mó­don szer­veződő közössé­ge­ink. Vagyis saját magunkban kell, hogy kezdődjön a folya­mat, an­nál is inkább, mert a tör­té­ne­lem kevés felülről, kívülről meg­való­sított átfogó társadalmi változást jegyzett fel. Annál több alulról szerveződő békés vagy éppen véres mozgalmat, harcot, fejlődési folyamatot: vallások létrejöttét, művészeti irányzatok és divatok megszületését, társadalmi és gazdasági rendszerek átalakulását, az erkölcsök, az illem és szokások kialakulását, módosulását, technológiai váltásokat.

Természetesen ezeknek a változásoknak voltak ideológusai, élharcosai, vezetői, de többnyire csak azok nevét ismerjük, akik el tudták érni az érintett közösség többségének szemléleti változását, aktív részvételét; azt, hogy magáénak érezze, elfogadja a változást. A reformok kezdeményezői megérezték a változás időszerűségét, irányát, és felismerték, hogyan mozgósíthatóak az ehhez szükséges energiák, de a változást nem ők hajtották végre, hanem mindenki, aki követte őket. Konfucius, Buddha, Jézus, Mohamed, és napjainkban Gandhi. Talán ő fogalmazta meg a legjobban a jelenség titkát, amikor azt mondta, hogy „Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz.” A sikeres vezetők is magukon gyakorolták a változást, mielőtt követőket kerestek volna. Majd a követőik, tanítványaik is így tettek, mielőtt mások meggyőzésébe kezdtek. Gondolataik azért hullottak termékeny talajra, mert hallgatóságuk felismerte, hogy saját maga is a változás részévé kell váljon, azt helyette nem „csinálja meg” senki. A társadalom művelt, nyitott szemléletű rétegeiben már zajlik egy átalakulási folyamat, de ez egyelőre nem terjed, nem jut el a tömegekhez. Pedig ajánlatos lenne utat engedni a pozitív kezdeményezéseknek. Nem lenne jó megvárni, hogy minket is külső kényszer térítsen észhez, lényegesen nagyobb áldozatokkal.

Jaksity György, Népszabadság – Hétvége melléklet, 2006. január 14. (1. oldal – részlet)

[

A XIX. század végén Budapestet Kelet Párizsának nevezték. Egymás után épültek a szebbnél szebb paloták. Ebben az időszakban épült a Duna partján a világ legszebb országháza, a nyugati turisták által is irigyelt Operaház, a Balettintézet, az Iparművészeti Múzeum, a Gresham palota, a Szent István székesegyház, a Mátyás templom és számtalan kávéház. Köztük a New York palota, ahol világhírű írók, festők, képzőművészek szívták magukba a magyar főváros különös hangulatát. Hol vagyunk ma már ettől. Utoljára a rendszerváltás előtt volt elviselhető ez a város.

 

Budapesten nőttem föl, és szerettem is itt élni. Ennek kerek húsz éve. Azóta megváltozott a város. „Világváros” lett, és „liberális”. Én pedig kimenekültem innen. Csak sajnos a munkám miatt kénytelen vagyok visszajárni. Ilyenkor mindig összefacsarodik a szívem, de nem azért, amiért húsz évvel korábban. Tegnap például ballagtam a Rákóczi úti szmogban, és figyeltem a felfagyott aszfalton bukdácsoló svájci turistákat. Tűnődtem, vajon milyen véleményt alkothatnak rólunk, miközben megkerülik azt a maga alá vizelő hajléktalant, aki az egyik tönkrement üzlet teleplakátolt kirakata alatt fetrengett, és borgőzös hangon szidalmazta őket? Mit gondolnak a kutyahugyos sarkokról, a cipőtalpak alatt szétkenődő, zsíros ürülékről, a házmesterek által évtizedek óta nem takarított utcaszakaszokról? Mit gondolnak azokról a boltosokról, akik eltűrik, hogy kirakataik körül firkák rondítsák a falat? Mit gondolnak az ódon épületek architektúráját agyoncsapó, olcsó hulladékot árusító kínai üzletek gagyi portáljai vagy a homlokzatokat szétbarmoló légkondicionálók láttán? Milyen országkép alakul ki a soha karban nem tartott köztéri bútorok, az alvilági nyomortanyákká változó aluljárók, sőt az egész zöldmentes gyermek- és család- és idősellenes környezet láttán? Mindenütt azt érzem, hogy már azok se szeretik ezt a várost, akik még itt élnek. A svájciak joggal kérdezhetik, vajon van-e fogalma esztétikai minőségről annak a városvezetőnek, aki „utcaművé­sznek” becézget unatkozó kamaszokat, akik festékes szóróflakonjaikkal úgy „önmegvalósítanak”, hogy közben tönk­re­teszik mások tulajdonát? Milyen benyomásuk lehet a városról, amelynek még a Nagykörútján is haldokolnak az üzletek. Ahol a politikusokat lefizető beruházói tőke diktálja a város fejlődését, és nem a várostervező szakemberek? Hová lett az a város, ahová még jó volt hazajönni húsz éve? Amikor még volt miért szeretni, pezsgő és emberi volt?

Bartók László, Metro, 2008. február 21. (4. oldal – részlet)

[

Sokan teszik fel manapság azt a kérdést, hogy: „hol rontottuk el?” A médiában bölcs közgazdászok és pénzügyi szakemberek ta­lál­­gatják, hogy „mit csinálunk rosszul?” Odáig már eljutottak, hogy nem a vi­lággazdasági vál­ságot hibáztatják egy­re szaporo­dó bajainkért, mert a válság min­den országra egyformán kihat. En­nek ellenére más államok las­san ki­evic­kélnek a recesszióból, mi viszont egyre mélyebbre süllye­­dünk a mo­csár­ban. Csak csil­lagászati össze­gű világ­banki hi­te­lek segítségével tudjuk fenn­­tart­ani magunkat ideig-óráig, de azt senki sem tudja, hogy ezeket a kölcsö­nöket miből fogjuk visszafizetni. Az évtizedekkel ez­előtt felvett hitelek ka­matait sem tudjuk már törleszteni, ezért egyre sö­tétebb jövő rajzolódik ki szá­munk­ra.

Tanácstalanságunk közepette ke­ve­sen gondolnak arra, hogy bajaink okát a múltunkban keressük. A jö­vőnket mindig a jelenben alakítjuk, ezért pil­la­natnyi helyzetünk korábbi tetteink következménye. Évtizedek óta számos újságíró és számtalan újságcikk szól arról, hogy „lapáttal szórjuk ki legjobb találmányainkat az ablakon”, egyáltalán nem be­csüljük szellemi értékeinket. Miután világszerte elismerik a magyar szak­emberek tehetségét, mi ebből sem­mit sem profitálunk, mert nem en­gedjük érvényesülni szellemi nagy­jainkat. Elgáncsoljuk, tönkretesszük, vagy világgá kergetjük őket. Aki nem menekül el innen időben, az vagy elmegyógyintézetbe kerül, vagy az utcára, ahol hajléktalanként tengetheti az életét, amíg egy hideg, téli éjszakán meg nem fagy valamelyik parkban.

Ezzel a magatartással azonban nem csak magunknak ártunk, hanem a világnak is. A tehetség isteni adomány, melynek elherdálása világunk, sőt az egész univerzum elleni bűntett, amit a Teremtő sosem bocsát meg nekünk. Mi évtizedeken át folytattuk ezt a gyakorlatot, és most a „tettek fája termőre fordult. Megérett a gyümölcs”, így most kénytelenek vagyunk megenni. Bármennyire keserű, lenyomják a torkunkon. Most bűnhődünk korábban elkövetett bűneinkért. Okulásunkra emeljünk ki egyet a több ezer eltékozolt találmányból, tönkretett életből:

 

Dr. Sárvári István családjának története hosszú évtizedekkel ezelőttre nyúlik vissza. Mint a népmesék legkisebb fia, a Sárvári dinasztia is minden akadályt legyőzve váltotta valóra saját tündérmeséjét. Az ígéretes kezdetek után azonban jött a hideg zuhany, a történet pedig rémálommá változott. A nagyapa, Sárvári István éppen hazatért az első világégést követő olasz hadifogságból, és családot alapított Zsana-pusztán, az Alföld kellős közepén. Burgonyát kezdett termeszteni, szíve minden jóságát beleadva. Jó eszű parasztember lévén hamar rájött arra, hogyan lehet a lehető legjobb minőségű vetőburgonyát előállítani, és el is látta vele a környék minden gazdáját. István fia már kisgyermekkorában különös érdeklődést tanúsított a burgonya termesztése iránt, jó szemmel figyelt meg mindent, majd a burgonya nemesítésébe fogott, miközben elvégezte az agrártudományi egyetemet Gödöllőn.

– Édesapám hamar észrevette, hogy a rendszeresen pusztító fitoftóra, illetve a különböző vírusok és a kártevők által hordozott betegségek az azokra fogékony burgonyákban hatalmas károkat okoz­nak. Egy-egy betegség akár a várható termés felét is képes tönkretenni. De a vadburgonyafajok ta­nul­mányozása közben arra is rájött, hogy bizonyos rezisztenciák kialakítása lehetséges, így a nö­vény saját magán belül, genetikailag is képes ellenállást kifejteni ezekkel a betegségekkel szemben – mesél a kezdetekről dr. Sárvári István, aki a sorban a második generáció egyik képvi­selője a csa­ládban. – A nemzetközi génbankoktól megkapta az általa kiválasztott kilencféle vadbur­go­nyafaj min­táit, majd annak ellenére kezdett bele kísérleteibe, hogy a nála jóval tapasztaltabbnak tűnő aka­dé­mikus szakemberek nem sok jövőt jósoltak neki, mondván, hogy a világ nemesítői már megol­dották volna a rezisztens fajták előállítását százötven év alatt, ha az lehetséges lenne.

A rezisztenciára történő nemesítés, vagyis a növények ellenálló képességének növelése ekkorra már 150 éves múltra tekintett vissza szerte a világon, mégsem sikerült elérni a kívánt eredményt. A krumpli nemesítése ugyanis korántsem egyszerű feladat. Új burgonyafajtát csak a virágain keresz­tül, az úgynevezett keresztezéses módszerrel állítanak elő, és a genetikai lehetőségek már a megfo­ga­nás pillanatában eldőlnek. Később ezekbe csak mesterséges indukált mutációval vagy GMO-tech­nikával lehet beavatkozni. A burgonya négyszeres kromoszómakészletének köszönhetően azonban olyan nagy a genetikai hasadás lehetősége, hogy ha a világ valamennyi nemesítője csak egyetlen szülő­párral folytatna keresztezéseket, akkor mintegy 473 milliárd év alatt merülne ki minden genetikai variáció, ami százszorosa a Föld jelenlegi korának.

A több évtizedet jelentő nemesítési projektek általában az idő hiányába buknak bele. A neme­sí­tőknek nincsen elég aktív életidejük a húsz-huszonöt évnél hosszabb nemesítési időt felölelő programokat megvalósítására, hiszen mire beletanulnak a szakmába és vezető beosztásba kerülnek, rendszerint már a negyvenes éveiket tapossák. Az elődök konkurenciának tekintik utódaikat, ezért nem hagyják rájuk eredményeiket. Így minden generációváltásnál, elölről kell kezdeni mindent.

Ezzel szemben dinasztikus nemesítés előnye, hogy az eredményeket hiánytalanul megkaphatják a leszármazottak, sőt olyan szakmai fogásokat is örökül kapnak, amelyeket sehol sem tanítanak.

– A hivatalosan támogatott nemesítés bizonytalanságának eredményeként a magánnemesítés családunk hobbijává vált. Magánkertekben, bérelt területeken termesztettünk, máskülönben ki lettünk volna szolgáltatva a pénzadományozók kényének-kedvének. Édesapámnak kilenc vadburgo­nya­fajból sikerült létrehoznia első nagy ellenálló képességű fajhibridjeit úgy, hogy többszöri visszakeresztezéssel a vad tulajdonságokat kiiktatta, de a rezisztenciát megőrizte. A hetvenes évek közepén sokszoros visszakeresztezés eredményeképpen „Magyar rózsa” néven jött létre az egyetlen olyan burgonyafajtánk, amelyet ha­talmas ellenszélben, nagy harc árán sikerült fajtaelis­merésben részesíttetnünk – folytatja a történetet ifjabb Sárvári István.

Ahhoz, hogy megértsük, miért is volt olyan körülmé­nyes a Magyar rózsa elis­mer­­tetése, vissza kell ug­ranunk az időben az 1960-as ’70-es évek fordulójára. Ebben az időszakban a hazai krumpli­termesztés alapját jelentő ve­­tő­bur­gonya előállítása az úgy­neve­zett holland minta alap­ján, a szár­fel­húzásos techno­lógiával folyt, hi­szen ez volt az egyetlen véde­kezési lehe­tő­ség a le­véltetvek által ter­jesztett le­vélsodró vírus el­len. Eszerint a levéltetvek in­­vá­zióját követő tíz napon be­­lül meg kellett semmi­sí­teni a bur­gonya lombját, ne­hogy a levél­tetvek által ter­jesztett vírus­be­teg­ség a gumó­ba kerüljön – az­zal ugyanis a sza­porítóanyag vég­­leg megfertő­ződik, és örök­re alkalmat­lan­ná válik a továb­bi sza­­porítás­ra. Az állam a szár­felhú­zást, mivel terméski­esés­sel járt, 25 százalékos dotáció­val ju­tal­mazta, hiszen így érté­kes és mi­nőségileg megfelelő sza­­porí­tó­anyaghoz juthattak a ter­melők.

Az 1968-as „Új gazdasá­gi mechanizmus” bevezeté­se azonban nem várt akadá­lyokat állított a magyar cso­da­krumpli elé, de más nö­vényfajok nemesítői is sokat tudnának mesélni erről. A magyar gazdaságot részben megnyitó rendelkezések a nyugati ér­dekszféra számára új piacokat jelentettek. A magyar állami irányítás ismeretlen okok miatt meg­szüntette a szár­talanítási felárat, aminek következtében egyetlen termelő sem végezte el a szár­talanítást. Ennek következtében alig négy esztendő alatt teljesen szabványon kívülivé vált a teljes magyar vetőburgonya-készlet, ami az or­szág burgonyatermelésének 90 százalékát adó hazai fajtákat is kivégezte. A nyugati burgonyakeres­kedők ekkor felajánlották, hogy segítenek a magyar gaz­dákon. A külföldi nemesítésű fajtáik vető­gumó­jával, technikával, gépparkkal látták el őket. Ez igencsak széles felvásárló piacot biztosított a segítő­kész külföldi partner számára, amit a Magyar Népköztársaság még 70 százalékos állami támogatással is megfejelt. Az új fajták megjelenésével szinte egy időben törölték a fajtalistáról az addigi magyar nemesítésű fajtákat (gülbaba, Kisvárdai rózsa stb.). Így a teljes magyar krump­li­termesztés az új, külföldi érdekektől vált függővé. A külföldi érdekek hegemóniája a mai napig tart.

– Ilyen politikai és gazdasági környezetben szerettük volna bejegyeztetni első rezisztens neme­sítésű fajtánkat, a Magyar rózsát, de folyamatosan beleütköztünk a külföldi érdekeket szolgáló, magyar hatóságok által épített falakba, ami érdekes módon csak a magyar nemesítést sújtotta – mesél az első komoly nehézségekről a burgonyanemesítő család egyik meghatározó képviselője. – Az 1970-es évek vége felé már nem tudták tovább akadályozni a Magyar rózsa fajtánk jegyzékbe vételét, ám abban a pillanatban, ahogy regisztrálták, megindult a támadás ellenünk és a fajta ellen, hogy megakadályozzák az elterjedését. Három évig szélmalomharcot vívtunk, próbáltunk meg­felelni minden új előírásnak, ám végül feladtuk. Úgy döntöttünk, hogy ha túl akarjuk élni, akkor meg kell hajolnunk a túlerő előtt, és illegalitásba kell vonulnunk saját hazánkban. Ettől kezdve többé semmiféle olyan információt nem hoztunk nyilvánosságra, amely a külföldi érdeket sértette volna.

A Magyar rózsa elismerése hatalmas pánikot okozott a burgonyapiacon. Az addig ismert nyugati nemesítésű fajták mind a „fogékony fajták” köréhez tartoztak. Az évszázados rezisztencianemesítés ellenére ugyanis még ma is olyan fogékony fajták uralják a világ burgonyatermesztését, amelyek hatalmas, 30-50 százalékos terméskiesést mutatnak egyetlen évi termesztés után, főleg a leromlást okozó betegségek által jobban sújtott térségekben. A biztos bevételre alapozva egyik vetőanyag-forgalmazónak sem állt érdekében ellenállóbb vetőburgonyát piacra dobni, hiszen így a termelők­nek minden évben fel kell újítaniuk a vetőburgonya-készletüket, meg kellett vásárolni az újabb adag fogékony burgonyát. A krumpli szinte az egész világon alapvető élelmiszernek számít, ennél na­gyobb üzlet talán nincs is.

Erre egy szinte ismeretlen családi nemesítés eredményeképpen létrejön néhány olyan széles spek­trumú rezisztens burgonyafajta, melyek nemcsak a vírusoknak állnak ellen, hanem a fitoftóra változékony biotípusaival szemben is. Permetezni sem kell őket, ráadásul még a tárolási vesztségeik is elenyészőek. Ez tönkremenetellel fenyegette a vetőburgonya-ágazatban tevékenykedőket.

– A külföldi érdekek eluralkodásának időszakában egy magyar szövetkezet megkeresésére ne­mesítettem burgonyát. 1982-re a vírusrezisztens Magyar rózsa fajtából 510 tonna, nullaszázalékos fertőzöttségi arányú vetőburgonyát állítottunk elő. A Vetőmag Vállalat – amely akkoriban a magyar vetőmagimportot teljes egészében uralta – azonnal felajánlotta a szövetkezetnek az import burgo­nya országos terjesztésének tíz százalékát, amiért a szövetkezet évek óta harcolt, de csak azzal a feltétellel, hogy megsemmisíti az 510 tonna Magyar rózsa vetőgumóját. A szövetkezet rögtön elfogadta az ajánlatot. Kihordták az erdőbe, és hagyták megfagyni ezt a hatalmas mennyiségű, jó minőségű krumplit – avat be dr. Sárvári István a kommunista idők alatt elszenvedett nemtelen tá­ma­dásokba.

– Ha ugyanis ez a vetőanyag-mennyiség kiszabadult volna a szövetkezeti területről, semmi nem állíthatta volna meg a sikerét.

A fentieket tekintve nyilvánvalóan komoly érdekek játszottak szerepet abban, hogy ez a magyar találmány ne kerülhessen nyilvánosságra. A történet itt vesz drámai fordulatot.

– Az 1970-es évek második felében, amikor a magyar vetőanyag-behozatalt kellett újratárgyalni, egy hónap leforgása alatt édesapám ellen egy, ellenem négy merényletet kíséreltek meg ismeretlen tettesek, amit lehet, hogy csak drasztikus figyelmeztetésnek szántak, mert valami csoda folytán életben maradtunk. A keszthelyi burgonyakutatási intézetben, amelynek édesapám akkoriban a vezetője volt, rejtélyes módon az összes fóliaházban elképesztően nagy mennyiségű fonálféreg­cisz­tát talált a hatóság, így lehetővé vált több millió hibridnövényt megsemmisíttetni, amely a nemesítés kiinduló anyagát képezte. Érdekes módon minden fóliaházban – amelyekbe kívülről sohasem vittek be burgonyagumót, amivel bekerülhetett volna egy-egy rátapadt ciszta – olyan mennyiséget talál­tak, ami ugyanolyan koncentrációban volt jelen az egy éve használt házban is, mint abban, amit már tíz éve használtak. Csak el kellett szórni a cisztákat a földön, a többi már a természet dolga volt, és egy éber megfigyelőé.

–  Van még?

– Van. Tavaly hasonló indíttatású eset történt szintén Keszthelyen, miután kezdett teret nyerni több keszthelyi fajta termesztése. Ezúttal olyan baktérium jelent meg a vetőburgonya-szaporító területükön, amelyik szintén karanténlistán van Magyarországon. A szakmai megállapítás szerint az öntözővízzel került be a burgonyaterületre a baktérium.

–  Ez lehetséges?

–  Ez a baktérium nálunk nem honos és vízben nem is szaporodik.

–  Akkor hogyan került oda?

– Legfeljebb az öntözőszivattyúhoz juttatva jelenhetett meg a burgonyatáblán. Nem érdekes, hogy a piszkos munkát a magyar hatóságokkal végeztetik el? – teszi fel a költői kérdést dr. Sárvári István.

Az 1990-es években Erdélyben végeztek összehasonlító kísérleteket a rezisztens Sárvári- és a fogékony külföldi fajták között. Néhány skót kutató is kíváncsi volt a kísérletekre. Meglepetésként érte őket a tény, hogy egy kivétellel minden burgonyafajtát tönkretett a fitoftóra. Ez az egy a miénk volt. Mintát kértek, majd két éven át próbáltak rájönni a titokra, sikertelenül. A vizsgálatok végén megállapították, hogy a világ legellenállóbb fajtáját vizsgálták. Ekkor a külföld ismét segítséget ajánlott, ezúttal egy magyar magánvállalkozásnak.

– 1996-ban egy dán mezőgazdasági vállalat, két skót magánszemély és a mi családi vállal­kozá­sunk egyharmad-egyharmad arányban Sárpo, azaz Sárvári Potato néven létrehozott egy vállal­kozást. A mi feladatunk a szellemi munka, a kutatások, a nemesítés volt, a dánok a pénzügyi támo­gatást, a skótok pedig a nemzetközi kutatások és kísérletek megszervezését vállalták magukra – mesél az ígéretesnek tűnő kezdetekről Sárvári úr. – Két év után azonban új kereskedelmi igazgatója lett a dán cégnek, aki igyekezett elbagatellizálni minden eredményünket. Egyoldalú tőkeemeléssel próbálta meg kitúrni skót társát a Sárpo Kft-ből, a család genetikai bázisát pedig el akarta venni tőlünk, ám szerencsére az akkori magyar társasági törvény módosításai megakadályozták ebben.

A cégen belüli harcokban Sárvári István családja igyekezett a mérleg nyelve maradni, hiszen két sokkal tőkeerősebb vállalkozás bármelyikével szemben, egyedül maradva, esélytelen lett volna a fennmaradás. A folyamatos finanszírozási problémák és ellenségeskedések után áthidaló megol­dás­ként Skóciában létrehoztak egy alapítványt, amely szűrőként funkcionált volna ebben az indulatok­tól forrongó érdekháromszögben. A Sárvári Kutatási Alapítvány (Sárvári Research Trust) nonprofit jelleggel működik, az eredeti elképzelés szerint, neves szakemberek segítségével közvetítve a magyar kutató és a tőkével rendelkező társtulajdonosok között.

–  Az alapítvány elnöksége a mai napig nem állt fel. Így visszatekintve az egyetlen pozitívum, hogy sikerült munkánknak megnyerni dr. David Shaw-t, a nemzetközi hírű fitoftóra-kutatót. Az ő munkája, kísérletei, publikációi, és a világ minden tájáról érkező tanítványainak hála, a Sárpoburgo­nya­fajták világhírre tettek szert – folytatja a történetet Sárvári István.

A cégen belüli ellentétek azonban a sikerek ellenére sem múltak el. A dán fél megtagadta a finan­szírozást. Év közben azonban nem lehetett már leállítani a kísérleteket, hiszen akkor a genetikai állomány is örökre veszendőbe ment volna. A skótok folyamatosan biztatták a családot, hogy kere­sik a lehetőségét, hogy folytatható legyen a finanszírozás, csak tartsanak ki. A kutatásokat abban az évben végül hitelekből kellett fedezni. A skót fél pedig elfelejtette értesíteni a családot, hogy még­sem finanszírozza tovább munkájukat.

– A kényszerből felvett kölcsönök tekeredtek most a nyakunkra, mert utólag kiderült, hogy a két fél mégsem tudott megegyezni a folytatásról, és a támogatásuk is abbamarad. A gazdasági válság miatt kénytelenek vagyunk eladni a telepünket, hogy annyi pénzünk legyen, amiből az adósságot, rendezzük, és lehetőségünk legyen a folytatásra –  meséli kissé reményvesztetten a kutató. – Most is csak vergődünk, mert az a burgonyamennyiség, amit a Magyarok Szövetségének hathatós és önzetlen segítségével el tudunk adni, csak a napi számlák kifizetésére elég, de ha elfogy, akkor már arra sem lesz pénzünk. Tíz családtól kellett megvonnunk a megélhetés egyetlen lehetőségét, mert nem tudtuk a bérüket kifizetni. A bankkal szemben már így is több hónapos csúszásban vagyunk. Idén már arra sem volt pénzünk, hogy elültessük a következő évi veteményt, ami veszélyezteti több évtizedes munkánk eredményét.

Pedig a Sárpo „Míra” fantázianévvel jelölt burgonyája világszerte nagy elismerésnek örvend. Termesztik is Európa-szerte, Afrikában, sőt Ázsia egyes részein is kísérleteznek vele, termőterülete egyre nő. A nemesítésre vonatkozó szellemi jogdíjak azonban valahogy elvesztek a sok belharc közepette. Újra kellene tárgyalni a szabadalmi jogokat, ám a perre sincsen elég pénzük. Ördögi kör.

– A mi rezisztencianemesítésünk a vegyszerfelhasználás ellen harcol, ami persze vegyipari érde­keket is sért. Mi több generációs áldozatos munkánkkal folyamatosan csak érdekeket sértünk azzal, hogy rezisztencianemesítéssel foglalkozunk. Ezért is kellett illegalitásba vonulnunk, és ezért tartunk most ott, hogy közel hetven év munkája veszendőbe mehet – elemzi a problémát Sárvári István. – Mi soha nem mertünk a génmódosításhoz nyúlni, bár lehetett volna. De a látszólag könnyebb eljárás több problémát okoz, mint amennyit megold. Az ilyen bonyolult DNS-szerkezetek esetében lehetet­len előre meglátni az esetleges veszélyeket. A génmódosított élelmiszerek emberi testre, anyag­cseré­re, immunrendszerre, bélflórára gyakorolt hatása előre megjósolhatatlan. Akár két-három gene­rá­ció is eltelhet addigra, mire egyes mutációk vagy káros hatások a felszínre kerülnek. Éppen ezért a Sárvári család mindig is óvakodott a mesterséges génmanipulációtól. Sokan ugyan úgy gondolják, hogy csak így lehet a megfelelő növényeket létrehozni, ők viszont kemény munkájukkal folyamato­san cáfolnak rá a génmódosítás szükségességét hirdető dogmákra. Vannak még kihasználatlan lehe­tő­sé­gei a hagyományos nemesítésnek, csak megfelelő módon kell alkalmazni.

– Több mint negyven fajtaképes burgonyánk van talonban, ezenkívül világszerte száznál is több fajtánkkal folyik a kísérletezés. Az elmúlt évtizedek alatt, a családom 100 millió burgonyahibrid szelekciójával fejlesztette ki azokat a rezisztens fajtákat, melyek világviszonylatban több szempont­ból is egyedülállóak. Más cégek évente alig pár tízezret tudnak megvizsgálni – sorolja eredményei­ket kétségekkel küszködve. – A politikai döntéshozók felelőssége, hogy az innováció így működött Magyarországon az elmúlt évtizedekben. Pedig óriási karrier előtt állhatnánk, az ország­nak, a magyar agráriumnak milliárdokat hozhatnánk. Miért ne tudnánk a harmadik világ piacát mi kézben tartani a biotermesztés vonalán? Ezekkel a rezisztens fajtákkal ismét Európa éléskamrája lehetnénk! Miért engedjük át a kínai és az indiai piacot másoknak, amikor a mi potenciális lehetőségeink sokkal nagyobbak?

A külföldi lobbi azonban folyamatosan erősebbnek bizonyul. A magyar politikusok pedig nem tö­rődnek az ország sorsával. Az egymással szemben álló pártok csip-csup vitái, acsarkodásai elte­re­lik a figyelmüket sorsdöntő problémáinkról. A történet jelenlegi állása szerint a Sárvári család közel hét évtizedes munkája került veszélybe. A kényszerű hitelfelvétel, a támogatók meghátrálása és a gazdasági válság teljesíthetetlen feladatok elé állította Magyarország egyik legnagyobb potenciális lehetőségek előtt álló családi vállalkozását. Akik termeszteni szeretnék a vírusrezisztens Sárpo burgonyafajtákat, a következő címen vehetik fel a kapcsolatot a nemesítőkkel: isarvari@freemail.hu

Mobil: +36-30-638 4236 Fax: +36 88-415 278.

Magyar Demokrata – Gerhát Petra, 2009. június 24. (16-20. oldalak)

A cikk címe: Magyar rózsa – Egy potenciális hungarikum különös kálváriája.

[

Mind többen érzik már a saját bőrükön, hogy az ország hanyatlása, a gazdaság rohamos leépülése, széles néprétegek elnyomorodása a tenden­ció­zus ön­sorsrontás eredménye. Magyarország több ezer lehetőséget kapott a sors­tól a felemelkedésre, de jó­formán egyiket sem használta ki. Évti­zedeken át módszeresen tönkretettük a jobbnál jobb talál­má­nyainkat, csak azért, nehogy a fel­talá­ló­nak is haszna legyen be­lőle. Még a vi­lághírnévre szert tett Ru­bik-kocka által hozott kez­­deti ex­tra­profi­tot is a távol-ke­leti gyár­tók aratták le, mivel a ma­gyar ál­lam nem volt haj­landó a kül­földi sza­badal­maz­ta­tás né­hány ezer dol­lá­ros költ­ségét meg­­elő­legezni. Így nekünk csak morzsák jutottak a haszonból. Utólag már csak a mások által „lerágott csontot” szerezhettük meg. Gyarlóságaink, az innovációval kapcsolatos negatív hozzáállásunk következménye a golyóstoll kálváriája is. Ebből az egész világon ismert és használt találmányból sem lett semmi hasznunk. Sokan még a valódi feltaláló nevét sem tudják. A Nők Lapja évekkel ezelőtt megjelent cikkéből azonban megismerhetjük:

 

A golyóstoll igaz története

(golyóstollharc mindhalálig)

 

1938 karácsonyán két magyar ember, egy irodamű­szerész és egy újságíró Budapesten, a Japán kávéházban felosztották maguk között a világot. Az írásba foglalt egyes­ség szerint Goy Andor irodaműszerészé lett tizenegy európai ország, Bíró László újságíróé pedig Anglia és a ten­gerentúl. Az újságíró az egyesség megkötése után el­hagyta az országot. Előbb Párizsba ment, maid Dél-Ame­ri­kába, ahol BIROPEN-re keresztelt golyóstollal, na meg – „országai” jóvoltából mesés vagyonra tett szert. Az iro­daműszerész Goy Andor ellenben idehaza maradt, és ki­lencvenöt éves koráig, vagyis egészen a haláláig pe­res­kedett, majd teljes szegénységben meghalt. Holott ő volt az, aki a világon elsőként valóban működő golyóstollat ké­szített.

−  A férjem élete – mondja Goy Andor özvegye, Ferna asszony – különösen nehéz volt. Korán árvaságra jutott, négyévesen nem élt már sem az édesapja, sem az édesanyja. Az édesanyját egy tüdőgyulladás vitte el, ám előtte még férjhez ment, és ez a férfi olyan rendes volt, hogy amikor újból megnősült, a kisfiút elhozta a nagyszülőktől, és fölnevelte. Illetve csak szerette volna, merthogy ő is meghalt. Így maradt a kisfiú egy idegen asszonyra, akit végül olyan nagyon megszeretett. Andor ügyes kezű és éles eszű volt, az evangélikus lelkész mondogatta is, taníttatni kell, ám a nevelőanyának erre nem futotta. Aztán mégiscsak bejuttatták tanulónak egy irodagép­műszerészhez. Ab­ban az időben – figyelmeztet Ferna asszony – a finommechanika elit szakmának számított. Andor kitanulta, s első műhelyét egy udvari konyhában rendezte be. Javította az írógépeket, majd társult egy Kovalszky nevű műszerésszel, és lett egy írógép­üzemük. Szép és mutatós. Az emberek fehér köpeny­ben dolgoztak, ebédjüket az üzemi étkezdében költ­hették el, a munka végeztével pedig le is zuhanyozhattak. Az 1940-es évek Magyarországában mindez ugyancsak ritkaságszámba ment. A férjem üzemének hamarosan híre ment, és számos külföldi írógépgyár kérte arra, hogy itteni vezérképviseletüket ő vezesse. Hallott már a Wande­rer­ről? És a Continentalról? Mindegyik világcégnek Goy Andor lett a magyarországi vezérképviselője. Ennyit az előzményekről. Aztán jött a golyóstoll. A férjem 1947-ben indította el a nyo­mógombos golyóstollak gyártását. GOPEN volt a nevük. Ha akarja, mutatok magának ilyen tollat. Az első GOPEN tollak kicsit még otrombák, formátlanok voltak, mert kézzel esztergálták. De ez, amit most mutatok, már tökéletes példány, melyet a férjem nekem dedikált.

−  FERNÁCSKA. Ez van belevésve.

−  Így becézett, Fernácskának...

Tudja, a mi házasságunk ötvenöt éven át tartott, s amikor egy este, három évvel ezelőtt holtan találtam meg a fürdőszobában, úgy éreztem, megszakad a szívem.

−  Ki volt az a Bíró László, akivel a férje felosztotta a világot?

−  Bíró akkoriban szegény kis újságíró volt. Pénztelen, ám okos. Kiásott a Szabadalmi Hivatalból néhány lejárt golyóstolltalálmányt. Mert a golyóstollat már 1888-ban, 1901-ben, 1923-ban és 1924-ben is föltalálták.

−  Hogyan lehet ennyiszer feltalálni ugyanazt a dolgot?

−  Hát úgy, hogy egyik feltalált golyóstollal sem lehetett rendesen írni. Vagy összemaszatolták a papírt, vagy hamar beszáradtak. Nem volt megfelelő sem az írópaszta, sem pedig a szerkezet. Bíró kiutazott az egyik ilyen prágai feltalálóhoz, egy Klimes nevű mérnökhöz, és megvette tőle a találmányát. Úgy, hogy majd csak utólag, ha a terve bevált, akkor fizet neki. Bíró Lászlónak volt egy régi gyerekkori barátja. Ő szervezte meg a találkozót Bíró és a férjem között. Bíró beszélt a terveiről, a férjemnek pedig megtetszett az ötlet, hogy végre megszülessen a használható golyóstoll. Kieszelte a megoldást és a kísérleteket is maga finanszírozta. – 1938-at írtunk. – Bíró és a férjem szerződést kötöttek, melynek értelmében a férjem kapott tizenegy európai országot, többek között Németországot, Svájcot, Görögországot…, ahol azontúl maga értékesíthette a golyóstollakat. A magyarországi értékesítésből származó haszon kétharmada Goy Andort, egyharmada pedig Bírót illette meg. Bíró aztán, félve a háborútól s a fasizmustól, Dél-Amerikában telepedett le. S míg Európában dúlt a háború, ő forgalomba hozta a Biropent.

−  A magyar golyóstoll elnevezés a Goy szóból származik?

−  Nem, ez csupán véletlen egyezés. Egyébként a férjem is megpróbálta eladni a golyóstoll gyártási jogát. Még a háború előtt Németországba utazott, s az egyik müncheni céggel megállapodást kötött. A német gyár 1939 közepén, elsőként a világon, megkezdte a STRATOS névre keresztelt golyóstoll sorozatgyártását. Aztán jött a háború, s még véget sem ért, amikor Amerikából, Bíró vállalkozásai nyomán megérkeztek az újabb típusok. A férjem írógépüzeme a Nádor utcában volt. Közel száz munkást foglalkoztatott, az alkatrészraktára pedig olyan hatalmas volt, hogy bennük motorbiciklizni is lehetett. Aztán egy nap jöttek az államosítók. Mondták, vegye a kalapját, mert az üzem mától fogva az államé. A férjem rosszul lett, holtra vált.

−  Hogyhogy nem hagyták itt akkor az országot?

−  Ennek én vagyok az oka.

−  Ön, aki osztrák származású?

−  Annyira ragaszkodtam a magyar hazámhoz. Meg aztán egyszer már váltottam hazát, és a három gyermekünk még picike volt. Maradtunk, amit aztán később sokszor megbántam, mert olyan sok megaláztatásban lett részünk. Ugyanis megbélyegeztek minket, a férjemet kapitalistának hívták. Hiába bizonygattuk, hogy Goy Andor mindent a saját két kezével és az eszével csinált meg.

−  Mihez kezdtek az államosítás után?

−  Annak örültünk, hogy együtt lehetünk, és egészségesek vagyunk. A férjem akkor már egy másik nagy találmányán dolgozott, egy különleges nyomdai szedőírógépen. A gép a szovjeteknek is megtetszett, legyártattak a férjemmel egy teljes szériát, aztán meg ott maradt megint, állás nélkül. S mivel egyéb munkához nem juthattunk, az egyik barátunk jóvoltából egy pincében ágyterítőket festettünk. Olyan sokáig, hogy azt már el is akarom felejteni. Akkor jött az Írószerkészítő Ktsz, mely megbízta a férjemet, menjen ki Németországba, s ott vásárolja meg azt a gépsort, amellyel golyóstollakat lehet gyártani. A férjem az Írószerkészítő Ktsz egyik részlegvezetője lett, egészen kicsike fizetésért. Kötöttek vele ugyanis egy szerződést, melynek értelmében minden egyes golyóstoll után meghatározott százalékú licencdíj illeti meg. Soha nem kapta meg. Állítólag azért, mert ehhez a felsőbb szervek nem járultak hozzá. Holott a szerződés megköttetett, láthatja, itt van. Szerződések?! A férjem egyetlen országból sem kapott szabadalmi díjat. Talán, mert hosszú ideig ki sem mehetett az országból, s mire megtehette addig a Bíró-féle vállalatok mindenütt, minden nagy írószergyártónál behajtották a licencdíjakat. Sok igazságtalanság történt, amibe a férjem nem tudott belenyugodni. Egyik pert indította a másik után. Azt hitte, igaza nyilvánvaló, ám mindannyiszor csalódnia kellett. A legnagyobb csapást a nürnbergi nemzetközi per hozta. A férjem a magyar találmányokat értékesítő Licencia Vállalat jogi támogatásával pert indított a Bíró AG ellen. A per közel hét éven át tartott, s végül a Licencia vesztett. Egyesek szerint azért, mert a felperes a szocialista magyar állam volt. Mondogatták is a férjemnek, ha ő maga lett volna a felperes, akkor már évekkel ezelőtt, számára kedvező ítélettel dőlhetett volna el a per.

−  Miért nem próbálkoznak újabb perrel?

−  A férjem egész életében ezt tette. Még a halála után is jött olyan bírósági papír, hogy perköltség címén fizessek be kétezer forintot. Akkor aztán leállítottam mindent. Pedig a férjem az Írószergyártó Ktsz jogutódját, az ICO-t is perelni akarta. De én azt mondom, ennyi év után el kell fogadni a kisemmizést – a nyugalomért.                                                                                                                             

                                                                                                                           

Az ember annak fizet, akinek muszáj

 

−  Goy Andor golyóstolla volt az első olyan toll, melyet sorozatban lehetett gyártani – mondja Gáspár István, az ICO Rt. elnöke, műszaki igazgatója. GOPEN névvel került forgalomba, s gyakorlatilag ugyanazon az elven működött, mint a mai golyóstoll, vagyis a festéket a tartályból egy golyócska hozta előre. Goy Andor az ICO elődjében, az Írószerkészítő KTSZ-ben fejlesztgette tovább a tollait. Addigra persze a világon már sokfelé gyártottak Bíró László jóvoltából golyóstollat. És való igaz, ezek az írószergyárak mindig Bírónak fizették a licencdíjakat, és soha sem Goy Andornak. A dologban számomra az a legérdekesebb, hogy a Bíró-féle szabadalmi kötelezettségek nem vonatkoztak Magyarországra. Az ICO elődje például anélkül gyárthatta a golyóstollakat, hogy azért fizetnie kellett volna Bírónak. Valahol tehát elismerték az öreg Goy igazságát. És dacára az elveszített nemzetközi pernek, számos nyugati gyár úgy bánt vele, mint a golyóstoll igazi feltalálójával. Erről tanúskodnak a hozzá érkezett levelek, a róla szóló külföldön megjelent cikkek. Mindezek ellenére az Írószerkészítő KTSZ-ben kimondhatatlanul alacsony fizetésért ült egy sötét lyukban, és reszelgette a következő típusú tollát. Aztán nyugdíjba ment.

−  Ha mindaz, amit az előbb elmondott, köztudott volt, akkor miért nem honorálták Goy Andort? És miért nem lehet legalább utólag elismerni az érdemeit?

−  Valóban csak apróságokat tettünk azzal, hogy a gyár a saját halottjának tekintette, és eltemettette, özvegyének pedig, aki szintén nálunk dolgozott meó-vezetőként, extra segélyeket juttattunk. Az igazság az, hogy Goy Andort két okból nem honoráltuk. Egyrészt, mert ha a legkisebb jelét is mutattuk volna annak, hogy az igényeit jogosnak tartjuk, akkor azonnali hatállyal akár többmilliárdos kártérítést jelentett volna be. Írt is egy-két olyan jellegű levelet, melyben arra célzott, hogy jogait kénytelen lesz peres úton érvényesíteni, visszamenőleg is. Igazából rémségesen tartottunk attól, hogy elkezdi a pert. Az öreg Goy egyszerűen nem tudta megemészteni, hogy a golyóstollat a fél világon BIROPEN-nek hívják s nem GOPEN-nek.

−  És mi a másik ok, amiért az Írószerkészítő, illetve annak jogutódja, az ICO nem fizetett?

−  Nézze, a világon oly sok mindent feltaláltak. Mégsem keressük meg mindennek a kitalálóját. Az ember ugyanis csak annak fizet, akinek muszáj!

 

Az ősgolyóstoll

 

Kenjünk be vékonyan egy golyót vagy egy pingponglabdát grafitporral, esetleg korommal és gurítsuk végig a papíron. A golyó szép egyenletes nyomot hagy, hiszen elvileg mindig egyetlen pon­ton érinti a papírt. A gördülő golyó alkalmazása az írófesték hordozójaként olyan, akár Kolumbusz tojása. Előnye, hogy egyenletes vonalvastagsággal ír akkor is, ha erőteljesen rányomjuk a papírra. Az ötlet egy Baum nevű feltaláló agyában született meg először. A feltaláló 1910-ben szabadalmat is kapott az ősgolyóstollra. A festékeloszlás azonban nem volt egyenletes, az ötlet elsőre megbu­kott... A használható golyóstoll műszakilag fontos alkatrészei, az írócsúcs és a kapilláris festéktartály Goy Andor elgondolásai alapján születtek meg.

 

                                                                                                                          Scipiades Erzsébet

[

Általános a vélekedés: Magyaror­szág ma rossz ország. Jó szeren­cséjével nem élt, lehetőségeit kihagyta, útját tévesztette, önnön du­gájába dőlt, vesz­tébe sétált. Megke­seredett, besavanyo­dott, megromlott, bezápult. Lopás vagy rablás, butaság vagy hazugság, gyáva­ság vagy erő-szak, sunyítás vagy ciniz­mus, bun­kóság vagy velőig való szét­rot­hadtság – ez a választék ma itt. Bajos ezzel a vélekedéssel vitázni. Le­het, de bajos. Legalábbis akkor, ha az ember tévét néz, újságot olvas vagy a pesti utcára kilépve az első hajlékta­la­non átbukik. Minden zava­ros, hökken­tő, borzalmas. Ez lenne ma Magyarország?

Bächer Iván, Népszabadság, 2008. január 13. (11. oldal – részlet)

[

Részlet Ady Endre: Nekünk Mohács kell című verséből:

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta;

Veréshez szokott fajta.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem;

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon;

Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten;

Földtől a fényes égig;

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békessé­günk;

Mert akkor végünk, végünk.”

Nem jött el „a mi orszá­gunk”, még a Min­denhatóé sem. Ő hetedíziglen bün­­tet egy­ko­ri bűneinkért, melye­ket ma­gunknak sem val­­lot­tunk meg, de leg­inkább azért, hogy azt hittük: ha­mis, öncsaló identitásunkat eladhat­juk gyer­mekeink­nek, unokáinknak, a jövő nemzedékeknek. Összedőlt, ránk dőlt a régi világ, s csak most kezdjük meg­­szenvedni, hogy eddig semmit sem tettünk a meg­ismerésért. Mintha egy­­re gyorsuló körhintában ér­né­nek min­ket az újabb és újabb pöröly­csa­pások, s nem látni a menet végét. Ezt már nem lehet vissza­fordítani, jóvá­tenni: meg­mérettünk, s könnyűnek ta­l­áltattunk. Törvény­sze­rű­en történik, ami történik. Ne csodálkozzunk azon, hogy a sors beletörli az orrunkat a saját piszkunk­ba. Hoz­zánk már a ka­tasztró­fatu­risták is röhögni járnak.

Népszabadság, Varga Lász­ló, 2006. február 13. (13. oldal – részlet)

[

Jelenlegi helyzetünk azért is érthetetlen, mert ránk nem ilyen élet várt. A Teremtő egészen más sorsot szánt nekünk. De mi nem éltünk a lehetőséggel. Kizárólag mi tehetünk arról, hogy ide jutottunk. Nekünk a nyomor, az értelmetlen szenvedés és a pusztulás kell.

 

A nepáli papok 2005-ben kijelentették, hogy most „vajúdik a Föld és a Kárpát-medencében szüli a jövőt.” A nepáli Fehér Királyi Kolostor vezetője magyarországi tartózkodása idején így szólt a magyarokhoz:

„Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre, magyarságukra. Mi biztosan tudjuk, hogy a világ szellemi, lelki és spirituális megújhodása az önök országából fog elindulni. A világ szív csakrája Magyarországon, a Pilis hegységben található. Ez a spirituális megújhodás már megindult önöknél!”

 

Olaszország szentje, Pio Atya ezt nyilatkozta rólunk:

„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

[

De nem csak Magyarországra, hanem egész Európára jellemző a tespedés, a tehetetlenkedés. Az Európai Unió egyre lejjebb csúszik a világ legfejlettebb régióinak listáján. A bürökrácia, a szemellenzős, beszűkült gondolkodásmód minden téren lefékezi a haladást, lehetetlenné teszi a felettünk tornyosuló vészfelhők szétoszlatását. A figyelmeztetések uniós szinten is süket fülekre találnak:

 

Szinte jelentéktelen, majdhogynem marginális dologról lesz itt szó. Semmi magyarvizslás-kor­mány­propagandás sárdobálás és árokásás. Most arról sem kívánok szólni, hogy durvul a kampány, vagy az ellenzék által beígért hetvenkilencedik havi nyugdíjról, az egykulcsos, 0,1 százalékos adóról, de még arról sem, hogy „Görög Zita feje beszorult Caramel nagybőgőjébe”. Különben is cudar hideg van, és az oroszok mindjárt elzárják a gázt.

Egy Jacques Chirac nevű emberről lesz szó, a francia elnökről, akire ebben a minőségében sem figyel senki. Persze ez nagy baja is szegénynek, de alighanem minden franciának. A francia elnök múlt hétfőn szenzációs bejelentést tett, bele is remegett a világsajtó. Azt mondta, hogy neki elege van az angolszász kulturális hegemóniából, ezért elhatározta, hogy rengeteg állami milliárdokkal támogatja az úgynevezett Quaero projektet, a nagy európai internetes kereső kifejlesztését. A Quaero a szemét, globalista, angolszászhegemón, kultúrimperialista amerikai Google és Yahoo értékelvű, kulturálisan sokszínű, kedves humanista versenytársa lesz majd, ha kifejlesztik egyszer, amire egyéb­ként nem kötnénk nagy összegű fogadásokat. Chirac azt is mondta még, hogy „A technológiai felsőbbrendűségért folytatott harc résztvevői vagyunk. Franciaországban, Európában a hatalmunk forog kockán.” Meg hogy: „A kultúra nem árucikk, és nem hagyhatjuk rá a piac vak erőire.” Aztán: „Rendületlenül meg kell védenünk a világ kulturális változatosságát az uniformitásban leselkedő veszélyektől.” Mindezt a vágyott nagy európai kereső kapcsán.

A korrektség kedvéért meg kell vallanom, hogy kissé frankofób vagyok, de hát ezzel nem vagyok egyedül, mert a jó frankok Rákóczi óta valahogy nem találják velünk a hangot, vagy mi nem találjuk velük, mindegy is. Meg a franciák mostanában kezdenek úgy viselkedni, mint egy, ütődött kis kelet-európai nép, amilyenek mi magunk is vagyunk. Folyton a letűnt nemzeti nagyságukról siránkoznak, és szeretik nagyhatalomnak képzelni magukat. Közben egyre paranoiásabbak, rosszkedvűek, és csúsznak lefelé a FIFA-ranglistán. És mi – bár magunk is hasonló beállítottságú nép vagyunk – nem szeretjük az ilyen siránkozó nemzeteket. Pedig itt Kelet-Európában sok ilyen nép van, talán ezért sem szeretik egymást. Persze a franciák esetében azért máshogyan fest a kecskebékás pöffeszkedés, hiszen ők még évszázadokon át tényleg élnemzete voltak Európának és a világnak, és még atombombájuk is van. Amikor egy francia az angolszász kultúrimperializmusról siránkozik, akkor a magunkfajta kelet-európai népfi ajkán átfut egy könnyű mosoly, mert hogy a franciáknál jobban senki sincs meggyőződve saját kulturális felsőbbrendűségéről.

De nem ezeken akarok lovagolni, hanem egész máson. Sokkal inkább érdekesnek tűnik, hogy milyen mentális állapotban van az az Európa, amelynek egyik vezető politikusa ennyire nem képes érzékelni mindazt, ami körülötte, a világban, a világgazdaságban történik. Persze a helyzet annyira szövevényes, hogy józan ésszel fel sem fogható. És ebben talán nekünk is szerepünk van. Létezik az az itthon jól ismert, keserűen és egyben ironikusan hangzó, de egyáltalán nem irreális elmélet, amely szerint, ha mi magyarok csatlakozunk vagy más módon részévé válunk valamely szövetségnek, tömbnek, csoportnak, az szinte biztosan bukik. És valóban. Az Európai Unió 20 éve még a világ legerősebb gazdasági övezete volt, ma pedig saját bürokráciájába fúló, tehetetlen, béna szörnyeteg, amelytől fényévekre húz el nemcsak az Egyesült Államok, hanem már Kelet-Ázsia is[49].

A Yahoo és a Google nem az angolszász kultúrimperializmus jelképe (legföljebb csak Chirac paranoid és torz képzeletében), hanem a működő, innovatív, lendületes gazdaság szimbóluma. Amelyhez hasonlót Európa képtelen volt teremteni. Helyette nagyszerű agrártámogatási rendszereket tart fönn például, és épp a derék franciák nem engednek belőle, miközben egy-egy élelmesebb francia agrárvállalkozó évente fölmarkolhat annyi támogatást a semmiért, amennyiből egy közepes magyar falu is vígan eléldegélne. Amikor Chirac nagyszabású terveit gargalizálja elő, a Szilícium-völgyben valószínűleg rengenek az irodaházak a röhögéstől. De még talán Sanghajban is fogják a hasukat. A EU egyre inkább észrevehetetlen a világgazdaság leggyorsabban fejlődő területein. Az információtechnológiában látványos elmaradást produkál évről évre, és ebben a franciák abszolút élenjárnak, semmihez sem tudtak hozzászólni évtizedek óta. (A frankofóbok szerint Napóleon óta nem tudnak hozzászólni semmihez.) A hat éve indított nagy EU-program, a lisszaboni terv csúfos kudarc. Nemhogy nem sikerült Európát a legversenyképesebb, az információs technológiákban élenjáró gazdasággá tenni, de a lemaradás egyre nagyobb.

A mélyen lenézett amerikai kultúra pedig egymás után termeli ki az olyan figurákat, mint amilyen a két Stanfordból szalajtott PhD-s, Sergey Brin és Larry Page[50] volt 1996-ban, amikor kitalálták, hogy írnak egy olyan internetes keresőprogramot, amely aszerint rangsorolja a weboldalakat, hogy hány link mutat rájuk. (Képzeljék el, ahogy a két gonosz kis kulturimperialista ördögi terveket szövögetve, mécsvilágnál kódolt a pókhálós kaliforniai garázsban, és a világuralomról álmodott.) A Google kereső két-három év alatt megverte valamennyi konkurensét. Page-ék 1998-ban százezer dollár tőkével vállalatot alapítottak, és 2006. január 24-én a Google Inc. tőzsdei értéke 131 milliárd dollár volt, tehát alig marad el néhány milliárddal Magyarország éves nemzeti össztermékétől. (Mellesleg ennek az összegnek évente nagyjából a hatodát szórja ki az EU agrártámogatásokra.)

A Quaeróból meg nyilván nem lesz semmi, mint ahogy a lisszaboni programból sem lett. Jacques Chirac nem versenyképes a stanfordi PhD-kkel, pláne nem a harvardi kiugrottakkal[51]. Egyébként Page és Brin egyik nagy ötlete az volt, hogy 1996-ban egymással együttműködő, az ingyenes Linux operációs rendszert futtató, olcsó gépekre konstruálta a keresőt. A Linuxot pedig bizonyos Linus Torvalds finn (illetve finnországi svéd) programozó kreálta néhány tízezer együttműködő haverjával. Nagyjából ő volt az utolsó európai, aki tényező tudott lenni a nemzetközi információtechnológiai bizniszben. Mellesleg már régóta Amerikában dolgozik.

Uj Péter, Népszabadság, 2006. január 25. (5. oldal)

[

−  Mennyi idő kell, hogy átérj a túlsó partra? – kérdezte egy magányos utas a révésztől, ahogy a vízen haladtak.

−  Talán fél óra, de lehet, hogy kicsivel több, vagy kevesebb. A széltől és az áramlástól függ. Mindent megteszek, hogy mielőbb áttérjünk, tekintettel a közelgő viharra. – mondta a csónakos, aki először vonakodott útnak indulni.

−  No, csak siess! – mondta az utas, egy nagyhírű bölcs, aki ragaszkodott ahhoz, hogy átkeljenek, hiszen a földesúrhoz volt hivatalos. Ám nem volt szokása a csendes utazás, szeretett beszélni. Mindig körülvette őt néhány tanítványa vagy hódolója, akiknek a filozófia téziseiről tartott előadást.

−  Ismered a szent iratokat, csónakos? – kérdezte a bölcs, megtörve az unalmas csendet.

−  Hogy ismerem-e uram? Hiszen olyan tudatlan vagyok, akár a csónakom!

−  Azt látom! No és mi a véleményed a szolipszizmusról?

−  Semmi, uram, még nem is hallottam róla.

−  Gondolhattam volna! Filozófiai ismeretek híján értelmetlenül telt el a fél életed!

−  Egyetértek, uram. Mi, tanulatlan emberek nagyon szerencsétlenek vagyunk – mondta a csónakos.

Épp a folyó közepénél jártak.

−  Hallottál már valamit a logikatudományról, az üdvtanról vagy…?

Egyszerre heves forgószél kerekedett, és zuhogni kezdett az eső. A szél a révész minden erőfeszítése ellenére csak úgy cibálta a ladikot.

−  De uram, hadd kérdezzek most én valamit! – szólt a csónakos. – Tudsz-e úszni.

−  Nem én! No akkor uram, értelmetlenül telt el az egész életed! – válaszolt a révész. A legcsekélyebb irónia sem volt a hangjában, annál nagyobb aggodalom.

A következő pillanatban a csónak felborult. A révész erős karcsapásokkal partra vergődött, míg a bölcs nagyszerű filozófiai műveltségével együtt eltűnt a felkorbácsolt habokban. Tanulság: A tudás jó dolog, de önmagában nem sokat ér. Ha nem párosul gyakorlati ismeretekkel, nem képes átvinni bennünket a biztonságos túlpartra, a realitás szilárd talajára.

[

Kitartás, állhatatosság terén példát vehetnénk az állatvilágtól:

Élt egyszer Indiában egy jógatanítvány, aki a szabadban, egy fa alatt gyakorolt. Eközben mind bizonytalanabbá vált, türelme kezdte elhagyni, mert úgy érezte, hogy képtelen elérni a célját. Éppen arra gondolt, hogy abbahagyja a további gyakorlást, amikor meglátott a fa törzsén egy pici hangyát. Egy óriási rizsszemet vonszolt magával, és azon igyekezett, hogy feljusson vele a fán levő hangyabolyhoz. Úgy 1 méter magasságban azonban elejtette a magot. Rögtön lemászott érte, és újra elindult felfelé. Ez a baleset többször is megismétlődött, de a kis hangya nem csüggedt. Fáradhatatlanul újra kezdte a felkapaszkodást, míg végül elérte célját. A jógatanítvány ekkor elszégyellte magát, és mondta magában: Ez a kis állatka megtanított arra, hogy soha ne adjam fel a küzdelmet – és újra gyakorolni kezdett.

[

Egy nap a paraszt szamara beesett egy kiszáradt kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt azon töprengett mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet hányni a kútba. A szamár látva, hogy mi történik, először rémisztően üvöltött. Aztán mindenki csodálatára, megnyugodott. Kis idő múlva a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamara valami csodálatosat csinál: lerázza magáról a földet, és egy lépéssel följebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, az lerázta magáról, és egyre följebb mászott. Hamarosan mindenki elámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan elsétált...

Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról, és tegyél egy lépést! Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad, és lépj egyet... Egyre feljebb!

B. M. T. Elixír, 2006. január, (78. oldal)

 

Fejlődésünk buktatói

 

Vajon mit követhetett el ez a kifinomult hölgy az előző életében, hogy a mi világunkba küldték bűnhődni. Túlságosan beképzelt, öntelt, rátarti szívtipró volt? Vagy ez egy önként vállalt teher? A karma közreműködésével kényszeríti rá magát egy lecke megtanulására? Ebben az életében azt kell megtanulnia, hogy a szépség nem maradandó érték, hanem csak egy állapot, és birtokosa könnyen visszataszítóvá válhat. Amíg a lélek értékei örökké megmaradnak, a testi értékek múlandóak, és egy pillanat alatt megszűnhetnek. A sors most olyan helyzetet teremtett számára, amelyben mindkét állapotot egyszerre megtapasztalhatja. A két ellentétes élmény közötti váltás állandóan bekövetkezik attól függően, hogy éppen melyik arcát fordítja a világ felé. Ha ismernénk embertársaink múltját, előző ételeit, sok mindenre fény derülne. Önmagunk számára is világossá válna sorsunk indítéka. Rájönnénk, hogy jelenlegi helyzetünk nem a vak véletlen műve, hanem egy felsőbbrendű döntés következménye, amelyet bármenyire nehéz elviselni, a mi érdekünket, lelki fejlődésünket szolgálja.

„Olyan szép volt, mint egy antik római szobor. Törzshelyemen, ebben a vitorlás hajót mintázó debreceni étteremben ez a nő annyira szokatlan látvány volt a túlvilági, sellői vonásaival, hogy nem tudtam levenni róla a szememet. A pultnál ült, teát ivott és egy könyvet olvasott. Úgy éreztem magam, mintha a világszép Catherine Deneuve mellett ülnék. Arra gondoltam, hogy ez a nő biztosan francia. Csak francia lehet! S talán színésznő. Valószínűleg egy filmet forgatnak errefelé, és abban játszik. Biztosan főszerepet játszik egy szerelmes filmben. De arról tudnék, ha egy filmet forgatnának a környéken. Oldalról láttam, így nem volt nehéz elképzelnem a profilját egy pénzérmén. Természetesen francia érmére gondoltam, hiszen náluk hagyománya van a szabadságot és Franciaországot megjelenítő fiatal nők ábrázolásának a pénzeken. Nem is lepődtem volna meg rajta, ha ezt a királynői arcot évek múlva egy bankjegyen látnám viszont.

Kissé előredőltem, és a könyvborítón próbáltam kisilabizálni a szavakat. Meglepődve láttam, hogy a könyv, amelyet a nő olvas, magyar nyelvű. Felismertem a kiadó emblémáját a borítón. Az istennő magyar. De mit keres itt? Én szinte minden este itt vagyok, és ha ez a nő idevalósi lenne, kétségtelenül láttam volna már. Ki lehet ez? S hogyan ülhet ebben az étteremben olyan lustán, kényelmesen és idevalósian, mintha évek óta ide járna? Aztán eszembe jutott, hogy az egyetemen csak nemrégen kezdődött az új szemeszter. Lehet, hogy most iratkozott be. De ő annál idősebb, hogy gólya legyen. Talán huszonnyolc éves lehet. Észre sem vettem: percek óta bámulom. Amikor finom, elegáns mozdulatokkal megkavarta a teáját, és közben felnézett, a tekintete egy pillanatra az enyém­be fúródott. Megbabonázva bámultam ezt az istennői arcot.

Újra a könyv fölé hajolt, de valószínűleg megérezte, hogy figyelem, mert újra felnézett. Már-már kinyögtem egy köszönésfélét, de ő megelőzött: egyszerre csak az egész testével felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett. Akkor láttam meg azt a szörnyű foltot az arca bal felén. Májfolt. Azt hiszem, így hívják. Tenyérnyi darabon vörösesbarnás folt éktelenkedett az istennő arcának bal felén, föl egészen a homlokáig. Csak az óriási, gyönyörű, kék szeme csillogott ki belőle.

−  Akar tőlem valamit, hogy így bámul? – kérdezte. Lángvörös lettem.

−  Ööö, nem egészen – nyögtem. Elmosolyodott.

−  Azt akarja mondani, hogy nem egészen akar? Csak félig?

De nem várta meg, hogy válaszoljak. Mint akit nem érhet meglepetés, mert előre tudja már, hogy mit fog mondani a másik, mosolyogva visszafordult, és finom, elegáns mozdulatokkal megkavarta a teáját.”

Kácsor Zsolt, Népszabadság, 2004. október 7. (7. oldal)

[

Azt szokták mondani, hogy „a kutya is a jó dolgában veszik meg”. Akinek jól megy dolga otthon, ne várjon még jobbat külföldön:

 

Hogy a felnőtt ember felelős a döntéseiért, régi mondás. Az, hogy egy házaspár minden tekintetben felel életre hívott gyermekei sorsáért, talán még ennél is nagyobb igazság. És szoktak olyanokat is mondani az emberek, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ám, hogy a kapott, vagy valahogy megszerzett szerencsével miként kufárkodik, az a józan ítélőképességére, belátására van bízva. Aki az alábbiakban sorsáról mesél, évek óta bűntudattal él, de mint mondja, soha nem adhatja fel. Az albérleti szoba beillene egy szerzetesi cellának. Ülünk Erzsivel a kopott bútorok között, köröttünk a földön ruhakupacok, tisztán és rendben. A másfél négyzetméternyi konyhából paprikás krumpli illata száll felénk.

– Diákszerelem, érettségi, háromszáz fős esküvő, ajándékba kapott két szobás lakás, autó, és mindez 1980-ban. Olyan volt az indulás, mint a mese. A szülők mindkét ágon kimeríthetetlen segítségforrásnak tűntek. Egy évvel később megérkezett az első unoka, Márti, aki teljesen megbolondította őket. Eladták a telkeiket, mi pedig, hogy gondunk ne akadjon, megkaptuk a pénzt. Jól jött, ugyanis Andris, a férjem két butikról ábrándozott. Nemsokára meglett a másik is: férfi és női cuccok, kiegészítők, táskák, övek; szíjak, tárcák; nyakkendők, néhány alkalmazott. Dőlt a pénz, mi meg éltünk és szaporodtunk! Férjem álma a szülők jóvoltából valóság lett. Újabb egy év múlva megérkezett Rita, majd két évre rá Nórika. Gazdagok lettünk a szó minden értelmében. Egészséges gyerekek, tomboló szerelem, nagyobb lakás, új autók, minden, ami kell a boldogsághoz. Ám az álmok tovább szövődtek – sorolja szemében mosollyal, de a keze remeg, ahogy a kávét tölti. Nézem kérges, munkától eldurvult ujjait, és lelkemben értetlenkedem.

– Bulik, más körökből való új barátok, utazás, bálozás, minden volt. A gyerekek nem okoztak gondot, hiszen a nagyik sorban álltak, hogy segíthessenek. Aztán egy éjjel Andris arról suttogott nekem, hogy unja az egészet; többre, jobbra, de leginkább másra vágyik. Azt kérte, adjunk el mindent, hagyjuk el az országot; és én, a szerelmes asszony rábólintottam. Két hét tervezgetés után végleg döntöttünk. Úgy adtunk túl az üzleteken, a lakáson, az én autómon és a nyaralón, hogy senki sem sejtett semmit. Gyorsan és csendesen intéztünk mindent. A pénzt valutára váltottak, útra készek voltunk. Napokig búcsúleveleket körmöltem, aztán egy hétvégén bepakoltunk a férjem kocsijába, és meg sem álltunk Németországig. – Erzsi szeme mintha könnyes volna, miközben ki tudja, hányadik cigarettáját gyújtja.

– Márti öt-, Rita négy-, Nórika kétéves volt, amikor felkerekedtünk. Könnyen ment minden, a férjem anyai nagybátyja Németországból származott, így sikerült elintézni, hogy maradhassunk, no és persze közrejátszott az is, hogy rengeteg pénz dagasztotta a zsebünket. Kinti ismerősök segítségével lakást béreltünk, Andris intézte a papírokat. Két hónap múlva megvettünk egy éttermet, amire ezreket költöttük márkában, és gyönyörűen berendeztük. Mire kinyitottunk meglett a zenekarunk meg az alkalmazottaink, viszont vészesen fogyni kezdett a pénzünk. Az üzemelés második hónapjában kölcsönt kellett felvenni, amit megtehettünk, hiszen ott volt garanciának az ingatlan. András rengeteget dolgozott, állandóan fáradtnak, álomkórosnak láttam. Döntöttem, kell valaki a gyerekek mellé, és én is segítek neki, dolgozni fogok. Kicsit tiltakozott, aztán hagyta. Két évvel azután, hogy elhagytuk Magyarországot, olyanná lett az anyagi helyzetünk amilyennek soha nem tudtam volna elképzelni. Szinte lenullázódtunk. Pedig keményen, reggeltől késő éjszakáig dolgoztunk, a lányokat voltaképpen csak álmukban láttuk.

Távozásunk felfedezése után itthon mindenki kiborult. Az anyám és az anyósom zokogtak az idegösszeomlás szélén álltak. Az apák káromkodtak; őrjöngtek. Elhallgat. Az az érzésem, sírni fog, de nem, Erzsi erős.

– Kiborultam, bántam a döntésünket, de akkor már nem volt visszaút, felégettünk mindent magunk mögött. Akkoriban még javában dúlt a kommunizmus Magyarországon, és a disszidálás súlyos bűncselekménynek számított. Aki visszatért, arra többévi börtönbüntetés várt. Olyan őrült bűntudatom lett a gyerekeim miatt, hogy hetek alatt csontra-bőrre fogytam, Az üzlet veszteséges volt, pedig nagy adag ételeket adtunk abban a reményben, hogy ez többeket becsalogat. De nem, rohamosan haladtunk a teljes csőd felé. Az idegeink kezdték felmondani a szolgálatot, nem volt időnk egymásra, mind ritkábban szeretkeztünk. Egy cél lebegett előttünk, menteni a menthetőt. A hónapok, az évek közben teltek. Egy nap be kellett állnom mosogatni, mert az oda beosztott lány elvágta a kezét. Délután valamiért be akartam ugrani a raktárba, amikor rajtakaptam a férjemet és ezt a lányt. Döbbenet volt. Ott, a ládák tetején ölelkeztek, már túl az aktuson. Nyeltem egy nagyot, és csak annyit kérdeztem: összevarrták a kezét? – majd rájuk csaptam az ajtót. Attól a naptól kezdve zsugorodtam. A csalódás, a kudarc, a testem változásai, a két iskolás és az ovis gyerek, a nyomasztó mentési akciók, a kölcsönök mind rám telepedtek. Inni kezdtem – mondja bűntudattal.

– Andrissal nem beszéltük át a futó szerelmet, bár tudtam, hogy nincs vége. Tény, hogy többé nem közeledett, nem bújt hozzám, nem próbált vigasztalni. Szinte egyik napról a másikra hűlt ki a kapcsolatunk. Csak a legszükségesebbekről beszéltünk, együtt étkeztünk, és egy szobában aludtunk. Olykor néhány órát a gyerekkel töltöttünk, mintha minden rendben volna. – Márti és Rita remekül tanult, már jól beszéltek németül és angolul. Közben a kicsi Nóri is cseperedett, bár ő nem tűnt ki a tanulmányaival. A két nagylány érzékelte, hogy köztünk zűrök vannak, de kérdéseiket mindig elhárítottam. Nem akartam az apjukra rosszat mondani, nem mertem őszinte lenni, és bevallani, hogy mennyei jólétet adtunk fel csupán azért, mert fiatalon győzedelmeskedett rajtunk a kalandvágy. És nem beszéltem azért sem, mert az otthon maradt szülők semmit sem sejtettek. Ha tehették, meglátogattak bennünket, de az a néhány hét sírással-rívással telt, meg vádaskodással. Hamar rájöttek ugyanis, hogy mi a helyzet. Aztán csak úgy záporoztak ránk a szemrehányások, hogy mi milyen hülye, meggondolatlan barmok vagyunk, és hogy magunknak kerestük a bajt, meg a nyomort. Nekik meg ráment a vagyonuk, és az egészségük is. Ezek után megérti, hogy miért titkolóztam olyan sokáig az anyósom, sőt a saját anyám előtt is, miért nem mertem elmondani semmit. Később, ahogy enyhült a politikai helyzet, a lányok nyaranta hazajártak Magyarországra, és mind gyakrabban fordult elő, hogy kedvetlenül tértek vissza. Ez az állapot több évig tartott, míg végül a férjem közölte: váljunk el, adjuk el, amink van, fizessük vissza a kölcsönöket, és ki-ki élje a maga életét. A gyerekeket természetesen nálad hagyom, zárta le.

1986. júliusában mentünk el, tele reménnyel, pénzzel, három kicsi gyerekkel, és a fenti kijelentés szinte napra pontosan tíz év múlva hangzott el. Próbáltam neki mondani valamit, de nem jött ki hang a számon, képtelen voltam megszólalni. Azt hittem megnémultam, örökre elment a hangom. Adris megijedt, orvoshoz rohant velem, ahol megállapították, hogy olyan mértékű idegkimerültségem van, ami már-már életveszélyes. Ez okozta az átmeneti hangvesztést. – Miközben figyelmesen hallgatom, látja rajtam a döbbenetet, aztán legyint, mint akinek minden mindegy, és folytatja.

– Három héttel később valamennyire felerősödve kijöttem a kórházból, és kértem Andrist, intézze az eladásokat. Előbb az étterem kelt el, majd a ház. Hagytam, hogy ismét az történjen, amit ő elképzelt, mert igazából akkor már semmi nem érdekelt. Azt hiszem, anyának sem voltam jó. Úgy látszik, anyám megérezte, hogy nagy a baj, mert megint kijött meglátogatni bennünket. Most már semmit nem akartunk titkolni. Elmondtuk, hogy válunk. Könyörgött, hogy ne ott, hanem itthon kezdjek új életet, térjek haza a gyerekekkel. Őrjöngött, Andrist lehordta mindennek. Szidta, átkozta a nő miatt, én meg védtem. Végül annyira összevesztünk, hogy becsomagolt és azonnal elhagyta a házunkat, amelynek árára az egyik bank már rátette a kezét, mivel nem voltunk képesek fizetni a tartozást. A teljes nincstelenség 1997. novemberében ért utol minket.

Az ingóságainkat is elvesztettük. Mindenünket lefoglalták, elvitték, csak néhány ékszerem maradt meg. Könnyen becsomagoltunk a lányokkal, a nagyanyám karkötőjének árából pedig megvettem a négy vonatjegyet. December tizedikén Andris kivitt a pályaudvarra. Aznap volt a negyvenegyedik születésnapja. Állt, integetett. Először láttam sírni. – fejezi be Erzsi. Amikor másnap reggel Budapestre érkeztek, régi hűséges barátnője, Éva várt rájuk. A decembert nála töltötték, aztán kivették ezt a parányi lakást havi huszonötezerért. Most ott él Erzsi. Onnan jár takarítani házakhoz, és ott vannak vele tizennégy, tizenhat és tizenhét éves lányai, akik tanulnak, délutánonként pedig – hogy legyen pénz ennivalóra – német- és angolórákat adnak. Nem emlékeznek arra, hogyan élt a család Budapesten, tizenkét évvel ezelőtt.

Árvai Magdolna, Nők Lapja, 1998/25. szám, (27-29. oldalak)

[

Néhány évtizeddel ezelőtt egy amerikai turistacsoport ellátogatott egy kelet-ázsiai faluba, ahol az emberek rendkívül alacsony életszínvonalon éltek, de azért mindenkinek volt mit ennie, volt hol laknia, és mindenki tudott ruházkodni is. Amikor a turisták arról érdeklődtek, hogy hány szegény ember lakik a faluban, azt válaszolták:

– Náluk egyáltalán nincs szegény ember.

Húsz évvel később ismét ott járt egy csoport, és akkor már sok embernek volt fényképezőgépe, rádiója és kerékpárja, s egyre többen panaszkodtak arra, hogy mekkora a szegénység. A szegénység és a gazdagság ugyanis relatív fogalom. A modern ember nem akkor érzi magát szegénynek, ha nem jut hozzá az élete fenntartásához szükséges legfontosabb javakhoz, hanem akkor, ha nem tudja megvásárolni a legmodernebb digitális fényképezőgépet vagy plazmatévét.

[

Minden ember meghatározott céllal érkezik a Földre. A leszületése után azonban elfelejti a vállalt kötelezettségeit, és korunk divatos életviteléhez igazodva beleveti magát az élvezetekbe. Megbízatását feledve karrierépítésbe kezd, és igyekszik kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. A lelkiismerete azonban állandóan emlékezteti arra, hogy nem ez a feladata. Ez az életmód nem segíti elő a lelki fejlődését, az élvezetekben való elmerülés nem más, mint időpazarlás. Ettől nyugtalan lesz, és bármennyire jól megy sora, nem válik boldoggá. Ennek az élethelyzetnek egy tipikus esetét ismerteti Orosz Katalin:

„Valahogy mindig tudtam, hogy Zsófi a vesztébe rohan. Csak azt nem értettem miért. 18 éves korában köszönés és magyarázkodás nélkül hagyta ott első szerelmét, hogy hozzámenjen a jó nevű, furcsa ügyvédhez, akit nem szeretett. A házasságból született fiúcska egészen az apjára hasonlított, s bár Zsófi magának sem merte bevallani, igazából soha nem tudta a gyereket szeretni. Egyéves korában bölcsődébe adta, és hatalmas lendülettel kezdte el a karrierjét építeni. Tehetséges volt. Gyakran feltűnt a tévé képernyőjén is. Az első műveltségi vetélkedőn ő nyert, hiszen agya olyan volt, akár a lexikon. A külkereskedelmi vállalatnál, ahol üzletkötőként dolgozott, könnyen és gyorsan emelkedett a ranglétrán. Először osztályvezető, majd igazgatóhelyettes lett. De mindig arról beszélt, hogy valami egészen mást szeretne csinálni. Valahogy nyűgnek érezte ezt az életet. Ha rossz kedve volt, s ez gyakran előfordult, méregdrága cipőket vásárolt. Aztán kétszer felvette, majd nekem adta őket. Sokat utazott. Útjai során új és új szeretőket szerzett magának, mert buja volt, érzéki és kielégíthetetlen.

Tulajdonképpen mi bajod van, kérdeztem tőle, amikor már nem tudtam a panaszait tovább hallgatni. Fogalmam sincs, válaszolta. A rendszerváltás után egy darabig a politikába is belekóstolt. Akkor a férje is, és ő is jól keresett. A ház amelyet építettek, túlságosan nagyra sikerült. Előfordult, hogy napokig nem is találkoztak benne. A gyereket addigra kicsapták három gimnáziumból. Végül valahogy leérettségizett. Az érettségire apjától autót kapott és egy jogosítványt, valamint induló tőkét a vállalkozásához. Használt autókkal kereskedett. Zsófi negyvenéves korában feküdt először a plasztikai sebész kése alá, majd az ezt követő hat évben négyhavonként felvarratott valamit magán. De ettől sem lett boldogabb. Egyre gyakrabban kellett munkahelyet változtatnia, míg végül már nem tudott elhelyezkedni. Amikor utoljára találkoztunk azt mondta, hogy csőd az egész élete. Mondd meg, miért? – kérdezte. Nem tudtam válaszolni.”

Hölgyvilág, 2004/22. szám, (46-47. oldalak)

[

Az élet néha fura helyzetekbe sodor bennünket. Nem kell ahhoz gonosznak lenni, hogy valaki bűnt kövessen el embertársai ellen. Erről tanúskodik egy „Beszerveztek” jeligével postára adott olvasói levél:

Öregségemre magamra ma­rad­tam, tengernyi szabadidőm­ben szinte az emlékeimből élek. Gyakran gondolok arra, hogy elkövettem egy bűnt, amit nem tudok magamnak megbocsátani. Viharos időkben, 1956-ban kerül­tem a fő­város egyik egyetemére. Ki­tört a forradalom, leállt a köz­­le­ke­dés és én a kollégiumban ra­­gad­tam. Nem tudtam haza­utaz­ni a szüleimhez. Miközben tár­saim egész nap az utcán kó­bo­roltak, én a félelemtől resz­ket­ve a szobában ültem. ’57 ta­va­szán csoporttársaim felét letar­tóztat­ták, a hatágyas szobá­ban egye­dül maradtam. Ősszel, miu­tán el­kezdődött a második év­folyam, megkeresett egy kö­zép­­korú férfi. Elmondta, mennyi jót hallott rólam. Főként, hogy milyen bátran viselkedtem az „ellenforradalom” idején. Nem nagyon értettem. Igazolta ma­gát, s kiderült, hogy a Belügyminisztérium tisztje. Segítségemet kérte az „ellenforradalom maradványainak felszámolásához”.

Én, az egyszerű falusi liba valóban azt hittem, hogy a hazám érdekében cselekszem. Fel sem tűnt, hogy néhány egyetemi hall­­gató az én „közműködésem­mel” tűnt el az évfolyamról. Az egyik délelőtt filozófiai szemi­ná­­ri­um­ra mentem, ahol a meg­szokott ok­tató helyett egy fiatal tanár­segéd jelent meg. Megkér­dezte, miért vagyunk ilyen ke­ve­sen, mi­re egyik diáktársam azt fe­lel­te: „tegnap is négyet vit­tek el kö­zü­lünk”. Erre okta­tónk fel­húz­ta a szemöldökét, fur­csa gri­­maszt vágott, majd fo­gai közt mor­mog­va azt kér­dezte: „Úr­isten! Mikor lesz már en­nek vé­ge?” Én meg persze ezt az esetet is meg­írtam a jelen­té­sem­ben. Két hét múlva a ta­nár­se­géd is el­tűnt. 1960-ban le­dip­­lo­máztam. El­ső munkahe­lyem egy vidéki vá­ros általá­nos isko­láj­a volt. Meg­le­pe­tésemre a volt ta­nársegéd­del fu­tottam össze a folyosón. Nem is­mert meg. Én vi­szont jól em­lékeztem rá, és megemlítet­tem neki, hogy az egyetemen már találkoztunk. Erre régi ismerősként elbeszélgettünk egymással. Megtudtam, hogy börtön­be csukták. Ekkor döbbentem rá, hogy az én jelenté­sem alapján hurcolták el, és rúgták ki a tanársegédi ál­lá­sából. Szabadlábra helyezése után nem vették vissza az egyetemre. Csak vidéken, általános iskolai tanárként tudott elhelyezkedni.

Megtetszettünk egymásnak. Egyre többet voltunk együtt. Csodáltam okosságát, tudását, és ahogy telt az idő, mind jobban éreztem: fontos nekem ez az ember. Két hónap után már együtt laktunk, majd összeházasodtunk. Csodaszép, tartalmas életet éltünk. Nem született ugyan gyerekünk – amit rettenetesen bántunk – viszont annyi szeretet adtunk egymásnak, amennyit csak tudtunk. Még hatvanvalahány éves koromban is szerelmes voltam a férjembe, és amikor 2 évvel ezelőtt – hosszú, súlyos betegség után elhunyt, azt hittem, a szívemet tépik ki. Azt kérdik, hogyan tudtam e szörnyű lelki teherrel élni egy ember mellett, akit én jutattam rács mögé? Válaszom: nagyon, nagyon nehezen. Néha rémálmaimból felriadva hosszan bámultam nyugodt, szép arcvonásait, és majd elpusztultam a szégyentől. Az idő sem könnyített a lelkemen. Ezzel a levelemmel azt szeretném üzenni a mai fiataloknak, hogy a naivitással még az ostobaságnál is nagyobb bűnt követhetünk el az életben.

Kiskegyed, 2004/42. szám (56. oldal)

[

−  Szóval, miért is akart beszélni a Nemzet­biztonsági Hivatal tisztjével? Valami fon­tos bejelente­ni­valója van?

−  Besúgó szeretnék lenni.

−  Micsoda?

−  Besúgó. Informátor Spicli. Spion. Tég­la. Ne mondja, hogy nem hallott még ilyes­miről!

−  Persze hogy hallottam. Csak olyan fur­csa. Pont most, amikor... hát hogy is mondjam, ép­­pen nincs valami nagy szezon­ja ennek. Ugye olvas újságot?

−  Olvas a rossznyavalya. Nem látóm én azokat a pici betűket.

−  Pedig, asszonyom, azt azért tudnia kell, hogy az újság nélkülözhetetlen a tisz­tánlátáshoz.

−  Hogyne tudnám. Én is mindig újság­papírral pucolok ablakot.

−  Szóval miért is akar besúgó... izé, infor­má­torszerepet vállalni?

−  Mindig is szerettem volna jelentős em­ber lenni. Ha másként nem megy, hát feljelentős...

−  És mondja csak, asszonyom, van vala­mi előképzettsége, gyakorlata ebben az ősi mesterség­ben?

−  Ősi mesterségben? Mit képzel, pimasz fráter, én tisztességes asszony vagyok!

−  Bocsánat, úgy gondoltam, hogy van-e valamilyen titkosszolgálati tapaszta­la­ta.

−  Már hogyne volna! Elhoztam a papír­jaimat. Itt van például az általános is­kolai ellenőrző köny­vem, Könnyen el­len­őrizheti, hogy nyolc év alatt száz­har­minchatszor ír­ták be a tanárok: Tisz­­­telt szülő, gyermeke súgással zavarja az órát. Már akkor meg­nyilvánult a te­het­ségem. Ez pe­dig, kérem, a színházi súgótanfolyam elvégzését igazoló bizo­­nyítványom. Sajnos ígéretes ván­dor­szín­­házi karrierem akkor ért véget, amikor egy előadáson megsúgtam Desdemo­nának, hogy Otelló csalja a Bánk bán­nal. Na, lett is abból ember tragédiája!

−  Hatos kartonja volt már? ­

−  Nagyon szép kartonom volt tiszt úr. Világosrózsaszín, buggyos ujjmegol­dással, derékban sváj­folva... De sajnos a hatos mindig szűk volt egy kicsit csípőben. – Sifrírozni tud?

−  Micsinálni?

−  Ez a titkosírással van összefüggésben.

−  Már hogyne tudnék. Egyszer szegény uram, isten nyugosztalja, megtalálta a szép Kovács Dani titkos írását a fehérneműk kö­zött, hát leakasztotta az ostort, én meg vé­gigsifríroztam a főutcát.

−  Próbálták korábban, be­szer­­vez­ni?

−  De mennyiszer!

−  KGB? CIA? MOSZAD?

−  Súlyosabb: MSZOSZ![52]

−  Gondolt már rá, hogy mi lenne a leg­jobb fedőne­ve?

−  Szt. Erzsébet.

−  Nem túlzás? Egy szent?

−  Nem szent, hanem Szigo­rú­an Titkos. És szükségem len­ne tartótisztre is. Egy na­­gyon kitartóra!

−  És milyen fontos informá­ciókat tudna szolgáltatni a hivatalnak?

−  Hát be tudnám súgni pél­dá­ul, hogy a szomszédom mi­lyen szörnyű dolgokat mondott Orbán Viktorról.

−  Már nem ő a miniszterel­nök, hanem Gyurcsány Fe­­renc.

−  Hát, Orbán nagyon örülne, ha hallaná, hogy mit mon­dott a szomszédom Gyur­csányról.

−  És mondott valamit a szom­­­szédja Kunczéról is?

−  Ki az a Kuncze?

−  Nézze, kedves asszo­nyom!

−  Azok az idők rég elmúl­tak, amikor az ilyesfajta po­­­li­tikai infor­mációk érde­kel­tek bárkit is. De­mok­rá­cia van, mindenki azt gon­dol, azt mond; amit akar. Senki sem tart igényt olyan informá­ciókra, hogy az emberek mit gondolnak a politikáról, a politiku­sok­ról.

−  Hát éppen ez a baj, lel­kecs­kém, ara­nyoskám. Ezek­nek fogalmuk sincs arról, hogy mennyire tele van velük a nép hócipő­je. Ezek valamilyen rejtélyes oknál fogva azt hiszik, hogy az em­berek szeretik őket. Pedig épp az ellenkezőjét tapasztalom. Na most, ha ezt elmondom valahol, csak le­gyintenek. De ha súgom, talán messzibb el­hallatszik.

Karcagi László, Népszabadság, 2005. február 26. (8. oldal)

[

Miközben emberek milliói halnak éhen világszerte, és naponta több ezren esnek áldozatul az erőszaknak, a terrorizmusnak, demokratikus eszméktől feszülő agyú politikusaink már a gyermekfenyítést is tiltják. A nyugati országok­ban sorra születnek olyan törvé­nyek, amelyek börtönbüntetéssel feny­ege­tik a szülőt, aki nevelő célzat­tal le­ke­ver egy pofont rosszal­kodó cse­metéjének. De vajon joga van-e az ál­lamnak ilyen mélyen be­lea­vat­kozni a családok életébe. Ma még keve­sen ismerik az ezoterikus tano­kat, de sokan hallottak már ar­ról, hogy: „Mindig a gyermek vá­lasztja meg a szüleit.” Ha így van, akkor miért választ a leszületésre ké­szülő lélek brutális apát, vagy ve­re­kedő anyát magának a túlvilágon. A mi gondolkodásmódunk szerint csak a hülye gyerek tesz ilyet. A mennyországban, a teljes megvilá­gosodás ál­­la­potában azonban a lélek egészen másként értékeli a földi életet. Egy-egy lecke megtanulása nem csak az iskolában okoz gyötrelmeket, hanem az életben is. A mi beszűkült gondolkodásmódunkkal a szenvedés borzasztó dolog, de rendkívüli módon felgyorsítja a lelki fejlődésünket. Nem véletlenül alakult ki az a mondás, hogy: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.”

Ostoba törvényeink viszont teljesen lelassítják a fejlődésünket. A jelenlegi helyzetben nem lehet fejlődni, csak poshadni. A fejlődéshez egymáshoz feszülő indulatokra, szenvedést előidéző cselekményekre van szükség. Lefogott ke­zű, tetteikben gátolt szülők, peda­gó­gusok mellett csak vegetálni lehet. Ilyen körülmények között ne cso­dálkozzunk azon, hogy egyre silá­nyabb lelkek születnek le hozzánk. Egy valamire való lélek fejlődni akar, és nem „dagonyázni” a mi langyos posványunkban. Állami paranccsal kikényszerített bájolgással, a fe­szült­ségek elkendőzésével csak halmo­zódni fognak az indulatok, ami vé­gül robbanásszerűen kitör. Ekkor már nem fogja az engedetlen gyerek egy veréssel megúszni a dolgot, könnyen lehet, hogy gyilkosság lesz a csínytevés vége.

Arról se feledkezzünk meg, hogy minden nép, minden család karmi­kus közösséget alkot. Életről-életre különböző szereposztásban nevelik egymást, törlesztenek egymásnak. Most vajon hogyan fogják ezt megtenni? A társadalmi fejlődésünk után leáll az egyéni fejlődésünk is. A családi konfliktusok ábrázolásáról számos könyv, színdarab, film született. A gondok életünkből való kiküszöbölése után azonban nem lesz, amiből ötletet merítsen az irodalom, ihletet kapjon a költészet, a drámaírás. Elszürkül, ellaposodik az életünk. A családtagok közötti karmikus kapcsolatok lírikus bemutatása sok szépírót tett világhírűvé. A hazai ezoterikus szakirodalom nagyasszonya, a mindenki által ismert pöttyös borítójú mesekönyvek szerzője is írt erről a sokszor szívbemarkoló kötődésről egy regényt. A karmikus kapcsolatok bonyolultságának érzékeltetése céljából idézzünk Szepes Mária: Raguel hét tanítványa című művének első kötetéből néhány oldalt:

Bölcsőjében feküdt nagyon türelmetlenül, amit éles, erőszakos ordítással jelzett. Emlékezett a céltudatos figyelemre, amellyel saját üvöltésének visszhangját leste: vajon jönnek-e már, hogy forró, csípős tehetetlenségéből kiszabadítsák? Azt akarta, hogy mozgás, sustorgás, zaj legyen körülötte. Rugdalózni akart szabadon, és enni. De hiába ordított. Céljától süket, kongó, rőt színű távlatok választották el. Egy idő múlva megérezte, hogy nem tud így összeköttetést teremteni azzal a félig körvonaltalan, de nagyon puha, édes ízű és szagú valamivel, ami a kívánt jó érzésekkel szokta elárasztani. Csendesen feküdt tehát, és rágondolt. Erősen, sóváran rágondolt, annyira, hogy érezni kezdte testének meleg lüktetését, ahogy meztelen melléhez szorította őt. Egyszerre tudta, hogy most megfogta. Valahol távol, elmosódó dolgok között, parancsolóan megragadta, és hívta. Kényszeríti. Lennie kell – és jött. Engedelmesen, áradozón, alázatosan. Jött legelső rabszolgája: az édesanyja.

Mennyire szerette ezt a riadozó, szelíd, megfélemlített asszonyt! Milyen aggódással és tehetetlen balsejtelemmel szerette! Megfájdult a szíve, ha ránézett, olyan kiszolgáltatott volt. Szeme előtt morzsolódott fel apja súlyos, szürke, kérlelhetetlen tankegyénisége mellett. Saját védelmére, sziklakeménységű támaszpontul szülte meg fiát az apja ellen, de végül ebben a harcban is ő vérzett el. Ha apjára gondolt, nyelvére rögtön a vas íze futott. Talán hároméves korában házuk kerítésének fekete rácsát kóstolgatta télen, mikor fénylő jégkéreg fagyott rá, és csöpögő végű jégcsapok nyúltak le róla. Meleg nyelve az olvadó jég alatt ellenséges, mégis szúróan érdekes, idegen ízt fedezett fel: vas, rozsda, kiszögellő élek – és apja súlyos, ólmos alakja ötlött fel benne rögtön.

Apja jelenlétében édesanyja szinte az önkívületig zavarban volt, félszeggé vált. Lényének szelíd pasztellderűje rögtön lehervadt róla. Kényszeredett, kínlódó ügyetlenség mágiája fojtogatta. Fejvesztetten, rosszul csinált mindent: elbotlott, bútorokba ütközött, a tárgyakat kiejtette kezéből. Ha férje belépett mikor varrt, megszúrta, megvágta magát. Az pedig mindent szóvá tett. Nem mérgesen, hangosan, hanem hűvös tárgyilagossággal leszögezte a dolgokat: – Már megint nem nézel a lábad elé! Figyelj, Diana! Ne gondolj másra, mialatt a kezedbe fogsz valamit! Folyton kapkodsz. Olyan vágy, mint egy félszeg iskolás lány. Szeretném, ha felnőnél végre! – Sohasem emelte meg a hangját. Szögletes feje erődjéből mégis úgy leterítette, mintha zárótüzet zúdított volna rá.

John az apját sohasem látta elérzékenyültnek. Sohasem hallott tőle felesleges szót, amellyel légkört enyhített, kedveskedett vagy közeledett volna valakihez. Mindig mindenkitől egyforma távolságban maradt, kőfallal körülvett néma kísértetvárként, tökéletesen önmagába zártan. Nem látszott rajta rés. Nem csillant belőle fény. Nem sugárzott hő, csak egy embertelen ember sötét titka, amely talán nem is titok, hanem mérhetetlen sivárság. Katonatiszt volt: nagyszerű katona, de feljebbvalói, tiszttársai, alárendeltjei nem szerették. Senki sem szerette. Nem lehetett. Nem hagyta. Az volt éppen a megrendítő hiány benne, ami a többi halandót megalkuvásra, alázatra kényszeríti, önmaga fölé emeli, és őrült áldozatokba kergeti: apjának nem volt semmi szeretetigénye. Egyedül a hatalmat, a dolgok rideg, konvencionális rendjét kívánta: azt, ami kihűlt, megmerevedett, örömtelen kötelességgé vált. John később megértette, hogy a halál ellen harcolt így, szívósan, életét fagypontra redukálva, dogmákká balzsamozva, hogy tovább, változás nélkül fennmaradjon mindaz, amihez ragaszkodott, amit hideg, kapzsi őrjöngéssel birtokolt, személyiségével átitatott.

Mindenki félt tőle – csak a fia nem. Akkor sem mikor csínyjei, akaratossága, szenvedélyes kitörései miatt rendszeresen és módszeresen verte és büntette, hiszen varázsformuláját testébe rejtve viselte, lebírta önmagában. Ismerte. Vad taszítással tudta: valahol a transzcendens múltban maga mögött hagyta. Csekélyke hasonlóságuk annyiból állt, hogy saját egyéniségének mélyrétegeiben egy prehisztorikus töredék azonos volt vele. De benne már megolvadt, lángolt, átszellemiesült mindaz, ami apjában primitív, lappangó nyersanyag volt. Ellentéteik, anyja miatt, korán kirobbantak. Édesanyja azonban csak fókuszba gyűjtötte e mindenképpen ütköző, egymásnak feszülő két pozitív energiát. Apját az idő fikciója ostorozta. Abból a tényből, hogy ő előbb született, mint a fia, abszolút rangot akart teremteni magának fölötte, az emberlét rendje szerint. Hiszen valójában birtoktárgya volt. Testének, magjának jogos kamatja: a tulajdona. Felesége húsának humuszában elültette ezt a magot, és az kikelt neki, mint kertjében a salátafejek.

John eszmélete első pillanatától kezdve mindent ellene tett. Először ösztönösen, később tudatos, kérlelhetetlen stratégiával. Apja eszközei elévült, hatástalan fegyvereknek bizonyultak az ő mágikus, precíziós haditechnikájával szemben. Tapasztaltabb, csiszoltabb, felkészültebb: évezredekkel idősebb volt az apjánál. Az egyirányú, nyers és elementáris erőszak, mellyel az célba vette, alatta dübörgött el. Mindig ő maradt felül, mert nem félt tőle, és keresztüllátott rajta. Egyetlen sebezhető pontja az édesanyja volt, amíg élt. Rajta át hozzáférhetett, meggyötörhette, fellázíthatta, szenvedélyes haragra gerjeszthette. Ezzel a törékeny, rémült testtel hadakoztak tehát egymás ellen úgy, hogy mindketten uralkodtak rajta: apja a félelem, ő meg határtalan szeretete által. Édesanyja vakon, fuldokló pánikban mindkettőjüknek eleget akart tenni. Azon igyekezett, hogy férjét alázatos, engedelmes rabszolgaként szolgálja, s fia kezében büszke, acélos karddá legyen zsarnokával szemben. John csak anyja halálos betegsége idején értette meg, mennyire boldogtalanná tette azzal, hogy saját természete ellenére az ő vad akaratáramát ömlesztette át belé időnként, s olyan magatartásra kénysze­rí­tette, amely elrémisztette. Szegény, eleven idegekkel átszőtt, fájdalomtól vonagló csatatér volt könyörtelen harcaik alatt.

A Russel Square-en laktak szűk, sötét házukban, amelyben nyáron is nyirkos volt az ágynemű. Apja fizetéséből szűkösen éltek, elégedetlen bejárónőkkel küszködve. Valójában nem kellett volna így megalkudniuk, de apja mérhetetlenül fukar volt. Maga nézett utána a legapróbb háztartási tételeknek. Édesanyja fillérre elszámolt neki, még a tisztítószerekről is. Étel, ital, kényelem, fűtés csökkenthető volt a valószínűtlenség határáig, csak a házigazda személye körüli rituáléban nem lazulhatott semmi. Ruháinak, vadász-, halászfelszerelésének mindig makulátlannak kellett lennie, s az ő reggelijéből nem hiányozhatott a sonka, a tojás, a hal, a vaj és a dzsem. Lidércnyomás alól szabadult fel a ház, mikor hét végén elutazott vadászni süket, öreg nagybátyjának Alton közelében fekvő birtokára, aki senkivel sem érintkezett rajta kívül, s különcségében némiképp hasonlított hozzá. A hét eleje sötét, föld alatti csatorna volt, melynek bűzös vize alá nyomott fejjel úsztak a hét vége kijárata felé.

Édesanyja ilyenkor gyászos kísértetből derűs, szárnyaló angyallá változott. Bőre csillámló színt kapott. Haja levegősen repkedett. Mintha fátyolszerű, fekete plazma vonult volna el mindenről, a színek élőbbek, világosabbak lettek. Óvatos, hosszú napujj tapogatózott be az ablakon, eleven illat, madárdal kísérettel, és fényt árasztott szét a zord, hűvös szobában. Kinyílt a szigorúan lezárt szájú, barna zongora is: elefántcsont fogsorával szélesen felnevetett. Anyja könnyű, ideges keze megkísérelte visszacsalogatni múltjának játékosan hús etűdjeit, szonátáit, dalait, de minduntalan félreütött, mert ujjai megmerevedtek a háztartási munkától. John bolondult érte ha játszott, mert gyakorlatlansága ellenére gyöngéd, mérhetetlen finomságú árnyalással közvetítette a zenét, mintha elmondhatatlan sejtelmekről beszélt, könnyek mögött feszülő sírással sírt volna. Gyermekes, lágy énekhangjának panaszos, legendaszerű zengése volt. John csordultig telt tőle boldog szomorúsággal. Anyja festett is. A művészet rejtett vadvizei örvénylettek benne anélkül, hogy szabadon felfakadhattak volna. Csak apró kisülések – a zongorán titokban végiggyöngyöző hangok, egy-egy lázképként felvázolt apró festmény, daltöredékek és néhány jegyzet – jelezték mélyben tomboló létüket.

Hogyan esett foglyul? Éppen ennek az embernek? – tűnődött, mikor még nem hatolt el lényük, sorsuk gyökereig. Mikor még nem rázta meg a bizonyosság, hogy éppen egymásra volt szükségük ahhoz, hogy szörnyű végletességükben tétova gyöngeségük és erőszakosságuk teljes kudarca nyilvánvalóvá legyen. És ahhoz is, hogy ő megszülessék. A két test és a két psziché együtt nyithatott csak neki kaput a világra. Anyja nyitott függése mindentől és apja rideg függetlensége, önző vasakarata benne óriási feszültségű, sajátos vegyülékké olvadt. Ő is odatartozott minden szépséghez, szenvedélyes érzéshez, mint anyja, de nem függött ideáljai tárgyától, magába olvasztotta, birtokolta, alakította őket. Apja akarata nyers erő, puszta agresszió volt. Az ő akarata szellemi hatalommá finomodott. Mert hatalom volt a kezében gyermekkora óta. Hatalom emberen, állaton, növényen, később tárgyakon is. Senki és semmi nem félt tőle. Nem félelemmel igázta le környezetét. Élőlények és tárgyak önként szolgálták: szerették, és ő viszontszerette őket.

Édesanyja szobájában – melynek bútorait leánykori otthonából hozta magával – a vonalak lágyak, lekerekítettek voltak. Idomaik, fényük csupa néma moll hangban zengett abban, aki rájuk nézett. A fakult, barackszínű huzatokban, sárgás csipketerítőkben volt valami hervadó báj, gyöngéd, bocsánatkérő féljelenlét. Az íróasztalán, gyöngyházfényű vázában mindig az évszaknak megfelelő virág hajolt szét különös, bús vagy vágyakozó tartásban; nem több, mint két-három szál. Anyja hangulatának megfelelő szertartás volt ez a virágjelbeszéd. Hosszan, gondosan kereste össze a színeket, hajlatokat hozzá, és sokáig rendezgette, míg a jelent pontosan kifejező hieroglifa lett belőle. John lassan érteni kezdte ezt a titkos nyelvet a felszárnyaló fürtös, tavaszi gyümölcsfaágaktól kezdve az őszi levelek halottas, kétségbeesett lángolásáig. Később, mikor megismerkedett a kelet-ázsiai virágszertartások értelmével rájött, hogy anyja valahonnan e tájakról hozta magával tudományát. Mint ahogyan arca és alakja is cizellált, finom kelet-ázsiai elefántcsont-faragvány volt. Pedig tompa szőke haját, kék eres, fehér bőrét, árnyékos, szürke szemét Anglia adta neki. Duzzadt, legörbülő ívű szája, ernyedt kis álla, esett válla, rejtőző, homorú melle, zajtalan mozdulatai és felhúzott lábú kedvenc póza a heverőn azonban a bizarr, virágéletű gésákra emlékeztetett.

Anyjának édesapja orvos volt Altonban. Az édesanyja még gyermekkorában meghalt. Valami vadászbaleset alkalmával ismerkedett meg későbbi férjével, aki fegyvertisztítás közben véletlenül keresztüllőtte a karját. A vadász sebét a kéznél lévő vidéki orvossal kezeltette, akinek volt egy bájos lánya. Jegyességük nem tartott sokáig. Találkozásuk után néhány héttel megesküdtek. Azóta John édesanyja nem volt Altonban, pedig arca kipirosodott, ha beszélt róla, és hangja izgatottan elfulladt. Hétvégeken a zongora mellett, ölébe ejtett kézzel, zenétől felajzottan, gyakran mesélt Altonban élő nagyapjáról, az öreg, vörös téglaházról, ahol mindig jodoformszag terjeng, az ablakok egy része törött, huzat fütyül be az ajtók alatt, az alagsorban rengeteg egér motoz. Mégis olyan vidám a légkör, mintha mindig ünnepségre készülnének.

−  Az a nagyapa az én nagyapám? – kérdezte John komolyan nyolcéves korában.

−  A tiéd, drágám.

−  Nem akar engem látni?

−  Miért ne akarna?

−  Mert sohasem jön hozzánk.

−  Öreg már. Beteges.

−  Hát menjünk el hozzá mi! – Dacosan nézett anyja riadt, fájdalmasan csodálkozó arcába, mert e heves kitörésével valami hallgatólagosan érinthetetlen dologgal szegült szembe: apja akara­tának, egyéniségének törvénye ellen lázadt.

−  Igen – mondta –, el akarok menni a nagyapához Altonba! A nagyapák ezért vannak – tette hozzá erőlködve, hogy kifejezze szenvedélyesen sóvárgó érzéseit.

−  Nem lehet. Tudod. Anyja egészen kicsire húzta össze magát, hogy eltűnjék e konfliktus út­jából, amelyet nem volt képes meggyőzéssel feloldani, mert érvek nem kínálkoztak hozzá, csak ösztönös motívumok: saját feltétlen megadása és férje alázatosan elfogadott diktatúrája.

−  Miért? Rossz a nagyapa?

−  Nem. Nem... Jó. A legjobb a világon! – csordult ki az asszonyból a lelke legmélyéről, és hon­vágya nyomán emlékek torlódtak elő a helyzettel való összefüggés nélkül, inkább ellentmon­dásként, saját helyzetét gyöngítve fiával szemben. – Látnád csak a házat kará­csonykor, amikor fehér karácsony van! Az ablakok puha, vastag porcukor alól néznek ki, és a piros téglák fehér szegélyt kapnak. Csöndes minden. Zajtalan. A házban új szagok párolognak. Fenyőszag. Vanília, citromhéj, pecsenyeszag. Az ajtók mögött halk sustorgás hallatszik. Selyempapírok zörögnek. Finom, vékony üveg koccan, de ha kinyitod az ajtót, sehol semmi és senki. Láthatat­lan angyalok rendezgettek benn...

−  El fogunk menni nagyapához Altonba. Karácsonykor – mondta halkan, fojtottan John, és tudta, hogy ennek így kell lennie, mert ő feltétlenül akarja, úgy akarja, ahogyan a tűz elégeti a fát, amelyet rádobnak. Anyja elnémult, megremegett attól, amit felidézett.

−  Apa... összekülönbözött a nagyapával. Mindjárt az esküvőnk után. Nem veszekedtek, nem... De azért... azóta... Erőtlen és tehetetlen mozdulatot tett.

John nem felelt, csak nézett rá. Tudta, mit fog tenni. Mindjárt hétfőn este, mikor merev hátú apja a nappali kandallója előtt gondos, kimért, lassú mozdulatokkal vadászfegyverét tisztította eléje állt, bár magán érezte édesanyja rémülten könyörgő pillantását.

−  Apa. Szeretnék Altonha menni. A nagyapámhoz, karácsonykor. Mikor esik a hó. – Komolyan, szorongás nélkül nézett fel a négyszögletes fejerdő két fagyos, sötét szemablakára. Apja bámult rá egy ideig, bár inkább túlnézett rajta, mint mindig, és önmagát látta közben kívülről, ahogyan súlyosan, fellebbezhetetlenül dönt. De nem hozzá szólt, hanem az anyjához.

−  Sajnálom, hogy megbolondítottad a gyereket, Diana. Helytelen volt. Ismered az elveimet – mondta nagyon nyugodtan. Johnban felizzott az a góc, amelyet nem tompított sem félelem, sem kétely.

−  Karácsonykor. A nagypapához. – Hangja állhatatos volt.

−  Eredj a szobádba! – Apja nem emelte meg a hangját, de anyja már ott állt kétségbeesetten a háta mögött, és remegő kezét a vállára tette.

−  Gyere, gyere, Johnny! Késő van. Le kell feküdnöd.

– Karácsonykor – mondta a fiú szilárdan, és nem mozdult.

−  Nem fogsz elmenni. Itthon maradsz. És egyetlen szót nem akarok hallani erről többet! – Apjának szavai pörölysúlyúak voltak, de nem értek el a fehéren izzó gócig, amely lebírhatatlan hatalmat sugárzott.

−  Puha, vastag porcukor alatt van a ház. Gyalog is odamegyek. Apja felemelkedett. Csaknem kétméteres alakja toronyként a fiú fölé magasodott. John mégsem félt, s ez diadalmas bizonyosságként ujjongott benne.

−  Nem szívesen teszem, de meg kell hogy verjelek – hangzott a magasból. Óriás, izmos kéz nyúlt feléje.

−  Ne... nem! – Anyjából tört ki e sikoly, mintha őt ütötték volna meg vércsíkfakasztó szíjjal.

Apja ügyet sem vetett rá. Kézen fogta őt, szobájába vonszolta, és magukra zárta az ajtót. Anyja utánuk nyomult, sírt, zihált, rimánkodott közben, de ez olyan volt csak, mint mikor a szél selymes, nedves tűleveleket ütöget egy kőfalhoz. Apja egyénisége meghatványozódott a szobájában, mintha csupa szövetségesek közé érkezett volna, akik vállukkal szorosan nekidőltek, áttörhetetlen gyűrűt alkotva így. Szögletes, sötét, ellenséges bútorok, karmos bronzdíszek, taszító élek, hegyek, kardok, puskák, agancsgyűjtemény a falon, kaparó dohányszag. Ő volt itt minden.

Johnnak le kellett vetnie a nadrágját. Ráhasalt egy ragadós, hideg bőrszékre, amelyen sárga rézszögek villogtak, mint katonai mundéron a gombok. Apja hosszú, hajlós mogyorópálcával verte, amelyet Altonból hozott egy vadászatról. Az ütések kemények, egyenletesek voltak. Csípték, égették, marták meztelen testét, de nem férhettek hozzá az izzó góchoz, amely mérhetetlenül nagyobb hatalmat sugárzott a fájdalomnál és görcsösen megfeszült gyerektesténél az ütések alatt. Száját egyetlen hang sem hagyta el.

−  Állj fel! – mondta az apja az utolsó ütés után.

−  David – hallatszott zokogva az ajtónál. – Miért nem szól a gyerek? Az ütéseket hallottam, őt nem... Talán elájult... Johnny, Johnny... drágám! Apja nem felelt. Ő szólt ki helyette:

−  Nincs semmi bajom, anyu. Nadrágját begombolgatta, és kabátját rendesen lehúzkodta. Az ütések helye egyre jobban fájt. Felnézett apjára, aki várakozva állt. Sápadtabbnak, de éppen olyan nyugodtnak tűnt, mint máskor.

−  Ez a verés már elég neked ahhoz, hogy elmehessek Altonba a nagypapához? – kérdezte csengő hangon. Akkor apja felhorkant, szájából artikulálatlan indulatszó tört fel, amelyet rögtön elfojtott. Arca két oldalán megfeszültek a rágóizmok, ahogy a fogát összeszorította. – Takarodj! Rögtön! – súgta egészen halkan.

−  Addig még sok nap van – mondta John. – Anyu azt mondta, harmincszor kell aludnunk karácsonyig. Ha akarod, mindennap megverhetsz, ha ez kevés volt. Apja megragadta, és kilódította az ajtón. Az ütések nyoma csúnyán megdagadt, aztán megkékült a borogatások alatt, amelyeket anyja szorgalmasan rakosgatott rá egész éjszaka. Rossz volt folyton hason feküdni az ágyban most, hogy kellett, de másnap este újra apja élé állt a nappaliban, a kandalló előtt.

−  Jobb, ha a szobában versz meg apa, úgy, mint tegnap – mondta édesanyja felé intve. Először látta akkor apja arcának merevségét megrezdülni, szétesni egy pillanatra. Őszinte meghökke­nés villant fel rajta. Aztán újra visszaszilárdult rá a régi egykedvű kifejezés:

−  Jó – biccentett. – Meglátjuk, melyikünk bírja tovább. – Felállt. Remegő anyja hirtelen közéjük siklott. – David – zihálta. – Csupa seb és gyulladás a gyerek teste! Nem verheted meg! Én vagyok az oka az egésznek!

−  Most az egyszer igazad van, Diana – mondta súlyosan a férfi. – Te vagy az oka az egésznek.

−  Engem üss akkor! – Jajdult fel az asszony.

−  Szégyenkezem helyetted, Diana! Nőt nem ütnék meg soha!

−  De John még kicsi, kicsi még, David! Sokkal gyengébb, mint egy nő! Gyerek!

−  Csökönyös, mint az ördög. – Mint te, David!

−  Diana!

John az ajtóhoz sietett, és kinyitotta.

−  Előremegyek, apa.

Verés után a nadrágja átázott a vértől. Éjszaka rosszul aludt. Sebláza volt. Másnap este apja a klubjában vacsorázott, és nagyon későn jött haza. Harmadnap, vacsora után megint jelentkezett nála, amikor édesanyja kiment a konyhába.

−  Apa! – Az felnézett. Arcán rejtett feszültség látszott.

−  Menjünk a szobádba!

A sötét, tompa szem vizsgálódva célba vette.

−  Mit érzel, mikor megverlek?

−  Azt, hogy nagyon fáj.

−  Akkor minek kívánod, hogy verjelek?

−  El akarok menni a nagyapához.

A nagy, merev test most előrehajolt. A feje sötétvörösre gyúlt. Indulata feszítő gőzétől a férfi hangja furcsán, préselten tört elő torkából.

−  Ha agyonverlek sem mégy! Mondj le róla!

−  Karácsonykor, Altonba. Apja szokatlan, heves mozdulattal állt fel hirtelen, és ellódította.

−  Gyerünk!

John kigombolta a nadrágját. Testéről letekerte édesanyja ügyetlen kötését, amely beleragadt sebeibe, és azok most újra felszakadtak. Meleg vérpatakok futottak le libabőrös, meztelen lábszárán. Ráfeküdt a bőrszékre, amelynek dohány- és állatszaga már ismerősen tolult az orrába. Teste megfeszült. Érezte, ahogy sebei szétnyílnak. Várt. Apja nem mozdult. Hallotta a csendben nehéz lélegzetét. Anyja szaladó léptei kopogtak végig a szomszéd szobán. Teste a vad lendülettől tompán nekiütődött az ajtónak. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem engedett.

−  David! – hangzott az ajtón át remegő hangon, de olyan feszültséggel, hogy nem lehetett kétel­kedni az asszony teljes elszántságában. – Ha megütöd a gyereket, ha csak egyetlen egyet ütsz a testére, itt az ajtó előtt megölöm magam! Krisztusra és a saját életemre esküszöm!

Mindketten tudták, hogy igazat mond. John felállt a székről, és halottsápadt apja felé ágaskodva, le­helethalkan sírta:

−  Majd ha lefeküdt. Neki nem is kell tudnia róla. Ágyában a hideg rázta. Édesanyja megmérte a lázát. Közel negyven fokot mutatott a hőmérő. Az asszony rémült volt, és reszketett. Kétség­beesetten sírt. Pánik fogta el.

−  Orvost hívok!

−  Ne, anyu! – Vékony gyerekhangja visszaparancsolta az anyját ágya mellé. – Apa nagyon bánná! Nem szabad megtenned! Meggyógyulok anélkül is.

−  Nem törődöm vele! Azt akarom, hogy megszégyenítsék! Megbüntessék!

−  Akkor nem mehetünk Altonba. Csak így. Csak így, anyu.

−  Nem akarok Altorrba menni! Elátkozom a pillanatot is, amikor szóltam neked róla. Ó, Istenem, Istenem! – Az anyja szívszaggatóan zokogott. Az ő szemét is könnyek marták, éles rettentő fájdalommal lüktetett benne a szánalom édesanyja iránt, de részvéte sem férhetett hozzá a góchoz, amely könnyei fölött kényszerítő erejű hatalmat sugárzott.

−  Én akarok anyu, és te is akarsz. Oda kell mennünk. Odamegyünk. Karácsonykor.

−  Nem ismered apádat. Sohasem fogja megengedni.

−  Már megengedte, anyu. Még nem tudja, de már megengedte.

Éjszaka felkelt, és hosszú hálóingében apja szobájába surrant. Mikor kinyitotta az ajtót, fény vetült rá. Apja ágyában feküdt. Ernyedt kezében félrebillent könyvet tartott, elaludt olvasás közben. Nyitott hálóingéből kilátszott vastag, meztelen nyaka, amely a gallér védte helyen vakító, fehér, fölötte nyershús színű volt, mintha testére késsel lemetszett, idegen fejet illesztettek volna. Megérintette a karját.

−  Itt vagyok, apa! – súgta a hirtelen felriadástól zavaros arcba, amelyen vad félelem uralkodott el hirtelen.

−  Már megint? – dadogta rekedten. Fehér szájszéle rángatózott. – Eredj innen! Menj a pokol fenekére vagy Altonba! Ahová akarsz, csak engem hagyj békében!

A lámpakapcsolóhoz nyúlt, és hirtelen lecsavarta; sötétséget rántott közéjük, sötétségbe menekült, elrejtőzött. John megfordult, és szó nélkül kibotorkált a szobából. Karácsonykor édesanyjával elutaztak Altonba.

[

A szülő valamilyen módon kénytelen fegyelmezni rossz útra tévedt gyermekét. Miért jobb, ha verés helyett így bünteti:

 

Az ebédlő ragyogott a tisztaságtól. A fehér abrosz engedelmesen simult az üvegasztalra. A porcelánok mellett gondosan hajtogatott szalvétákon feküdtek az evőeszközök. A kislány még egyszer végignézett művén. Az apja bízta meg a feladattal, és ő nem akart hibázni. Tudta, hogy haragszik rá. Talán a gyönyörű terítékkel jóváteheti bűnét. De a lelke mélyén sejtette, hogy az apja nem bocsát meg ilyen könnyen. Egész vacsora alatt rettegett: milyen büntetést eszel ki számára? Az anyja arcán látta, hogy ő már tudja. Ettől még jobban megijedt. Remegő villája odakoccant a tányérhoz, de most nem szidták meg érte. Az étkezés befejeztével az apja gondosan megtörölte a száját a szalvétával, majd így fordult hozzá: „Remélem, ízlett az étel. A te húsvéti nyuladból készítettük.”

Szalai Anna, Népszabadság – Hétvégi melléklet, 2004. december 11. (2. oldal)

 

A gyerekek szerint ennél már egy pofon is elviselhetőbb. Áldemokratikus törvényeink következtében „ütlegelt” gyerekek helyett lelki sérült, idegileg tönkretett gyerekek hada fogja elárasztania világot. A verés miatt keletkező fizikai sérülés 8 napon belül gyógyul, a mentális soha. Ha idővel el is felejti a gyerek, tudat alatt ott munkál benne, és felnőtté válva is kísérti, különböző fóbiákat vált ki belőle. A pszichológusok szerint a hosszú évekig tartó mellőzés, az érzelmi elhanyagoltság, a megfélemlítés, a lelki terror a verésnél sokkal súlyosabb sebet ejt a gyereken. Kiváltóját büntetni sem tudják, mert ez a seb láthatatlan, nem lehet bizonyítani. Amíg a fizikai sérülés egy látlelettel tanúsítható, a lelki sérülést még feltárni is nehéz. Bebizonyítani pedig lehetetlen, mert elkövetésére nincs tanú. Nem ez ellen kellene inkább fellépni?

A családtagok elleni erőszak problémája azonban ennél is szövevényesebb. Szociológusaink arra figyelmeztetnek, hogy a gyermekek bántalmazásának, nevelésük elhanyagolásának mind gyakoribb oka, hogy a szülőket egyre jobban nyomasztja a napi megélhetés gondja. A létbizonytalanság, a munkanélküliség okozta stresszt a felnőttek sokszor a védtelen gyerekeken vezetik le. Politikusainknak inkább ezzel kellene foglalkozni. Gyermekvédelmi törvények helyett felnőttvédelmi törvényeket kellene hozni, amelyekben garantálják minden szülő munkához való jogát, biztosítják a családok tisztességes megélhetését. A normális életviszonyok jóval nagyobb mértékben csökkentenék a családon belüli erőszakot, mint a távoltartási, a testi fenyítést tiltó és egyéb erőszakkorlátozó törvények. Az indulatok megfékezésének leghatékonyabb módja a kiváltó ok megszüntetése.

Szociológiai felmérések szerint a gazdag családokban is verik a gyerekeket. Ott sem ok nélkül teszik. A tehetős szülők idegeit az egzisztenciaharc, a korunk társadalmára erőltetett pénzhajsza, a lemaradástól, az elszegényedéstől való félelem őrli fel. Az új gyermekvédelmi törvény tovább fokozza a rájuk nehezedő pszichés terhet. Most már otthon sem pihenhetik ki magukat. Állandóan attól kell rettegniük, hogy hálátlan csemetéjük feljelenti őket. Ha idegességükben lekevernek egy pofont a gyermeküknek, elrohan a rendőrségre, és a börtönbe juttatja őket. Sok esetben erre sincs szükség. Elég, ha a kértnél kevesebb zsebpénzt adnak neki, és a gyerek bosszúból megrágalmazza szüleit. A törvény értelmében a hatóság minden esetben kénytelen eljárni ezekben az ügyekben, még akkor is, ha a vád alaptalan. Ez nem vicc. Az Egyesült Államokban ha valaki meglátja, hogy egy szülő veri a gyerekét, elég egy telefonbejelentés, és a rendőrök bilincsbe verve vezetik el a bántalmazót. Utána bírósági eljárást indítanak ellene, melynek eredménye akár 3 évi börtön is lehet.

Nincs elég baj a világban? Most már a családtagok is bűnözőt, egész életre szóló ellenséget csinálnak egymásból. Az új törvények meghozatalánál tehát körültekintőbben kellene eljárni. Nem újabb stresszt, lelki terrort, békétlenséget eredményező törvényeket kellene fabrikálni, hanem rendet teremteni a társadalomban. Ebben a világban a szülők mindenféle törvény nélkül is normálisan fogják nevelni gyerekeiket.

[

Sokan panaszkodnak manapság, hogy egyre silányabb nemzedékek szakadnak ránk, a mai fiatalok többsége már semmilyen téren nem képes helyt állni az életben. A mai ifjúság fogyasztásorientált, élvezetkereső, felelősségelhárító és figyelmet elutasító életrendet követ. A családon belüli tekintély is attól függ, hogy a szülők mennyire képesek finaszírozni gyermekük egyre költségesebb életmódját. A fiatalok között mind több a munkaerőpiacról kiszoruló, passzív fogyasztásorientált, egészségtelen, sőt sokszor önpusztító életvitelt folytató kudarckerülő. A stabil párkapcsolatok hiánya, és a csökkenő gyermekszám mögött is az áll, hogy képtelenek ellenállni a pillanat szülte vágyak csábításának, a ma kényelmét a holnaputáni boldogság elé helyezik.

Az ezotéria szerint ennek oka, hogy most a „vaskorban” élünk, vagyis egy mindent elsöprő és megtisztító katasztrófa előtt állunk. Mivel a színvonalas lelkeknek semmi kedvük sincs „bedaráltatni” magukat az apokalipszis gépezetébe, mostanában csak olyan lelkek születnek le a Földre, akiknek ez a világ is megfelel. Az értékes lelkek, az előző korok nagy tanítói, irányítói a küszöbön álló újabb „aranykorra” várnak, és ebbe az új világba fognak majd beleszületni, hogy felemeljék civilizációnkat, kirángassák a jelenlegi posványból. Addig azonban azzal kell beérnünk, amit kapunk, illetve amit érdemlünk. A fiatal nemzedék jelenlegi viselkedéséért ugyanis mi, felnőttek is felelősek vagyunk. Nevelési módszereinkkel tovább rontottuk az amúgy sem rózsás helyzetet. Baklövéseinkről vagy a nevelés elmulasztásáról több helyen is olvashattunk a három ezoterikus kötetben. Most lássuk, hogy vélekedik erről a problémáról a neves szakíró, Czakó Gábor:

 

Ifjúkoromban számos korosztály létezett. Születtek babák, akik csecsemők lettek, majd gyermekek, kamaszok, ifjak, középkorúak, idősek, öregek, aggok. Ki-ki korához képest igyekezett élni és viselked­ni: alkalmazkodni, enge­del­mes­kedni, lázadni, dolgozni, ne­velődni, nevelni és megfelelni. Újabban – amióta a gondolkodást és a bölcsességet divat össze­té­veszteni az ideológiával – már a kisgyermekeket is felnőttként ke­zelik, megtagadva tőlük az élet­pél­dát, az irányítást, melynek kö­vetkeztében arra kényszerül­nek, hogy minden élettapasztalat nél­küli családi „fal­kavezérek” le­gye­nek. A feladatot persze nem tudják ellátni, ezért hisztiznek, or­dítanak, hiperaktívak lesznek; szét­szórtak, diszlexiások, s rug­dos­sák, köpkö­dik az anyukájukat. Pofonért koldulnak, ahogy Konrad Lorenz írja „Az emberiség nyolc halálos bűne” című könyvében:

−  7. főbűn: Hiába könyörögnek, a pofont nem kapják meg, a liberális nevelési ideológia meg­tilt­ja a szülők­nek, hogy csemetéiket a helyükre tegyék.

Márpedig a rend, így az életrend is ott kezdődik, hogy az ember megkeresi és megtalálja a helyét a világban. Aki a helyét betöltötte, kinőtte, följebb lép: inas lesz, segéd, mester. Modernizált korunkban azonban minden megváltozott. Az ideoló­giától lebunkózott szülők maguk is kiesnek a rendből, s megtagadják magukat gyermekeiktől, szegények ily mó­don szellemi árvákként nőnek föl. Szemükben a szülők pipogya alakok, példaképnek nem tekinthető rakás szerencsét­lenségek. „Egy szolgaian gyáva emberrel nem érdemes azonosulni” – írja Lorenz. Pénzt lehet és kell a papától-mamától kérni, naná. Ők pedig lihegve, erejüket megfeszítve adnak, ily módon  kunyerálnak ivadékaiktól né­mi szeretetet. Autóval, lakás­sal, apanázzsal próbálják megvásárolni szívüket – mint  valami cédáét. Beszélgetni? Miről? Minek? Kivel? Ki fogadja meg olyasvalaki tanácsát, akit már a bölcsőben lenézett?

A liberális ideológia tagadja a hierarchiát, a rendet, az emelkedést, ám a lenézés mégis létezik, meg a fölfelé törekvés is. Csak éppen e tagadás folytán, a Tagadás Szel­leme hatására az út bensőből külsővé válik, ami végső fokon a benső út eltorlaszolását jelenti. „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” – írja Weöres Sándor.  A létra ősjelkép: Jákob is létrát látott álmában, amikor az angyallal küzdött, s a különböző ősrégi beavatási rendek is használják a létra-lépcső jelképet. Létrás Szent János (580-650) harminc létrafokon keresztül vezette tanítványait az istenszeretetre. Weöres Sándor idézett két sora az emberi lét alapszerkezetét adja. Föld és ég összekötői vagyunk, s utunkat nem a karrier, a pénz, a siker külső vakvágányán kell bejárni, hanem a benső emelkedés létráján.

A létra nélkül nevelt gyermek jár iskolába, kiserken a bajusza, doktorál, ám a fölnőtté válás benső útját elkerüli, mert nem mutatták meg neki. Biológiai érését nem követi a lelki. Kamaszkorában a szüleihez való viszonyán ront annyit, amennyit szokás, de ettől sem lesz felnőtt, ha­nem marad valami különös, újmódi lény: sem nem gyermek, sem nem kamasz, sem nem ifjú, sem nem felnőtt. Barbi-anyag. Már elmúlt harmincéves, de még mindig valamilyen iskolában kotlik. Hét éve együtt él valakivel, de nem találja elég érettnek magát a házasságra. Beszél nyelveket, pénze elegendő, de nem tudja, hogy mit kezdjen önmagával. A kritikát nehezen viseli, önkritikája semmi, humora a szokványos vígjáték: kirö­högni másokat. Ha egyszer tudna igazán, szívből nevetni, vagyis önmagán, akkor felnőhetne. Így, ha válságba kerül, nehéz gyermekkorát emlegeti, mintegy bizonyságául annak, hogy még mindig oda tartozik. Más szóval sikerül ugyan kutya önzővé válnia, de nem jutott el az önálló dön­té­sig, még kevésbé a felelősség­vállalásig. Negyvenéves korá­ban is hasonlóképpen viselke­dik: kedvenc időtöltése a szá­mítógépes szerepjáték, mely­ben boszorkánynak, varázsló­nak, bér­gyilkosnak képzeli ma­gát, akár egy hatéves. Igen gyak­ran annyi­ra belefeledkezik, oly mély­re bújik a játék langyos struccho­mokjába, hogy szenvedély­be­tegként kezelésre szorul. Ha be­töltötte az ötvenet, és idő­köz­ben véletlenül mégis rászánta magát a házasságra,  elválik, s keres egy kamaszt, akivel új­rakezdheti éretlenségét. A ka­masz nem vált életformát, kö­veti az ifjúsági divatokat ze­nében, táncban, öltözködésben, hajszínben.

Itt tartunk most. Társadalmunk masszásodik: elveszti nemzedéki tagoltságát? A gyermeknek maradottak nemzedéke még a mesében él, de már komoly: munkahelyekre, városokra vagy akár országra-világra szóló döntéseket hoz, gyermeteg értelemmel. Anélkül, hogy az érintettekről vagy saját, eget-földet összekötő személye felelősségéről a leghalványabb fogalma lenne.

Képmás – 2008. július, 4. oldal (részlet)

[

A nevelés hiánya, az ifjúság cserbenhagyása és a korlátlan fegyverhasználat gyakran tragédiákba torkollik. Ennek az állapotnak tudhatók be az amerikai isko­lákban szinte már menetrendszerűen rendezett irtó hadjára­tok, ami­kor frusztrált diákok hazulról hozott lőfegyverekkel halomra gyilkolják társaikat és tanárai­kat. Ennek legújabb meg­­nyil­vánulása hónapokon át sok­kol­ta a közvéleményt. 2007. áp­­ri­lis 16-án egy dél-koreai szár­ma­zású amerikai diák valósá­gos vérfürdőt rendezett a virgi­niai műszaki egyetemen. Két pisztollyal és egy halom lő­szer­­rel felfegyverkezve elkezdett lö­völdözni, és 32 embert meg­ölt. Ámokfutása végén öngyil­kos lett. Közben arra is volt ide­je, hogy postára adja üzene­tét az NBC tévétársaságnak. Ebben ezt közölte: „Száz­milli­árd le­he­tő­ségetek és módotok lett vol­na elkerülni a mai na­pot, de úgy döntöttetek, hogy in­kább a véremet ontjátok. Sarok­ba szo­rí­tottatok, és csak egy le­hető­sé­get hagytatok. A dön­tés a tiétek volt. Most vér ta­pad a ke­ze­tek­hez, amit sosem fogtok le­mos­ni.”

[

Mit tehet a pedagógus, ha leköpi a diák? Mit tehet, ha az erősebb gyerek rendszeresen ve­ri a gyengébbet? Tehet-e va­lamit, ha elveszi tőle az érté­keit, pél­dául a mobiltelefonját? Be­avat­­kozhat-e, ha egy ag­resszív cso­port sza­bályo­san vé­del­mi pénzt szed a rászo­ruló gyen­géb­bek­től? Védi-e jog­rendszerünk a tanárokat, vagy csak a tanulók jogai mellett kar­doskodnak? A nemrégen alakult Pedagógus Civil Fórum (PECIFO) ta­nácskozásának résztvevői sze­­rint a tanárok rendkívüli módon ki vannak szolgáltatva. Egyre nő az iskolai agresszió, amely nem füg­getleníthető az iskolán kívü­li társadalmi folyamatoktól. A média ontja a sokkoló hábo­rús képeket, szembesít a terro­rista me­rényletekkel. Az akció­fil­mek­ben tucatszám gyilkolják egy­mást a szereplők. Ha korunk al­kotásaiban már az első perc­ben nincs legalább három ha­lott, az emberek átkap­csolnak egy má­sik csatornára, ahol több vér fo­lyik. Minél több az erő­szak, na­gyobb a brutalitás, an­nál na­gyobb a nézettségi mu­ta­tó. A kereskedelmi csatornák­nak pe­dig erre van szükségük, mert közben lehet hirdetni. Ezért az erőszak éjjel-nappal dől az elektronikus médiából, és nincs tekintet­tel a fiatalkorúakra sem. A gyerekek lassan már nem is tudják el­kép­zelni a természetes halált. „Ki lőtte le a nagymamát?” – kér­dezte egy óvodás kislány a nagy­mama temetésén. A mai kultúra erőszakközpontú. A családi kon­fliktusok jelentős része is va­la­miféle presszióval oldódik (vagy nem oldódik) meg, s nem hi­ányoznak az agresszió külön­féle formái a munkahelyeken sem.

– Bármennyire is megle­pő, az agresszió tulajdon­kép­pen az élet velejárója – szö­gezte le megle­he­tősen provo­katív előadásá­ban Vaj­da Zsu­zsanna pszic­ho­lógus, a Sze­gedi Tudo­mány­egyetem do­cen­se. Minden élőlény küzd a lét­­fenn­tar­tá­sért, aki nem, sú­lyo­san be­teg. Valahol min­denkiben mű­­­kö­dik a pozí­ció­szerzési vágy. A gyermek­kor egyfajta dina­mi­kai erőtér, kí­sérletezés a hatá­rokkal: med­dig lehet el­menni? A korlát­lan érdek­ér-vényesítésnek jó esetben gá­tat szab a civili­zá­ció, a tár­sa­dalom szabály­rend­szeré­nek ki­épülése. Az okta­tás, a ne­velés fo­lyamán a kont­roll lel­kivé vá­lik, be­épül az ember szemé­lyi­sé­gé­be. Meg­ta­­nul­juk, hogy az ér­dekér­vé­nyesítés nem tör­tén­het gát­lás­talanul, má­sok ro­vá­sá­ra.

Az iskola sokáig betöltötte a pozitív szocializációs minta funk­cióját, ez volt a XIX-XX. század egyik legnagyobb vívmánya. Ma mindez megtörni látszik. A túlzott individualizmus, a gátlástalan ön­ér­vényesítés össztársadalmi jelen­séggé vált, s ez az iskolát sem kí­méli. A gyerekek között kialakul egy belső hierarchia, ami az erőn és a hozott elő­nyö­kön alapul. A jog és a kul­tu­rális szokásjog ugyan­akkor álszent módon erőszak­el­le­nes. A szülői pofont krimina­li­zálja a tör­vény, a pedagógus nem néz­het bele a diákok táskájába, ha lo­pás gyanúja forog fenn. Az iskola nem szólhat bele a diák iskolán kí­vüli életébe, mert ez sértené a sze­mélyiségi jogokat. A szülők ugyan­­ak­kor az iskolát teszik felelőssé min­denért. A saját mu­lasztásaikért is: a feszült, szoron­gó családi lég­kör miatt sem idő, sem tü­re­lem nem jut a szociali­zá­ciós nevelésre, nem is szólva ar­ról, hogy sok helyütt maga a csa­lád sem alkalmas bár­miféle pozitív min­ta közvetítésére. Az is­kola nem képes át­vállalni a felelősséget min­denért. A pe­da­gógusok kezében ma sem eszköz, sem meg­­felelő módszertani tudás nincs ahhoz, hogy megoldják ezeket a problé­má­kat. Ér­zik a felelősség súlyát, ezért segítséget kérnek. Nyugod­tabb iskolát szeretnének, ahol van idő elbeszél­getni a gyerekekkel, s nincs állandó harc az idővel a tan­anyag „leadásáért”. Jó len­ne, ha maradna idő és energia a csa­lá­dokkal való együttműködésre is. Enélkül rohamosan nő, és kezelhetetlenné válik az iskolai agresszió.

Népszabadság, Bonifert Mária, 2006. február 9. (18. oldal)

[

Társadalmunk agyondemokratizálása, a fájdalom, a szenvedés kiküszöbölése kulturális alkotásainkban is megnyilvánul. Már érez­te­ti hatását az irodalomban, a kép­zőművészetben és a zenében is. Egyre színvonaltalanabb regénye­ket, novellákat, újságcikket írunk. Nem csoda, hiszen nincs miről ír­ni. Ombudsmanok által felügyelt dög unalom lett az életünk, amit csak egy-egy terrorcselekmény ráz fel időnként. A lélek fejlődé­se, az egyéni karma kiteljesedése szinte lehetetlenné vált, mert a demokratikus államok törvényei gondosan óvnak bennünket az „igazságtalan” szenvedésektől. Ma már a csodák sem a régiek. Ugyanolyan jelentéktelenek, kisstílűek, mint mi vagyunk. Ilyen körülmények között az újságírók is csak kínlódnak. Keresik a heroikus erőfeszítéseket, de csak esetlen figurákra, semmitmondó történetekre lelnek. Erőlködésük egyik példája az a riport, amely egy baleset nyomán készült. A helyszínen aztán kiderült, hogy más a szóbeszéd és más a valóság. Amíg a szóbeszéd a vágyainkat, a valóság a jelenlegi szürke életünket tükrözi. A cikk címe: Újjászületés. Csupán egyetlen mondanivalója van: a remélt csoda most is elmaradt.

 

„Egy fiatalember négy emelet magasról leesett. Vidékről jött a fővárosba, az építőiparban talált munkát. A targoncából esett ki, ám túlélte a zuhanást. Erre mondanák, másodszor született.”

Az újságírót azonnal megfogta a történet, elképzelte magában mit érezhetett a fiatalember a zuhanás pillanatában, hogyan pergett le az élete, és milyen kegyes volt hozzá a sors. Bement tehát a traumatológiai intézetbe, érdeklődött, és megtalálta a beteget. Az ágyon felkötözött kezű, középkorú férfi feküdt. Az újságíró együttérzést parancsolt arcára, finoman, akár egy puma odasettenkedett az ágyhoz, és tapintattól elhaló hangon ennyit mondott:

−  Nagy szerencséje volt.

−  Nagy.

−  Ne erőltesse magát. Mire gondolt, amikor zuhant?

−  Nem emlékszem semmire.

−  Érthető. Csodával határos módon menekült meg. Az ember nem szól.

−  De ugye érzi, hogy mekkora szerencséje volt?

−  Hát érzem. Érezni érzem, kérem.

−  Hallom eltört a kulcscsontja.

−  A karom. Holnap műtik.

−  Családja van?

−  Van. Az asszony mellé estem.

−  A targoncából?

−  Nem, a padlásról. Csönd. Véget nem érő kínos csönd. Ez az ember nem az az ember.

−  Aztán milyen magas volt az a padlás? – kérdezi ilyenkor kínjában az újságíró.

−  Hát úgy két méter. Csönd megint.

Tyápai Katalin, Népszabadság, 2000. november 8. (11. oldal)

[

Dúl a médiában a választási kampány. Megint számtalan betarthatatlan ígéret hangzik el. Az éppen hatalmon levők agyba-főbe dicsérik magukat. Így már tudjuk, hogy a politikusok milyennek akarják láttatni az országot. De lássuk milyen a valóságban:

Kedden kora reggel megérkeztem Záhonyba kocsival, onnan át akartam menni az ukrán Csapra. Megvettem a jegyet oda-vissza a 7.47-kor induló vonatra. Hallom: nemzetközi vonat indul 10 perc múlva az 5. vágányról. Kimegyek, körülnézek, egy lepusztult vagon áll az 5. vágányon. Felszállok. Nem látok semmit. Cigarettafüst, fekete falak, grafiti, bűz, ülőhely sehol. Az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” cigarettaárusok indulnak vissza Csapra, káromkodás minden nyelven, ordítás. Feljön a kalauz. Kérdezem, hova lehetne vécére menni, mert a létezőn nincs ajtó. A válasz: 17 perc múlva Csapon leszünk, ott majd elvégzi a dolgát! Elindul ellenőrizni a jegyeket. Persze jegyek nincsenek. Összeszedi a pénzt, de jegyet nem ad! Megkérdezem tőle, hánykor van visszafelé vonat Csapról. A válasz: kérdezze meg a MÁV-tól, mi már nem kapunk menetrendet, nincs rá pénz. Végre bejelentik, hogy a nemzetközi vo­nat azonnal indul. Ilyen katasz­tro­fális helyzet az 1950-es, 1960-as években sem volt ebben az or­szág­ban. Most meg a 21. század­ban élünk. EU-tagok vagyunk, hurrá! Vegyenek csak új Stadler vagonokat, néhány hónap múlva azok is pontosan így fognak ki­nézni!

Olvasói levél, Metro, 2006. ja­nuár 10. (10. oldal)

[

Politikusaink az Európai Unió­hoz való csatlakozástól várták az ország sorsának jobbra fordu­lá­sát. Kiderült azonban, hogy a csatlakozás önmagában nem te­szi Magyarországot tejben-vaj­ban fürdő Kánaánná. A jólétért, a gazdagságért tenni is kell valamit. Ekkor az illetékeseknek az az ötletük támadt, hogy fel kell lendíteni a turizmust. Meg kell kérni a kül­földön élő magyar vagy magyar származású sztárokat, hogy nép­szerűsítsék az óhazát, keltsék fel a turisták figyelmét irántunk. Az első országimázs-növelő rek­lámfilmet Tony Curtis-el, a vi­lághírű filmszínésszel forgatták. A turisták azonban ennek láttán sem özönlötték el kis hazánkat. Politikusaink most tanács­tala­nok. Pedig ötletekben nincs hi­ány. A kisemberek, az új­ság­írók jobbnál jobb tanácsokkal szol­gálnak. Akadnak köztük kézen­fekvő megoldások is:

„Remek ötlet turistacsalogató propagandafilmet forgatni Ma­gyarországról, de nekem jobb ötleteim vannak. Néha-néha ta­ka­rítsuk ki a vécéinket, különös tekintettel a határátkelőkre, pályaudvarokra, közintézményekre, étter­mek­­re, autó­pályák melletti pihenő létesítményekre. Ássuk elő édes hazánkat a sitt- és szeméthalmok alól, a csikket a hamutartóba do­báljuk. A gazt (parlagfüvet stb.) irtsuk ki az arany mezőinkről, a trutyit pedig ne engedjük bele ezüst folyóinkba. Tekintsünk el az éttermekben a romlott étel és vizezett bor felszolgálásától. Ne raboljuk ki a külföldi turistákat csillagászati éttermi számlákkal. Csökkentsük a zsebtolvajok szá­mát a feltétlenül szükséges mér­tékre. Engedjük át a gyalogost a zebrán; használjunk dezodort, és néha pucoljunk cipőt. Szokjunk le a modortalan, bunkó és ag­resszív viselkedésről. Talál­junk hajlékot a hajléktalanoknak; és leg­alább néhány épületről tüntes­sük el a falfirkákat. A vasút átlagsebességét emeljük 40 km/h -ra, és állítsunk be néhány olyan vasúti kocsit, amelyben hányinger nélkül lehet utazni. Több kátyút már ne telepítsünk az utakra. És próbáljuk ehhez tartani magunkat 30-40 éven át! A siker garantált, a haszon pedig kettős: a külföldi idekívánkozik, mi meg nem kívánkozunk el innen!

Mattyasovszky Éva, Népszabadság, 2003. november 7. (12. oldal)

[

A sors már az ön­feledt ­­­ta­gad­ta tőlünk. Sokak szá­mára a foci jelentette a kikap­csolódást, fel­üdülést. Nemze­ti ti­zen­­együnk gya­lá­­za­tos sze­­replése, évek óta tartó megalázó vere­sé­ge­ink azonban már csak bosszú­ságot okoznak a druk­kerek­nek. A klubcsa­pa­tok élvo­nalá­ba tartozó Fe­renc­­vá­ros SC jelenlegi „mélyre­pü­lé­se” is hív­en tükrözi a hazai köz­álla­potokat:

 

„A magyar labdarúgás második vonalában is véget ért a bajnokság, és az FTC a következő szezonban sem az első osztály­ban folytatja a pontvadá­sza­tot. Az NB I-ből tavaly egy zöld asztalnál született dön­tés révén ki­zárt klub az idén „sa­ját jo­gán”, a pá­lyán „har­colta ki”, hogy jövőre ismét a má­so­dik vo­nal­ban „vitézked­hes­sen”. A baj nagy. Az utolsó fordulóban például csak egy szánal­mas­nak mond­­ható gól nélküli dön­tet­lent értek el a Bak­talórántháza ellen. Igaz, ha nyernek, az sem lett vol­na elég az üd­vös­séghez, a zöl­dek sorsa ugyanis már he­tek óta nem a saját ke­zükben volt. Nagy riválisuk, a Nyíregyháza az utolsó forduló előtt két ponttal vezetett a budapesti zöldek előtt, s a záró meccsen pon­tot vagy pontokat kellett volna veszíteniük, hogy a Fradinak legalább matema­tikai esélye legyen a feljutásra.

Valójában a problémák nem most, az utolsó forduló előtt kezdődtek, s még csak nem is néhány héttel ez­előtt, amikor az addig ve­zető FTC-től a nyíregy­há­ziak átvették a vezetést. A pályán addig jól teljesítő Fradit már hosszú évek óta sújtja a pénzhiány, s bár az évek során több be­fektető is feltűnt a ferenc­vá­rosi ho­rizonton, a helyzet se­ho­gyan sem akart normali­zálódni. Legutóbb egy hong­kongi cég mondta vissza a támo­ga­tást, de ezt megelő­zően töb­ben ígérték már a cso­dát, de ez valamiért nem követ­kezett be. Bár a mai világ­ban szinte minden a pénz­­ről szól, a FRADI há­nyat­tatásainak hátterében egy jó ideje húzódó és fo­ko­zatosan mélyülő morális vál­ság áll. Az utolsó, az Üllői útra valóban teli pénz­tárcá­val érkezett be­fek­tető Vár­szegi Gábor volt, aki­nek azon­ban – hiába tett be a kasszá­ba milliókat – a ferencvárosi szurkolók soha nem tudták megbocsátani a származását. Mint ahogyan azt sem, hogy a nagyvál­lalkozó „csupán” üzletet lá­tott az akkor még népszerű klubban, ám szíve másik csapathoz, a régi rivális MTK-hoz húzta.

Ma már azok is tudják, akik akkoriban csak sejtették: a néhány évvel ezelőtt ferencvárosi vezetést terheli a felelősség azért, amiért befogták a fülüket, hogy a 12. játékosnak elkeresztelt közönség egy része miként gyalázza alá­való rigmusokban a csa­pat tulajdonosát.[53] Aki végül is távozott az Üllő útról. Azóta csak ígéretek van­nak. Az utolsó mérkőzés köz­ben az elkeseredett szur­kolók azt skandálták, hogy „Egysze­rű­en senkik vagytok”, a le­fújás után pedig másfé­lez­ren ott maradtak, és kö­vek­kel, sörösüvegekkel do­bál­­ták a székházat. Azon a pá­lyán, ahol néhány évvel ez­előtt még a Real Madrid, vagy az akkoriban fényko­rát élő Ajax vendéges­ke­dett, most Baktalórántháza legyőzésében próbáltak bíz­ni. Hiába. Mint ahogyan egy héttel korábban a Budafok ellen, az elmúlt hét szom­bat­ján pedig egy a másik kis csapat ellen sem sikerült győzniük a zöld sasoknak. Az FTC Üllői úti stadionját sem tudják eladni. Már háromszor meghirdették, de nem kell senkinek.

Metro – Föld S. Péter, 2007. június 18.

[

Hírelőzmény: A jogdíjat hiányolva az örökösök letiltották a Magyar Elektronikus Könyvtárból (MEK) József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor és Gárdonyi Géza műveit. (Népszabadság, 2005. május 3. A cikk címe: Szerzők és örökösök.) Később egy másik elektronikus könyvtárból Örkény István műveit tiltották le.

Amikor ezt tették, a határon túli magyarságot lopták meg, s a magyarság nemzetközi kulturális kapcsolatait. A MEK olvasóinak csak egy részét teszik ki a hazai olvasók. (Fontos célcsoport: azok a hátrányos helyzetű diákok, akik nem tudják megvenni azt a nagyon sok magyar irodalmi alkotást, melyhez kötelező olvasmányként nagyon rövid idő alatt hozzá kell jutniuk.) A MEK olvasóinak jelentős hányadát teszik ki a határon túli magyarok. Romániában és Szlovákiában külön tükörszerver segíti a hozzáférést. Még fontosabb a MEK a szórványmagyarság számára. Sokan olyan országokban élnek, ahol nagyon nehéz magyar könyvekhez hozzájutni. Megéri a jogdíjörökösök számára elzárni őket József Attila, Radnóti, Gárdonyi műveitől?

Sokat jelent a MEK a tőlünk távoli országok kultúránk iránt érdeklődő polgárai, szakemberei számára is. Néhány éve a Jereváni Egyetem magyar tanszéke a magyar könyvtárosokhoz fordult, hogy segítsenek nekik magyar irodalomhoz jutni, mert Moszkvától való elszakadásuk óta ez számukra lehetetlen. Örömmel ajánlottuk figyelmükbe azonnali segítségként a MEK-et. Most már nem találják meg benne a XX. század három legnagyobb magyar költője közül kettőnek a verseit, sem a törököktől annyit szenvedett örmények szívéhez bizonyára nagyon közel álló Egri csillagokat. A cikk nem említi a jogdíj időbeli korlátját. Jogdíj csak a szerző halálának 70. évfordulójáig igényelhető, és a jogdíjörökös csak addig szólhat bele a mű közreadásába. 2007. december 3-án visszakerülhetnek József Attila művei a MEK-re. Akkor ebbe Makai úrnak már semmi beleszólása nem lesz. Kevesebb, mint ezer nap. Számolni fogjuk a napokat!

Válas György, Népszabadság, 2005. május 25. (15. oldal)

[

Napjaink legjellemzőbb tünete a talmi, az értéktelen alkotások, termékek térhódítása. A külsőre tetszetős, de beltartalmi értékét tekintve szemét áru a könyvpiacon is megjelent. Így panaszkodott erről egy vevő:

Karácsony előtt bementem az útba eső könyvesboltba, hogy a gyermekemnek mesekönyvet vegyek. Önkéntelenül leemeltem a polcról a legszebb kiállítású művet. Elvégre ajándéknak lesz, nem mindegy hogy néz ki. A címe: Karácsonyi meglepetés. Színes borítója olyan volt, mintha szalaggal lett volna átkötve. Rajta fenyőgally, aranycsengő. Miután nagyon vonzónak találtam, a kosaramba dobtam. A meglepetés otthon ért, amikor kinyitottam. Már az első oldalon furának találtam, hogy egy tanya fürdőszobájában kutyák és lovak fürdenek, csinosítják magukat. Tudom, hogy egy mese nagymértékben elrugaszkodhat a valóság talajától, így a gyerekek számára ez a groteszk helyzet is hihetőnek tűnhet. Az viszont már nem hagyja nyugodni a valóságérzetemet, hogy nálunk a tanyákon még villany sincs, nemhogy vízvezeték, csatornahálózat és fürdőszoba.

Az állatok várják a karácsonyt, de ennek lényegéről nem sok derült ki a könyvből. A tehén karácsonyi ajándékáról azonban megtudjuk, hogy: „Bőg a tehén. | Vele kezdjük. | Tőgyére kért gumikesztyűt. | Húzza majd rá, aki fej. | Így marad tiszta a tej.” Ez a kissé gügye versike olyan fokú érte­lemzavarról és tájékozatlanságról árulkodik, hogy nincs mit hozzáfűzni. A következő verssorokban a cica ajándékáról ezt olvashatjuk: „A kis cica álmai szépek. | Kaphat egy számítógépet.” (Fűzfapoé­tánknak ez a gyöngyszeme két helyesírási hibával is meg volt tűzdelve.) Tovább folytatva a mesét: „Benne a fürge egér. | Célt keres és odaér.” Rendben van, hogy ez a képzettársítás ma már minden szülőről feltételezi, hogy ismeri a számítógépes egeret, de mit keres a kezelőszerve a készülékben? Nincs értelme folytatni a szerző által összehordott badarságokat, mert a lényeg nem ez, hanem a jelenség. Ez az eset is azt bizonyítja, hogy megfelelő módon csomagolva bármilyen szemét eladható a piacon, díszes külső nélkül azonban a legkitűnőbb, leghasznosabb termék is értékesíthetetlen marad. A felnőtteknek szóló műveknél sem jobb a helyzet. A korszellemhez igazodva a sikerkönyvek gagyit kínálnak. Gyors meggazdagodást kevés erőfeszítéssel, vagy azonnali gyógyulást. A beígért gyógyulás azonban többnyire elmarad. A meggazdagodás viszont egy ízben biztosan bekövetkezik: A szerző jól megszedi magát a művén.

[

Hároméves procedúra végére tett pontot pénteken a Zala Megyei Bíróság: Kiskorú veszélyeztetése miatt jogerős ítéletével megrovásban részesítette Gyöngy Oszkárt és feleségét, akik két lányukkal együtt 6 éve élnek egy maguk építette jurtában egy zalai kisfalu, Magyarföld határában. Gyöngy Oszkár nem vett részt a pénteki ítélethirdetésen. Fontosabb dolga akadt: éppen egy új ólat készített a malacainak. Miután megtudta tőlem, hogy megrótták, a nyakamba borult örömében. Mindez érthető, a Zala Megyei Főügyészség ugyanis felfüggesztett börtönbüntetést kért a bíróságtól, valamint azt, hogy jelöljön ki pártfogókat a Gyöngy lányok mellé.

Vádemelés:

A Gyöngy család történetét az elmúlt években számos újságcikk és tévériport is bemutatta. Gyöngyék azáltal kerültek az érdeklődés középpontjába, hogy 1997-ben radikálisan szakítottak korábbi hagyományos életformájukkal. Azóta egy jurtában élnek nomád körülmények között, és rideg állattartással, valamint földműveléssel foglalkoznak. Évekig semmi sem veszélyeztette a családi idillt, ám 2000-ben a Zala Megyei Főügyészség kiskorú veszélyeztetése miatt vádat emelt a szülők ellen, mivel az akkor 14 éves Ramónát, illetve a 10 éves Ildikót nem járatták iskolába. – Az eljárás során utánanéztem: a kiskorú veszélyeztetése azt jelenti, hogy egy felnőtt fizikai, szellemi vagy erkölcsi veszélybe sodor egy gyermeket – mondja a 42 éves Gyöngy Oszkár. – Mi nem tettünk ilyet. Való igaz, hogy nem járattuk iskolába a lányainkat, mert úgy érezzük, hogy a mai magyar iskolarendszer egy nyitott, érdeklődő, fejlődőképes személyiségnek többet árt, mint amennyit használ. Az iskolában csupán tényanyagot sajátíthattak volna el, szerintünk azonban a puszta memóriabővítés nem azonos a neveléssel.

A Gyöngy szülők úgy érzik, lányaik az elmúlt 6 év alatt a jurtában sokkal többet tanultak meg a világról, mint ha iskolába jártak volna. A lányok ma már kiválóan varrnak, fonnak, szőnek, sütnek-főznek, kecskét fejnek, kertészkednek, lovagolnak. Írni és olvasni az édesanyjuk tanította meg őket, aki korábban tanítónőként dolgozott. A két lánynak évek óta az olvasás a kedvenc időtöltése.

−  A falubeliektől, a barátainktól nagyon sok könyvet kapunk, úgyhogy van mit olvasni – mondja Ramóna, aki ha iskolába járna, jelenleg harmadikos gimnazista lenne. – A legjobban Jókait szeretem, eddig vagy húsz regényét olvastam el. De nagyon tetszett Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése meg Tolsztojtól a Feltámadás. Na és Balzac regényei. Van egy olvasónaplóm, beleírom azokat a mondatokat, amelyek a leginkább tetszenek.

Alkalmazkodás:

Furdalja az oldalamat, hogyan képzeli el a jövőjét a 17 éves kamasz lány.

−  Sosem gondolok évekre előre – mondja Ramóna. – Imádok itt élni, és lehet, hogy egész éle­temben itt is maradok. Nem vagyunk magányosak, nyaranta szinte mindennap érkeznek hoz­zánk látogatók: barátok és ismeretlenek egyaránt.

A szerelem még nem érintette meg a lányt, a legjobb barátnőjével pedig – aki háromszáz kilométerre lakik a jurtától – eddig mindössze kétszer találkozott személyesen. Ramóna azt mondja, folyamatosan leveleznek, és lélekben nagyon közel érzik magukat egymáshoz. Gyöngy Oszkár szerint a lányainak semmilyen problémát nem okozna, ha később mégis úgy döntenének, hogy inkább egy nagyvárosban szeretnének élni.

−  Az elején talán hátrányt jelentene a bizonyítványok hiánya, de hamar alkalmazkodnának a számukra szokatlan körülményekhez – mondja a családfő. – Tőlünk elsősorban a szellemi-érzelmi nyitottságot tanulhatták el, helyzetfelismerő és alkalmazkodóképességük pedig lénye­gesen jobb az átlagnál.

Magyarországon 6– 16 éves koruk között tankötelesek a gyermekek. Azokkal a szülőkkel szemben, akik a gyermekeiket nem íratják be vagy nem járatják iskolába, a helyi jegyző köteles szabálysértési eljárást indítani tankötelezettség megsértése miatt. Amennyiben a jegyző által megállapított szankció – többnyire pénzbüntetés – nem éri el a célját, feljelentést kell tennie az illetékes ügyész­ségen kiskorú veszélyeztetése miatt. Zala megyében az ügyészség évente 10-15 esetben emel vádat kiskorú veszélyeztetése miatt, az azonban csak elvétve fordul elő, hogy a vádemelés oka az iskoláztatás elmaradása lenne. Gyöngyék esete abszolút egyedülálló: arra ugyanis még nem volt példa, hogy valaki elvi-erkölcsi okokra hivatkozva ne járassa a gyerekeit iskolába. – A bírósági eljárás megkeserítette az életünket – mondja Ildikó, a lányok édesanyja. – A kisebbik lány attól rettegett, hogy elszakítják tőlünk, és elviszik egy intézetbe. Ha meglátott közeledni egy ismeretlen autót, félelmében elfutott az erdőbe. A lányokat többször is pszichológiai-pedagógiai vizsgálatokra kellett vinnünk, de a hétköznapokon sem tudtunk elfeledkezni a dologról, évek óta ez volt a legfőbb beszédtéma a családban.

Másodfok:

A Zalaegerszegi Városi Bíróság tavaly májusban felmentette Gyöngy Oszkárt és feleségét a kiskorú veszélyeztetésének vádja alól, ám a megyei főügyészség fellebbezett, és felfüggesztett szabadságvesztést, illetve pártfogói felügyelet elrendelését kérte a másodfokú bíróságtól. A megyei bíróság megváltoztatta az elsőfokú ítéletet: megállapította, hogy Gyöngy Oszkár és felesége elkövette a vádiratban megfogalmazott bűncselekményt – veszélyeztették kiskorú gyermekeiket –, emiatt mindkettejüket megrovásban részesítette. A másodfokú bíróság azonban azt is leszögezte: Gyöngyék tette oly mértékben veszélytelen a társadalomra nézve, hogy súlyosabb büntetés kiszabása vagy a gyerekek pártfogói felügyelet alá helyezése indokolatlan lett volna. A megrótt jurtalakók tehát nem veszélyeztetik a társadalmat.

−  Sokat tanultunk ez alatt a három év alatt – állítja Gyöngy Oszkár. – Megértettük a hatóságok logikáját, felfogtuk, hogy miért is indították el az eljárást.

Ugyanakkor sokat tanult a másik oldal is: megismerték az életünket, a gondolkodásunkat, megértették az érveinket, megtapasztalhatták, hogy a lányaink érző, nyitott gondolkodású emberek. Az igaz, hogy papíron most elítéltek minket, de meghagyták a szabadságunkat. Eddig boldogságban éltünk itt a jurtában. Most már biztos vagyok benne, hogy ezután is így lesz.

Jelenleg nincsenek összesített adatok arról, hogy Magyarországon hány gyermek nem teljesíti a tankötelezettséget. Épp így azt sem tudni, hogy a helyi jegyzők milyen arányban tesznek eleget annak a jogszabályi kötelezettségüknek, amely szerint szabálysértési eljárást kell indítaniuk azok ellen a szülők ellen, akik nem járatják iskolába a gyerekeiket. Oktatási szakemberek becslése szerint az általános iskoláskorú diákoknak mintegy 6-8%-a esik ki menet közben az oktatási rendszerből, míg az iskolába be nem íratott gyerekek aránya – legalábbis a legelmaradottabb megyékben – akár az 1-2%-ot is elérheti.

Cseri Péter, Népszabadság, 2003. március 8. (10. oldal)

[

Mind több veszély fenyegeti újdonsült demokráciánk fennmaradását. Sokan a szélsőjobboldali erők előretörésétől féltik, mások a többpártrendszerből eredő széthúzás aknamunkájától tartanak. A fő veszélyt azonban az életszínvonal rom­lása, a létbizonytalanság okozza. A ko­ráb­ban sokat kárhoztatott kapitalizmus farkastörvényei felké­születlenül érték az embereket. A szabad verseny által ki­kényszerített racionális gazdálkodás meg­szüntette a gyáron, in­téz­ményen belüli munkanélküliséget, ami valódi munkanélküliségben nyilvánult meg. Emberek millió veszítették el biz­tos ál­lásukat, megélhetésüket. Miután az ál­lam már nem szólt bele a cégek irá­nyí­tásába, megszűnt a bértömeg-gazdál­ko­dás, feleslegessé váltak a „vattaem­be­rek”. A vállalatok szabadon dönthetnek kulcsfontosságú al­kal­mazottjaik javadal­ma­zásáról. Az állami támogatások meg­szün­tetése, a szolgáltatások árának „hely­re tétele” pedig drasztikus áremelkedést váltott ki az élet minden területén. Nem véletlenül mondják sokan, hogy: „Ennél már a kommunizmus is jobb volt”. Ér­dekes, hogy a volt szocialista táborban ép­pen abban az országban legnagyobb az elégedetlenség, ahol a legtöbbet nyertek a rendszerváltással.

A Rosa Luxemburg Alapítvány által végzett felmérés szerint a ’30-as éveik elején álló keletnémetek csalódtak az egyesült Németországban, és elveszítették jövőbe vetett hitüket. Az 1200 fős mintán végzett kutatás során az akkori­ban 14 éves alanyokat először 1987-ben kérdezték meg, a volt NDK drezdai öve­zetében. A kutatás eredeti célja az volt, hogy nyomon kövessék a fiatalok életpá­lyájának alakulását. 1987-ben a fiatalok­nak még 97%-a rendkívül derűlátóan nyi­latkozott a jövővel kapcsolatos remé­nyei­ről. Ma ez a magatartás ugyanannak a mintának csupán 2%-ára jellemző. Bár a megkérdezettek nagy többsége (80%-a) jótékony hatásúként könyveli el a rend­szerváltozást, sokuknak fenntartásaik van­­nak az azt követő fejleményekkel szem­ben. Igaz, hogy a megkérdezetteknek „mind­­össze” 4%-a szeretné vissza­állí­tani a berlini falat, ugyanakkor 81% ma is „keletnémet állampolgárként” hatá­rozza meg magát. Az egyesülés utáni Né­metországgal csupán 20% elégedett, s több mint 80% nyilatkozott úgy, hogy: „A kommunista Kelet-Németországnak megvoltak a maga jó oldalai is”.

[

Bérkoldusokkal tarkított világunkban rohamosan nő a valódi koldusok száma. A hatalmon levő pártok sikerpropagandája ellenére mind többen szegényednek el. A statisztikai kimutatások szerint a magyar lakosság 30%-a, vagyis 3 millió ember szegénynek minősül, és 50 ezer éhezik. A rendszerváltás után 14 évvel ide jutottunk.

„Budapest, Ferenc körúti aluljáró, délutáni csúcsforgalom. »Cifra palota, zöld az ablaka« üti meg a fülemet a gyermekhang. Az óvodában tanult dalocska újra és újra ismétlődik. A cérnavékony hang irányába fordulva észreveszek három apró alakot. Közelebb menve látom, hogy kisgyerekek. Mennyire sápadt az arcocskájuk. Előttük a földön kalap. Előveszem az erszényemet, pénzt teszek bele. A legnagyobb, tízéves kislány a világ legtermészetesebb módján, rendületlenül fújja a korábbi gondtalan éveiben tanult éneket. Egymáshoz bújva, szívbemarkolóan kucorognak itt. Úgy tűnik, kilátástalan helyzetüket nem is érzékelik. Fel sem fogják, hogy mit történik velük. Sietek a befutó metrószerelvényhez. Útközben az aluljáró falán látom a hatalmas kivilágított reklámtáblát: „Utazzon velünk a napfényes Máltára!” A gombóc visszatér a torkomba, és ez a kellemetlen érzés tartósan ott is marad.”

F. Istvánné, Nők Lapja, 2004/49 szám (38. oldal)

[

Az ENSZ és egyéb világszervezetek által készített statisztikai kimutatásokat tanulmányozva meglepő következtetésekre juthatunk. Rájövünk arra, hogy minden bajunk, és szegénységünk ellenére mi még az emberiség szerencsésebb táborába tartozunk. Döbbenetes, hogy az emberiség többsége milyen rettenetes körülmények között él. Ez a rövid összefoglaló híven tükrözi világunk jelenlegi állapotát:

„Akinek van ennivalója; ruha a testén, tető a feje felett, és egy akármilyen fekhely ahol nyugovóra hajthatja a fejét, akkor már tehetősebb a világ népességének 75% -ánál. Ha valamennyi megtakarított pénze is van a bankban, és egy kevés aprópénz a tárcájában, akkor már a világ gazdagjainak 8% -ába tartozik. Na persze nem a leggazdagabbak közé, de az emberiség 92% -ának nincs semmi megtakarított pénze. Egyik napról a másikra élnek, illetve egyáltalán nincs pénzük.”

[

Fejlődésünk egyik akadálya, hogy nem vagyunk tisztában a saját értékeinkkel. Még a legegyszerűbb ember is tele van rejtett értékekkel, ki nem használt képességekkel. Vagyontárgyaink, a bennünket körülvevő használati eszközök között is van olyan, amelynek alkalmazásával vagy értékesítésével jelentősen előre mozdíthatnánk a sorsunkat. Csak nem látjuk, hogy mivel. Ez a probléma kezdettől fogva végigkísérte történelmünket, fejlődésünket. Az ókori arab tanmesék is megörökítették, sőt egy tréfás megoldást is javasoltak rá:

Egy napon tolvaj surrant Naszreddin Hodzsa házába. Az asszony kiáltozni kezdett:

−  Tolvaj! Tolvaj! Hodzsa rászólt:

−  Csend legyen! Hátha talál valami használhatót. Aztán majd elszedjük tőle.

[

Társas út. Harminchét utas. János, a magányos, különc srác kirí közülük. Egyedül ül, egyedül jön-megy, eszik, napozik. Aztán lassan, ahogy az óvatos, sokat vert gyerek, barátkozni kezd. Fagyossága olvad, feszes távolságtartása lazul, és már magához enged néhány embert. A negyedik naptól beszélget. Aztán elmesélte különös élete huszonhét évét. Jelzőt kerestem rá, hangosan soroltam: érdekes? tragikus? kegyetlen? szerencsés? boldog? – , de egyiket sem találom hozzáillőnek. Önökre bízom, döntsék el.

Magas, szőke, szép szemű, értelmes tekintetű, nyílt fiatalemberrel ülök szemközt, a budai hatalmas családi házban, ahová meseautóján repített.

– Döntöttem, összerakhatod a sok pici mozaikot, ha kéthavi ismertség után még úgy gondolod, érdemes – mosolyog rám, én meg bólintok. Cs. János 1971. július 8-án született, úgynevezett kései gyerekként, szülei második házasságából, akik harminckilenc, illetve negyvenévesek voltak. János mindig a szüleitől függő, félénk, ugyanakkor megfelelni akaró, engedelmes gyerek volt. Tette, amit mondtak, kértek, elvártak; munkában és tanulásban egyaránt.

– Nem volt apelláta. Anyu lelki terror alatt tartotta a környezetét. Gazdag lány létére hozzáment a szegény sorból származó apámhoz, és felsőbbrendűségét őrizte, éreztette. Nem járt el dolgozni, mégis az apu hozott-vitt óvodába, iskolába, gyakran ő vásárolt és főzött. Később tudtam meg, hogy bölcsődébe azért kellett járnom, mert az anyu nem etetett rendesen. Gyerekként ezt nem értettem. Apám kemény, dolgos és ügyes férfi volt, aki felnézett anyura, imádta, talán miattam is. Tízéves lehettem, amikor felismertem az apám szerepét. Addig természetesnek hittem mindent, ami körülöttem történik.

Egyetemista voltam, amikor szinte egyik napról a másikra fájni kezdett a hasam. Semmi gond, rosszul táplált diák! – mondták a rendelőben. De én néhány nap múlva újra ott voltam az orvosnál. Amikor megcsinálták a CT-vizsgálatot, 3 × 6 centiméteres daganatot találtak az egyik nyirokmirigyemben. Megdöbbentek, fogalmuk sem volt, mitől alakult ki. 1993. szeptemberét írtuk. Infúziós kezelésre kezdtem járni az onkológiára. Hihetetlen rosszullétek gyötörtek. Bármit ettem, kihánytam, rohamosan fogytam. A fájdalmak elviselhetetlenek voltak, jártányi erőm sem maradt nekem, aki előtte élsportoló voltam. Nyolcvanhat kilós, erős fiatalemberként éltem, és nem ismertem a fáradtságot, a fájdalmat. Egyetlen cél lebegett előttem, minél előbb túl lenni rajta Békésen fogadtam, szinte vártam. Érted? Kész voltam a halálra. Visszagondolva szörnyű. Apu próbált nyugodt maradni, vigasztalt, kísért a kezelésekre. Karácsony előtt már nagyon lerobbantam, sovány, kopasz, szemöldök nélküli roncs lettem. Szívtáji fájdalmaim miatt apám aggódott felettem, félájultan hallottam, amint könyörög: ne halj meg, fiam. Anyán közönyös volt, azt hiszem egyszer sem jött be a kórházba, csak önmaga érdekelte. Barátaim nem voltak, senki nem járt hozzánk

Az új év újabb kezelésekkel indult, közeledett a vizsgaidőszak az egyetemen Tanulni kellett, erőtlenül ültem a földön a kályha előtt. Itt, a félkész házban, ahol egy szobát laktunk, alig volt fűtésünk. Kicsit enyhültek a fájdalmak. Úgy február táján kiderült: az apukámnak májdaganata van. Én közben levizsgáztam. Március elején az orvosok azt mondták, elmeszesedett a daganatom, és döntöttek, ki kell venni. Feküdtem a kórházban, apu otthon betegen, anyu nem látogatott. Senki nem jött hozzám. Március 17-én megoperáltak, és utána minden nap jobban éreztem magam. Igaz, a műtét után a bal lábam egy időre lebénult, fizikoterápiára hordtak, járni tanultam, de visszajött az életkedvem. Elmúltak a fájdalmak, nőni, kezdett a hajam, a szőrzet a testemen, éreztem az ernyedt izmaimat. Hazamehettem. Kiadták a ruháimat, nem bírtam el őket.

Apu már nagyon rossz állapotban volt. Tudtam, erőre kell kapnom, hamarosan szükség lesz rám. Sokat ettem, lépcsőztem, volt erőm vigasztalni aput. Emlékszem, volt olyan utókezelés, hogy apu is, én is ott feküdtünk az onkológián, a C és a B osztályon. Már egészen jól voltam, amikor közölték: hamarosan teljesen meggyógyulok. Imádkoztam, hinni kezdtem mindenben, Istenben, orvosokban, emberekben. Két hónappal később kiderült: anyunak tüdőrákja van. Mindhárman egyszerre jártunk vérvételre, kezelése. Az orvosok értetlenkedtek, ilyet még nem láttak, Csernobilre gyanakodtak, a házunkat kezdték vizsgálni. Az utolsó két kezelés szünetében egy hónapon át fekvőtámaszoztam, edzettem magam, és rohamosan jött a javulás. Hordtam a kórházba a szüleimet, műveltem a kertet, neveltem a száz csirkét. Főztem, takarítottam, befőztem, s ha időm engedte Tatára mentem, mert ott megvolt a régi házunk, a nagy telekkel.

Így telt az 1994-es év nyara. Szeptemberben egy este apu vér hányt, bevittem a kórházba. Három nappal később órákon át ültem az ágya mellett, fogtam a kezét, haldoklott. Előtte anyu veszekedett velem, hogy menjek, és vigyem haza. És akkor, először életemben azt mondtam neki: nem! Akkor már tudtam, nem tűrhetem tovább a zsarnokságát. Kénytelen volt belenyugodni. Úgy halt meg apu, hogy simogattam a homlokát, fogtam a kezét. Sírni képtelen voltam. Anyu másnap kitalálta, hogy nem temetteti el. Tanácstalan voltam, testvér, rokon barátok híján magamban szenvedtem. És akkor csoda történt: Jött a postás, és egy nagyabb összeget kaptam Paksról, ahol a betegségem előtt egyetemistaként dolgoztam. Az első keresetemből temettettem el az édesapám. Anyu is eljött.

Nem sokkal később ő is lerobbant. Ágytál, ápolás, állandó felügyelet. Az orvosi kezelést megtagadta. Az utolsó három hónapban a zsarnoksága tetőzött. Semmi nem volt jó neki, fantáziált, kiabált. Ilyenkor szó nélkül kezeltem. Szinte magához láncolt, nem tehettem ki a lábam a házból. Erős voltam, összeszorítottam a fogam, némán tűrtem. Éppen a huszonegyedik születésnapomon lementem a kertbe meggyet szedni neki. Fél óra múlva, amikor visszatértem, hallott volt. Nem tudtam síni, nem éreztem, fájdalmat, nem volt bűntudatom, hogy éppen akkor nem voltam mellette. Azt hiszem, embertelenség kimondani, de megkönnyebbültem. Nem kis lecke, ha az ember a születésnapján válik meg attól, akitől született. Különösen nem akkor, ha felnőttkora küszöbéig ezt soha nem ünnepelték, mert nem tartottunk név- és születésnapot, karácsonyt.

Emlékszem, hangosan azt mondtam: Itt állok huszonévesen, apa, anya, család, barátok nélkül; nekem mégis élnem kell. És hívtam az orrost. Addig felöltöztettem. Vártam a hullaszállítókat, és próbáltam felfogni, mi is történik körülöttem. Kerestem az okot, miért vagyok szerencsétlen? Miért ver az Isten? Pillanatok alatt váltam felnőtté. Közben azt éreztem, nekem is gyámolítás kellene. Gondolkodtam, és tudatosult bennem: döntenem kell, az életet vagy a halált választom-e. Döntöttem. Elhatároztam mostantól kezdve senki sem számít, végre önmagamnak akarok megfelelni. Tovább nem tolerálok semmilyen zsarnokságot, magammal viszont maximalista leszek. A nyarat végigdolgoztam házon, kerítésen belül. Senkit nem kívántam látni, irtóztam az emberektől. Talán gyűlöltem is őket. Közben kínzott a félelem: nem fog szeretni senki, nem lesz társam, nem fogadnak el, félelmet keltek a hasamon lévő nagy vágással. Jött az ősz, indult az egyetem. A német mellett angolt tanultam, foglalkoztatott az önismeret, a keleti filozófusok, vallások, megváltoztattam a táplálkozásomat. A rezsire valóm megvolt, tojást, zöldséget árultam. Levágtam mind a száz csirkét, a kertemben termett gyümölcsöket, répát, és a befőttjeimet ettem. Néha tanítottam kétszáz forintos órabérért, nem voltak anyagi gondjaim.

Hónapokig senkit sem engedtem közel magamhoz, teljesen bezárkóztam. És a tél közepén megismertem egy asszonyt. Ő is magányos volt, szükségünk lett egymásra. Sokat beszélgettünk. Közben készültem az államvizsgára, a nyelvvizsgára. 1996. tavaszára lelkileg is rendbe jöttem. És akkor jött egy üzleti ajánlat. Két hetem volt a döntésre. Eladtam a nyűgnek számító tatai birtokot, és mintegy áprilisi tréfaként beleugrottam egy vállalkozásba. Sikeres lett. Jól élek belőle. Gépészmérnök vagyok, a szakmámban is helyt tudnék állni, de most a vendéglátás érdekel. Remélem ezt is jól megtanultam. A magány persze megmaradt, bár sok barátom lett. Hibám, hogy makacs vagyok, de erre nevelt az élet. Bár azt hiszem, ma is formálódom, alakulok. Figyelem az embereket, játék számomra hogy kiben mit látok. Persze nem ítélek meg senkit. Nem bírok nyugton maradni, a tengés-lengés idegesít, hiszen nekem hatévesen kapát adtak a kezembe. Mindegy mit csinál az ember, csak hasznos legyen. Aki palántázik, paradicsomot termel, oxigént is ad a világnak, nem csak a termést. Azt vallom, hit kérdése minden, noha nem erre neveltek. Hiszem, hogy meg fog találni valaki. Várom. Ma már tudom, hogy van Isten, segített nekem és elvárja, hogy bebizonyítsam, bennem is van erő. Próbálkozom. Szerencsés, boldog ember vagyok – hallom Jánostól, akinek a lelke talán sebzett, aki olykor elfojtja az érzéseit, és még képtelen felszabadultan szórakozni. Búcsúzunk. A kapuból utánam szól:

– A temetőbe ritkán megyek ki, de sokat gon­dolok rájuk. Hidd el, kellenek a pofonok az élet­től. Ha megfelelő időben kapja az ember, elindít a lelki fejlődés útján. Rádöbbent arra, hogy van más út, élmény, siker.

Árvai Magdolna, Nők Lapja, 1998/29 szám, (18-19. oldalak)

[

A húszéves T. András meg volt győződve arról, hogy ő nagyobb dolgokra született mint, hogy dolgozzék:

Egyformán teltek a napok a dunántúli városka peremkerületi szükséglakásában. A 20 esztendős T. András itt született, itt nőtt fel, de ahogy gyak­ran mon­dogatta, csak testben. Kicsi kora óta hitt benne ugyan­is, hogy ő valami nagyon nagy do­logra szü­letett, s egy nap meg­­gazdagszik, hogy meghó­dít­sa az egész világot. Igaz a szak­mun­kásképzőből már első évben eltanácsolták. A fiút ugyanis a kri­miken és a kalandregényeken kívül semmi más nem érdekelte a világon. Az anyja hiába könyörgött ne­ki, eszében sem volt munkát keresni. Jól érezte ma­gát színes légvárakból szőtt álomvilágában.

Egy nap úgy érezte, eljött a nagy lehetőség. A vá­roskában bóklászva felfedezte egy csillogó-vil­lo­gó ékszerbolt gazdag kirakatát. A délutáni nap épp rásütött a kitett aranygyűrűkre, láncokra, s T. Andrásnak hátrálnia kellett egy lépést, nehogy be­le­szédüljön a látványba. Ettől kezdve egy perc nyug­­ta sem volt. Megsokszorozott energiával falta a bűn­ügyi történeteket, hogy ötletet kapjon, miként való­síthatná meg álmát. Egy télvégi na­pon zöld ove­rallos fiatalember kopogtatott be az ékszerészhez. Elmondása szerint a polgár­mesteri hivatalból küld­ték, hogy felmérje: az üzlet hány és mekkora he­lyiségekből áll. A tu­lajdonos csodálkozott ugyan, hogy az önkor­mányzat nem tudja milyen üzletrészt adott neki bérbe, de végül is beengedte a fiút. Ő pedig nekiállt, hogy mérőszalagjával felmérje a te­repet. Örömmel vette észre, hogy a raktárnak van egy ajtaja, amely a hátsó udvarra nyílik. Onnan pedig egy kerítésen átugorva máris a szomszéd utcában találhatja magát. Ezt követően T. András pár hetet várt, hogy biztos legyen benne: az ék­szerész már elfelejtette a felmérést végző fiatalember arcát.

Az ékszerész valóban nem gondolt többé a furcsa látogatóra, s egy nap nagyon megdöbbent, amikor levelet kapott, amelyben egy névtelen jóakarója gyerekes írással figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert fel akarják robbantani a boltját. Először a rendőrségre akart menni, de aztán jobban szemügyre vette az ákombákomot. Ez csak afféle buta diákcsíny lehet – intette le magát. Az üzletben épp a jegygyűrűk közt válogatott egy fiatal pár, amikor torzonborz fiatalember szaladt be az ajtón egy gyanúsan ketyegő kartondobozzal: Ide nézzenek, mi lehet ez? Itt találtan a bejárat előtt! A dobozból hallatszó ketyegésre a szerencsétlen ékszerésznek még a lélegzete is elállt. A másodperc töredékére felvillant előtte a levél, az ákombákom írás, de nem volt ideje megbánni, miért is nem fordult a rendőrséghez vele. Félrelökve a dobozt szorongató fiút, a két vevővel együtt pánikszerűen rohant ki az utcára. T. András persze csak erre várt. A sikertől megrészegülve kihajította a dobozból a hatalmas vekkerórát, és dobálni kezdte bele az aranygyűrűket, láncokat, karórákat. Kintről közben hallotta az emberek kiabálását. Valaki futott, hogy rendőrért telefonáljon, egy asszony sikoltozott:

– Segítsen valaki, egy fiú bennmaradt, mindjárt a levegőbe repül a bolttal együtt. Ő azonban a teli dobozzal csak akkor kezdett menekülni a hátsó kijárat felé, amikor meghallotta a rendőrkocsi szirénázását. Ám, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon: A hátsó udvarra vezető vészkijárat dupla lakattal le volt zárva! A rémület jeges kézként markolt a szívébe és a gyomrába. Már nem törődött a teli dobozzal sem. Kétségbeesetten a földre dobta, és szélsebesen futott ki a bejárati ajtón. Egyenesen a helyszínre érkező rendőrök karjába. Egyformán telnek a napok a szűk börtöncellában. T. András egész nap krimiket és kalandregényeket olvas. Gyakran mondja a rabtársainak: nem bánja, hogy két évet kapott, ő ugyanis csak testileg van itt jelen. Hisz benne, hogy valami nagy dologra született. Előbb-utóbb úgyis szabadul, s addig kitalál valamit, hogy meggazdagodjon és meghódíthassa a világot.

Horváth Andrea, Tina magazin, (6. oldal)

[

A hírhedt amerikai gengszter, Al Capone már életében legenda volt. Mérhetetlen vagyonnal rendelkezett, és szolgák hada leste minden parancsát. A szó szoros értelmében élet-halál urának számított, mindenki rettegett tőle. Pedig nagyon szerényen kezdte. Chicagóban 25 cent készpénzzel érkezett. Ez volt a teljes vagyona. Ebből a pénzből névjegykártyát csináltatott. Akkoriban Amerikában voltak olyan utcai automaták, amelyekbe egy negyeddollárost kellett bedobni, és 20 db névjegyet nyomtatott. Az övén ez állt:

Al Capone Biztosítási Társaság

Elnök:

Al Capone

Ezzel a névjeggyel felkereste a legnagyobb garázstulajdonost. Tizenöt emeletből állt a garázsa, és tetemes parkolási díjat szedett a kocsik után. Capone beküldte a névjegyét a főnöknek, és várt. A beszélgetés rövid volt:

−  Uram! Azért jöttem, hogy biztosítsa nálam a kocsikat. Havi öt dollár a díj. Garantálom, hogy ezeknek az autóknak nem lesz semmi bajuk.

−  Nem érdekel! – hangzott a válasz. – Az autóinknak nem volt és ezután sem lesz semmi bajuk.

Ebben tévedett a tulajdonos. Másnap már őrjöngött és a haját tépte, mert több jármű tankjában porcukrot találtak. Mint köztudott, ettől besülnek a motor dugattyúi, és a hengerfejek cseréje nagyon sokba kerül. A kár óriási volt, és miután a biztosítása ilyen jellegű károkra nem terjedt ki, tönkrement a tulajdonos. Az eset nagy visszhangot váltott ki szakmai körökben. Ezért amikor Al Capone felkereste a következő parkolóház-tulajdonost az ajánlatával, már nem ütközött ellenállásba. Chicago üzlettulajdonosai sorra kötöttek nála „biztosítást”.

Aztán beköszöntött a szesztilalom időszaka. Az I. világháború alatt egy képviselő javaslatára betiltották a szeszgyártást, és -forgalmazást az egész országban. Ettől aztán még az is inni kezdett, aki korábban rá sem nézett az alkoholra. A törvény által tiltott alkoholforgalmazás miatt mind többen hordtak magukkal ki lapos üvegeket, tele tömény szesszel. A szigorú tiltás romantikát adott az ivásnak. Mivel a megnövekedett igényt legális úton nem lehetett kielégíteni, az alvilág vette a kezébe a szeszforgalmazást. Al Caponénak is ekkor derült fel a csillaga. Az alkoholcsempészet tette őt igazán gazdaggá. Sorra nyíltak Amerikában a titkos kocsmák, amelyeket „speak easy”-nek[54] (suttogónak) becéztek. Bár a razziák gyakoriak voltak, és az illegális szeszforgalmazókra példás büntetés várt, a forgalom semmit sem csökkent. A kiesett ivóhelyek pótlására már másnap újak nyíltak. Pedig a törvény az illegális szeszfogyasztókat is büntette. Egy-egy rajtaütés során a rendőrök ripityára törték a berendezést, elkobozták, majd megsemmisítették az italkészletet, és a nyakon csípett vendégeket két év börtönre ítélték. Persze ilyenkor futott, ki merre látott. A vendégek vészkijáraton, ablakon, tűzlétrán menekültek, hogy elkerüljék a büntetést. Aztán másnap kerestek maguknak egy másik kocsmát.

Al Capone és bandája nem volt híve a piacgazdaságnak, nem szerették a konkurenciát. Ők úgy forgalmazták az országba becsempészett szeszt, hogy megjelentek a titkos szeszkimérésben, és megmondták a tulajdonosnak, hogy milyen italokat kell vásárolnia, és mennyiért. Vita nem volt. Aki nem engedelmeskedett, azt könyörtelenül agyonlőtték. A bajok akkor kezdődtek, amikor a többi gengszter is rájött, hogy mekkora üzlet a szeszforgalmazás. Ezután ők is megjelentek a területen. A kocsmárosok azonban nem tudtak annyi szeszt eladni, amennyit a megszaporodott szeszcsempészek szállítottak. Erre kitört a gengszterháború. A rivális bandák egymást irtották, hogy megszüntessék a konkurenciát. De az agyonlőtt bűnözők helyére újak kerültek. A sok munkanélküli suhanc, piti tolvaj türelmetlenül várta, hogy bekerülhessen ezekbe a bandákba. Ekkor Al Capone cselhez folyamodott. Meghívta a rivális banda főnökeit egy „béketárgyalásra”. A megbeszélésen azonban uniformisba öltözött rendőrök jelentek meg. Ez nem izgatta különösebben a gengsztereket, mert a rendőrség már a „zsebükben” volt. A letartóztatás sem jelentett veszélyt, mivel óvadék ellenében még aznap szabadlábra kerültek, a tárgyaláson pedig felmentették őket. Az esküdtek nem merték elítélni a gyilkosokat, mert tudták, hogy amint elhagyják a bíróság épületét, még aznap agyonlövik őket. Így sorra születtek a „nem bűnös” ítéletek.

Ezek azonban furcsa rendőrök voltak. Nem tartóztattak le senkit. Csak mosolyogtak, és könnyű kis géppisztolyaikkal tüzet nyitottak. Minden meghívottat szitává lőttek. Illetve egy valaki életben maradt. Valami csoda folytán az egyik bandavezér, Lucky Luciano élve megúszta a dolgot, pedig 14 golyót eresztettek a testébe. Felgyógyulása után látszólag megjavult, és a II. világháború alatt komoly segítséget nyújtott az amerikai hadseregnek. Az ő emberi fedezték fel a német tengeralattjárókat, amelyek akkortájt vészesen megközelítették Amerika partjait. Hálából a kormány elengedte harmincesztendei büntetését, és deportálták Olaszországba. Hazájában aztán áttért a kábítószer-csempészetre. Szicíliából igazgatta amerikai érdekeltségeit. Az Egyesült Államokban csak akkor jelent meg, ha „üzleti ügyei” személyes beavatkozást igényeltek. Szülővárosában halt meg békésen. Közmegbecsülés és közszeretet kísérte utolsó útján.

Visszatérve Al Caponére, ő nem állt át a kábítószerforgalmazásra. Megvetette a pénzszerzésnek ezt a módját. Megmaradt a szeszcsempészetnél, és emellett nyilvános házakat működtetett. Na és virágzott a „biztosítási” vállalkozása. Most már a felhőkarcolók építtetőit is megzsarolta. Ahol nem fizettek, ott éjjel lelocsoltatta a cementes zsákokat, és megfenyegette a munkásokat, hogy hagyják ott az építkezést. Aki nem engedelmeskedett, azt félholtra verték. Mivel egy-egy toronyház esetén az építkezés késletetése óriási forgalomkiesést okozott, előbb-utóbb mindegyik vállalkozó beadta a derekát. Elbizakodottságában a bandafőnök odáig ragadtatta magát, hogy az épülő felhőkarcolókra kis fémtáblát szereltetett, ezzel a felirattal:

AL CAPONE BIZTOSÍTÁSI TÁRSASÁG

Ez elég volt a rivális bandák távoltartására. Ekkortájt ötlött fel bennem, hogy interjút kellene készíteni ezzel az emberrel. Volt Chicagóban egy barátom, Joseph G. Sills[55] építészmérnök. Angol hangzású neve ellenére magyar volt. Pesten Szilágyi József néven kezdte pályafutását. Aztán ő is kivándorolt Amerikába. Szilágyi, vagyis Sills szintén felhőkarcolók építésével foglakozott, és ő is kénytelen volt biztosítást kötni az Al Capone féle társasággal. Innen eredt az ismeretségük. Ennek tudatában megpróbáltam rávenni Sillst, hogy eszközöljön ki számomra egy találkozást a hírhedt banditával. Szerettem volna közelről látni, de főleg beszélni vele. A barátom először szabódott:

−  Nem hiszem, hogy sikerülni fog. Al nagyon elfoglalt üzletember. Azt sem tudom, mit mondjak neki, hogyan győzzem meg ennek a találkozásnak a hasznosságáról.

−  Mondd azt, hogy újságíró vagyok, és megörökítem nevét a halhatatlanságnak. Úgy hallottam hiú ember, talán érdekelni fogja a dolog, hiszen a legtöbb emberben roppant erős a dicsekvési vágy.

−  Na jó, megpróbálom.

Aztán eljött a nagy nap, amikor Sills az izgalomtól remegve közölte velem:

−  Holnap, pénteken délután, pont három órakor légy a Cottage Grove Avenue 167-es számú ház előtt. Al arra fog menni páncélautójával, és a többit bízd rá.

Már félórával a megbeszélt találkozás előtt ott ácsorogtam az épület előtt, és vártam. Halálpontosan három órakor megérkezett az ismert páncélautó, elöl két fegyveres testőr, há­tul maga Al Capone ült. Beinvitáltak a kocsiba, és elindultunk. Illedelmesen és kicsit vacogva bemutatkoztam, majd meg­kérdeztem:

−  Hova megyünk? – Sehova – mond­ta a bandita. – Itt beszélgetünk a kocsiban. Ez a legbizton­ságosabb:

Jól megnéztem közelről a rettegett gyil­kost, és arra gondoltam, ha valami miatt megsértődik, lelőhet és kidobhat a ko­csiból, senki sem fogja megkérdezni tőle, mi történt. Élet és halál ura. De inkább a halálnak, annak a szakértője. Capone ma­gas, kövérkés, kopaszodó, negyven kö­rüli férfi benyomását keltette bennem, és egyáltalán nem hatott félelmetesnek. Kor­pás volt a haja, hangja azonban kellemes. Meglehetősen értelmesen beszélt, alig észrevehető olasz akcentussal. Ő már Amerikában született. Első kérdésem ez volt:

−  Hogy van megelégedve az életével?

−  Nagyon. Igaz, sok a munka, de kifizetődik. Áldom ezt a Volsteadet[56], aki a szesztilalmat kitalál­ta, mert enélkül talán sohasem lett volna belőlem „ember”.

−  Mi vitte erre a pályára?

Capone elmosolyodott. Ettől a mosolytól teljesen megváltozott, bizalomgerjesztő, kedves lett az arca:

−  A dolog úgy kezdődött, hogy 1914-ben kitört a világháború. Wilson azzal a felkiáltással vá­lasztatta meg magát, hogy „megvédi gyermekein­ket a háborútól”. Megválasztották. Aztán első dolga az volt, hogy Amerikát belevitte a háborúba. Én is katona lettem. Őrmesterségig vittem fel a szamárlétrán. Hősiesen harcol­tam, mint amerikai hazafi sokszor koc­káztattam az élete­met, megle­pően kis gázsiért. Már ott, a háború alatt gondoltam arra: mennyivel többet lehetne keresni a civil élet­ben, ha ennyiszer kockáztatnám az életemet. A háború után sodród­tam erre-arra, kitanultam az autó­szere­lést, mivel a mechanikai dolgok mindig érdekeltek. Békés, kel­lemes foglalkozás volt, de nem sokat jövedelmezett. Hirtelen gondoltam egy nagyot, és elindultam a komoly pénz felé. Mint köztudomású, ezzel a biztosítási ötlettel kezdtem.

−  Most is veszélyes az életem, állandó háborúban állok. A hatóságoktól nem kell tartani, de az ellenséges bandák már egymillió dollár jutalmat tűztek ki a fejemre, és az emberek kapzsiak. Ezért járok ilyen golyóálló pán­célautóban. Süllyesztet ko­por­só­ban alszom, amit csak én tudok kinyitni és a felszínre hozni.

−  Észrevettem, hogy amerre az autó elhaladt, a rendőrök némán szalu­tál­tak a főnöknek, aztán eszembe jutott a pletyka, mely szerint: Al Capone heti száz dol­lárt fizet a kör­­zetében mű­kö­dő minden rend­őrnek. Így min­dig ide­jében érte­sült, ha vala­honnan veszély fe­nye­gette, mert a rend­őröknek az volt az érdekük hogy Capone sokáig éljen. Me­gint kérdeztem:

−  Nem gondolt arra, hogy már elég pénzt gyűjtött össze, és vissza­vo­nulhatna?

−  Nem. Nem tudnék munka nélkül élni. Meg a hata­lom is nagy dolog. Aki meg­kóstolta, nehezen tud le­mondani róla. Mindent el­értem, amit ember elér­het, most már csak fenn kell tartani az üzletet, és a pénz­nek az a furcsa ter­mé­szete, hogy sza­porodik. Sok pén­zem van, de elég soha. Ha meg­öregszem – ami nem valószínű –, ta­lán ab­baha­gyom a mun­kát. De erre most még gon­dolni sem aka­rok. Az életem iz­gal­mas, szóra­koz­­tató, min­dig új, nem lehet meg­unni. Csak – saj­nos – so­kan má­­sok unják az éle­temet.

−  Capone nevetett a saját groteszk vic­cén; majd ci­garettával kínált, és ő is rágyújtott:

−  Ez az egy szenvedélyem van. Meg az ital. És a nők. Természetesen nem egy bizonyos nőre gondolok. Egy nő nem is maradhatna meg mel­lettem, folyton nyafogna, félte­ne, zavarna a mun­kámban. Sok nő, az sokkal kevesebb, mint egy. Nők nélkül az életem nem érne egy lyu­kas centet sem. Szeretem elárasz­tani a nőt, akivel éppen foglal­kozom. Meglepő, hogy mennyire szeretik a pénzt meg az ékszereket.

Elöl a két bandita nem vett részt a be­szélgetésben. Úgy ültek ott, mint két szobor, mereven életveszélyes mozdulatlanságukban.

−  Milyen viszonyban van a könyvekkel?

−  Nagyon szeretek olvasni. Főleg igaz történeteket, nagy és híres emberekről. Napóleon a kedvencem. Persze, én Josephine-t agyonlőttem volna a helyében. Nem volt igazi úriember. Régi, híres rablókról is sokat olvastam. Pitiánerek voltak. Kicsiben dolgoztak. Ok nélkül gyilkoltak. Nem volt fantáziájuk. Nem voltak igazi üzletemberek. Utálom az erőszakot. Sajnos, azonban néha elkerülhetetlen. Az emberek is próbálnak törvényeket hozni, csak nehéz őket betartani, mert a természet törvénye erősebb, mint az embereké. A természet könyörtelen. Az erősebb győz, mert megeszi a gyengébbet. Vannak persze növényevő állatok is, akik nem bántják a kollégáikat, de ezeket megeszik a húsevők. Szeretem az állatokat, különösen a védteleneket, mint például itt van ez a kedves őzike. Nem bánt senkit, levelekkel él. Nem irigylem gusztusát, mégis megeszi őt az oroszlán meg a farkas, meg a többi ragadozó. A birtokomon több mint ezer őzike van, persze az én védnökségem alatt. Ezeket nem meri bánta senki.

−  Van kedvenc festője?

−  Nincs, műveletlen vagyok. A képekhez nem értek. Van ugyan egy néhány millió dollárt érő képgyűjteményem, de nem szépségük, hanem az értékük miatt szereztem meg őket. Szeretem a virágokat. A mimóza a kedvencem, de imádom a rózsát is. A narancsvirág nem olyan szép, de az illata földöntúli, semmi máshoz nem hasonlítható. Persze Chicagóban nem terem narancs, de van egy kis birtokom Los Angelesben. Az ottani narancsfarmomra járok pihenni, ha üzleti elfoglaltságom megengedi.

Eszembe jutott a közmondás: ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Tisztelet a kivételnek. Be kell vallanom, hogy az egész beszélgetés alatt, míg a páncél­autó biztosan haladt a sűrű chi­ca­gói akadályok között, egy pil­lanatig sem szűntem meg félni. Tudtam hogy Al Capone nem haragszik rám, versenytársának se tarthat, és mégis. Első eset volt, hogy négyszemközt (a két hóhér elől nem számított) be­szél­gettem egy sokszoros gyil­kossal, akinek teljesen mindegy volt, hogy eggyel több vagy ke­ve­sebb halottat csinál. Meg­könnyebbülve szálltam ki a ko­csiból, és szerencsére ez volt az első és utolsó találkozásunk.

A történtekhez tartozik még, hogy Capone végül nem erőszakos halállal halt meg, amire mindig el volt készülve. Tekintettel a közelgő chicagói vásárra, Illinois állam kormányzója valósággal könyörgött a banditának: engedje meg, hogy elítéljék valamilyen címen, mert a turisták nem mernek Chicagóba jönni Al Capone miatt. Ekkor már a bandavezért idegbántalmak kínozták. Idegesítette az állandó életveszély, különösen az egymillió dollár, ami ki volt tűzve a fejére, élve vagy halva. A süllyeszthető koporsó – bármilyen kényelmes is volt máskülönben – már nem mulattatta. Rossz éjszakái voltak, végül döntött. Megengedte, hogy elítéljék adócsalás miatt. Ebben az ügyben persze nem volt egészen ártatlan, mert jövedelmei után egyáltalán nem fizetett adót. Tizenkét évi börtönre ítélték, ahova úgy vonult be, mint egy fejedelem. Mérhetetlen vagyona folytán kivételezett fegyenc volt, rá nem vonatkoztak a börtön szabályai. Éreztette a főnökséggel, hogy csak udvariasságból ül. De a börtönben legalább nem kellett félnie az agyonlövéstől, a fejére kitűzött vérdíjat is megszüntették, mert a fegyenc A1 Capone nem jelentett komoly veszélyt a rivális bandák számára. Végül is csak hat évet ült, mert meghalt a börtönben. Vérbajban, amit az egyik nyilvánosházában szerzett be magának, teljesen ingyen. Nem engedte, hogy rendesen kezeljék, a büszkesége tiltotta.

Királyhegyi Pál, Négyszemközt önmagammal (Szépirodalmi könyvkiadó – 1980)

[

Dillinger, a legendás gengszter egyszerű bankrablóként kezdte tizennyolc éves korában, és csak jóval később lett belőle Amerika első számú közellensége, és sokszoros milliomos bandavezér. Jó megjelenésű, középtermetű férfi volt, rajongott a tornáért, sokszor mentette meg az életét az, hogy gyorsabb, ügyesebb, erősebb volt, mint ellenfelei. Nagy gonddal szervezte meg bandáját, a legkisebb hibáért halál volt a dorgálás. Idővel a bankrablást abbahagyta, és főleg kábítószer-, és szeszcsempészettel, valamint emberrablással foglalkozott. Egyetlenegyszer bukott le, ült két évet, aztán kiszabadult, és soha többé nem sikerült elfogni. Ahogy nőtt a vagyona és hatalma, istenkomplexuma támadt, mint Caligula császárnak, és azzal szórakozott, hogy segített az embereken. Kétszer egy héten, délután háromtól ötig tartott fogadóórákat. Ilyenkor bárki felkereshette segítségért, tanácsért.

Rengeteg pénze ellenére nem volt anyagias. Például olyanokat csinált, hogy a bandája elfogott egy bankárt. Dillinger kiküldte a nyomozóit, akiknek fel kellett deríteniük mindent, amit csak lehetett erről a bankárról, főleg azért, hogy Dillinger tudja, mennyi váltságdíjat kérhet és kaphat a szabadon bocsátásáért. Elkezdte olvasni a befutott jelentéseket. Egyre szomorúbb lett, majd összehívta bandáját:

– Fiúk! Kiderült, hogy jó fogást csináltunk. A bankárért nyugodtan kérhetünk akár egymillió dollár váltságdíjat is. Csakhogy valami baj van. Az iratokból kiderült, hogy ez a bankár valóságos szörnyeteg volt egész életében. Árvák, özvegyek pénzét sikkasztotta el, mindenkit tönkretett, akit csak tudott, és nem volt válogatós az eszközökben. Feleségét a halálba üldözte. Gyerekei rettegnek tőle. Azt javaslom, ne engedjük vissza ezt a vadállatot az emberek közé. Neki is jobb, ha agyonlövik, talán akkor majd megbánja bűneit. A törvény nem tudta elérni, de az én kezem elérte.

 

Dillingerrel nem volt tanácsos ellenkezni. Nem is szállt vele szembe senki. Az egyik fogadóóráján megjelent egy idősebb férfi:

−  Mr. Dillinger, tudom, hogy ön szívesen segít bajba jutott embereken. Azt is tudom, hogy ön okos és művelt, hallottam, hogy a könyvtára megér legalább egymilliót.

−  Miről van szó? Miben segíthetek?

−  Huszonöt évig voltam a Sing-Sing fegyház lelkésze. Könyvet írtam azokról, akikkel ott talál­koztam. A könyv címe: Húszezer évi börtön. A könyv remek, és biztos, hogy nagy üzlet lenne. De ez az első könyvem, és a kiadók nem lelkesednek ismeretlen írókért. Egymás után kapom a nemleges válaszokat. Arra gondoltam, ha ön segítene, biztosan kiadóra találnék.

−  Kérem. Elolvasom a könyvét, és értesíteni fogom az eredményről. De mielőtt ideadná olva­sásra, remélem tudja, hogyha nekem is az a véleményem, mint a több kiadónak, akkor önnek ebből kellemetlensége származhat.

A lelkész bólintott. Tudta, hogy Dillinger az agyonlövést hívja kellemetlenségnek. De vállalta ezt a kockázatot. Dillinger elolvasta a könyvet, és el volt ragadtatva. Elment Macaulayhoz[57], aki egyike a legismertebb New York-i kiadóknak. Az én első regényemet, a Greenhornt[58] is ő adta ki. Beküldte a névjegyét a főnökhöz, amin nem állt más, csak Dillinger neve. A kiadó homlokát kiverte a hideg veríték. Halálos rémület lett rajta úrrá, amikor szólt a titkárnőjének, hogy bocsássa be a vendéget.

−  Egy kéziratot hoztam, uram. Húszezer évi börtön a címe. Nekem nagyon tetszett, és biztos vagyok benne, hogy a könyvnek nagy sikere lesz. Szeretném, ha ön is jónak találná. A kiadó boldog volt, hogy csak erről van szó, és biztosította Dillingert, hogy a könyv nagyon hamar meg fog jelenni.

−  De hiszen még el sem olvasta el a kéziratot!

−  Mindegy. Az ön véleménye nekem elég – mondta a kiadó. A könyv megjelent és óriási siker volt, a világ majdnem minden nyelvére lefordították. Magyarul is megjelent, Húszezer év a Sing-Singben címmel. De nálunk már nem kellett Dillingernek személyesen közbenjárni, a magyar kiadást a világsiker előzte meg.

 

Szimpatikus, fiatal pár kereste fel Dillingert az egyik fogadóóráján.

−  Tanácsot szeretnénk kérni, uram – kezdte a férfi.

−  Tessék parancsolni!

−  Szeretjük egymást, férj és feleség vagyunk hat hónapja. Gazdag, de szigorú nagynéném azt akarta, hogy, én is gazdag, jómódú lányt vegyek feleségül: Ezzel szemben az én mostani feleségem szegény, nem jómódú. Azóta gyűlöl, és üldöz minket. Meg­nehezítette az életünket. Mihelyt dolgozni kezdek, kinyomozza, megvesztegeti a főnökömet, hogy rúgjon ki. Legtöbbször ki is rúgnak. De már az is előfordult, hogy nem akartak kidobni. Erre megvette a céget, ahol dolgoztam, és ő maga intézte el, hogy elküldjenek. Pokollá vál­toztatta az életünket. Állandó rettegésben élünk, nem tudjuk, mit hoz a jövő, vagyis a nagynéni.

Dillinger érdeklődéssel hallgatta a fiatalembert:

−  Megpróbáltak beszélni ezzel a kínos nővel?

−  Persze. Hosszú levelet írtam neki, bocsánatát kértem. Könyörögtem lássa be, hogy az ember saját magának nősül, és nem a rokonainak. Minden hiába. Megüzente, hogy vagy elválunk, vagy tönkreteszi az életünket.

−  Rendben van. Hagyják itt a nagynéni nevét és címét, igyekezni fogok a lelkére beszélni. Három nap múlva előkerült a nagynéni. Megtalálták összedrótozott holttestét a csatornában. Ettől kezdve nem zavarta többé a fiatalok életét. Sőt, a fiú lett az általános és egyetlen örököse.

 

Dillinger istennek érezte magát, elképzelni sem tudta, hogy ne az történjék, amit ő akar. Csak egyetlenegy apró baj volt: a rendőrség. Dillingert kinevezték első számú közellenségnek. Körözték, keresték, üldözték, vérdíjat tűztek ki fejére, egyszóval a hatóságok bosszantották, ahogy csak tudták. Gwen Harrison, Dillinger nagy szerelme a végsőkig kitartott mellette. Sőt egy napon így szólt hozzá:

−  Ide figyelj! Nekem van egy ügyes nagybátyám. Sebész. Pontosabban: plasztikai sebész. Vele csináltathatsz magadnak olyan arcot, amilyet akarsz, és nincs az a rendőr, aki felismerne az új ábrázatoddal. Dillingernek tetszett az ötlet.

−  Megbízható ember ez a nagybácsi?

−  Halálosan – felelte a lány, és nem tudta, hogy milyen pontos választ adott. Mert a nagybácsi teljesen megváltoztatta a bandita arcát, aki kifizette ugyan a műtét árát, de óvatosságból agyonlőtte az orvost, és a holttestet eltüntette, nehogy eszébe jusson elárulni őt.

Ezzel az utolsó gyilkossággal azonban saját halálos ítéletét írta alá. Gwen imádta a nagybátyját, és meggyűlölte szeretőjét, aki ilyen lelketlenül kiirtotta jótevőjét. Akkoriban tevékenykedtek Amerikában a G-man-ek[59]. Így becézték a „Government”[60] embereket, akiket az akkori elnök, Roosevelt verbuvált a banditák ellen. Ide csak egyetemet végzett, izmos, okos, tehetséges fiatalokat vettek fel, és képeztek ki. Háromezer dollár volt a heti fizetésük, és ezzel elérte az elnök, hogy nem lehetett őket megvesztegetni. Karate, dzsúdó és minden elképzelhető önvédelmi- és támadó sportot űztek, nagyszerű céllövők voltak, és – ami a legfontosabb – nem kellett nekik a holttestekről elszámolniuk. Ez annyit jelentett, hogy bárkit agyonlőhettek, akit akartak.

Ez azért volt fontos, mert a banditák elleni hadjáratban a törvény volt a legfőbb hátrány. Az esküdtek nem merték bűnösnek találni a legbűnösebb gyilkost sem, mert tudták, hogy akkor már másnap megtalálják összedrótozott holttestüket a csatornában. De sikerült nekik az ügyészt és a bírót is megfélemlíteni, így tehát az elfogatásuk és a tárgyalás nem jelentett semmit. Előfordult például, hogy Massachusetts[61] állam kormányzója hitleri allűröket vett fel: antiszemita volt, üldözte az ártatlan négereket, és mert kormányzó volt, nem tehettek ellene semmit. Igaz, perbe lehetett volna fogatni, tárgyalást lehetett volna kitűzni ügyében, de ez óriási botránnyal, rossz publicitással járt volna, és még az sem volt biztos, hogy elítélik. Ekkor léptek akcióba a G-manek. Huey Long éppen a kormányzói palota lépcsőin indult felfelé hű testőre kíséretében, amikor megérkezett a palota elé két G-man .

−  Megállj, McGregor, te piszkos gengszter! – kiáltották, és már lőttek is.

Pillanatok múlva mind a kormányzó, mind testőre gurult lefelé a palota lépcsőjén.

−  Ez nem McGregor volt, hanem maga a kormányzó – hörögték a halott rajongói, de a G-manek vállat vontak, és bocsánatot kértek:

−  Mi is emberek vagyunk, tévedtünk; nagyon sajnáljuk – mondták, de akkorra már a kormányzó halott volt.

A G-manek tehát törvénytisztelő banditák voltak, de ez volt az egyetlen mód, hogy a gengsztereket megfékezzék, mert a banditák tudták, hogy őket nem lehet megfélemlíteni vagy megvesztegetni. Gwen igyekezett elfelejteni szeretett nagybátyja halálát, és megpróbált megbocsátani gyilkosának, de nem sikerült. Egyre jobban irtózott a megváltozott Dillingertől, és egy napon döntő lépésre szánta el magát. Ő maga jelentkezett a G-maneknél, és ezt mondta:

−  Gyűlölöm Dillingert, ezt a szörnyeteg gyilkost, és meg akarok szabadulni tőle. Plasztikai mű­tétet hajtottak végre rajta. Teljesen megváltoztatta arcát. Ezért lehetetlen felismerni őt. Ma este azonban moziba megyünk, a Lángoló szívek című filmet nézzük meg a Criterionban. A nyolc­órás előadáshoz van jegyünk. Amikor kilépünk a moziból, piros rózsa lesz a mellemen. A mellettem levő férfi: Dillinger. Én elkezdek szaladni, ő ott marad. A többi már nem az én dol­gom.

A G-manek elbújtak egy bokorban, a mozi közelében. Könnyű kis kézi gépfegyver volt a kezükben. Gwen kijött a moziból, rózsával a mellén, gyűlölettel a szívében. És szaladni kezdett. A férfi bambán nézett utána, nem értette dolgot. De nem sokat töprenghetett a dolgon, mert a G-manek azonnal tüzet nyitottak, és a bandita a sok találattól összeesett. Az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A halott Dillinger egyáltalán nem hasonlított az élőhöz, de volt egy dolog, amit a zseniális sebész sem nem tudott megváltoztatni rajta: az ujjlenyomatát. Így sikerült azonosítani a halottat, és az újságok vastag betűs címekkel közölték az olvasókkal, hogy Dillinger, az első számú közellenség tűzharcban elhunyt. Gwenről azóta sem hallott senki.

Királyhegyi Pál, Négyszemközt önmagammal (Szépirodalmi könyvkiadó – 1980)

[

Az erkölcsi értékek rombolása, az emberek elaljasodása, elaljasítása világjelenség. A rendszerváltás óta nálunk is rohamosan gyen­gül a tár­sadalom morális szintje, melyben nagy sze­repük van a ke­res­kedelmi tévécsa­tor­nák­nak. A ga­gyitévé ocsmány, erkölcsromboló mű­­sorai: a valóságshow-k, a kibeszélő show-k nem a sajtószabadság je­gyé­ben készülnek. Létrehozásuk, su­gárzásuk egyetlen mozgató rugója a profithajsza, a reklámbe­vé­telek nö­ve­lése. Mi a valóság­show lényege? Miért kértem meg az első ke­res­ke­delmi csa­torna indulásakor nyilvá­nosan a kollégáimat – és kérek meg most is minden soraimat olvasó em­bert –, hogy ne nézze őket? Azért, mert ez már nem játék, itt nem lehet elmondani, hogy „nyu­godj meg, ez csak film”. Mesterségesen, tudatosan lebontja a magánélet falait a nézők lelkében, hozzászok­tatja őket ahhoz, hogy mások magánélete, intim szfé­rája nem érde­mel védelmet; azt sugallja, hogy a másik em­bert nem kell tisztelni, nem ajándék a szá­mod­ra, hanem préda. Ravaszul cinkossá te­szi a néző­ket a felelőtlen, lelketlen nemi élet­ben, a hűt­lenségben, a másik ember átve­rés­é­ben, megalázásában, a ke­gyetlenke­dés­ben. Tu­dato­san hűtlen­ségre, rész­vétlenségre és szadizmus­ra neveli a társa­dal­mat, elállatiasítja az em­bere­ket.

Akinek nem tetszik, ne nézze! – mondhatnák a kereskedelmi tévécsatornák démoni befolyás alatt álló irányítói. De nézik, mint min­dent, amit az erkölcsrombolás­ban élen járó TV 2 és az RTL Klub elé­jük önt. Aljanép? Szellemi lum­pen­pro­le­tárok? Vagy csak szeren­csét­len emberek, akik­­nek az erkölcsi, kulturális sebez­he­tőségét, ma­nipu­lálhatóságát „tisztes úri­em­berek” ki­hasz­nálták? Vajon mit csináltak ezek a „tisztes úri­embe­rek”, ami­kor tiltakozásokat kaptak, mert meg­sértették a kisebbségeket, meg amikor az ORTT[62] újra meg újra el­marasztalta őket ocsmány, rom­boló műsoraik miatt? Nem tu­dom, de gon­dolom, gúnyosan moso­lyogva vo­no­gat­ták a vállukat, majd bejelentették, hogy megfel­lebbezik a bíróságon a felügyelő bizott­ság döntését.

Ha a kutyaviadalokat tiltják, a va­ló­ság­show-kat miért nem? Vajon az embereket nem lehet ugyanúgy manipulálni, mint a kutyákat? Vajon nem lehet ugyanúgy romboló, önma­gukra és másokra is káros dolgokra rávenni őket? Látjuk, lehet. De hát mi emberek va­gyunk, nem állatok. Hallottam egyszer ré­gen valakit arról beszélni a tévében, mi­lyen jó érzés volt neki, amikor ná­ci fogolytáborban azt mondta egy tiszt a foglyoknak: „Idefigyeljenek, embe­rek!” Mert ezzel akarva-akarat­lan em­ber­számba vette őket. Vajon a való­ság­­show-kat kitaláló, megszer­ve­ző, le­vezénylő „tisztes urak” szoktak ilyet szórakozottságból kiejteni a szájukon?

Ne kezdje el senki azt mondani, hogy: „Hát igen, ezek nem szép dol­gok, de hát a liberalizmus ezzel jár, korlátlanul tág, abba minden bele­fér”. Tényleg minden? Liberális ér­tékek? A magánélet bensőséges ha­tá­rainak a lerombolása, az öncélú, fe­­le­lőtlen sze­xualitás és annak muto­ga­tása, a hűt­lenség, mások megalá­zá­sa, megkín­zása, s tömegeknek ilyen ak­ciókban való cinkossá tétele? Ezek lennének azok? Ezt támogatnák a liberális politikusaink? Tudom, hogy többen beolvastak már a való­ságshow-knak. Tudom, hogy ülnek a kormánypárti padsorokban gyermekekért, fiatalokért, köz­mű­velődésért aggódó politikusok is, akiknek nem tetszik a kereskedelmi tévék jelenlegi működése. Amikor megszületett a médiatörvény, az azt megszavazó képviselők aligha sejtették, hogy mi lesz a vége, mire fog kifutni az országos reklámkampánnyal induló két nagy csatorna működése. Vajon a kulturális terrorizmusnak azt a rendszerét akarták létrehozni, amit a TV 2 és az RTL Klub az utóbbi években megvalósít? Bizonyára nem, ahogy senki sem sejtette – én sem –, hogy idáig fajulnak majd a dolgok.

Tárkányi Ákos, Népszabadság, 2005. augusztus 2. (7. oldal – részlet)

[

A következő cikk arra világít rá, hogy milyen színvonalú nemzedék születik le mostanában a Földre, kikkel van tele a világunk. Sokan sírnak, hogy meg kellene mentenünk a civilizációnkat. Igen ám, de ehhez kiváló képességű, leonardói tehetségű emberek kellenek. Hol találhatók ilyen emberek ebben a világban? A jelenlegi helyzet ennél súlyosabb kérdést is felvet: Jó, mentsük meg a világot, de kinek? Ezeknek? Érdemes?

„– Ki az a Mozart?

       – Egy golyó, te hülye!”               

Öcsém, te tegnap lenn voltunk a Plázába, ne tudd meg, milyen állat volt; te, lejössz egyszer, az tuti, hogy lemész hídba, olyan baró. Te. Az igaz, hogy nem olcsó, de vi­szont baromi drága, de nem is az számít, mert sikerült levennem a fatert egy kis lére, mondtam, hogy tanköny­vekre kell, csórikám meg bevette, be­­cumizta, adott tíz rugót. Csóri. Ha­verokkal mentünk, te, ezek állati jó fejek, érted, a leg­menőbb cuccok, zsír barnák, tisz­tára, mint a reklá­mok­ba. Te, kép­zeld, volt műsor is, a Hangya Boys játszott, pont az új szá­mukat nyo­matták, hogy aszon­gya „a kis csaj nagyon tetszett, volt a fején head­set”, te, ez valami bru­tális volt, ahogy ezek lázadtak, tu­dod, ez egy ilyen lázadós műfaj, ez a rockzene, én is teljesen bepörög­tem, mond­tam, hogy most már ele­gem van mindenből, ezt már nem lehet bírni. Pláne, hogy a Győzike is lefalcolt, otthagyta a Beát, hát én totál kikészültem.

 

 

Még jó, hogy volt nálam pénz, amit a fater adott. Először jól be­zabáltunk a Mekibe, te, ne tudd meg, a bigburger az valami iszonyú jó, az olyan, mint egy zsömle meg egy fasírt, csak ebbe még van majonéz is, te, ez nagyon állat, igaz, hogy meg kellett ennem hármat, de megérte, mer aztán vagy másfél órán át egyál­talán nem voltam éhes. A Meki után megnéztük a „Halál mindenkire” című filmet a multiplexbe, te, öcsém, tök horror volt, képzeld el, mindenki meghalt benne, még a főszereplő is, állati jó volt, meg vicces is, úgy rö­hög­tünk, hogy majd meg­sza­kadtunk. Aszittem, eldobom az agyam. Jövő héten újra megnézem, kíváncsi va­gyok, akkor mi lesz a vége. Aztán be­mentünk a játékterembe, tudod, van­nak ezek a lövöldözős játékok, na, azzal nyomattam egész délután, még jó, hogy reggel a mutert is sikerült lelejmolni öt rugóra, most nagyon kellett a dohány. Öcsém, te, nem pis­kóta az a játék; dobsz egy hátast, ha meglátod, csak marhára kell fi­gyel­ni, hogy ki ne nyírjanak, meg az a legjobb, ha egyfolytába tüzelsz. A végére el­játszottam az összes pénzt, persze ki­csinált a gép, az a szemét, te, hát az ellen nem lehet nyerni, de mind­egy, így is tök jó volt. Állat. Te, képzeld, már épp kifelé men­tünk, amikor egy könyvesboltba meglátt­am az egyik osztálytársamat. Csóri­kám ott nézegette a könyveket, tökre megsajnáltam szegényt, hogy ilyen dolgokkal kell foglalkoznia. Irtó gáz. Majd hétfőn dumálok vele, hogy ne marhuljon már szeren­csét­len, nem a múlt századba vagyunk, csöppenjen már bele kicsit az életbe. Hát nem?

Szlazsánszky Ferenc, Képes Újság, 2005/48 szám (7. oldal)

[

A külváros egyik eldugott ösvényén egy törékeny fiú tévelyeg. Léptei bizonytalanok, arcát fejére húzott kapucni fedi. Felé közeledve megcsap a ruhájából áradó vegyszer szaga: a hígító. Marci átlagos családból származik, Budapest egyik lakótelepén lakott szüleivel és testvérével. Szülei házassága azonban hamar megromlott, apja alkoholizált és mindennaposakká váltak a veszeke­dések. Amikor Marci tizennégy éves volt, a szülei elváltak. Apja elköltözött otthonról, édesanyja pedig idegösszeroppanást kapott, és inni kezdett.

– Nagyon magányosnak éreztem magam. A haverokkal mindig kijártunk a dombra: páran ittunk, a többiek meg csak fújtak, fújtak. Én is ki akartam próbálni – meséli Marci. A barátja megmutatta, mit kell venni. A többi már ment magától. Többször is látta, mi a teendő: kinyitod az üveget, egy nylonzacskóba beleöntesz egy kicsit, és jó mélyen szívni kezded. Ha bánatos vagyok, vagy ha egyedül érzem magam, veszek egy üveggel – mondja.

Számtalan szer van, aminek a belégzése kábulatot okoz, de Marci a hígítóra esküszik. Mint mondja, neki ez jött be, ezt szereti. Ha vesz egy fél litert, akkor az jó pár napra elég.

– Ahogy belélegzem, már be is kábulok. De elég hamar kimegy a hatása, ezért még párszor ráöntök, hogy újra hasson – magyarázza.

Marci azt mondja, hogy ettől megnyugszik, nem érzi a fájdalmat: sem a testit, sem a lelkit. Úgy érzi magát, mintha álmodna, és olyan erősen hallucinál, hogy az már-már valóságosnak tűnik.

– Bármire rá lehet hallucinálni: jóra, rosszra egyaránt. De sajnos előfordul, hogy horrorrá válik az egész – mondja Marci. Ilyenkor azt hiszi, hogy üldözik és meg akarják ölni. Ezek az élmények pedig annyira valóságosak lehetnek, hogy akár napokig sem tud szabadulni tőlük. Ilyenkor nem tud aludni. Marci leginkább esténként szeret szipuzni. Mint mondja, ekkortájt minden nyugodtabb. – Nem szeretek nappal, piszkálnak. Szeretek elbújni ilyenkor, meg egyébként is. A kapucni is ezért van – vallja be. Legszívesebben egyedül szipuzik, kerüli a társaságot. Ha ugyanis többen vannak, akkor szinte mindig kitör a verekedés.

– Reggelente olyan erőtlennek érzem magam, hogy nincs kedvem semmihez. Volt, hogy összetörtem magam, vérzett a fejem, de nem emlékeztem arra, hogy mi is történt. Nem éreztem fájdalmat. Nem éreztem semmit – meséli. Általában nincs étvágya az erős hányingertől, viszont szomjúsága csillapíthatatlan.

– Kiszárad tőle az ember. Ahogy belélegezzük, belefolyik a nyálunk a zacskóba, hát ezért szomjas az ember – mondja. A fiút csillapíthatatlan köhögés gyötri: „Ilyenkor jön föl a cucc.” Érzem, hogy testileg károsít. Le vagyok roncsolódva, fájnak a csontjaim és le is fogytam – motyogja. Le akar szokni, de a szervezete már megszokta a hígítót: „Iszonyatosan kivagyok, ha nem csinálhatom.” Marci már többször „túlszívta magát” és kórházba került. Nap, mint nap látja maga körül, ahogy a társai „elvágódnak” mellette a rosszulléttől. És látja azt is, hogy egyre kevesebben vannak. Az idő múlásával valaki mindig meghal.

Lopes Elvira – Népszabadság – Magyarország melléklet, 2007. augusztus 11. (5. oldal)

[

Az imádkozó sáska nősténye közösülés közben csápjával lefejezi a hímet, amely ettől függetlenül tovább folytatja az aktust, mert ösztönösen tisztában van fajfenntartási kötelezettségével. A párzás befejeződése után a nőstény felfalja a hímet. Mivel mi előbbre járunk az evolúciós fejlődésben, az emberi faj nőstényei alaposabb munkát végeznek. Ők előbb kirabolják a hímet, és utána semmisítik meg.

A 28 éves csinos hölgyet két jól fizetett testőr vigyázza. F. Zsuzsa óvatos: eddig négy férjjelöltet csavart ujjai köré, busás haszonnal. A megszédített férfiak persze szeretnének törleszteni…

−  Nem hiszek a házasságban – kezdi vállrándítva Zsuzsa: – Minden véget ér, s jobb erre felké­szülni. Az együttélés híve vagyok. Minden kapcsolatomban a legtöbbet adtam: önmagamat.

−  A rossz nyelvek szerint négy élettársának köszönheti, hogy gépírónőből gazdag üzletasszony lett.

−  Talán tiltja a törvény, hogy kiaknázzuk a kapcsolatokban rejlő lehetőségeket? Én is csak ezt tettem.

−  Ha van kedve, vegyük sorra az élettársait!

−  A gimnázium után egy kereskedelmi cégnél lettem gépíró-titkárnő. Éppen túl voltam egy kapcsolaton: fél évig jártam egy férfival, s kiderült, nős ember. Akkor megfogadtam, hogy soha nem fogok sírni férfi miatt.

−  Bosszú a férfiak ellen? – Olyasmi. Három hete dolgoztam, s az egyik osztályvezető ajánlatot tett. Ferenc harmincas, elfogadható férfi volt, belementem a játékba. Vacsorák, ékszerek, ruhák. Hetente kérte meg a kezem. Fél évig laktam nála. Egy ízben Münchenben jártunk, s egy üzleti vacsorán ismertem meg Karlt.

−  Ő volt a második? – Nyert! Egy modellügynökség tulajdonosaként felajánlotta, hogy készít rólam próbafelvételeket. Ferencnek nem tetszett, de fütyültem rá; egyedül utazott vissza Budapestre. Minden időmet Karllal töltöttem. Két hét után felhívtam Ferencet, hogy kint maradok Németországban.

−  Mit profitált a második kapcsolatából?

−  Egy év múlva már társtulajdonosa voltam a cégnek. Karl annyira ragaszkodott hozzám, hogy a nevemre íratta a részvények jelentős részét. Egyre több szervezési feladatot vállalt. Üzleti kapcsolatba kerültem egy New York-i reklámügynökség főnökével. László magyar származá­sú volt, s terjeszkedni akart Európában. Első pillantásra belém szeretett. Egy felvásárlási ma­nőver során fél év múlva miénk lett a németországi ügynökség. Karl öngyilkossággal fenye­getőzött, de rám ez nem hatott.

−  Gondolom, László is megfizette az árát, hogy az Ön élettársa lett...

−  László értett ahhoz, hogy cégeket vegyen, részlegekre bontsa, és jó áron eladja. Én is se­gí­tettem neki, így most több amerikai ingatlanom is van…

−  Ki volt a következő?

−  Egy Floridában élő magyar származású báró. András a vagyonát a szállodaiparba fektette. Huszonöt évvel idősebb nálam. Az ő jóvoltából tudok mindent a klasszikus etikettről. Tőle a hazai kapcsolatait kaptam, s így tudtam a kinti vagyonom egy részéből Budapesten megvet­nem a lábam. Fővárosi panziókban, hotelekben vásárolok tulajdonrészt. Ma már András csak egy levelezőpartner. A többiek közül egyedül ő fogadta bizonyos eleganciával bejelentésemet, hogy vége…

−  Most egyedül él?

−  Igen, de elfoglal az üzlet. Van titkárom, testőröm. Muszáj! Túl nagy a vagyonom, s a harago­sa­im is számosak.

−  Tán ostoba a kérdés: mi lesz, ha egy szép napon beleszeret valakibe?

−  Hogy kérdezhet ilyen lányregénybe illőt? Velem nem történhet meg efféle baleset, láttam már épp elég csalódott nőt. De ha mégis megesik, az szenzáció lesz. Akkor magát is értesítem. Rendben?

Kuti Péter, Meglepetés

[

A nyugatmajmolás új keletű megnyilvánulás a Bálint nap ünneplése. A globalizálódás egyik negatív jelensége az elamerikanizálódás. Az angolszász kultúra egyre nagyobb súllyal telepedik a kis nemzetekre. Következményeként elfelejtjük ősi szokásainkat, hagyományainkat, háttérbe szorítjuk népi ünnepeinket, elveszítjük nemzeti vonásainkat. Beolvadunk egy uniformizálódott masszába, ahol a világ vezető államai határozzák meg, hogyan éljünk, hogyan ünnepeljünk, miként viselkedjünk. Ezzel fokozatosan megszűnik a világ sokszínűsége, és a gyökerek megszűnés miatt mind több ember érzi otthontalanak magát a saját hazájában:

 

Nem akarok ünneprontó lenni, de szirupos üzeneteket küldeni, szívecskéket rajzolni, és azt mondani: szeretlek, elég időrabló kedvtelés. Tülekedés a virágosnál, bonbonos pultnál, parfümös polcnál. Hobbiszerelmesek fényűzése. Hobbiszerelmesnek lenni nagyon jó! Bájos passzió, de kissé távol áll a szerelem mestereinek világától. Az ő világukban elemezni vagy megfogalmazni egy kapcsolatot olyan értelmetlen vállalkozásnak tűnne, mint reggelenként regisztrálni, hogy megvirradt. Kevés olyan párt ismerek, akik tartalmas, szép, megérlelt, építő kapcsolatban élnek. De őket sohasem hallottam szerelmük hevéről, milyenségéről, nagyságáról beszélni. Fura, szemérmes, tartózkodó, fegyelmezett módon sugározzák maguk köré a boldogságot, nem is merem szóba hozni, pedig ott van, mint bőrön az égésnyom.

Stendhal, az a kissé savanyú alak, aki semmit sem tudott a szerelemről, viszont mindent megírt róla, pedáns ember volt. A szerelemnek gyártott négy skatulyát, és belerámolta az összes tartozékot, hátha megtalálja az utókor. Az első skatulyába került a legbecsesebb, a szenvedélyes szerelem. A másik háromba a maradék, a szerelem szóra sem érdemes fajtái: a kedvteléses, a testi és a hiúsági szerelem. Valentin-nap már akkoriban is dívott Franciaországban, és semmi kétség, elsősorban a hiúsági szerelemről szól. Hadd szóljon! Legyen harsány, hangos, cifra és mámorító, akár egy gyerekkori farsang, hiszen a hiúsági szerelem az érzelmi kiskorúság gyermekbetegsége, mindannyian átesünk rajta. (Néhányunknál szövődményes.) Ha átestünk már pár hiú, kedvteléses, testi meg ilyen-olyan kapcsolaton... Vagy ha még nem estünk át... Egyszer csak, nem tudni miért (legalábbis én nem tudom) belép életünkbe a szenvedély. Vagy nem így van? Ritkán jön nagy sebbel-lobbal. Sebbel gyakrabban. Néha észre se vesszük. Nem is volna egyszerű lefotózni a Valentin-napi képesla­pokra. És úgy legyűri a hiú, kedvteléses, meg testi kis embert, hogy az meg se nyikkan. Csak némán megadja-odaadja magát, aztán nem beszél róla.

Az igazi szerelmi ünnep – ahonnan a legenda útjára indult, hogy 1800 évvel később megérkezzen a plázákba – csendes szertartás volt. Ha volt egyáltalán az a Valentin nevű pap, aki Claudius császár idején titokban összeadta a szerelmeseket. A véres háborúkat vívó uralkodó úgy gondolta, csakis a szerelem tarthatja vissza az öldökléstől a férfiakat. Ezért megtiltotta, hogy házasodjanak. A hiúsági, testi meg kedvteléses szerelmesek nem is tartottak lármás lagzikat. Csak az igazán szenvedélyesek akartak úgy is egymáshoz tartozni, hogy rajtuk kívül nem volt ott senki. Csak Valentin, a suttogó pap.

Vass Virág, Metro, 2008. február 14. (4. oldal)

 [

Harmincéves barátnőm nemrég profi társkereső szolgálathoz fordult. Ráébredt, hogy reggel nyolctól délután hatig tartó munkája és a hétvégi tréningek, kapcsolatépítő találkozók mellett nemhogy férjet, de még egy rendes futó kalandot sem talál magának. Az üzleti világban megszokta, hogy ha valamihez nem ért, azt másokra bízza. Hosszas utánajárással kiválasztotta a lakóhelyéhez legközelebb eső és jó referenciával bíró ügynökséget. Nem sajnálta a több tízezer forintos regisztrációs díjat, s rászánta egy egész délelőttjét, hogy az ügynökséget vezető, pirosra lakkozott körmű, kontyos hajú, félelmetes beszélőkével bíró asszonnyal a legapróbb részletekig megossza kívánságait.

−  Nekem három diplomám van, a partneremnek legalább egy legyen. A gyerek nem akadály, de azért jobb, ha nincs. A körmei legyenek tiszták, öltözködése modern, fogai ápoltak. A humo­rérzék fontos. – A vörös körmű bólogatott, s precízen írta a kívánságlistát.

−  Nem baj, ha nincs pénze, nekem van. Az önbecsülés szempontjából viszont jobb, ha mégis jól szituált az illető, különben szorong majd mellettem. Szolid jómód, mindössze ennyit várok el – fejezte be végül a feltételek fölsorolását.

A társkereső cég tulajdonosnője ígérte: a lehető leghamarabb megkapja majd azoknak a „portfolióját”, akik legalább nagyjából megfelelnek a kívánalmainak. Várt három hónapot, de egy darab fény­képet és egyetlen telefonszámot sem kapott, a társkereső szolgálathoz küldött e-mailjei is válasz nélkül maradtak. Nem teketóriázott, felmondólevelet írt a cégnek, s közölte: fizessék vissza a regisztrációs díjat, s egyben töröljék is a rendszerből, a szerződés nem teljesítése miatt másik irodához fordul.

Egy hét múlva válasz érkezett. A vörös körmű azt írta: a regisztrációs díj nem jár vissza, ellenben az elmúlt napokban több alkalmas jelölt is akadt, akik hamarosan jelentkeznek majd nála. Az első „vak randin” egy ötvenéves agglegénnyel hozták össze, aki még mindig az anyukájával élt. Pepita, barna-krémszínű öltönyét legalább harminc éve szabták. A férfinak határozottan molyirtó illata volt. A második találkára egy fiatalabb ember érkezett, akiből dőlt a szeszszag. Barátnőm kezet fogott vele, aztán sarkon fordult, és otthagyta a presszóban egyedül. A harmadiknak nemhogy ápolt fogsora, még foga sem volt.

Fél évig tartott, amíg elérte: töröljék az adatait a társkereső szolgálat rendszeréből. Addig hetente legalább háromszor hívták találkára ismeretlenek, de egyetlen olyan sem akadt, akinek legalább a hangja bizalmat ébresztett volna benne. A regisztrációs költségek felét sikerült visszakapnia, igaz, ezért pereskednie kellett, s az ügyvéd díja tetemesen meghaladta a visszajáró pénzt. Most új taktikát választott. Éjjelenként a világhálón böngészi a társkereső oldalakat, hátha ott ráakad az igazira. A bejelentkezéskor csalt egy picit, a korából öt évet letagadott, méreteit – ahol úgy gondolta – kissé felnagyította, másutt csökkentette. Azt sem árulta el, hogy három diplomája van. Virtuálisan már sokan csapják neki a szelet. Jó néhányan meg is felelnek annak a képnek, amit álmai lovagjáról festett: ápoltak, műveltek, jómódúak, és még humoruk is van.

Népszabadság, Doros Judit, 2006. február 28. (7. oldal)

[

Napjaink divatos témája a szingli. A jól kereső fiatal értelmiségi nők párkeresési kálváriájáról „Az ezotéria kivitelezése” részletesen foglalkozik. Kitér az elmagányosodás veszélyére is. Vannak, akik a mágiában keresik a megoldást. A démoni erőkkel való játszadozás azonban könnyen tragédiá­ba torkolhat:

Három diplomája és igéző szempárja van Katának, mégsem sikerül neki semmi, vagy legalábbis ezt állítja magáról. A „semmin” a magánéletét érti, más tekintetben ugyanis sikeres harmincasnak számít. Egy reklámügynökséget vezet, dől hozzá a pénz, amivel tud is mit kezdeni. Nem tartozik a rideg és céltudatos menedzsernők táborába, workshopok és brainstormingok helyett inkább olvas, vagy unokaöccseivel az erdőt járja. Nincs takarítónője, és ebédre sem szusit eszik, jobban kedveli a körömpörköltet a sarki kifőzdében. Kata a férfiakat mindig rosszul választja meg. – Általában erősnek látszó macsókba szeretek bele, aztán később rendre kiderül róluk, hogy gyámoltalanok, mint egy kölyöktacskó – meséli Kata. – Vagy az anyjukkal, vagy az elvált feleségükkel élnek, s ennek alapján szabják meg az időbeosztásukat is: hétvégenként a mamát kísérik templomba, temetőbe, vagy a közös gyerekekkel szerveznek programokat. Este korán hazamennek, mert készülniük kell a másnapi fárasztó értekezletekre.

Aztán felcsillan a szeme: – Elmentem egy táltoshoz, aki leveszi a szerelmi rontást az emberről, és megtisztítja a testét, lelkét a rászórt átkoktól – mondja. – Négy átkot tapintott ki rajtam, kettő nőtől, kettő pedig férfitól került rám. A nők vélhetően az elvált feleségek vagy aggódó anyukák lehettek, akik azt a kevés időt is sajnálták tőlem, amit emberem velem töltött. A férfiak közül meg olyan szórhatott rám átkot, akire rá se néztem. Aztán hozzáteszi: – A kitapintott átkot varázsszavakkal és mágikus erővel már leoldotta rólam a táltos, s most arra várunk, hogy egy olyan férfi kerüljön az utamba, aki minden szempontból megfelel. S hogy akkor mi történik? Nos, ezúttal nem bízza magát a véletlenre, mondja, hanem a kiszemelt férfit a táltos szerelmi kötéssel láncolja majd hozzá, olyan bűbájjal, amelytől a másik nem tud szabadulni.

Már csak egy kérdésem maradt Katához: mi lesz, ha az odaláncolt férfiról kiderül, mégsem ő az igazi, neki is vannak hibái, például nem teszi le egymás mellé a papucsait, lecsöpögteti a frissen vasalt inget málnadzsemmel, vagy egyszerűen unalmassá válik. Kata azt válaszolja: ilyenkor nem lehet csak úgy kitenni a másik szűrét, mert akkor a hiúságában megsértett férfi újabb, az eddiginél is erősebb átkokat, rontásokat szórna rá. Ám a táltosnak erre az esetre is megvannak a maga varázsigéi, s egyszerűen leoldja majd azt a kötést, amelyet korábban, a szerelem kezdetén rátett a férfira, az pedig békével odébbáll – mondja. Elköszöntem, Kata különben is sietett: azt mondta, aznap délután több találkozója is lesz, s azt reméli, ezek egyikén megtalálja majd álmai férfiját.

Doros Judit, Népszabadság, 2004. október 6. (11. oldal)

[

A szingli modern társadalmunk sajátos képződménye. Azokat a fiatal nőket sorolják ebbe a csoportba, akik feladják a családot, és egész életüket arra áldozzák, hogy a multinacionális cégeknek profitot termeljenek. Ezért viszonylag jól megfizetik őket. Átlag feletti jövedelmük folytán hozzászoknak a magas életszínvonalhoz, amelyről aztán már nem tudnak lemondani. A munkaidő gyakori kitolódása, az időhiány sem kedvez a párkeresésnek. A tévúton járó karrierista nők sokszor csak évtizedek elteltével, magánytól szenvedve jönnek rá, hogy elmulasztottak valami nagyon fontosat. Női mivoltukban nem tudtak kiteljesedni, kihasználatlanul hagyták természeti adottságaikból eredő képességeiket. Azok sem találnak maguknak megfelelő partnert, akik folyamatosan keresik. Ennek oka, hogy maximalisták, irreális igényeket támasztanak a férfiakkal szemben:

 

Biztosan veled is megesett már, hogy találkozol egy sráccal, kicsit beszélgettek, minden a legnagyobb rendben, csak épp a szerelemgenerátor nem indul be. Nemrég pont ez történt velem. A fiú intelligens volt, jó fej, udvarias, szellemes társalgó. Csukott szájjal evett, szabályosan használta a kést-villát. Soha nem vett volna fel szürke cipőt, a fehér frottírzoknit is felejtőlistára tette. Amit mondott, a helyén volt, nem tudtam semmibe se belekötni. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a számlát, de egy cseppet sem volt tolakodó. Pedig hatan vacsoráztunk, úgyhogy a számla sokkoló adatot, mintegy 17 400 forintot rejtett. Szóval fukarnak sem mondható. „Talán tényleg ő a tökéletes pasi!” – pihegtem elhalón. Titokban meglestem, mennyi borravalót ad: 18 000 forintot perkált le, vagyis a jatt a 10%-ot még csak meg se közelítette. Pedig a pincércsaj nem győzött kedveskedni, és a vacsi is csiklandozta ínyünket.

Ugye megmondtam, itt van a kutya elásva! Lenyugodtam. Kényelmesen elterültem a székben. Most már értem, miért kapcsolt szerelemgenerátorom „Off” üzemmódra. „Bár nem olyan nagy baki, ha nem jó matekból!” – próbáltam menteni őt. De hiába.

−  Hát ezt eltoltad – fordultam hozzá.

−  Micsodát? – kerekedett el a tekintete.

−  A borravalót elég szűkösen mérted. Megnézte a számlát, körbetekintett a vendéglőn, és mély értelműen megjegyezte:

−  Nem adtam keveset. Ha mind a hét asztalnál, amelynél ma este kiszolgál ugyanennyit kap, 6000 forinttal fog hazatáncolni. Ezért az égvilágom semmi mást nem kell csinálnia, csak néhány tányért hurcolászni innen oda, onnan ide.

Így aztán a „túl szép, hogy igaz legyen” kategóriából a pasi szélsebesen lecsúszott a „nincs az az isten, hogy ezzel kezdjek” csoportba. Egy kalap alá került a bigottakkal, a humortalanokkal, nőgyűlölőkkel. Amikor az ember pasifogóban van, bizonyos dolgok nem jöhetnek számításba. Például a srác ne legyen zsugori vagy kicsinyes. Most nem arról van szó, hogy egy vérbeli Csekonics báróra vágyom, aki két kézzel szórja a pénzt. De ha egy pincérlány lót-fut a kedvünkért, akkor igazán megérdemli a borravalót. Nem kell kibújni a fizetés alól azzal az átlátszó ürüggyel, hogy a nőci csak tányérokkal cicázik egész este. Aki ilyen szűkmarkú egy pincérlánnyal, az a szülinapomról is meg­feledkezne, és az ajándékomat is elspórolná.

Vannak lányok, akiknek a magasság, másoknak a humorérzék, megint másoknak a hímivartájék számít. És mindenki ismeri a tabu fogalmát, azt a bizonyos jelet, melyre a „tilos a belépés” lámpa villogni kezd. Ám ezt az egyet leszámítva rugalmasan kell keresgélnünk, nehogy a végén egy szál magunkban végezzük. Van egy barátnőm, aki nem osztja nézetemet. Ő hisz benne, hogy mindenkinek megvan a maga tökéletes párja. Szerinte félmegoldásokba nem szabad belesétálni. A csajszi összeírt egy 75 pontos listát. A tuti befutónak minden igényt teljesítenie kell, mielőtt a barátnőm egyáltalán ráveti ibolyakék szemét. A listán szerepel egy rakás általánosság, amelyben a legtöbb nő osztozik: a pasi például szeresse állatokat, legyen önzetlen és így tovább... De vannak speciális elvárások is. Ha a barátnőm dúdolgat egy dalt, a srácnak azonnal lángra kell lobbannia, rögtön folytatni kell a számot (és persze kapásból kell ismernie a szerzőt, az énekest), különben le is út, fel is út!

Történt, hogy egy hónapja összefutottam a lánnyal. El volt szállva, szerelemhormonjai forrponton zizegtek. Találkozott egy fiúval, aki mind a 75 követelményt teljesítette. Mint büszkén mesélte, a pasi nemcsak az énekest tudta azonnal, hanem felsorolta az összes albumát is. Átment a vizsgán, méghozzá maximális, vagyis 75-ös pontszámmal. Hát, nem is tudom... Egy héttel később összeakadtam a csajjal.

−  Na, milyen a szerelem? – kérdeztem.

−  Vége – legyintett rosszkedvűen.

−  Miért? Hisz azt hittem, ő maga a tökély!

−  Az is. Csak olyan hülyén vihogott. Rögtön megértettem. Beültünk egy kávéra a sarki presszó­ba, és meghánytuk-vetettük, hogy talán változtatni kéne az igényeinken.

Somos Helga, Cosmopolitan, 2002. október (32. oldal)

[

A héten teli voltak a hírek a nagyasszony nyilatkozataival. Tudvalevő, hogy a nagyasszony majd csak akkor jön haza brüsszeli küldetéséből, ha államfőnek választják, ha ugyan nem mindjárt első konzulnak teljhatalommal, ám most a kocsijából kiszállva mégis a pesti flaszterra tette a lábát. És ekkor tilosban parkolásért megkerékbilincselték, aminek az ára hétezer forint. Vigyázat, a kérdés nem az, hogy szabad-e egy nagyasszonynak szabálytalanul parkolnia, hanem, hogy utána mi van. Utána nagy hang volt, írják a hírek és mondják a tanúk, igazolványfelmutatás, némi egzecíroztatás, hogy ki vagyok én, és hogy jönnek maguk ahhoz. Ismétlem, mindez hétezer forint miatt. Azt nem mondanám, hogy már nagyon vártam egy országos nagyasszonyra, ám ha már lesz ilyen, gondoltam, különb lesz a többinél. Azt gondoltam, hogy aki a nemzet megmentője, az elnyomottak vasökle, az egy elegáns mozdulattal lazán kifizeti a büntetést, még ha nem is az angolkisasszonyoknál nevelkedett, aminek persze híre megy, hogy hú, ennek a nőnek aztán van kiállása, stílusa, ez nem az a taplófajta, nem is kétséges, hogy nincs nála méltóbb nagyasszony.

De nem. A nagyasszony pontosan ugyanazt csinálta, mint amit az általa megvetett és gyűlölt, eltakarítani való társai szoktak tenni: kérkedett, egyszerre volt kisstílű és nevetséges, ami persze az ő meg a kerékbilincses emberek baja. Ám mi a garancia arra, hogy az operettszín­padról az igazi hatalomba lépve nem ugyanezt teszi majd? Társadalom­tu­dósoktól tudni, a magyar hazát meg­menteni nem az erre legalkalma­sab­bak jelentkeznek, hanem a harma­dik-negyedik vonal, a resztli. Ezek legfiatalabbjai, a nagyasszony hívei, nagy előszeretettel állnak elő avval, hogy lelkük, múltjuk hattyúfehér. Ez rendben is volna, semmi rovott múlt (leszámolva azokat, akik rovott múl­túak), a kérdés csak az, hogy ebből a megannyi tiszta múltból és jelen­ből mikor lesz rovott jövő? Már ősszel, vagy csak jövőre; mert sem­mi kétség, hogy az új képviselőház is ragaszkodni fog a kontinuitáshoz.

Most legújabban egy soltvadkerti ifjút mutogatnak az Index portálján, öntudatos, keresztény hívőt, az ifjúság példaképét, aki „a művelt és kulturált ifjúságért, a nemzeti összetartástudat erősítéséért végez önfeláldozó munkát”, ám aki a fényképen a sörtől eléggé ramaty állapotban, mondhatni tajt részegen pénisznövelő szerkezetet tart maga elé. Nem volna ebben semmi kivetnivaló, végtére is nem bíborosok tartják a pénisznövelő masinát, ám amikor annak idején Gyenesei miniszter állt a világhálóra föltett fotón egy szál alsóban, sörösüveggel a kezében egy magánbulin, akkor ebből azonnal szigorú következtetések lettek levonva a magyarság sorsára nézve, mármint hogy ilyen vezetői vannak az országnak. Persze afelől nincs kétségem, hogy a pénisznövelő szerkezet egészen más kategória, nyilván rituális célokat szolgál. A nagyasszony a végén aztán kifizette a büntetést, azóta rágalomhadjáratról beszél, a következő hír pedig nyilván az lesz, hogy a büntetést költségként számoltatta el a pártjánál. Hazát menteni szép dolog, de a nagyasszonyok is a piacról élnek.

Megyesi Gusztáv – Népszabadság, 2010. március 27. (5. oldal – részlet)

[

Évszázadokkal ezelőtt, mikor még nem aljasodtak el ennyire az emberek, elég volt az adott szó állításunk bizonyítására. Amikor Pál apostolt Jeruzsálemben meg akarta korbácsoltatni a római helytartó, ezt mondta: „Nem teheted, mert én római polgár vagyok!” Erre a prokurátor azonnal visszavonta az ítéletet. Nem követelt tőle okiratot, nem vetette vizsgálati fogságba, nem volt szükség védőügyvédre, sem óvadék lefizetésére. Elhitték neki. Ma már alig akad ember, akinek az igazmondásában bízhatnánk. Az a néhány ember sem úszhatja mega vizsgálatot, ellenőrzést, aki igazat mond, mert ma már oly sok a becstelen ember, hogy mindenki gyanús. Mindennapi életünkből eltűnt a bizalom. Ha régen valaki házat építtetett, a megállapodás megpecsételésére elég volt egy kézfogás a mesteremberrel. Ma már az ügyvédi segédlettel kötött több száz oldalas szerződés sem segít, mert ezt is kijátsszák. Korunkban már abban sem bízhatunk, hogy egy bizonyos a határt nem fognak átlépni a csirkefogók, szélhámosok, mert már nincs határ. Az erkölcs megszűnt, erkölcsi megfontolások már senkit sem tartanak vissza a becstelen cselekedetektől.

Legtöbb emberben már a lelkiismeret sem jelent visszatartó erőt. Hamar talál magyarázatot a gaztettére. Kortünetnek beállítva, a „valahogy élni kell” jelmondatra hivatkozva elaltatja lelkiismeretét. Ezért már senkiben sem bízhatunk, ami nagy baj, mert a bizalom hiányát betölti a félelem. Az emberek félelme egymástól. A becsapástól, a simliskedéstől, a félrevezetéstől, a hazugságtól, a rossz­indulattól. Hol vannak már a nagy barátságok, amikor a barátunkban még feltétel nélkül bízhattunk. A bizalom hiánya miatt elidegenedtünk egymástól. Ezért egyre több a magányos ember. Az elidegenedés önzővé, részvétlenné, közömbösé tesz bennünket másokkal szemben. A legrosszabb ebben a helyzetben, hogy nem vesszük észre, hogy hová süllyedtünk. Egy idő után a morális lezüllést is meg lehet szokni. A fiatalok számára pedig a jelenlegi helyzet normálisnak tűnik. Ebbe születtek bele, ezért azt hiszik, hogy így kell élni. Meg sem próbálnak változtatni rajta.

Popper Péter – Ideál Természetgyógyász folyóirat, 2009. február (56-57. oldalak) - részlet 

[

Hamvas Béla író és filozófus szerint az ember mindig krízishelyzetben élt, csak nem volt tudatában ennek, nem aggódott miatta. A XX. század talán legnagyobb spirituális gondolkodója mélyebben sejtette korunk világválságainak gyökereit, mint a közgazdászok és politikusok, akik fedezeti és hitelválságról beszélnek. Szerinte a válság eredendően szellemi. Nem csak a bankhitelek mögött nincs fedezet, a szavaknak, elveknek sincs hitelük. Ebben a világban már semmire sincs biztosíték. Ezért alakult ki bennünk a válságtudat. Civilizációnk a szakadék szélén táncol. Óriási az igény a megkapaszkodásra, a szellemi aranytartalékokra, a vezérfonalakra. Miközben a bizonytalanság érzése fokozódik, a válság lassan az egész emberi egzisztenciára kiterjed, az élet minden területén jelentkezik. A tudomány korábban biztosnak látszó megállapításai is sorra meginognak. A fedezet nem csak a gazdasági életnek ad biztonságot, a kultúra, a társadalmi élet minden területén elengedhetetlen. A bizonytalanság ezer arcával minden kérdésből előtűnik. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a nemzeti kultúrák sorra áldozatul esnek a globalizációnak, az oly annyira áhított nyugati demokráciák mintája alapján pedig csak a demokrácia karikatúráját sikerült megvalósítaniuk.

A világ bankrendszere virtuális, nem létező pénzek tranzakcióján alapul, és mi magunk is egyre inkább virtuális világban élünk, amely bármely pillanatban összeomolhat, mint egy kártyavár. Mesterségesen gerjesztett igényeink kielégítésére nincs fedezet. Az oktatás, a kultúra mélyrepülése megállíthatatlan. Nem akarjuk észrevenni, hogy egyre inkább fogaskerekévé válunk egy gépezetnek, mind jobban elveszítjük identitásunkat. Klasszikus műveltség hiányában megszűnik az átfogó földrajzi és történelmi világlátásunk, a fogyasztói társadalom manipulálható, gondolkodni képtelen, kiszolgáló robotjaivá válunk. A vallások elveszítették társadalmi befolyásukat, erkölcsi kapasz­kodók nélkül maradt a világ. Helyüket átvették a médiacsinálók, akik a piaci igényeknek engedelmeskedve értéktelen, primitív és erkölcstelen ideákat sulykolnak az emberekbe. A nők tömeges munkába állásával generációk nőnek fel minta nélkül, érzelmileg kiüresedett, szétesett családi környezetben. Az emancipált nők már nem akarják őrizni a „családi tűzhelyet”. Gyermekeik nevelését rábízzák a bölcsődékre, az óvodákra és az iskolákra. Az egyén egója soha nem látott mértékben megnőtt, és erőszakosan követeli a magáét. Az emberi önzés határtalan, már senki nem törődik a másikkal.

Hamvas Béla szerint azonban ez már nem tart sokáig. Az új kor hajnalán a spirituális törvény­szerűségek ki fogják kényszeríteni a szellemi megújhodást. Krízis és katarzis című könyvében azt írta, hogy miután a modern ember átélte az élet minden területére kiható megrázkódtatásokat, tudati fejlődése új irányba indul el. Másodszor születik újjá, és vele együtt a világ is új újjá születik, amelyben él. A krízisből kivezető katarzis egyszerre jelent pszichikai, morális, történelmi és vallási megrázkódtatást. Nem kevesebbről van szó, mint az emberiség helyzetének alapvető, radikális megváltozásáról, globális rendszerváltozásról.

Görgei Katalin, főszerkesztő – Természetgyógyász Magazin, 2009. január (3. oldal)

 

Hamvas Béla 70 évvel ezelőtti gondolatait támasztják alá azok a XXI. századi jóslatok is, melyek szerint 2012-re az emberiség történelme olyan kritikus szakaszba kerül, hogy már semmi sem folytatható tovább a régi sza­bályok szerint. A borúlátók a világ végéről szónokolnak, amely 2012. december 21-én következik be. Az amerikai indiánok azonban cáfolják a mind szélesebb körben terjedő „világvége” nézetet. A maják időszámítása i. e. 3114-ben kezdődött, és 394 éves perió­dus­ban méri az időt. A 13. periódus 2012. december 21-én ér véget. Mivel ez a szám szent volt a majáknál, erre az évfordulóra külön felhívták a figyelmet. Sohasem állították, hogy ezen a napon véget ér a világ, elpusztul a civilizá­ci­ónk. Ők naptárukban csak a teremtés számukra fontos év­fordulójára hívták fel a figyel­met. Valószínűleg ez a mágikus dátum lesz a régi korszak vége, és egy új korszak kezdete.

2012. december 21-én, kö­zép-európai idő szerint 12 óra 12 perckor a Nap egyvonalba kerül galaxisunk középpont­já­val, ahol egy óriási fekete lyuk található. Ennek rendkívül erős kisugárzása a Nap energia­su­gárzásával felerősödve totális tudati és gondolkodásbeli át­alakulást vált ki az emberiség­ben. (Ráadásul ebben az idő­szakban rendkívül intenzív nap­folttevékenység váltható.) Ek­kor a Nap és a galaktikus kö­zép­pont konjugációja talál­kozik a Medium Coeli (MC) nevet vise­lő asztrológiai zenitponttal is, amire csak 25 920 évente ke­rül sor. Ezt követően jelenleg bal agyféltekeorientált gondol­kodásunk megváltozik. Foko­zottan érvényre jut a jobb agyféltekénk, melynek következtében egy alapjaiban más világ tárul fel a szemünk előtt. Azok a szempontok melyek alapján eddig éltünk már semmit sem fognak jelenteni számunkra (pl. megszűnik a pénzközpontú gondolkodásunk). Egy teljesen más tudatállapotba kerülünk, melynek eredményeként gyökeresen új világfelfogás jellemez majd minket. Sokkal józanabb, felelősségteljesebb lesz a gondolkodásunk mind egymás, mind a természet iránt. Tudatosabbá válunk, eltűnik az anyagiasság hályoga szemünkről, ami eddig megakadályozta, hogy a világot a maga valóságában lássuk. Ebben az új korszakban nap mint nap milliók döbbennek rá, hogy valójában kik is, és milyen fontos kapcsolat fűzi őket embertársaikhoz, valamint a világ összes élőlényéhez. A spirituális ébredés rávezet bennünket az embertársainkért, a közösségért érzett felelősség útjára. Ennek eredményeként mindenki számára szebbé és örömtelibbé válik a világ.

Az ezoterikusok szerint ez az energiabesugárzás egy olyan pecsétet rak ránk, amitől megnő a rezgési frekvenciánk, lelki fejlődésünk egy magasabb szintre kerül. Ez a változás azonban nem látványosan, varázsütésszerűen megy végbe. Az emberek többsége semmit sem fog észrevenni az egészből. Ennek ellenére mindenkire hatni fog, a jobb agyfélteke végtelen világa mindenki számára megnyílik. Aztán már csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk az új felismerésekkel, a világunk működésével kapcsolatos új ismeretekkel. A lehetőség megadatik nekünk, hogy civilizációnkat kiemeljük a jelenlegi posványból. Ez persze nem fog könnyen menni. Eleinte minden téren nagy lesz a zűrzavar, a káosz, de idővel letisztulnak a dolgok, megnyugszanak a kedélyek. Ha jó irányba indulunk el, talán a túlvilági erők, az égi hatalmak és a földönkívüli civilizációk is bekapcsolódnak világunk jobbá tételébe. Nem hagynak bennünket magukra, megmutatják a bajainkból kivezető utat.

2012 végén az emberiség elérkezik a minden civilizáció fejlődésében törvényszerűen bekövetkező kritikus küszöbhöz, a káoszponthoz, ahol elválik, hogy mi lesz velünk. Ha rosszul döntünk, akkor az összeomlás felé vezető útra lépünk, illetve azon maradunk. Ez nem jelenti a civilizáció végét a Földön. Csak a mi társadalmunk pusztul el. A helyén egy új, életképes civilizáció alakul ki, amely ott folytatja a történelmünket, technikai fejlődésünket, ahol mi abbahagytuk. Most tehát nem kell mindent újrakezdeni, mint az özönvíz után. Egy új aranykor következik, ahová olyan lelkek születnek le, akik már képesek lesznek alkalmazkodni a létezés követelményeihez. Nem zsarolják ki a természetet, nem pusztítják egymást. Képesek lesznek harmóniában élni egymással és a környezetükkel. Persze ezt mi is megtehetnénk, de egyelőre nem akarjuk. Így már csak egy dologban reménykedhetünk, hogy 2012. december 21-én tényleg végbemegy a tudati átalakulás az emberekben, ami rásegít bennünket a helyes útra.

 

Technikai újdonságok

 

A szélenergia napjaink egyik legígéretesebb megújuló energiaforrása, Dániában például már az ország villamosenergia-termelésének ötödét ebből nyerik. Vannak azonban hátrányai is, például az, hogy a szélrotorok zajosak és viszonylag nagy területet foglalnak el. Sokat lendíthet a szélenergia hasznosításán a bochumi Gernot Kloss mérnök érdekes új ötlete, amellyel ezek a gondok csökkenthetők, sőt a szélerőművek hatásfoka is javítható. A német feltaláló a jelenleg használatos nagy szárnylapátok helyett spirál alakú szélrotorokat tervezett. Az oszlopokra két – egy bal- és egy jobbmenetes – spirált szerelnek föl, ezekkel fogják be a fúvó szeleket. A szél forgatta spirálok a talapzatban elhelyezkedő, áramtermelő generátort hajtják meg.

Számos előnye ígérkezik a spirális szélrotornak. Egyrészt bármilyen irányból fú is a szél, a spirálrotor arrafelé áll be. Ennek következtében igen gazdaságos, mivel akkor is forog, ha nagyon kicsi a szél erőssége, és akkor sem kell leállítani, amikor viharosra fordul a légáram. A spirális megoldás másik kedvező vonása, hogy alig kelt zajokat, árnyékot sem igen vet, ezért lakott terület közelében is elfogadható, ellentétben a surrogó, kellemetlen hangokkal járó szárnyas óriásokkal. A spirálrotorok nagy előnye az a lehetőség, hogy a tengerbe telepíthetők, de nem kell hozzájuk erős, nagy és igencsak költséges betonalapzatot építeni, mert lehorgonyzott bójákra szerelhetők. Még viharos szélben is úgy forgolódnak, mint egy vitorlás, miközben szaporán termelik az áramot. Ezzel szemben viharban a szárnyas rotorokat biztonsági okokból általában le kell állítani. Emellett a bóján ringó spirálrotoroknak a karbantartása is könnyebb, mert felhúzzák a horgonyt, és az egészet bevontatják a legközelebbi szervizbe.

Szentgyörgyi Zsuzsa, Népszabadság, 2005. január 8. (16. oldal)

[

2003-ban a plazmatévé volt a sláger. 2004-ben felzárkózott mellé a már árban is versenyképes folyadékkristályos monitor. A fejlődés azonban nem áll meg. A jelenlegi falra akasztható tévéket, a lapos számítógépmonitorokat egyre tökéletesebb típusok követik.

A digitális képalkotás fantasztikus jövőképpel rendelkezik – mondta Shoichi Iino, az Epson OLED fejlesztőközpontjának vezetője Londonban, ahol nagyszabású bemutatón ismertette a közeljövő képi megjelenítő eszközeit. A november 19-i előadáson a japán Epson összes vezető szakembere megjelent, hogy bemutassák a cég legújabb fejlesztésű OLED (Organic Light Emitting Diode[63]) kijelzőit. Ez a technológia már egy lépéssel előrébb jár az LCD technológiához képest. Az ezekben a kijelzőkben lévő anyagok – elektromosság hatására – önmaguk bocsátanak ki fényt, így nincsen szükség külön fényforrásra, ahogyan az LCD megjelenítőknél. Maguk a pixelek világítanak, ezért kevesebb energiát fogyasztanak, és sokkal élethűbb színek megjelenítésére alkalmasak. A képfelbontás, illetve kontraszt tekintetében is jóval megelőzi a normál TFT és LCD paneleket: erős napfényben is tökéletes láthatóságot biztosít. A képfrissítés gyakorisága is sokkal gyorsabb lehet, mint az LCD-nél: ezt egy tűzijátékról készített videóval demonstrálták a konferencián. A látószögproblémát is el lehet felejteni az OLED monitoroknál, ahogyan a magas energiafogyasztást is. Mindezek alapján ideális megoldás lehet a digitális fényképezők, videokamerák színes kijelzőjének (nem is beszélve a tökéletes kültéri láthatóságról).

Előrejelzésük szerint az OLED fogja felváltani néhány éven belül minden készülékben az LCD kijelzőket, ehhez azonban még meg kell küzdeni néhány kihívással. A kiállított 30 cm átmérőjű OLED monitor élettartama mindössze 1500 óra, a kívánt 10 000 órás határt csak 6-7 év múlva fogják elérni. Jelenleg a legnagyobb méretű OLED megjelenítő még „csak” egyméteres képátmérővel bír. Az OLED kijelzők nemcsak vékonyabbak és egyszerűbbek, de a későbbiekben az LCD-nél is olcsóbb lesz az előállításuk, mert a pixelek mögött levő külön fényforrás az LCD tévé anyagköltségének egyharmadát teszi ki. Nemsokára megjelennek a mobil eszközökben (zsebtévé, PDA, mobiltelefon), asztali megjelenítőkben (monitorok, tévék), illetve nagyobb szórakoztató berendezésekben (házimozi). Az újfajta technológia sokak fantáziáját beindította az Epson kutatóközpontjában. A jövőben papírvékonyságú, faliposzter-kinézetű tévék lesznek otthonainkban, zsebünkben pedig olyan igazolványok, illetve családi „fotógyűjtemények”, amelyek mozgóképeket tartalmazó flexibilis kijelzőkből fognak állni. A Harry Potter -filmekből ismert mozgóképes újság néhány éven belül feltűnik majd az újságos standokon!

Gy. A. Népszabadság, 2004. december 17. (6. oldal)

[

Ukrajnában a régi monitorok által kibocsátott elektromágneses sugárzás ellen izlandi zuzmóval töltött párnát használnak, amit a hasuk elé tesznek. Egyébként az izlandi zuzmó nagy mennyiségű ra­dioaktív sugárzást képes magába gyűjteni, ezért belsőleg is alkalmazható. Naponta háromszor 1-1 kiskanálnyi zuzmópor elfogyasztása megvéd a radioktív sugárzás sejtromboló, rákkeltő hatásától. Hatékony ellenszer a szelénben, magnéziumban, kobaltban és B-vitaminokban gazdag sörélesztő is, amiből naponta 2 kiskanálnyit kell bevenni.

[

Meddig él az információ egy merevlemezen, CD-n vagy DVD-n? Másfél-két évtizednél nem teszik hosszabbra az élettartamukat, de az egyszerűbbek akár öt év alatt tönkremehetnek. Ezen segíthet, ha időszakonként átmásolják új hordozóra a tartalmat. A másik nagy problémakör az olvasókészülékek és a szoftverek elavulása. A mostani ezredforduló körüli nagy izgalmakban derült ki: nem egy esetben nem tudták leolvasni a hetvenes években keletkezett adattömböket. Nemcsak, hogy nem voltak már hozzájuk olvasókészülékek, de előfordult, hogy a gyár is megszűnt, amely készítette őket. Vajon hogyan lehet majd ötven, száz, netán ezer év múlva hozzáférni ahhoz az információözönhöz, amely a XXI. század elejének digitális tárolóeszközein gyűlik? A világ vezető könyvtárai, archívumai természetesen már készülnek a tárolási problémák leküzdésére. Így például az Egyesült Államok híres Kongresszusi Könyvtárának (Library of Congress)[64] vezetésével évek óta dolgoznak szakértő bizottságok ezen a témán. Vizsgálják, felmérik, milyen teendők várnak ránk a digitális tartalmak megőrzésében. Nem meglepő, hogy az LC vezetésével többéves és sok millió dolláros projektet indítottak e kérdések megoldására.

Mindez elsősorban a profikra, a nagy archívumokra, a katonai és gazdasági intézményekre vonatkozik, ahol a világ vagy legalább egy nemzet leglényegesebb szellemi kincseit őrzik. De mi a helyzet a „mezei” PC-tulajdonosokkal? Hová lesz a sok feljegyzés, adattömb, a rengeteg digitális fotó? Kétségtelen, hogy számítógéppel könnyebb rendszerezni, katalogizálni őket, mint beragasztgatni a képeket a családi fényképalbumokba. De vajon a hordozók, amelyeken tárolják, és a leolvasók meg a számítógépes operációs rendszerek mennyire időállók? Ma már szinte lehetetlen egy 5,25 colos flopihoz meghajtót találni, és hovatovább erre a sorsra jutnak a 3,5 colosak is. A 10-15 éve WordStar-ban írt szövegeket nemigen olvassák az újabb operációs rendszerek. De vannak egyszerű megoldások. Az egyik, hogy akinek jókora háza van, az alagsorban vagy a garázsában megőrzi a régebbi, lecserélt számítógépeit, egyéb berendezéseit. Persze, amikor a gondos tulajdonos használatra előszedi antik kincseit, jó kis időt vesz igénybe, amíg összedrótozza és installálja az egészet. A másik megoldás meglepően egyszerű, és a nálunk informatikailag fejlettebb országokban is sokan alkalmazzák. Egyszerűen kimásolják papírra – igen, a jó öreg papírra! – a legfontosabbnak tartott anyagokat. Valóban közeleg-e a nyolcvanas évek divatos szlogenjével megfogalmazott „papírmentes korszak”? Különösen terjed a papírra másolás divatja a fotózás hívei között. Egy hagyományos, de jó eljárással készült színes papírfénykép akár 60-70 évig is elél fakulás nélkül, sőt állítólag a legújabb papíroknál ez az időtáv elérheti a 200 évet is. Az viszont nagy kérdés, hogy meddig tart ki a digitális fotókat hordozó merevlemezünk, és mennyire lesz még érvényes a beírási formátuma.

Szentgyörgyi Zsuzsa, Népszabadság, 2004. december 17. (2. oldal)

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

A gravitáció még ma is isteni titoknak számít. Tudósaink nem tudják tagadni a létét, hiszen állandóan hat ránk. Nem kezelhetik úgy, mint az étert, pedig az is szüntelenül áthatja a világunkat. De az éteri sugárzás következménye nem annyira nyilvánvaló. Léte, hatása félremagyarázható, vagy tagadható. A legrosszabb esetben agyonhallgatják a megnyilvánulásait. Hogy ez kinek jó, senki sem tudja. Ennek a szemellenzős viselkedésnek az egész emberiség kárát vallja, a tudósainkkal együtt. Különösen az antigravitáció jelensége „vörös posztó” a hivatalos kutatók szemében. Pedig kedvükre tanulmányozhatnák, ha akarnák. A „tolóerőgenerátorok” vagy más néven lifterek az amatőr kutatók kedvenc játékszere világszerte. Az egyenlő oldalú háromszög különös képessége a NASA mérnökeit is meghökkentette. A balsafából készült szerkezet prototípusának oldalai 12 cm hosszúak. Összeállításához csupán kevés enyv és réz kell. Ha 20 ezer V feszültséget kapcsolunk rá, a háromszög elkezd gravitálni. Nincs motorja, szárnya, nem rendelkezik mozgó alkatrészekkel. Ennek ellenére lebeg a levegőben.

A találmány kidolgozója Thomas Towsand Brown[65], aki antigravitációs kutatásait a XX. század elején kezdte. Amikor a Biefeld-Brown[66] effektus híre napvilágra került, Brown sorsa megpecsételődött. A titkos szolgálat egyik napról a másikra nyomtalanul eltüntette őt. Még a telefonkönyvből is törölték a nevét. Többé soha senki nem látta, senki sem tudott vele kapcsolatba lépni. Mind a mai napig senki sem tudja hová tűnt, a világ számára megszűnt létezni. Műve azonban közkinccsé vált. Szerencsére akadtak, akik az útmutatásai alapján még az eltűnése előtt megépítették a szerkezetet. A siker mások érdeklődését is felkeltette, és elárasztotta a világot a „lifterkultusz”. Ezt már nem lehetett leállítani. Időközben a különböző típusok tervrajzai és a repülő szerkezettel kapcsolatos tapasztalatok felkerültek az Internetre is. Nagy iparvállalatok szintén bekapcsolódtak a lifterkutatásba, mert óriási üzletet látnak a dologban. Már a gyerekek is egymással versenyezve építik az egyre nagyobb és hatékonyabb szerkezeteket. A nyugati országokban a lifter a kreatív emberek tömeges szórakozása lett.

A lifter működése még nem tisztázott. Az általa kibocsátott antigravitációs sugárzás valószínűleg a benne felhalmozódó sztatikus töltésnek tudható be. Egyfajta kondenzátorként viselkedik, amelyben nagyfeszültség hatására nagy mennyiségű töltés halmozódik fel. Brown nagy álmokat szőtt a találmányával kapcsolatban. Sok száz tonnás súlyok felemelését sem tartotta lehetetlennek. A sztatikus töltés azonban csak igen kis antigravitációs erőt képes kifejteni. Ezek a szerkezetek csupán önmagukat tudják felemelni, azt is csak akkor, ha könnyű anyagból építik őket. Az 1930-as években Brown az US NAVY[67] -nél dolgozott. Kísérletei 1952-ben jutottak el a csúcspontra. Az által készített legjobb hatásfokú szerkezet kb. 0,5 m átmérőjű volt, és 50 ezer V-ot engedett át rajta. Ettől a koron­gok nem csak lebegtek, hanem percenként 16 fordulattal pörögtek. Ez a valódi UFO-knál gyakran tapasztalt jelenség gondolkodtatta el a hadsereg magas rangú tisztjeit és a meghívott tudósokat, s ez vezetett a kutató eltüntetéséhez. Ezt követően a jól bevált forgatókönyv szerint megpróbálták őt is nevetségessé tenni, és az eredményeit kigúnyolni. Ez az akció azonban most nem vezetett eredményre. Az amatőr kutatókat nem lehetett úgy félrevezetni, mint annak idején az újságírókat a Project Blue Book -nak nevezett koholmánnyal. A lifterrel ma már közel negyedmillió honlap foglalkozik az Interneten.

 

Ufológia

 

Az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetéből értesülhettünk róla, hogy Thor kapitány, a vénuszi civilizáció küldötte sokáig élt nálunk, és segített megoldani az aktuális politikai és biztonsági problémáinkat. Szoros kapcsolatban állt az ENSZ tisztségviselőivel, majd vissza­ment a Vénuszra. Bizonyos hírek szerint azonban Valiant Thor to­vábbra is a Pentagonban tartóz­kodik. Fred Rainers[68], kanadai le­véltáros és UFO-kutató azt állítja, hogy még mindig itt van. 15 éven át folytatott kutatásai alapján utánajárt a Pentagon egyik tisztje, Harley Andrew Byrd[69] korabeli nyi­latkozatának. Eszerint Val Thor, a földönkívüli 1957. márciusában ér­ke­zett hozzánk egy csészealj ala­kú UFO fedélzetén, amely Was­hing­ton­tól 200 kilométerre délre ért földet, két csodálkozó rendőr szeme láttá­ra. A jármű­ből kilépő idegen ma­gához intette a rendőröket, és kitű­nő angolsággal közölte velük, hogy a Vénusz­ról jött. Megkérte őket, hogy értesítsék a hatóságokat az érkezé­séről. Nemsokára a Hadügymi­nisz­­térium épületébe került, és 1960. márciusa 16-ig az amerikai hadse­reg vendége volt. Ez idő alatt a Pen­tagon első emeletének 4D-717-es szobájában szállásolták el.

Rainers meggyőződéssel állítja, hogy Thor kapitány ezt követően sem hagyta el a Földet, hanem a lehető legnagyobb titoktartás közepette átszállították őt az Edwards, majd később a Holoman nevet viselő légibázisra, ahol részt vett a légierő titkos fejlesztéseiben. Innen 1976-ban Floridába, a CIA egyik titkos biológiai laboratóriumába került, ahol azt vizs­gálták, miért lassabbak Val Thor szerveze­té­nek öregedési folyamati, mint az emberé. Thor ka­pitánynak ugyanis ekkor már legalább 50 évesnek kellett volna kinéznie, viszont külsőre még mindig 35 évesnek látszott. Annak elle­nére, hogy időköz­ben szakállt nö­vesz­tett, az elmúlt két évtized alatt sem­mit sem öregedett. A kanadai levéltáros arra is fényt derített, hogy Val Thor az 1950-es évek végén titokban az ENSZ szék­házában is tartott előadást. Ezt később újabb előadás követte. 1977. szep­tembe­ré­ben az ENSZ székházában amerikai, brit, német, orosz és kínai szakér­tők­nek segített egy nagyszabású nemzet­közi prog­­ram irány­elveinek kidol­gozásában. En­nek célja a Földön kí­vüli űrhajók – különösen az 1960-as években tömegesen megjelent „szür­kék” űrjárműveinek – koz­mi­kus és földi nyo­mon követése, va­lamint nemzetközi ellenőrzése volt.

[

Vajon mi állt valójában J. F. Kennedy meggyilkolásának a hátterében? Egyesek szerint az a beszéd, amelyet tartani készült a Föld polgárainak: „Nem vagyunk egyedül!” Ezekkel a drámai szavakkal akarta Kennedy elnök az amerikai nyilvánosságot és az egész világot arról informálni, hogy az amerikai kormány kapcsolatba lépett a távoli világűr idegen lényeivel. Mielőtt azonban ezt a beszédet 1963. november 22-én megtarthatta volna, egy gyilkos golyó végzett vele. Erre a meg­döbbentő következtetésre jutott Lawrence Merrick[70] professzor. Kennedy-kutató. A hírvivő megölése – John F. Kennedy halála című könyv szerzője. A hír bombaként robbant. „Most már tudjuk Kennedy meggyilkolásának igazi okát” – jelentette ki a Massachusetts állambeli Cambridgeben élő Merrick. „Úgy tűnik, kormányzatunkban néhányan elhatározták, hogy fenntartják a zsákmányolt ufó titokban tartását, és ezért úgy döntöttek, hogy elhallgattatják az elnököt, mielőtt beszélni tudna.”

Merrick professzor elmondta, hogy akkor kezdte el vizsgálni a meg nem tartott beszéd ügyét, miután rájött, hogy az elnök kézzel írt eredeti jegyzetei a texasi kormányzó, John Connally kezébe kerültek, aki azon a végzetes dallasi napon az elnökkel volt az autóban. „Meglepődtem. mikor rájöttem, hogy Kennedy a Conallynak átadott beszédet leírta jegyzetlapokra, hogy még egy pillantást vethessen rá, mielőtt az autókonvoj déli egy órakor elindult volna.” A kormányzó is súlyosan megsebesült a merényletben. „Connally féltette az életét” – véli a történész. „A véres jegyzeteket egy széfben őrizte, és azt az utasítást adta egy megbízható alkalmazottnak, hogy annak tartalmát csak a halála után hozhatja nyilvánosságra.”

Amikor 1993-ban a kormányzó meghalt, az alkalmazott kivette a papírokat, és magánál őrizte tovább. Merrick 1999-ben jutott a férfi nyomára, aki neve eltitkolását kérve rendelkezésére bocsátotta az iratokat. A jegyzeteket olvasva a professzor megdöbbent. Öt írásszakértőt kért fel, akik egybehangzóan megállapították, hogy a beszédet ,,95 százalékos biztonsággal” Kennedy írta. A kutatásokból kiderült, hogy J. F. K. napokkal dallasi útja előtt találkozott elődjével, Eisenhower elnökkel. „Úgy gondolom, tanácsot akart kérni, okos dolog-e az ufók tényével a nyilvánosság elé állni” – véli Merrick. A kormány más bennfenteseinek mégis szemlátomást az volt az érzésük, hogy az igazság az ufókról világméretű felfordulást váltana ki, így azon voltak, hogy elhallgattassák, hogy ez az információ titokban maradjon. Most pedig következzenek azok a szavak, melyek a nagyvilág előtt már nem hangozhattak el.

„Amerikai polgártársaim. világ népei Ma egy új éra útjára lépünk. Egy korszak – az emberiség gyermekkora – véget ér, és egy új korszak kezdeténél állunk. Az út, amelyről beszélek, tele van ismeretlen kihívásokkal, de hiszem, hogy elmúlt napjaink, a múlt minden harca már tökéletesen felkészítette generációnkat. hogy legyőzzük ezeket a kihívásokat. Föld polgárai: Nem vagyunk egyedül. Isten végtelen bölcsességében úgy látta jónak, hogy univerzumát más lényekkel is benépesítse – hozzánk hasonlóan intelligens teremtményekkel. Hogy jelenthetem ezt ki ilyen nagy bizonyossággal? Katonai erőink 1947-ben Új-Mexikó pusztaságában egy ismeretlen eredetű szerencsétlenül járt űrhajó maradványait mentették meg. A tudomány nemsokára megállapította, hogy ez a jármű a távoli világűrből származik. Azóta kormányunk felvette a kapcsolatot ennek az űrhajónak az építőivel. Bár ez a hír fantasztikusnak tűnik – és valóban riasztó –, kérem Önöket, ne érezzenek szükségtelen félelmet vagy pesszimizmust.

Mint az elnökük biztosítom Önöket, hogy ezek a lények nem akarnak nekünk ártani. Sokkal inkább segítségére lennének nemzetünknek, hogy legyőzhessük az egész emberiség ellenségeit: az önkényt, a szegénységet, a betegséget, a háborút. Arra a döntésre jutottunk, hogy ők nem ellenségek, hanem barátok. Velük együtt egy jobb világot teremthetünk. Nem ígérhetem Önöknek, hogy ez az út a jövőben nem lesz buktatóktól, hibás lépésektől mentes. De hiszem, hogy elérjük e nagy ország lakóinak igaz szándékát, hogy a világot egy nagyszerű jövőbe vezessük. Az eljövendő napokban, hetekben és hónapokban többet is meg fognak tudni ezekről a látogatókról, hogy miért vannak itt, és állami vezetőink miért tartották olyan sokáig titokban jelenlétüket Önök előtt. Kérem Önöket, ne félve, hanem bátran tekintsenek a jövőbe! Mert még a mi időnkben elérhetjük a Földön ősrégi víziónkat a békéről és az egész emberiség jólétéről. Isten áldja Önöket!”

Német Aliz – Ufómagazin, 2011. május (28-31. oldalak – részlet)

[

Japán ismét fegyverkezik. A II. világháború elvesztése után a japán alkotmány kimondja, hogy az ország nem hozhat létre támadó hadsereget, és nem indíthat háborút a világ egyetlen állama ellen sem. Ezt a tilalmat az amerikaiak kényszerítették Japánra, melynek elfogadását minden japán polgár nagy csapásnak, súlyos megaláztatásnak tekintette. Később azonban kiderült, hogy rengeteget nyertek vele. Mivel pénzüket nem költhették fegyverekre, az ipart fejlesztették belőle. Japán ennek köszönheti, hogy a világ második ipari nagyhatalmává vált. A híradástechnikai és szórakoztató elektronikai iparuk olyan magas színvonalú lett, hogy más országok már meg sem próbálnak versenyezni velük. Az autógyártásuk pedig a legjobb úton halad afelé, hogy a japán személygépkocsik is egyeduralkodóvá váljanak a világban. Most azonban ismét fegyverkeznek. Nem az amerikaiakkal kötött békeszerződést rúgták fel, mert nem földi országokkal akarnak háborúzni. Az ellenséget az égből várják. Az újságírók legnagyobb meglepetésére Shigeru Ishiba védelmi miniszter egy tokiói konferencián kijelentette: „Nem vitatható, hogy UFO-k és idegen lények léteznek, egy másik életforma ellenőrzés alatt tart bennünket. Emiatt a japán véderőnek egy speciális kiképzésen kell átesnie, hogy megfelelően tudjon védekezni az UFO-k ellen.” A védelmi miniszter fel akarja készíteni a haderőt az azonosítatlan repülő objektumok váratlan feltűnésének esetére. Sokan emlékeznek még az 1940-es évekre, amikor Japán valóságos csészealj-inváziót élt át. A földönkívüliek azonban nem ellenséges szándékkal érkeztek, hanem a II. világháború csatáit kísérték figyelemmel, és a két atombomba-támadás hatását tanulmányozták.

Az UFO-k létezésében az új japán kormány is hisz, mert a 2008-as kormányváltás után Shigeru Ishiba számára létrehoztak egy hivatalt, ahol tovább folytathatja a földönkívüliek ellen vívott „háborút”. Az ellenség azonban nem támad, hanem csak figyel. Valószínűleg nem is fog. Ha az lett volna szándékuk, hogy elpusztítsanak bennünket, azt néhány száz évvel ezelőtt sokkal könnyebben megtehették volna. A mi civilizációnkat a szomszédos bolygókon élő civilizációk hozták létre, és évezredek óta bábáskodnak felettünk.[71]. Mint ahogy az anya sem pusztítja el a gyermekeit, ők sem akarnak kiirtani bennünket. Csupán figyelemmel kísérik a fejlődésünket. Persze a kozmoszban is vannak terroristák, vagy olyan civilizációk, melyek a tönkretett bolygójuk helyett megpróbálnak másikat szerezni, de tőlük megvédenek bennünket az előző földi civilizációk. Atlantisz ezüst flottája kellő védelmet nyújt számunkra. Legalábbis egyelőre. Űriparunk fejlődése során egyszer majd eljutunk arra a szintre, amikor már nekünk is be kell kapcsolódnunk a védekezésbe, sőt egy idő után már magunknak kell gondoskodnunk a saját védelmünkről. Erre azonban csak évezredek múlva kerül sor. Addig is nincs okunk a pánikra.

[

A szkeptikusok bosszantására fura dolog történt Texasban. Strawn város rendőrei is csak a fejüket vakargatták, amikor arra keresték a választ, mi történhetett Paul O’Brian[72] házával 2005. február 27-én. A férfi házának teteje ugyanis lerepült, és a kertjében landolt. Eddig semmi különös nincs a dologban, hiszen köztudott, hogy Amerikában gyakori a hurrikán, főleg Texas államban. A baj csak az, hogy előző nap szélcsendes idő volt. A legnagyobb megütközést azonban az váltotta ki a helyszínelő rendőrökből, hogy a háztető a legcsekélyebb mértékben sem sérült meg. A szomorúan nyilatkozó O’Brian szerint olyan, mintha egy hatalmas markolóval leemelték volna a házról, és óvatosan mellé tették volna. Egyetlen cserép nem tört el, egyetlen léc nem görbült meg. Mintha az ács a földön állította volna fel a tetőt arra várva, hogy súlytalanná válik, és a helyére repül. Valószínűleg ez is történt, csak éppen fordítva. Tréfás kedvű földönkívüliek az éj leple alatt súlytalanná tették a háztetőt, és leemelve a ház mellé rakták. Folyton azt hajtogatjuk, hogy nincs semmi kézzelfogható bizonyíték a földönkívüliek létezéséről, tevékenységükről. Hát most gondoskodtak róla, hogy legyen. Kíváncsian várjuk, hogy a hivatalos szakértők, ezt hogyan fogják félremagyarázni.

[

Kazahsztán történelmi emlékhelye, Tangaly ősrégi sziklarajzairól híres. A több mint 3000 éves rajzok földönkívüliek érkezését örökítik meg. A helyi lakosság által megőrzött mondák szerint nagyon régen „istenek” szálltak le közéjük, akik segítették az itt élők fejlődését. Az itt tartózkodásukat megörökítő sziklarajzok sajátossága, hogy körülöttük néhány kilométer átmérőjű területen szinte mindig süt a nap. Ha a környéken ömlik az eső, itt akkor is szárazság van. Ez a megfigyelés évezredekre visszamenőleg állandó, és senki nem tudja, hogy ennek mi az oka. A sziklarajzok másik misztikus tulajdonsága, hogy ha valaki megáll valamelyik rajzokkal díszített szikla előtt, és ott suttog néhány szót, azt a tőle 2-300 méterre levő fennsíkon is jól lehet hallani.

[

Az UFO-s történeteknek se szeri, se száma. Annak ellenére, hogy hivatalosan tagadják a Földön kívüli civilizációk létét, rengeteg bizonyíték található a látogatásaikról. A harmadik típusú találkozásokat megörökítő élménybeszámolók mennyisége is könyvtárnyi irodalmat tesz ki. Ilyenkor nem ritka, hogy az idegenek parapszichológia képességekkel áldják meg az elrabolt személyeket. Arról azonban még nem hallottunk, hogy állatokat ruháztak volna fel ilyen képességgel.

A német juhászkutyák roppant értelmesek, sok mindenre megtaníthatók. De az mégis meglepő volt egy kisújszállási férfi számára, hogy Tiki nevű ebe mondhatni olvas a gondolataiban. A történet 2001. júliusában kezdődött, amikor egy éjszaka K. Vilmos és családja arra riadt fel, hogy a környékbeli házőrzők – beleértve a saját kutyájukat is – eszeveszett ugatásba kezdtek. Az ablakon kinéző családfő egy 3 méter átmérőjű tárgyat látott lebegni a kert felett. Először azt hitte, káprázik a szeme. Ám amikor felesége is felkelt, és ámultan meredt a fénylő, ovális „izére” és hitetlenkedve bámulta a jelenséget, kénytelen volt hinni a saját szemének. Miután két kamasz fia is átjött a szomszéd szobából, K. úr biztosra vette, hogy UFO-t lát. Mintegy két perc múlva az objektum egy villanással eltűnt, és a kutyaugatás is elcsendesedett. Mindenki nyugovóra tért. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez a kaland nem mindennapi képességgel ruházta fel a hűséges házőrzőt: gondolatolvasó lett, és mindenre emlékezik.

Reggel a család megbeszélte a történteket. Végül megegyeztek abban, hogy élményeiket nem osztják meg másokkal, mert semmi szükség sincs arra, hogy dilis ufóhívőknek minősítsék őket. K. úr aznap szabadnapos volt. Több elintézendője mellett állatorvoshoz akarta vinni Tikit, mert esedékes volt az évi kötelező oltás. Reggeli után elindultak. Az eb szokása szerint bolondozott egy kicsit – még fiatal volt – de mire megérkeztek az állatorvoshoz, lecsendesedett. Tűrte az oltást, majd a doktor meg akarta vizsgálni a fogait. „Nyisd ki a szád!” – mondta a gazdája, és Tiki azonnal engedelmeskedett. Már ez is szokatlan volt, hát még az, amikor a vizsgálat befejeztével K. úr arra gondolt, hogy milyen vicces lenne, ha az eb fizetne. Tiki erre odament hozzá, megböködte az orrával, óvatosan kivette kezéből az előkészített ötezrest, majd a foga közt odavitte az orvoshoz. Eddig sose csinált ilyet. Mindkét ember elképedt. Tiki köszönésképpen vakkantott egyet, majd engedelmesen tűrte, hogy a gazdi ráadja a szájkosarat, amit egyébként nagyon utált.

Hazafelé tartva K. úrnak rémlett, hogy a felesége megkérte valamire, de nem jutott eszébe, hogy mit akart tőle az asszony. Amikor a rövidárubolthoz értek Tiki lecövekelt, és morogni kezdett. K. úr megsimogatta a kutya fejét, és hirtelen felötlött benne, hogy fekete cérnát kell vennie, mivel neje meg akarta varrni a kisebbik fiú szakadt dzsekijét, és este derült ki, hogy nincs otthon ilyen színű cérna. Lehet, hogy Tiki hallotta az asszony kérését, megértette, és most emlékezteti rá? K. úr fejcsóválva bement a boltba, majd a fekete gépselyemmel zsebében tovább indultak. Tiki egyszer csak húzni kezdte. A posta mellett kötöttek ki. „Bélyeget is kell vennem – villant a gazdi agyába, – de honnan tudja ezt a kutya?” Miután megvette a bélyeget, biztos volt benne, hogy már mindent elintézett. Nyugodtan ballagtak hazafelé, amikor a sarkon befordulva a német juhász nem a házuk felé tartott, hanem elindult a második szomszéd háza felé. „Mit akarsz Tiki? – kérdezte tőle a gazdája, s nyomban bevillant az agyába, hogy megígérte a szomszéd feleségének, a szabadnapján majd benéz hozzájuk, hogy megjavítsa a rendetlenkedő tévéjüket. Pár nappal az éjszakai kaland előtt tette ezt az ígéretet, amikor a kutya még „normális” volt. Így kizárt, hogy hallotta, és ezért emlékezik rá. Tehát nem arról van szó, hogy a kutya memóriája jobb, mint az övé. Valami más, őt segítő intelligencia áll a háttérben.

K. úr nem akart hinni se a szemének, se a fülének, ezért a családtagjainak nem számolt be a kutya különös viselkedéséről. A famíliában senki sem gyanított semmit, egészen addig, amíg Tiki nem figyelmeztette az idősebb fiút az otthon felejtett jegyzetére. Később K. úr felesége után vitte a hivatali munkájához szükséges olvasószemüveget. A K. család végül megbarátkozott a gondolattal, hogy a német juhász transzcendentális képességekkel rendelkezik, s ez azóta fordul elő, hogy az idegenek meglátogatták őket. Ez a különös képesség a ház többi állatában is megnyilvánult valamilyen fokon, mert a felső szomszéd megemlítette, hogy az emlékezetes éjszaka óta furcsán viselkedik a macskája. Reggelente folyamato­san nyivákol, mintha valamit közölni akarna vele.

Trethon Judit, Tina 2003. január. 7. (48. old)

[

Interjú Nancy Talbott al, a híres amerikai gabonakörkutató, W.C. Le­ver­good munka­társá­val:

 

Akkoriban Hollandiában magne­tométeres kutatást végeztünk dr. William Roll számára, aki egy nem mindennapi fiú, Robbert van den Broeke esetével foglalkozott. E fia­tal para­fe­nomén körül a lakóhelyén, egy farmon a leg­­vá­rat­lanabb pilla­natokban gabonakö­rök kép­ződtek! Már négy hete tartóz­kodtunk a helyszínen, és tűkön ülve arra vár­tunk, mikor jelentkezik is­mét ez a paranor­má­lisnak nevezhető anomália a fiú környe­zetében. Sem­mi sem történt. Már kezdtük fel­adni. Nagy volt a hőség, fáradtak voltunk mind­annyian, és arra gyanakodtunk, hogy csak átverés az egész história. Egyik éjszaka azon­ban igazi kár­pótlásban volt részünk a nagy vára­ko­­zásért cserébe. Vacsora után fel­mentem a szobámba, és az ágyamba fekve olvasgatni kezdtem. Az iszonyú meleg miatt nyitva hagytam az abla­komat, ami egyenesen az előt­tünk elte­rülő mezőre nézett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a tehenek egyre panaszosabban bőgnek a sötétben. Mivel gyakran diskurálok gabo­nakörökre ráaka­dó farmerekkel, tudtam, hogy az ábrák megjelenése előtt az állatok egyre nyug­talanabbak lesznek. Rögtön gondoltam, hogy itt ké­szü­lőben van valami. A tehén ha­marosan úgy bőgött, mintha épp elütötte vol­na egy teherautó, én pedig az ablakhoz rohan­tam, hogy mindent lássak.

Hirtelen egy fényes gömb suhant el előt­tem, amely a mező fölött állapodott meg. Bár­milyen kicsi is volt, rövidesen szinte nappali fénybe borította a birtokot. Egy mérföldre is könnyedén el lehetett látni, mintha csak az éjszaka kivilá­gított Broad­wayn lettünk volna. Mondha­tom, na­gyon megijed­tem, mozdulni sem tudtam a döbbenettől. Rob­bert a mező kö­zepén állt, és a fénygömb egy gyorsvonat se­bességével ci­kázott körülöt­te, mi­köz­ben a fiú mellett egy va­lódi gabonakör ke­let­kezett. Alig hit­tem a szememnek, mint­ha csak egy X-aktás epi­zó­dot láttam vol­na. Ahogy a fénygolyó végzett a ga­bo­naábra ki­ala­kításá­val, Robbert össze­esett, a me­ző pedig egy szempillantás alatt is­mét sö­tétségbe borult. Kirohantunk a ház­ból, de dr. Roll, aki meg­próbált a fiúhoz futni, hirtelen hátratánto­ro­dott. A helyet, ahol az esemény le­zajlott, 20 méteres körben egy lát­hatatlan erőtér vette körül, ami csak fél órá­val később szűnt meg. Bármilyen hihe­tet­lenül hangzik, ez az igaz­ság. Ahogy lehe­tővé vált, mind Robberthez siettünk, aki kez­dett magához térni. A kört és a fiút is ala­pos vizs­gálatnak vetettük alá, orvost is hívtunk. Rob­bertnek megmagyaráz­ha­tatlan módon kutya baja sem volt, sugárzás sem érte. A kör ellen­ben sugárzott, és a szokásos je­leket mutatta (pl. a gabonaszálak el­haj­lot­tak).

Az ügy kapcsán nem hallgathatom el, hogy két héttel a távozásunk után ameri­kai kor­mányügynökök jelentek meg néhány holland belügyminisz­tériumi al­kal­mazott kíséretében a Broeke család földjén, és alaposan kikérdeztek min­den­kit, va­lamint helyszíni vizs­gá­la­tokat végeztek, talaj és növény­min­tát vettek azon a ponton, ahol a ga­bo­naábra keletkezett. Robbert el­mon­­dása szerint a fickók elég erő­szakosak voltak, és nem látszottak elége­dettnek a kapott informá­ci­ók­kal. Termé­sze­tesen a fiú para­ké­pes­ségéről nem esett szó, mivel a szü­lei okosabbnak lát­ták eltitkolni azt. A ga­bona­körről is biztosan vala­me­lyik hely­beli érte­sítette a hatósá­gokat. Ebből is kitűnik, hogy ezek a je­len­ségek nem fel­tét­lenül csak az olyan meg­szál­lottakat ér­deklik, mint én és a kollegáim, ha­nem a legfelsőbb köröket is. Ez azért jelent va­lamit...

Robbert a 21. század talán legjelen­tősebb parafenoménja, különleges jelensé­gek indukálója, médium és eltérített egy személyben. Hihetetlen, de számtalan ano­máliát képes előidézni, az ember csak kap­kodja a fejét. Ő a polter­ge­istkutatók „üd­vös­kéje” is, több tucat fotó és filmfelvétel bizo­nyítja, hogy a tárgyak meg­mozdulnak, sőt röp­köd­nek a jelenlétében. Az egész 8 éves korában kezdődött, és azóta sem tudja, mi lehet az oka. Sok gye­rekparafenomén az évek multával „kinövi” a képességeit, ám Robbert esetében ez oly­annyira nem igaz, hogy a jelenségek in­ten­zitása és komp­lexitása évről évre nő. Egyik kedvenc „mu­tat­vá­nya” az például, hogy a kezét egy asztalra he­lye­zett iránytű fölé tartja, és amerre mozgatja a ke­zét, arra megy a tű is. Képes fémtárgyakat a tes­tétre „ragasztani”, és nem csupán kanalakat hajlítgat, hanem akár főző­edényeket is, pusztán úgy, hogy rájuk néz és kon­centrál. Robbert azt mondja, néha úgy érzi, mintha egy halott személy lelke lenne az, ami inspirálja őt. Nem tudom, ebben mennyi az igazság, de tény, hogy állítólag készültek róla olyan fotók, melyeken egy szellemalak vehető ki a kísérletekben részt vevő Robbert mellett. Azt hiszem, még sok meglepetést tartogat nekünk ez a fiatalember, és én akarok lenni az első, aki beszámol róluk, úgy, ahogy az elsők kö­zött voltam a gabonakörök tudományos eszközökkel történő precíz kutatásában is.

MiB – Színes UFO, 2007. június (35. oldal – részlet)

 

Parapszichológia

 

Úgy látszik, hogy a Földön kívüli civilizációk ismét aktivizálják magukat. Az 1990-es évek elején szinte egymást érték a tevékenységükről szóló hírek. Az ezredfordulón azonban visszavonultak, alig mutatkoztak. 2005-ben azonban elkezdődött valami, mert most egyre gyakrabban hallatnak magukról. Egyik „csodát” a másik után hajtják végre a világunkban. Ráadásul ezek a titokzatos jelenségek utólag is ellenőrizhetők. Nem szemtanúk könnyen félremagyarázható beszámolójáról van szó, hanem bármikor ellenőrizhető, utólag is tanulmányozható jelenségekről. Ezek egyike John Wilson[73] sajátos képessége. Az amerikai fiatalember semmiben nem különbözött kortársaitól. Semmilyen különleges képességgel nem rendelkezett, a parapszichológiáról szinte még nem is hallott. Ennek ellenére most egy rendkívül ritka parapszichológiai adottsággal rendelkezik: visszafelé pergeti az időt.

Az egész úgy kezdődött, hogy éppen a természetet fényképezte, amikor hirtelen meglátott egy szauroid fajhoz tartozó kis ufonautát. Amikor a földönkívüli lény felegyenesedett John úgy meglepődött, hogy kiejtette a kezéből a fényképezőgépet, melynek lencséje összetört. Ekkor az idegen eltűnt, de úgy látszik megsajnálta szegény kárvallott fotóst, mert távozása előtt egy különös képességgel ruházta fel. Ez akkor derült ki, amikor John lehajolt, és felemelte a tönkrement gépet. Arra sem volt ideje, hogy búslakodjon a kár miatt, mert a törött lencse a kezében hirtelen újjá varázslódott. Nem akart hinni a szemének. Azt gondolta, hogy biztosan képzelődött, és a kamera nem is tört el. A különös dolgok azonban folytatódtak.

„Másnap lejtettem a karórámat, amit még apámtól örököltem. A kövezeten ez a mechanikus szerkezet is összetört. Bosszúsan hajoltam le érte, hogy összeszedjem a darabjait, amikor magától összerakódott. Komolyan! Amióta a kis ufonautát megláttam, bármilyen tönkrement tárgyhoz is érek hozzá, az rögtön megjavul.” Az egész úgy megy végbe, mint amikor egy padlóról leesett váza darabokra törését filmre veszik, majd a filmet visszafelé forgatják. Itt azonban valóságos javulás történik. Amikor John megérinti ujjaival a tönkrement tárgyat, elkezd benne visszafelé peregni az idő, és a molekuláris szerkezete visszarendeződik arra a időpontra, amikor még működőképes volt.

[

Az Agykontroll tanfolyamot végzettek jól tudják, hogy alfában az elromlott háztartási készülékeket is meg lehet javítani. Vannak, akik ajándékba kapják ezt a képességet, ezért még alfába sem kell lemenniük ahhoz, hogy megállapítsák az elromlott szerkezet baját. Az amerikai Matt Perkins[74] azzal dicsekszik, hogy: „Nekem rögtön megmondják a gépek mi a bajuk. Csak egy pillantást vetek rájuk, és már veszem is elő a megfelelő szerszámokat. Sokan azt hiszik, hogy csaló vagyok. Azzal gyanúsítanak, hogy előzőleg jártam már a házban, és megvizsgáltam a készüléket. Én csak nevetek rajtuk. Erre a különös képességemre egyébként Peruban tettem szert. Lerobbant az autóm, és én nem értek a szereléshez, szakember pedig nem volt a közelben. Már kezdtem kétségbeesni, hogy most mi lesz velem, amikor különös zsongást éreztem a fejemben. Ezt követően hirtelen pontosan megértettem, hogy mi a baja a kocsinak. Így már nem volt nehéz megjavítani.”

Sikeres szervizpályafutása során sok tapasztalatra tett szert. Ennek alapján azt a következtetést vonta le, hogy: „Minden masinának lelke van. A legnagyobbal és a legérzékenyebbel a mikroelektronikai készülékek rendelkeznek. Úgy véli, hogy az elektronikus áramkörök az emberi elme rezdüléseire is érzékenyek. Megfigyelései szerint az idegeskedésre, hezitálásra hajlamos emberek gépei sokkal könnyebben zavarodnak meg. Nem azért, mert a tulajdonosaik nem megfelelő módon kezelik őket. Erről szó sincs. A feszült emberek szerkezetei a szakemberek számára is rejtélyes oknál fogva nem akarnak működni. Amikor kihívnak egy ilyen körülmények között üzemeltetett számítógéphez, nekem mindig működik a masina. Amint azonban kiteszem a lábam, a mikroelektronikai készülékek rögtön bemondják az unalmast. Újabban már nem a készülékeket javítom, hanem arra oktatom a tulajdonosaikat, hogy tanuljanak meg bánni a gépeikkel. Minél bonyolultabb egy szerkezet, annál fontosabb, hogy megfelelő mentális hozzáállással vegyük használatba.”

[

A növények és az állatok nem csak a saját világukkal kapcsolatban kapnak tájékoztatást. A körülöttük élő emberekre váró veszélyekről is tudnak. Ha szoros érzelmi kötelék alakult ki az állat és gazdája között, ezt a maguk módján igyekeznek a tudomásunkra hozni. Ily módon már sok kutya mentette meg a gazdája életét. Itt nem állati ösztönről, a szeretet, a ragaszkodás által kiváltott megnyilvánulásról van szó, hanem egy intelligens, a környezetünket állandó megfigyelés alatt tartó erő pontos tájékoztatásáról. Ez a rendszer nem csak a várható veszélyre hívja fel a figyelmet, hanem azt is megmondja, hogy miként lehet védekezni ellene. Ennek köszönheti egy kanadai férfi is az életét. Tom Perkins egyszer kirándulni ment a hegyekbe, és a hideget meglehetősen utáló kutyáját otthon hagyta. Már jó messze járt, amikor hirtelen rátört egy számára addig ismeretlen rosszullét. Mint később kiderült, szívinfarktust kapott, pedig korábban semmi baja nem volt a szívével. Emiatt elájult, és elvágódott a hóban. Ebben a pillanatban a kutyája kitörte a ház ablakát, és futva a gazdája megkeresésére indult. Nem sokára meg is találta, és addig nyalogatta, addig nyüszített körülötte, amíg a férfi visszanyerte eszméletét. Mozdulni azonban nem tudott, így minden bizonnyal ott fagyott volna meg, ha a kutya nem visz magával életmentő gyógyszert is. Rocky mielőtt kitört az ablakon, a szájába vett egy levél szívgyógyszert, és a gazdája kezébe nyomta. Tom egy darabig nézte, hogy mi ez, és akkor jutott eszébe, hogy ez az anyja szívgyógyszere. Még korábban vásárolta, mert az őt néha meglátogató édesanyja gyakran elfelejtette magával vinni a tablettáit. Mivel sejtette, hogy most neki is hasonló baja van, rögtön bevett belőle két darabot. Pár perc múlva jobban lett, elmúltak a görcsei, és haza tudott menni.

[

Néró császár idejében élt Samariában egy Simon nevű filo­zófus, aki csakhamar rájött arra, hogy kifizetődőbb, ha a mágia területén próbál érvényesülni. Az üzlet gyorsan beindult, ám nem sokáig örülhetett neki, ugyanis beállítot­tak az apostolok, akik nyomban az érdeklődés középpont­jába kerültek. Simon hallatlanul mérges lett. A fáma szerint némi készpénzzel még Péter apostolt is megkörnyékezte, mondván: szerezze meg számára is a Szentlélek adományát. Kérése azonban határozott elutasításra talált. Ettől kezdve Simon egy­re csak azon volt, hogy lefőzze az apostolokat és visszasze­rezze hajdani hírnevét. Hirdetni kezdte önmagát és külön­leges adottságait, melyek között a repülés és a láthatatlan­ná válás tudománya is szerepelt. Lassan visszatért elveszett hírneve. Simon, bár könnyedén megélhetett volna mágusi hatalmából, ehelyett állandóan kereste a lehetősé­get, hogy Péter apostolnak visszavághasson a hajdani, si­kertelen üzlet miatt.

A döntő összecsapásra Rómában ke­rült sor, ahol Simon kijelentette, hogy elhagyja népét, felre­pül istenéhez, és bepanaszolja a hitetleneket. A jelzett idő­ben hatalmas tömeg jelent meg a Via Sacra környékén. Ter­mészetesen Péter apostol is jelen volt, s némán szemlélte, amint Simon egyszerre csak a levegőbe emelkedett, és csú­fondáros hangon rikkantott le neki, hogy ha valóban olyan nagy szent, akkor tegyen valamit. Péter térdre borulva imádkozni kezdett, s arra kérte istenét, Simon zuhanjon le, de ne szegje nyakát, csak a lábát törje el, három helyen. Néhány másodperc múlva Simon szárnyaszegett madárként hullott Róma póros utcájára. Kutya baja nem esett, csupán a lábát törte el. Három helyen.

Barta F. Zsolt, Képes Újság, 2005/16 szám (24. oldal)

[

A Sátán Földre száműzése óta nagy harc folyik a menny és a pokol erői között. Ez néha a mi életünkben is megnyilvánul. A démonvilágot ugyanis nagyon bosszantja, ha valaki a mennyi erők szolgálatába áll. Különösen haragszanak a Megváltó szerepét hangsúlyozó audiovizuális alkotások­ra, mert ezek sok emberhez eljutnak. Ma már kevesen olvasnak, így a Bibliát sem forgatják, de a jó filmeket mindenki megnézi. Ha máshol nem, otthon a televízióban. Ezért Jézus életének képi ábrá­zo­lása hihetetlen mértékben képes az embereket a vallásosság irányába terelni.  Egy-egy modern látványelemekkel teletűzdelt alkotás még az ateistákat is képes megingatni hitükben, illetve hitetlenségükben, ami egyáltalán nem szolgálja a Sátán világunk elpusztítására irányuló törekvéseit.

Különösen akkor gerjednek haragra, ha egy jó forgatókönyv egy tehetséges rendezővel és kitűnő színészekkel párosul. Ilyenkor minden lehetséges eszközzel igyekeznek a mű létrejöttét megakadá­lyozni. Legfőbb fegyverük a megfélemlítés, amit leglátványosabban Mel Gibson „A passió” című film­jének forgatásakor vetettek be. Mint utóbb kiderült, haragjuk nem volt alaptalan, mert mind a kritika, mind a nézőközönség ezt alkotást tartja Krisztus szenvedéstörténete leghitelesebb adaptá­ciójának. Az alkotók elmondása szerint a forgatás idején számos paranormális jelenség történt, amelyekben ők annak a jelét látták, hogy az égiek helyeslik azt, amit tesznek. Miután a kezdeti nehézségek nem riasztották vissza a stábot a forgatás folytatásától, a démonvilág radikális lépésre határozta el magát: A Jézust alakító színészt, James Caviezef-t az egyik szabadtéri jelenet felvétele alatt villámcsapással megölték. Ő azonban megdöbbentő módon mégis életben maradt. Csodás megmeneküléséről így nyilatkozott:

−  Mikor átjárta a testem a villám, négy másodpercen át néma csönd vett körül, majd úgy éreztem, mintha valaki egy iszonyatosan hangosat tapsolna közvetlenül a fülem mellett. Ezután úgy nyolc másodpercen keresztül hihetetlen kínokat éltem át, miközben láttam, ahogy a közelemben állók rémülten néznek rám. Állítólag valami fura fényesség cikázott körülöttem. Mindenki azt hitte, holtan esem össze. Mégsem ez történt, és én ezt egyedül annak tudom be, hogy Isten végig mellettem volt.

Igen valóban mellette volt. Nem nézhette tétlenül a Gonosz ármánykodását, és a villámcsapással halálra sújtott testet újraélesztette. A „furcsa fényességet” az elhalt test dematerializálását és újramaterializálást kísérő mágneses hullámok okozták. Mivel ez a jelenség egy pillanat alatt végbemegy, a színész semmit sem érzékelt belőle. A filmmel kapcsolatos munkálatok során villámcsapás érte az egyik segédrendezőt is, aki szintén csodálatos módon átvészelte a merényletet. Villám csapott abba a keresztbe is, amelyre a forgatókönyv szerint a Jézust játszó Caviezelt később „felfeszítették”. John Debney, a film zeneszerzője azt állítja, hogy végig tudatában volt annak, hogy sátáni erők megjelentek a stúdióban, melyek minden áron meg akarták akadályozni a film elkészültét. Többször újra kellett venni bizonyos zenei hangsávokat, mert megmagyarázhatatlan módon vagy az áram ment el rendszeresen, vagy a már rögzített zenei sávok maguktól törlődtek a számítógépekről. Mindennek akkor lett vége, amikor az utolsó munkanapon ismeretlen eredetű, vakító fényesség töltötte be a hangstúdiót néhány másodpercre.

 

A démonvilágnak nagyon nem tetszik a közelgő „világvége” széles néprétegekkel történő tudatosítása sem. Az emberek többsége már nem jár templomba, a Bibliát is csak kevesen olvassák, és aki olvassa, az sem hiszi el az Apokalipszis borzalmait. Azt hiszik, hogy János evangelista láto­mása csupán egy zavaros rémálom. A katasztrófafilmeket azonban sokan megnézik, és a szörnyű vég láttán el fognak gondolkodni azon, hogy mi van, ha tényleg ez a sors vár ránk. Ez vissza­tart­hat­ja őket a bűnöző életmódtól, az erkölcstelen magatartástól. Korunk hitetlen, vallási ismeretekkel nem rendelkező emberét semmi sem rettenti el az erkölcstelen magatartástól, az állati viselkedéstől. Ez a Sátán „malmára hajtja a vizet”, de egy ilyen elgondolkodtató film zavaróan hat az emberi lel­kek elkárhoztatásában. A démonvilág és a mennyei lények között ugyanis jelenleg nagy harc dúl az emberi lelkek megszerzéséért, és ebben a háborúban a Sátán nyerésre áll.

A nagysikerű, százmilliók által látott „Terminátor” sorozat negyedik része azonban túlságosan élethűen mutatja be a közeljövőnket, ami nagyon nem tetszik a pokol angyalainak. A „Megváltás” című epizód a világvége után, civilizációnk romjai között játszódik, és meglehetősen nyomasztóan hat a nézőkre. Valósághűen ábrázolja azt a folyamatot, amelyek az emberiség teljes pusztulásához vezetett. Ezért nem csoda, hogy a démonvilág ennek a filmnek a forgatását is mindvégig akadá­lyozta. Már az indulás is nehezen ment, mert évekig tartott, amíg a negyedik rész produce­rei­nek sikerült megállapodni az első két részt jegyző James Cameron-nal a szerzői jogokról. Az első csa­pás már a forgatás elején bekövetkezet, amikor meghalt minden terminátorok atyja, Stan Winston trükk­mester.  Utána az egyik női szereplőt, Helen Bonham Cartert érte tragédia. Egyszerre négy csa­lád­tagját vesztette el autóbalesetben. Ezt követően a Marcus Wrightot megformázó Sam Worthington hátsérülést szenvedett, míg a főszereplő Christian Bale a bal kezét törte. Az egyik spe­ciális balese­tekért felelős szakember ennél is rosszabbul járt: Michael Meinardus egy félre­sike­rült robbantásban nagyon súlyos lábsérülést szenvedett. A sorozatos balesetektől a többi szereplő is egy­re idegesebb lett. Christian Bale az egyik jelenetben annyira kiborult, hogy magából kikelve nyom­da­festéket nem tűrő hangon szidalmazta a szerepét rögzítő operatőrt. Mindezen nehézsége ellenére ez a film is elkészült, így már csak rajtunk múlik, hogy megnézzük-e. 

[

Minél fontosabb feladattal érkezik valaki a Földre, annál jobban vigyáznak rá az őrangyalai. Efféle esetekről sokszor és sokan beszámoltak már. Winston Churchill életrajzából megtudhatjuk, hogy az ő életében az ilyen csodák szinte mindennapos eseménynek számítottak. A búr-angol háborúban a Morning Post tudósítójaként vett részt, amikor a búrok fogságába esett. Miután a fogolytáborból megszökött egy belső hang megsúgta neki, hogy a közeli településen egy brit polgár menedéket nyújt számára.

Az I. világháborúban egyszer úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz ki akarja húzni a lövészárokból. Gyorsan kiugrott, és egy másik fedezék felé futott. Néhány perc múlva az előző lövészárokra gránáteső hullott. Az ott maradtak közül senki sem maradt életben. A II. világháborúban ismét megmentették az életét az őrangyalai. A kocsijában mindig ugyanazon a helyen ült, de egyik éjszaka hirtelen elhatározta, hogy átül a másik székbe. Néhány másodperc múlva egy lövedék fúródott a megszokott helyébe. Ha ott maradt volna, biztosan halálos sérülést szenved. Amikor a felesége megkérdezte, hogy miért ült máshová, Churchill ezt felelte: „Amint kinyitottam a kocsi ajtaját, egy ismeretlen hang felszólított, hogy a jobb oldalán üljek le.

1940-ben London bombázása alatt lelki szemei előtt megjelentek a minisztertanács épülete mögötti nagy ház betört ablakai. Churchill riasztotta a ház lakóit, hogy azonnal hagyják el az épületet. Három perc múlva egy bomba csapódott az udvarba, és a légnyomás betörte az épület minden ablakát. 1945. júliusában joggal remélhette, hogy háborús érdemei alapján ismét megnyeri a választásokat. Nem így történt. Churchill ezt már a választás hajnalán tudta. Éjjel kettőkor felriadt, mert teste több részén szúrásokat érzett. Csüggesztő érzés kerítette hatalmába, és valami azt súgta neki, hogy a Konzervatív Párt el fogja veszíteni a választásokat, s ő többé nem vehet részt a szigetország jövőjének alakításá­ban. Másnap a Munkáspárt győzött.

[

Hans Lieber úgy érezte, hogy számára már nem tartogat sokat az élete. Feleségét húsz éve veszítette el. Szegény Edith felszállt egy autóbuszra, ami lezuhant egy szakadékba. Senki sem élte túl a katasztrófát. Nem volt gyermekük, így Hans teljesen magányosan élte napjait. Senkivel sem barátkozott, bár mogorvának azért nem nevezték. Nagyon kedvesen viselkedett mindenkivel, csupán megtartott néhány lépés távolságot. Július elejének egyik reggelén szokásához híven várta a buszt, mely Köln belvárosában lévő munkahelyére szállítja. Meglepetésére egy meglehetősen régi típusú járgány futott be a megállóba. Azt is furcsállotta, hogy a buszon rajta és a vezetőn kívül senki sem tartózkodik. Az igazi meglepetések azonban csak ezek után következtek: amint az ablakon kinézett, a húsz évvel korábbi táj tárult szemei elé. A vezetőhöz akart rohanni, de képtelen volt felállni helyéről. A busz lassan megérkezett Köln belvárosába. Lieber hitetlenkedve kászálódott le a járműről. Alig tett néhány lépést, amikor régi önmagára ismert az egyik vele szembe jövő járókelőben. Egy szempillantás alatt összeszedte magát és szóba elegyedett az „illetővel”, aki először hitetlenkedve bámult, de miután Hans mindent elmondott az életéről, nem hagyva ki a legféltettebb titkok megemlítését, viszonyuk kifejezetten oldottá vált. Az idősebb Lieber arra kérte korábbi önmagát, hogy akadályozza meg Edith utazását, mire az vonakodva, de engedett a kérésének. Búcsúajándékként Hans egy eurós pénzérmét, valamint egy „friss újságot” ajándékozott korábbi önmagának.

Miután elváltak, az időutazó még órákat kószált régi emlékeinek színhelyein. Aztán kora délután, amint egy park mellett sétált, a busz, amivel érkezett, leparkolt mellette. A sofőr kedélyesen rákiáltott, hogy ideje végre hazaindulni. A járművön Hans elaludt, és végigálmodta azt a húsz évet, amit Edith és a majdan megszülető gyermekek társaságában átélt. Amikor magához tért, már ismét jelen életének díszleteit látta az ablakon keresztül. A busz a háza közelében állt meg. Leszállt, és legnagyobb meglepetésére tökéletes hasonmásával találta magát szemben, aki egyenesen felé tartott. Összeütköztek: a szó legszorosabb értelmében eggyé olvadt az „illetővel”. Ezután Lieber megindult a ház felé. A kapuban egy tíz év körüli kislány, és egy valamivel fiatalabb fiúcska üdvözölték. A ház ajtajában Edith mosolygott, kezében az eurós érmével és az aznapi keltezésű, mégis nagyon réginek látszó újsággal. Hans máig sem érti az egészet. A következőket mondta a csodás eset kapcsán: Nyilván én nyár elejéig egy másik idősíkon éltem. Ha ugyanis valóban oda tértem volna vissza, ahonnét indultam, akkor egy üres ház fogadott volna. Edith sem akar semmit elárulni, pedig ő mindenről tud, hiszen nála megvan az érme és az újság. De a lényeg az, hogy újra együtt vagyunk és a gyerekek egyszerűen csodálatosak!

Leslie Shambala, Hihetetlen folyóirat, 2005. december (13. oldal)

[

Bár nem mindenkinek jelent szerencsétlenséget a 13-as szám, van akinek kifejezette rossz ómen. A nagy német zeneszerző, Arnold Schönberg pénteken, 13-án született. Születési anyakönyvi kivonatának száma: 8023, mely a számmisztika szabályai szerint összeadva 13-at eredményez. Mikor betöltötte a 76-ik életévét rettegve várta a péntek 13-át. „Ha ezen a napon nem történik velem semmi, még sokáig élhetek.” – mondta barátainak. Aznap nem mert kibújni az ágyából, és megkérte egyik barátját, hogy vigyázzon rá. Délután elaludt, aztán éjszaka háromnegyed tizenkettőkor felébredt. Megkérdezte az ágya mellett őrködő barátját, hogy hány óra. Mikor megtudta, hogy már csak negyedóra van hátra a napból, boldogan merült ismét álomba abban a tudatban, hogy a balszerencsés nap nemsokára véget ér. Két perc múlva, pontosan éjfél előtt 13 perccel Schönberg elhunyt. Semmilyen betegségben nem szenvedett.

[

Az 1990-es évek közepén egy kis indiai faluban kútba zuhant és azonnal meghalt egy fiatalasszony. Szép örökséget hagyott a férjére, aki egyáltalán nem tűnt vigasztalhatatlannak. Rövidesen újranősült, gyermekei születtek. Egy napon vándorkereskedők érkeztek a faluba, és egyikük ötéves kislánya így szólt az ékes csecsebecséket árusító apjához:

– Ebben a faluban haltam meg az előző életemben. A férjem egy serleggel vert fejbe, amit utána elásott a kert végében. Aztán odahúzott a kúthoz, és a mélybe taszított.

A különös hír hamar elterjedt a faluban, ezért a rendőrfőnök felásatta a férfi kertjét, ahol megtalálták a serleget. Pontosan ott, ahol a kislány mondta. Mindezt látva a volt férj megtörten ismerte be, hogy valóban meggyilkolta a feleségét. Utána öngyilkos lett. Ő is abba a kútba ugrott, amelybe a feleségét taszította.

[

Sokszor hallottunk már, hogy „szent” szobrok és festmények könnyeznek, véreznek, illatos olaj ömlik belőlük. Indiában azonban a szobrok el is fogyasztják a számukra felkínált áldozati ételt. Ez az érdekes jelenség 1995. szeptember 21-én vette kezdetét Újdelhiben. Az egyik nagy ünnepen egy hindu templomban a hívők őseik lelkéért áldozva tejet helyeztek el jóindulatú bölcsességistenük, az elefántfejű és embertestű Ganésa szobor előtt. A szertartást követően a hívók döbbenetére a szobor megmozdult, és inni kezdte a tejet, felszívta az ormányán keresztül! A csoda híre futótűzként terjedt a világban. Az ámulatot fokozta, hogy ezen a napon India, Hong kong, Indonézia, Banglades, Thaiföld, Szingapúr és Nepál, sőt Afrika, Észak-Amerika valamint Ausztrália hindu templomaiban is megismétlődött ugyanez a jelenség. A Pandzsáb állambeli Csandigar város templomának Ganésa szobra mohón szívta a tejet az elé tartott tálból. Pandzsáb Ludhiana városában az istenséget ábrázoló ormányos szobor a hívek tenyeréből tüntette el a tejet. Angliban a sonthalli Vishwa templomban keltett nagy feltűnést és sajtóvisszhangot, amikor a bikán lovagló hindu isten, Siva kanálból kezdte innia tejet. Ezen a napon egy bronzból készült kobraistenség, Shash Naag szintén áttért a tejfogyasztásra. Beszámoltak arról, hogy a hongkongi boldog völgyben Krisna, Ganésa és Brahma szobrai palackszám itták a tejet. Ganésa pici ezüstszobra, amely a 30 centimétert is alig érte el, rejtélyes módon egymagában húsz liter italt tüntetett el.

Ennek a világ számos pontján tapasztalt csodának azután éppoly hirtelen vége szakadt, mint ahogy elkezdődött. Másnap már egy szobor sem óhajt tejet inni. Talán sikerült szomjukat oltani, és elteltek az áldozati itallal. A világ különböző országaiban élő buddhista hívek nem kételkedett benne, hogy csoda történt. A tudósak azonban nem hisznek a csodákban. Dr. Das Bania indiai fizikus a következőket mondta az italozó szentek szobrairól: „Amikor a márvány vagy más porózus kő látszólag folyadékot szív fel, az történik, hogy a márvány molekulái között húzódó hajszálcsövek rendszere gyorsan felszívja a folyadékot, amely vékony réteget képez a felületen, amit igen nehéz észrevenni. Különösen akkor, ha a felület is fehér, mint sok szobor esetében.” A derék tudós azonban arra már nem talált magyarázatot, hogy a fémszobrok esetén hogyan nyilvánulhat meg kapilláris abszorpció jelensége. Egyébként a márvány sem úgy viselkedik, mint a szivacs, ezért nem képes komoly mennyiségű tej eltűnésére.

Európában a Szűz Máriát ábrázoló gipszszobrok nem tejet isznak, hanem sírnak, és vérkönnyet hullatnak. A keresztényvilágban a síró Madonnák mellett a festmények, oltárképek is képesek a tudomány által meg nem magyarázott dolgokat „elkövetni”. Számtalan híradás érkezett szent olajat árasztó képekről, apró ikonokról is. 1911 és 1915 között a franciaországi Mirebeauen Poiton templomában egy Jézust ábrázoló festményből (Jézus homlokából, tenyeréből és a szívéből) szivárgott a vér. A vérmintát a londoni Lister intézetben megvizsgálták, és emberi vérnek találták. Több száz ilyen vizsgálatot végeztek a világban, ugyanilyen eredménnyel. Azokat, akiknek birtokában vannak ilyen csodát művelő műalkotások, sokszor még törvény elé is állítják. Így járt Fabio Gregori is, aki egy pap barátjától Mária szobrot kapott ajándékba, egy gipsz Madonnát, Medjugorjéból. 1995-ben a szobor véres könnyeket kezdett hullatni. Százával zarándokoltak oda hívők, látni akarták a szobrot, és imádkoztak előtte. A város vizsgálóbírója a Madonna elkobzását kezdeményezte, majd csalás gyanújával nyomozást indított Fabio Gregori ellen. A római Gamelli Klinikán DNS vizsgálatnak vetették alá a szobor által kikönnyezett vért, és megállapították: embertől származik: Ez a szobor Civitavecciában[75], a Szent Ágoston templomban ma is látható. Több ezer nyilvántartott szent tárgy van, amely ontja a megmagyarázhatatlan csodákat. A természetfölötti játszani látszik a büszke emberrel. Nem tudjuk mi igaz, mi nem, csak annyit állíthatunk, hogy ezek a különös jelenségek behatoltak az életünkbe, s nem hagyják nyugodni képzeletünket. Üzennek talán nekünk az égiek? Mi pedig még nem értjük, vagy nem is akarjuk érteni.

Déri Zsuzsánna, Reform magazin, 2006. május 5.

 

Reformépítészet

 

Miközben külföldön egyre nagyobb teret nyer a bioépítészet, hazánkban egy tavalyi rendelettel jószerével betiltották a természetes anyagokkal történő építkezést.

A házaim gömbölydedek, mint mi magunk. Nincsenek bennük éles sarkok, bántó szögletek. Északról a csaknem földig érő tető nagykendőként védi a falakat, a benne lakó embert pedig a derékmagasságig dupla vastagon (80 cm szélesen) rakott vályogtégla melengeti. Ettől tűnik úgy, mintha pocakot eresztett volna az épület. Egyetlen cserépkályhával kifűthető egy 150 négyzetméteres alapterületű ház, klímaberendezésre pedig a legnagyobb melegben sincs szükség. A hangot kiválóan elnyelő falakat tehéntúróval kevert mésszel festjük, a fát lenolajjal kevert méhviasszal kenjük be, a tetőre nádat rakunk. A házban sehol sincsenek mesterséges anyagok, csak azt használjuk fel, amit a természet kínál. S azt sem kótyavetyéljük el. A falrakásnál lehullott vályogtörmeléket mindennap összesöpörjük, és másnap belekeverjük a vakolatba. Minden téglát megfogunk, minden részlet kialakításánál elidőzünk egy kicsit, így a végére némiképp a lelkünket is beleépítjük a házba – mesél házai születéséről Mezei Sándor építész, aki évtizedek óta tervez és kivitelez vályogépületeket.

Időközben saját módszert is kidolgozott a vályogvetésre. A téglákhoz szalmát és fűrészport kevernek, majd összepréselik. Minden darabot külön-külön. A vályognak meg kell adni, ami jár neki, az épület később meghálálja a törődést – állítja az építész, aki az általa épített házakban élők boldogságával igazolja tételét. Azt viszont ő sem tagadja, hogy ez a fajta építkezés jóval több odafigyelést valamint időt kíván a megrendelőtől és a kivitelezőtől egyaránt. A munkaerőigény is legalább egyharmaddal több, mint egy hagyományos építkezésnél. A kivitelezési költség azonban ennek ellenére is alacsonyabb, mint a téglaépületek esetében. (Alig 150 ezer forint négyzetméterenként.)

A kedvező kép ellenére sem beszélhetünk a vályogépítészet reneszánszáról. Az építtetők többségét az építőanyag rossz híre – tudniillik könnyen vizesedik – , a házak csökkent hitelképessége, valamint az engedélyezési eljárás nehézkessége egyaránt a megszokott építkezési módok felé terelik. Az évszázados honi hagyománnyal bíró vályogépítészet azonban így is előnyben van a rönk-, föld-, domb- és szalmabála-építési módszerekhez képest, amelyek alig egy-két évtizede bukkantak fel hazánkban. Az építészek többsége is óvakodik kilépni a megszokott mederből. A tervezők alig egy százaléka foglalkozik bioépítészettel, ráadásul szinte mindenki más módszerre esküszik. Van, aki a földbe vájja házait, majd dombbal takarja le. Az alapokat terméskőből rakja, a többnyire görbe falakat bontott téglából húzza fel, a tető nádból készül. Kívülről az egész házból nem látszik más, mint a teteje és a javarészt égre nyíló ablakok. A belső burkolatok többnyire méhviasszal kezelt fából készülnek, a fűtést kályhával, illetve napkollektorral oldják meg. Az építési költség ebben az esetben alig marad el a megszokottól.

A vállalkozó szelleműek szalmabálából is építkezhetnek. Az Egyesült Államokban és Észak-Európában már elfogadott építési módszer, hazánkban még meglehetősen idegenül hat a faváz közé felsorjázott szalmabála falak. Állítólag ellenállnak az erős szélrohamnak, vakolva tűz- és vízállóak, építésük és fenntartásuk olcsó, ráadásul kitűnő komfortérzetet biztosítanak. Egy 120 négyzetméteres szalmaház felépítése 10-15 millió forintba kerül, ám házilagos kivitelezéssel és alternatív gépészeti megoldásokkal az összeg felére is csökkenthető. Az építmény gyorsan elkészíthető (a főfalakat akár két nap alatt fel lehet húzni), majd ugyanennyi idő alatt el is bontható. A törmelék pedig egyszerűen lebomlik.

A bioházak építési engedélyének beszerzése azonban korábban sem volt egyszerű dolog, tavaly óta viszont egyenesen lehetetlen. A Belügyminisztérium, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium, illetve a Környezetvédelmi Minisztérium 2003-ban hatályba lépett együttes rendelete gyakorlatilag betiltotta a természetes anyagokból történő építkezést. Az előírás értelmében csak megfelelési igazolással rendelkező, építési célra gyártott terméket szabad forgalomba hozni, vagy beépíteni. A tervező, a kivitelező és az engedélyező hatóság csupán minősített építőanyagok felhasználását írhatja elő, építheti be, illetve engedélyezheti. A fenti igazolást csak jóváhagyott műszaki specifikációjú termékekre adják ki. Annak viszont előfeltétele a típusvizsgálat, a gyártóüzemben vagy az építés helyszínén vett minták ellenőrzése, illetve a gyártásfelügyelet. Ezzel az összes nem iparilag előállított építőanyag – nád, fazsindely, szalma, vályog, mész – felhasználását lehetetlenné tették.

A rendelet következményeként a Hortobágyon vágott nádat előbb Németországban kötegelik és címkézik, hogy azután itthon többszörös árért adják el építkezőknek – említ meghökkentő példát Novák Ágnes, az Épített Környezetért Alapítvány munkatársa. Németországban ugyanis a kötegelt nád minősített építőanyagnak számít. A hazai szabályozás számos nemzetközi egyezménynek, illetve uniós direktívának is ellentmond, köztük a helyi munkaerő és kultúra megőrzését, a helyi anyagok alkalmazásának segítését, a vidék megtartó erejének növelését szorgalmazó irányelveknek. A magyar rendelet a műemlékvédőket, illetve a tradicionális épületek felújítóit is rendkívül nehéz helyzetbe hozta. Mindezeket felismerve a Magyar Építészkamarában munkacsoport alakult a rendelet felülvizsgálatát kérelmező beadvány kimunkálására.

Pozitív példáért nem kell messzire mennünk. Ausztriában közüggyé vált a környezettudatos építészet az utóbbi években. Jelszavuk: Passzív ház, aktív állam. Az energiaárak folyamatos emelkedése az emberek figyelmét az energiahatékony építési megoldásokra irányította. A közgondolkodás változása az energiafogyasztáson is lemérhető. Ott az egy négyzetméterre vetített energiafogyasztás 80-90 kWh, míg hazánkban a 240 kWh sem ritka. Az osztrák jogszabályok szigorú feltételekhez kötik az építkezést. A forgalomba hozott építőanyagokat, illetve az épületeket ökológiai szempontból is minősíttetni kell. Salzburg és Vorarlberg tartományban csak a vizsgán sikeresen átment házak építéséhez kérhető rendkívül kedvezményes helyi lakáshitel. A minősítési rendszer meglehetősen bonyolult. Néhány éve még 62 különféle védjegy létezett, amelyek többségét a gyártó cégek adták ki. A különféle minősítéseket három éve a Natureplus rendszerben egységesítették, amelyet időközben más országok is átvettek. Az indulás óta a forgalomban lévő 50 ezer termékből 117-et vizsgáltak be. Az előzetes felmérések szerint az építőanyagok legfeljebb ötöde felel meg a szigorú feltételeknek. Az eljárás azonban meglehetősen sokba kerül, ráadásul a gyártók nem igazán érdekeltek a bevizsgáltatásban. Az EU-irányelvek ugyanakkor előbb-utóbb minden céget rákényszerítenek a termékeik minősítésére.

Népszabadság, Sz. A. A, 2004. július 9. (3. oldal)

[

Keserű vagyok. Ha patetikusan akarnék fogalmazni azt írnám, hogy életem alkonyán építkezni szerettem volna. Vályogból. Ahogy az ilyesmit kezdeni szokták, elmentem egy általam nagyra becsült és tehetségesnek tartott tervezőhöz, elmondtam az elképzeléseimet, és ő munkához látott. Már csaknem elkészült álmaim házának terve. Ha a Földhivatal nem vacakolt volna velem, már az építési engedélyt is megkaptam volna. És akkor most az újságokból, a rádióból, a televízióból azt zúdítják a nyakamba, hogy ezentúl nem szabad vályogból építeni házat. Vályogházban nőttem fel, itt éltem azok között, akik ezekben a jellegzetes kis épületekben vitték sokra. Láttam, hogy a jól alapozott és rendesen szigetelt épület mindent kibír. Egy alföldi ember számára a vályog a lehető legtermészetesebb építőanyag. Nyersanyag van, és az is lenne, aki kivesse a vályogot. A szomszéd telek tulajdonosa is vályogból építkezik, néhány ezret már kivetett neki egy szorgalmas cigányember, aki öt gyerekét szeretné eltartani ebből az ősi tevékenységből. Mostantól úgy tűnik, az ő kezéből is kivették a kenyeret.

Aki ilyesmit megszavaz, az a multik zsebében van, mondja elkeseredetten egy sorstársam. Nem a magyar kisemberek érdeke a fontos, hanem a világcégeké, teszi hozzá egy másik kárvallott. A harmadik hozzáteszi, hogy itt senki sem fizethet rá semmire. Se az állam, se a bankok, se a gyárak, csak mi. Ránk nyomnak mindent. Még azt is megadóztatják, aki nem dolgozik, mert ha vesz valamit, az ÁFA-t ő is fizeti. A fogyasztási adót, ami sehol a világon nem olyan magas, mint nálunk! Ha én felveszek egy 12 millió forintos hitelt a házépítésre, több millió forintnyi ÁFA-t fizetek az építőanyag után. Miből? A hitelből. Amire jó nagy kamatos kamatot vágnak rá. A bőrünket is lenyúzzák – érvel szenvedélyesen.

Én is keserű vagyok. Elátkozom a pillanatot, amikor az építkezés ötlete megfogant bennem. De megfogant. Nem döntöttem el előre, hogy vályogból építem fel a házat. A tervezővel beszélgettünk a különböző anyagokról, melyeknek mindegyikéről elmondta az előnyös és hátrányos tulajdonságokat. A fejtegetés az egyes anyagok esetében általában avval zárult, hogy a kiváló építész megjegyezte: az illető építőanyag majdnem olyan jó hőszigetelő, mint a vályog. Amikor már vagy harmadszor hallottam tőle ezt a mondatot, eldöntöttem, hogy vályog! A rám zúduló hírek szerint azonban mégsem lesz szétverhetetlen sárgaföldből vetett vályogtéglákból a házam, már ha lesz egyáltalán valami belőle.

Papolhat az ember, hogy a magyar nép mindig megtalálta a maga életformájához a megfelelő épí­tőanyagot, és most is el tudná dönteni, hogy miből akar építkezni. Az eredményesen lobbizó érdek­csoportokat azonban ez nem érdekli. Pedig a múltból lehet tanulni. Amikor még az eurázsiai füves pusztákon nomadizáltunk, a nemezsátor volt a nép életmódjához tökéletesen idomult hajlék. Őseink 1 óra alatt szétszedték, megfelelő helyre jutva pedig 2 óra alatt összerakták, s a még oly zord időjárást is átvészelték védelmében. Ráadásul az ellenség sem tudta, hogy hová tűntek a pusztában. Ami­kor aztán a Kárpát-medencében leltek hazára, eleink letelepedtek, földhöz rögzített házakba költöztek. Az Alföldön, ahol nincs kő – a vízfolyások mentén, de a kiemelkedő, árvizektől mentes része­ken – a helyben található anyagokból (löszből, polyvából, fából, nádból) húztak maguk fölé haj­lékot. Ezer éven át jó volt a vert fal is. A sárgaföldből készült vályogházakban nemzedékek nőttek fel, s ad­ták át egymásnak a magyar értékeket. Most azonban ennek vége. Jönnek a korszerűbbnek tartott és sokkal drágább építőanyagok, melyek­kel már nem lehet családi össze­fogással, kalákában építkezni. Mindenki hízik majd a házunkon, csak mi döglünk bele.

Körmendi Lajos, Metro, 2004. augusztus 6. (4. oldal)

 

Környezetvédelem

 

Az ember jóval nagyobb mér­tékben éli fel a Föld javait, mint ahogy az képes lenne megújítani azokat – derül ki a WWF (Nem­zetközi Természetvédelmi Szer­ve­zet) jelentéséből. Az Élő Boly­gó Jelentés 2004. című felmérés fi­gyelmeztet: „Az ember jelenleg 20%-kal több természeti erőfor­rást használ el, mint amennyi ké­­pes megújulni, illetve 1970 és 2000 között 40%-kal csökkent a szárazföldi, édesvízi és tengeri fajok állománya.” A felmérésből kiderül, hogy ökológiai lábnyo­munk, amely azt számszerűsíti, hogy életmódunknak milyen ha­tása van a természetre, a megnövekedett igények miatt két és fél­szeresére növekedett 1961 óta. (Az ökológiai lábnyom az a terület, amely meg tudja termelni az életvitelünkhöz szükséges javakat: az élelmet, az energiát és különféle szolgáltatásokat.) Az egész világra kiterjedő felmérés sze­rint az át­la­gos, egy főre szükséges ökológiai láb­nyom 1961-ben még csak 0,9, míg 2004-ben már 2,2 hektár volt. De ha meg­néz­zük, hogy a Földön 11,3 mil­liárd hek­tár bio­lógiailag aktív föld- és ten­ger-felület, valamint 6,3 mil­li­árd em­­ber található, akkor könnyen ki­szá­mít­ható, hogy min­den em­berre 1,8 hek­tár jut mindössze – tehát ke­vesebb, mint amennyi­nek egy em­bert a jelenlegi életszínvo­na­lon szolgál­nia kel­lene. Ez a túl­használat a Föld ter­mészeti tőké­jének gyors felé­lé­séhez vezet.

A világ különböző részein élők különböző hatással vannak a bolygóra. Egy átlagos észak-ameri­kai polgár öko­lógiai láb­nyo­ma duplája egy európai­é­nak, és hétszerese egy ázsiai vagy af­rikai lakosénak. Ha az elma­ra­dot­tabb or­szágok is fejlődésnek indul­nak, és nő a fogyasztásuk, az újabb nyomást jelent a ter­mé­szeti java­inkra. 2004-ben az Egye­sült Arab Emírségben 12 hektár volt az egy főre eső ökológiai lábnyom. Ugyanakkor a sokak által nega­tív példaként emlegetett Egyesült Államokban ez az érték jelenleg 10,3 hek­­tár. Ha mindenki olyan mér­ték­ben fogyasztana, mint egy átla­gos amerikai polgár, hat darab földre lenne szükség. Magyar­ország ezen a téren a 32. helyen áll, a 3,6 hektáros ökológiai láb­nyom­mal. Ez azonban még min­dig magas. A természeti kincsek, erő­források rohamos kimerítése nem szükségszerű, mert egy ge­nerá­cióval ezelőtt Európa még ke­vesebb erőforrást használt fel, mint amennyi rendelkezésre állt. Élni a természet kímélésével is lehet. Erre legjobb példa Etió­pia, ahol az ökológiai láb­nyom 0,5 hektár, míg Af­ganisztánban csu­pán 0,1 hektár. Ennek ellenére ott is élnek emberek. Jelenleg a leg­kisebb és a legnagyobb láb-nyo­mú országok között 120-szo­ros a különbség, ami rohamosan to­vább nő. Csupán egyetlen pél­dát felhozva a mértéktelen pazar­lás­ra, egy amerikai város, Las Vegas vízfogyasztása akkora, mint az egész indiai félszigeté. A gazdag országok életszínvonala azonban nem tükrözi ezt az óriási különbséget. Lelki megnyugvást sem ad, mert a felmérések szerint a Nyugaton élő emberek semmivel sem boldogabbak, mint a szegény országok polgárai. A jelenlegi fogyasztási őrületet tehát semmi sem indokolja, teljesen értelmetlen a pazarlásunk.

Különösen ag­gasztó az energialábnyomunk, amely első­sorban a fosszilis ener­giahor­do­zók (szén, földgáz, olaj) hasz­nálatának számlájára írható. Az ökológiai lábnyom összetevői kö­zül ez növekedett a leg­na­gyobb mértékben, 1961 és 2000 között 700 százalékkal. A WWF felhívja a figyelmet, hogy ezen energiahordozók túlzott használata hozzájárul a klímaváltozás káros következményeihez. A felmérés szerint 1970 és 2000 között a szárazföldi és a tengeri fajok popu­lációinak állománya 30%-kal, az édes-vízieké 50%-kal csökkent. A WWF szerint ez az ember növekvő élelem-, energia- és vízigényének következ­mé­nye. Ezért megálljt kell parancsolni a természeti erőforrások pazarlásának. Helyre kell állítani a megbomlott egyen­súl­yt a természet és a rohamosan fej­lődő, iparosodott világunk között, mi­előtt teljesen kimerítjük erőforrá­sa­inkat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor a természet visszaüt, és sokkal nagyobb mértékben fogja az életszínvonalat csökkenteni, mint amit mi most önként vállalhatnánk.

Ö. Z. Népszabadság, 2004. október 26. (23. oldal)

[

Vészjósló helyzetértékelést adott a Föld élővilágának állapotáról az UNESCO Párizsban zajló biodiver­zitás-konferenciája. Az élővi­lág sokféleségének megőrzési lehetősé­gei­vel foglalkozó tanácskozáson el­hang­zottak szerint immár nyilván­való, hogy az élőlények képtelenek alkal­mazkodni az ember termé­szet-át­alakító tevékeny­ségé­hez. Az ENSZ környe­zetvédelmi programjának igaz­gatója, Klaus Töpfer egyértelmű kap­csolatra mutatott rá a szökőár-katasz­trófa, a part­ok termé­sze­tes védelméről gon­dos­kodó mangro­ve­erdők és a ko­rall-zátonyok elpusztítása között. Leg­alább ilyen riasztó, hogy már több mint 15 ezer kihalás előtt álló növény- és állatfaj került fel a Nem­zetközi Termé­szetvédelmi Unió (IUCN) „vö­rös listá­jára”. Ma már csak fényképek em­lé­keztetnek a tasmaniai tigrisre vagy a röpképtelen, madagaszkári do­do ma­dárra – utóbbi utolsó példá­nyát 1861-ben pusztították el.

Jelenleg minden negyedik emlős-fajt és harmadik kétéltűfajt valamint minden nyolcadik madárfajt kihalás fenye­geti. Ismereteink szerint 784 is­mert állat- és növényfaj tekinthető végle­gesen kihaltnak, 60 to­váb­bi pe­dig csak fogságban található. A való­ságos pusz­títás azonban ennél nagy­ság­rendekkel nagyobb is lehet. A tu­do­mány eddig 1,75 millió fajt azo­no­sított, a fajok tényleges számát vi­szont 10 és 30 millió közé teszik. A kutatók minden évben több mint 10 ezer eddig isme­retlen fajt fedeznek fel, főleg rovarokat és bogárféléket. Min­den egyes kihalt trópusi növényfajjal együtt 30 másik vele élő faj tűnik el. Minden kipusztult trópusi fafaj 400 vele élő állat- és nö­vényfajt ránt magával. Ehhez nem is kell mindig köz­vet­len emberi beavat­kozás: pusz­tán a klíma­változás követ­kez­té­ben a fajok 15-37%-a kihalhat.

Munkatársunktól, Népszabad­ság, 2005. január 25. (20. oldal)

[

Latin-Amerikában mindössze 13 év alatt 50 millió hektárnyi erdőt pusz­títottak el; egy akkora területen, ahol egész Közép-Ame­rika elférne – írja az Egyesült Nemzetek Kör­nye­­zet­védelmi Prog­ramjának egyik jelentése. Brazíliában 23 millió hek­tár erdő pusz­tult el, Mexi­kóban pedig 6,3 millió hek­tár; és 400 ezer hektár­nyi szántó­föld vált hasz­nál­ha­tatlanná az eró­zió mi­­­att. Ugyanezen időszak alatt Haiti, Salvador és a Saint Lucia-szi­get erdői­nek 46-49 százalé­kát ve­szí­tette el. „Borzalmasak” ezek a szám­adatok, olvas­ha­tó a Mexikó Nemzeti Au­to­nóm Egye­tem tudo­má­nyos ma­­ga­zin­jában, a Cómo Ves? -ben. „Hát még akkor, ha arra gon­dolunk, hogy hány száz­ezer növény- és állat­faj pusztult már ki az egyre szá­razabb bolygónkon”.

[

Meggyilkolták a Brazíliá­ban te­vékenykedő Dorothy Stang nő­vért, aki az esőerdőben élő föld­mű­vesek jogaiért és a ter­mészet­védelemért harcolt. Ez a hely tényleg a vadon: törvényen kívüli állapot uralkodik Brazí­lia Para államában. Két bér­gyilkos 6 lövedékkel vég­zett a 74 éves római katolikus misszi­o­­ná­ri­us­sal, amikor a kollégáival egy fej­lesztési projekt helyszínére uta­zott. Lényegében kivégez­ték: az apáca elővette bibliáját, olvasott be­lőle néhány sort, amit az elkö­vetők vé­gig­hall­gat­tak, és utána ölték meg. Az 1972 óta Anapu vá­ro­sában élő, az amerikai Dayton­ból[76] származó (brazil állampolgár­ságú) apáca nagyon népszerű volt a helyi lakosok körében. Keddi temetésén több ezren rótták le tiszteletüket, miközben igazságot követeltek, és zsoltárokat énekeltek. Az Amazóniába települő fakitermelők és gazdag farmerek ellen vette fel a harcot, a nincstelen bérmunkások mellett. Dorothy nővér többször lobbizott, hogy a térségbe érkezők településeket alapíthassanak. A nővér az erdőpusztítás sújtotta övezet határára szervezte 7000 család lakhelyét, megakadályozva a további kitermelést. A földbirtokosok rabszolgákként kezelik az érkezőket. A legtöbben a kivágott fa eltakarításával foglalkoznak, de néhányan „pistoleiros”-nak szegődnek, és merényleteket vállalnak. Do­rothy nővért többször is halállal fenyegették, de mindig visszautasította saját védelmének szükségességét, mondván: inkább ő akarja az oda vándorlókat megvédeni. A brazil kormány a tragédia hatására válságülést tartott. Emberi jogi szervezetek nyomást gyakoroltak, hogy fogják el a gyilkosokat. A kormány 2000 katonát vezényelt a térségbe.

 J. A. Népszabadság, 2005. február 17. (2. oldal)

[

Gondolták volna, hogy az Északi-tengert a dán disznók teszik tönkre? Hamlet kies országa világ­első a belterjes sertéstartásban. A hatalmas élő biomassza melléktermékei – mindenekelőtt a nitrogén – az esővízzel belemosódnak a tengerbe, ott olyan mértékű oxi­gén­hiányt okozva, amely szinte tel­jesen elpusztítja az Északi-ten­ger amúgy sem trópusi bujaságú élővilágát.[77] Glóbuszunk egyre szű­­kebb lesz, Csernobil sugárfel­hőjét ép­púgy elviszi a szél Skan­di­­návi­ába, mint a víz a dán disz­nók végtermékét, meg a tőle el­pusz­tult le­pényhalakat a német par­tokra. A ko­rábbi generációk mértéktelen er­dő­pusztí­tásai folytán a Pekinghez vészes tempóban közeledő Góbi sivatag homokját nemcsak a kínai főváros, hanem a Csendes-óceán túlpartján, San Francisco lakói is kénytelenek beszippantani.

Környezetvédelem? Hányszor hang­zott el, hogy az emberiség va­ló­színűleg elérte azt a civilizációs szintet, amelynél melléktermékei­vel, többek között a sok millió ton­nányi szén-dioxid kibocsátásával beláthatatlan klímaváltozások elő­idé­zője lehet. De ha Amerikának szabad, mi miért nem füstöl­hetünk? Ha eltüzeljük Afrika összes trópusi nemesfa-őserdejét, akkor is csak az amerikai szén-dioxid-szennyezés töredékéért fe­lelünk – mondhatták volna a jo­hannesburgi csúcson a fekete kon­tinens képviselői. Mit lehet erre válaszolni?

Dunai Péter, Népszabadság – On­line, 2002. szeptember 9.

[

Egy kilogramm marhahús elő­állítása során több üveg­házha­tású gáz és egyéb szennyező anyag ke­rül a környezetbe, mint egy há­rom­órás autókázás alatt. Erre a kö­vetkez­tetésre jutott egy japán kutatócsoport egy olyan vizsgálat so­rán, melyben a marhahústermelés energiafelhasználás­ra, globális fel­me­lege­désre és a vizek elsavaso­dá­sára, valamint eutrofizáció­jára ki­fej­tett hatását vizsgálták. (Az eut­ro­fizáció azt jelenti, hogy a vízben található szervetlen növényi táp­anya­gok mennyisége megnő, és en­nek hatá­sára növények szapo­rod­nak el az érin­tett víztömegben. Van, aki egyszerűen elalgáso­dást ért e fogalom alatt. Az eu­t­rofizáció a természetes és mesterséges tava­kat, sőt a tengereket, zárt ten­ger­öblöket is fenyegeti. A folyamatért fe­lelős növényi tápanyagok közé első­sorban az ortofoszfát és a különböző nitrogénvegyületek tartoznak.)

A kutatócsoport a borjak „elő­állí­tá­sát” vizsgálta, állatte­nyész­té­si és ta­kar­mány-előállítási, illetve szállítási szem­pontokra figyelve. Ezeket az adatokat összevetették a marhahizlalási rend­sze­rekkel kap­csolatban végzett korábbi vizs­gá­latokkal, és így meghatározták a szarvasmarha-tenyésztés teljes kör­nyezeti terhelésben elfoglalt ará­nyát. Elemzésük azt mutatta, hogy egy kilogramm marhahús elő­ál­lí­tása alatt olyan mennyiségű üveg­házhatású gáz kerül a levegőbe, mely 36,4 kg szén-dioxid mele­gítő hatásával egyenértékű. Ezen­kívül a termelés során 340 gramm kén-dioxidnak és 59 gramm fosz­fátnak megfelelő vegyi anyag ke­rül a környezetbe a trágyával. Más szóval, 1 kg marhahús előállítása egy átlagos európai autó 250 km megtétele alatt kibocsátott szén-dioxid mennyiségével egyenértékű káros anyag levegőbe juttatásáért felelős. E számításoknál nem vették figyelembe a gaz­dálkodási infrastruktúra fenntartásának és a hússzállítás hatásait, így a környezeti terhelés az említetteknél magasabb.

Oravecz Elvira, Népszabadság, 2007. augusztus 23. (20. oldal)

[

Nem csak a hőerőművek és a gépjárművek árasztják el a légkört szén-dioxiddal, hanem az olajkutak is. Norvégiában a tengeri fúrótornyokkal kitermelt olaj széndioxid-tartalma naponta 28 ezer tonna. Újabban ezt a roppant mennyiségű gázt magas nyomáson cseppfolyósítják, és csővezetéken keresztül belenyomják az 1000 méter mélységben levő kőzetbe. A 150 km hosszú és 250 m széles homokkőréteg szivacsként szívja magába a szén-dioxidot, a felette el­he­lyezkedő réteg pedig meggátolja a kiszivárgását. De csak addig, amíg egy tengerrengés meg nem repeszti. Ekkor ez az iszonyatos méretű gáz­buborék kiszabadul, és a környéken élők úgy járnak, mint a kameruni Nios vulkán körzetében tartózkodók. Mint ismeretes a tűzhányó kráterében keletkezett tóban egy óriási széndioxid-buborék jött létre, ami 1986. augusztus 21-én éjszaka szétpukkadt, és a környéket ellepő gázban 1746 ember és több mint 2000 állat pusztult el. Ne felejtsük el, hogy a szén-dioxid színtelen, szagta­lan és a levegőnél nehezebb gáz. Ezért az éj leple alatt akár több száz négy­zet­kilométer területen is észrevétlenül szétterül, és mindenki megfullad ben­ne.

[

Újsághír: A zöldmozgalma nyo­más­­ra és az uniós országok példáját követve a környezetvédelmi tárca ki­dol­gozta a darabalapú termék­díj­rend­szert. Az október közepén beter­jesztett törvényjavaslatot azonban a kormány elutasította. Helyette 20%-kal meg­emelték a korábbi tömegalapú termék­díjat. Mivel egy sörösdoboz tömege 5 gramm, az emelés csupán fillérekben mérhető. A reklámszatyrok súlya pedig a fémdoboznál is kevesebb. Így ez a rendelkezés nem fogja ösztönözni a gyár­tókat a visszaváltható göngyöleg bevezetésére. A kereskedők sem fognak takarékoskodni a reklámzacskókkal.

 

Két és fél éve Írországban bevezették a szatyordíjat: az állam kötelezte a boltosokat, hogy kérjenek pénzt a vevőktől a vásárláshoz adott műanyag „reklámszatyrokért”. Az intézkedést minden erővel próbálták megfúrni a kereskedők, de a kormány nem hátrált meg, és az élet a döntés helyességét igazolta: néhány hónap alatt 90 százalékkal csökkent a reklámszatyor-forgalom, és – nem mellesleg – az írek azóta nem kényszerülnek együtt élni a szélben száguldó, fűt-fát elcsúfító szatyorlufikkal. Ahogy a fogyasztók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szatyornak ára van, azonnal rájöttek, hogy nincsenek rászorulva a bolti cekkerre. Azóta nem­csak pénztárcát, hanem néhány nejlon- vagy vászontasakot is visznek maguk­kal, ha vásárolni indulnak.

Írország persze jó ideje az európai progresszió főáramához tartozik, így hát az ír példa minket semmire sem kötelez. Környezetvédelmi ügyekben amúgy sem szorulunk rá mások út­mutatására. Nálunk az ingyenszatyor olyan szerzett jog, amit még a Skála meg a Centrum harcolt ki a dolgozó népnek, s amit – talán egyedüliként a letűnt kor szociális vívmányai közül – nemhogy átmenteni, de még kibőví­teni is sikerült. A magyar vásárló to­vábbá azt is megengedheti magának, amiről a smucig svédek vagy a gara­sos germánok álmodni sem mernek: ha száz forintot fizetünk egy üveg üdítőért, ás­ványvízért, dobozos sörért, utána negy­venet könnyű szívvel a kukába vagy az árokpartra dobunk (a vételár negyven százalékát ugyanis a csomagolásért fizetjük – szemben a németekkel, akiknél kötelező, és a svédekkel, akiknél szinte kizárólagos a visszaváltás).

Nálunk nem a környezetvédelmi miniszter dönti el, hogy egy környezetvédelmi cél (esetünkben a szeméttermelés csökkentése) el­éréséhez milyen közgazdasági esz­köz a legalkalmasabb, hanem a zöld­ügyekben tényleg sokkal kom­petensebb Auchan, Tesco, Pepsi és Coca-Cola. A tények legalább is erre utalnak: a ke­res­ke­delmi mul­­tik augusz­tus­ban közös állás­fog­la­lásban tilta­koz­tak a szatyor- és pa­lackadó (va­gyis az eldobós cso­ma­­­go­lá­sok­ra kivetendő dara­bon­kénti ter­mék­díj) ellen, az Élel­mi­szer­­fel­­dol­gozók Országos Szö­vet­­­sé­ge (Éfosz) pedig egyenesen a ha­­­zai élelmiszeriparnak a pa­lack­­adó mi­atti összeomlását vi­zio­nál­ta. Az Éfosz-érvelést bizonyára az tet­te különösen hitelessé, hogy a ma­gyar sör-, bor- és pezs­gő­gyár­tók egymás után kifejtették: szá­mukra kifejezetten hasz­nos len­ne a pa­lackadó, mert kiszorí­ta­ná a pi­ac­ról az otthoni kötelező vissza­váltás elől hozzánk mene­kü­lő né­met im­portőröket. A jövőbe látó Éfosz még azt is megelőlegezte: a pa­lackadó, illetve a bevezetése után várhatóan ismét megjelenő betétdíj úgysem éri el a célját, mivel az emberek inkább a kényelmes eldobós csomagolást választják, pén­zért sem bajlódnak a vissza­vál­tással. (Akkor kik azok, akik teljesen ingyen, hetente többször is telehordják a szelektív gyűjtő­konténereket műanyag palackokkal, arra a jóslat nem tért ki).

Az érvek súlya alatt megtört kormány le is tett a zöldtárca által szorgalmazott javaslatról: a szatyor- és palackadó ötlete a kor­sze­rű, így soha el nem fogadott kör­nyezetvédelmi jogszabályok múzeumába került, az 1993 óta ké­szülő betétdíjrendelet, illetve az útépítési költségek adott hányadát kötelezően a kerékpárút-fej­lesz­té­sekre átirányító rendelkezés mel­lé. A választópolgár most meg­nyugodhat: a szemeteléshez való jogot az állam továbbra is gálán­san biztosítja.

Népszabadság, Hargitai Miklós, 2004. október 6. (3. oldal)

[

Németországban célul tűzték ki, hogy 2050-re az alternatív energiahordozók arányának el kell érnie az 50%-ot. Ennek a merész tervnek a megvalósításáért mindent meg is tesznek. Az áramszolgáltató vállalatok állami támogatással a hagyományos erőművekből érkező áram árának a háromszorosát fizetik a nappal és széllel termelt energiáért. A nagyarányú fejlesztések eredményeként 2004-ben már 120 ezer ember dolgozott az alternatív energiát előállító szektorban. Ugyanekkor a magyar kormány 12%-ról 25%-ra emelte a napkollektorok, napelemek és szélturbinák ÁFA-ját. Mi ily módon járultunk hozz a globális levegőtisztítási törekvésekhez. Pedig az alternatív energiát előállító cégekben már a befektetők is látnak fantáziát. Az évek óta alvó papíroknak számító zöldenergia-részvények hirtelen szárnyalni kezdtek. Az Umweltkontor nevű cég részvényeinek árfolyama néhány nap alatt 25%-kal emelkedett. A napkollektorokat gyártó Sunways és Solarworld[78] papírok árfolyam is rekordokat döntött.

[

Miért is puha az erőmű orra? Mert nem mondott igazat és rajtakapták? A Paksi Atomerőmű 4,2 milliárd forintot költ évente a jó hírére, és néha egész oldalas cikkekben publikálja álláspontját. A paksi erőmű állami tulajdon, tehát mindannyiunk pénzéből teszi ezt. Az ellentábor – ha van ilyen – nem kap a 4,2 milliárdból, így véleményét kerüli a nyomda­festék. Ők nem hirdetnek, nem szponzorálnak, ritkán publikálnak. Az erőmű üzemeltetői azt terjesztik, hogy ők a szakavatott pápái azoknak a kérdéseknek, amelyekhez szakértelem híján nem is lehet hozzászólni. Csakhogy mindennek van szakmai, társadalmi, szociológiai, politikai stb. oldala, és a sajtónak ezekkel foglalkoznia kell. Nem kell útépítő mérnöknek lenni ahhoz, hogy lássuk, mi a baj az utakkal, sem bio- vagy reaktorfizikusnak ahhoz, hogy hozzászóljunk egy nukleáris balesethez. Mindazokról a kérdésekről nyilvános vitáknak kellene folyniuk, melyek bennünket közelebbről érintenek. A nukleáris energia alkalmazása, a Paksi Atomerőmű megítélése pedig tipikusan ilyen. Most, hogy előjött az emberi tényező, és az eredetileg szovjet fűtőelemekre tervezett erőmű francia fűtőeleme felmondta a szolgálatot, újrafogalmazódnak az alapkérdések.

Vajon miért nem folyik valódi vita Magyarországon arról, hogy mi a viszonyunk a nukleáris technológiához? Miért nem tájékoztat a sajtó arról, hogy az EU-ban, ahol 1989-ben még összesen több mint 25 000 MW kapacitású atomerőmű építése folyt, 1999-ben már nem építettek atomerőművet sehol? Igaz, hogy Finnországban óriási viták után elkezdték egy reaktor építését, az általános tendencia mégis az atomerőmű-ellenesség. Kap-e tájékoztatást a magyar olvasó arról, hogy a 15 tagország közül 7-ben úgy utasítják el az atomenergiát, hogy nincs egy működő reaktoruk sem? Olaszországban bezárták, Ausztriában, Görögországban, Portugáliában felépítették, de soha sem helyezték üzembe őket, Írországban, Luxemburgban vagy Dániában nem is építettek atomerőművet. Azt még csak-csak megemlítette a magyar sajtó, hogy Németországnak a paksihoz hasonló mindkét erőművét (Greifwald és Stendal) bezárták, de azt már alig, hogy Svédországban, Hollandiában, Nagy-Britanniában, Spanyolországban és Belgiumban törvényt hoztak arról, hogy az összes atomerőművüket időben bezárják, és szakítanak ezzel a technológiával.

Rendszeresen elhangzik, hogy nálunk a villamos energia kb. 40%-a Paksról származik, és ezért nem lehet bezárni Paksot. De ki tud róla, hogy Belgiumban az energia 60%-a származik nukleáris erőművekből, s ők mégis bezárják reaktoraikat. Franciaország nem utasítja el hivatalosan ezt a technológiát, de 1999 óta ott sem épült reaktor, egyet pedig, a Superphenixet be­zárták. Az USA-ban közel 30 éve nem épült nukleáris reaktor, illetve az általuk termelt energia nem került kereskedelmi forgalomba. 70 elkészült tervet tettek félre, 10 reaktort már bezártak, 17 bezárásra vár. A 22 kanadai Candu reaktorból 8-nak már megpecsételődött a sorsa. Japán gazdasági és környezetvédelmi okokra hivatkozva elutasította a nukleáris technológia továbbfejlesztését, és a tokai erőműbaleset óta az üzemben lévő reaktorok bezárásán gondolkozik. Úgy gondolom, hogy ezekben az országokban a döntéseket a társadalom nyomására hozták, és nem az erőművi szakemberek adták fel nézeteiket. A döntésekhez persze kellett az információ szabad áramlása, a sajtó támogatása és egy kommunikatív, demokratikus társadalom. A sajtó támogatása alatt persze nem azt értem, hogy minden újságíró úgy érezze, az is bolond, aki egy letűnő szakma keréktolójának áll; hanem azt, hogy a sajtó képviselői is a társadalom megosztottságának megfelelően különbözően fejtsék ki álláspontjukat.

A mi erőművünkkel persze más baj is van. Biztonságosabbnak mondják, mint amilyen. Elhitetik velünk, hogy miután a legkorszerűbb nyugati biztonságtechnikai rendszereket alkalmazzák, a mi „hibrid” (különböző nyugati biztonsági technológiákkal ellátott szovjet) erőműveink biztonságosabbak a nyugat-európaiaknál, vagy az amerikaiaknál. Az erőmű egyik egész oldalas nyilatkozatában olvastam a minap, hogy az egyik reaktorunk a világon a negyedik legbiztonságosabb. Hát, elég ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy keverje a lapokat, hogy ez az eredmény jöjjön ki. Jobban örülnék, ha a szakembereink inkább arról beszélnének, hogy miként kívánják megoldani a jövőben a nagy, kis és közepes aktivitású nukleáris hulladékok tárolását. Az orosz parlament úgy döntött, hogy külországból nem fogadnak semmilyen nukleáris hulladékot, és az orosz legfelsőbb bíróság elnöke is ilyen döntést hozott. Ukrajna és Moldávia nem engedi át területén a „sugárzó” szerelvényeket. Mi pedig csak ülünk és hallgatunk, mert az illetékesek a helyükön vannak, és tudják a dolgukat.

Ilyenkor jön a szokásos válasz, hogy nem erkölcsös az emberek félelemérzetével játszani. Ezt én is így gondolom. Éppen ezért kellene a bizalomelvű tájékoztatásnak érvényesülnie, s ezért kellene a hallgatás burkát áttörni. Engedtessék meg nekem, hogy jobban higgyek azoknak, akik szakítani kívánnak az atomenergiával. Hogy úgy gondoljam, ahol nagyobb a társadalom önszervező ereje, jobb az érdekérvényesítő képessége, és kisebb terük van a politika befolyásolására a különböző ipari lobbiknak, ott nagyobb az alternatív energiák iránti fogékonyság, nagyobb az esély a technológiai váltásra, és még a létező atomerőművek orra is keményebb.

Droppa György, Népszabadság, 2003. május 21. (12. oldal)

[

A jövőnkért aggódók mind gyakrabban kérdezik, hogy az ősenergia kihasználásával, az ingyenenergia elterjedésével milyen sors vár a jelenlegi erőműveinkre. Az atomerőművekre, a gázturbinás erőművekre, a hőerőművekre és a vízi erőművekre? Hát nagyjából ez:

 

A Vas és acél országából Vas és rozsda országa lettünk. A kezdet:

Az inotai dolgozók távirata Czottner Sándor bánya- és energiaügyi miniszterhez: „Az Inotai Erőmű 1951. december 11-én este 7 óra 1 perctől termelőüzem. Kérjük miniszter elvtársat, jelentse győzelmünket Rákosi elvtársnak.” Az erőmű 50 évet és 18 napot élt. Amikor bezárt, 2001. december 29-én, nem küldtek a dolgozók táviratot senkinek sem. Egyszerűen összepakoltak, hazamentek, és nem jöttek többé vissza. Minden úgy maradt, ahogy volt akkor, amikor az utolsó leoltotta a villanyt. Azóta az enyészet dolgozik három műszakban a hatalmas csarnokokban. A mozdulatlanságba dermedt üzembe galambok költöztek. Százával élnek itt. Befészkelték magukat magasan, fenn, a darupályák zugaiba. A rozsdásodó kazánokat, turbinákat, csővezetékeket lassan belepi a galambszar. A központi turbinacsarnok több helyen beázik. Kerülgetjük a tócsákat, óvatosan lépdelünk a vaslépcsőkön, traverzeken. Ki tudja, hogy a galambpiszok alatt szívósan munkálkodó rozsda hol vékonyította el annyira az anyagot, hogy leszakadjon az ember súlya alatt.

Az egyik turbinát szétkapták, forgórésze külön állványon nyújtózik. Mellette szétszerelt szivattyúk és alkatrészek szanaszét, szeszélyes összevisszaságban. Egy emelettel lejjebb sötéten, hidegen pöffeszkednek a hatalmas kazánok. A falnál nyitott szekrény, roskadásig tele üzemi naplókkal. Belelapozok egyikbe. Száz és száz oldalak, gondosan kitöltött milliónyi rubrikával. Csapágyhőmérséklet, szelepnyomás, turbinarezgésszám és még ezerféle, ki tudja, mire jó adat. Két emberöltő története hőmérséklet- és nyomásértékekben elbeszélve. Unalmas hétköznapok, kis üzemzavarok, nagy haváriák[79] a számok tengerében. A csehszlovák gyártású erőművet annak idején eredetileg Jugoszláviának szánták, de aztán, ahogy a béketábor összerúgta a port Titóval, új helyet kellett találni neki. A Várpalota melletti Hideg-völgyben 1950 tavaszán kezdték el túrni a földet, és alig több mint másfél év alatt felépítették az erőművet.

Az építkezésről szóló korabeli cikkek bőven foglalkoztak a sztahanovista mozgalom kibontakozásával. Arról azonban nem ejtettek szót, hogy az erőmű falait többnyire beszolgáltatási kötelezettségeiket nem teljesítő, kényszermunkára ítélt parasztemberek húzták fel. És a cikkek szerint, ha elfogyott éppen az építőanyag, a lelkes dolgozók levelet írtak Rákosi elvtársnak, és akkor mindjárt lett cement, gömbvas, kavics és zsaluzódeszka. De még Rákosi elvtárs se tudta elintézni, hogy időben megérkezzenek a szükséges műszerek. Viszont 1951. november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján feltétlenül el kellett indulnia az első egység próbaüzemének. Hőmérséklet- és nyomásmérők nélkül fűtötték fel először a kazánokat, csak úgy érzésre. Isteni szerencse, hogy nem repült levegőbe mindjárt ez első napon az egész kóceráj. A második gépegységet december 21-én, Sztálin születésnapján indították el.

A második gépegység irányító kalickájában az íróasztalon néhány üres szaloncukorpapír, félig kitöltött keresztrejtvény és egy törött hegyű ceruza. Mindent ujjnyi vastagon belep négy esztendő pora. Hátramegyünk az irodákba. A padlón nagy kupacokban hevernek az orosz nyelvű tervdokumentációk. A művezető irodájának falán amatőr festő alkotása. Az üzemcsarnokot ábrázolja. Az íróasztalok, szekrények ajtajainak belseje színes magazinokból kivágott képekkel van teliragasztva. Autócsodák, nőcsodák és micsodák. Az íróasztalokon sajátos ízlést tükröző narancssárga bakelittelefonok, korabeli újságok, üzemi naplók. Még szocialista brigádnaplót is találok, mellette brigádjelvények. Egyet elcsenek, jó lehet még valamire. A szakadatlan küzdelem az elemekkel az erőmű elindulása után tovább folytatódott. A várpalotai bányákból vasúton érkező nedves, agyagos lignit telente rendszerint megfagyott, ezért másodszor is ki kellett bányászni, ezúttal a vagonokból. Később már csak a szállítószalagokon és a tárolóbunkerekben fagyott meg, alkalmakat adva újabb és újabb szocialista munkasikerek elérésére. Közben persze felépült az erőmű mellett egy kétszáznegyven lakásos készenléti lakótelep, kultúrház (kettő), uszoda, élelmiszerbolt.

A hatvanas években már 1300-an dolgoztak az erőműben. Időközben felújították a gőzkazánokat, 1976-ban pedig új, gázturbinás erőmű áramtermelő részleg is elindult a régi mellett. Ekkor volt Inota a csúcson. De a fénykor csak egy pillanatig tartott. Az erőművet elkezdték – erőművi szakkifejezéssel élve – csúcsra járatni, azaz abban a napszakban indították csak el, amikor ezt a fogyasztás megkívánta. Ez az üzemmód hamar elhasználta a régi erőmű berendezéseit, és az amúgy is korszerűtlen, gazdaságtalan, környezetszennyező üzem egyre inkább púp lett az energiaszektor hátán. Hátramegyünk a szénelőkészítő üzemrészlegekbe. Nehéz elképzelni, hogy négy-öt évvel ezelőtt itt még emberek dolgoztak. Az ötvenöt éves, feliratuk szerint „Csehszlovák” gyártmányú malmok mellett bokáig süppedünk a szénporba. A törött ablakokon keresztül besüvít a Hideg-völgy szele. Ha hozzávesszük, mekkora zajt csaptak a malmok, csoda, hogy a huszonegyedik században még kaptak ide munkaerőt.

Először a szénbánya zárt be Várpalotán. Történtek kétségbeesett kísérletek az erőmű megmentésére, készültek nagyszabású tervek új létesítésére a régi helyén. A dologból nem lett semmi. A gépeket leállították, az embereket elküldték. Az udvaron egyszemélyes őrjáratba botlunk. (Az üzem területét szigorúan őrzik, nehogy a vasgyűjtők kedvet kapjanak a berendezések széthordására.) Úgy tűnik, hivatalos embereknek látszhatunk, mert az őr, aki valamikor az erőmű dolgozója volt, megörül nekünk.

−  Nos, történik itt végre valami? - kérdezi reménykedve.

A választ ma még senki sem tudja. Becslések szerint egymilliárd forint körüli összegre rúgna az erőmű szétszerelése, az épületek lebontása, az ötvenöt évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Erre nincs pénzük se a tulajdonosoknak, se az államnak. Időről időre felröppennek hírek bioerőmű létesítéséről és egyebekről, de ezeket hamar kifújja a szél a Hideg-völgyből. A szürkületben visszabotorkálunk az üzemcsarnokba egy búcsúpillantás erejéig. Sötéten magasodnak fölénk a hatalmas gépek árnyai. Halott óriások. A csendet csak a tetőről aláhulló vízcseppek monoton zaja veri fel. A galambok már elültek.

Karcagi László, Népszabadság, 2006. január 7. (6. oldal)

[

A műanyag hulladék hasznosításának leghatékonyabb módja, ha üzemanyagot gyártanak belőle. A módszer nagyüzemi körülmények között is működőképes, Japánban alkalmazzák is, Európában azonban túlságosan drága lenne, méghozzá az uniós adószabályok miatt. Az Ausztráliában kitalált eljárás lényege, hogy a szénhidrogén-alapú műanyagokat – például a polietilént, a polipropilént és a polisztirolt – magas hőmérsékleten újra szénhidrogénné, azaz teljesen tiszta dízelolajjá alakítja. A végtermék környezetvédelmi tulajdonságai alapján biodízelnek tekinthető, mivel megújuló energiaforrásból készül, és gyakorlatilag kénmentes. Az üzemanyag a jelenleg használatos dízelmotorokban átalakítás nélkül alkalmazható, hasonlóan a jobb minőségű növényi biodízelekhez. A technológiát kidolgozó ausztrál cég Japánban eddig hat, műanyagból (csomagolási fóliákból, italosflako­nokból és szigetelőanyagokból) üzemanyagot gyártó berendezést telepített. Az első tapasztalatok kedvezőek: a dízelolaj-gyártáshoz nincs szükség a műanyagok költséges válogatására és tisztítására (ez a két lépés az égetésen kívül minden más korábbi hasznosítási eljárás előfeltétele), és nagyon magas a feldolgozás hatásfoka: 10 tonna műanyagból 9,5 tonna dízelolaj képződik.

Európában eddig három ország, Spanyolország, Írország és Nagy-Britannia kötött szerződést a plasztikdízel-gyártó üzemek telepítésére. Az ausztrál vállalat magyarországi képviseletén kérdésünkre elmondták: szóba került a technológia magyarországi meghonosítása is, ennek azonban – a legtöbb EU-tagországhoz hasonlóan – az adórendszer szab gátat. Ahogy a hulladékból üzemanyag lesz, az – függetlenül az eredetétől – jövedékiadó-kötelessé válik, ami csökkenti a termelés jövedelmezőségét, és növeli a beruházások megtérülési idejét. Az EU-ban eddig csupán a növényi alapanyagú biodízelek kaphattak jövedékiadó-kedvezményt, s emiatt a plasztikdízel-üzemek csak ott lehetnek életképesek, ahol valamilyen formában támogatják a beruházást vagy (a feldolgozott hulladék arányában) a működtetést. Annak ugyanakkor elvileg nem lenne akadálya, hogy Magyarország, vagy egy másik uniós tagállam kezdeményezze a biodízel-kedvezmények kiterjesztését a műanyagból gyártott üzemanyagokra.

H. M. Népszabadság, 2005. február 16. (23. oldal)

[

Kínában 130 éve tomboló tüzet oltottak el. A történészek állítása szerint a tűzvész még 1874-ben keletkezett a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület egyik szénlelőhelyén. Mivel az oltási kísérletek sikertelennek bizonyultak, beszüntették a kitermelést a környéken. A tűzvész keletkezése óta eltelt több mint egy évszázad alatt évente mintegy 1,8 millió tonna szén vált a lángok, illetve a föld alatt izzó parázs martalékévá. Az oltást 4 éve kezdték el, és máig 12 millió dollárt költöttek erre a célra.

Népszabadság, 2004. november 5. (22. oldal)

[

Kínára nézve nem kis veszélyt jelent a fokozott környezetszennyezés, és a gépjárművek rohamos növekedése. A szénerőművek sokasága minden képzeletet felülmúlóan szennyezik a levegőt, a talajt és az élővizeket. Az ország 1,3 milliárd lakosából 800 millió falvakban él. Ennyi ember élelmezését csak intenzív mezőgazdasági termeléssel, a termőföld öntözésével lehet megoldani. Ezért a vízkészletek 66%-át öntözésre használják. A világ népességének 22%-a kínai, a megművelésre alkalmas földeknek azonban csak 7%-a található ebben a távol-keleti országban. Az 1979-ben elrendelt „egyke” program nem volt képes megállítani a népszaporulatot. A szülők inkább lemondanak az egygyerekeseknek járó szociális kedvezményekről vagy kifizetik a büntetést, de addig próbálkoznak, amíg nem születik fiú a családban. Mivel a globális felmelegedés következményei az átlagosnál nagyobb mértékben sújtják Kínát, az erőltetett gazdasági növekedés környezeti katasztrófát, a túlfűtött gazdaság összeomlását fogja eredményezni. Ez nem csak a világgazdaságra fog negatív hatást gyakorolni, hanem a humanitárius- és politikai következményei pedig beláthatatlanok lesznek.

[

A globális felmelegedés egyre többe kerül a világnak. Követ­kez­ményeit már nem csak a károsultak, hanem a biztosító társaságok minden ügyfele megérzi. 2004-ben a természeti katasztrófák közel 40 milliárd dollárba kerültek a bizto­sítási ágazatnak. Ta­valy a vi­lág biztosítási társa­sá­gai fele annyit költöttek kárrendezésre, mint az idén. A biztosítással nem rendel­ke­zők vesztesége is nagy­mér­ték­ben emelkedett. Ez fő­leg a fejlődő álla­mokban oko­­zott gondot, ahol a nagy sze­génység miatt a lakos­ság nagy része nem tudja ingat­lanát, használati tárgyait biz­­to­sítani. A viszontbiztosítási in­téz­mé­­nyek me­teorológus szak­embe­rei szerint a globá­lis fel­me­le­gedés okozta ter­mé­szeti ka­tasz­trófák nem csak gyako­ribbá, hanem jó­val pusz­tí­tóbbá váltak. Akár a karibi tér­ségben, akár Ja­pánban vagy Dél­kelet-Ázsi­á­ban rekordot döntött a pusz­títás mértéke.

Az elmúlt 10 évben há­rom­szor annyi katasztrófa tör­tént, mint az 1960-as évek­ben. A 40 évvel ez­előtti szinthez képest a biztosítási társaságok kára hat­szoro­sá­ra, a biz­tosítással nem ren­delkezők vesz­tesége pedig 14-szeresére növeke­dett. A biz­tosítási intézmények attól tar­tanak, hogy nem történik ko­moly előrelépés a globális fel­melegedés lelassításában, akkor a kifizetések oly mértékben meg­emelkednek, amit csak a biztosí­tási díjak drasztikus növelésével lehet előteremteni. Emiatt szá­mos vállalkozásnak, magánszemélynek nem lesz lehetősége biztosítást kötni, mivel nem tudja megfizetni a magas tarifákat. Ezáltal fokozatosan elnyomorodik a világ. A kormányok katasztrófaalapja már az év elején kimerül, így nincs miből segélyezni a bajba jutottakat. A károsultaknak semmi esélyük sem lesz arra, hogy újra talpra álljanak.

[

Európa-szerte terjed a biodinamikus szemléletű gazdálkodás. A módszer alapjait Rudolf Steiner antropozófus dolgozta ki. Halála után tanítványai tovább fejlesztették módszereit, melyeket a német „Demeter” védjegy révén világszerte egyre több kertész ismer. Tulajdonképpen a szerves biológián túlmutató, kozmikus erőkön alapuló kertművelésről van szó. A gazdák nyolc különleges preparátumot használnak. Kamillavirágból, csalánból, pitypangból, cickafarkból, tölgyfakéregből és macskagyökérből készítenek komposztot. Tehénszarvban érlelt tehéntrágyával serkentik a talajerőt, és finomra őrölt kvarcliszttel permeteznek. Egyes preparátumokat földbe ásnak, és alakítását rábízzák a kozmikus erőkre. A biodinamikus termesztésben fontos szerepe van a rovarcsapdáknak, csávázáskor pedig a zsurlófőzetnek. A zsurlófőzet kiváló permetezőszer. Elkészítése nagyon egyszerű 1 kg friss vagy 15 dg szárított zsurlót áztassunk 10 liter vízbe. Másnap főzzük fél óráig, majd szűrjük le. 1 : 5 arányú hígításban permetezzünk vele. Gombaölő tulajdonsága kiváló, és magas kovasavtartalma fokozza a növények ellenálló képességét. Ugyanígy készíthetünk permetlevet csalánból is. Ezt az ázalékot nem kell főzni, és hígítás nélkül használható. Levéltetvek ellen kiváló. Vetési naptáruk a holdhónap továbbfejlesztett változata.

 

Kiútkeresés

 

A parapszichológiának és az ufológiának nem csak hívei, hanem becsmérlői is vannak. A hitetlenek, vagy ahogy ők nevezik magukat, a „szkeptikusok” évente összejönnek, és hetet-havat összehordva mindent megtesznek ennek a szakterületnek a lejáratásért. Mivel gyűléseik mindig nagy sajtóvisszhangot váltanak ki, róluk szóló tudósításokban sincs hiány:

 

Vannak optimista szkeptikusok, és vannak pesszimisták. Az előbbiek szerint lehetséges, hogy a közeljövőben növekedni fog a természetfölötti dolgokban kételkedők száma – utóbbiak kételkednek ebben. Szombaton mindkét táborbéli szkeptikusokkal, azaz kételkedőkkel találkozhattunk Székesfehérváron. Itt tartotta ugyanis immár hagyományos évi összejövetelét a Tényeket Tisztelők Társasága, akik találkozójukat Szkeptikusok VI. Országos Konferenciájának keresztelték. A megrögzött kételkedők között ismert és sikeres kutatók vannak. Csak a konferencián elnöklők és előadók közül idéznék néhány nevet: Almár Iván és Ponori Thewrewk Aurél csillagászok, Bencze Gyula és Lukács Béla fizikusok.

Igaz, még e sokat látott embereknek is arcukra fagyott a mosoly, amikor Hraskó Gábor biológus cáfolhatatlannak tűnő bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy Darwin evolúcióelmélete csődöt mondott. A teremben pisszenés sem hallatszott, egyetlen ember sem mert a másikra nézni. Többünknek az előadás korábban szellemesnek tűnő, ám ekkor már egészen drámaian hangzó címe jutott eszébe: Darwin, avagy a bajok eredete. Am ekkor Hraskó másik paksamétát vett a kezébe, újra meghajolt, és – előadása második részében – ha lehet, még csillogóbb logikával cáfolta meg előző, támadhatatlannak tűnő állításait, remekül bemutatva a modern mesék, a parajelenségek keletkezési mechanizmusát. A teremben fellélegzés, izzadt homlokok törölgetése, megkönnyebbült vigyorok. Ezek után legfeljebb néhány megbocsátó mosolyt volt képes kicsikarni a közönség soraiban jelen lévő, önmagukat ugyancsak szkeptikusnak nevezők táborából. Az előadás alapját a tudományos megközelítés igazában kételkedők lapja szolgáltatta, amely címoldalán teszi fel a kérdést: „Darwin majmot csinált belőlünk?”

– Ugyan, kérem – sóhajtotta erre egy nyakas materialista, az előző percekből okulva – , csak mi hagyjuk, hogy álokoskodásokkal majmot csináljanak belőlünk. Azokat a bizonyos optimista szkeptikusokat Németh Csaba újságíró képviselte, aki úgy vélte: a természetfölötti, vagyis a tudomány határain kívül eső jelenségekkel foglalkozó folyóiratok, kiadványok, könyvek száma már nem fog szaporodni a közeljövőben. – Az 1948 és 1989 közötti években nemigen volt szabad ilyesmiről beszélni, nem vagy csak nagyon nehezen lehetett ilyen információkhoz jutni. Természetes, hogy a rendszerváltás után rendkívüli mértékben megugrott az érdeklődés, de sok újat ezen a téren már nem lehet mondani – jegyezte meg a fiatal újságíró. Németh Csaba megemlített néhány kifogásolható közlést is, amely a parasajtón kívüli lapokban jelent meg. Az egyik bulvárlap például tudományos tényként közölte legutóbbi szombati számában azt a már napokkal ezelőtt megcáfolt jelentést, amely szerint 2030. szeptember 21-én egy aszteroida csapódik majd a Föld felszínébe. Kérdések: létezik majd ez a bulvárlap harminc év múlva? Számon lehet-e majd egyáltalán valakin kérni ezt a rémhírt?

Kifejezetten pesszimista szkeptikus viszont Bencze Gyula, aki szerint: – Ha valaki hinni akar valamilyen ostobaságban, akkor hinni is fog benne, minden racionális érv, sőt tapasztalat ellenére is! Az ilyen embereket egyszerűen lehetetlen rávenni arra, hogy észrevegyék tévedésüket. A fizikusprofesszor fanyar poénnal zárta véleményét: – Ha találkoznék valakivel, aki abban hisz, hogy tud repülni, akkor csak egyféléképpen győzhetném meg az ellenkezőjéről, mégpedig úgy, hogy megkérném, menjen fel egy toronyház tetejére és tegyen néhány kört. Igaz, utána már nem lenne olyan állapotban, hogy beismerhesse tévedését – vonta le végkövetkeztetését Bence. Az egyesek szerint méltán, mások szerint méltatlanul világhírűvé vált Däniken könyvei egyszerűen csak a „szuperszemét” megjelölést érdemelték ki Galántai Zoltán tudománytörténésztől, aki rövid úton leplezte le a földön kívüliek földi látogatásait tényként kezelő szerző módszereit. A szakácsból lett áltudományos „szakértő” gondolatmenete szerint ugyanis az, ami lehetséges, az igaz is. Ha valami úgy néz ki – akkor az is. Däniken jellegzetes kérdésfeltevése a szerinte földön kívüliek által használt tárgyakról, hogy: mi egyéb célt szolgálhattak volna? Emellett ötletszerűen és tökéletesen alaptalanul feltételez teljesen vad dolgokat, amelyeket szintén tényként kezel – míg azokat a valódi tényeket, amelyek nem illenek a koncepciójába, egyszerűen figyelmen kívül hagyja.

A továbbiakban Galántai azt bizonygatta: Däniken primitív összeesküvés-elmélete szerint a tudósok mind hazudnak, egyedül csak ő mond igazat. – Tanulságos, hogy Däniken, aki azt állítja magáról, hogy földönkívüliek titkos tudását tárja elénk, sem könyveiben, sem filmjeiben nem említ egyetlen olyan információt sem, amely meghaladná mai tudományos ismereteink szintjét. Például a földönkívüliek benzinmotort és hőlégballont használtak a Földön – hívta fel a figyelmet e keveset emlegetett körülményre Galántai. Hozzátette: csak ront a helyzeten, hogy sztárrá vált a tudomány, és a bulvárlapok tévedésektől sem mentes, részletekkel nem törődő „tudományos szenzációi” azt a hitet kelthetik, hogy minden egyszerűen megmagyarázható. A legszkeptikusabb ember címét azonban alighanem Lukács Béla akadémikus nyerhette volna el, aki megjegyezte: lesz még idő, amikor vissza fogjuk sírni Dänikent! Hozzátette: van ugyanis néhány olyan szerző, aki még az ő állításainál is nagyobb sületlenségeket képes összehordani...

Pekarek János, Népszabadság, 2000. november 13. (8. oldal)

[

Gratz Eszternek 2003. májusában kezdett fájni a jobb forgója. A tizenhat éves pécsi lányt az orvosok többször megvizsgálták. Előbb reumára gyanakodtak, erre gyógyszerezték, majd hogy ez nem segített, kivették a manduláját. Ám a fájdalom nem múlt el. Eszter októberben már bottal járt, s akkor elküldték mágnesrezonanciás röntgenre. Az kimutatott egy négycentis daganatot Eszter forgóján. A mintavétel után kiderült: a daganat rosszindulatú. Azóta Esztert a pécsi gyerekklinika onkológiai osztályán kezelik. Az elmúlt tizennégy hónapban tizennégyszer kapott kemoterápiás kezelést. A rákos sejtek kiirtására beléadagolt infúzió mellékhatásai meggyötörték Esztert. Hányinger kínozta, étvágytalan volt, hasa görcsölt, szája, nyelőcsöve kisebesedett, ereje elhagyta, egy pohár vizet sem tudott tölteni magának. Lefogyott 59 kilóról 43-ra, ettől a 174 centi magas lány már-már áttetszővé vált. Szőke haja, szempillája, szemöldöke kihullt. Tartását az is rontotta, amit maga körül látott: a klinikán 20-25 kisbeteg birkózott a halálos kórral. A kétéves, ötéves, tízéves sorstársak gyakran elmélyülten játszottak, kacagtak, rosszalkodtak, ám egyszer csak egyikük-másikuk elvesztette az erejét, kedvét, hangját. Aztán pár nappal később egy ágy üresen maradt.

Eszter a kezelések közötti háromhetes szüneteket általában a családjával töltötte. A rosszullétek otthon is rátörtek. Olyankor anyja sírt a tehetetlenségtől. Apja is, pedig őt Eszter addig sosem látta könnyezni. Ha Eszter jobban volt, bejárt iskolájába, a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba. Fejére kendőt kötött, elvesztett szemöldökét festékcsíkkal pótolta, halovány arcát kiszínezte. A társak kíváncsian kérdezgették állapotáról, ő válaszolgatott, ám úgy érezte, hogy senki sem értheti meg igazán, mert az ő szenvedése, szorongása csakis a sajátja, az mással nem megosztható. De azért az iskolában jó volt. Az elmúlt tizennégy hónapban tizennégyszer kapott kemoterápiás kezelést. Amint eltelt a kezelések közti erőgyűjtő szünet, folytatódott a kemoterápia, s kezdődtek a gyötrelmek. A terápia alatt nem szerette, ha megkérdezik tőle, hogy érzi magát (na, hogyan érezném? – pocsékul!), nem igényelte, hogy törődjenek vele, idegesítette, ha jópofa sztorikkal akarták jobb kedvre deríteni.

−  Olyankor gyűlöltem mindent és mindenkit, és azért rimánkodtam, hogy hagyjanak békén.

Emlékei között tallózott, sorra vette ismerőseit, sokat gondolt egy fiúra. Ám Eszter eldöntötte, hogy amíg meg nem gyógyul, addig nem fogadja el senki közeledését.

−  Senkitől sem várhatom, hogy a vállára vegye terheimet – magyarázta önmagának elzárkózá­sát. – És én most nem is vagyok szerethető. Ennyire lefogyva, haj és szempilla nélkül, nem va­gyok szép. Nő vagyok, hogyne lenne bennem hiúság? Újra szép akarok lenni, akkor majd le­hetek szerelmes, addig nem.

Eszter most is szép. Nem vigasztalásképp vagy udvariaskodásból állítom ezt, s azt sem hinném, hogy a szememmel vagy az ízlésemmel volna baj. Eszter szépségét – szabályos arcvonásain túl – a tekintetéből, gesztusaiból, hangjából áradó nyugalom adja. Hogy miből építette fel ezt a nyugalmat, azt csak találgathatjuk. Ő azt mondja, részben abból, hogy egy ideje el tudja választani a fontosat a nem fontostól. S még valami segített Eszternek. A kacatok. A tini lány ugyanis mániákus kacatgyűjtő. Esztert megszólítják a tárgyak. Apró gyerekkorától fogva gyűjti a rokonság padlásokon és sufnikban porosodó holmijait. Az ősök száz éve lebélyegzett, újévi köszöntőlapjait, az egyik ükanya stafírungjából származó vánkoshuzatot, valamelyik szépapa dózniját, az anyai nagyanya rokkant pipereasztalát, a nagypapa hadifogságban faragott fényképtartóját, az apja redőnyös fa tolltartóját, az elődök petróleumlámpáit, tekerős darálóit, faszenes vasalóit, babáit, könyveit. Eszter már tizennégy évesen állandó kuncsaftja lett a pécsi vásár ószeres fertályának. Felsorolhatatlan, hogy mit össze nem vásárolt ott. A többnyire pár száz forintért megváltott limlomokat hazacipelte, s otthon megtisztította, megreparálta őket. Néha maga is üzletelt: ha a megvett tárgyakat megunta, vagy szüksége volt pénzre, lévén, hogy mást akart helyettük venni, visszavitte a kacatjai egy részét a vásárba és tisztes haszonnal eladta.

Eszter számára ez a hobbi kedélyjavító tevékenység. A múlt nyáron az egyik gyötrelmes kezelés után azonnal elment a vásárba, s vett egy barna zsákvászonnal kárpitozott, szalmával tömött rozzant hintalovat, háromezer forintért. A csúnyaságában is bájos jószágot Eszter kitisztította, feldíszítette, lovagolhatóvá erősítette. Ugyancsak a múlt nyáron vett egy 132 éves működőképes Singer varrógépet is (az árát lealkudta 13 ezerről 9-re), a masinát megtisztította a rozsdától, s faburkolatát felfényezte. Eszter azt mondja: hallatlan gyönyörűség, amikor egy tárgynak visszaadja az eredeti arcát. Előfordult, hogy miközben egy koszos játékmaci bundáját samponos vízzel mosta, a maci elmosolyodott, és megsúgta a nevét. Ugyanez történik a szutykosságból kimosakodó játék babákkal is. Az egyik baba annak különösen örült, hogy tar fejére szőke hajtincseket kapott. Gazdája haját kapta meg, Eszter tincsekben kihulló haját.

A napokban Eszter gyűjteményéből kiállítás nyílt a pécsi Tölösi Péter alapítványi házban. Ez az épület a gyerekklinika onkológiai osztályának a rehabilitációs otthona. Eszter lelkierejét megsokszorozta, hogy megmutathatja kincseit. Amúgy Eszter elképzelhetetlennek tartja, hogy ne tudná legyőzni a kórt. Pedig még egy roppant brutális kezelés hátravan. Tavasszal Eszter átesik egy olyan erős kemoterápián, amely elpusztítja a csontvelőjét. Azt követően a lánytól levett őssejteket visszaültetik a testébe, s majd abból képződik újra csontvelő. Amíg ez a terápia tart, Eszternek le kell mondani kacatjairól, hiszen hetekig egy steril házba lesz bezárva.

Ungár Tamás, Népszabadság, 2005. február 3. (10. oldal)

 

Sok szenvedést okoz a másik rákgyógyító módszer, a hipertermia is. Ezt az „Ezoterikus körkép” által említett eljárást csupán néhány éve alkalmazzák. A „fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodik” elve alapján sokan csodákat várnak ettől a kezelési módtól. Az eddigi tapasztalatok azonban rácáfolnak a hipertermia mindenhatóságába vetett hitre. 2000 őszéig ennek a módszernek az alkalmazásába ketten belehaltak, a betegek negyedén nem tudtak segíteni, harmaduknál pedig a daganat továbbfejlődött. A 800 betegből csupán 200-an gyógyultak meg. Azért sem célszerű a hipertermiát erőltetni, mert könnyen előfordulhat, hogy „megég” a beteg. A 41,5 ^oC -ra felhevített test égési sérülést szenvedhet. Egyszer emiatt le kellett egy beteg ujját amputálni, és eddig 4-5 súlyos égési sérülés történt.

[

Vérrákom van. Nyolcvanéves elmúltam, orvos vagyok. A halállal sokszor szembeszálltam, mostanában magamért küzdöttem. Kiváló orvosok kezeltek, szeretettel, tisztességgel. Életemet az elmúlt években élhetővé, elviselhetővé tették, boldog is voltam. Mostanra lejárt az időm, utam végére értem, elhatalmasodott rajtam a gyógyíthatatlan betegség. Elgyengültem, nálam is felléptek az ilyenkor szokványos súlyos szövődmények: összeestem, elvesztettem az eszméletemet, részlegesen megbénultam, piszkomat magam alá eresztem. Tudtam, hogy mi vár rám, de nem gondoltam, hogy a véget így megélni ennyire borzalmas lesz. Most itt lebegek félholtan az ismert itteni és az ismeretlen túlvilág között. Egy intenzív osztály ágyán fekszem. Mennék, de nem engednek. Szeretettel, gondosan kezelnek, simogatnak, beszélnek hozzám. Látom magam csonttá, bőrré aszalódva, csövek lógnak ki belőlem, hosszan haldokló eszméletlen ronccsá lettem. Életben tartásomra naponta száz­ezreket költenek, végtelenül sok szeretetet és munkát pazarolnak rám. Miért? Meggyógyulni, már sohasem tudok. Minek költenek rám, ősöreg élőhalottra ennyit, amikor a gyerekek gyógyítására nem jut annyi pénz, amennyi kellene. Családom rémülten áll körülöttem, hallom, ahogy kérik „hagy­ják elmenni".

Számítottam erre a végre, és el akartam kerülni ezt a szörnyű és hosszú haldoklást. Úgy végrendelkeztem, hogy ha életerőm elfogy és legyőz a betegség, engedjenek békében és a lehető leggyorsabban meghalni. Kívánságomat „élő végrendeletként" saját kezűleg leírtam, feleségemnek, gyerekeimnek elmondtam, egyetértésüket, jóváhagyásukat megkaptam. Leírt végakaratomat személyi igazolványomba betettem. Amikor három hete, éjszaka az előszobában összeestem, örültem, hogy végre itt a vég. Feleségem ott a padlón nem tudott velem mit csinálni, ezért mentőt hívott, akik eszméletlen állapotban bevittek az engem eddig is kezelő kiváló kórházba. A feleségem itt bemutatta a végakaratomat tartalmazó „élő végrendeletemet" és családom más tagjaival együtt kérte, hogy engem, az élete végére jutottat, hagyjanak békében végigmenni a nekem rendeltetett úton. Orvosaim azonban a kívánságomat, kívánságunkat elutasították, mert a végakaratomat tartalmazó sajátkezű írásomat nem hitelesítette közjegyző, miként azt az 1997. évi egészségügyi törvényt megfogalmazó jogászok előírták. Ellenemre, ellenünkre, a legjobb tudásuk szerint elkezdtek kivizsgálni és kezelni. Amikor állapotom még tovább romlott, intenzív osztályra helyeztek. Most akaratom ellenére itt lebegek élőhalottként, a tudatosság és az öntudatlanság határán, önmagam roncsaként, immár húsz napja, tehetetlenül, megalázva. Minek? Miért? Emberek, jogalkotók, miért nem mehetek el békében? Miért nem engednek meghalni?

Népszabadság, Dr. Vadász Gábor, 2006. november 29. (12. oldal)

 

Természetgyógyászat

 

Rosszabb eredményeket érnek el az olvasás, a matematika és a problémamegoldás tesztekben azok a gyerekek, akik a szülők füstölése miatt passzív dohányosok lettek. Ez a végkövetkezetése annak a tanulmánynak, amely az Environmental Health Perspectives[80] című szakfolyóirat 2005. januári számában jelent meg, megerősítve az e tárgyban született korábbi kutatások eredményeit. A vizsgálat 4400 fiatalra terjedt ki, és módszertani szempontból újdonságot jelentett, mert ezúttal nem a dohányzó szülők által megadott adatokra támaszkodtak, hanem vérvizsgálattal igazolták a dohányzás egészségkárosító következményeit. A nikotin hatására ugyanis kotinin keletkezik, amely a vérben kimutatható, és mértéke arányos a beszívott füst mennyiségével. Emellett a füst révén a passzív dohányosok szervezetébe 200-féle méreganyag kerül be, közülük 69 rákkeltő – állítja az amerikai tüdőgyógyászok szövetsége.

Azok a gyerekek, akiknek csak minimális dohányfüst jutott a szervezetükbe, 7%-kal jobban szerepeltek a matematikai és olvasási felmérésekben, mint azok a társaik, akik sokkal több füstöt szívtak be. Hasonló különbség mutatkozott a teljesítményekben, amikor a problémamegoldást vizsgálták. A kutatók igyekeztek kizárni az eredményeket befolyásoló egyéb tényezőket, mint amilyen a nemzetiségi hovatartozás, a bőrszín, a szülők jövedelmi helyzete és végzettsége. Az Egyesült Államokban 33 millió gyermeket veszélyeztet a környezeti ártalomként jelentkező passzív dohányzás. A mostani eredmények ösztönzést adhatnak azoknak a szervezeteknek, amelyek a dohányzás nyilvános helyeken való betiltását, valamint a hatékonyabb leszoktató programok elterjesztését és támogatását tűzték ki célul. A dohányfüst az ólomhoz hasonló károkat okoz a gyermekek agyában. Ha pedig a várandós anya dohányzik, akkor nagyobb az esélye annak, hogy koraszülöttnek ad életet, akit esetleg több más egészségügyi probléma is sújt majd.

[

Japán tudósok újabb adalékokkal szolgáltak a pí-víz előállítására szolgáló Life Energy készülék használatával kapcsolatban. A mágneses víz fogyasztásának köszönhetően erősödik az immunrendszer, fokozódik a szervezet öngyógyító mechanizmusának intenzitása. Ezenkívül javul a szövetek oxigénellátása, megnő az izmok ereje, jobban tudunk koncentrálni és tanulni. A módszer kifejlesztői kí-víznek nevezték el az energetizált vizet. (Kí a japán nyelvben az univerzális életenergiát jelöli, ami megfelel a kínai csi fogalmának.) Az általános nyelvhasználatban – így hazánkban is – azonban a pí-víz elnevezés terjedt el. A speciális eljárás során a közönséges vizet energetizálják. A folyamat során a rendezetlen szerkezetben kis, meghatározott mintázatba rendeződött vízmolekula-szigetek keletkeznek. A vízkutatók szerint ez fontos ismérve az energiával dúsított vizeknek, amely egyébként a természetben is előfordul, főleg a tiszta forrásvizekben. A vízmolekulák e különleges térbeli elrendeződésének következtében megnő a víz felülete, így több oxigént képes felvenni és megkötni. A Nagojai Egyetem vízkutatóinak mérései szerint a víz oxigéntartalma 6%-ról 9%-ra nő. Mivel az oxigént apró vízmolekulák kötik meg, könnyebben bejut a sejtekbe.

Ennél is különlegesebb jelenséget idéz elő a víz megnövelt energetikai töltése. Japán kutatók közvetett módon bizonyították, hogy a kezelés hatására a vízzel valami furcsa dolog történik. Normális esetben ugyanis az ún. spektrálanalitikai vizsgálat során minden elem jellegzetes, csak az adott elemre jellemző, állandó spektrumot mutat. E tulajdonság az egyes anyagok kimutatását, azonosítását teszi lehetővé. Az energetizáló eljárás hatására azonban a vízben oldott konyhasó spektruma megváltozik. Sugárzása számottevően alacsonyabb energiaszintűvé válik, noha az anyag kémiai összetétele nem változik. Fizikai elméleteink szerint az ilyen jellegű spektrumváltozások teljesen lehetetlenek. Ennek ellenére teljes napfogyatkozás idején több kutató is megfigyelt hasonló jelenségeket. A japán vízkutatók szerint a hiányzó energia a készülék hatására átalakul kí-vé, azaz életenergiává, más néven auraenergiává. A Kirlián-fotográfiás felvételek tanúsága szerint az aktiválást követően jelentősen megnő a víz energiakisugárzása. Amennyiben ez a különleges víz bármely élőlény szervezetébe jut, annak energiaszintjét megnöveli, melynek hatására fokozódik a szellemi és fizikai teljesítményük.

Ezzel az „ezoterikus” magyarázattal a japán kutatók átlépték a „hivatalos” tudomány szabta határokat, ugyanakkor számtalan kísérlettel tudták igazolni, hogy a készülékükkel kezelt folyadékok valóban különleges tulajdonságokkal bírnak. Egy ilyen különleges tulajdonság pl, hogy a pí-víz még forrás közben is megkíméli a benne főzött zöldségek vitamintartalmát. Ha 100 ml vízben 2 mg C-vitamint oldunk fel, és azt 5 percig forraljuk, akkor a procedúra végén egyetlen mg vitamint sem találunk a vízben. Ha ugyanezt a kísérletet azonos mennyiségű C-vitaminnal, de pí-vízben végezzük el, az 5 perces forralás után az oldatban 0,55 mg C-vitamint találhatunk, vagyis az eredeti mennyiség egynegyedét. Aki tehát pí-vízben főzi vagy párolja a zöldségeket és a gyümölcsöket, egészségesebben táplálkozik. Japánban végzett orvosi kutatások szerint az energetizált víznek gyógyító hatása is van. E kísérletek során azonban nem a készülékkel kezelték a vizet, hanem olyan sűrítményt adtak hozzá, amelyet utazáskor szoktak használni. A Suzuki International Medicien Clinic cukorbetegségben szenvedő betegei naponta 3 x 10 cseppet kaptak a koncentrált pí-vízből. Legtöbbjük inzulinadagját egy éven belül jelentősen csökkenteni lehetett. A kísérletben részt vevő páciensek némelyike 70 éves elmúlt, és több mint 10 esztendeje inzulinfüggő volt. A 6-8 hónapig pí-vízzel kezelt betegek közül néhányan nem igényeltek inzulininjekciót.

A pí-víz azonban nem csak a betegségekben szenvedőknek segíthet. Hatására jelentősen nő az izomerő, jobban tudunk koncentrálni. Ezt a koreai Hyong Hee University munkatársai igazolták rög­bijátékosokon végzett kísérletekkel: a sportolókat egy hónapig koncentrátummal energetizált vízzel itatták. A 30 nap letelte után a sportolók izomereje mintegy 5%-kal nőtt. Hasonlóan jó hatású az energetizált víz a szellemi teljesítményre. Dr. Akihiro Jamashita, a Nagojai Egyetem biológus kutatója 1985-ben fedezte fel, hogy a sejtplazmában található vas speciális formája (Fe₂Fe₃) rendkívül fontos szerepet játszik a növények növekedésében és abban, hogy a gének a sejtplazmában kifejthessék hatásukat. Dr. Akihiro szerint a sejtmag és a sejt között közvetítő ún. messenger RNS vas­molekulák segítségével működik. Ez a növények esetében azt jelenti, hogy teljesen azonos rügyből a növény – megfelelő genetikai utasításra – levelet vagy virágot képes növeszteni.

E felfedezés előtt a Nagojai Egyetem kutatói 1964 óta a sejtplazma víztartalmának szerepét vizsgálták. Arra a következtetésre jutottak, hogy a sejtben található víz dönti el, hogy az adott szervezet egészséges-e, van-e elegendő bioenergiája. Mindeme szabályozó mechanizmusokban nyilvánvalóan komoly szerepet játszik a fentiekben említett vasmolekula. Jamashita a felfedezésen elgondolkodva szerkesztett egy berendezést, amelybe olyan kerámiát helyezett, amely tartalmazza a sejtekben fellelt vasmolekulákat. A kerámia a japán hegyekből származik. A készülékbe vezetett víz előbb több tisztítószűrőn, majd a speciális kerámiarétegeken áramlik keresztül, miközben energiával töltődik fel. A készülék elvét felhasználva többféle vízenergetizáló készüléket készítettek, majd megalapították a Pi-Water Inc. céget. 1985 óta a világ számos országában forgalmazzák a Japánban szabadalmazott készüléket és a segítségével gyártott vizet. A pí-víz kezelés során sikerült kiküszöbölni minden víztisztítási eljárás közös hibáját: a kiszűrt káros anyagok által vízben hátrahagyott ártalmas információt.

Szabó, Természetgyógyász Magazin, 2004. október (46-47. oldal)

(A Life Energy készülék részletes működési mechanizmusát lásd az Egészségkímélő ételek ínyenceknek című könyv IV. fejezetében.)

[

A víz mágneses mezővel történő kezelésének (MK) különböző felhasználási területeken folytatott vizsgálatai kb. 50 évvel ezelőtt kezdődtek, és a szerzett tapasztalatok hasznosításának igazi ideje mostanában jött el. Kezelés után a víz olyan új tulajdonságokat vesz fel, melyek eddigi ismereteink szerint forradalmi és igen kedvező változásokat hoznak létre az élő szervezetekben! Pár évvel ezelőtt még csak hittük, hogy az MK hatást gyakorol a vízre. Ma már ezen túl vagyunk, hiszen a változások egész sora mutatható ki műszeresen. A közlemények megállapítják, hogy a mágneses kezelés hatásosságának egyik alapfeltétele, hogy a víznek legalább 100 ppm oldott ásványi sót kell tartalmaznia. Ennek a feltételnek azonban bármelyik hálózati csapvíz megfelel.

A kísérletek során dr. Lin vizsgálatai azt mutatták, hogy a kezelt vízzel öntözött dinnyeföldön 11,74%-ról 14,14%-ra nőtt a gyümölcs cukortartalma, és a dinnyék mérete is nagyobb lett. A legfeltűnőbb változást azonban mégis a növények alkatán tapasztalták. A kezelt vizes példányok lombja sötétebb színűnek, egészségesebbnek, fényesebbnek látszott és kevésbé mutatkoztak az öregedés jelei. Az exportképes terméshányad a korábbi 34,1%-ról 56,7%-ra nőtt. A kezelés megnöveli a víz oldóképességét, és az öntözőberendezések csöveiben megszünteti a vízkőlerakódást, valamint az algaképződést. A floridai Immokalee-ben dr. Everett a Sunny szabadföldi paradicsomfajtán végzett kísérleteket. A fóliával takart, kiemelt ágyásokba ültetett töveket mágnesesen kezelt vízzel, csepegtetve öntözte. A 12,5%-os termésnövekedésnél is meglepőbb volt az a felismerés, hogy a kezelt vizes növények levelében kevesebb a kén, a mangán, a réz és a cink, termésében pedig alacsonyabb a foszfor, a magnézium, a kalcium, a kálium, a réz, a mangán és a cink koncentrációja; de mindegyik tápelemből megfelelő mennyiség állt rendelkezésre. Egy gránátalma ültetvényen – melyet ugyancsak mágnesesen kezelt vízzel öntöztek – az korábbiakhoz képest feleannyi műtrágyát használtak, mégis rekordtermést értek el. Ráadásul a szüretet két héttel korábban kezdhették, mint az előző években.

A víz mágneses kezelése és annak fogyasztása az emberi és az állati szervezetben is rendkívül pozitív hatást vált ki. Ezt bizonyítja a „Hetek Nemzetközi Műhelyének” közleményében található jelentés, melyet 1985-ben hoztak nyilvánosságra Pekingben, a ritkaföldfém-kobalt permanens mágnesekkel és azok alkalmazásaival foglalkozó nemzetközi szimpóziumon. A sanghaji Tong Ren kórházban 7 orvosból alakult egy csoport, amely több mint 400 emberen végzett vesekő- és nyálkő­gyó­gyító kezelést. A betegek semmiféle gyógyszeres kezelést nem kaptak, csupán mágnesesen kezelt vizet kellett inniuk minden nap. A jelentés szerint a gyógyítás hatékonysága a vesekő kezelésénél több mint 70%, a nyálkő kezelésénél pedig több mint 93% volt.

Szilágyi Szilárd okl. gépészmérnök, Természetgyógyász Magazin, 2004. október (45. oldal)

[

Rendeletben tiltotta be a szolárium használatát 14 éven aluli gyermekek számára Kalifornia állam kormányzója. A tiltás indoka, hogy szakértői vélemények szerint a szoláriumozás terjedő divatja is hozzájárul a bőrrákos esetek gyakoribbá válásához, és a gyerekek köztudottan érzékenyebbek a Napból és a szoláriumokból érkező ultraviola (UV) sugárzásra. Az Arnold Schwarzenegger által most aláírt rendeletet Kalifornia törvényhozói májusban fogadták el. A rendelkezés megsértői 2500 dollárig terjedő büntetésre számíthatnak. A tiltás nemcsak a legfiatalabbakat érinti: a 14-18 év közötti fiatalok kizárólag írásos szülői hozzájárulással látogathatják a szoláriumokat.

A kaliforniai tilalom az első, de minden bizonnyal nem az utolsó a hasonló korlátozások sorában. Egyre több olyan tudományos eredmény kerül nyilvánosságra, amely felülbírálja a korábbi, a szoláriumozás ártalmatlanságát sugalló feltételezéseket. A bőrt károsító UV-sugárzás három komponensből – az UV-A, UV-B és az UV-C sugárzásból – tevődik össze. Az UV-B és UV-C sugárzás káros, rákkeltő hatásai a kutatók számára egyértelműek, az UV-A -ra vonatkozó vélemények megoszlanak. A legtöbb szolárium egyedül az UV-A tartományban sugároz. Egyre valószínűbb, hogy ez a fény sem veszélytelen: áthalad a bőr felső rétegein, és a mélyebb rétegekben elváltozásokat okoz, gyorsítja a bőr öregedését (a ráncosodást, illetve a víztartalom elvesztését), és szintén növeli a bőrrák kockázatát. A szoláriumból érkező sugárzásnak egyedi (káros) jellemzői is vannak, amelyek szintén összefügghetnek a rák kialakulásával. A baltimoore-i John Hopkins Egyetemen végzett vizsgálatok például bebizonyították, hogy 2 héten belül 10 szoláriumozás után az immunrendszer működése jelentősen visszaesik, és a szervezet nem ismeri fel többé a káros antigéneket. Ha daganatképződés indul be, akkor a szervezet nem védekezik a kóros folyamat ellen.

A gyerekek veszélyeztetettsége azért nagyobb a többi korosztályénál, mert az ultraviola sugárzás bőrkárosító hatásai az egész élet során összegeződnek – aki korán kezdi, lényegesen nagyobb sugáradaghoz jut. Andrew Tannahill, a skóciai egészségtani intézet igazgatója szerint a heti szolárium­használat a normális ultraviola sugárzás hatszorosának teszi ki az emberi testet, így aligha valószínű, hogy egészséges lenne. Eddig a jogalkotók mégsem léptek fel a jelenség ellen, ami annak tudható be, hogy a szoláriumgyártók és -üzemeltetők az egészségipar egyik legerősebb lobbicsoportját alkotják, és az ágazat jelentős munkaadónak is számít. Így a korlátozások esetleg elbocsátásokhoz vezethetnek ebben a gazdasági ágazatban. Magyarországon – az általunk megkérdezett bőrgyógyá­szok szerint – nincsenek hivatalos ajánlások a fiatalok szoláriumozásáról. Ennek ellenére egyre több szakértő tanácsolja el a gyermekeket a szolárium használatától, részben a tudományos eredmények miatt, részben elővigyázatosságból.

Munkatársunktól, Népszabadság, 2004. szeptember 29. (23. oldal)

[

25 éves praxisom alatt mindig fontosnak tartottam a holisztikus szemléletet, igyekszem minél több szempontot figyelembe venni betegeim gyógyítása során. Egy természetgyógyász barátom tanácsára kezdtem el a gyakorlatban alkalmazni és javasolni pácienseim számára is a vércsoportok szerinti életmódot és táplálkozást. Azóta mindenki vércsoportját feljegyzem, s e téren is megfigyeléseket végzek, így gyakran már belépéskor nagy valószínűséggel meg tudom állapítani, kinek milyen a vércsoportja. Igen nagy eltérést tapasztaltam a különböző vércsoportúak viselkedésében, vérmérsékletében és mozgásigényében. A „0” vércsoportúak normális esetben igen mozgékonyak. Ha dühösek, akár „a tányért is földhöz csapják” persze jobban teszik, ha inkább futnak egy kört, mert náluk a feszültség az izmokban koncentrálódik, tehát csak testmozgással tudják levezetni. Számukra nagyon fontos a húsevés, nem is mondanának le róla semmiképp. Mindez érthető, hiszen az ő vérük az egyetlen, amely egyáltalán nem tartalmaz fehérjét.

Az „A” vércsoportúak feszültsége jól oldható meditációval, nekik igazán érdemes ezt megtanulni! Egyébként leginkább ők alkalmasak a vegetáriánus táplálkozásra, mivel az ő vérüknek a legmagasabb a fehérjetartalma. Érdekes megfigyelni egy „A” és „0” házaspárt. Az „A” vércsoportú sokszor nem érti, hogy „0”-ás párja miért nem fér soha a bőrébe, miért akar folyton menni, utazni, miközben ő olyan jól megvan az otthon megszokott nyugalmában. Az is érthetetlen, miért követel a másik minden étkezésre húst, ami nélkül „állítólag” semmit nem ér az ebéd. Sok-sok vita elkerülhető, ha tisztában vannak azzal, hogy egyikük sem összeférhetetlen, csak a vércsoportjuk eltérő, s így tudatosan alakíthatják ki a szükséges kompromisszumot.

A vércsoportok és a betegségek kialakulásánál is lehet némi összefüggést találni, bár ez igen összetett kérdés. Az „A” vércsoportú egyén hajlamos a rágódásra, az önemésztésre, ezzel akár degeneratív betegséget (pl. rákot) is „kialakíthat” magának. Ugyanakkor a „0” -ás annyira feszült tud lenni, hogy ezzel magas vérnyomást és gyomorpanaszokat is előidézhet magának. Manapság központi kérdés a túlsúly, a fogyókúra. Sokaknak csalódást okozhat, hogy ugyanattól a csodás recepttől egyeseknek sikerül lefogynia, másoknak viszont egyáltalán nem. Tapasztalatom szerint ez is nagyban függ a vércsoporttól. Míg az „A” vércsoportúaknál a növényi olajok, a szójás ételek, a zöldségek és az ananász kecsegtetnek eredménnyel, addig a „B” vércsoportúaknál a fogyást a tojás, az alacsony zsírtartalmú tejtermékek és a zöldségek segítik elő. Az „AB”-s csoportnál a sikert a tofu, a tengeri halak, az alacsony zsírtartalmú tejtermékek, a zöld levelű zöldségek és az ananász ígérik. Végül a „0”-ások számára az elengedhetetlen vörös húsaik mellett, a tengeri halak és hínárok, a kelkáposzta, a spenót, és a brokkoli, valamint a jódozott só fogyasztása hozhatja meg a kívánt eredményt.

Minden páciensem kap egy táblázatot, amely a számára jótékony, semleges és a kerülendő ételeket, italokat tartalmazza. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy ha valaki a számára megfelelő táplálékot kapja, kevésbé fáradékony, jobban tud koncentrálni, s ezekből az ételekből kevesebbtől is jóllakik. A jelenséget azzal magyaráztam, hogy a vércsoport egyfajta program, az étel pedig egyfajta energiát szolgáltat a szervezetnek, s amennyiben a programnak megfelelő energiát visszük be, az jól hasznosul. Ha viszont azzal ellentéteset, akkor az nem biztosít megfelelő energiát, sőt a szervezet erőtartalékát veszi igénybe ahhoz, hogy valahová félretegye, elraktározza a nem kívánatos anyagot (pl. a zsírszövetekbe, az érfalakra, az ízületekbe), s már kezdődhetnek is a különtörő civilizációs betegségek (elhízás, érelmeszesedés, reuma, magas vérnyomás, stb) kialakulása.

Betegeim nagy része gyermek. A gyakori felső légúti hurutoknál például a homeopátiás szerek mellett a „0” -ás vércsoportúak esetében a tej és a tejtermékek, „A” vércsoportnál a tehéntej elhagyását is javasolni szoktam, bár sokszor nehéz meggyőzni a szülőket arról, hogy nem a tej vagy a kakaó a legfontosabb táplálék. A csecsemők legfontosabb tápláléka viszont – vércsoportjuktól függetlenül – az anyatej, ilyenkor az anyuka kapja saját vércsoportjának megfelelően a táplálkozási útmutatót. Megfigyeltem, hogy az emberek egy része ösztönösen épp azt fogyasztja szívesen, ami a vércsoportjának megfelelő. Ez a gyerekeknél még gyakoribb, de sokat segít, ha tudják, mit miért nem szeretnek, s azt is, hogy ízlésüket, egészségüket nem a reklámok formálják a helyes irányba.

Dr. Gelléri Julianna, Paramedica, 2005. február-március (9. oldal)

[

Hosszú távon lúgosítással is el lehet távolítani a lerakódásokat a szervezetből, de egy forradalmian új módszerrel 3 nap alatt megszabadíthatjuk szervezetünket a mérgektől. A radikális béltisztító eljárás fő támogatója, Dr. Harvey Kellogg szerint: „100 000, saját magam által vizsgált bél közül csak 6% volt normálisnak mondható.” A helytelen táplálkozás, a mozgásszegény életmód, a környezeti mérgek, a túlzott gyógyszerfogyasztás krónikus betegségek kialakulásához vezet. Helytelen életvitelünk: túlzott fehérje- és szénhidrátbevitel, rosthiányos táplálkozás[81], antibiotikumok-, szteroidok szedése, stresszes életmód következtében számos emésztési problémával kell megküzdenünk. Az emésztési problémák anyagcserezavarhoz, a szervezet elsavasodásához vezetnek. Kutatások bizonyítják, hogy szervezetünk mára már nem képes megküzdeni azokkal a mérgező vegyi anyagokkal, amit nap mint nap belélegzünk, a mesterséges élelmiszerekkel elfogyasztunk. A felgyülemlett méreganyagok rossz emésztéshez vezetnek, és lerakódásokat hoznak létre a szervezetben, például a vastagbélben, majd ezek a lerakódások a bennünk élősködő paraziták melegágyává válnak. Az immunrendszer 70%-a a vastagbélben található. A vastagbél hámrétege a mérgező anyagok elleni védelem stratégiai pontja. Karbantartása egészségünk megőrzésében kulcsfontosságú.

Miért alakul ki lerakódás a vastagbélben? A vastagbélben ideális körülmények között különféle baktériumból álló bélflóra található, amelyek között szervezetünk számára hasznos és haszontalan társbérlők is fellelhetőek. A bélflóra akkor kiegyensúlyozott, ha 85%-ban szervezetünk számára hasznos baktériumokat tartalmaz. A fent említett helytelen életmód következtében a bélflóra egyensúlya felborul, egyes, haszontalan baktériumok elszaporodnak, ezáltal kiszorítják a „jó” baktériumokat. A felborult egyensúly következtében olyan gombák telepednek meg, amelyek az egészséges bélrendszerben nincsenek jelen. A betolakodók jelenléte következtében emésztési problémák lépnek fel, a tápanyagok felszívódása akadályozottá válik, s lassul a salakanyagok kiválasztása, távozása a bélcsatornán keresztül. Normális esetben 7-16 órán keresztül vándorol a béltartalom a vastagbélben. Ennek nagy részét növényi eredetű emésztetlen cellulózrostnak kellene kitennie. A rosthiányos táplálkozás következtében azonban ez az időtartam hosszabbá válik, és emiatt a bélsárban található fehérjék rothadásnak indulnak, a rostok, a szénhidrátok erjedni kezdenek. A belőlük felszabaduló bomlástermékek (indol, szkatol, krezol, fenol, polialkoholok és egyéb aromás aminok) nem csak a bél nyálkahártyáját károsítják. Felszívódva a májat, de a többi szervet, szövetet, illetve a sejtek anyagcsere-folyamatait és az immunrendszert is rongálják.

Ezzel tovább csökken az immunrendszer aktivitása, zavart szenved a folsav, a biotin, a K- és B-vitamin-háztartás, illetve felerősödnek az erjedési és rothadási folyamatok, vagyis tovább fokozódik a mérgező hatású anyagok termelődése és felszívódása. Az így létrejött önmérgezés következményei lehetnek az állandóan visszatérő fertőzések, gyulladások, különféle bőrbetegségek, magas vérnyomás, migrén, allergiák, májbetegségek, krónikus fáradtság, a koncentrálóképesség csökkenése, depresszió és szorongásos állapotok. Egy átlagember szervezetében felhalmozódott káros anyagokkal teli bélsárlerakódás mennyisége 3-18 kg (!) is lehet. Honnan tudjuk, hogy itt az ideje megszabadulni a bélsárlerakódástól, a testünkben felgyülemlett méreganyagoktól, parazitáktól és egyéb salakanyagoktól? Az általuk kiváltott tünetektől. Itt az ideje a méregtelenítésnek, ha a következő tünetek közül egyet vagy többet észlelünk:

         1.    Krónikus fáradtság

         2.    Állandó vagy gyakori fejfájás

         3.    Ingerlékenység

         4.    Ételallergia

         5.    Bőrproblémák

         6.    Súlyfelesleg

         7.    Pókhas

         8.    Emésztési problémák

         9.    Puffadás, szélgörcs, székrekedés

     10.    Rossz lehelet, lepedékes nyelv

     11.    Aranyér

     12.    Állandó éhségérzet

     13.    Élősködők a székletben

     14.    Candidiazis

Kiknek javasolható?

Akinek az étkezésére több éve jellemző a következő ételek fogyasztása: Állati eredetű fehérjék (beleértve a tejtermékeket), kávé, tea, cukor, finomított fehér liszt, szervetlen só (finomított só), többnyire főtt, sült élelmiszerek fogyasztása, hidrogenizált zsírok, mikrohullámmal készített ételek. Továbbá aki rendszeresen fogyaszt gyógyszereket, alkoholt, ki van téve mérgező vegyi anyagok, nehézfémek egészségkárosító hatásának.

Nem javasoljuk az alábbi esetekben:

Várandós és szoptatós kismamáknak, veseelégtelenség, májműködési zavar, cukorbetegség, vékony-, illetve vastagbélgyulladás esetén és 16 éves kor alatt.

Milyen módjai vannak a vastagbél méregtelenítésének?

A vastagbél tisztítására két gyakori módszert ismernek a legtöbben. Az egyik a colon-hidroterápia, amikor a teljes vastagbelet nagy mennyiségű, megfelelő hőmérsékletű vízzel öblítik ki. A hidroterápia során azonban kimosódnak olyan baktériumok is a bélből, amelyek hasznosak és szükségesek. Ezen baktériumok visszapótlására egy külön eljárásra van szükség, ami jelentősen bonyolítja és drágítja ezt az módszert. A másik lehetőség különféle rostkészítményekkel 3-4 hét alatt kitisztítani a vastagbelet. Ennek a módszernek az a hátránya, hogy a 3-4 hét alatt sokan vissza-visszatérnek régi étkezési szokásukhoz, káros szenvedélyeikhez, ezáltal visszatáplálják a mérgeket szervezetükbe.

Mi a megoldás? A So Easy. Teljes megtisztulás három nap alatt.

A So Easy programot egy orvoscsoport fejlesztette ki Malajziában.  A világ számos országában a Távol-Kelettől az Egyesült Államokig már több mint 10 éve sikerrel működik. A termék kiváló minőségű alapanyagokból készül. A gyártási folyamat gondosan ellenőrzött. A termék több nemzetközi díjat is kapott, amelyek garantálják megbízhatóságát, a mögötte álló fejlesztőcsapat szakmai hozzáértését, s az előállítás magas színvonalát. Több szakmai fórum is a legjobb méregtelenítő eljárásnak tekinti. A So Easy termékcsalád egyedülállónak bizonyul a világpiacon. 2008-ig már 30 ezer ember alkalmazta világszerte, nagy megelégedettséggel.

Mitől egyedülálló a So Easy?

Gyors és hatékony. A So Easy a hasonló elven működő termékek közül az egyetlen, mely mindössze 3 nap leforgása alatt képes megtisztítani a vastagbelet a lerakódott bélsármaradványoktól, parazitáktól és egyéb egészségkárosító anyagoktól. Az összes többi termék esetében ehhez legalább egy hónapos kúrára van szükség. A háromnapos program egyedisége abban áll, hogy itt csakis a dobozban található élelmiszerek, ital és pép fogyasztása engedélyezett, ezzel 100%-osan kiküszöbölhető az egyéb élelmiszerek bevitele, és így a szervezet visszaszennyeződésének elkerülése is biztosított. A kizárólag gyógynövénytartalmú készítmény három lépcsőben hat. Méregtelenít – Táplál – Erősíti az immunstátuszt. Természetes hatóanyagai (olajpálmarost, Omega-3 zsírsav, búzafű, enzimek) gondoskodnak a bél tisztításáról, táplálásáról, gyógyításáról. A háromnapos program alatt semmi más vitamin vagy táplálékkiegészítő szedése nem szükséges, mivel a termék mindent tartalmaz, ami a szervezet számára elengedhetetlen. A kúra alatt a dohányzás és alkoholfogyasztás szigorúan tilos.

Hogyan kezdjük a méregtelenítést?

Az első és egyik legfontosabb lépés a méregtelenítésre való lélektani felkészülés, amikor megérett bennünk az elhatározás, hogy rendbe tegyük egészségünket, zöld utat engedve a So Easy méregtelenítő programnak. A program során nem csak a mérgektől szabadul meg a szervezet, hanem a felesleges salakanyagok is távoznak, ezáltal egészségesebbnek, fiatalabbnak, energikusabbnak érezzük magunkat. Nagyon fontos, hogy a megfelelő eredmény eléréséhez be kell tartani az előírásokat.

Testünk felkészítése a méregtelenítésre.

A program megkezdése előtt fontos, hogy csökkentsük az ételfogyasztást. Erre azért van szükség, hogy a szervezet folyamatosan hozzászokjon a megváltozott anyagcseréhez. A szervezetnek időt kell adni, hogy alkalmazkodni tudjon a változásokhoz, s elfogadja a kevesebb ételbevitelt. Ha betartjuk az egyszerű utasításokat, a változás nem terheli meg a szervezetet. Ez különösen ajánlott a magas vérnyomással, érelmeszesedéssel küzdők számára. Ugyancsak fontos a savasító ételek kerülése, mert a program előtti napokban fogyasztott savasító ételek hatására a program második-harmadik napján kellemetlen tünetek léphetnek fel, ha a vér túl savassá válik. Azok számára, akik főleg könnyű ételeket szoktak fogyasztani, háromnapos, a nehéz, megterhelő ételeket fogyasztóknak és a túlsúlyos embereknek hétnapos előkészülésre van szükségük. A hosszabb előkészülési folyamat azért is ajánlott, mert ennyi idő alatt előjöhetnek olyan problémák, amelyekre oda kell figyelni a méregtelenítés során, pl. lappangó betegségek. Az előkészülési folyamat csökkenti a negatív reakciók kockázatát, ezáltal hatékonyabbá lehet tenni a méregtelenítést.

A program sikeréhez két dolgot feltétlenül be kell tartani a felkészülés időszakában

1. szabály:

Teljesen abba kell hagyni a dohányzást, alkoholfogyasztás, kávé, tea, csili, tápanyagszegény, fagyasztott ételek fogyasztását.

2. szabály:

Kevesebb húst fogyasszunk, étkezéseink nagy részét könnyű ételek tegyék ki. Csökkentsük a zsír, só, cukor, ízesítők bevitelét.

Előméregtelenítés:

1. nap: kevés hús vagy csak zöldség fogyasztása.

2. nap: csak zöldség, gyümölcs és zabkása.

3. nap: csak zöldség, gyümölcs (alma, görögdinnye), zöldségleves és zabkása.

Méregtelenítés (3 nap)

A program elkezdése előtt konzultáljon táplálkozási szakemberrel, aki megmondja, hány nap méregtelenítést javasol az ön számára. A So Easy egynapi adagjának tartalma 2 zacskó Bio-Wheatgrass por, 2 zacskó Bio-cell, 3-3 zacskó Bio-Balance és Bio-Diet. A zacskók tartalmát a használati útmutatóban megjelölt időpontokban kell elfogyasztani. A fogyasztási útmutató és a nemzetközi tanúsítványok a http://www.vivanatura.hu weboldalról letölthetőek.

Bio Wheatgrass

Fő feladata: Segít kitisztítani, méregteleníteni a szervezetet, javítja az anyagcsere-folyamatokat és a hormontermelést. Tartalma: búzafű és enzimek. A búzafű kiegyensúlyozott tápanyagot biztosít a szervezet számára, javítja a sejtfunkciót, segít megfékezni a káros sejteket és vegyi elemeket, azáltal, hogy csökkenti a fertőzéses betegségek kockázatát. Az enzimek hozzájárulnak az emésztés helyes működéséhez, javítják a tápanyagellátást, regenerálják a sejteket.

Bio-Cell

Fő feladata: Helyreállító szerepe van, javítja az immunrendszer működését, megfelelő mennyiségű tápanyagokkal látja el a szervezetet, hozzájárulva az ideális testformához, amiről álmodunk. Nukleinsav-tartalmának köszönhetően segíti az egészséges, fiatal sejtek születését és csökkenti a kellemetlen tüneteket, amely a méregtelenítés során az energiavesztésből fakad. Tartalma: 18-féle aminosav, 7-féle zöldségkivonat, nukleinsav és Omega-3 zsírsav.

BioBalance és Bio-Diet

Fő feladata: A méregtelenítő program legfontosabb része. A lerakódott bélsár leválasztása természetes módon. Tartalma: olajpálmarost és szerves alkotóelemek, amelyek egyrészt eltávolítják a mérgeket a testből, másrészt megszabadítanak bennünket a bélfalra tapadt pangó bélsárlerakódástól.

Milyen reakciókra számíthatunk a program során?

Néhány ember esetében éhségérzet lép fel a második és a harmadik napon. Különösen azoknál, akik nem készültek fel megfelelően. Azt javasoljuk, ha csak lehet, ne fogyasszunk más ételt, mint a So Easy, fektessünk komoly hangsúlyt az előméregtelenítésre. Gondolataink tisztábbá, nyugodtabbá válnak. A látás, hallás, ízlelés és tapintás kifinomultabbá válik.

Néhány esetben a következő mellékhatások léphetnek fel, de ezek csak átmenetiek.

                   1.    lepedékes nyelv

                   2.    rossz lehelet

                   3.    fejfájás

                   4.    fáradtság

                   5.    gyomorfájás

                   6.    hosszú és bűzös székletürítés

                   7.    gyomorfájás

                   8.    hüvelyi folyás, korai menstruáció

                   9.    száraz ajkak

               10.    viszkető bőr

               11.    émelygés

               12.    hányás

               13.    hidegrázás, melegségérzet

               14.    sötét vizelet

Megjegyzendő, hogy ezek a mellékhatások együtt járnak a méregtelenítési folyamattal, s csak ideiglenesek. A méregtelenítés végén egészségesebbnek és erősebbnek fogjuk érezni magunkat.

Mit tegyünk és mit ne a méregtelenítés során?

Igyunk nagyon sok vizet (5-6 liter naponta). Fogyasszunk kevés, de magas rosttartalmú gyümölcslevet, ha éhesnek érezzük magunkat, mert ez segíteni fogja a méregtelenítő folyamatot. Legyünk kitartóak. Pihenjünk többet és lehetőleg korán menjünk aludni. Gondolatban hangolódjunk rá a programra. Kerüljük a szexuális életet és az önkielégítést. Kerüljük a megterhelő fizikai és szellemi tevékenységeket, mert a méregtelenítéshez szükségünk lesz energiára. Ne nézzünk hosszan tv-t, mérsékeljük az újságolvasást, számítógépes játékokat. Ha nem feltétlenül szükséges, ne vegyünk be gyógyszert. Az orvos által felírt – különös tekintettel a magas vérnyomásra és cukorbetegségre – gyógyszereket azonban szedjük be. A méregtelenítő program alatt nem árt kapcsolatot tartani egy táplálkozási szakemberrel. Így ha bármilyen kételyünk, kérdésünk van, azonnal szakszerű választ kaphatunk. Végezzünk kevés könnyű testmozgást, mint a jóga, de kerüljük a kimerítő és erőteljes testedzést. Az optimális hatás eléréséhez ne stresszeljük magunkat.

Méregtelenítés után:

Könnyű ételek fogyasztása javasolt legalább a méregtelenítést követő 5 napon keresztül. Az újrakezdés fő elve: Folyékony élelmiszerek, könnyű ételek fogyasztása. Normális mennyiségű, mértékletes étkezés, sok zöldség, gyümölcs, esetleg hal (a többi hús kerülendő), teljes kiőrlésű gabonából készült élelmiszerek.

1. lépés:

Folyékony élelmiszerek, mint a zabkása, zöldséglevesek.

2. lépés:

Fogyasszunk könnyű ételeket, mint a sült zöldségek, tükörtojás paradicsommal. Az ételek ne legyenek túl olajosak, sósak vagy fűszeresek. Gyümölcsöket (piros héjú alma, görögdinnye) fogyasszunk. A túlzott evéstől és a túlzott szexuális élettől azért kell távol tartani magunkat, hogy a méregtelenítésre elég energia maradjon. Az utófázis során is nagy mennyiségű folyadékbevitelre van szükség az energiaszint megtartási érdekében.

A háromnapos programot fél év múlva érdemes megismételni, de egy éven belül mindenképpen. A továbbiakban évi egy alkalommal javasoljuk a program elvégzését. Amennyiben valakinek komoly mennyiségű bélsárlerakódás terheli a szervezetét, érdemes a 3 napos programot 6 vagy 9 napig folytatni. Túlsúlyos páciensek akár 15 napig is végezhetik a méregtelenítést, mert ebben az esetben jelentős súlycsökkenés is elérhető, a szervezet folyamatos és megfelelő táplálékellátása mellett, de erről a méregtelenítés megkezdése előtt konzultáljanak táplálkozás-szakértőjükkel. Akik rendszeresen fogyasztanak gyógyszert, mindenképpen konzultáljanak orvosukkal, mert a méregtelenítés után a gyógyszer felszívódása eredményesebb, előfordulhat, hogy napi gyógyszeradagjukat csökkenteni kell.

Ha a béltraktus tiszta, testünk természetes védekező mechanizmusa normálisan működik, javul a külső megjelenés, lelkileg jobban fogjuk érezni magunkat, csökken a testsúlyunk vagy eléri az ideális mértéket. Az életminőség javul, az öregedéssel járó panaszok szintén enyhülnek. Az allergiás tünetek is csökkennek. A program után intenzívebbé válik a szaglásunk, és érdekes módon sok egészségkárosító élelmiszerre (pl. a disznózsírra) rá sem tudunk nézni többé. Étkezési szokásaink gyakran átalakulnak, több korábban megszokott ételt nem fogunk kívánni. Egyúttal csökkeni fog az alvási szükségletünk. Már 6-7 órányi alvás után is frissen, kipihenten ébredünk, és egész nap energikusak leszünk. A Green Mix 9 hatására rendeződik a vércukorszint, és a kezdeti stádiumban levő 2-es számú cukorbetegség gyakran megszűnik.

A háromnapi tisztítócsomag bruttó ára: 25 000 Ft. A háromnapos program az 50-60 kg közötti átlagsúlyú embereknél a leghatékonyabb. 60 kg felett minden 10 kg után plusz egy méregtelenítő napot kell beiktatni a kiváló eredmény eléréséhez. Tehát 60 kg fölött 10 kg-ként 1-1 nappal meg kell hosszabbítani a programot. A méregtelenítés akár 15 napot is igénybe vehet, testsúlytól függően. Előfordulhat, hogy 100-120 kg-os emberekből 15 nap alatt 18 kg lerakódott bélsár is távozhat. Ezek persze extrém esetek. Járulékos előny, hogy a So Easy használata fogyással is együtt jár, főleg a hasi tájékon lévő lerakódások korrigálódhatnak hatásosan és gyorsan. A program előtt és után két napon keresztül érdemes kombuchás ásványvizet fogyasztani. Ugyanis a szervezetünkben felszaba­duló mérgeket ki kell üríteni, és ehhez fokozott folyadékbevitelre van szükség. A kombucha[82] regenerálja a táplálkozási hibák és a túlzott gyógyszerfogyasztás következtében károsodott emésztőrendszert, bélflórát. Támogatja a szervezet öntisztító, öngyógyító képességét.

Jakab István – Természetgyógyász Magazin, 2008. július (86-88. oldalak) + So Easy kúrával kapcsolatos tapasztalatok az augusztusi számból.

[

A szervezet méregtelenítésére, a vastagbél regenerálására más készítmények is találhatók a piacon. Közülük legismertebb a Colon cleanse, a Royal detox és a Colonix, amely a Toxinout bélflóra-visszatelepítővel párosítva a kolon-hidroterápia otthon is alkalmazható alternatívája. Ezek a készítmények azonban meglehetősen drágák. Összetevőiket tekintve irreálisan magas az áruk, ezért csak kevesen tudják megfizetni őket. A kevés pénzzel rendelkezőknek sem kell azonban lemondaniuk erről a hatékony béltisztítási módról, mivel ezeknek a csodaszereknek fő alkotóeleme az indiai útifű[83] magja. Az indiai útifűmag héj külön is kapható a gyógynövényboltokban, és az ára csupán tizede az előbbi komplex készítményeknek. A hatása pedig ugyanolyan. Lebontja és eltávolítja a mérgező salakanyagokat, melyek a vastagbél redőiben és zugaiban rekedtek. A mérgek eltávolítása megszünteti a gázképződést, a felfúvódást, a refluxot, a fejfájást. A belső tisztulás külsőleg is megnyilvánul. Rendeződnek a bőr- és hajproblémák, javul a közérzetünk, energikusabbak leszünk. A tisztulás járulékos következménye, hogy csökken a hús, az alkohol és a kávé iránti vágy. A tiszta vastagbél mentes a káros baktériumoktól és élősködőktől, amelyek az ember ürüléken táplálkoznak.

Az indiai útifű magjának héja, vagyis a korpája nyúlós, zselatinszerű masszává duzzad a belekben, elősegítve a bélmozgást és a székelést. (Annyi vizet szív magába, hogy tömegének tízszeresére dagad, és ezáltal hidratált állapotba hozza az emésztőrendszert.) A nagyobb mennyiségű lágy széklet gyorsabban halad át a bélrendszeren és könnyebben ürül ki. Ezáltal kitisztítja a vastagbelet, eltávolítja, magával viszi a lerakódásokat. Magas rost- és nyálkatartalma mechanikusan izgatja a bélnyálkahártyát, szabályozza a belek mozgását. A széklet puhításával megszűnik a székrekedés, az aranyér és egyéb bélrendellenességek, pl. gombás fertőzések (candida), bakteriális fertőzések (heli­cobacter). Ezen túlmenően csökkenti a koleszterinszintet, a magas vérnyomást, és gátolja a 2-es számú cukorbetegség, valamint a végbélrák kialakulását. A perisztaltikus mozgás helyreállításával felélénkül az anyagcsere is, ami megakadályozza az elhízást. (A bélmozgás élénkülését mi is elősegíthetjük, ha a hasunkat időnként intenzíven masszírozzuk.) A fogyást elősegíti a megduzzadt útifűmag korpa által kiváltott teltségérzet is.

Reggel kell bevenni belőle 1 evőkanálnyit, 2 dl ásványvízzel keverve, éhgyomorra. Azonnal meg kell inni, mert gyorsan duzzad. Este, elalvás előtt nem szabad használni. Íze és állaga a búzadarához hasonló. Sokan nem vízzel, hanem teával keverik. Legalkalmasabb erre a célra a szennalevél tea, ami önmagában is hashajtó hatású. (A vegyszeres hashajtókkal ellentétben a szennalevél főzete mellék­hatás­mentes, nem szokik hozzá a szervezet, és nem károsítja a jótékony bélbaktériumokat.) Utána napközben sok vizet (legalább 2 litert) kell inni, mert folyadék hiányában a megduzzadt útifűmag korpa megreked a bélrendszerben, és ezáltal még súlyosabb székrekedés alakul ki. (Bőséges vízfogyasztás hiányában a duzzadásához szükséges vizet a bélrendszerből veszi fel, mely által a vastagbélben rekedt bélsár még keményebbé válik.) A kúra minimális időtartama 3 nap, de a vastagbélben évek alatt felhalmozódott lerakódások maradéktalan eltávolításához 1 hét kell. A maradékot ne dobjuk el, mert ha nem mozgunk sokat, és továbbra is rostszegény, finomított ételeket (húsokat, fehér kenyeret, süteményeket) fogyasztunk, később is rákényszerülünk az útifűmag korpa használatára.

Amiatt nem kell aggódnunk, hogy az indiai útifű a lerakódásokkal együtt a bélflórát is eltávolítja a vastagbélből. Ezt a problémát megoldja a vakbél. Ennek az orvostudomány által feleslegesnek tartott szervnek az a feladata, hogy valamely betegség által kiváltott heveny hasmenés után visszatelepítse a jótékony bélbaktériumokat a vastagbélbe. A vakbél ugyanis nem ürül ki a vastagbéllel együtt, így a betegség lefolyása után a benne levő bélsárból újra kialakul a bélflóra. A vakbélből kijutó jótékony baktériumok néhány hét alatt az eredeti mennyiségre szaporodnak. (Az immunrendszerünket alkotó baktériumok túlnyomó része a vastagbélben található, és tömegük elérheti a 3 kilogrammot is.) 500 féle baktérium van a bélcsatornában, és tömegük elérheti a 3 kilogrammot is. A bélflórát 10¹¹, azaz 100 milliárd mikroorganizmus alkotja. Összsúlyuk életkortól függően 1,5-3 kg. Részarányuk a székletben mintegy 30%.

Az ember és a mikrobák tehát szimbiózisban[84] élnek egymással. Ez normális körülmények között nem káros, sőt kifejezetten hasznos számunkra. A mikrobák ugyanis megkönnyítik az emésztési folyamatot, életfontosságú vitaminokat állítanak elő, és erősítik az immunrendszer védekezőképességét. A baktérium szó hallatán a legtöbb emberben kellemetlen képzetek támadnak. Pusztító járványok, fertőző betegségek jutnak eszünkbe. Pedig jóindulatú baktériumok is vannak. Baktériumok nélkül nem képzelhető el szerves élet. A baktériumok többsége hasznos számunkra, sőt nélkülözhetetlen. Nélkülük nem maradnánk életben. Ezt erősíti meg az a kísérlet, amelyben steril körülmények között nevelt állatok a legkisebb fertőzés esetén elpusztultak.)

[

Angliai kutatóknak sikerült elkülöníteniük azt a hormont, melynek hatására az emberek jóllakottságot éreznek. A „hármadik segítő hormon”, tudományos nevén PPY3-36 hatására egy londoni kísérlet résztvevői a többiek­hez képest egyharmaddal ke­vesebbet ettek, és már ettől a mennyiségtől is jóllaktak. Rá­adásul nemcsak az étvágy csök­kent, hanem az étkezések kö­zötti nassolás vágya is eltűnt, legalábbis addig, amíg ér­vé­nyesült a hormon hatása; A hormon olyan érzetet keltett az agyban, mintha az emberek már ettek volna.

Steven Bloom[85] kutató ezek­kel a szavakkal foglalta össze a hormon hatásmecha­nizmu­sát: Mielőtt az említett vizs­gálatra sor került volna, ang­liai és ore­goni (USA) ku­ta­tók­nak sike­rült elkülöní­te­ni­ük a PPY3-36 nevű, rövid távon ható hor­mont, amelyet a bél bizonyos sejtjei választanak ki. Ennek a hormonnak a szintje a vérben étkezések után nő meg, és két étkezés között is magas marad. A kutatók először ege­reken bi­zonyítot­ták, hogy a hormon az agy azon neu­ronjait befolyásolja, amelyek az ét­vággyal és a testsúly ellenőr­zésével füg­­g­nek össze. Ezután 12, normális test­súlyú önkén­tesnek adtak injekciót a hor­monból, illetve a placébóként működő sóoldatból. A vizsgá­lat részt­vevői két órával ké­sőbb ebédelhettek. Az eredmé­nyek azt tanúsították, hogy a hormoninjekciót kapott embe­rek egy­harmaddal kevesebb ételt ettek, és további 12 órán át kevésbé érezték magukat éhesnek, mint általában. Ez idő alatt nem vágytak nasso­lás­ra sem.

Korábban a tudományos kí­sérletek­ben a figyelem első­sor­ban a grelin ne­vű hormonra össz­pontosult. Ezt a gyomor sejtjei termelik, és étvágyfokozó hatása van. Ismeretes, hogy a hasnyálmirigy által termelt inzulinnak a test zsírrak­tá­raira gyakorolt hatása a PPY3-36 hor­montól eltérően, hosszú távon érvé­nyesül. Az elhízás legalább 30 millió embert érint világszerte, és olyan-„civilizációs” bajok komoly kockázati tényezője, mint a stroke (agyvérzés), a szívbetegségek, a diabétesz (cukor­betegség) és a rák. Szakértők a mos­tani eredményekkel kapcsolatban óva­tosságra intenek. Felhívják a figyel­met arra, hogy az említett hormon a szervezet más fontos szabályozó rend­szereire is befolyással lehet, ezért szá­mos további vizsgálat­ra, és több évre lehet szükség, mielőtt a PPY3-36 -ból fogyókúrás gyógyszer lesz. A dolog fontosságát azonban minden­kép­pen jelzi, hogy a különféle fogyókúrás módszerek és a fogyást segítő étrendkiegészítők piaca már most is több milliárd dolláros forgalmat bonyolít le.

[

A Kínából származó gyógyteáknak, gyógynövény-keveré­kek­nek gyakran nem kívánt, esetenként végzetes mellékha­tá­sai vannak – írta a Der Spiegel. Így például két brit nő elmúlni nem akaró ekcémaszerű bőr­pir­osodások el­len használt kínai gyógyteát, mégpedig sikerrel. Már ami a foltokat illeti, amel­yek szépen eltűntek, a két nő azonban le­soványodott, és egy­re rosszab­bul érezte ma­gát. Mi­re kór­házba kerültek kiderült, hogy a gyógy­tea mel­lék­hatásaként ve­sé­jük jóváte­he­tetlenül károso­dott, és csak a művesére csat­lakoztatás men­tette meg őket a haláltól. Ha­sonló esetek történ­tek pár éve Belgiumban, ahol 100 fiatal nőnél léptek fel re­umás pa­naszok. Közülük 35-öt kellett azonnal dialízisben ré­szesíteni, akik közül ma már 29-en do­nortól kapott új ve­sével élnek. A hölgyek mindegyike egy kar­csúsító pirulát sze­dett, ame­lyik­ben erősen mér­­gező kí­nai gyógy­növény is volt. Más ha­sonló ese­tek is tör­tén­tek, töb­bek között magá­ban Kínában. Az esetek igen nagy része azonban titokzatossága folytán rejtve maradt.

A kínai gyógy­növénykészí­tményekkel az a fő probléma, hogy azok összetevőinek arányát nem határozzák meg szigorúan, mint például a gyári készítésű gyógyszerek esetében. Ugyanazon gyógy­készítmény hatóanyagtartalma a hatástalantól a mérgező adagig terjedhet. További veszély a felcserélhetőség, ugyanis Kína egyes részein ugyanazon név alatt gyakran különböző növényeket tartalmazó készítményeket érte­nek. Ezenkívül sok a készít­mé­nyekben a szennyeződés, ami akár nehézfém is lehet. Amikor az ország gazdasági vezetői rá­ébredtek arra, hogy a gyógy­nö­vénykészít­mények jelentős va­lu­ta­forrást jelenthetnek, ösztö­nözni kezdték a növényalap­anyagok termesztését. A jobb terméseredmények érdekében pe­dig bőségesen vegyszerezték az ültetvényeket. A szakszerűtlen szárítás és tárolás során sok gyógynövény gombákkal fertő­ződik. Németországban, egyes gyógyteákban még kátrány­anya­gokat is találtak, egyértelmű je­leként annak, hogy a gyógynövényeket a forró napon meg­olvadó aszfaltutakon szárí­tot­ták. Egy, a kínai gyógynövények al­kalmazására szakosodott német cég 1996. óta megvizsgáltatja a Kínából származó készítmé­nye­ket. Már az első mérési ered­mények riasztóak voltak: 139 tételből 34 (24,5%) bizonyult meg nem felelőnek.

[

A magnetopresszúra kiválóan alkalmas a ma már népbetegségnek mondható krónikus székrekedés megszüntetésére is. A mozgáshiány, a rostszegény táplálkozás, az élvezeti cikkek mértéktelen fogyasztása következtében alig van olyan ember a világon, akit ne gyötörne a székrekedés, az arany­ér. A széklet besűrűsödésén nem segít a fokozott folyadékbevitel, mert a víz a vizelettel távozik, nem ke­rül a végbélbe. A végbélből történő fokozott vízkiválasztás csak a bioenergia szintjének megváltozatásával állítható le. Többnyire energiaelvételre van szükség az emésztéssel kapcsolatos meridiánokból. Hogy pontosan melyikből, azt csak kísérletezéssel lehet meghatározni. Mivel nem látunk bele a testünkbe, és egyelőre olyan lencse, kamera sem áll a rendelkezésünkre, amellyel láthatóvá válnának a meridiánjaink, próbálgatással keressük meg a megfelelő pontokat.

A keresést kezdjük a végbélre legnagyobb hatást gyakorló kormányzó vezetékkel. A mágnesrúd Yang energiát kisugárzó (fehér) végét nyomjuk a farkcsont alatti 1-es pontjához, és tartsuk ott legalább 10 percig. Az energiaelvétel hatására a szervezet folyadékot küld a végbélbe, amely olyan hatást vált ki, mint egy beöntés. Ezt a jelenséget nem a mágneses töltés váltja ki. A szervezet normál székelés esetén is vizet juttat a végbélbe, hogy megkönnyítse a kiürítését. Ez a fiziológiai folyamat olyan intenzív, hogy virágporallergiásoknál orrváladék-képződést is kiválthat. A mágneses kezelés csak ezt a folyamatot indítja el, teszi gyakoribbá. A hashajtó (pl. a ricinusolaj) is ezt teszi, de ez a szer nem helyileg hat, hanem végigmegy az egész bélrendszeren, és viszi magával a bélflórát is, az emésztést elősegítő hasznos baktériumokkal együtt.

Ha a remélt eredmény néhány órán belül nem következik be, sőt a székrekedés súlyosbodik, ne essünk kétségbe. Másnap fordítsuk meg a mágnes­rudat, és most adjunk be energiát. Az emberek szervezete nem működik egyformán. Van, akinél energiatöbblet, másoknál energiahiány váltja ki a fokozott vízkiválasztást a végbélben. Amennyiben a kormányzó vezeték stimulálása nem vezet eredményre, próbálkozzunk a vastagbélvezeték 2-es vagy a gyomorvezeték 25-ös és 45-ös pontjaival. Valamelyik pont kezelése meghozza a kívánt eredményt. Nem lesz többé szükségünk hashajtóra, ami tönkreteszi a bélflóránkat, és legyengíti az immunrendszerünket. A legcélravezetőbb eljárás azonban az egészséges táplálkozás, a húsevés, a fehérkenyér-fogyasztás, a dohányzás és az alkoholfogyasztás abbahagyása, valamint a napi rendszeres mozgás. A betegségeket ugyanis nem orvosolni, hanem megelőzni kell.

A magnetopresszúra kiválóan alkalmas a húgyhólyag hiperaktivitásának megszüntetésére is. Az inkontinencia (vizelettartási nehézség) a népesség 40-50 százalékát érinti. Főleg az idősebb korosztály szenved miatta. Sokan annyira szégyenlik a betegségüket, hogy orvoshoz sem fordulnak. A hiperaktív hólyag szindróma által okozott kellemetlenségek nagyon hasonlítanak a felfázás, illetve a fertőző húgyhólyaggyulladás okozta tünetekhez. Csípő, sürgető vizelési inger, és a napi ötszöri helyett 2 óránkénti vizeletürítés. A vizelet mennyisége sokszor még az 1 decilitert sem éri el, pedig a húgyhólyag befogadó kapacitása átlag 0,5 liter. A beteg éjszakánként is felkel. A hólyag túlérzékenysége hatásosan a vesemeridián 1-es pontjának stimulálásával csökkenthető. Vagy a bal, vagy a jobb talpunk kezelése kiváltja a kívánt hatást. Jelen esetben többnyire energiabeadásra van szükség, amit itt a szedáló pontból való energiaelvétellel érhetünk el. Ez azonban egyéntől függően változhat, ezért a probléma súlyosbodása esetén fordítsuk meg a mágnesrudat, és vonjuk ki a felesleges energiát a bal-, illetve a jobb oldali vesemeridiából. Sokat segít a húgyhólyag-meridián stimulálása is, mely legegyszerűbben a 67-es tonizáló ponttal végezhető el. Férfiaknál a prosztata vizeletvissza­tartó képességét nagyban növeli a befogadó vezeték 2-es és 3-as pontjának kezelése is. Kellő türelemmel kigyógyíthatjuk magunkat ebből a társkapcsolatainkat is nehezítő, sőt sok esetben lehetetlenné tevő betegségből. Ráadásul ez a módszer semmibe sem kerül. A néhány száz forintért megvásárolt mágnes­rudat életünk végéig használhatjuk. A gyógyulás pedig mellékhatás-mentes. A magnetopresszúrás kezelés és a mágnesrúd beszerzési módja az „Ezoterikus körkép” I-II. és V. fejezeteiben található.

[

A gyógyszerbiznisz éves fogalma világszinten mintegy 700 milliárd dol­lár. Szinte felfoghatat­lan összeg. Azt már csak elképzelni  is rossz, hogy ezt az ös­szeget különböző pirulá­kat tucatszámra magukba tömő, végsőkig elkesere­dett emberek hordják a kar­tellekbe tömörült társasá­gok bankszám­láira. Tragi­kus ezeknek az emberek­nek a megtévesztettsége, hiszen egyre nyilván­valóbb, hogy a szintetikus gyógysze­rek korántsem nyújtanak megoldást betegségeink­re, sőt igen gyakran ép­pen ellentétes hatást vál­tanak ki, mint amit remé­lünk. Olvasták már bár­melyik gyógyszer ismertetőjét? Elszörnyedtek már azon, hogy egy­-egy pirula milyen rom­bolásra képes az emberi szervezetben? Azt hihet­nénk, hogy a gyógyszer­ipar egy elképzelhetetle­nül precíz, szinte már tö­kéletes gépezet, amely ki­zárólag olyan termékeket gyárt, melyek tényleg gyógyítanak, az pedig, hogy esetleg, még betegebbé tesznek, egyenesen el­képzelhetetlen. Sajnos, ennek éppen az ellenke­zője igaz. A tájékoztató alján kisbetűkkel feltüntetett várható mellékhatások listája már felületes olvasás során is döbbenetes, ám egyes készítmények be­szedésével járó esetleges következmények egyene­sen horrorisztiku­sak! Lás­suk pél­dául a Leponexet, amely hangulatjavító szer, általában enyhén depressziós betegeknek javasol­ják. Nos, lehet hogy rossz kedvünk, a pirulának hála egyszeriben elszáll, ám nem árt számolnunk azzal, hogy a nagy vidám­ság közepet­te krónikus fehérvérsejt-süllyedés, leu­kémia, vérrák, agykárosodás és – kapaszkodjanak meg! – hirte­len halál is bekövetkez­het. Felfoghatatlan? Való­ban az. Adott egy kedély­javító szer, amelyet gyógyszernek mernek  nevezni, a tájékoztatóján pedig 36 olyan  súlyos mellékhatás felso­rolása olvasható, melyek  között ott szerepel a halál is...

Körösztös György – Hihetetlen, 2008. május, 9-13. oldalak (részlet)

[

Sajnos az egyik legfontosabb kínai belgyógyászati kórmegállapító módszer, a nyelvdiagnosztika a nyugati orvoslásban még mindig nem nyert teret. E több ezer éves múltra visszatekintő távol-keleti módszer gyakran a legvilágosabb mutatója a szervezetben lévő diszharmóniának. A normál nyelv rózsaszín és kissé nedves, nem túl hegyes, s nem túl lekerekített. Kevés bevonat látható rajta, mozgékony és hajlékony. Ha a nyelv a betegség alatt is normál színű, ez annak a jele, hogy az energiaáramlás és a vérkeringés nem „sérült meg”, így a prognózis kedvező. Energia túlsúlyos nyelv: „Yang jellegű” beteg­ségnél a nyelv merev, sötétvörös vagy piros színű, feketés árnyalatú, repedezett, tüskés „fogbenyomatokat” nem találunk az oldalán, kiöltése pedig határozott, erőteljes. Energia hiányos nyelv: „Yin jellegű” betegségeknél a nyelv petyhüdt, sápadt, bevonata sárgás, nedves, a nyelv szélén fogbenyo­matok látszanak, kiöltése gyenge, határozatlan. A nyelv egészének színe mutathatja az egyes működési körök meg­betegedéseit is. Vörös nyelv: Szív – Vékonybél, Fehér nyelv: Tüdő – Vastagbél, Zöldes nyelv: Máj – Epehólyag, Sárga nyelv: Lép (has­nyálmirigy) – Gyomor, Feketés nyelv: Vese – Húgyhólyag és nemi működési rendszer funkciózavarait.

A nyelv bevonata, lepedéke: a keleti diagnosztika szerint a Lép (has­nyál­mi­rigy) tevékenységéből származik, és az emésztőrendszer álla­potát tükrözi. A vastagságban, színben, minőségben változatos lepe­dék bevonhatja a nyelv egész felszínét, vagy csak egyes területeit. Egészséges embernél sűrűsége állandó, vé­kony; nedves, fehéres színű. A nyelv középső részén lehet kissé vastagabb, de a nyelv alapszíne átlátszik rajta. Néhány gyakoribb lepedékfajta: A vékony le­pedék lehet normális, de betegség alatt hiányállapotot jelez. A vastag lepe­dék valaminek a túlsúlyára utal. A nyirkos lepedék a Yang energia hiá­nyára vagy a test belső melegére utal. Az úszó-mozgó lepedék esetén gyenge a Lép (has­nyálmirigy) és a Gyomor ener­giája. A sárga, száraz bevonat a be­lek, il­letve a gyomor hőségpangását jelzi. (Dohányzás és rendszeres alko­hol­fogyasztás hatására betegség nélkül is sárgás-szürkévé válhat a lepedék.) A térkép nyelv valójában hámló nyelv, ahol a be­vo­nat egy része, illetve egésze leválik, utóbbi esetben „sima” vagy „tükör” nyelv jön létre. Mindkét eset a szervezet védekező energiáinak, immunrend­szerének és a Yin-energiának a nagy­fokú hiányát jelzi.

A nyelv mikrorendszere: A nyelv testén ugyanolyan mikrorendszer ta­lálható, mint a fülkagyló belső részén, vagy a tenyéren és a talpon, tehát híven tükrözi a belső szervek állapotát. Ábránk szemléletesen mutatja az egyes szervek „tükörképének” elhelyezkedését a nyelven (pl. a szív a nyelv csúcsán, stb.) A nyelv tisztítása: A régészeti leletek tanúsága szerint az ősi kul­tú­rákban (pl. Indiában, Dél-Ame­ri­kában) a szájhigiénia rendkívül fontos volt, s ehhez speciális nyelv­tisztító esz­közöket is alkalmaztak. Az indiai jógiknál a testi-lelki megtisztulás egyik fázisa – manapság is – a nyelv reggeli tisztítása. Az Egyesült Álla­mokban vég­zett klinikai vizsgálatok kimutatták, hogy a szájüregi problémák egy részének (pl. szájüregi pH-eltolódás, krónikus íny­gyulladás stb.) kialakulásáért a nyelv­lepe­dék a felelős, sőt az esetek 85%-ában a kellemetlen szájszag hátterében is a nyelvlepedék szerepel kórokként. Megállapították, hogy az éjszakai méreg­tele­nítés során a szervezet a toxinok egy részétől a nyelven ke­resztül szabadul meg. A nyelvlepedék kialakulását elősegítik a modern táplálkozási szokások, a rágás hiánya, a pépes, „túl feldolgozott” élelmiszerek, és a tartós savas vegyhatás is. Mechanikus tisztítás nél­kül a lepedék és annak mérgezőanyag-tartalma, a napi táplálkozás során rend­szeresen visszakerül a tápcsatornába. Így az egyszer már kiválasztott toxinok, visszamérgezik a szervezetet. A reggeli fogmosásnál tehát mindig tisztítsuk le a nyelvünket is a fogkefével vagy egy élére fordított kiska­nállal, esetleg egy fakéssel!

Dr. Csiszár Róbert, Paramedica, 2005. február-március (14. oldal)

 

Az ezotéria lejáratói

 

Az „Ezotéria kivitelezése” IV. fejezetében átfogó képet kaptunk az ezotéria lejáratásáról. Most bemutatunk néhány esetet a szélhámosságok bő tárházából:

 

Ø        Külvárosi panelrengetegben keresem a hipnotizőrt, akihez 2 hét várakozás után jutok el. Kitérdelt tréningnadrágos asszonyság nyit ajtót, és vezet át az állott ételszagú nappalin. A homályos hálószobában ágyra fektet, meggyújtja a gyertyákat, és mint egy imamalom, ismeretlen nyelven duruzsol. Elkezd fájni a fejem, résnyire nyitom a szemem, és felfedezem az ételmaradékokkal, piszkos poharakkal zsúfolt asztalt. Hipnotizőrömre nézek, aki már transzállapotban lehet, mert súlyos testéből egércincogásszerű vékony hangon dünnyögi, hogy ő egy angyalka, aki a felhők fölé fog repíteni. Elképzelem amint a kövér, izzadságszagú, mackóruhás angyal szárnyain suhanok a mennyország felé, és elnevetem magam. Hipnotizőröm megsértődik, és ítéletet hirdet: nem vagyok még elég érett a transzhoz. Majd ha már fejlődtem, jöjjek újra, de a foglalkozásért fizessem ki a hétezer forintot.

Izing Klára, Nők Lapja, 2004/46. szám. (52. oldal)

[

Ø        15 évvel ezelőtt, a harmadik szülésem után kezdődött az egészségügyi kálváriám. Azóta küszködöm derék- és gerincfájdalommal. Mivel jól tűröm a fájdalmat, a legtöbb orvos sokáig nem vette komolyan a panaszaimat. Ezért a természetes gyógymódok felé fordulva igyekeztem visszaszerezni egészségemet. Előadásokra jártam, jobbnál jobb csodaszereket és módszereket próbáltam ki, szakértőkkel konzultáltam. Szinte valamennyi módszernek volt pozitív hatása, de mind sok pénzbe került, és egyik sem hozott tartós eredményt. A véletlen úgy hozta, hogy amikor már nem kerestem újabb gyógyítókat, akkor találkoztam egy „igazi” parafenomén természetgyógyásszal. Alig kezdtünk el beszélgetni, sorolta a betegségeimet, melyik testrészemnél vannak gondok, hol mi fáj (volt néhány nőgyógyászati műtétem). Gyakorlatilag mindent eltalált, még azokat a bajokat is, amelyekről én sem tudtam. Mintha belém látott volna. A fiammal közösen kezdtünk el hozzá járni, mivel neki is vannak egészségügyi problémái, és nélküle nem tudtam volna kifizetni a kezelések költségét. Állapotfelmérés, csontkovácsolás, szellemsebészet, akupunktúrás kezelések, javasolt étrend-kiegészítők, Dávid csillag az ágyam alá, méregtelenítő mézes kezelés, tanácsadás, stb. Mindez kedvezményes áron is egyhavi munkabérnek megfelelő összegért. Nem is lenne sok, ha most táncolva mondhatnám: meggyógyultam. De nem gyógyultam meg! A természetgyógyász előre megmondta: egy darabig rosszabb lesz, mint volt. Igaza lett, már felkelni is alig tudok. Az ő tudománya sem ér semmit! Hogyan higgyek ezután annak, aki azt mondja: meggyógyít?

 

Ø        Azért jelentkeztem be egy vizsgálatra, mert a körmeim formátlanokká váltak. Mindegyik úgy néz ki, mintha le akarna válni az ujjamról, szinte már semmi sem tartotta őket. Egy életmódházba mentem el, egy nagyon kedves idős úrhoz. Elővette a „varázspálcáját”. Függőlegesen, fentről lefelé végighúzta előttem, és valójában semmi különöset nem állapított meg. Annyit mondott, hogy hány százalékosan működik a tüdőm, a szívem, stb. Vesehomokom van, de alapvetően jól működik a szervezetem. A vállaimban stresszt érez, ezt masszázzsal lehetne enyhíteni. Meg is masszírozott, egy kellemetlen szagú, de valóban lazító hatású kenőccsel. Ezután gyógyhatású készítményeket szedegetett elő a táskájából, és csak azt láttam, hogy összegeket ír egy lapra. 17 ezer forintnál állt meg a számla. Ennyit kellett fizetnem az immunerősítőkért, és a kezelésért. Aznap az utolsó páciens voltam, a természetgyógyász meg is jegyezte, hogy elfogytak a pirulái. Lopva kifigyeltem a füzetét, mindenkinek ugyanazokat a szereket adta, ugyanannyiért! Gyakorlatilag semmilyen egyedi problémát nem orvosolt! Az ár azért is meglepett, mert előtte azt ígérték 5 ezer forintba kerül az egész. Mindenesetre elhoztam a sok vitamint, lelkiismeretesen be is szedtem, de a körmöm még mindig ugyanolyan.

 

Ø        Szívbetegségem miatt mentem el a környék egyik sztár természetgyógyászához. Vittem magammal a férjemet is, akinek mindene fájt, folyton általános rosszullétre panaszkodott. A „szakember” ingával diagnosztizált, majd azt mondta, hogy „nekem nem megfelelő gyógyszereket adtak az orvosok, az egyikre kifejezetten rosszul reagál a szervezetem, azt ne szedjem tovább”. Helyette egy teakeveréket adott. A férjemnél energetikai gondokat diagnosztizált. Ezután mindkettőnknek adott energiát. Ehhez egyenként egy kezelőágyra kellett feküdnünk, miközben ő a fejünk mellé állt. Csukott szemmel csak annyit éreztem, a kezét mozgatja a testem fölött, közben álmosító hangon mormolt maga elé: „Egyre forróbb a teste, érzi ahogy a gyógyenergia áramlik belé.” Valóban éreztem, ahogy forrósodom. A természetgyógyász szerint még legalább 10 kezelésre van szükségünk, de mivel mindkettőnknek kell energia, jobban járunk, ha megveszünk egy speciális bioenergia-átadó gépet. Ezt az ágyunk mellé kell tenni, és alvás közben feltölti az energetikai rendszerünket. A szerkezet ára (amely csak egy kupac réznek tűnt) 150 ezer forint! Igaz, a kezelésért is otthagytunk majdnem 20 ezret. Azóta nem jártunk a természetgyógyásznál, de kórházban már voltunk. A férjemről kiderült, hogy bélrendszeri problémák okozták a rossz közérzetét. Panaszai elmúltak, miután rendesen kivizsgálták és kezelték a kórházban. Megkértem a háziorvosomat, adjon másik gyógyszert a szívemre, mert a régiben már nem bízok. Emellett gyógyteákat ittam. Azóta jól vagyok.

 

Ø        21 éves volt a fiam, amikor bekerült egy ezoterikus körbe. 3 évvel ezelőtt ismerkedett meg egy „kineziológussal”, aki hipnózisban visszavitte őt az előző életeibe. Rendszeresen hipnózist alkalmazott a gyerekeknél annak ellenére, hogy ezt a módszert csak olyan orvos vagy pszichológus használhatja, aki elvégezte a Magyar Hipnózis Egyesület vagy az Integratív Pszichoterápiás Egyesület hipnoterápiás képzését. A transzban olyan dolgokat látott, hogy az őseink bűnözők voltak, és legjobb lesz a fiamnak, ha elszakad tőlünk. Közölte vele, hogy elátkozott a családja, ezért helyettünk új szülőket jelölt ki számára. Elültette benne a gyűlöletet, és a gyereknek némasági fogadalmat kellett tennie, nem szólhatott hozzánk. Nem tudtam mi a baj. Azt hittem belehalok a fájdalomba, mert éreztem, hogy egyre jobban eltávolodik tőlünk a gyerek. Utána „gyógyító” jógagyakorlatokat tartott – napi 10 ezer forintért – ahol aztán igazi agymosást kaptak. Az imádságként mondogatott mantrájuk úgy szólt, hogy: „Akkor jön el az igazi boldogság, ha már meggyűlölted a szüleidet, a testvéreidet.” Tehát a „mester” időközben szektavezető lett. Azt hittük örökre elveszítjük a gyerekünket. Aztán szerencsére párra lelt. Barátnője hatására elszakadt ettől a közösségtől, visszatalált a normális életbe. Mostanában mesélgeti el az élményeit. 3 éven át az összes fizetését odahordta. Ez volt a hiszékenység ára. Hála Istennek visszatalált hozzánk. Di mi lesz a többiekkel, akiket valószínűleg végleg elszakítottak a családjuktól, akik ma is agymosásra járnak?

Olvasói levelek, Nők Lapja, 2004/44. szám, (52-53. oldalak)

[

Az ezotériaestre jött? – kérdi a testes hölgy a kapuban, s a kezembe nyomja a felkiáltójellel teliaggatott szórólapot. Harminc perc, és meggyógyulsz! Jézus svéd reinkarnációja Tibetben! A viking orákulum titka! Csupa ilyen. Böhöm szocreál hallba érkezem. Amint belépek, egy zaklatott külsejű asszony elkapja a kezem. Az asztalon kis táblán olvasható a neve. Na és az, hogy foglalkozására nézve boszorkány.

−  Nagy változások előtt állsz – mondja, s közben int a segédjének, egy hajléktalan külsejű fickónak, bújjon be a függöny mögé, vegye elő a tenyértérképet. A szakadt beavatott ugrik, a banya pedig mutogatni kezd.

−  Nézd, ez itt az élet-, ez meg a karriervonal – ám rögtön hátrahőköl. – Te jó ég, iszonyú dolgokat látok! – és fejét felemelve révületbe esik.

−  Mit lát, asszonyom? – kérdezem.

−  Rengeteg pénzt – és megint hátrahőköl, majd nyögni, hörögni kezd. Hangja bejárja a termet, s odasereglenek körénk az asztrálfényben, lótuszvirágban és antropozófiában utazó öregurak, a reinkarnációs bizonyítékokkal házaló teozófusok, a lélekvándorok, az ufókkal és a hipertérrel foglalkozó kvadromatikusok, a kanálhajlító parapszicológusok, s mind-mind a boszorkány válaszát várják.

−  Mennyit lát? – próbálok közelebb kerülni az igazsághoz, mert úgy gondolom, nem árt, ha legalább saccperkábé megtudom, mekkora summa ütheti a markomat.

−  Irdatlanul sokat – feleli a tenyérjós, s újra közelebb hajol a mancsomhoz.

−  És nagyjából mikor, kérem? – erősködöm tovább.

−  Azt nem lehet megmondani – mondja a nő, s lecsukva tartja szemhéját, közben összegörnyed, s ujjaival próbálja kisilabizálni látnoki képességével a számokat. – Nem tudom elolvasni, székely rovásírással írták. De ha jól látom, lottószámok...

−  Várjon egy kicsit, hozok erősítést – mondom izgatottan, s elrohanok a terem túlsó végébe.

Ott tanyáznak a székely, a kelta rovásírás szakemberei meg az auristák, a buddhista táncmeditáció követői, a védikusok, a tantrikus lélekerősítők. Kérem őket, jöjjenek, hívják a táltosokat, a sámánokat, az agykontrollosokat, s könyörgök, ha találnának a teremben egy szabadon kószá­ló számmisztikust, gyorsan küldjék oda a tenyeres pulthoz. Mert nagy dolgok vannak készülő­ben.

−  Mi történt? – faggatózik a sumér bioritmikus egy holdnaptárral a kezében.

−  Nyerni fogok a lottón. Csak még nem látjuk rendesen a számokat.

−  Ezen csak az arab hastáncos sorselemző módszer segíthet – feleli emberem, és hozzáteszi: sajnos a művházigazgató két hete kitette a szűrét, mert nem fizette rendesen a bérleti díjat.

Amikor visszarohanok, a jós összegörnyedve nyöszörög a földön, ujjai görcsbe rándulnak, és a számaimat próbálja leolvasni.

−  Sziklacsúcsra fel, diadalérzet. Ömlő folyam, vagyon, gazdagság. Egy, igen, látom – kurjant föl. – Egy az első. Kettő a második szám.

−  Aztán?

−  Homályosan látom, de a kettest talán a hármas követi. Aztán meg ott a négy. És, lám, a dolgok beteljesednek: ott virít a sor végén az öt.

−  Ez biztos? – kérdem kissé idegesen.

−  Nem – feleli a boszi. – A számok összevissza ugrálnak. Lehet 12, 45, de éppen 24, 31, 53, esetleg 25 is. A sors azt mondja: a te dolgod, hogy összerakd.

Ezután int a segédjének, aki számlatömböt vesz elő, és azt mondja, négyezret fizetek, plusz ezer az áfa. S mindenki más is tömböt ránt elő, és tanácsadói szolgáltatásokról szóló számlákat állítanak ki a nevemre. Fizetnem kell külön-külön mindenért. Az ezoterikusok fölém állnak, s ordítoznak: ennyit és ennyit kérnek, itt és most. Kórusban skandálják: kápé, kápé!

Nincs mit tenni, szökni kell. Amikor áttörök a táltosok és asztronumerológusok gyűrűjén, a kijárat felé veszem az irányt, kirohanok a művház előtti térre, átvágok a parkon, s futni kezdek a villamos után. Ezek meg a számlatömbjeiket lobogtatva loholnak utánam. Ekkor már ott vannak az üldözők közt az ezoterikus könyvkiadók tulajdonosai, az ördöngösöknek termeket jó pénzért kiadó egykori népművelők, az Évezredes Titkok és Rejtélyek feltárásában érdekelt kereskedelmi tévék szilikonmellű műsorvezetői, az energetikai-kanálhajlítgatási-vízér-áramlási üzletág alapítói, a mindenféle színű divatos mágiabiznisz felkentjei, végül az elhülyült tekintetű sikersztoristák is hozzájuk csapódnak. Nyomomban vannak, és nem sikerül őket leráznom.

−  Jól vagy? – kérdi reggel a feleségem.

−  Jól – felelem –, miért kérded?

−  Egész éjjel hánykolódtál. És hajnali háromkor egyesével számolgatni kezdtél...

−  Ja, igen – mondom megvilágosodva. – A lottószámok. De nem érdekes. Semmi baj.

Népszabadság, Rab László, 2005. július 23. (9. oldal)

[

Nem jobb a helyzet a könyvek terén sem. Nagymértékben rontja az ezoterikus szakirodalom hitelét, hogy mind nagyobb számban jelennek meg pénzéhes szélhámosok által nyerészkedési céllal összetákolt hamisítványok. Ezek a kalandor „szerzők” összeszedik az ezotéria területén felelhető információkat, és ebből egy tetszetős, de valótlan egyveleget állítanak elő. Irományuk szinte minden mondata kitaláció, a fantázia csapongása, semmi köze a valósághoz. Szakmailag használhatatlan, de jól eladható ponyvaregény. Ez a tevékenység nem más, mint szélhámosság, mert ezeknek a könyveknek még annyi közük sincs a valódi ezoterikus jelenségekhez, mint a sci-fi-nek a tudományhoz. Mivel a műveikben még utalásszerűen sem szerepel, hogy a leírt történet nem más, mint fantazmagória, félrevezetik az olvasókat. Sok hamis képzetet ültetnek az emberek agyába, amelyek aztán tévútra terelik őket. Kedvelt témájuk a túlvilági élet „ismertetése”, és a regresszív hipnózis. Ez a szakterület ugyanis ellenőrizhetetlen. Miután még senki nem tért vissza a mennyországból, és senki sem utazott fizikai testben a múltba, mindenki azt állít, amit akar.

A félrevezető maszlag könyv alakban történő terjesztői között megtévesztett szakemberek is vannak. Nagy praxissal rendelkező pszichológus doktorok, akiknek segítő szándékához kétség sem fér. A világosan fogalmazott, tudományos alapossággal rendszerezett esettanulmányok azonban valójában dezinformációs hazugsággyűjteménynek tekinthetők. Az összezavarásunkra törekvő démoni lények nem őket tévesztették meg, hanem a pácienseiket. A regresszív hipnózis alá vont alanyok elméjét kerítették hatalmukba, akik valótlan információkat, következetesen adagolt koholmányokat közvetítettek a mit sem sejtő kutatóknak. Ezek a hamis élménybeszámolók azért is veszélyesek, mert igen tetszetős stílusban adták elő őket, ami a tájékozatlan, naiv olvasók fejében könnyen hihető, valós tényként rögzülnek.

A mennyországról, a szellemvilág hierarchiájáról szóló jópofa, bratyizó stílusú, hátba veregetős beszámolók hitele akkor válik igazán gyanússá, amikor a pszichiáter kérdései a pokolra irányulnak. A dezinformációs szennyirodalom többi alkotásához hasonlóan itt is mereven tagadják a pokol létét, és zavaros magyarázatokkal próbálják elhitetni az emberekkel, hogy bármit tesznek, nem követnek el bűnt, és ezáltal büntetés sem vár rájuk a túlvilágon. A gonosztevők is a mennyországba kerülnek, ahol egy kis „energiazuhannyal” eltávolítják lelkük sötét foltjait, és a megtévedt lélek már mehet is vissza a Földre, vagy a mennyei szférákba, kipihenni a fáradalmait. Meglepetés csak akkor éri a gyanútlan bűnelkövetőket, ha haláluk után egészen más helyre kerülnek, ahol nem éppen paradicsomi állapotok várnak rájuk.

Sajnos a fejletlen lélek könnyen becsapható, félrevezethető. Ezt bizonyítják a szerzőnek küldött hálálkodó olvasói levelek, melyeket több tucatnyi nyelvre lefordítva a világ különböző országaiban reklám céljára használnak a könyv kiadói: „Az Ön könyve olyan mélyen érintett meg, mint egyetlen más mű sem. Az Ön könyve értelmet adott az életemnek. Úgy spirituális, hogy közben nyoma sincs benne vallásos dogmatizmusnak. Hogyan köszönhetném meg kellőképpen? Könyvével olyan hatalmas kincset adott a világ kezébe, ami lélegzetelállítóan tiszta hangon szólaltatja meg az igazságot. Az Ön könyve összehasonlíthatatlanul többet mond el a szellemvilágról, annak törvényeiről és folyamatairól, mint bármilyen eddigi mű. Az esteleírások megvilágosító üzenetei felbecsülhetetlen értékűek. Ennek a klasszikus műnek minden könyvtárban ott a helye.” A métely minél hatékonyabb terjesztése érdekében a fekete angyalok előadásokat is tartatnak a gyanútlan szerzőkkel, ahol élőszóban, párbeszédek formájában oszlatják el a még fennálló kételyeket.

 

A természetgyógyászat hatékonyságának bizonyítékai

 

Az előző cikkben jó néhány negatív esetről olvashattunk. Most lássuk az ellenkező oldalt. Mutassuk be a pozitív példákat is, hogy helyreállítsuk a természetgyógyászat hitelét:

 

Hetven felett az ember már nem csodálkozik azon, hogy hol itt, hol ott fáj. De azért mégsem járja, hogy egyik napról a másikra leessen a lábáról. Pontosabban ne tudjon ráállni. A 78 éves K. Erzsébettel valami hasonló történt. Méltatlankodott is miatta.

−  Szinte egyik pillanatról a másikra történt – meséli Erzsébet. – Egy reggel arra ébredtem, hogy lábaim olyanok, akár az elefánté. Na nem olyan szürkék, hanem olyan oszlopszerűek. Ez még nem is lett volna baj az én koromban, ha nem fájtak volna annyira, s engedelmeskedtek volna nekem, merthogy alig tudtam őket mozgatni. A lányom azonnal kihívta hozzám a háziorvost, aki látva tehetetlenségemet elküldött a reumatológiára.

−  Ott milyen betegséget diagnosztizáltak?

−  Nekem nem mondtak semmit, amit meg a papírra írtak, nem tudtam kibetűzni. Azt viszont a tudomásomra hozták, hogy a következő hetekben el kell járnom fizikoterápiás kezelésre. Mit mondjak nem ugrottam égig örömömben, hiszen még otthon is bottal meg járókeret segítségé­vel botorkáltam.

−  Két-három hónapig kezeltek, mindenféle eredmény nélkül, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a tüneteim határozottan rosszabbodtak. Az „eredmény” alapján kikristályosodott előttem: fogalmuk sincs róla mi a bajom. Mivel ők is belátták, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, átküldtek az ortopédiára. Ott meg térdműtétet javasoltak. Na gondoltam, ebből ugyan nem esztek! Az én koromban már kockázatos dolog szike alá feküdni! Még akkor sem egyezem bele, ha tudom, hogy életem végéig fájni fognak az eldeformálódott lábaim.

−  Ehhez képest egyáltalán nem olyan ember benyomását kelti, mint akinek bármilyen panaszai lennének!

−  Merthogy nincsenek!

−  Miért, mi történt?

−  A lányom nem bírta nézni, ahogy szenvedek, ezért elvitt egy gyógycentrumba, ahol azonnal rájöttek mi a baj. Nyiroködémát diagnosztizáltak, és ennek megfelelően alakították ki a szemé­lyemre szóló terápiát. Ez abból állt, hogy hetente négyszer kellett járnom egy-egy órás nyirok­drenázsra, azaz nyirokmasszázsra. Emellett léböjtkúrára fogtak, amit egy lúgosító diéta veze­tett fel. Házi feladatul kaptam azt is, hogy naponta legalább 2 liternyi folyadékot (gyógyteákat, zöldségleveket) kell meginnom.

−  Ez a gyógymód végre hatott?

−  Már az első hét után eldobtam az otthoni botomat, félretehettem a járókeretet. A következő héten pedig már nem csak éreztem, hanem láttam is a változást. A nyirokpangás fokozatosan megszűnt. Először a lábfejemben, majd a lábszáramban, végül a combomban. Ez utóbbi körfo­gata 4 centiméterrel csökkent. Igaz, még nem vagyok egy Naomi Cambell[86], de már nagyon jól érzem magam a bőrömben. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a 3 hetes böjt hatására sikerült 10 kilót leadnom a feleslegből, amit nem is szedtem vissza. Gondolom azért, mert szófogadó vagyok, és betartom azokat az életvetési tanácsokat, amikkel bőségesen elláttak.

Czellér T. Erika. Ideál, 2005, január, (79. oldal)

[

Mellhártyagyulladás, mikroembólia, szívburokgyulladás, vastagbélgyulladás... Ezek a betegségek külön-külön is megviselik az embert. Hát még, ha két hónap alatt zajlanak le! Nem csoda hát, ha elszenvedőjük, a paksi Á. K. nem csak meggyógyulni akart, hanem mihamarabb megtudni azt is, hogy milyen „titokzatos” kór hozott rá ennyi bajt...

−  Úgy érzem, az orvosaim mindent megtettek értem, mégsem jutottak – legalábbis így utólag szemlélve – túl sokra, amikor azt állapították meg, hogy SLE-ben, azaz egyfajta autoimmun betegségben szenvedek.

Ideál: Az SLE tüneteire jellemző az ízületek, az inak és az egyéb kötőszövetek, valamint az egyes

         szervek időszakos gyulladása. A szervgyulladás megvolt, sajogtak az ízületei is?

−  Ekkor még nem... Tulajdonképpen csak akkor kezdtek el fájni – de nagyon – , amikor már úgy fél éve szedtem az SLE kezelésére felírt gyógyszert...

Ideál: ... aminek az ízületi fájdalmakat okozó mellékhatását kezelte csupán?

−  Igen, meg más egyéb „mellékes” és kellemetlen hatásait, amelyek meglehetősen megkeserítet­ték az életemet! Fegyelmezett ember vagyok, de egy idő után már elég lett a fájdalmakból, s ismét bekopogtattam az orvosomhoz.

Ideál: Más gyógyszert írt fel?

−  Nem. Azt mondta, hogy egy időre hagyjak fel a szedésével, és egyúttal beutalt 3 hétre Harkány­fürdőbe fizikoterápiás kezelésre.

Ideál: Az segített a panaszain?

−  Már az első napon, az első kezelésem után bőrkiütésem lett. A három hét alatt még vízbe se tudtam menni. Viszont a viszkető foltok testszerte megjelentek rajtam. Ezért az orvosom úgy döntött, kezdjem el újból szedni a korábbi gyógyszert (szteroidokat).

Ideál: Viszketett az egész teste, fájtak az ízületei..., Gondolom, meglehetősen elkeseredett.

−  Persze, s mentem fűhöz-fához, természetgyógyászhoz, kuruzslóhoz, mindenkihez, akitől azt reméltem, hogy enyhíthet mindennapi kínjaimon. Ekkor már nem csak viszkettem és fájt mindenem, de reggel és este a kezem is feldagadt, a hasam is felpuffadt.

Ideál: Végül hol tudtak önnek segíteni?

−  Egyik ismerősömtől megkaptam az egyik budapesti egészségközpont címét. Gondoltam, igazán nincs mit veszítenem.

Ideál: És mit nyert?

−  Sokat! Kiderült a különböző vizsgálatok során, hogy nem szenvedek SLE-ben, a panaszaimat vastagbélproblémák és immunológiai labilitás okozták.

Ideál: S ezeket miként gyógyították?

−  Meglehetősen komplex terápiával, ám gyógyszerek nélkül. Először is krumplidiétára fogtak, majd léböjtölnöm kellett. Eközben homeopátiás szereket és gyógynövény-alapanyagú készítményeket szedtem. Kaptam sajátvér-injekciósorozatot, s volt szerencsém megismerkedni a kolon-hidroterápiával is.

Ideál: Mennyi idő elteltével érzékelte az első változásokat?

−  Már a második héten elmúlt az összes kiütésem! Majd fokozatosan megszűntek az egyéb panaszaim is. Most már kifejezettén jó a közérzetem.

Ideál: A kezdetekhez képest változtatott az életmódján?

−  Kénytelen voltam alapvetően megváltoztatni. Tudja, én olyan vércsetípus voltam. Húst hússal ettem. De ez már a múlté. Nagyon-nagyon kevés hús szerepel az étrendemben, most inkább zöldségeken, gyümölcsökön élek.

Ideál: És megszerette ezeket?

−  Azt nem mondhatnám, hiszen a fejemet nem cserélték ki, de ha az egészségem ezen múlik, hát betartom azokat az életvezetési tanácsokat, amelyekkel ellátott az orvos.

Czellér T. Erika, 2003. május (71. oldal)

[

M.I. az a típusú férfi (volt), aki mindennek szereti megadni a módját. Imád jókat – húst hússal – enni. Ha pedig társaságban van, kedélyes beszélgetés közben jókat inni... Gourmandként[87] élt 39 éves koráig, amikor is életében először köszvényes rohamot kapott...

−  Egy napon a lábam nagyujja teljesen váratlanul bedagadt, és iszonyúan elkezdett hasogatni – emlékezik vissza. – Majd a fájdalom tovább erősödött. Mondtam, vagy inkább nyöszörögtem a páromnak, hogy ennek a fele sem tréfa, vigyen azonnal kórházba.

Ideál: Mi történt ott Önnel?

−  Először megröntgeneztek, mert azt hitték, eltörtem az ujjam. De nem. Akkor vért vettek, s tovább vizsgáltak. Végül megállapították, hogy köszvényes rohamom van. Hogy enyhítsék a kínjaimat, nagyon erős fájdalomcsillapítót rendeltek, de attól meg hánytam. Végül azzal bocsátottak utamra, hogy meg kell tanulnom ezzel a betegséggel együtt élni. Azt tanácsolták, hogy ne nagyon egyek húst, illetve mellőzzem az alkoholt.

Ideál: Hatott a gyógyszer?

−  Relatíve. Az biztos, hogy nagyon rosszul éreztem magam tőle. Ráadásul két hónap múlva újból elkapott egy roham. Ekkor már tudtam – mert utánanéztünk – , hogy a köszvény igen fájdalmas, kiújuló ízületi gyulladás, melyet a nátrium-urát kristályok lerakódása okoz. Ezek a kristályok azért gyűlnek össze az ízületekben, mert a vérben magas a húgysavszint. A roha­mokkal ráadásul még nincs vége a történetnek, mert a betegség idültté válhat, és tor­zít­hatja az ízületeket. Mindennek ismeretében kétségbeesetten telefonáltunk a kórházba, de csak annyit mondtak, ha köszvényes vagyok a roham teljesen normális, feküdjek nyugton, s ha elmúltak a fájdalmaim majd menjek be.

Ideál: Ezek után bement?

−  Ugyan, minek mentem volna? Szerintem az nem gyógyítás, hogy arra akarnak rávenni, tanuljak meg együtt élni a bajommal, s azt sem tudom elfogadni, hogy teljesen normálisnak tekintik, hogy majd kiugrok a bőrömből, olyan fájdalmaim vannak. Ez nem normális!

Ideál: Mit tett?

−  Ekkor még semmit. Ám a harmadik rohamom közepette, amikor nem tudtunk elindulni egy európai körútra, végképp elegem lett. Úgy gondoltam, biztosan kell lennie valamilyen más gyógymódnak. Az Interneten bukkantunk rá a gyógycentrumra. Telefonáltunk, s mondták, azonnal menjünk be. Nagyon szimpatikus volt ez a hozzáállás, miként az is, hogy a doktornő őszintén elmondta, ez a betegség nem gyógyítható, de remekül kordában tartható.

Ideál: Gondolom, úgy volt vele, hogy bármilyen kezelést bevállal, csakhogy megszűnjenek a

          fájdalmai...

−  Valóban. Bár akkoriban 116 kilót nyomtam, a szemem sem rebbent, amikor a doktornő szigorú, háromhetes léböjtre „ítélt”. Mire végeztem vele, nyom nélkül elmúltak a fájdalmaim, leadtam 76 kilót, s leszoktam a dohányzásról is, mert a szervezetem már nem kívánta a nikotint.

Ideál: Meddig tartott a gyógyhatás? Mennyi idő elteltével volt újabb rohama?

−  Mindennek már három éve, s azóta egyszer sem volt rohamom! Igaz, a doktornő útmutatásai szerint alapjaiban változtattam meg étkezési szokásaimat. Korábban rá se néztem a zöld­sé­gekre, gyümölcsökre, most javarészt ezeken élek, gyógyteákat iszom, ha eszem is húst, csak fehéret, s másnap lénapot tartok. Rendszeresen, negyedévente böjtölök, krumplidiétázom, táp­lálékkie­gé­szí­tőket szedek, s köszönöm, nagyon jól vagyok!

Ideál: Nem túl nagy ár ez egy gourmandtól?

−  Ha ezt kérdezi, még biztosan nem volt köszvényes rohama! Igaz, a barátaim is a csodámra járnak... De megéri, mert újból én irányítom az életem, nem pedig a betegségem!

Czellér T. Erika, Ideál, 2004, szeptember (71. oldal)

[

R. B. története tipikus példája annak, hogy pszichénk miként „dolgozhatja meg” testünket, s hogy a pszichoszomatikus eredetű panaszainktól milyen körülményes megszabadulni!

– Ha jól belegondolok, „kórtörténetem” tulajdonképpen édesapám halálával kezdődött – emlékezik vissza. – Ő négy és fél évvel ezelőtt melldaganat miatt hunyt el. Nagyon nehéz volt feldolgoznom az elvesztését. Az orvosai kivétel nélkül mind a lelkemre kötötték, hogy ezentúl én is nagyon figyeljek magamra. Késedelem nélkül és rendszeresen menjek szűrővizsgálatokra! Ez volt az a pont, amikor „bekattantam”.

Ideál: Mit csinált?

−  Elkezdtem szorongani. Ha azt vettem észre, hogy valahol valamim egy picit is fáj, sajog, zsibbad, egyből arra gondoltam, hogy nekem is daganatom lesz, vagy van. Saját magam fel­állította diagnózisaim nagyon széles skálán mozogtak. Felváltva féltem nyirok-, tüdő-, mell‑, bőr- és csontdaganattól. Ez utóbbi kettő annyira „jól sikerült”, hogy egy anyajegyemet el is kellett távolíttatnom, mert a bőrgyógyász azt mondta, hogy most még nincs baj, de ne várjuk meg, hogy a kissé megduzzadt anyajegy „beinduljon”. Hát nem vártam – kivetettem. Majd következett rejtélyes mell­kas­fájdalmam.

Ideál: Ekkor mit tett?

−  Elmentem a háziorvosomhoz, s elmondtam neki, hogy egy húszforintos nagyságú helyen a szegycsontom és a bordáim találkozásánál égő fájdalmat tapasztalok. Nem mondott rá semmit, a náthámra viszont antibiotikumot írt fel...

Ideál: Belenyugodott?

−  Nem, mert elegem volt a félelmeimből. Először is elmentem tüdőszűrésre. Negatív lelet. Majd ultrahangra, ahol ugyancsak nem találtak semmit az inkriminált helyen. Erre beállítottam a rendelőintézetben praktizáló sportorvoshoz. Abban bíztam, hogy ő majd megállapítja, hogy megemeltem magam, s izomhúzódás okozza a panaszaimat. Ehelyett átküldött a traumatoló­giára. Ott négyszer! hívtak vissza a röntgenbe, hogy újabb 3-3 felvételt készítsenek a mell­kasomról. S a végeredmény? Nincs eltörve a szegycsontom! De hát ezt tudtam! A traumatoló­gus pedig fájdalomcsillapító tapaszt ajánlott, tüneti kezelésként. Legszívesebben üvöltöttem volna dühömben. Ekkor végképp elegem lett az egészségügyből.

Ideál: Feladta?

−  Nem, csak új útra tértem. Egyik barátnőm ajánlotta, hogy menjek el egy orvos-ter­mészet­gyógyászhoz. S mivel jobb ötletem nekem sem volt – bevallom, nem túl nagy lelkesedéssel – , de felkerekedtem.

Ideál: És sikerrel járt?

−  Lekopogom, igen. A doktornő töviről hegyire alaposan kikérdezett, nem sajnálta rám az idejét. Majd megvizsgált, s megállapította, hogy a bordáim s a szegycsontom porcosodásánál gyulladás van, és a bordaközi izmok is érzékenyek, amit tökéletesen meg lehet gyógyítani, bár a folyamat kissé hosszadalmas. Kiderült, hogy a fő ok a régóta fennálló intenzív szorongás. Ezt követően terápiás tervet készített, amiben természetes eredetű táplálékkiegészítők, orvosság­nak nem minősülő, gyógy­hatású készítmények, homeopátiás szerek, szorongásoldók és gyógyteák szerepeltek. Ezeken túl na­ponta végzendő légzőgyakorlatot, heti egyszeri nyirok­masszázst s egy injekciókúrát javasolt, s amin nagyon meglepődtem. Kötelező olvasmányt is felírt!

Ideál: És végül meggyógyult?

−  Igen! Nagyon hálás is vagyok ezért. Szépen lassan megszűntek a fájdalmaim. Leszoktam arról, hogy szorongjak s egyúttal diagnosztizáljam magam. A könyv elolvasása után pedig sokkal kiegyensúlyozottabb, vidámabb lettem. Röviden, tömören: újra kisütött a nap, köszönöm, jól érzem magam a bőrömben!

Czellér T. Erika, Ideál, 2004. február (71. oldal)

[

Húszkilós fogyás nem semmi egy 21 éves lány életében. Különösen akkor nem, ha már évek óta hiába kísérletezett súlycsökkentéssel. Most azonban végre sikerült!

Ideál: Mi okból lesz valaki ilyen fiata­lon túlsúlyos?

−  Hároméves kóromban kivették az orrmandulámat, és ettől „felborult” a hormonháztartásom – meséli Ági. Gyermekkoromban verseny­úszó voltam, jó kondiban tartottam magam. Aztán Pest­re kerültem, és zenész lettem, hét évig nem mo­zogtam semmit. A Fogamzás­gát­lótól pajzs­­mirigy-működési zava­rom lett, 90 ki­ló­ra híztam, és alig bírtam a lép­csőn felmenni a laká­sunk­ba. A nővérem egyik kol­légája járt lé­böjtkúrára egy egészségközpont­ban, ő ajánlotta, hogy próbáljam ki én is. Négy­hetes léböjtkúrát csináltam vé­gig. A bevezető hét dinnye­dié­tából áll, aztán csak le­veket kel­lett inni: ásványvizet, gyógyteát, napjában 3-4 litert. A napot keserűsóval kezdtem, ás­ványvizet, szűrt gyümölcsle­vet ittam. Ki­egé­szítő kezelés­ként arc- és nyirok­masszázst kap­tam, sa­játvér-kezelést, immun­erő­sítő és bélflóra-regeneráló szereket. A nyá­ri par­lagfű-allergiám tü­net­men­tessé vált. A böjt alatt elkezdtem hetenként kétszer aerobik­ra, sza­unába járni, esténként szobabicikliztem. Minden reggel megmértem a súlyomat. Az első héten kicsit levert voltam, de utána már 3-4 óra alvással dupla annyit tudtam dolgozni, mint azelőtt. Szinte hiperaktív lettem: Heti két­szer böjtkontrollra jártam, és így dol­gozni is tud­tam. Közben két­szer volt ne­he­zebb napom, reggel alig tud­tam kikelni az ágyból, aznap 2-3 kilót fogytam. Szá­momra ez nem is fogyókúra volt, hanem életmódváltás. Teljes vál­tásként éltem meg, munkahelyet is vál­toz­tattam a böjt kezdetén, és az egészhez a nyár jó időszaknak bi­zo­nyult. Többen böjtöltünk egy­szer­re, jó csapat jött össze, én fogy­tam a legjobban. Nagy biz­ton­ságot nyúj­tott az orvosi fel­ügye­let, mert a böjtcsoportban mindig kiderül, ha valamit nem jól csi­nálunk. Többen vagyunk, bizonyítani kell egymás előtt, és nagy segítség, hogy az orvos a leg­elkeseredettebb pillana­ta­ink­ban teljes higgadtsággal közli a következő lépést. Egymástól is ren­geteget tanultunk.

Ideál: A testi változásokon kívül más élmények is voltak?

−  Az elhatározásom megvolt, a családom, a barátom is támogatott. Emellett a barátom édesanyja reformkonyhát vezet, ezért volt kitől tanulnom, de még így is nagy lelkierő kellett hozzá. Az eredmény viszont büszkeséggel töltött el. Persze mindig ilyenkor hívják meg az embert a leg­jobb bulikra, de érdekes módon nem hatott rám a sok finomság. Végig ásványvizet ittam. Hü­lyének néztek, azt mondták, biztos a dupláját fogom visszahízni majd, ha elkezdek enni. Nem így történt. A léböjt után mentem el két hétre Olaszországba nyaralni, ahol csak salátákat és gyümölcsöket ettem. Ezzel letudtam a böjt utáni két zöldség-gyümölcs hetet. Következett egy krumplis hét, majd máig reformkoszt: egyelőre semmi hús, minimális tojás, párolt zöldség, rizs, krumpli, brokkoli, karfiol, zöldség- és gyümölcshegyek. Természetes fűszereket haszná­lok: tárkonyt, bazsalikomot, oreganót szezámmagot, lenmagot, olívaolajat. Most örülök az almaszezonnak. Karácsony előtt ismét tartottam egy léböjthetet. Ez azért is jó volt, mert az ember, ha akarna sem bírna enni az ünnepi asztalról. Örülök, mert folyamatosan fogyok, hely­reállt a pajzsmirigyműködésem is. Tavasszal részt veszek még egy négyhetes kúrán. 60 kg-ban határoztam meg az ideális súlyomat, Ennek eléréséhez még 10 kilót kell fogynom. Nyá­ron ruhatárváltás lesz, nagyon örülök, mert megveszem életem első bikinijét!

Ideál: Úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést!

Szepesi Dóra, 2001. február (65. oldal)

[

Edit 48 éves. 1977-ben nyombélfekélyt állapítottak meg nála, s attól kezdődően hol szűntek, hol előjöttek a panaszai. Tükrözés és gyógyszeres kezelés váltották egymást. Először 1999-ben jelentkezett egy egészségközpontban, ahol alternatív módszerekkel gyógyítanak.

−  Kolléganőmtől kaptam meg a címet, és attól kezdve megváltozott az életem – meséli. Meg­tanultam egészségesen táplálkozni, mindent gondosan megrágok, rendszeresen étkezem, és már azt is tudom, hogyan vezessem le a feszültséget. Azelőtt sokat rágódtam, gyakran éreztem magam feszültnek, s minden azonnal a „gyomromra ment”. Most már csak félévente járok kontrollra, amikor a doktornővel megbeszéljük az aktuális teendőket: hogy milyen teákat igyak, milyen vitaminokat, gyógynövénykészítményeket szedjek; és milyen kúrát (krumpli- vagy zöldségdiéta) iktassak be. Egy kis faluban élek, de szerencsére a vöröskeresztnél heti kétszer tartanak konditornát, ahová két év óta rendszeresen eljárok, és naponta végzek házi­mun­kát a kertben. Máskülönben reggeltől estig irodában ülök. Az életmódváltás olyan jól hatott rám, hogy azóta már több kolléganőnek ajánlottam a doktornőt és a természetes gyógy­mó­dokat. Legutóbb a 17 éves lányomat is sikerült rendbe szedni. Ő kollégista, majdnem egy évig küzdött visszatérő felsőlégúti fertőzéssel, amire a gégész szakorvos már a negyedik anti­bio­tikumot írta volna fel. A gyógyszerektől fájt a hasa, s gombás folyása is lett. Ezért keres­tünk más, tartós gyógyulást hozó megoldást. A doktornő megállapította, hogy a bélflórá­ja, a hüvelyflórája tönkrement; és az immunrendszere is igen gyenge, ezért azt kell rendbe hozni multivitaminokkal, teákkal, gyógynövényekkel s rendszeresebb étkezéssel. Szeptem­berben fenntartó, immunerősítő kúrára viszem vissza.

Ideál: Mi változott önnél a kezelések óta?

−  Jobb a kedélyem; teherbíróbb lettem, nem veszem észre, mint azelőtt oly sokszor, hogy fá­rad­tan ébrednék. Tavasztól őszig tevékenykedem a kertben, az izomláz, derékfájás elkerül. És még egy: sokkal türelmesebb vagyok, könnyedébben veszem a dolgokat, toleránsabb lettem, kisebb mértékben jelentkezik nálam a stressz. Bár az irodai munka (Magyar Állam­kincstárban dolgozom több mint napi nyolc órát), egyáltalán nem egy feszültségmentes hely. Mindennapos az újdonság, a váltásokkal való szembesülés. A kolléganőim is észrevették raj­tam a változást, ami nemcsak azon látszik, hogy kisimultabb az arcom, szinte megfiatalodtam. Derűsebb lettem, és az tűnt fel, hogy nem lehet könnyen kihozni a sodromból. Kérdezték is, hogy csináltam? Én meg elmeséltem, mitől változott meg az életem. Sokan el se hiszik, hogy ez ilyen egyszerű! A kolléganőim közül többeket érdekel a reformkonyha, és ezen keresztül megközelíthetők. Sok hasznos receptet, ötletet és tanácsot tudtam nekik adni. A krumplidiéta például nagy sikernek örvend, már néhányan ki is próbálták, és ha együtt csináljuk, sokkal könnyebb. Jó hatással vagyunk egymásra. Azt hiszem, a nők fogékonyabbak életük megrefor­málására, és segítségükkel rengeteg múlhat rajtuk a családok egészségén.

Ideál: Köszönöm a beszélgetést, és további sikeres életmódváltást kívánunk az egész családjának! Szepesi Dóra, Ideál, 2001. augusztus (69. oldal)

[

Ágival majdnem tíz éve kezdődtek a bajok. Fáradtnak, gyengének érezte magát, de nem fájt semmije, ezért nem is ment orvoshoz. Később keze, lába feldagadt, nem tudott fogni, a tányérok kiestek a kezéből.

– 1992. májusában egy gyereknapi rendezvényről már nem tudtam a saját lábamon hazamenni – emlékszik vissza. Megkezdődött az orvoshoz járás, beutaltak mindenféle kínzással járó vizsgálatra. Három nap alatt borzasztó dolgokat tapasztaltam. A CT-vizsgálatról lezárt borítékban kaptam meg az eredményt, de otthon orvosi szótárból lefordítottam. Súlyos nyirokbetegség, minden belső szervem gyulladásban. Az orros üvöltött velem: „Vegye tudomásul, hogy ha nem kezelteti magát, fél éve van hátra!” Erre azt mondtam, hogy: „Lehet, de azt nem itt fogom megtenni”. Hazamentünk, és három napig csak hánytam meg bőgtem! Fogalmam sem volt, mit csináljak, de azt tudtam, hogy életben akarok maradni. 36 éves voltam, és el nem tudtam képzelni, hogy nem látom a gyerekeimet felnőni. Nem tudtam semmit a természetgyógyászatról, nem ismertem senkit, csak azt tudtam, hogy ezt nem akarom.

Ismerős révén kerültem egy idős salgótarjáni gyógynövényszakértő orvos-természetgyógyász­hoz. Augusztusban mentem el hozzá a leleteimmel, de ő inkább a saját tapasztalataira hagyatkozott. Bugyogóra vetkőzve hanyatt fektetett, mellém térdélt és ingával vizsgált. Majd a hátamat kopogtatta, és a megduzzadt nyirokcsomóknál másképp szólt. A légcsövemet, nyelőcsövemet nyomta a megduzzadt nyirokmirigy. Kitesztelte a gyógynövényt. Egy hétig szinte nem ettem semmit. Azt mondta az nagyon jó, mert kiéheztetjük a rákos sejteket. Három hét telt el úgy, hogy csak céklát, répát ettem és az általa készített gyógynövénykivonatot fogyasztottam megfelelő hígításban. Ekkor rosszabbul lettem, viszkettem, és véresre vakartam magam, elgyengültem, úgy éreztem, itt a vég. Felhívtam telefonon. Ujjongott: 21 nap után beindult a tisztulás fázisa, amikor a pórosokon jön ki a méreganyag, de utána jobb lesz – mondta. 1-2-4 hetente találkoztunk, de telefonon konzultáltunk, hogy mikor mire van szükségem. A nyers cékla-répa kúra négy hónapig tartott és becsületesen betartottam. Akkor szóltam, hogy most már valami meleg ételre vágyom. Engedélyezte a pirított barnakenyeret olívaolajjal, fokhagymával. Másfél év alatt teljesen rendbe jöttem. 6 kilót fogytam. Tévhit, hogy legyengül az ember, a cékla és a répa rengeteg erőt ad, egyáltalán nem éreztem büntetésnek, hogy csak azt ettem. A férjem a piacon keresett egy nénit, akitől rendszeresen vásároltuk a zöldséget.

Nem volt könnyű végigcsinálni. A hit, a diéta és a gyógynövények gyógyítottak meg. A pirítós után néha ehettem lebőrözött párolt csirkemellet, halat, és elkezdődött a párolt zöldségkorszak. Az egész család így étkezett; a disznóhúst, kolbászt el kellett felejtenem. Elkezdtem érdeklődni a természetgyógyászat iránt, gyógynövény szakvizsgát tettem, tanultam talpreflexológiát, gyógy­masszázst, Reikit. Még majdnem három évig jártam kontrollvizsgálatokra, amikor azt mondták: fö­lösleges, vegyük úgy, hogy egészséges vagyok. Akkor fordult meg az életem, és elég sok emberen segítettem. A gyerekeim azelőtt minden hónapban göthösek voltak. Miután rendszeresen itattam őket áztatott csipkehússal, megszűnt a betegség, illetve gyengébb lefolyású lett. A lányomnak tavaly nyáron sokat fájt a hasa, petefészek cisztája lett és műtétet javasoltak. Nyers gyümölcs-zöldség kúrára fogtam, olívaolajas fokhagymás pirított barnakenyeret evett, és gyógyteáztattam. Semmi túrórudi, gyümölcsjoghurt, hús! A ciszta kisebb lett és két hónap múlva eltűnt!

Szepesi Dóra, Ideál, 2002. február (67. oldal)

[

Hornné Vara Klára a napokban ünnepli hatvanadik születésnapját. Pedig néhány évvel ezelőtt senki nem garantálta volna, hogy megéli ezt a napot. Rettenetes állapotban volt. A hosszas kivizsgálás után felállított diagnózis: feltételezett autóimmun májgyulladás. A Szent László Kórházban kezelőorvosa közölte, sajnos egész életén át szteroidot kell szednie, de megnyugtatta, ezzel az állandó kezeléssel életben maradhat. A szteroidok adott esetben életet mentenek, ám tartós szedés mellett úgy felborítják az immunrendszert, hogy hat-hétféle komoly mellékhatással is számolni kell. A beteg akár húsz kilót is magára szedhet, kihullhat a haja… „Nem mondhatnám, hogy túl jó hatással volt rám, amikor a kórházban három-négynaponta meghalt valaki mellettem ugyanebben a betegségben, miközben folyamatosan szteroidot kapott.”

Elhatároztam, véget vetek ennek. Nem létezik, hogy nem tudok kimászni ebből a szörnyű betegségből! Fölkerestem egy természetes módszerekkel gyógyító egészségközpontot. A kezelést kolon-hidroterápiával kezdték, mellyel megszabadítják a bélrendszert a rárakódott salakanyagoktól. Növényi összetevőkből készült gyulladáscsökkentő, májregeneráló és salaktalanító gyógyszereket írtak elő. Szigorú diétát rendeltek, mely főként nyers zöldségekből, gyümölcsből, zsír- és fűszermentes ételekből állt: Minden napomat két deci fantasztikus zöldséglével kezdtem: összeturmixolt cékla-, sárgarépa- és zellerlevet ittam fél éven át. Időszakonként salaktalanító kúrát, -napokat tartottam, hogy „fellélegezhessen” a májam. Állhatatosan jártam a különféle kezelésekre, melyekből az akupunktúra és a köpölyözés sem hiányzott, és szigorúan betartottam az előírásokat. Az eredmény hamarosan érezhető volt. A doktornő közben titokban szép fokozatosan, és nagyon óvatosan csökkentette a szteroid mennyiségét. A László Kórházba havonta kellett kontrollra járnom, ahol nem avattam be senkit javulásom rejtelmeibe.

Nem telt bele egy év, mikor teljesen abbahagyhattam a szteroidszedést. A kórházi kezelőorvosom ekkoriban jegyezte meg az ellenőrző vizsgálaton: „Látja. Klárika, milyen szépen javul, és még mellékhatások sem jelentkeztek, meg sem hízott!” Másfél év után teljesen gyógyultnak tekintettek. A kórházban nem értették „csodálatos” esetemet, egészen addig, míg egyszer az orvosom asztalán meg nem pillantottam egy gyógynövényekről szóló könyvet. Az orvos észrevette érdeklődésem, és zavartan letakarta a könyvborítót. Nem hagyhattam megjegyzés nélkül: „Mi az, doktor úr, fejlődünk?” Elnevette magát. És akkor végre színt vallottam. Elmeséltem töviről hegyire az egész történetet. Azóta a jelmondatom: „Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi.” A születésnapomra harminc vendéget hívok, ajándéknak csak két szál virágot kértem mindenkitől. Így tesz ki hatvan szálat, amit majd a virágossal csokorba köttetek.

Szepesi Dóra, Ideál, 2002. november (73. oldal)

[

Két végén égetni a gyertyát hosszú távon nem lehet. P. H. egy multinacionális cég vezetőjeként mégis kísérletet tett erre. Egy évtizeden át naponta 10-12 órát dolgozott, rendszertelenül és egész­ségtelenül táplálkozott, a testmozgást, mint olyant teljesen kiiktatta életéből. Amiben viszont dúskált, az a vég nélküli munka és a stressz volt. Tulajdonképpen fittyet hányt arra, hogy különösen az ötödik X után mindenképpen oda kellene figyelnie az egészségére. Tette, amíg tehette...

−  Életmódomért nagy árat fizettem – emlékezik vissza. – Meghíztam, szív- és keringési pa­naszaim lettek, ráadásul örökölt ízületi betegségem is egyre gyakrabban gyötört. Ám ez még nem volt elég ahhoz, hogy felhagyjak az egészségemmel való „garázdálkodással”. Valahogy úgy voltam vele, én kivétel vagyok, engem nem érhet komolyabb baj, megúszhatom „vétkei­met”.

Ideál: És ön is, mint oly sokan, tévedett...

−  Erre akkor döbbentem rá, amikor pacemakert kellett a mellkasomba ültetni. Az orvosom azt mondta, hogy ez az a pont, amikor még éppen nem késő az életmódomon változtatni. Fogyjak le, és mozogjak rendszeresen! Meghallgattam a tanácsát, de nem tettem komolyabb lépéseket az ügy érdekében. Mindaddig, amíg a reumatológusom a figyelmembe nem ajánlott egy olyan gyógy­köz­pontot, ahol szinte „kézen fogva” vezetnek végig az életmódváltás rögös útján.

Ideál: Mi történt? Kérem, mesélje el!

−  Első alkalommal nagyon alaposan kivizsgáltak szelíd állapotfelmérő módszerekkel. A leleteim ismerete nélkül az összes organikus problémámat pontosan diagnosztizálták! Az egyik vizs­gálat célja például az volt, hogy felmérjék energiatartalékaimat, erőnlétemet. És ekkor kaptam egy K.O-t, ugyanis a BETA-teszt szerint egy 74 éves ember vitalitásával rendelkez­tem. Be kell vallanom, nem sokkal túl az ötvenen sokkolt a hír, de kellő lökést adott ahhoz, hogy valóban komolyan vegyem életmódom megreformálását.

Ideál: Mi volt az első lépés?

−  Egy egyhetes salaktalanító diéta, majd három hét léböjt következett, s végül két hétig tartott, amíg átálltam a reformétrendemre. Eközben természetesen elkezdtem rendszeresen mozogni, gyógytornára jártam, szaunáztam, és masszázst is igénybe vettem.

Ideál: Nehéz volt kitartania a léböjt alatt?

−  Nem, mert egyrészt erős az önfegyelmem, másrészt pedig nem éheztem. Így nem okozott különösebb nehézséget a szigorú előírások betartása. Ráadásul az is segített, hogy napról napra egyre jobb lett a közérzetem. Négy hét alatt 14 kilót fogytam, s ez az idő arra is kiváló alkal­mat biztosított, hogy ne csak a szervezetem, hanem a tudatom is megtisztuljon, újragondoljam az életvitelem, fontossági sorrendet állítsak fel. Ekkor jöttem rá, hogy nem elég lefogynom, a szemléletemen is változtatnom kell, azaz az agyamban is nagytakarítást kell tartanom!

Ideál: A „mellékelt ábra” azt mutatja, sikerrel járt...

−  Igen, remekül érzem magam, testileg-lelkileg-szellemileg. Terhelhetőbb, ugyanakkor kiegyen­súlyozottabb is vagyok. S az elmúlt másfél évben – reformétkezés, gyógyteák és táplálék­ki­egé­szí­tők mellett csupán 2 kiló jött vissza rám, de még így is tartom a versenysúlyo­mat.

Ideál: Le kellett, cserélnie a ruhatárát?

−  Nem, hanem végre elővehettem a normál méretű öltözékeimet. Ezen túlmenően tudja mi volt még nagyon pozitív élmény a számomra? Az, amikor újból túlestem az állapotfelmérésen, s kiderült, hogy egy 46 éves ember energiatartalékaival rendelkezem. Ha jól számolok, ez azt jelenti, hogy 28 évet fiatalodtam! S higgye el, így is érzem!

Czellér T. Erika, Ideál, 2003. december (71. oldal)

[

Hosszú éveken keresztül betegeskedni, s közben egyfolytában bízni a gyógyulásban, miközben az ember egyre rosszabbul érzi magát – hát nem könnyű. Felér egy evilági pokoljárással! Péter 46 évesen, s kilencévnyi szenvedés után szerencsére már túl van ezen, búcsút inthetett a bugyroknak. Története több, mint tanulságos!

Ideál: Miként emlékszik a kezdetek kezdetére?

−  Betegségem a jobb oldali bordaívem alatti szúró fájdalommal kezdődött, ami kiterjedt az egész hasamra. Hidegrázás és láz is társult hozzá. Tüneteim 5-6 napig tartottak, és 4-5 hetente ismét­lődtek. A körzeti orvosom tüdőgyulladást állapított meg, s hónapokon keresztül erős antibioti­kumokkal kezelt. Ám én egyre rosszabbul lettem. Kórházba kerültem, ahol 1 hónapig vizsgál­tak a tüdőosztályon. Kiderült, a tüdőmnek semmi baja, viszont van egy kis polip az epehólya­gomban, de a panaszaimnak nem ez az oka. Mindazonáltal a gasztroenterológus mű­tétet java­solt, mert a polip idővel elfajulhat. Újabb 1 hónapig másik kórházban góckutatást vé­geztek nálam, ám érdemi eredmény nélkül. A havonkénti rosszulléteim miatt ráálltam a mű­tétre, az epehólyagomat laparoszkópos eljárással távolították el.

Ideál: A műtét után végre jobban érezte magát?

−  Nem igazán. Ezért egy harmadik kórházban a gasztroenterológus motilitás- (bélmozgás) vizs­gálatot végzett, de az rendben volt, sőt hasnyálmirigy-betegséget sem találtak nálam. Majd egy újabb klinikán Klionkúrát kaptam, és epebetegnek való diétát írtak elő, de ez is csak átmeneti megoldást eredményezett, a panaszaim kiújultak. Nagyon el voltam keseredve, hiszen már 7 éve gyötört a fájdalom, a láz, teljesen kimerültem. Szerencsémre ekkor a kezembe került az Ideál, s miután átolvastam, úgy döntöttem, alternatív gyógymódok után nézek.

Ideál: Milyen kivizsgálásokon esett át?

−  Többször is végeztek BETA- és Voll-tesztet. Az első BETA-próba eredménye nagyon rossz volt: elsavasodás, az immunrendszer gyengesége, gyulladt belek, felszaporodott mérgező salakanyagok. Biológiai életkorom pedig 80 év körül volt.

Ideál: A gyógymód miből állt?

−  Összetett volt, ahhoz képest, hogy naponta 3-szor vegyek be néhány tablettát... Például végeztem lúgosító diétát, gyógyteakúrát, közben immunrendszer-erősítő szereket szedtem, méregtelenítettem, gyógyvízkúrákat tartottam, s végig csináltam egy 3 hetes léböjtkúrát is.

Ideál: Az eredmény, gondolom, most már nem maradt el...!

−  Fokozatosan lábadoztam. Korábbi panaszaim ritkultak, és enyhültek, közérzetem lényegesen javult, de nem váltam teljesen tünetmentessé. Majd idén év elején, egy vércseppanalízis során kiderült, hogy candidiázisom[88] is van. A doktornő gombaellenes gyógyszerek szedését és szén­­hidrátmentes diétát írt elő.

Ideál: És ez végül segített?

−  A diéta megkezdését követően a tüneteim megszűntek! Rendkívül keserves volt az utóbbi 8-9 évem. Gyógyulásom sok türelmet, nagy önfegyelmet, sok lemondást és életmódváltást kívánt. De úgy érzem, megérte! Újból belefognék, ha ezen múlna az egészségem. A BETA-tesztem eredménye most már nagyon jó, immunrendszerem megerősödött, a biológiai életkorom pedig már olyan, mint egy harmincas éveiben járó embernek! S a ráadás: a diéták és a több mozgás eredményeként fogytam 14 kilót!

Czellér T. Erika, Ideál, 2004. április (71. oldal)

[

Huszonhárom év nagy idő! Különösen, ha java része az allergia elleni küzdelemmel telik. Esztert 31 éves kora óta egyre elviselhetetlenebbül gyötörte allergiája. Most végre tünetmentes!

−  Kezdetben csak orrcseppet kaptam, majd szemcseppeket, végül már gyógyszeres kezelést is. Ennek ellenére állapotom évről évre rosszabbodott, egyre több fűre, fára, virágra lettem aller­giás. Így az augusztusi és a szeptemberi éjszakáimat ülve töltöttem, olyan erősen fullad­tam. A szemem és az orrom hetekig dagadt és piros volt, nem mertem emberek közé menni.

Ideál: Az említett gyógymódokon kívül mással nem próbálkozott?

−  Dehogynem! Az ország összes tüdőszanatóriumát végigjártam, hátha tudnak segíteni. Majd 10 évnyi szenvedés után először megcsillant a remény. A MÁV Budakeszi Szanatóriumában egy hároméves injekciókúrán vettem részt. Ez idő alatt a tüneteim csökkentek, gondoltam, ha ez így marad, már nyert ügyem van. Sajnos nem így történt. Az allergiám visszatért. Ekkor már tavasztól őszig szedtem a gyógyszereket, s tudtam, hogy károsítják a szervezetemet. Bele­tö­rődtem, hogy így kell élnem... Akkor sokalltam be – ennek két éve – , amikor már a télen sem szünetelt a szenvedésem. Egyetlen mondatot sem tudtam köhögés nélkül végigmondani. Étke­zés közben is állandóan köhögtem, az orromat fújtam. Egyre többször jelentek meg rajtam csa­lánkiütések is. Elviselhetetlen volt! A dolgot csak tetézte, hogy minden ok nélkül hízásnak indultam.

Ideál: Gondolom, ez több volt, mint gyanús...

−  Valóban, különösen amikor – rendszeres sportolás mellett – semmilyen fogyókúra sem se­gí­tett! Egy év alatt 10 kilót híztam, ezért alapos kivizsgálásnak vetettem alá magam, hogy kide­rítsék, mi az oka a hízásomnak és az egyre erősödő allergiámnak.

Ideál: És az eredmény?

−  Teljesen egészségesnek bizonyultam, semmilyen szervi problémám nem volt. Rendben voltak a hormonjaim, a pajzsmirigyem, nem volt candiasisom sem.

Ideál: Ez jó hír lehetett, persze annyira nem, hogy nyugodtan üljön a babérjain...

−  Hát igen. Lázasan folytattam a kutakodást az újságokban, az Interneten, hátha rábukkanok valamilyen megoldásra, ami a hagyományos orvoslástól eltér, ám segíthet rajtam. Eközben ol­vastam először a Voll-tesztről és a vércseppanalízisről. Gondoltam, kipróbálom.

Ideál: Miről tanúskodott a diagnózis?

−  A vizsgálatok kiderítették, hogy nincs komolyabb bajom, ám a kötőszöveteim salakanya­gok­kal telítődnek, és részben ez okozza az allergiámat.

Ideál: Milyen gyógymódot javasoltak?

−  Egyhetes enyhe salaktalanító kúra, utána 3 hetes léböjt, majd egy hét krumplidiéta következett. Közben vitaminokat, ásványi anyagokat, immunerősítőket szedtem, gyógyteákat ittam, napi félórás futásomat pedig fél óra tornával megtoldottam. Hetente három alkalommal szaunáz­tam, és 3 alkalommal Rhinolight[89] fényterápiát kaptam.

Ideál: Hatásosnak bizonyult?

−  Igen! Augusztus első hetében egyhetes léböjtöt tartottam, hogy felkészüljek a parlagfűszezon­ra. Néhány zöldségről és gyümölcsről is le kellett mondanom abban az időszakban. El­mond­ták, hogy az allergiám nem fog elmúlni, a javasolt gyógymóddal azonban a tüneteim csökken­nek, az állapotom pedig javulni fog. Nagyon szigorúan betartottam az orvosok taná­csait, akik végig segítettek a kúra alatt, és természetesen azóta is. Az eredmény? Nem jelent­kezett az allergiám, elmúlt az étkezések alatti köhögésem, náthám, leadtam a 10 kilogrammnyi súlyfe­leslegemet, és végre nem szedek gyógyszereket! Végtelenül hálás vagyok az orvosaimnak, akik segítettek megérteni az allergiám okát, és a helyes kezelési módját!

Czellér T. Erika, Ideál, 2004. október (69. oldal)

[

A 36 éves K. E. esete kiválóan példázza, nem kell ahhoz feltétlenül komoly betegség, hogy az ember rosszul érezze magát a bőrében. Azaz: a kis baj is lehet baj, amit ha időben kezelnek, megelőzheti a később már gyógyítást igénylő kórság kialakulását.

Ideál: Jó pár évet letagadhat a korából. Igazán jól néz ki!

−  Örülök, ha így látja – való igaz, kiváló a közérzetem. Pedig ez nem volt mindig így.

Ideál: Úgy gondolom az a fontos, hogy most, illetve az elkövetkezőkben milyenek lesznek a napjai.  

         Feltehetően remekül fogja magát érezni. Kérem, ossza meg olvasóinkkal üdeségének titkát!

−  Szívesen, de hadd kezdjem a történetem legelején! Alkatomból adódóan, mivel vékony va­gyok, mindig fiatalabbnak tippelnek a koromnál, legalábbis hátulról. Némi öniróniával, akkor­tól meg különösen, amikor az arcomat beborították a pattanások. Pedig rendszeresen jártam kozmetikushoz, otthon is odafigyeltem a szakszerű bőrápolásra, mégsem tudtam megszabadul­ni a bőrpanaszoktól. Rossz közérzetemet csak fokozta, hogy észrevettem a hasam minden különösebb ok nélkül puffad. Időnként már úgy nézett ki, mintha várandós lennék. Így érthető, hogy a közérzetem csapnivaló volt. Fáradtan, elcsigázottan töltöttem napjaim. Nem tudtam annyit aludni, hogy pihenten ébredjek...

Ideál: Nyilván ráunt erre az állapotra...

−  De még mennyire! Éppen ezért – az egyik barátnőm tanácsára – bizakodva „vonszoltam el” magam egy olyan gyógyközpontba, ahol az orvosok járatosak a szelíd gyógymódokban; így azt feltételeztem, hogy a pattanásaimat nem antibiotikumokkal próbálják majd kezelni, s az állandósult fáradtságommal is tudnak majd mit kezdeni.

Ideál: A mellékelt „ábra” szerint sikerrel járt. Mi mindenen esett át?

−  Először is egy alapos állapotfelmérésen. Az eredményeimből egyértelműen kiderült, baj van az emésztésemmel, a bőrproblémáimat, a fáradékonyságomat a sok felhalmozott salakanyag okozza.

Ideál: Mi volt erre a gyógyír?

−  Amikor azt javasolta a doktornő, hogy böjtöljek, majd hanyatt estem, hiszen nem nagyon volt rajtam súlyfelesleg, s úgy gondoltam, hogy a böjtölés csak a fogyókúrázóknak való. Téved­tem. Igaz, nem is teljes léböjtöt kellett tartanom. A napi 3-3,5 liternyi folyadék, – gyógytea, ásványvíz, gyümölcs- és zöldséglé – elfogyasztása mellett megehettem, pontosab­ban elmaj­szolhattam egy szikkasztott zsömlét egy pohár natúrjoghurttal. Ezenkívül kolon-hidroterápiára is jártam, illetve hetente háromszor tornáztam. Az eredmény nagyon látványos volt! A böjt első napjaiban még több pattanásom lett! Így is tisztult a szervezetem. Majd idővel a bőröm egyre jobban kitisztult, a hasam pedig újból lelapult.

Ideál: A közérzete érezhetően megváltozott?

−  Reggelente szinte kipattantam az ágyból, és a nap folyamán sem tört rám soha elviselhetetlen fáradtság. Nagyon energikussá váltam.

Ideál: És mennyit fogyott?

−  A tíznapos böjt végeztével öt kilóval mutatott kevesebbet a mérleg. Ebből két és fél kilót visszahíztam, amikor visszaálltam a rendes kerékvágásba. Ami persze nem azt jelenti, hogy mindent újból úgy tettem, mint korábban. A doktornő ugyanis bőségesen ellátott életvezetési tanácsokkal. Így ma már másként, egészségesebben étkezem, hetente minimum kétszer sporto­lok, naponta légzőgyakorlatokat végzek, s masszázsra és szaunába is járok. A tavasszal pedig újabb böjtkúrát tervezek. Tudja, az én történetemben az a furcsa, hogy bár nem voltam beteg, mégis úgy érzem: meggyógyultam!

Czellér T. Erika, Ideál, 2004. március (71. oldal)

[

A legtöbb tininek rengeteg baja van a világgal. Ez teljesen természetes, korukkal járó „tünet”, amit csak fokozhat, ha valóban van valamilyen problémájuk, mint például a 16 éves B. Katának, akinek pszoriázis keserítette meg életét...

Ideál: Ebben a korban a pattanások szokták a legtöbb bőrproblémát okozni...

−  Igazán kiegyeztem volna azzal, hogy ennyi gond legyen a bőrömmel. Néhány pattanás és slussz-passz. Ehhez képest a pszoriázis rémével kellett megküzdenem. Tizenhárom éves vol­tam, amikor a könyököm elkezdett viszketni. Először nem nagyon törődtem vele, de egyre elviselhetetlenebbé vált az érzés. Amikor már semmilyen hűsítő krém sem segített, anyuval elmentünk bőrgyógyászhoz. Krémet írt fel, de ez csak átmenetileg használt. Újabb bőr­gyó­gyászok és újabb kencék következtek, miközben a viszkető foltok elkezdtek továbbterjedni a testemen.

Ideál: A viszketés önmagában is módfelett kellemetlen, a vele járó bőrtünetek pedig rémisztőek lehettek...

−  Hát igen, a kezem, a lábam, a hasam is viszketett már, az elszarusodott bőr pedig lepergett. Nagyon gusztustalan volt! Annyira szégyelltem magam. A tornaórákon mindig hosszú ujjú és szárú holmiban tornáztam, s igyekeztem a sarokba bújva úgy átöltözni, hogy lehetőleg egyik lány se lásson... Ekkor már azon a ponton voltam, hogy bármit magamra kentem volna, ha azt mondják, segít a bajomon!

Ideál: És végül mi hozott enyhülést, mit kentél magadra?

−  Hála anyukám legjobb barátnőjének, eljutottunk egy gyógyközpontba, ahol speciális gyógynö­vényekből készült krémet kaptam. De ennyivel „nem úsztam meg”. Mivel volt rajtam jó pár felesleges kiló, salaktalanító diétára fogtak, tisztítóteákat kellett innom, illetve gyógyhatású étrendkiegészítőket kellett szednem.

Ideál: Nem volt túl macerás?

−  Nem, mivel abban az állapotban voltam, hogy bármit megtettem volna. Ha azt mondják, egy hónapig nem ehetek, azt is vállalom! Szerencsére ez azért nem hangzott el. Mivel a kúrám előrehaladtával a tüneteim szépen enyhültek, majd nyomuk veszett, játszi könnyedséggel tar­tottam be az előírásokat.

Ideál: Gondolom, ezekből azért maradt a terápia utáni időszakra is...

−  Igen, kevesebb húst ehetek, abból is csak a fehéreket, lényegesen kevesebb sajtot és tejet fo­gyasztok, mint korábban. Igyekszem elkerülni azokat az ételeket is, amelyek mesterséges ada­lékanyagokat tartalmaznak. Kiiktattam életemből a kólát, az édességeket, leszoktam a hambur­gerezésről, sültkrumplizásról. A barátnőimet legfeljebb csak elkísérem a gyorséttermekbe. Amíg ők „bűnöznek”, én elrágcsálom az előre bekészített zöldség- vagy gyümölcsnasimat. Korábban nem is gondoltam, hogy finom lehet nyersen a répa vagy a karalábé! Ha meg édességre vá­gyom, aszalt gyümölcsöket eszem. Anya is megtanult jó pár nagyon finom reformételreceptet, s ma már apu is csak teljes kiőrlésű lisztből készült kenyeret eszik... A betegségem „mellék­hatásaként” ma már az egész család sokkal egészségesebben él.

Ideál: Ekkora életmódreform nem jelent nehézséget a te korodban?

−  Nem, mert tudom, hogy a pszoriázisból nem lehet végleg kigyógyulni, ám ha fegyelmezem magam – s ez egyre könnyebb –, fenntartható a mostani tünetmentes állapotom. Ez pedig mindent megér, nekem és a szüleimnek is!

Czellér T. Erika, 2004. november (71. oldal)

 

Közérdekű levelek

 

Nem csoda, hogy ebben a fenekestől felfordult világban az erkölcsös emberek is megzavarodnak. Különösen a fiatalok, akiknek még nincs kialakult értékrendjük, élettapasztalatuk, így nincs mire támaszkodjanak. Erről a helyzetről árulkodik egy fiatal lány levele is:

 

„Nem tudom kitől kaphatnék tanácsot, amely a bizonytalanságomat eloszlatná. Bármilyen újságot veszek a kezembe, mindegyikben csak hűtlenségről, szeretőkről, boldogtalan kapcsolatokról olvasok. 24 éves vagyok, és meglehetősen tétován lépkedek ebben a világban. A környezetemben sem látok jó példát. Tényleg nincs nagy szerelem, nincsenek egész életre szóló kapcsolatok? Minden elhidegüléssel, megunással, megcsalással végződik? Nincs szerelem, csak hormon, ami 3 évig tart, és vége? Minden kapcsolat eleve halálra van ítélve? Kihez és mihez igazodjak? Keresem a választ. Szeretném, ha okos és értelmes emberek tanáccsal látnának el.”

 

Mit lehet erre a levélre válaszolni. Ne a sajtótermékeket olvassa, hanem keressen magának egy példaképet? Hol? A századelő asszonyai még vakon bíztak a házasság intézményében, és nem reklamáltak rögtön az első zűrnél, férjük cseréjét követelve. Ma már minden második házasság válással végződik. Sőt újabban már össze sem házasodnak a partnerek. A házasság már csak a homoszexuálisok körében divat. A bálványként tisztelt filmsztárok és egyéb hírességek pedig nem a legjobb tanácsokkal látják el a fiatal lányokat. E téma avatott szakértője, Gábor Zsazsa szerint: „Elválni csak azért, mert nem szeretünk valakit legalább akkora hülyeség, mint hozzámenni csak azért, mert szeretjük.” Aki már elkövette ezt a „hülyeséget”, válással még helyrehozhatja botlását. Ehhez frappáns bíztatást kap a hollywoodi színésznőktől: „A válóper azért kerül olyan sokba, mert megéri.”

Útkereső fiataljaink a tévéműsorokban sem találnak eligazítást. A szórakoztatásra és megdöbbentésre koncentráló csatornák tele vannak erőszakos filmekkel. A futószalagon látott tragédiák kiölik az emberekből az együttérzés képességét, és megbénítják a gondolataikat. Az emberek közönyössé és ellenségessé válnak egymás iránt. A jelenlegi állapotot ugyancsak egy hollywoodi színésznő nyilatkozata jellemzi legtalálóbban: „Ma még nem sértettem meg senkit; Azt hiszem beteg vagyok.” Modern életformánk sem segíti a helyes út megtalálását. Lekapcsolja az embert az élet fókuszáról, elvonja a figyelmet a lényeges dolgokról, és persze önmagáról. Ennek aztán a házastársi kapcsolat is kárát látja.

[

„…Nagyon magányos vagyok, valami oknál fogva nem megy a kapcsolatkialakítás. Ha megpróbálok valaki felé közelíteni, mindig kudarc a vége, és jön a vele járó fájdalom. Igazán nem értem, hogy nekem miért nem sikerül, mikor a legtöbb embernek ezzel nincs semmi gondja.”

 

Szent meggyőződésem, hogy az emberi kapcsolatok kialakulásáért igazán semmit sem lehet tenni. Sőt, amikor teszünk érte, éppen azzal válik megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni.

Ø       Ha valaki azért megy el valahová, hogy „felszedjen” valakit, mindig hoppon marad.

Ø       Ha túlzottan ügyelünk a külső megjelenésünkre, az leköti minden figyelmünket, képtelenek leszünk a másik felé nyitni. Amennyiben ebben a lelki állapotban sikerült valakinek a figyelmét felkelteni, döbbenten tapasztaljuk, hogy a másikat csak a külsőnk érdekli, a belső értékeinkre nem „vevő”. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ezt akartuk, minden gondolatunk a külsőnk körül forgott. Ezt mások is észre veszik rajtunk.

Ø       Nem tudjuk magunkra irányítani a figyelmet úgy sem, ha üldözzük a kiszemeltet. Ezzel ahelyett hogy vonzanánk, menekülésre késztetjük. Senki sem érzi jól magát az „üldözött vad” vagy az áldozat szerepében. Minden olyan szituációt kerülünk, amely veszélyezteti szabadságunkat. Lelkünk mélyén érezzük, hogy csak az akar minket erőszakkal megszerezni, aki nem érdemel meg bennünket. Ezért ha valaki ránk akarja erőltetni magát, ösztönösen kitérünk előle. Az embereket nem lehet megszerezni. A testüket igen, de a lelküket, vagyis a lényegüket nem. A görcsös megkaparintási vágy egyébként is vakká tesz bennünket, és nem látjuk meg a még jobb lehetőségeket.

Ø       Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberek ugyan­is esendők, és rendkívül kellemetlenül érzik magukat egy olyan partner mellett, akinek minden szava, mozdulata a tökéletlenségükre figyelmezeti őket. Azért sem célravezető ez a taktika, mert valójában mi sem vagyunk tökéletesek, tehát ebben az álarcban pózolva magunk ellen dolgozunk.

Ø       Az emberek szívét nem az erő, nem a hibátlanság ejti rabul, hanem a gyengeség. Ez főleg a nőkre jellemző. A nők magukban hordozzák az anyaság, a gyámolítás ösztönét. Ezért van az, hogy egy esendő férfi sokszor hamarabb célba ér náluk, mint aki ostromolja őket. Ha valakinek a lelkét, az igazi lényét akarjuk megnyerni, ezért nem tenni kell, hanem éppen ellenkezőleg: el kell engedni magunkat. Ki kell kapcsolnunk az akaratot, és hagyni kell, hogy a lélek megnyilvánuljon. Az igazi érték a lélek mélyén rejlik. Az akaraterő, az igyekezet azonban elnyomja.

Ø       Mit kell tehát tenni egy kapcsolat kialakításáért? Semmit. Elég létezni. Olyannak lenni, amilyenek vagyunk. Vállalni azt a csodát, ami különlegessé, megismételhetetlenné tesz bennünket. Mint a kis virág, ragyogni, illatozni, áradni kell. Mindenki tetszik valakinek, mert minden embernek vannak lelki rokonai a Földön. Előbb-utóbb akad valaki, akinek rányílik a szeme az én egyedi és különleges csodámra. De ezt csak úgy fogja meglátni, ha hagyjuk megmutatkozni. Eközben ügyeljünk arra, hogy a mi szemünk se legyen zárva, mert a kölcsönös vonzalom kialakulásához, nekünk is meg kell látnunk leendő partnerünkben a csodát. A másik szeretetét észre sem vesszük, ha mi nem szeretjük őt.

Biegelbauer Pál, Elixír, 2000. május (59. oldal)

[

Az időrendi sorrendben felsorakoztatott olvasói levelek akár kortünetnek is tekinthetők. Híven tükrözik társadalmunk mindenkori tudati szintjét:

 

Az Interneten véletlenül (véletlenek nincsenek) találtam meg az Ön írását Az ezotéria kivitelezése címmel. Nagyon sok olyan dolgot említ, amelyet sokan veszélynek tekintenek a mai világban, de a pénz mindent felborít, és mindenkit megmérgez. Kérdésem az, hogy ez a könyv megjelent-e azóta, és ha igen, akkor hol és hogyan szerezhető be. Várom megtisztelő válaszát:

Hegedűs Csaba – Budapest, 2004. március 09.

[

Levél Pannonhegyi Katalinnak a Családi lap szerkesztőjének:

Legutóbbi számuk olvasói rovatában találtam egy cikket. Misi nevű olvasójuk kisméretű péniszből eredő problémája egyáltalán nem megoldhatatlan. Én behatóan foglalkozom természetgyógyá­szattal, így erre is tudok megoldást ajánlani, egyszerre négyet is.

1.      Az első a műtét. A hímvessző nagyobbik része bent az ágyékban található, rejtve. Műtéttel kijjebb lehet hozni 4-5 centiméterrel is. Sajnos ezt a fajta műtétet egyelőre csak Dél-Afrikában végzik, meglehetősen drágán. Nem is szólva az útiköltségről.

2.      A másik megoldás az Agykontroll. Alfa állapotban egy magyar férfinak néhány hetes programozással 3 centiméteres hossznövekedést sikerült elérnie. Az Agykontroll tanfolyam díja jelenleg 25 ezer forint. Tel: 488 0118. Honlap: http://www.agykontroll.hu

3.      Ha az illető nem képes lecsökkenteni az agyfrekvenciáját alfa szintre, még mindig van egy lehetőség, a pénisznyújtás. Erről a módszerről a Magyar Hírlap 2003. június 26-i számának „egész­ség” melléklete számolt be a 13-ik oldalon. Az eljárás kidolgozója egy Amerikában élő magyar szexuálpszichológus, L. Kiss József. A pénisznyújtás egy ősrégi módszer, amelyet a primitív népek évezredek óta alkalmaznak eredményesen. 4 centiméteres hossznövelés, és 1-1,5 centiméteres vastagságnövelés is elérhető vele. (Az eddigi rekord 14 centiméteresről 22 centiméteresre nővesztett hímvessző, arányos vastagságnövekedéssel.) Részletes információt a 217 4277 vagy a 215 3838, illetve a (06-20)-917 8546 -os telefonszámokon kaphat. E-mail: http://www.penisznyujtas.hu Sajnos ez az eljárás sem olcsó, de nem kell külföldre utazni. Van egy otthon végezhető változata is, ami jóval kevesebbe kerül. (A klinikai kezelés díja: 150 ezer, míg az otthon végezhető program ára: 42 ezer Ft.)

4.      A pénisznyújtás műszeres változatát dr. Török Alexander pécsi urulógus dolgozta ki. Sokan hallottak már a thaiföldi zsiráfnyakú nőkről, akiknek a nyakát kislány koruktól kezdve rézgyűrűk felrakásával nyújtják. Ily módon az átlagosan 12-15 centiméteres nyak akár 50 cm hosszúra is megnyújtható. Lényegében ezt az eljárást alkalmazza a magyar urulógus, aki egy műanyag gyűrűből és két mozgatható fémrúdból olyan szerkezetet alkotott, amely alkalmas a pénisz megnyújtására. A találmány egy műanyag tartón szilikon gumival rögzíthető. Bármikor fel- és lecsatolható, és kényelmes, diszkrét viseletet biztosít. Munka közben is használható. Az alapeszköz 16 centiméterig végez nyújtást 600-1500 gramm súlynak megfelelő erővel. Napi 8-10 órán át fél évig kell használni a kívánt eredmény eléréséhez. Alkalmazása komoly elhatározást és kitartást igényel, de két hónap után már érzékelhető a növekedés. Természetesen a hosszváltozás ebben az esetben is arányos vastagságnövekedéssel párosul. A méretváltozás mind nyugalmi, mind izgalmi állapotban megmutatkozik. Káros mellékhatások nincsenek, a készülék az erekciót és az orgazmuskészséget nem befolyásolja. Az elért hosszabbodás és vastagságnövekedés az egész hátralevő életben megmarad[90].

5.      Ugyancsak nagyon hatékony a Líbiából Magyarországra települt El-Said Salim találmánya, amely vákuumos elven működik. A Penup System készülék harangját a nemi szervre kell illeszteni, és a vákuumszivattyút be kell kapcsolni. A kézi szabályozású villanymotor kiszívja a levegőt a harang alól, és beszívja a péniszt a burába. Az il­leszkedő puha szilikonfelület bőrbarát, és műkö­dés közben kellemesen masszírozza a lágyékot. A hatás ugyanaz, mint a mechanikus nyújtásnál. Rendszeres használatával 2-3 hónap alatt 5 cen­timéteres növekedés, és arányos vastagodás ér­hető el. Ezzel a szerkezettel nem csak a méretek vál­toznak, hanem a potencia is nő, mert a vákuum fokozza a vérkeringést. Ezért eredmé­nye­sen alkal­mazható merevedési zavarok leküzdé­sére is. Egy-egy kezelés max. fél óráig tarthat, de naponta há­romszor-négyszer ismételhető. Szak­sze­rű haszná­lata esetén ez az eljárás telje­sen veszélytelen, és nincs semmilyen mellékha­tása. A találmány ere­deti változatát a nők szá­mára fejlesztette ki a Fü­löpházán élő üzletember. A 8 éven át folytatott tö­kéletesítés eredménye egy olyan vákuumos mell­nagyobbító szer­kezet lett, amellyel 2-3 havi hasz­nálat után a mellek 1-2 melltartómérettel (6 centi­méterrel) meg­na­gyob­bod­nak. Alakformálásra is használható. Idő­sebb hölgyeknél feszesebbé vál­nak a keblek, és a mell­bimbó kidudorodik. Szop­tatás után segít, hogy a kis­mamák visszanyerhessék mel­­leik ere­deti for­máját. Ebből a változatból két­féle létezik. Az ol­csóbb kézi vezérlésű, és használata helyhez kö­tött. A teljesen automata használata során té­vézni kisebb háztartási munkát is lehet vé­gezni. Sajnos ez a készülék nem olcsó. Bruttó ára: 120 000 Ft. Honlap: http://www.mellformalas.hu Mo­bil: (06)-70-278 7310 (Külföldi hívás esetén a „06” helyett „+36”-os előhívószámot kell beütni.) E-mail: info@mellformalas.hu

6.      A legtökéletesebb megoldásnak az őssej­tes mellnagyobbítás ígérkezik. Japán orvosok egy olyan műtéti eljáráson dolgoznak, amely természetes mellnagyobbítást ígér. Ebben az eljárásban az őssejteket és a pácienstől levett zsírt használják. Ezzel a megoldással 5-7 centi­mé­terrel növelhető a mellbőség. Akik ennél na­gyobb méretre vágynak, többszöri kezeléssel fokozhatják a mellbőségüket. Először leszívják a szírt a hasról és combokról, majd ketté­vá­laszt­ják. Az egyik részből kinyerik az adopise zsír­sejteket, és ezzel dúsítják a másik adag zsírt, majd ezt befecskendezik mindkét mellbe. Ezután az őssejtek közreműködésével saját vérerek nőnek a beadott zsírban, amelyek elkezdik táplálni a zsírsejteket. Ezzel beépülnek a mell saját zsírsejtjeibe. A páciens mentesül a kilökődéstől, a betokosodástól és különféle gyulladásoktól. A mellbe pumpált zsírsejtek nem úgy viselkednek, mint egy élettelen idegen anyag (pl. szili­kon­párna). A mell érintése, tapintása nem okoz fájdalmat, és nem áll fenn az elrákosodás veszélye sem. Az őssejtek egy része vérré alakul, másik része zsírsejtté. Ráadásul az implantátumos megoldással ellentétben itt nincs vágás, varrat, maradandó heg. Ez az eljárás mellrák után, rekonstrukciós műtétek elvégzésére is alkalmas.

7.      Visszatérve a férfiak problémájára, már pénisznövelő tabletta is létezik. A ter­mészetes alapanyagú More Size Penis Pill 2-3 hónapos szedésével 5-8 cm hosszúság- és 20%-os vastagságnövelés érhető el. Emellett nő a sze­xu­ális vágy, az erekció, és intenzívebbé válik az orgazmus. Eddig 1 millió férfinak segített ez az el­járás világszerte. Részletes angol nyelvű infor­má­ció a http://total-aviation-security.info honlapon található. Kérem jutassák el ezt a levelet a bánatos olvasójuknak, hogy véget vethessen „bújának-ba­jának”.

Kun Ákos – Budapest, 2003. december 10.

[

Kedves Ákos! Ákos!

Főszerkesztőnk pár perccel ezelőtt adta kezembe november 14-én kelt levelét, amelyben figyelmünkbe ajánlja Szövegszerkesztési ismeretek című könyvének nemrég frissített kiadását. A felkínált anyagot természetesen köszönjük, és közreadjuk, hiszen nem csupán értékes, de könnyen hasznosítható, a napi gyakorlatba gyorsan átültethető információt kínál az olvasónak. Engedtessék meg azonban pár segítő szándékú kritikai észrevétel. Tudom, a suszter mezítláb jár, a hóhért akasztják és így tovább, de a mellékelt ábrából szerintem rögtön kitűnik, mi az, ami a letöltött dokumentum olvasásakor meglepett:

Lenyűgöző az 530 oldalnyi megírt anyag. De...! Vajon kinek lesz a kezdő – legalábbis a szövegszerkesztésben kezdő – olvasók közül mersze és ideje kinyomtatni, vagy a képernyőn végigolvasni az anyagot? A bőség zavara oda vezethet, hogy néhányan már magától az 530 oldaltól megriadnak, s inkább máshol keresnek segítséget, olyan helyeken, ahonnan kisebb adagokban kapják a „mannát”. Természetesen megértem, hogy a papírtakarékosság is benne van abban, hogy az összeállítás nem igazán szellős, de talán jobb lett volna kisebb falatokban adagolni a tudást. Tudom, nem könnyű a szöveget kisebb egységekre szétcincálni, de higgye el, érdemes. Kevesen hurcolnak magukkal 500 A/4-es oldalnyi kinyomtatott sajtpapírt. Első pillantásra ennyit tudtam összeszedni. Ha végigolvastam, akkor engedelmével elküldöm további észrevételeimet is. Még egyszer köszönjük az értékes anyagot!

Dr. Nagy Gábor, szerkesztő, CHIP magazin – Budapest, 2003. december 19.

[

Tisztelt Kun Úr!

Nagy érdeklődéssel olvastam írásait. Megdöbbentő tájékozottságról tesz tanúbizonyságot, szinte minden témakörben. Azon is rendkívüli módon meglepődtem, hogy csaknem mindenben Önnel azonos véleményen vagyok. Egy-két kérdés azért motoszkál bennem: – Vajon honnan tudja eldönteni az információk özönéből, hogy melyik hír igaz és melyik álhír? (Pl. az UFO-kkal kapcsolatosan, vagy a Zetatalk anyagainak halmazából válogatva.) – Mi indokolja a szinte tévedhetetlenséget kizáró kijelentéseit? – Kíváncsi lennék arra is, hogy milyen idős, mi a foglalkozása és mi az iskolai végzettsége? Nagy megtiszteltetésnek venném rövid válaszát! Én egyébként 55 éve építész vagyok, felsőfokú végzettséggel.

Tisztelettel:

László Béla – Magyarország, 2004. február 18.

[

 

Tisztelt Kun Ákos!

Szeretném a segítségét kérni, pontosabban tájékoztatást. Van egy kedves barátom, aki ifjúsági kalandregényeket ír. Már 5-6 könyve kész van, de sajnos ő sem tudja kiadatni, hiába próbálkozik évek óta. A gyerekeim és magam is olvastam a könyveit, valóban olyan, amit talán érdemes lenne másoknak is megismerni. Arra jutottunk, hogy ő is felrakatná az internetes könyvtárba, de sajnos nem tudjuk ennek a módját. Ha lenne szíves leírni, hogyan lehet oda feljuttatni könyveket. Minden könyvét Word-ben, A/4-es formátumban írta. Válaszát előre is köszönöm. Tisztelettel:

Herkéné Szilágyi Erika – Magyarország, 2004. február 12.

[

Kedves Ákos!

Sokak számára rendkívül értékes munkát végez, és ez százszor több, mint amivel a legtöbb ember dicsekedhet itt a Földön, ebben biztos vagyok. Szepes Mária könyvére kell gondolnom Önnel kapcsolatban, hiszen Raguel hét tanítványa folytatott hasonló tevékenységet a regényben (még mindig ezt a könyvet olvasom). Az ilyen önfeláldozás előtt pedig csak fejet hajtani lehet! A nővérem remélhetőleg nemsokára fel tudja önnel venni a kapcsolatot, mert néhány héten belül lesz saját Internet-elérése.

B. J. – Budapest, 2004. április 5.

[

Kedves Ákos!

Örömmel hallottam, hogy testvérem már felvette Önnel a kapcsolatot. Az Ezotéria kiteljesedése című könyve került először a kezembe a húgom jóvoltából. A könyv nagy hatást gyakorolt rám. Az tetszik benne, hogy többféle ezoterikus témát egyesít, új- és időszerű egyszerre. Sokat tanultam belőle. Műve olvasása közben úgy éreztem, Ön egy nagyon értékes, gondolkodó ember, akiből sajnos nincs sok manapság. Ezért is örülök, hogy sikerült felvenni Önnel a kapcsolatot. Még egy hetet töltök Budapesten, ez idő alatt elérhető vagyok az Interneten. Végül következzék az a kedvenc könyvemből származó idézet, amelyről Ön jut eszembe:„Azért van még néhány igazi alkotó, aki arra törekszik, hogy hallassa a hangját, aki kimondja azokat a misztikus szavakat, amelyek képessé teszik az emberiséget, hogy meglássák a látomást. Így fognak szétoszlani végre a gondolatformák felhői, amelyek most még elzárják Isten tiszta fényét.” (Alice A. Bailey: Értekezés a fehér mágiáról.)

Bartolini Mónika – Ausztria, 2005. április 18.

[

Kedves Ákos!

Örömmel olvastam levelét. A „felmagasztalás” őszinte vélemény volt. Köztudott, hogy az igazán értékes emberek szerények. De Ön legyen tisztában munkája fontosságával! Nagy szükség van napjainkban az ilyen ,,beszélők”-re, akik maguk köré gyűjtik azon keveseket, akik nem csak az anyagi világ által nyújtott élvezeteket hajszolják. Kívánom, hogy munkája egyre nagyobb körben ismertté váljon, és segítse az emberek szellemi fejlődését! Köszönöm az átfogó könyvismertetőjét. A többi művét is feltétlenül el fogom olvasni. A szakácskönyvére is kíváncsi vagyok, mert érdekel a vegetáriánus konyha. Én is csak néha eszem húst, de általában igyekszem húsmentesen főzni. Örülök, hogy húgommal is tartja a kapcsolatot. Leveleiből egy pár dolgot megtudtam Önről. Ezt azonban kevésnek találom. Én is szeretném Önt megismerni. Már amikor a könyvét olvastam eldöntöttem, hogy felveszem Önnel a kapcsolatot. Rák nőként gyakran vannak megérzéseim és még soha nem csaltak! Ha gondolja, az Interneten cseveghetnénk is, ha van kedve hozzá.

Bartolini Mónika – Ausztria, 2004. április 19.

[

Kedves Kun Ákos!

Nem tudom, hogy Ön kicsoda, véletlenül találtam rá az egyik írására az Országos Széchenyi Könyvtár honlapján. Az ezotéria kiteljesedése a címe. Bár én elég sok mindenkinek a nevét, tevékenységét ismerem ebben a témában (csak mint laikus), az Ön munkásságával még nem találkoztam. Rendkívül alaposnak és átfogónak tartom ezt a művet. Valószínűleg könyv formájában is kapható. Megvenném, ha megírja, hogy ki a kiadó, és hol lehet kapni. A címe gondolom ugyanez. Örülnék, ha válthatnánk pár szót az Interneten.

Üdvözlettel:

Gy. Dobos Mariann – Magyarország, 2004. május 04.

 

Köszönöm elismerő szavait. Sajnos műveim nem jelentek meg nyomtatásban. Már 15 éve írom a könyveimet, de egyetlen kiadó sem hajlandó megjelentetni. A Édesvíz Kiadó pl. azzal utasított vissza, hogy az A/5-ös normál könyvoldalban számolva 700-800 oldalas könyveim anyagilag tönkretennék őket. Az elmúlt másfél évtizedben több száz szponzoráló kérvényt írtam különböző bankoknak, multinacionális vállalatoknak, külképviseleteknek és minisztériumoknak. A legtöbb helyen válaszra sem méltattak, vagy merev elutasításban volt részem. A multik csupán az élsportban látnak fantáziát, a bankok meg csak kapni szeretnek pénzt, adni nem. Az Oktatásügyi Minisztérium pedig nem akarja „fertőzni” a gyerekeket mindenféle „kuruzsló” eszmékkel. A Környezetvédelmi Minisztériumnak és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának sem szívügye könyveim széleskörű publikálása, külföldön való propagálása. Nekem pedig nincs több millió forintom, hogy magánkiadásban megjelentessem őket.

[

Könyveim idegen nyelvre fordításával sem volt szerencsém. Vállalkozó ugyan lett volna rá, és pénzt sem kért érte. A sors, vagy inkább egy nem éppen jóindulatú hatalom azonban drasztikusan megakadályozta műveim tartalmának nagyvilág elé tárását:

 

Ha még aktuális, a könyv külföldi kiadása talán segíthetek. Én Floridában élek és az ezotéria területén szorgoskodom... Le is fordíthatom angolra, ha kell... Kérem írjon részleteket. Minden jót.

Az Emlékezés a Lélek Ébredése...

Erik Szabo – Florida, 2003. szeptember 4.

 

Köszönöm a felajánlott segítséget. Kérem, várjunk még a fordítással egy ideig. Most készülnek ugyanis műveim kiegészített, tovább dolgozott változatai. Ezek lényegesen jobbak lesznek, mint az előzők, és jóval több információ lesz bennük.

Kun Ákos – Budapest, 2003. december 10.

 

2004. nyár végén műveim elérkeztek arra a szintre, hogy már érdemes volt lefordíttatni őket. Szabó úr továbbra is készségesen vállalta ezt az önzetlenül felajánlott munkát. De alig hogy elkezdte, egymás után három tornádó söpört végig a lakhelyén, Floridában. Az ő háza is megrongálódott és tönkrement a számítógépe. Ilyen körülmények között nem tudta tovább folytatni a fordítást.

[

Az ezoterikus fejlesztések elindítása terén sem értem el sikert. A Magyar PC Magazin 2005. februári számának oldalain megjelent egy érdekes cikk a szabadenergia-kutatás jelenlegi állásáról. (A hidegfúziótól a nullponti energiáig: 28-29. oldalak.) Hogy miért foglakozik ezzel egy számítástechnikai szaklap, rejtély. Mindenesetre kihasználtam az alkalmat, és küldtem egy tájékoztatást a szerkesztőségnek az általuk nem ismert tényekről:

 

Februári számukban nagy érdeklődéssel olvastam a nullponti energiáról szóló cikküket. A nagy energiaforradalom valóban itt topog a küszöbön, és már „fel is érte a csengőt”. Az Ezoterikus körkép, Az ezotéria kiteljesedése és Az ezotéria kivitelezése című könyvemben részletesen le van írva, hogyan kell hasznosítani az anyagba zárt éteri energiát, vagy ahogy sokan nevezik a nullponti energiát. Ennek legalább féltucatnyi módja van, és mind működik. Ez kiegészül a kavitációs és a formasugárzókból kinyerhető energiával. Hogy miért nem alkalmazzák? Mert eddig még senkinek sem tűnt fel ez a lehetőség, senki nem törődik vele. Az említett művek a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthetők le. Cím: http://kek.tar.hu

Kun Ákos – Budapest, 2005. február 02.

 

Ez a levelem azonban nem jutott el az olvasókhoz, mert a Magyar PC Magazin hirtelen megszűnt. Váratlanul csődöt jelentettek, illetve hivatalosan: „meghatározatlan ideig szüneteltetik a lap megjelenését”. Emiatt a márciusi számuk már el sem készült.

[

A szakácskönyvem népszerűsítése is ilyen hirtelen szakadt félbe. A Nők Lapja és egyéb folyóiratok után 2000. júliusában felajánlottam közlésre a Család Lap főszerkesztőjének is a szakácskönyvemet. Ez esetben választ is kaptam:

 

Tisztelt Kun Ákos!

Köszönöm a felajánlását! Terjedelmi okokból nem ígérhetem, hogy folytatásokban leközöljük a művét, egy-egy részletet vagy recenziót viszont igen. Ehhez azonban el kell olvasni a könyvét, látatlanban nem ígérek semmit. Üdvözlettel:

Vermes Éva főszerkesztő – Budapest, 2000. július 13.

 

A Családi Lap 2000. októberi számában kezdték el közölni a receptjeimet. Elindítottak egy olyan rovatot, amelyben a cikk bal oldalán az étel hagyományos módon, hússal való elkészítését, a jobb oldalán pedig a szójás változatát mutatták be. A végén bejelentették az olvasóknak, hogy a továb­biakban minden hónapban közreadnak egy-egy egészségkímélő receptet. Az 2001. januári számban a szójaízesítő fűszerkeverékem összetételét is ismertették, és újból a háziasszonyok figyelmébe ajánlották a könyvemet. Egyúttal közölték néhány receptemet, kivonatos formában. Na gondoltam, most már beindul ez a folyamat, és az emberek előbb-utóbb áttérnek az egészséges táplálkozásra, ezáltal csökken a rák okozta halálesetek száma. Februárban azonban megszakadt ez a folyamat, mert Vermes Évát eltávolították a folyóirat éléről (hivatalosan nyugdíjazták). A helyére a Nők Lapja egyik munkatársát nevezték ki főszerkesztőnek. Neki az volt az első intézkedése, hogy kirúgta a vegetá­rius ételreceptek szerkesztőjét. Helyette ismert szakírók húsos receptjeit kezdték el közölni, és olyan tanácsok jelentek meg a Családi Lapban, hogy: „A sör egészséges a nők számára.”

[

A könyveim kiadásának szponzorálását szorgalmazó több száz levelem nagy része válaszolatlan maradt. Változatosságot csak a néha napján kapott elutasító levelek jelentettek. Ezek egyike a Gázművektől érkezett az alábbi kérvényemre:

 

Tisztelt Vezérigazgató Úr!

Fogadja elismerésemet, hogy Önök évek óta támogatják az egészséges táplálkozással kapcsolatos ismeretek terjedését, különféle kiadványok megjelentetését. Legutóbb a Kossuth Rádió főzőtanfolyamát szponzorálták. Engedje meg, hogy felvilágosító tevékenységük tovább folytatása érdekében a figyelmükbe ajánljam a modern táplálkozási követelményeknek megfelelő ételeket tartalmazó szakácskönyvemet. Az Egész­ségkímélő ételek ínyenceknek című művemet már több ezren letöltötték a Magyar Elektronikus Könyvtárból, valamint a saját honlapomról. A magyar lakosságnak azonban csupán a 10-12%-a rendelkezik Internet-kapcsolat­tal. Ezért a háziasszonyok túlnyomó többségéhez nem jut el ez a könyv. Ők csak nyomtatott formában tudnák használni. Ehhez szeretném a segítségüket kérni.

A hagyo­má­nyos, egészségkárosító húsos ételek ma már egyre kevesebb embert érdekelnek. Egyébként is tele vannak velük a szakács­könyvek. Az emberek megújulásra vágynak a táplálkozás terén is. A nemzetközi tendencia is ebbe az irányba mutat. A kor elvárásaihoz igazodva a reformételeket kínálók nagyobb sikerre számíthat­nak. A hagyományos ételek egészségkímélő változatain kívül számos ételkülönlegességet is tartalmaz ez a mű. A házilagos tartósítással foglal­kozó rész pl. a trópusi gyümölcsöktől kezdve a mezei gyümölcsökig igen sok dzsem és lekvár elké­szí­tési módját tartalmazza. Ezenkívül fellelhető benne a fűszerpaprika házilagos gyártásának eljárása, a különféle zöldségek természetes savanyításának részletes módja, minden egyes tejtermék házi készítési leírása, a száraztészta, a rétestészta és a tésztahús előállításának tudnivalói, valamint az is, hogyan lehet otthon fél áron finomabb és egész­ségesebb kenyeret sütni, mint ami a boltokban kapható.

Ráadásul a kb. 500 recept olyan részletességgel van leírva, hogy a kezdők is könnyen boldogulhatnak vele. Ezen túlmenően megismerhetjük belőle az eg­zotikus gyümölcsök széles választékát, és a vegán táplálkozási módot követők is találhatnak benne színvonalas recepteket. Sok hasznos tanácsot tartalmaz ez a könyv a nyersanyagok vásárlásával, tárolásával és feldolgozásával kapcsolatban is. Jelentősen növeli ennek a rendhagyó szakácskönyvnek az értékét, hogy a IV. fejezete részletes és átfogó taná­csokat ad a jelen­leg ismert összes háztartási eszköz, valamint készülék célszerű beszerzéséről, s szak­szerű használatáról. Ebben részletesen ismertettem a gázkészülékek szabályos alkalmazási módját is.

A legnagyobb érdeklődés azonban a receptek iránt mutatkozik. Ennek az az oka, hogy a több mint 10 éven át folytatott kísérletezéseim eredményeként pl. a Szójás hurka, a Gombás szójafasírt, a Szójapásté­tom, a Szójaszalámi vagy a Gabonakolbász semmivel sem rosszabb ízű, mint az eredeti húsos válto­zat. Ráadásul nem okoznak egészségkárosodást, és csak negyed­annyiba kerülnek, mint az élelmi­szerboltokban árusított hagyományos töltelékáru. A sokgyermekes családok, és az elszegényedéssel küszködő milliók már évek óta nem tudnak húst vásárolni, így családjuk ellátásának ez lesz az egyetlen módja. Ők azonban nem rendelkeznek számítógéppel, így nem tudják letölteni az Internetről ezeket a recepteket. Pedig nekik lenne a legnagyobb szükségük rá. Az Önök segítségével, a nyomdaköltség átvállalásával viszont hozzájuk is eljuthatnának ezek a receptek. Ily mó­don sok ezer háziasszony főzési, mindennapos családellátási gondjai enyhülnének. Kérem Önt, hogy tanulmányozzák ezt a könyvet, és ha látnak benne fantáziát, szponzorálják a kiadását. Én azzal tudok ehhez a folyamathoz hozzájárulni, hogy műveimet nonprofit alapon, szerzői honorárium, és kiadói árrés nélkül jelentetem meg.

Tisztelettel:

Kun Ákos – Budapest, 2003.10.17.

 

Tisztelt Kun Úr!

Köszönettel vettem levelét, amelyben az egészséges táplálkozással kapcsolatos ismeretek terjesztését célzó könyvének megjelentetéséhez kérte társaságunk támogatását. A Főváros Gázművek Rt. 1928-ban nyitotta meg háztartási tanácsadó szolgálatát, amelynek egyik fő tevékenysége volt a sütéssel, főzéssel összefüggő ismeretek terjesztése, oktatása. Amint azt levelében is elismerőleg említi, tanfolyamaink alkalmával és kiadványainkban mindig igyekeztünk a táplálkozástudomány legfrissebb eredményeit bemutatni, ezeket az ételek elkészítése során felhasználni. Fogyasztói ener­giatanácsadó központunkban napjainkban is rendszeresen tartunk ilyen oktatásokat. Az ott dolgozó munkatársainkkal veszünk részt az egészséges életmódot népszerűsítő rendezvényeken. Terveink között szerepel e nemes hagyomány ápolása, folytatása, továbbá egy új szakácskönyv megjelentetése is. Az előzőek alapján úgy gondolom, hogy a társaságunk igen sokat tett és tesz az egész­séges életmódhoz tartozó táplálkozási ismeretek érdekében, ezért könyvének kiadásához nem áll módunkban hozzájárulni. Kívánom Önnek, hogy könyvét támogatók bevonásával mielőbb sikerüljön megjelentetni.

Tisztelettel:

Dr. Vasanits Dezső – Budapest, 2003. november 03.

[

Az ezoterikus műveim is hasonló elutasításban részesültek. A minisztériumokon, iparvállalatokon, multinacionális cégeken, bankokon, külképviseleteken kívül a milliomos magánszemélyek sem segítettek. Az elutasítás oka nagyon változatos. A Hollandiában multimilliomossá vált magyar gyé­mántkereskedő pl. így reagált az alábbi kérésemre: (A Népszabadság 2000. augusztus 26-i számá­ban közölt cikk vezetett el hozzá. Szóba hozták az Antwerpenben, Kanban, Budapesten és a szü­lőföldjén, Dunakilitin épített kastélyát. Ez utóbbiban csak a gipszstukkók hossza 152 km, és 52 kg arany van rajtuk. Egyértelmű volt hogy nem szenved pénzhiányban.)

 

Tisztelt Csebi Pogány Alajos!

…Minden bizonnyal hallott róla, hogy világunk a megsemmisülés szélén áll. A fokozódó környezetszennyezés, és az emberi önzés határtalan növekedése civilizációnk létét fenyegeti. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy végleg elpusztítsuk önmagunkat, Ez a folyamat azonban most még visszafordítható lenne néhány áldozatkész ember összefogásával. Én a munkámmal, az alkotásaimmal tudok hozzájárulni a megmeneküléshez. Az elmúlt években írtam három könyvet, amelyek képesek lennének kivezetni a világot a jelenlegi bajainkból. Mint a mellékelt könyvajánlóból is látható ezt az teszi lehetővé, hogy ezek a művek konkrét megoldásokat, gyakorlatban is megvalósítható ötleteket tartalmaznak a problémák felszámolására. Az üzemanyag környezetbarát és költségmentes kiváltásától kezdve, a mezőgazdaság kemizálásának megszüntethetőségén keresztül a rákgyógyításig mindenre van megoldás, csupán alkalmazni kellene. Ennek egyetlen akadálya, hogy az embereknek nincs tudomásuk ezekről a felismerésekről, pénz hiányában nem tudom eljuttatni ötleteimet a széles nyilvánossághoz. Így nem képes beindulni az a pozitív folyamat, amely megmenthetné civilizációnkat a pusztulástól.

Ezért azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy amennyiben a mellékelten elküldött könyvek felkeltették érdeklődését, és szívén viseli az emberiség sorsát, hozza meg ezt az anyagi áldozatot a világ megmentése érdekében. A tudomány jelenleg paradigmaváltás előtt áll, egy olyan lépés megtétele előtt, amely minden civilizáció pályafutásában csak egyszer fordul elő. Ha Ön hajlandó lenne vagyonának egy töredékét feláldozni arra, hogy ezen az akadályon eredményesen átjussunk, elévülhetetlen érdemeket szerezne ebben a világban. Válaszát várva, tisztelettel:

Kun Ákos – Budapest, 2000. szeptember 9.

 

Tisztelt Kun Úr!

Őszinte tisztelettel olvastam levelét, melyben a világ megmentéséért fáradozik. Életem során számtalan alapítványnak, óvodának, iskolának, stb. állt módomban segíteni. Sajnos a legtöbb esetben hálátlanak bizonyultak az emberek. Az elkövetkező öt évben – ha a Jóisten ad még ennyi időt – nem kívánok semmi mással foglakozni, csak a családommal.

Sok sikert és kitartást kívánok Önnek a könyvei megjelentetéséhez.

Tisztelettel:

Csebi Pogány Alajos, Dunakiliti – Princess Palace, 2000. szeptember 11.

[

E-mail postán is érkeztek elutasító, bíráló levelek. Pl. ilyenek:

Gratulálok, feltalálta a totalitárius diktatúrát, a gondolatrendőrséget, a mikrochipek által mindenkiről, mindenkor, mindent tudó államot. Ez nem kis dolog, ez Hitlernek és Sztálinnak sem sikerült. Bizonyára a 16-féle földönkívüli látogatója sugallta Magának ezt a „remekművet”. Csak így tovább! Remélem még sok ilyen rekeszizomerősítő művel adományoz meg minket, egyszerű auralátás nélkülieket.

Tisztelettel:

Lakatos József – Magyarország, 2005. március 24.

[

Szia Ákos!

Azt írod, nem szponzorálják a könyveidet. Nem is csodalom, hiszen megírod róluk az IGAZAT, ezért ők ölni szoktak, nem szponzorálni. Krisztust is egy kereszttel szponzorálták, de Buddha és Mohamed sem kaptak pénzt tőlük világmegváltó munkásságukért. Konfuciust csak az állásából rúgták ki, és haláláig üldözték. Vedd számításba, hogy ők nem változnak, legfeljebb más alakot öltenek. Én most külföldön dolgozok informatikusként. Könyveid címét tovább küldtem barátaimnak.

Kárpáti Zoltán – Németország, 2005. március 14.

[

Üdv Ákos!

Ami könyveid kiadását illeti, szinte reménytelen helyzetben vagy. Ezek aljas kufárok, keményen kell velük alkudni, még akkor is nehéz ügy. Arra játszanak, hogy előbb-utóbb éhen halsz, és akkor majd kiadják életművedet (főleg, ha nincsenek örökösök). A legvalószínűbb azonban az, hogy ellopják a könyveidet, és a saját nevükön adják ki. Lopni nagyon tudnak. Könyvkiadónál is dolgoztam, én csak ismerem őket... És túl jók pszichológiából. Felismerték, hogy te akkor is írsz, ha senki sem fizet érte. A megszállott munkamániásokból élnek, és már most is hasznot húznak belőled. Oly módon, amiről Te nem tudsz. A világban rengeteg ellopott találmány van, ezeket később (néhány évtized múlva) egy-egy aljas csoport úgy dobja be a köztudatba, mintha ők találták volna fel. Megnevezni veszélyes lenne őket, de nem is fontos a nevüket emlegetni.

Ha mégis ki akarod adni könyveidet, akkor sokkal intenzívebb keresésbe kell fognod, és nem szabad elkeseredned a visszautasítások miatt. Frank Herbert: Dűne című remekművét is több kiadó utasította vissza, míg végül hajlandó volt valaki megjelentetni. Akkor meg a könyvkereskedők próbálták bojkottálni a könyvet. A szerző egymás után kapta a dühös leveleket az olvasóktól, hogy nem lehet kapni a művet. Kereslet volt, kínálat viszont nem, pedig ezek a farizeusok éppen erre szoktak hivatkozni, mikor káros dolgokat árulnak, hogy ők csak kielégítik a keresletet a káros dolgok iránt (amit mellesleg éppen ők gerjesztenek). Az a tény, hogy kártékony, gonosz célú könyveket kiadnak, még nem jelenti azt, hogy a te jó célú könyveidet is kedvük lenne kiadni. Igazi céljuk nem a profit, az csak álca gonosz céljaik leplezésére. Viszont mivel a világ nagy, statisztikai alapon találhatsz közöttük olyan kiadókat is, akik nem a farizeus fajtából valók. Olyan kiadót keress, amelyik más, mint a többi. Nem a „nagyok” vagy a „híresek” közül való. Ha beadod elolvasásra a könyvedet, és később visszaadják, mint „kiadhatatlant”, az még nem jelenti azt, hogy maguknak nem másolták le későbbi céljaikra. Inkább papíron vidd be, és ne adathordozón. Lusták lesznek karakterfelismerő programmal digitalizálni, maximum lefénymásolják.

Ami a személyedet illeti, jobban is „eladhatnád” magad. Egészen másként hangzik, ha azzal teszed ki az Internetre a műveidet, hogy „a nagy sikerre való tekintettel” vagy a közhasznúság okán, mintha azt írod, azért mert eddig nem kellett senkinek. Ne írd, hogy: „Mégsem jutottam velük semmire.” Ilyenekkel csak csökkented a hatását. Az ostoba többséget az irányítja, hogy mit csinál a másik. Ha látja, hogy másnak nem kell, akkor ő se olvassa. Birkanép. Mondd azt, hogy a nagyfokú érdeklődésre való tekintettel még a könyv alakban való megjelenés előtt felteszed az Internetre, hogy az olvasók mihamarabb hozzájuthassanak a bennük található létfontosságú információkhoz. Mindjárt kapva kapnak utána.

Kárpáti Zoltán – Németország, 2005. március 16.

[

Üdvözöllek!

Azt akarom közölni, hogy öaöaöaöaöööö... Nem találok szavakat. A könyveidet szoktam olvasgatni, és nem tudok rá mást mondani, csakhogy: HALE LUJA !!!!!!!!!!! Fanatikus vagyok. Olvasgatom a hasonló oldalakat, könyveket. Persze nem hiszek el mindent, mert nem is minden igaz... Más világ ez. Tudsz ajánlani hasonló témájú oldalakat? Amiket ismerek, már szinte mind kiveséztem. És könyveket? Fel kell tennem azt a kérdést, hogy mennyire hitelesek az írásaid. Tudod, ma már alig lehet bármit is biztosra tudni. Pontosan mi is az a Magasabb Intelligencia? Ki is az a csávó, aki felhelyezett az Antarktiszi városról egy képet? Mondanál erről az ügyről részletesebb információt? Mi is volt az a netcím?...

Hé! Én tudok szerezni néhány ismerősöm által BÁRMILYEN számítógépes kütyüt, szoftvert stb. Biztosan van nekik olyan crack, ami valamit kiderít stb. a cím alapján. Hiszen ők is a zenéket, filmeket és a többit nagyrészt a netről nyomják, ott is kell feltörés! Ha elárulnád a netcímet, tudnánk együttes erővel tenni valamit az ügyben! Sőt, bármilyenben. Egyáltalán, bármiben dolgozhatnánk együtt. Mikkel foglalkozol? És hol laksz? Én böszörményi vagyok.

Szoktad nézni a Reality-n a Csodákat és azt a szellemes műsort? Ajánlom. Jók. Kicsikét... Említetted a „kóbor” szellemeket. Ezek azok, amelyek a szállodákban stb. maradnak? Szeretnék levelezni veled. Megoldható?

Jó munkát, byebye:

Johnny – Magyarország, 2005. január 5.

 

Eddig minden levélre válaszolta, erre azonban nem. Nem ilyen munkatársakra vágyom. Ezek a módszerek távol állnak tőlem.

[

Kedves Kun Ákos!

Tömören ismertetném, miért is írok önnek: Megkértek reggel a védőangyalaim, hogy üljek le a számítógép elé. Mondták, hogy keressek elektronikus könyvtárakat a neten, majd egy magyar ezoterikus író nevére mutattak. Tovább mentem az Ön nevén, majd addig-addig bűvészkedtek, és belecsacsogtak a böngészgetésembe, míg végül kiharcolták, hogy megnyissam az Ön egyik művét. Mondtam nekik, hogy a 400 oldalas műbe már nincs időm sem belekezdeni, sem kinyomtatni. Erre ők arra kértek, hogy menjek a végére, és ott megtalálom az Ön elérhetőségét, és vegyem föl a kapcsolatot Önnel. Hát ennyi a történet. És én most ezen levelem megírásával eleget teszek az én drága kis angyalkáim kérésének.

Üdvözlettel:

A-né F. Rita – Budapest, 2005. április 20.

 

Kedves A-né F. Rita!

Elképzelni sem tudom, hogy a védő angyalkái miért irányították hozzám. Remélem mihamarabb bővebb felvilágosítást kap tőlük. Válaszát várva, tisztelettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. április 20.

 

Kedves Uram!

Ma csak annyit mondtak, hogy: Tanulnom kellene Öntől, és olvassam el majd a műveit. Tudna esetleg egy telefonszámot adni, amin elérhetem Önt, és megadna egy időintervallumot, mikor hívhatnám? Bocsánat az esetleges zavarásért.

Üdvözlettel:

Rita – Budapest, 2005. április 20.

 

Kedves Hölgyem!

Nincs telefonom, így csak e-mail postán tud elérni engem. Ha lenne, állandóan csörögne, és nem hagynának dolgozni. Javaslom, olvassa el az összes könyvemet és az Ezoterikus Világ című folyóiratomat, aztán kérdezzen. A 4500 oldal végigolvasása el fog tartani néhány hónapig. (Ez normál könyvformátumban 6700 oldalt tesz ki.) Műveim legfrissebb változatai a Kun Elektronikus Könyv­tárban találhatók meg.

Cím http://kek.tar.hu és http://kel.tar.hu

Egyébként nem tűnik túl lelkesnek. Úgy látszik Ön tanulásra ítéltetett. A túlvilági lényeknek valami tervük van Önnel. Örüljön neki. Sokan várnak erre a jelre, de hiába. Jó olvasást. Javaslom, hogy az „Ezoterikus körkép”-pel kezdje. Utána Az ezotéria kiteljesedését, majd Az ezotéria kivitelezését olvassa. Végül böngéssze át az Ezoterikus Világ című folyóiratot. Ha szeret főzni, és félti az egészségét, akkor nem ártana elolvasni a szakácskönyvet is. Ebben nem csak reformreceptek, hanem sok hasz­nos tanács is található. Aztán ha el akar merülni a szövegszerkesztés rejtelmeiben, tanulmányozhatja a Szövegszerkesztési ismeretek című művet, és a hozzá tartozó KELLÉKEK és BETŰTÁBLÁK mappát.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. április 20.

[

Kedves Kun Ákos!

 Továbbítottam levelét a Microsoft Magyarország illetékeseinek. Válaszuk alapján abban tudnák támogatni tevékenységét, hogy a dokumentációt, mint elérhető információforrást feltüntetik a Microsoft webhelyén. Amennyiben élni szeretne a lehetőséggel, várom visszajelzését.

Üdvözlettel:

Farkas Krisztina – Szoftverinformációs Tanácsadó – Microsoft Magyarország – 2005. április 20.

[

Kedves Farkas Krisztina!

Természetesen élni kívánok a felajánlott lehetőséggel, de így csak egy kis ország kevés számú számítógép-tulajdonosához jutnak el a benne található információk, míg angolra fordítva 3 milliárd ember tudná használni. Ez elsősorban az Önök üzleti érdekét szolgálná.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. április 22.

[

Tisztelt Kun Úr!

Levelét köszönettel vettük. Receptjeit szívesen betennénk pályázati anyagaink

közé, egy-két-hármat szíveskedjék hozzánk eljuttatni. Üdvözlettel:

B. Király Györgyi – Kossuth rádió – Hangos recept

Budapest, 2005. április 25.

 

Tisztelt B. Király Györgyi!

Köszönöm, hogy készek benevezni receptjeimet a pályázatra. Nem tudom azonban, hogy pontosan milyen ételek leírására van szükségük. Szójás ételekre, húspótló egytálételekre, cukrot nem tartalmazó süteményekre vagy inkább vegetárius ételekre? Kérem töltse le a szakácskönyvemet a http://kek.tar.hu honlapról, és válassza ki azokat, amelyek leginkább megfelelnek a követelmények­nek. (A könyvfájl 2-3 perc alatt letöltődik, és önmagát kicsomagolja. Hátul a Tárgymutatóban találhatók a receptcímek. A könyv legvégén a Legfinomabb ételek rovatban pedig a receptek színe-java van feltüntetve.) Amennyiben hasznosnak találja a művemben található egyéb információkat is, kérem a rádión keresztül ajánlja a háziasszonyok figyelmébe.

Köszönettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. április 26.

 

Sajnos ez a kezdeményezésem sem járt sikerrel. Az első három helyezésért járó pénzjutalmakat meglehetősen gyenge receptek nyerték el. Az én nevem még az 50 könyvvásárlási utalvánnyal jutalmazott pályázat között sem szerepelt. Lusták voltak letölteni a receptjeimet, és kikeresni belőle a nekik tetszőt.

[

Kedves Kun Ákos!

Az interneten már többször belebotlottam az egészségkímélő receptjeibe, melyek nagyon tetszettek. A konyhában ugyan még kezdő vagyok, mégis több, finomra sikerült ételt csináltam e receptek alapján. Mivel az anyag ingyenesen hozzáférhető az interneten, ezért szívesen utalnék egy csekély összeget Önnek „a könyvért”. Kérdésem csak annyi lenne, hogy ha a 10900028-00000014-34990019 bankszámlára utalok, akkor eljut-e Önhöz az átutalt összeg?

Köszönettel:

Bokor Attila – Magyarország, 2005. május 15.

Kedves Bokor Attila!

Nagyon meghatott a levele. Ha hiszi, ha nem Ön az első olvasóm, akinek ez az eszébe jutott. 16 éve írom a köny­vei­met, de eddig soha senkitől egyetlen fil­lér támogatást sem kap­tam. Pedig ed­dig már kb. 30 ezren le­töl­tötték a köny­vei­met, és közel ennyi­­en adták tovább ba­rá­taiknak, Inter­net-kap­­cso­lattal nem ren­­del­kező is­me­­rő­seiknek. Azt sem lehet mon­dani, hogy nem en­gedhetik meg maguk­nak a tá­mogatást, mert a Magyar Elekt­­ro­nikus Könyvtártól származó vissza­jel­zé­sek sze­­­rint olva­sóim 40%-a kül­földön élő ma­gyar. A megadott számlaszám él. Az át­utalt összeg cse­kély­ségéből ne csi­náljon gon­dot. Ne­kem már a gesztus is sokat jelent, hogy másfél évtizednyi meg­­fe­szített munka után akadt valaki, aki nem csak kapni akar, hanem adni is. Köszönöm, hogy gondolt rám. Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. május 17.

 

Kedves Kun Ákos!

Hát őszintén meglep, hogy legalább néhány utalás nem érkezett eddig. Persze azt se gondoltam, hogy ebből meggazdagodott volna, de hogy én legyek az első fecske, arra nem számítottam. Ugyanis ismerőseim többségéről egyáltalán nem mon­danám, hogy csak kapni akar, és adni nem, bár néha az „adást” elég szubjektíven ítélik meg. Én ezt inkább annak tulajdonítom, hogy az emberek egyszerűen nem szoktak hozzá, hogy önszántukból fizessenek. Amúgy is nagyon érdekes az emberek pénzköltési szokása (néha a sajátom is), hisz néha teljesen felesleges dolgokra adnak ki komoly összegeket. Azt sem értem, hogy luxuscikkekre hogyan tudnak lelkiismeret-furdalás nélkül annyi pénzt áldozni jó néhányan. No mindegy, még sok dolog van, amit nem értek. Talán lassacskán megértem. Vagy nem :) Mellesleg én is csak mostanában, 33 évesen kezdek ráébredni arra, hogy ne csak akkor fizessek, ha azt valaki előre kéri vagy utólag számon kéri rajtam. Mindenestre minden jót kívánok, s ha esetleg megérkezik a második utalás is, akkor értesítsen.

Üdvözlettel:

Bokor Attila – Magyarország, 2005. május 17.

 

Kedves Bokor Attila!

 Köszönöm a támogatást. Az Ön által is említett magatartáshoz nagymértékben hozzájárul az is, hogy a legtöbb ember az Internetet szabad prédának tekinti. Azt hiszik, hogy a szerzők, a programfejlesztők mind milliomosok, akik passzióból írnak. Érdemes beleolvasni az ezoterikus műveimbe is. Rendkívül érdekes és aktuális problémákat feszegetnek, és megoldással is szolgálnak a világ bajaira. Kár, hogy hivatalosan senki sem figyel fel rájuk. Egyébként ez is nagyon jellemző a világra. Majd akkor fognak ráébredni arra, hogy mit kellett volna tenniük, amikor már késő lesz.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. május 19.

 

Kedves Kun Ákos!

Örülök annak, hogy egy kis örömet okoztam. A könyveit el fogom olvasni, s ha már kapcsolatba kerültem a szerzővel, akkor valószínűleg „reflektálok” is majd az ott leírtakra. Hogy mikor, azt nem tudom. Nem vagyok egy könyvfaló. Évi 5-10 könyv között lehet az átlagom, s van már néhány a várólistán. Annak, hogy a világ olyan amilyen, sok oka van. Az eddigi életemben én is gondoltam már több félét a világról, véleményt is alkottam, de a véleményeim soha nem bizonyultak véglegesnek. Most már ott tartok, hogy nem annyira a véleményem kialakítása a fontos, hanem egyelőre gyűjtöm az információt, megpróbálom meglelni az összefüggéseket a dolgok/jelenségek között. Amint jutok valamire, szólok :) hogy megvitassuk. Azt érzem mindenesetre, hogy profitvágyból profi dolgot lehet csinálni, de ezek a profi dolgok lélek nélkülieknek tűnnek. Az Ön receptjein viszont a lélek, ha nem is nyilvánvalóan, de egyértelműen érződik. Addig is minden jót kívánok!

Bokor Attila – Magyarország, 2005. május 19.

[

Tisztelt Kun Ákos!

Rendkívül lenyűgöző az „Ezoterikus körkép” c. műve, melyet az inteneten fedeztem fel. Jómagam a Nemzetőr c. hetilap alapító főszerkesztője vagyok, és szívesen megjelentetnék egy-egy részletet az újságban. Ehhez kérném a szíves engedélyét.

Üdvözlettel:

Dr. Dobos Attila – Budapest, 2005. május 14.

 

Tisztelt Dr. Dobos Attila!

Könyveim részletekben való közlésének semmi akadálya. Erre egyébként az Ezoterikus körkép Utóirata is engedélyt ad. Honoráriumra nem tartok igényt. Munkájukhoz sok sikert kívánok.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest. 2005. május 17.

 

Tisztelt Kun Ákos!

 Köszönöm szépen az engedélyt és a szerdai Nemzetőrben már benne is lesz az első részlet.

Üdvözlettel:

 Dr. Dobos Attila – Budapest, 2005. május 21.

[

Tisztelt Kun Úr!

Véletlenül bukkantam az Ön könyveire a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Nagyon érdekesek és sok hasznos dolgot olvastam bennük. Most egy igen nagy problémánk van, amire Ön az egyik könyvében egy lehetséges megoldásról ír. Elleptek minket a hangyák. Egy használt házba költöztünk, de hamarosan megjelentek a hangyák (valószínűleg korábban is itt voltak, de irthatták őket az eladás előtt). A kertben is sok helyen vannak. De a házban is sajnos (a falakban). Azt olvastam Önnél, hogy létezik valamilyen „sugárzásmentesítő ék”, amely nem csak az emberek egészségének jó, hanem elűzi a hangyákat, legyeket és szúnyogokat is. Rákerestem erre a neten, de csak az Ön könyve jött ki találatként. Tudna nekem valamilyen támpontot adni, hogy merre induljak el? Hol lehet kapni, vagy hogyan lehet elkészíteni? Segítségét előre is nagyon köszönöm. Az Ön egyik tisztelője:

Szabó Ferenc – Magyarország, 2005. május 21.

 

Tisztelt Szabó Úr!

Problémájára nem könnyű megoldást találni. Az állatok elriasztásának, távoltartásának legegyszerűbb és leghatékonyabb módja a mágneses sugárzás. Mivel az állatok agyfrekvenciája megrekedt alfa szinten, érzékelik a környezetükből kiáramló mágneses sugarakat. Így elüldözésükhöz semmi másra nincs szükség, mint egy nagy hatásfokú, koncentrált mágneses sugarakat kibocsátó elektromágnesre. Ilyet azonban jelenleg senki sem gyárt. (Hajszálnál is vékonyabb zománcozott rézhuzalból kellene a lehető legtöbb menetet feltekercselni egy Moebius- vagy Klein- alakzatban kialakított jó minőségű vasmagra. Az elektromos kisugárzás megszüntetése érdekében bifiláris tekercselést kellene alkalmazni.) A gerjesztéséhez akkora egyenfeszültséget kell használni, amelyet a tekercs még melegedés nélkül elvisel. (Mivel ez több ezer volt is lehet, gondoskodni kell a szerelvények megfelelő szigeteléséről.)

A sugárzásmentesítő ék főleg a külső falak körül véd, a nyílászáró szerkezeteken át történő rovarinváziót gátolja. Ha már befészkelték magukat a kártevők az épületbe, akkor nem sokat segít. Esetleg meg lehetne próbálkozni az Aquapol gyártmányú falszárító készülékkel. Ez nem más, mint egy Yang jellegű energiát kibocsátó szubatomi sugárforrás, amit az épület közepén helyeznek el. A gene­rátorból kiáramló pozitív mágneses sugárzás semlegesíti a kapilláris csövekben uralkodó intenzív gravitációs vonzást, és emiatt a hajszálcsövecskékben nem tud többé felszivárogni a víz. Mivel a készülékbe szerelt nagy hatás­fokú elektromágnesből kiáramló mágneses sugárzás az egész épületet elárasztja, nagy valószínűséggel segít a kártevők távoltartásában is. Egyes rovarok (pl. a hangyák) kedvelik ugyan a koncentrált mágneses sugárzást, de csak a Yin jellegűt, a Yang jellegűt ők sem tudják elviselni.) A gyártó címe az Ezoterikus körkép című könyvem 195. oldalán található. Amennyiben sikerül valami hatékony eszközt találnia, kérem értesítsen!

Üdvözlettel:

Kun Ákos, Budapest, 2005. május 24.

[

Tiszteletem Ákos!

Én egy fiatal diák vagyok, aki a telekinézis címszóra rákeresve találtam az ön cikkére az interneten. Érdekelne engem ez a telekinézis, ha lenne szíves írni erről nekem egy pár szót... Kíváncsi vagyok, hogy ez valóban létezik-e, és ha igen, akkor elsajátítható-e ???? Nagyon kérem, írjon vissza a kérdéseimre...!

Tisztelettel:

Fodor Csaba – Magyarország, 2005. június 6.

Ui: Válaszát várom!

 

Tisztelt Fodor Csaba!

A telekinézisről és egyéb parapszichológiai jelenségekről az Ezoterikus körkép, Az ezotéria kiteljesedése és Az ezotéria kivitelezése című könyveimben olvashat részletesen. A telekinézis jelensége valóban létezik, és végbemenetelének pontos módját szerte a világon intenzíven kutatják. Elsajátítására sajnos nincs lehetőség. Csak vele született képességgel gyakorolható. Mint minden parapszichológiai jelenség ez is a tobozmirigy vagy a hipofízis (agyalapi mirigy) aktiválásával érhető el. A két agyfélteke közötti kapcsolat megteremtésének létezik egy másik módja is, az erős mágneses vagy villamos sokk (pl. villámcsapás) hatására történő képesség-kialakulás, ennek mesterséges előidézését azonban nem ajánlom. Megfelelő irányítás nélkül szinte biztos halált eredményezne. (Egyébként a telekinézis legismertebb gyakorlójánál, Uri Gellernél egy gömbvillám idézte elő ezt a képességet 4 éves korában. Egy orosz parafenoménnél nagyfeszültségű villanyvezeték okozta áram­ütés után alakult ki ez az adottság. Az is előfordult már, hogy egy agydaganat váltott ki parapszichológiai képességeket. Tehát a mechanikai ingerlés is elegendő ennek a rejtélyes képességnek a kiváltásához.)

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. június 8.

[

Tisztelt Fodor Csaba!

Mint az előző levelemben is említettem, még nem tudjuk pontosan, hogy az eónokkal ezelőtt elvesztett parapszichológia képességeink hogyan kelthetők újra életre. A földön kívüli civilizációk tisztában vannak ugyan vele, de ezt a tudásukat nem igyekeznek megosztani velünk. Úgy gondolják, hogy tudati fejlődésünk jelenlegi szintjén csak ártanánk vele a világnak.

Hozzávetőleg minden százezer ember közül egynél mutatható ki vele született bioenergi-növeke­dés. Ha csak két-háromszoros a testükből kisugárzó energia szintje, többnyire nem is szereznek róla tudomást. Ahhoz, hogy valaki az ujjaiból kiáramló energianyalábbal telekinézist hajtson végre legalább tízszeres energianövekedésre van szükség. (Az indonéz pszí-sebészek közel százszoros energiaszintjüknek köszönhetően képesek megnyitni a bőrt, és hajtanak végre sebhelymentes operációkat.) Az ilyen embereknek nem csak az ujjaikból, hanem az egész testükből sugárzik az energia, és az aurájuk átmérője meghaladja a 10 métert is. (Egy átlagember aurája nem több 1-1,5 méternél.) Az ilyen személyek közelében az átlagember többnyire rossz közérzetre, fejfására panaszkodik. Ha egy parafenomén hozzáér egy átlagember testéhez (akár ruhán keresztül is) akkor az illető általában ízületi gyulladásra, panaszkodik, reumás tünetek lépnek fel nála. (Még az 1990-es évek elején, amikor a tévében ment a Nulladik típusú találkozások című műsor, Déri János riportot készített egy férfival, akinek az energiaszintje többszöröse volt az átlagnak. Az alatt a fél óra alatt, amíg mellette ült, olyan csípőízületi gyulladást kapott, hogy hetekig nem tudott a lábára állni.) Ennek oka, hogy a megnövekedett energiaszint vagy beletölt a kisebb energiaszinttel rendelkező emberek meridiánjaiba energiát, vagy elvonja valamelyik meridiánjukból a bioenergiát. Az energiaegyensúly felbomlása pedig különböző betegségeket vált ki a szervezetben. Ennek leghamarabb fellépő megnyilvánulása különböző gyulladások, tartós besugárzás esetén pedig leukémia (vérrák) is kifejlődhet.

Sajnos megfelelő műszer hiányában a testből kiáramló bioenergia szintje egyelőre nem mérhető. Létezik azonban egy rendkívül egyszerű módszer, amellyel bárki meggyőződhet arról, hogy rendelkezik-e a kiugró energiasugárzással. Mivel a bioenergia nem más, mint koncentrált gravitációs és éteri energia (vagyis ugyanaz, amit a földgolyó is kibocsát a két pólusán) hatással van az iránytűre. Javaslom, hogy tegyen maga elé egy iránytűt, és közelítsen felé az ujjaival. Ha jóval átlag feletti mágneses energia áramlik ki belőlük, akkor megmozdítják az iránytű nyelvét. A hüvelyk- és középső ujjból Yin jellegű (gravitációs) energia áramlik ki, amely az északi pólust taszítja, a délit pedig vonzza. A mutató és gyűrűs ujjakból Yang (éteri eredetű) energia áramlik ki, melynek hatása ellentétes (vagyis az iránytű északi pólusát vonzza, a délit pedig taszítja). Sikeres kísérletezést kívánok. Tisztelettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. június 14.

[

Hello!

Érdeklődnék vállalsz-e magánlevelezést a könyveiddel kapcsolatban. Nagyon érdekelnek a témák, melyeket felvonultatsz! Pár kérdés fogalmazódott meg bennem, melyekre választ keresek. Válaszod várom!

Üdvözlettel:

Halász Zoltán – Magyarország, 2005. június 10.

 

Hello!

Nagyon sokat dolgozom, és emiatt nagyon kevés az időm. A fontos levelekre azért igyekszem válaszolni. Hosszas levelezésekbe azonban időhiány miatt nem tudok bocsátkozni. Hozzám az olvasóim általában csak akkor szoktak fordulni, ha sehol máshol nem találnak választ a kérdéseikre. Az Interneten szinte mindent meg lehet találni. A kérdések feltétele előtt ajánlatos a könyveimet is elolvasni, alaposan áttanulmányozni, mert a legtöbb kérdésre, problémára megtalálható bennük a válasz. Sajnos vannak, akik velem kerestetik meg az őket érdeklő részt, hogy ne kelljen a kb. 3500 oldalnyi anyagot végigolvasni. Az ilyen kéréseknek érthető okokból nem szívesen teszek eleget.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. június 10.

[

Tisztelt Kun Úr!

Nevem: Marton Zoltán, Marosvásárhelyről, Erdélyből írok. Egy helyi könyvkiadó nevében szeretném megkérdezni a feltételeket a Szövegszerkesztési Ismeretek (Office 97-XP – PageMaker 6.0-6.5) című könyv rövidített változatának kiadására.

Bevezetőként ismertetném a marosvásárhelyi, és egyben az erdélyi könyvkereskedelem helyzetét: Sajnos a könyvek általában, de főképp a szakkönyvek a közember számára elérhetetlen áron kerülnek forgalomba. A kiadónak az a célja, hogy ezeket a könyveket egy minimális áron kiadhassa, ami általában a minőség rovására megy. Ez alatt azt kell érteni, hogy egy fekete-fehér, puhaborítású könyvet jelentetünk meg, amit aztán minimális árréssel továbbítunk az olvasóknak (kb. 300-1000 Ft-nak megfelelő összegért). Ez azt jelenti, hogy a kiadó nem engedheti meg magának azt a körülményes eljárást, hogy szponzorokat keressen, akik a megjelenő könyv borítójára feltennék az emblémájukat. Éppen ezért kézzelfoghatóbb lenne, ha olyan szponzort találnánk, aki kifizetné önnek a kiadási jogért az illetéket, és így a kiadó is megtarthatná az árrését.

Több ok miatt gondoltunk egy lerövidített változatra: az ár nagymértékben függ a terjedelemtől és csak a lényegre szeretnénk szorítkozni. Egy-egy könyv jelenne meg, külön az Office és külön a PageMaker, mindkettő A5-ös formátumban, színes borítóval. Megkérném, közölje velünk a kiadási jog összegét, hogy ennek ismeretében, mi is tudjunk szponzorokat keresni.

Köszönettel,

Marton Zoltán – Marosvásárhely, 2005. szeptember 07.

 

Tisztelt Marton Úr!

Körülményeikre való tekintettel nem kérek jogdíjat Önöktől, lemondok a honoráriumról. Ami a puha táblás kivitelt illeti, mindenképen ragaszkodjanak a cérnafűzött kivitelhez. A számítógép használatához ugyanis két kéz kell. Egy ilyen vastag ragasztott könyv magától nem áll meg az asztalon, és az olvasó nem tudja fél kézzel tartani, hogy ne csukódjon össze, miközben a számítógépén alkalmazza a benne foglaltakat.

Nem tudom milyen tördelő programot használnak. Ha PageMakert, át tudom adni Önöknek az A//5-ös tördelt változatot is, valamint a megtervezett színes borítót. Ha nem, akkor megszabadítom a szövegmezőt a betűsűrítésektől, a rengeteg feltételes elválasztójeltől (melyek a tördelt változatban sok-sok kötőjelként jelennek meg), és elküldöm az általam használt betűtáblákat, hogy a különleges karaktereket, szimbólumokat meg tudják jelenteni. Ezzel csökkennek a nyomdai előkészítési költségek. Csupán annyit kérek, hogy a többi művem rövid tartalmi ismertetőjét hagyják meg a könyvem végén, hogy az olvasók ezekről is tudomást szerezhessenek. Érdekelne, hogy kb. hány példányban szeretnék megjelentetni.

Egyébként, ha keménytáblás kivitelben adnák ki, átküldhetnének egy-egy szállítmányt Magyarországra is a Libri Kft-nek, a Líra és Lant RT-nek és az Alexandra Könyvesháznak. Nálunk is sokan keresik a könyveimet, és nem tudom hová küldeni az olvasókat. Mivel a nyomtatási költség darab­számfüggő, ezáltal Erdélyben is olcsóbbá válna ez a kiadvány. Érdemes lenne felvenni velük a kapcsolatot, és olyan szponzor után nézni, aki fedezné a megnövelt példányszám kiadási költségeit. Színvonalas nyomdai kivitel esetén nem hiszem, hogy értékesítési gondjaik lennének, így a befektetett összeg megtérül.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. szeptember 07.

 

Tisztelt Kun úr!

Köszönjük az ön nagylelkű ajánlatát, és egyúttal elnézést kérek, hogy nem válaszoltam már tegnap. Megbeszéltük az ön ajánlatát és a következő eredményre jutottunk: a könyvet két külön részben szeretnénk kiadni, elválasztva egymástól az Office-t és a PageMaker-t, A/4-es formátumban, színes borítóval és az összes feltétellel, amit ön szab. Én felveszem a kapcsolatot az ön levelében említett könyvesházakkal és amint választ kaptam tőlük, értesítem önt is.

Egyébként 1000-1000 példányszámban szeretnénk megjelentetni a két könyvet Marosvásárhelyen, amelyeket aztán egész Erdélyben terjesztenénk, és készítünk (egyelőre) egy pár bemutatódarabot keménykötéssel és jobb minőségben is. Arra gondoltunk, hogy ha nem találnánk esetleg helyi szponzort, átadhatnánk a keménykötésű könyveket az ottani könyvterjesztőknek önköltségi áron, azzal a feltétellel, hogy az eladott, vagy akár az összes könyv után fizessenek önnek egy ön által megszabott összeget. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mikor válaszolnak a könyvterjesztők, remélem a jövő hét első felében. Amint a beérkezett válaszokat megkaptam, továbbítom önnek azokat, egyeztetés végett.

Kellemes hétvégét!

Köszönettel,

Marton Zoltán – Marosvásárhely, 2005. szeptember 09.

 

Tisztelt Marton Úr!

Örülök, hogy Erdélyben is megjelenik ez a művem. A PageMakert ismertető második kötethez hozzá kellene csatolni a Windows beállításokat tartalmazó III. fejezetet is. Erre azért van szükség, mert csak a jól beállított operációs rendszer képes a szövegszerkesztő programokat hatékonyan működtetni. (A PageMakert tartalmazó II. fejezet egyébként is csak 60 oldal, ami önmagában nem tölt meg egy kötetet, és csak egy szűk réteget érdekel.) A második kötet végére célszerű lenne beilleszteni a Billentyűparancsok listát is, amely a Kellékek mappában található. (Ez is megvan A/5-ös formátumban, így már nem kell áttördelni.) A billentyűkombinációk rendkívüli mértékben meggyorsítják a szövegszerkesztést, ezért sokan használják őket. Így nem árt, ha nyomtatásban is kéznél van. Szükség lenne a monitorábrákra is, hogy a szöveges magyarázatok könnyebben érthetők legyenek. (Ez szintén a Kellékek mappában található.) Fekete-fehérben is használhatók lennének. Mindezekkel együtt a második kötet is kb. olyan vastag lenne, mint az I fejezet tartalmazó első kötet. Ennek a változatnak már sokan örülnének.

Én Magyarországon sem tartok igényt honoráriumra, így ezt ne is említsék a magyar könyvterjesz­tőkne­k. Remélem a három legnagyobb könyvterjesztő hálózat közül valamelyik kedvező választ ad. Egyébként pár évvel ezelőtt a három ezoterikus művemet a Líra és Lant Rt. forgalmazta. Nagyon hamar elfogytak. Utána évekig kaptam a leveleket, hogy hol szerezhetők be, de én további magánkiadást már nem tudok vállalni. Negyedik terjesztőként esetleg meg lehetne próbálkozni a Magyar Könyvklubbal is. Ők szintén jelentős mennyiségben vesznek át más kiadóktól könyveket.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. szeptember 10.

 

Tisztelt Kun úr!

Megjöttek a válaszok a magyarországi könyvterjesztőktől. Közülük csak a Líra és Lant Kft. válaszolt pozitívan, amennyiben küldünk majd nekik mintapéldányt, hogy elbírálhassák. Végleges döntés született nálunk is, beszéltünk a nyomdákkal. Amennyiben önnek is megfelel, szeretnénk kiadni könyvét A4-es formátumban, színes fedőlappal, 1000 példányban. Azonban ha teljességében egy kötetbe foglalnánk bele, megdrágítaná a vételárat, ezért úgy gondoltuk, hogy lehetőleg 100 oldal körül legyen, esetleg több kötetben. Ha meg lehetne azt oldani, hogy 3 részre bontani, kezdők, haladók és hozzáértők. Vagy amennyiben ez nem lehetséges, akkor egy 100 oldalas kivonatot, amely magába foglalná mindazt, ami feltétlenül szükséges, beleértve az ön többi művének bemutatását.

Köszönettel,

Marton Zoltán – Marosvásárhely, 2005. szeptember 15.

 

Tisztelt Marton úr!

 A Líra és Lant Rt. már ismeri a könyveimet, így számomra természetes a pozitív válaszuk. Az ezoterikus műveim korábbi kiadásaiból sem maradt egy darab sem a nyakukon. Ne aggódjanak a többi terjesztő érdektelensége miatt. A Líra és Lant Rt. rendelkezik Budapest legnagyobb könyváruházaival, és vidéken is számos boltjuk van. Ez a könyvterjesztő hálózat gyakorlatilag az egész országot lefedi. Ezen túlmenően van egy online könyváruházuk, melyen keresztül a világ bármely országába szállítanak könyveket postai úton. Én majd beleírom a Szövegszerkesztési ismeretek Előszavába, hogy ez a művem könyv alakban is kapható, és feltüntetem az erdélyi és a magyarországi beszerzési címeket. Valószínűleg nem lesznek értékesítési gondjaik.

 Ez azonban csak akkor lesz így, ha csonkítatlanul jelentetik meg ezt a könyvet. Ebben nincsenek kezdők és haladók számára írt részek. Az egész kezdőknek szól. Nem informatikusoknak írtam ezt a művet (bár tudomásom szerint ők is gyakran forgatják) hanem a számítógép-használatban gyakorlatlanok számára. Minden ami benne van alapvetően szükséges ahhoz, hogy az olvasók maradéktalanul kihasználhassák a számítógépükben rejlő lehetőségeket. Ha egy lerövidített, kivonatos változatot jelentetnek meg, eladhatatlan lesz. Miért vegyenek meg az emberek több ezer forintért egy olyan könyvet, ami csak korlátozottan használható, amikor az Internetről ingyen letölthetik a teljes változatot? A nyomdai változat eladhatóságának legfőbb vonzereje, hogy használat közben nem kell az elektronikus változatot folyton leküldeni a Tálcára, majd felhívni a dokumentumot. Aztán leküldeni azt, felhívni az útmutatót, elolvasni a következő sort. Utána újra leküldeni a Szövegszerkesztési ismeretek szövegállományát, elolvasni a szerkesztett dokumentum következő sorát, és így tovább. Ez roppant idegesítő, nem is szólva arról, hogy nagyon fárasztja a szemet. Sokkal kényelmesebb kinyitni a könyvet lerakni a számítógép mellé, és az utasításait sorról sorra végrehajtani. Ezért hiányolják nálam oly sokan műveim nyomtatott változatát. Ezen túlmenően a könyv bárhová elvihető, bárhol olvasható, tankönyvként is használható. Kis helyen elfér, és az olvasásához nem kell semmilyen segédeszköz.

 Ami az árát illeti, egybekötve valóban drága lenne. Ezért javasoltam a két kötetben való megjelentetését. Az első kötetbe kerülne az I. fejezet, a másodikba pedig a II. és a III. Ha még így is túl vastagnak találják, az I. fejezetet is ketté lehet vágni. Az Excel és az utána következő részek a második kötetbe kerülnének, és így három kötetes lenne a mű. Ez esetben már nem lenne olyan ijesztő az ára. Az egészet papírszalaggal átkötve egyben kellene árusítani, mivel a külön-külön való értékesítésnek nincs semmi értelme. Akinek az első fejezet kell, az igényt tart a többire is. Ha a nyomdaköltséget túlzottan megerőltetőnek találnák, célszerű lenne keresni egy szponzort, vagy hirdetőt. A megcsonkítást, lerövidítést azonban semmiképpen nem javaslom, mert a nyakukon fog maradni az egész készlet. Könnyen lehet, hogy erre a „kiherélt” változatra a magyar terjesztő sem fog igényt tartani. Az önök helyében ragaszkodnék a keménytáblás kivitelhez is, mert ez igen nagy mértékben javítja mind az eladhatóságot, mind a használhatóságot. A fűzött kivitel azonban elengedhetetlen, mert az olyan szakkönyv, amely nem áll meg az asztalon, használhatatlan. Ragasztott kivitelben, szürke, újrafeldolgozott papíron csak ponyvaregényeket lehet megjelentetni.

A hét végén még kiegészítem ezt a könyvet néhány újabb szabállyal, és átolvasom az egészet, hogy ne legyenek benne hibák. Utána elkészítem az ömlesztett változatát, hogy akadálymentesen átszerkeszthessék. Kérem fontolják meg a tanácsaimat.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – ^Budapest, 2005. szeptember 16.

 

Kedves Kun úr!

Elnézést a késedelemért. Átnéztük a könyvét és első nekifutásra azt a változatot szeretnénk kiadni, amit ehhez a levélhez mellékelek. Kérem, ha kiegészíteni való vagy bármi hozzáfűznivaló van, közölje velem.

Tisztelettel,

Marton Zoltán – Marosvásárhely, 2005. október 10.

 

Tisztelt Marton Úr!

Elnézését kérek a késedelmes válaszért, de el kellett utaznom, és most tértem vissza.

Ami a lerövidített és elküldött változatot illeti, nem lesz piacképes. Szerintem ezt nem lehet jól eladni. De nem akarok törekvésük kerékkötője lenni. Rajtam ne múljon. Szerencsésebbnek tartanám, ha a kiadói Előszóban felhívnák az olvasók figyelmét, hogy ez az I. kötet. A kihagyott részeket a II. kötetben később ki tudnák adni, amint visszajön a pénzük. A könyvborítót és a címet a jelenlegi helyzetnek megfelelően kiegészítettem, átírtam. Kimaradt a könyv végéről a többi művemet ismertető könyvajánló is. Ezt szintén beleraktam.

Munkájukhoz sok sikert kívánok.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. október 15.

[

Kedves Ákos !

Olvastam az Ezoterikus Körkép című művedet. Elképzelhető, hogy lenne egy ajánlatom a kiadásra/terjesztésre vonatkozóan, amennyiben ez még aktuális.

Üdvözlettel:

Sztruhár Róbert – Magyarország, 2005. szeptember 29.

 

Kedves Róbert!

Egyelőre csak a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvem kiadására jelentkezett egy erdélyi kiadó. A többi még szabad. Kíváncsian várom az ajánlatodat.

Ui: A Kun Elektronikus Könyvtár jelenleg nem működik. Egy hacker feltörte, és megsemmisítette. Újra kell telepíteni. Úgy látszik, hogy nem mindenkinek tetszenek ezek a könyvek.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2005. szeptember 29.

[

Kedves Ákos !

Köszönöm a választ. Amire elsőre gondoltam:

−  Van egy Kft-m ami könyvkiadással is foglalkozik.

−  A könyvedet egyszerű nyomtatott vagy elektronikus úton elkezdeném terjeszteni az interneten    
(fizetős) kis példányszámban.

−  Ha az érdeklődés növekszik, megjelenik könyv formában is, és a boltokban, esetleg.

−  Ha befut, akkor külföldön is mehet.

−  A marketinget és minden egyebet én végzek.

−  Teljes körű felhasználásra az egész világon, enyém a „szerzői jog felhasználása” 5 évre.

−  Minden eladott termék árából a tiéd 40% (20% megy a terjesztésre 40% az enyém)

Első körben ennyi. Üdv:

Sztruhár Róbert – Magyarország, 2005. október 2.

 

Kedves Róbert!

Köszönöm az ajánlatodat, de nem kívánok élni vele. Honlapom nekem is van, ezért ha akartam volna, én is fizetőssé tehettem volna műveim letöltését. Ezzel azonban jelentősen csökkenne olvasóim száma. Én nem azért írtam ezeket a könyveket, hogy meggazdagodjak rajtuk, hanem hogy segítsem az embereket mindennapi gondjaik, bajaik megoldásában. Ezen túlmenően remélem, hogy felismeréseim hozzájárulnak majd a környezetkárosodás megállításához, és a világ energiagondjainak megoldásához. Erre azonban csak akkor van esély, ha ezek az információk minél hamarabb, és minél több emberhez eljutnak. A fizetős letöltés kifejezetten gátolná ezt a folyamatot. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok a rendelkezésedre állni.

Üdv:

Kun Ákos – Budapest, 2005. október 4.

 

Kedves Ákos !

Köszönöm a válaszod, sok sikert kívánok a terveidhez!

Üdvözlettel:

Sztruhár Róbert – Magyarország, 2005. október 2.

[

Tisztelt Kun Ákos!

Köszönjük, hogy ajánlatkérésével megkereste irodánkat. Az ön által kért szakkönyvek minőségi fordítását magyarról angol, német és francia nyelvekre megállapodás szerinti határidővel 2,40 Ft/ leütés (szóközökkel együtt) + 20% ÁFA áron tudjuk vállalni. A kért anyanyelvi lektorálás díja a fenti karakterárakhoz képest + 50% felárat jelent. Ebben a vállalási díjban érvényesítettük irodánk első megrendelői kedvezményét és a mennyiségi kedvezményt. Amennyiben további kérdése lenne, bátran keresse meg vele munkatársainkat. Ha igénybe kívánja venni szolgáltatásunkat, úgy a fordítandó anyagok mellé a kitöltött megrendelőlapot juttassa el irodánkba e-mailen vagy faxon. Megrendelés esetén a becsült fordítási díj 50%-át előlegként szükséges kifizetni, a teljes díj fizetése készpénzben történik az elkészült fordítás átvételekor.

Üdvözlettel: Molnár György – Budapest, 2006. március 17. 

EU Fordítóközpont

1133.  Budapest,

Bessenyei u. 14-16.

Cézár Ház

Tel.: 06-1-788-3323

Fax: 06-1-788-4723

Weblap: www.euforditas.hu

 

Tisztelt Molnár György!

Köszönöm az ajánlatukat, de a közölt áron kissé meglepődtem. Ezzel a kalkulációval az én 2 millió leütést tartalmazó könyveim fordítása 4,8 millió Ft + 960 000 Ft ÁFA -ba kerülnének. Ehhez jön még az anyanyelvi lektorálás 50%-os költsége, ami 2,4 millió Ft + 480 000 Ft ÁFA. Ez összesen 8 640 000 Ft. A nyolc könyvért együttesen 60-70 millió forintot kellene fizetnem. Ha az angol mellett ragaszkodnék az ajánlott német és a francia nyelvű fordításhoz is, úgy több mint 200 millió forintot kellene előteremtenem[91]. Nem hiszem, hogy az „Édesvíz” vagy bármelyik kiadó ennyit fizetnének egy könyv fordításáért. Jelenleg a szakkönyvek kb. 1000 darabos példányszámban jelennek meg, ami azt jelenti, hogy az Önök díjszabásával egy könyvre 8600 Ft fordítási díj esne. Jelenleg egy több száz oldalas könyv 3500 ezer forintba kerül. Ebből kb. 1500 Ft a nyomdaköltség, 1500 Ft a terjesztői jutalék, és a többi a kiadói árrés. A kiadónak tehát a fennmaradó 500 forintból kell fedeznie a tördelést, a borítótervezést és a nyomdai előkészítést, többek között a fordítási költséget. Ha könyvkiadók is önökkel fordíttatnák a külföldi szerzők műveit, akkor egy könyv nettó ára 1500 Ft nyomdaköltség + 8600 Ft fordítási díj = 10100 Ft lenne. Erre jön az 500 Ft kiadói árrés, valamint a 45%-os forgalmi jutalék, amit a terjesztők a bolti árból számolnak vissza. (Ebből 5%-ot befizetnek az államkasszába ÁFA címén.) Ez azt jelenti, hogy ennek a könyvnek a fogyasztó ára 10100 + 500 + 9450 = 20050 Ft lenne. Ön megvenné bármelyik könyvemet több mint húszezer forintért?

Tisztelettel:

Kun Ákos – Budapest, 2006. március 18.

[

Szia, Ákos!

Elnézést a tegeződésért, nem tiszteletlenségnek szánom, de szerintem a magázódás jobban illik a politikusokhoz és a hasonszőrűekhez. A lényeg: elolvastam minden írásodat (kivéve a szakácsköny­vet, de arra is sor kerül), és gondoltam visszajelzek. A három könyvedből több kérdésemre kaptam választ, mint azelőtt egész életemben összesen. Ezt ezúton is szeretném megköszönni. Elkezdett összeállni bennem egy hihető, logikus világkép. Amíg jobbat nem mond valaki (és szerintem nem fog) addig ebben hiszek. Amiatt pedig, hogy nyomtatásban még nem jelentek meg, ne nagyon szomorkodj. Valószínűleg még nincs itt az ideje... Nekem azt mondta valaki, hogy már az ismeretek megszerzésének módja is egyfajta vizsga. Márpedig most, ebben az elektronikus formában az juthat hozzá a könyveidhez, aki kifejezetten keresi, érdeklődik az ilyen ismeretek iránt (és nem kell hozzá feltétlenül saját, otthoni Internet-hozzáférés). Akiket pedig még akkor sem érdekelnek ezek a dolgok, amikor már könyv alakban is hozzáférhetővé válnak, hát azokat könnyebb lesz megítélni... A negatív vélemények se kedvetlenítsenek el (gondolom nem is szoktak), mert aki reagál, az minimum beleolvasott az írásaidba. Ezzel pedig már el is lett ültetve a fejében egy-két gondolat. Ki tudja, talán még szárba is szökkennek egyszer. Szóval megpróbálod felnyitni az emberek szemét, segíted a kritikus tömeg elérését, és még az „aratók” munkáját is megkönnyíted. Nehezen tudok ennél hasznosabb életet elképzelni. Gratulálok:

Holba László – Magyarország, 2006. július 4.

[

Tisztelt Kun Ákos!

Nemrég akadt a kezem – azaz internetböngészőm – ügyébe az Ezoterikus körkép c. műve. Magam már elég régóta érdeklődöm az egészséges táplálkozás, az anyagcsere, a biokémia iránt. Nem akarom sem kioktatni, sem megbántani, de felháborodottságomnak kell, hogy hangot adjak! Az említett művében az Egészséges táplálkozás c. fejezetet olvastam el. Elképesztő szakmai tévedések jellemzik ezt a fejezetet. Őszintén szólva nem értem, ekkora tárgyi tévedések hogy kerülhettek bele egy ilyen könyvbe. És a legnagyobb baj, hogy az Ön által tévesen leírtakat nap mint nap visszahallom sokaktól. Ha gondolja, konkrét példákat írok Önnek!

Üdvözlettel: egy meghökkent olvasó:

Kolok Bea – Magyarország, 2006. november 16.

 

Tisztelt Kolok Bea!

Örülök a bírálatának. Kérem támassza alá konkrét példákkal a véleményét. Egyébként ezeket az állításokat azért hallja „lépten-nyomon” vissza, mert az általam közölt ismeretek a természetgyó­gyász folyóiratokból, és világhírű természetgyógyászok szakkönyveiből származnak. Ha az Ön ismeretei meghaladják ezt a szintet, kérem közölje velem. Szívesen tanulok bárkitől.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2006. november 17.

 

Utóirat:

Sajnos erre a levélre már nem érkezett válasz. Úgy látszik a hölgy meggondolta magát, nem hajlandó tanítani engem.

[

Tisztelt Uram!

Olvastam az ön Erotikus viccek című könyvét, és miután már négyszer elolvastam, arra a következtetésre jutottam, hogy nem értem. Miért íródott ez a könyv? A viccek egyébként nagyon jók. Mi a könyv értelme? Kérem segítsen megérteni, mert felkeltette érdeklődésem. Remélem nem veszi levelem sértésnek. Mert egyáltalán nem annak szánom. Kérem válaszoljon.

Tisztelettel:

Nagy Eszter – Magyarország, 2007. január 06.

 

Tisztelt Hölgyem!

Gondolom az ezoterikus műveim vagy a szövegszerkesztéssel foglakozó könyvem ismeretében gondolta rólam, hogy miként vetemedhettem egy ilyen „mű” elkészítésére. Még mielőtt csalódna bennem, leszögezem, hogy egyáltalán nem vagyok büszke erre a könyvemre.

Kérdésére válaszolva vicckönyveim létrehozásának fő célja az volt, hogy felhívjam az emberek figyelmét az ezoterikus műveimre. 18 évvel ezelőtt kezdtem el írni ezeket a könyveket, és több száz oldalnyi útmutatót adtam közre, hogy miként lehet megakadályozni a környezetkárosítást, a természetrombolást, hogyan küzdhetnénk le az energiaválságot. Ezen túlmenően ezek a művek nagymértékben elősegíthetnék a tudati felvilágosítást, ami lehetővé tenné az erőszak visszaszorítását, megakadályozná a bűn terjedését a világban, és megszüntetné az emberi önzést, az élvezetek vég nélküli hajszolását. Célomat azonban nem értem el. Az ezoterikus műveim eddig háromszor jelentek meg magánkiadásban, és 8 éve fenn vannak az Interneten. Bárki ingyen letöltheti őket nem csak a Magyar Elektronikus Könyvtárból, hanem az én honlapjaimról, a Kun Elektronikus Könyvtárból is. Ezt több tízezren meg is tették, de nem történt semmi. Elmaradt a várt áttörés. Senki nem vette komolyan az általam leírtakat, nem hittek az ezotéria által kínált lehetőségekben.

Ekkor jött az ötlet, hogy csinálni kellene egy átfogó, színvonalas viccgyűjteményt, és annak a végébe be lehetne illeszteni a többi könyvemről szóló tartalmi ismertetőt. Így talán felfigyelnének a több művemre is. A szexuális viccek túlburjánzása, és a kiskorúak védelme érdekében az erotikus vicceket később leválasztottam az általános viccekről, és külön kötetbe rendeztem. Aztán vártam a fejleményeket. A jó viccet mindenki szereti, így gondoltam, sokan elolvassák majd ezeket a gyűjteményeket. Célomat azonban csak részben értem el. A sok piszkos fantáziájú, perverz ember valósággal rávetette magát az erotikus viccgyűjteményemre. Ezt a művemet 3 hónap alatt többen töltötték le, mint az összes többit 8 év alatt. Már 30 ezernél jár a letöltések száma. Az általános viccgyűjteményemet is kb. 20 ezren töltötték le eddig. Ennek ellenére egy tapodtat sem mozdult előre az ügy. A Könyvajánlót a végén vagy nem olvasták el, vagy továbbra sem törődnek a természet megmentésével, senkit sem érdekel az emberiség túlélése.

Most, hogy elzárták a Barátság kőolajvezetéket, gondolom már Ön is sejti, hogy milyen jövő vár ránk. A globális felmelegedés okozta klímaváltozás is egyre jobban szorongat minket. Jelenleg, január közepén +18 °C meleg van, és eddig még egy szem hó sem esett. Úgy néz ki, hogy az idén elmarad a tél, ami többek között azzal a következménnyel jár, hogy mértéktelenül elszaporodnak a kullancsok, és a különféle növényi kártevők. A mezőgazdasági gazdálkodók már sírnak, mert sejtik, hogy az idei termést nem ők fogják betakarítani. Ha 1990-ben az Ezoterikus körkép közreadásakor elkezdődtek volna az ezoterikus kutatások, a szabadenergia-kinyerő készülékek fejlesztése, ma már használnánk őket. A kőolaj, a fölgáz, a levegőszennyezés, és a különféle vírusos betegségek már csak a múlt emléke lenne. De nekünk nem kell az ingyen energia, nem akarjuk megmenteni a világot a rá váró pusztulástól. Inkább mi is vele pusztulunk. Közben egymást érik a klímakonferenciák, a globális felmelegedéssel foglakozó csúcstalálkozók. Ott mindenki elmondja a magáét, meghallgatják a szakértők meglehetősen borúlátó jelentéseit, aztán ezen a téren sem történik semmi. Az ingyen energia továbbra sem kell senkinek. Helyette szélerőműveket építenek, és sertéstrágyából kinyert biogázzal próbálták az energiaválságot leküzdeni. Inkább turkálnak a szarban, minthogy elfogadják Isten ajándékát, a mindenütt jelen levő kozmikus energiát. Betegségeinktől sem akarunk megválni, inkább szenvedünk, és idő előtt meghalunk. Gyógyítása, a bioenergia pótlására sem használják az ingyen energiát.

Végső elkeseredésemben arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom felhívni a nyugati országok figyelmét a műveimre, hátha ők fogékonyabbak lesznek a globális problémák iránt. Ehhez azonban le kellene fordíttatni a műveimet a nagy világnyelvekre. Ez viszont nagyon költséges eljárás. Az én 600 oldalas műveimnek csupán egyetlen nyelvre történő fordítása 2 millió forintba kerülne kötetenként. Nekem erre nincs pénzem. Miután mindenki ingyen tölti le a műveimet, és senki semmilyen támogatásban nem részesít, így nincs miből fedezni a fordítást. Sokat gondolkodtam azon, hogy ebből a szorult helyzetből hogyan törhetnék ki. Áthidaló megoldásként egy újabb gyűjtemény létrehozása vetődött fel bennem. Arra gondoltam, hogy csinálni kellene egy egzotikus gyümölcsökről szóló fotóalbumot, és ennek a végébe kellene berakni a Könyvajánlót.

A trópusi gyümölcsöket mindenki kedveli, így minden bizonnyal sokan letöltenék ezt a több mint 1000 színes képet tartalmazó albumot. Ahhoz, hogy ezt az általam reklámhordozónak tekintett művet az egész világon használhassák, a jelenleg ismert és fogyasztott 240 egzotikus gyümölcs nevét 32 nyelvre célszerű lefordítani. Ehhez azonban nem kell fordító, mert a külföldi honlapokról én is össze tudom gyűjteni az idegen neveket. Csupán a Könyvajánlót kell különböző nyelvekre átültetni. Sajnos a korábban megtakarított pénzemből csak az angol, német és francia nyelvekre futotta, de már ezzel a három nyelvvel is el tudom érni a világ csaknem felét.

Több mint fél éve dolgozom ezen az albumon, és még legalább kéthónapnyi munka van hátra. Akkor feltöltöm ezt a kb. 100 megabájtnyi óriásfájlt a Kun Elektronikus Könyvtárba, és meglátjuk mi lesz. Ha a nagyvilág is hozzánk hasonló módon reagál civilizációnk bajaira, akkor történjen, aminek történnie kell. Én mindent megtettem, hogy elkerüljük a katasztrófát. Ha senki nem kér az általam kínált lehetőségekből, ha senki sem tart igényt a segítségemre, akkor boldoguljanak nélkülem. Remélem kielégítő választ adtam Önnek, és mindezek tükrében már nem ítél el az erotikus viccgyűjteményemért.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2007. január 10.

[

Részlet a http://index.forum.hu blogból:

Nemrég olvastam Kun Ákos: Ezoterikus körkép című művének egy fejezetét a megfelelő (szerinte) táplálkozásról. Na, azon nagyon felhúztam magam...

Én csak a táplálkozási részt (49. oldaltól) olvastam el! Csak az nézze meg, akit nagyon érdekel. Gyenge idegzetűek kerüljék...

Szilaj – Magyarország, 2006.12.28

[

Rövid olvasói levelek a Magyar Elektronikus Könyvtárba feltöltött szakácskönyv olvasói rovatából:

 

Egyszerűen csak csodálatos! Valóban a MEK-be való. Ma fedeztem fel, nagyszerű!

2005-12-2.3                                                                                                                                   Ermi

 

Nagyon szeretem, teljesen átálltam a főzési stílusára. Szeretném könyv formájába megvásárolni, ha lehet.

2007-05-30.                                                                                                                         Tóth Ildikó

[

Kedves Kun Úr!

A www.tar.hu/kunakos oldalról kérem igen gyorsan távolítsa el a letölthető fontokat! Egyrészt a fontok jogtulajdonosai nem adtak engedélyt rá, így ez engedély nélküli fontdisztributálásnak számít, és sérti a szerzői és szomszédos jogokat. Másrészt viszont több olyan gyártó (Monotype, Microsoft, Corel, etc.) képviseleteként kötelesek vagyunk a nem legális terjesztést bejelenteni a jogtulajdonosoknak. Én most ezt az oldalcímet az egyik gyártó „piracy team”-jétől kaptam. A levelük szerint amennyiben a fent lévő fontokat 72 órán belül nem tudom eltávolíttatni, akkor a cég jogi eljárást indítana az oldal gazdája ellen. Mivel az ismeretség kettőnk között régi keletű és eddig gondmentes volt, ezért szólok gyorsan. Nem szeretném, ha ebből Önnek bármi hátránya származna.

 Habár a kicsomagolandó fontok mellett megtaláltam a figyelmeztetés.doc anyagot, ez a file sajnos nem elégséges arra, hogy a felelősséget elhárítsa. Kérem, hogy nagyon gyorsan vegye le az anyagot, és értesítsen erről. Szeretném a képviselt cégeket a gyors és hatékony együttműködéséről tájékoztatni, mielőtt utasítanának valami komolyabb lépésre. Természetesen a figyelmeztető dokumentumot is mellékelem nekik, hogy a problémát le tudjuk zárni gyorsan

 Üdvözlettel:

Derecskei Attila, ScanDer Kft. – Budapest, 2007. január 25.

 

Kedves Derecskei Úr!

Köszönöm a figyelmeztetést, de én ezeket a fontokat nem „engedély nélküli disztributálás” céljából helyeztem fel a honlapomra, mert mint Ön is tapasztalhatta, én egy nonprofit honlapot működtetek. Ezeket a betűtáblákat azért töltöttem fel, mert ezekkel dolgoztam, és nélkülük az olvasóim nem tudják megfelelő formátumban megnyitni és elolvasni a könyveimet. Mivel az ezoterikus tárgyú műveim nagyban hozzájárulhatnak a természetrombolás, a klímaváltozás és az energiaválság leküzdéséhez, nagy baj lenne, ha ezt az információforrást elzárnánk az emberektől. Erre a helyzetre való tekintettel nem próbálna meg fennmaradási engedélyt kérni a fonttulajdonosoktól.

Szerintem, ha ezt megadnák, és én megemlíteném a figyelmeztető dokumentumban, akkor ennek reklámértéke jóval nagyobb lenne számukra, mint ami veszteség éri őket ennek a három-négy tucat betűtáblának a letöltésével. Azért is előnyös lenne számukra ennek a fájlnak a további fenntartása, mert az olvasók kipróbálják a benne található fontokat, és továbbiakra van szükségük, tudják, hogy hol keressék, kivel vegyék fel a kapcsolatot vásárlás céljából. Közreműködését előre is köszönöm.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2007. január 25.

 

Kedves Kun Úr!

Én azt pontosan tudom, hogy ez nem abból a célból került fel, hanem építő jelleggel. Ez azonban a szerzői jogtulajdonosokat nem hatja meg. Nagyon köszönöm, hogy a vásárlás céljából beleírta a cégünket is a könyvébe, de ez – legnagyobb sajnálatomra – nem befolyásolja a dolgokat. Sajnos ez az Ön jó szándékától független jogi kérdés. Meg sem próbálom a fennmaradást kérni, mert nem engednék meg, a közép- és kelet-európai disztribúciós szerződéseinket pedig nem teszem kockára. Az oldalt hivatalosan pénteken 16 órakor ellenőrzik a piracy csoportnál legközelebb. De azt gyanítom, hogy közben is ránéznek. Ha akkor a fontok még fent lesznek, akkor hétfőn köteles lennék a jogi képviselőjüknek átadni az ügyet. A gyorsaság ilyenkor mindenképpen kifizetődő Önnek bármilyen további problémás esetben. Csupán a múlt évben is 17 ilyen eset volt, amiben nekem a szerződésünk értelmében lépnem kellett. Az említett tavalyi ügyek között egy esetben összesen 3 font 46-46 letöltése következtében az érintettnek 3 milliós kártérítést kellett fizetnie. Nem szeretnék egy ilyen ügyben hivatalból a másik oldalon állni.

Idén a fontok jogtisztasági kérdésében igen kemény lépésekre lehet számítani a magyarországi, szlovákiai, csehországi és romániai piacon, mivel ezeken a helyeken a legnagyobb a nem jogtiszta felhasználás mértéke. Jobbnak látom, ha a törlést mielőbb elvégzi. A kiadványokban pedig az érintett szöveget képekre kellene cserélni, azzal nem lenne probléma. Ebben az évben nem várható, hogy az Ön gépén bármilyen ellenőrzés lenne, egyelőre a cégeknél lesznek csak BSA vizsgálatok font ügyben. A fentieket figyelembe véve jobbnak tartanám a gyors törlést.

Üdvözlettel:

Derecskei Attila, ScanDer Kft. – Budapest, 2007. január 25.

 

Kedves Kun Úr!

Nem a betűtáblákat használatát tiltották le, hanem – ahogyan azt előzőleg is írtam – a fontkészletek szerzői jogának tulajdonosai az engedély nélküli disztributálást nem engedélyezik. Függetlenül az Ön építő jellegű és jóindulatú céljától ez sajnos jogi értelemben ebbe a kategóriába esik. Ha bárki használni kívánja ezeket a betűkészleteket, akkor azt meg kell vásárolnia. Mivel próbaváltozat ezekből nincs, így az a módszer, hogy „próbálja ki és törölje”, sajnos nem jogszerű. Még akkor sem, ha ennek érdekében Ön megteszi a figyelmeztető file becsomagolását. (Az technikai kérdés, hogy a figyelmeztetés csak abban az esetben válik olvashatóvá, amikor a szerzői jogsértés már megvalósult a letöltéssel.) Ebbe a körbe tartoznak elsősorban az általunk képviselt Monotype, ITC, Linotype, Digital Typeface fontok. Mivel a Microsoft a Monotype-tól vásárolja a fontokat, így azok a fontok is ide tartoznak. A Woodstone és a Cyberstone által jegyzett fontok szinte kivétel nélkül Monotype tulajdonú fontok.

Az Unióhoz történt csatlakozásunk nyomán itthon is életbe léptek az EU-ban érvényes törvények. Ezek betartását pedig a jogtulajdonosok teljesen érthetően szigorúan veszik. A levelet nem áll módomban Önnek továbbküldeni, mivel az az általunk képviselt cégek belső levelezése, és harmadik fél számára nem publikus. A Monotype (benne ITC, Linotype) és Digital Typeface fontok kérdésében a ScanDer Kft. a közép- és kelet-európai képviselet, ezért ezekben teljes jogkörben döntök. Természetesen a jogi szabályok betartása mellett. Amint azt írtam, én értesítést kaptam az oldalról, és a régi jó együttműködésünk alapján kértem Önt a gyors lépésre.

A műveit egyébként el tudják olvasni ékezethelyesen az érdeklődők, hiszen mindenkinek van a gépén Arial, Times New Roman vagy Courier font magyar változat manapság. A díszesebb betűkkel készült szövegek esetében pedig azért javasoltam a képpé történő konvertálást, mert így a könyveinek a tartalma és formája nem változik meg, ugyanakkor a jogtisztaság követelményeinek is megfelel. A legjobb mód talán a PDF változat lehet, amelyben pedig nem kell konvertálgatni sem képet, és nem kell az olvasónak fontot telepítenie sem. Köszönöm ezúton is a gyors és korrekt együttműködését.

Üdvözlettel,

Derecskei Attila, ScanDer Kft. – Budapest, 2007. január 26.

 

Kedves Kun Úr!

Kérem, hogy a fontokat a kunlibrary.com és kek.tar.hu címről is törölje sürgősen! Ha esetleg egyéb helyeken is fent van a neten, akkor onnan is. Az értesítést kiküldtem a törlésről, nagyon kellemetlen lenne, ha másik címen ugyanazt az oldalt találnák ugyanazzal a fontcsomaggal az ellenőrzéskor.

Üdvözlettel:

Derecskei Attila, ScanDer Kft. – Budapest, 2007. január 26.

 

Kedves Kun Úr!

Még egy oldal: kel.tar.hu. Tehát a korábbi oldalain is fent van. Kérem, hogy MINDEN OLDALÁRÓL TÖRÖLJE a jelzett fontkészleteket haladéktalanul! Ne nekem kelljen a jogtulajdonosokkal kötött szerződéseink értelmében ellenőriznem, mert akkor annak eredményét köteles vagyok nekik elküldeni. Ilyen esetben pedig a mostani törlést nem fogják elnézni párhuzamosan, azonos tartalommal létező lapok esetén. Akkor pedig én sem tudok segíteni, minden korábbi jó kapcsolatunk ellenére sem. Ha készen van, kérem küldje át a lapok teljes listáját, hogy azokat is elküldhessem.

Üdvözlettel,

Derecskei Attila, ScanDer Kft. – Budapest, 2007. január 27.

 

Tisztelt Címzett!

A kel.tar.hu és kek.tar.hu oldalaikon http://www.tar.hu/kel/betutablak.exe valamint a  http://www.tar.hu/kek/betutablak.exe állományok cégünk, a ScanDer Kft. valamint az általunk Magyarországon képviselt Monotype Imaging Ltd. (ITC, Linotype) szerzői és szomszédos jogait sértik. Az inkriminált állományok a fenti cégek szerzői jogtulajdonát képező betűkészleteket tartalmaznak, amelyek jogosulatlan disztributálással kerültek fel a jelzett helyekre az oldal készítője és fenntartója, Kun Ákos úr által. Jelen levelünkkel kérjük Önöket, hogy a jelzett tartalmat szíveskedjenek haladéktalanuk eltávolítani. Kérem, hogy a törlésről válaszlevélben az info@scander.hu címen valamint az oldal készítőjét a kunakos@vipmail.hu címen értesítsék. Jogkövető magatartásukban bízva szíves közreműködésüket előre is köszönjük.

Tisztelettel:

Derecskei Attila, ügyvezető igazgató, ScanDer Kft. – Budapest, 2007. január 28.

 

Tisztelt Kun Úr!

A kunakos.tar.hu címen nem hozzáférhető a problémás anyag, ez rendben van.

Ellenben a

- http://www.tar.hu/kunakos/

- http://kek.tar.hu

- http://kel.tar.hu

- http://kunlibrary.com

oldalain változatlanul fent van a betutablak.exe állomány. Ezek közül két oldal törlésére a tar.hu üzemeltetője már megkapta a felszólítást.

A Monotype Imaging Ltd. cége ért kár már csak a weblapjairól történt minimális, 10-10 darabos letöltés esetén is meghaladja a 3 millió forintot. Ezért azt kell közölnöm, hogy abban az esetben, ha ezekről az oldalairól legkésőbb hétfőn délig (CET 12:00) nem törli a jogsértő anyagot, akkor a polgári jogi és büntető eljárást hivatalból meg kell indítanom minden további külön értesítés nélkül. Jogi képviselőnk: Dr. Schmidt János. Jelen levelemet az illetékes disztribúciós partnernak is megküldöm a további jogi lépések megtétele céljából.

Derecskei Attila – Budapest, 2007. január 29.

 

Tisztelt Derecskei Úr!

A hétvégén küldött levelei mind megérkeztek. Kérésének megfelelően az összes honlapomról töröltem a Betűtáblák mappát. Elnézését kérem, hogy ezt csak ma reggel tudtam megtenni, de az én gépem nincs rákötve az Internetre, így csak a könyvtárból tudok felmenni a világhálóra. Miután mindenki ingyen tölti le a könyveimet, és az elmúlt 18 évben senki semmilyen támogatásban nem részesített, nincs miből fizetni a vonalbérletet. A tíz éves Pentium I-es gépem egyébként sem lenne alkalmas az internetezésre. Tudja nem csak gazdag emberek vannak, hanem szegények is, akik szűkös kereteiken belül megpróbálnak boldogulni, és segíteni a világ bajain. Feltéve, ha ezt a környezetük hagyja, de sajnos egyre kevésbé hagyja.

Üdvözlettel:

Kun Ákos – Budapest, 2007. január 29.

 

Tisztelt Kun Úr!

Köszönöm az értesítést, máris küldöm a levelet a Monotype-nak a törlés megtörténtéről. Üdvözlettel:

Derecskei Attila – Budapest, 2007. január 29.

 

Pár nap múlva ez a levél érkezett a Magyar Elektronikus Könyvtár e-mail postafiókjába:

 

Tisztelt Címzett!

Az alábbi linken olyan dokumentum található az Önök oldalán, amely személyes adataimat (lakcímet, telefonszámot) tartalmazza bármiféle hozzájárulásom nélkül.

Link: http://mek.oszk.hu/01200/01270/01270.doc>http://mek.oszk.hu/01200/01270/01270.doc Kérem, hogy az anyagot haladéktalanul távolítsák el, mivel az személyiségi jogaimat sérti! Kérem, hogy a törlés megtörténtéről az info@scander.hu címen szíveskedjenek értesíteni!

Tisztelettel:

Derecskei Attila – Budapest, 2007. február 03.

 

Tisztelt Derecskei Attila!

Továbbítottam a kérést a könyv szerzőjének, és megváltoztatjuk vagy töröljük majd a szóban forgó bekezdést a kérésének megfelelően. Az Elektronikus Könyvtár ugyanis csak szolgáltatja a könyveket, a tartalmuk ügyében nem illetékes (hasonlóan a hagyományos könyvtárakból kölcsönözhető könyvekhez). Egyébként a cégek elérési címei nem minősülnek védett személyi adatoknak, amennyiben azokat saját honlapjukon illetve cégkatalógusokban közzéteszik:

Üdvözlettel:

Drótos László, MEK-könyvtáros, – Budapest, 2007. február 04.

 

Kedves Laci!

Nem értem ezt a levelet. Derecskei Attilával egy hete váltottunk levelet, és egyáltalán nem kifogásolta, hogy a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvemben ingyen reklámozom cégének, a ScanDer Kft-nek a fontlemezét az ingyenes és a saját domain címes honlapjaimon. Miért okoz neki gondot, hogy ugyanaz a könyv megtalálható a MEK-en is? Miután ez a könyv már közel két éve került fel, és azóta számtalan javítás és jelentős bővítés történt, az lenne a legjobb, ha a legfrissebb változatot tennénk fel. Ha vállalod a frissítést, én kiveszem belőle a kifogásolt szakaszt, és elkészítem a könyv PDF változatát is. Így már azzal sem kell fáradni.

Üdv:

Ákos – Budapest, 2007. február 05.

 

Kedves Ákos!

Jó, cseréljük le az új verzióra.

Laci, MEK – Budapest, 2007. február 06.

 

Sajnos az ügy ezzel nem zárult le, fél év után újra kezdődött a zaklatásom:

 

Kedves Kun Úr!

Kissé meglepődtem azon a tényen, hogy Ön, minden értesítést és/vagy beleegyezésem kérését nélkülözve a kettőnk közti, év eleji levelezést feltette a weblapjára.

Mint Ön is tisztában van vele, csupán az Ön érdekében tettem olyan lépéseket, amelyek a fontletöltési probléma gyors és zökkenőmentes megoldását tették lehetővé úgy, hogy Önnek semmilyen joghátránya ne származzon a jóindulatú lépéséből.. A fent lévő levelezésünk egyrészt nem publikus, másrészt az utána tett megjegyzését sem tartom indokoltnak. Levelezésünkben olyan információk vannak, amelyek másra nem tartoznak, és csak korábbi jó kapcsolatunkra alapozva közöltem Önnel.

Kérem, hogy ezt figyelembe véve a http://kunlibrary.com/ezotvilag.htm oldalról (és esetleg más oldalairól, ha azokon fent van) a levelezést haladéktalanul távolítsa el!

Tisztelettel,

Derecskei Attila – Budapest, 2007. július 10.

 

Tisztelt Derecskei Úr!

Levelezésünk közzétételére olvasóim tájékoztatása érdekében volt szükség. Többen érdeklődtek ugyanis a Word dokumentumok karakterhelyes megjelenítéséhez szükséges betűtáblák eltűnésének okáról. Mivel nincs időm arra, hogy minden egyes esetben részletes beszámolót adjak minden érdeklődőnek, a folyóiratomban tájékoztattam az érintetteket. Ezzel kapcsolatban Önnek semmi oka sincs az aggodalomra. Ön azt tette, amit tennie kellett. Nem Önnek kell szégyenkeznie azért, hogy profithajhász gyártók a nonprofit honlapokról is letiltatják a dokumentumok megnyitásához szükséges kellékanyagokat. Különösen érthetetlen, hogy ezt egy oktatási és tájékoztatási céllal létrehozott könyvtárral teszik. Nekem ennek a honlapnak az üzemeltetéséből semmi hasznom sem származik, sőt rengeteg időbe, pénzbe és energiába kerül a fenntartása és állandó frissítése. Sajnálatos, hogy ezt az amerikai fonttulajdonosok nem látják be. Kérem, hogy ebből ne csináljon ügyet. Az Ön eljárása korrekt volt, és olvasóim közül senki semmilyen negatív véleményt nem fog kialakítani Önről. Megértésében bízva, üdvözlettel:

Kun Ákos ^– Budapest, 2007. július 11.

 

Kedves Kun Úr!

Tudom, hogy az én szerepem ez ügyben egyértelműen segítő szándékú volt, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Ehhez a pozitív hozzáálláshoz régi jó kapcsolatunk okán megvolt az alapom. Mindazonáltal semmilyen harmadik személy számára nem publikus sem a jogi képviselőnk neve, sem a cégünk szerződéses partnereinek listája, sem pedig az egyes kártérítési összegek nagysága, sem pedig az eljárási szokásaink felsorolása. Még akkor sem, ha ezt Önnek jóindulatúan megírtam pusztán a komolyabb probléma kulturált módon történő megelőzése érdekében. Ezek ugyanis egy bármilyen másik jogsértő esetben érdekeinknek és partnereink üzleti érdekeinek sérelmével járhat. Ezt pedig kötelességem megelőzni. Az érdeklődők tájékoztatásához minden szubjektív, külön kommentár nélkül elégséges annak közlése, hogy „a szerzői és szomszédos jogok tiszteletben tartása érdekében a fontok szabad letöltése nem engedélyezett”. Ehhez a levelezés közzététele nem szükséges, és a fentiekben felsoroltak miatt üzleti hátrányt, s ezzel az Ön számára újabb problémát is előidézhet. Az oldalának fenntartási költsége ebben a kérdésben indifferens, és segítő szándékú, non-profit volta tisztelendő dolog, de nem tartozik a kérdéshez. Erre a célra rendelkezésére áll számos ingyenes tárhely. Ezért változatlanul ragaszkodom ahhoz, hogy a levelezésünket haladéktalanul törölje az oldalairól! Nem szeretnék többet ezzel az üggyel foglalkozni.  Várom értesítését a törlés megtörténtéről.

Üdvözlettel,

Derecskei Attila ^– Budapest, 2007 július 11.

 

 

Tisztelt Kun Úr!

Sajnálom, hogy a több nappal ezelőtti kérésemnek a mai napig nem tett eleget bizalmas levelezésünk engedély és beleegyezés nélküli közlésével kapcsolatosan. Mivel úgy látom, hogy a konstruktív, gyors együttműködés az Ön részéről nem biztosított, így a törlésre való felszólító levelünket az Ön weblapjának tárhelyet biztosító Web-Server részére elküldtük. Amennyiben a nem engedélyezett tartalmat legkésőbb 2007. VII. 15. vasárnap éjfélig nem távolítja el, kénytelen vagyok hétfőn az ügyet jogi útra terelni.

Derecskei Attila ^– Budapest, 2007. július 13.

 

Tisztelt Kun Úr!

Sajnálattal tapasztaltam, hogy a nem publikus levelezésünket a kérésem, majd a felszólításom ellenére sem törölte a weboldaláról, noha annak közléséhez nem adtam sem beleegyezésemet, sem cégünktől engedélyt. Ahogyan azt korábban is jeleztem Önnek, ennek következtében kénytelen vagyok az ügyet jogi útra terelni.

Derecskei Attila, ügyvezető igazgató – Budapest, 2007. július 16.

 

Tisztelt Derecskei Úr!

Elnézést kérek a kései válaszért, de mint már a korábbi levelezésünkben említettem az én gépem nincs rákötve az Internetre, ezért csak könyvtárakból tudok levelezni. A könyvtárak és közösségi házak pedig hétvégén zárva vannak. Ami a július 11-én kelt levelét illeti, én semmilyen hivatalos dokumentumot nem hoztam nyilvánosságra. Kértem ugyan, hogy adja ki nekem az Amerikából érkezett felszólítót levelet, de Ön erre nem volt hajlandó. Egyébként sem lehetne semmi kifogása ellene, mert a törvény csak az államtitkot tartalmazó levelek, dokumentumok nyilvánosságra hozását tiltja. Egy nagy nyilvánosság előtt tevékenykedő, hivatalosan bejegyzett cégnek vállalnia kell a tevékenységével járó széleskörű érdeklődést. Nem tilthatja meg, hogy működéséről bárki tudomást szerezzen. A cégnyilvántartásban és a részvényesei számára készített éves beszámolóban sem titkolhat el semmi érdemleges döntést. Egy-egy ügyben bárki bármikor felvilágosítást kérhet tőlük. Én csak ezt tettem. Beszámoltam az olvasóimnak egy hivatalos döntésről, hogy ne nekik kelljen egyenként nálam, illetve a letiltó határozatot kibocsátó cégnél érdeklődni. Ez az értesítés Önt személyesen egyáltalán nem érinti, mert a leközölt levelek nem tartalmazzák sem a lakcímét, sem a telefonszámát, sem az e-mail címét. Ha emiatt az ügy miatt lelkiismereti problémájuk van, máskor körültekintőbben járjanak el. Olyan döntést hozzanak, ami miatt később nem kell szégyenkezniük.

Tisztelettel:

Kun Ákos ^– Budapest, 2007. július 16.

 

Tisztelt Kun Úr!

Nem hivatalos dokumentumot, hanem egy Ön és közöttem, mint céges képviselő közötti bizalmas levelezést hozott nyilvánosságra. Az államtitokra vonatkozó utalását nyilván csak tréfából írta, mert ez meglehetősen komolytalan. Ezeken nincs mit vitatkoznunk, ez tény. Ennek a bizalmas levelezésnek a nyilvánossá tételéhez pedig Önnek nincs jogalapja.

Az év eleji eljárást nincs okom szégyellni, mivel az Ön számára legkedvezőbb megoldást segítettem megtalálni. Véleményem szerint inkább örülnie kellene, hogy az eset az Ön számára nem járt komolyabb hátránnyal. Ettől függetlenül Ön olyan levélrészeket is közölt, ami az Ön részéről kifejezetten az általam képviselt cégek jó hírnevének csorbítása. Ezen kívül a Drótos László és közöttem folytatott levelezést sem hozhatja nyilvánosságra mindkét fél beleegyezése nélkül. Tudomásom szerint ezt Drótos Úr sem engedte meg Önnek, valamint a tar.hu üzemeltetője sem a neki küldött felszólítás publikálását. Továbbá, szeretném látni azt a nyilvános információt, ahol a jogi képviselőnk neve szabadon hozzáférhető nyilvános cég-adatbázisban. Ilyen sincs. Jelen esetben nem a nyilvános cégnyilvántartási adatokról van szó, a cégünk levelezése pedig nem nyilvános kategória. A cég működéséről a nyilvános adatok rendelkezésre állnak bárki számára. Ezek a levélváltások nem azok.

A levelezés miatt nincs lelkiismereti problémám, a lehető legtisztességesebb, jogkövető és segítőkész módon jártam el az Ön esetében is. Ellenben Ön sajnos nem járt el jogkövető módon. Ahhoz pedig már igenis sok közöm van, hogy rendszeresen, számomra ismeretlen internethasználók hívnak fel engem, és számon kérő hangon próbálnak mintegy felelősségre vonni, hogy az Ön által a hatályos jogszabályok semmibe vételével korábban az oldalára felrakott, szerzői és szomszédos jogokat sértő anyagokat a jogtulajdonos minden jogos alappal eltávolíttatta. Az Ön által kért belső levelet pedig változatlanul nem áll módomban mellékelni Önnek, mivel ahhoz a másik fél nem járult hozzá. Ezt korábban is közöltem Önnel. Különösen nem tenném meg az Ön, jelenleg is jól látható adatkezelési és jogértelmezési módszereinek láttán. 

Sajnálom, hogy Ön az elvárható jogszerűséget, a hatályos magyar jogszabályokat változatlanul nem veszi figyelembe. Ezért a fentiek miatt a jogi eljárást kénytelen vagyok megindítani. Az eljárás minden költségét természetesen Önre terheljük.  Felhívom figyelmét arra, hogy jelen levelem sem pub­likus olyan harmadik fél  számára, aki/amely részére azt nem küldöm el!

Ui.: a jelen levelet Drótos László Úr részére is megküldöm.

Derecskei Attila ^– Budapest, 2007. július 16.

 

Tisztelt Derecskei Úr!

Nagyon sajnálom, hogy ez az ügy idáig fajult. A szerzői jogok megsértői ellen valóban fel kell lépni, de a rendcsinálást nem a nonprofit honlapokkal kellene kezdeni. Ráadásul nem egy olyan honlappal, amely éveken keresztül ingyen reklámozta az Önök termékeit.

Fogadja részvétem a telefonálók, a méltatlankodók miatt. Ennek a zúgolódásnak az az oka, hogy a természet az összeomlás határán van, és a globális felmelegedés, valamint a tudati felvilágosodásból eredő elállatiasodás pusztulásra kárhoztatja civilizációnkat is. Ezt az emberek tudják, vagy legalábbis sejtik, és ha találnak egy olyan forrást, amely kiutat mutat ebből a válságos helyzetből, szeretnék elolvasni, hasznosítani. Ennek a folyamatnak az elősegítése érdekében én engedélyt adtam, hogy bárki, bárhol a világon bármilyen részletet idézzen a műveimből anélkül, hogy ezért fizetnie kellene. Ezt csak a Word dokumentumból tudják megtenni, illetve nem tudják, mert a hiányzó betűtáblák akadályozzák őket a szerkesztésben. Ezért érthető, hogy dühösek, ingerültek. Úgy gondolják, hogy az életük mégis csak előbbre való, mint a multinacionális vállalatok féktelen, gátlástalan profithajszája. 

Leveleinek publikusságával kapcsolatban felhívom a figyelmét arra, hogy fenntartom magamnak a jogot, hogy bármely nekem szóló levelet nyilvánosságra hozzak, és bármilyen tudomásomra jutott információt közkinccsé tegyek. Ami a jogi képviselőjét illeti, Ön valószínűleg nem egy zugügyvéddel dolgoztat. Ha a jogásza tagja a Magyar Ügyvédi Kamarának, akkor nem kifogásolhatja, hogy hivatkoznak rá. Egyébként a nevét nem én, hanem Ön említette.

Szeretném még arról is tájékoztatni, hogy 15 éve munkanélküli vagyok, egy fillér jövedelemmel sem rendelkezem. Lefoglalható vagyontárgyaim sincsenek. Egy önkormányzattól bérelt 8 négyzetméteres társbérleti szobában élek, ahol egy rozoga ágyon, egy kis szekrényen, egy roskatag, háromlábú asztalon, és két kárpitozatlan, ócska széken kívül nem található semmi. A számítógépemet sem tudja elvitetni, mert két héttel ezelőtt tönkrement. Egyébként is egy 10 éves Pentium I -es gép, katódsugárcsöves monitorral, ami már nem ér semmit. Ezért akár megnyeri ezt a pert, akár nem, a perköltséget Önnek kell fizetnie. Erről tájékoztassa az ügyvédjét is, hogy tudja mire számít­son.

Tisztelettel:

Kun Ákos ^– Budapest, 2007. július 18.

 

Utóirat:

Ennek a levélnek az elküldése után ez az ügy villámgyorsan lezárult. Miután az ügyvéd értesült róla, hogy egy nincstelen munkanélküliről van szó, fejvesztve menekült. Elállt az ügy képviseletétől.

[

Az ehhez hasonló incidensek elkerülés végett felhívom tisztelt olvasóim figyelmét:

 

FIGYELMEZTETÉS

 

Fenntartom magamnak a jogot, hogy bármely hozzám intézett, nekem címzett közérdekű levelet nyilvánosságra hozzak. Magánszemély esetén a feladó e-mail címét, lakcímét és telefonszámát csak az illető hozzájárulása esetén tüntetem fel, vagy adom ki. Cégek, intézmények leveleinél az összes feltüntetett adatot közreadom. Ez az eljárás csak a sokakat érintő információkat tartalmaz levelekre vonatkozik. Privát közléseket, olvasóm magánéletét érintő leveleket továbbra sem teszek közzé.

 

Budapest, 2007. július 21.                                                     

                                                                                                                                                                                                                                                     

                                                                                                               KUN Ákos

[

Kedves Barátom!

    Az utóbbi időkben nagyon sok akupunktúrával, akupresszúrával kapcsolatos könyvet olvastam, de egyikben sem voltak ilyen dolgok leírva, mint amit a Te „Ezoterikus körkép” című munkádban találtam, hogy a Jin ujjal tudjuk az energiát harmonizálni a Jang meridiánban. Pazar. A többi infóról is csak felsőfokon tudnék szólni. A könyveddel még én is csak az emésztés fázisában járok, de nagy segítségemre lennél, ha ebben az akupresszúrás részben bővebb felvilágosítást tudnál adni. Egészen konkrétan mondom, amit eddig egy könyvben sem találtam kielégítőnek (a tiédben azért nem, mert nem ez a fő témája): a konkrét diagnózis és a konkrét kezelés menetét. Amennyiben ez ügyben felvilágosítást tudnál adni, az nagy segítség lenne! További munkádhoz nagy erőt, kitartást kívánok!

Hirdetem az oldalaidon hallott igéket, amelyeket én is nagy örömmel és lelkesedéssel olvasok!

Szeretettel,

    Takács Ákos – Budapest, 2008. november 04.

 

Kedves Takács Ákos!

Köszönöm az elismerő szavaidat. Az akupresszúra szabályait valóban én raktam a „helyére”. Nem mindegy ugyanis, hogy melyik ujjal végezzük a kezelést. Az akupresszúra valójában nem más, mint akupunktúra, ezért ugyanúgy működik, és ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá. Csak a hatékonysága kisebb. Ezért célszerű lenne áttérni a mágnesrúd használatára. Magnetopresszúrás kezeléssel kapcsolatos szabályok „Az ezotéria kiteljesedése” és „Az ezotéria kivitelezése” című könyvekben, sőt az „Ezoterikus Világ” című folyóiratban is találhatók. A diagnózis és a konkrét kezelés az akupunktúrás szakkönyvekben található. Ez azonban egy nagyon bonyolult szakma. Franciaországban ezt egy négyéves egyetemen tanítják. Persze autodidakta módon is el lehet sajátítani, de ehhez több éves, illetve évtizedes gyakorlatra van szükség. Ezen a téren még én is csak tanuló vagyok.

Üdvözöllek:

Kun Ákos – Budapest, 2008. november 05.

[

Több olvasóm is nehezményezte, hogy honlapom .exe kiterjesztésű fájljait a munkahelyén nem tudja megnyitni. Azért választottam ezt a tömörítési módot, mert a WinZip fájlokat a vírusok képesek megfertőzni, a spyware programok bele tudnak épülni. A WinRAR azonban egyelőre védett a vírusok ellen. A WinRAR használatának másik oka, hogy a WinZip-el ellentétben ez a tömörítő program bármilyen nyelven írt fájlnevet elfogad, nem hagyja ki a tömörítendő mappából a neki nem tetsző nevű fájlokat. A WinRAR tömörítőt azonban kevesen ismerik, ezért feltelepítésének elkerülése érdekében műveimet önkicsomagoló formátumban töltöttem fel a honlapomra. Sajnos az önkicsomagoló tömörítvények kiterjesztése megegyezik a programfájlok .exe kiterjesztésével, ezért a hálózatba kötött gépek központi számítógépe nem engedi kicsomagolni ezt a fájlt. A munkahelyi, illetve a nagyobb közintézmények gépeire ugyanis biztonsági okokból csak a rendszergazda telepíthet programokat. Ezen úgy segíthetünk, hogy műveimet egy hálózatfüggetlen gépen, vagy nyilvános számítógépen (pl. könyvtárban, e-Magyarország pontokon) kell megnyitni, és kicsomagolás után pendrájvra vagy CD-re másolni.

Aki bizalmatlan az .exe kiterjesztésű fájlokkal szemben, megnyitás előtt küldje rá a víruskeresőjét. Nem fognak találni benne semmilyen férget vagy kémprogramot, mert műveim garantáltan vírusmentesek. A levelezőprogramok (Outlook, stb.) sem hajlandóak megnyitni az .exe kiterjesztésű mellékleteket. Ezért ha valamelyik könyvet el szeretnénk küldeni valakinek, előtte csomagoljuk ki, és WinZip-el tömörítve mellékeljük. A másik megoldás, hogy lenyitjuk az Eszközök menüt, kiadjuk a Beállítások parancsot, és a megjelenő ablakban aktiváljuk a Biztonság fület. A feltáruló tábla Vírusvédelem szektorában érvénytelenítsük A gyanús mellékleteket ne lehessen megnyitni utasítást, majd nyomjuk meg az OK gombot. (Az .exe fájl megnyitása után ezt a védelmet célszerű visszaállítani.)

A Linux operációs rendszer használói az .exe kiterjesztésű önkicsomagoló fájlokat a Wine program­csomag segítségével tudják megnyitni, és a saját mappájukba helyezni. Információ és letöltési cím: http://www.winehq.org/ Ennek a programnak a kikeresése és feltelepítése azonban meglehetősen bonyolult, mert a Linux minden változatához más szoftvert kell letölteni. Jobban járunk, ha keresünk egy Windows-os gépet. Azon töltsük le a keresett könyveket, és kicsomagolva töltsük rá a pendrájvunkra vagy egy CD-lemezre. A .doc és a .pdf kiter­jesztésű fájlokat már az ingyenes operációs rendszerek és irodai programcsomagok is képesek kezelni.

[

Súlyos anyagi helyzetemről értesülve egyelőre csak a szélhámosok aktivizálják magukat. Többek között ilyen levelekkel bombáznak:

 

United States Postal Inspection Service,

P.O. box 555, 10116-0555

New York

Email: uspi2@gmx.us

 

  This is to notify you that we have intercepted your parcel from DHL courier service, they where delivering your package when we stopped it for security reasons stated below:

    1. Our scanning system has detected that your parcel contains a confirmable ATM card to the tune of $1,500,000.00 dollars. 

    2. Such ATM card coming from Europe, African or Asia is been verified by the postal inspection service to ascertain its authenticity. After all the verification on the parcel/ATM card, having contacted the issuing institution who made it known to our office that the ATM card is a genuine one and not illegally acquired. We have also forwarded the serial number of the ATM card to the Treasury department and they confirmed that the card is Authentic and ready to be cashed at any ATM machines.

    To continue with the delivery of this parcel you are oblige to obtain from Spain, a duly sworn affidavit from Spanish High court which will back up the origin of Fund. This is in line with the Anti-Terrorist campaign which the USA government has embarked on recently to protect territories from future attacks, you should therefore contact the sender of the ATM card or the DHL courier agent in Madrid Spain to get the sworn affidavit for you while we wait to receive from you the affidavit file number to enable us forward your ATM card to your address. Below is his contact information. Note that the cost of the affidavit is 89 Euros and do not hesitate to remit the amount to him. Name: Dr. Frank Juarez Samuel Email: franksandt@gazeta.pl

    The ATM card will then be forwarded to you, you will be sure of a genuine ATM card. This is done for your interest considering the rate which fraudulent and stolen cheques and ATM card are been sent to innocent citizen and most times put them in problem.

 

Sincerely, 

William Gilligan Timothy Gale Puckett – December 27. 2009.

[

http://www.pintzzita.eoldal.hu/cikkek/kapcsolat 

 

Kedves Knőblné Pintz Zita!

    Nagyon örülök neki, hogy segíteni kívánja a reformtáplálkozás terjedését, és ehhez felhasználja a receptjeimet. Az viszont nem tetszik, hogy az egész szakácskönyvemet kiollózta, és a saját neve alatt adta közre. Könyveimet 21 éve írom a haszon legcsekélyebb reménye nélkül. Ezek után legalább annyit megérdemelnék, hogy a bevezetőben hivatkozzon a szakácskönyvem címére, vagy a könyvtáramra. Pl. így:

  Forrás:

  Egészségkímélő ételek ínyenceknek

  Kun Elektronikus Könyvtár

  Cím: http://kunlibrary.com

  Üdvözlettel:

Kun Ákos – 2010. február 12.

 

Utóirat:

Sajnos méltatlankodásom nem hatott rá. Még csak nem is válaszolt a levelemre. Receptjeimet továbbra is fenntartja a honlapján. Úgy látszik a pofátlanságnak ma már nincs határa.

 

Gasztronómia

 

Ez az interjú augusztus 20-án, az új kenyér ünnepén készült:

Az ősi recept szerinti sült pékáru nem versenyképes. Ha ünneprontóan hangzik is, tény: mesterséges adalékanyagok nélkül ma már a legritkább esetben sül új kenyér. A pékeket – saját állításuk szerint – a politikusok, kereskedők és a gazdasági helyzet kényszeríti „kompromisszumokra”. A vásárló csupán addig lehet elégedett a boltban kapható kenyérrel, amíg az első falatot el nem fogyasztja belőle. A szemre tetszetős portékáról otthon gyakran kiderül, hogy ízetlen, fel van fújva, könnyen morzsálódik, nem lehet vágni, és másnapra kiszárad. A figyelmes vevő számára még az ízletes, minőségi pékáru is riasztó lehet. Az árucímkére nézve leolvasható, hogy a kenyérben korántsem csak liszt, só és élesztő van, mint egykor, hanem jó pár E-szám mögé rejtett adalékanyag is. A sütőiparban járatlan kenyérfogyasztó erre felteheti a kérdést: nem lenne egyszerűbb és olcsóbb a hagyományos módszerekkel jó kenyeret sütni?

A szakmabeliek szerint nem. A lapunk által megkérdezett, ám nevük elhallgatását kérő pékek állítják: több oka is van annak, hogy mesterséges adalékanyagok nélkül ma már gyakorlatilag nem készül kenyér. – Régen csak liszt, élesztő és só kellett a kenyérsütéshez. Ám a forgalmazott liszt ma nem olyan minőségű, amire szükségünk lenne – panaszolja az egyik pék. Szerinte a lesilányodás oka a politika és a kereskedelem hozzáállása a kenyér árának kérdéséhez. A mindenkori kormány szociális megfontolások miatt nem nézi jó szemmel, ha drágul a kenyér. A költségtakarékos szemléletmódot a Magyarországon megtelepedett multinacionális kiskereskedelmi láncok is átvették, és vevőcsalogató fogásként állandóan akciós áron kínálják saját termékeiket – panaszolja a szakember. Innen indul az ördögi kör. A pékek nyomott áron, mindössze pár százalékos nyereséggel tudják csak eladni kenyerüket. Ezért aztán nem tudnak tisztességes árat fizetni a lisztért a molnároknak, akik ezért alacsony áron veszik meg a búzát a gazdáktól. Így a termelőnek sincs pénze arra, hogy a legjobb búzafajták vetőmagját megvegye, földjeit rendesen műtrágyázza és gyomirtózza. A nem megfelelően kezelt táblákról aztán gyenge minőségű búzát aratnak a gazdák, amiből a molnárok csak gyenge lisztet tudnak őrölni. A pékeknek tehát nem marad más választásuk, minthogy lisztjavító anyagokat használjanak.

Más pékek szerint kizárólag gazdasági okai vannak az adalékanyagok használatának. Szerintük egyszerűen nem lehet eladni a hagyományos módon készült kenyeret, mert annak ára a most megszokottnál sokkal magasabb lenne. Ezt pedig a vevők kegyeiért harcoló, nagy mennyiségben vásárló kiskereskedők egyszerűen nem fizetik meg. Van olyan pék is, aki termelékenységi okokkal indokolja az adalékanyagok használatát. A hagyományos módszerrel ugyanis 12 óráig tart a kenyérsütés. Az adalékanyagok a sütési időt 3,5 órára rövidítik. Nem nehéz kiszámolni, hogy a lisztjavító és kelésgyorsító szerek segítségével ugyanakkora ráfordítással háromszor annyi kenyér állítható elő és dobható piacra, mintha a pék az élesztővel bajlódna. Ez pedig létfontosságú a túl nagy termelői kapacitással rendelkező ágazatban tevékenykedő sütőipari vállalkozások számára.

Úgy tűnhet, a számtalan probléma ellenére a megoldás a fogyasztó számára egyszerű. Ha megteheti, megfizeti az átlagosnál drágább „igazi” kenyeret. A boltok polcain ilyen borsosabb áron kínált, minőségi termékből is van elég. Ez azonban sokszor csak a látszat. Informátoraink azt is elárulták, hogy a nagyobb bevétel reményében készített és az átlagosnál jóval drágább kenyérfélékkel is sok sütőipari vállalkozás trükközik. A közvélemény által egészségesebbnek tartott rozsos kenyérben például malátával pótolják a drága rozslisztet. Ezenkívül a biokenyérként árult készítményekben használt magvakat gyakran egyáltalán nem vegyszer- és műtrágyamentes körülmények között termelik. A magyarázat egyszerű: csak a drágább kenyéren lehet keresni. Minél kisebb az előállítás költsége, annál többet. A különféle adalékanyagokból pedig – amelyek olcsóbbá teszik a kenyér előállítását – bőséges a választék. Az egyre egészségesebben táplálkozó Nyugat-Európából las­sanként kiszoruló gyártók lisztjavító anyagaikkal itt, Kelet-Európában terjeszkednek. A gazdasági kényszerben tipródó sütőipari vállalkozások pedig jó vevőnek bizonyulnak.

A fogyasztóvédők szerint a pékek nem sértik meg az előírásokat. Sohár Pálné, az Országos Élel­mezés- és Táplálkozástudományi Intézet főosztályvezetője szerint nem feltétlenül az adalékanyagok, inkább a gyenge minőségű liszt, és a kenyérsütéskor tapasztalható sietség miatt rossz a kenyér állaga és íze. A szakértő szerint bármennyire is bosszankodunk a termék minőségén, az adalékanyagok használata engedélyezett. A „felpumpált” kenyér pedig ártalmatlan az egészségre – mondja. A címkén feltüntetett E-számok részint természetes anyagok (ecetsav, tejsav, lecitinek), amelyek csak az egyértelmű és rövid megjelölés miatt kapják ezt a jelzést. Persze az E-számok némelyike valóban mesterséges élelmiszeradalékot takar, ám ezek használatát évekig tartó állatkísérlet-sorozat után engedélyezik csak – magyarázza Sohár Pálné. Emellett a fogyasztóvédelmi, állat-egészségügyi és élel­miszer-ellenőrzési hatóságok állítják: folyamatosan ellenőrzik, hogy a pékek megfelelően használják-e az adalékanyagokat.

A sütőipar tehát nyugodtan élhet a kémia adta lehetőségekkel, hiszen az uniós előírások nem tiltják a kelésgyorsítók, szerkezetjavítók, penészedésgátlók és lisztjavítók használatát. A fogyasztóvédők az idén még nem, korábban viszont már vizsgálták a boltokban kapható kenyérfélék minőségét. Kathi Attila, a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség tájékoztatási főosztályának vezetője elmondta: ilyenkor azt vizsgálják, hogy a kenyér összetétele megfelel-e a magyar élelmiszerkönyv előírásainak. E téren nem tapasztaltak túl nagy problémákat. A pékek tehát törvényes keretek között etetnek bennünket vegyszerezett silány kenyérrel. Mindezért nem ők, hanem a gazdasági helyzet a hibás. Aki finom kenyeret akar enni, süssön magának otthon. Ez nem csak egészséges, hanem fele annyiba kerül, mint a bolti.

Népszabadság, Mihálovits András, 2004. augusztus 19. (17. oldal)

[

Isteni illat árad a pékségből. A hozzá tartozó üzletben legalább húszféle péksütemény között állok tanácstalanul, melyiket szeressem? Nézegetem a barna kenyereket is. Az egyik rozskenyér furcsán könnyűnek találtatik. Gyönyörű barna a színe, lyukacsos laza, puha. Pont olyan, mint a fehér kenyér, csak a színe barna. Ha én rozsliszttel sütök kenyeret, az nehezebb, inkább tömör, mint lyukacsos, egyáltalán nem hasonlít ehhez! A felirat szerint ez rozskenyér. És viszik, mint a cukrot, pedig igencsak drága. 10 perc alatt majdnem elfogy a rekesz tartalma. Éppen kapóra jön az eladó. „Beszélhetnék a pékkel?” – kérdem. Az eladó csodálkozva néz rám. – A pék most dolgozik, nem tud kijönni. Miről van szó? – érdeklődik. Már éppen kérdeznék valamit, amikor látja a kezemben a rozskenyeret. Úgy látszik szimpatikus vagyok neki, mert ugyan csendesen, de odaveti: „Ha rozskenyeret akar ne ezt vigye! Ez nem az, aminek látszik!” És a polcról leemel egy szemre ugyanolyan, ám tömör, nehezebb kenyeret. Később megtudtam: sok helyütt malátával színezik a fehér búzakenyeret, s a kezemben tartott rozsos kenyérnek nevezett sütödei termék soha nem látott rozslisztet.

Frank Júlia, Metro, 2004. november 19. (12. oldal)

[

Egyre gyakoribb a nagy bevásárlóközpontok területén megjelenő biosarok, biopolc, ami örvendetes jelenség, hiszen idestova 25 éve vártunk erre (a Biokultúra Egyesület alapítása óta). Ám az örömbe jócskán vegyül üröm is, mivel az esetek igen nagy százalékában a biónak kinevezett sarkokban, részlegekben vagy polcokon ott éktelenkednek a nem biotermékek is, ügyesen bekeverve a valódi biotermékek közé. Ez mindössze két esetben fordulhat elő, s egyik rosszabb, mint a másik: vagy fogalma sincs a forgalmazónak, miben rejlik egy termék biovolta, vagy szándékosan keveri a talmit a valódihoz. Miután a bio jelölésére érvényes jogszabály ad iránymutatást, bizony nem más ez, mint szándékos fogyasztói megtévesztés, nota bene szigorúbb bírói állásfoglalás szerint akár élelmiszerhamisítás. A helyzet teljesen analóg azzal, mintha a diabetikus részleg termékei közé cukrosakat suvasztanának, vagy gluténmentes termékek közé csempésznének búzalisztes árut. Még akkor is, ha a károkozás nem említhető egy napon amazokéval. Eleddig csupán a közgondolkodásban sajnálatos módon biónak aposztrofált reformtermékek körében tapasztaltunk ilyesmit, azonban legújabban már a biofelvágottak között is büszkén virítanak ugyanannak a cégnek a nem bio- (tehát vegyszerekkel előállított) termékei. Sajnálatos, hogy sem az ellenőrző szervezetek, sem a fogyasztóvédelem nem lép fel kellő szigorral a nyilvánvaló csalás ellen. Így önvédelemre kell, hogy biztassuk kedves olvasóinkat. Ne pakoljanak kosarukba gondolkodás nélkül mindent, amit a „biokóceráj” kínál, hanem alaposan vizsgálják meg a terméket, hogy szerepel-e rajtuk az ellenőrzés igazolása: HU-ÖKO-01 vagy HU-ÖKO-02.

Frühwald Ferenc, Természetgyógyász Magazin, 2007. szeptember (81. oldal)

[

Egyes gyártók új trükköket eszelnek ki a fogyasztók manipulálására, ráadásul az EU-csatlakozás óta még gyakoribbak az átverésgyanús esetek. A próbálkozások arra irányulnak, hogy valami mást adjanak el a kedves vevőnek, mint amit az a terméknév alapján venni szeretne. No nem – mondjuk – tej helyett kakaót (bár amiből a kakaókat gyártják, abban is lenne üzleti fantázia), hanem például joghurt helyett stabilizátort és növényi zsírt, tejföl helyett tejport és zselatint, persze joghurt-, illetve tejföláron. Egy magyarországi vásárlói szokásokat vizsgáló kutatás szerint a magyar fogyasztók a sajtot, a kefirt és a joghurtot tartják a legegészségesebb élelmiszereknek (a ská­la másik végén a sza­lonna található). Hogy ez miért van így, nem tudni (a sajtot és a kefirt a gyártók alig reklámozzák), ám az bizonyos, hogy olyan meggyőződésről van szó, amelyre hatékony marketinget lehet építeni. A tejtermékek piacán ugyanakkor a végletekig kiélezett ár- és reklámverseny folyik, és itt minden forintnak, illetve minden csábos szónak sorsdöntő jelentősége lehet.

Itt vannak például a tejek, amelyekről az uniós csatlakozás előtt úgy véltük: megdrágulnak majd a belépéskor. Ehelyett érzékelhető árcsökkenés tapasztalható, főleg amiatt, hogy olcsó importtejek jelentek meg a boltok polcain. Természetesen ezeket is magyar feliratú csomagolásba öltöztetik, és a magyar fül számára szépen csengő „friss tej” névvel illetik. Csakhogy a Magyar Élelmiszerkönyv (élelmiszerkódex, amely a törvény erejével rögzíti, hogy mit minek szabad nevezni) szigorú előírásokat tartalmaz a „friss tejnek” nevezhető áruról, pontosan előírva, hogy mennyi ideig tarthat a pasztőrözés, illetve mennyi idő telhet el a fejéstől az üzletbe kerülésig. Emiatt a Magyarországon készült, az Élelmiszerkönyv reguláit betartó friss tejeknek olyan tejféleségekkel kell versenyezniük, amelyek valahol félúton vannak a friss és az ultrapasztőrözött készítmények között, jóval tovább eltarthatók, és (mivel egyszerűbben szállíthatók és tárolhatók) értelemszerűen olcsóbbak is lehetnek.

Elvileg joghurtnak sem lehet bármit nevezni, erről azonban egyes gyártók igyekeznek nem tudomást venni. A legelterjedtebb trükk, hogy a hasznos mikroorganizmusokat tartalmazó tejalapanyagok helyett utóhőkezelt (ultrapasztőrözött) tejkészítménnyel, az állati zsírt a jóval kevesebbe kerülő növényi zsírokkal helyettesítik. Akad olyan „joghurt”, amelyhez tejre gyakorlatilag nincs is szükség, csupán zselatinra, tejporra, keményítőre, vízre és egy kis növényi zsírra. Vagy vegyük a gyümölcsjoghurtokat, amelyek az Élelmiszerkönyv szerint szintén nem lehet bármiből összekotyvasztani. Az egyes gyártók a gyártmányhoz felhasznált gyümölcs mennyisége alapján hívhatják az eledelt gyümölcsösnek, gyümölcsízűnek vagy gyümölcsízesítésűnek. A gyümölcsjoghurtban tehát elvileg gyümölcsnek kell lennie – ennek dacára már több esetben előfordult, hogy német és spanyol „áljoghurtokat” nemes egyszerűséggel joghurtnak címkéztek, és joghurtként reklámoztak a tévében (amíg a jogsértő gyakorlatnak az egymilliós bírság véget nem vetett).

A magyar vásárlót jellemző tulajdonságai alapján kétféle eszközzel lehet „megfogni”: az egyik az egészségre történő hivatkozás, a másik az alacsonyabb ár. Az egészségről a tapasztalatok alapján elegendő sokat beszélni (a legtöbb vevőnek valóban fogalma sincs róla, hogy mit eszik), a másikhoz pedig az itt felsorolt praktikákon keresztül vezet az út: olcsó alapanyagból könnyű olcsó(bb) árut előállítani. A gond csupán annyi, hogy a tejtermékek fogyasztása amúgy is csökken, s a sorozatos átverésekkel – ha a fogyasztókban tudatosul, hogy a „játék a szavakkal” a bőrükre megy – sokakat le lehet szok­tatni a vásárlásról. Ahhoz, hogy a magyar tejtermelés életben maradjon, elvileg lojális vásárlókra lenne szükség. A jelenleg használatos, a fogyasztók tájékozatlanságára építő „buborékmarketing” könnyen kipukkadhat, s akkor tényleg tejben-vajban fürödhetünk, csak éppen nem lesz benne sok örömünk.

Népszabadság, H. M. 2004. július 29. (9. oldal)

[

Hogy az ipari termékeknél létezik az „életciklus-marketing” – ami az üzleti szempontból gondosan megtervezett és kiaknázott avulás fedőneve, valószínűleg az olvasók előtt sem titok. De azzal talán tudunk újat mondani, hogy hasonló praktikák az élelmiszeriparban is működnek. Szerencsére nem arról van szó, hogy az ételek-italok szavatossági idejét mesterségesen csökkentenék (az iparági törekvések éppen az ellenkező irányba mutatnak). A jelenség ennél összetettebb, és azon alapul, hogy – mint minden terméknek – egy keksz- vagy sörféleségnek is van tervezhető életgörbéje, és azon belül az egyes szakaszokhoz korántsem azonos minőség tartozik. Az összetétel, az íz és az élvezeti érték a bevezető-felfuttató időszakban a legjobb, és az életciklus végén, a leszálló ágban a legrosszabb. Ám ezen belül a minőség, a ráfordítás, a márkaarculat és a népszerűség bonyolult összefüggéseit a tudomány teljes eszköztárának bevetésével határozzák meg.

Az élelmiszeripar multinacionális vállalatai erre szakosodott, a nagyközönség számára ismeretlen nevű és profilú cégeket bíznak meg azzal, hogy az életciklust és az ahhoz tartozó minőséget megtervezzék. Egy új márka esetében a „mézeshetek” nagyjából egy évig tartanak. Ebben az időszakban a fogyasztók megszokják az újdonságot, és a márkanevet fejben összekapcsolják egy bizonyos minőségi színvonallal. Amikor a kegyelmi időszak véget ér, és a „pletykamarketing” a fizetett reklámokkal együtt már sikeresen elültette a köztudatban, hogy magas nívójú, a prémiumigényeket is kielégítő termékről van szó, következik a második – akár egy évtizedig vagy még tovább is tartó – periódus. Ekkor a minőség (és persze a ráfordítás) már alacsonyabb szinten stabilizálódik.

A tudományos apparátus ahhoz kell, hogy megállapítsák, mennyi az a ballasztanyag (iparági szakkifejezéssel: fűrészpor), amennyit a törzsfogyasztók legalább háromnegyede még lázadozás nélkül elvisel. A különböző „fűrészportartalmú” szeleteket, nugátokat, itókákat, stb. többkörös fókuszcsoportos teszteknek vetik alá – a reakciókat pedig nemcsak kikérdezik, de videóra is veszik, figyelve az árulkodó gesztusokat. Valójában az optimális fűrészporarány megtalálásán múlik, hogy egy termék mennyi ideig marad a piacon. Az első időszakban az áru gyakran „túl jó” (legalábbis az árához képest), vagyis a gyártó akár veszíthet is minden egyes eladott darabon. De ha az életgörbe második szakaszát sikerül jól megtervezni, akkor nemcsak a kezdeti veszteség jön vissza, hanem még a nyereség is stabilizálódik.

A fentiekből adódik, hogy ugyanaz a csokoládé vagy üdítőital országonként eltérő összetételű lehet. Egy-egy ismert étel piaconként jellemzően más-más életszakaszban tart, ráadásul a fókuszcsoportoktól érkező visszajelzések is országonként különbözőek lehetnek (azaz akad hely, ahol a közönség több fűrészport is elvisel). A harmadik szakaszra, a leszálló ágra általában akkor kerül sor, amikor egy terméket ki akarnak vezetni a piacról – például azért, hogy egy másiknak helyet csináljanak. Ilyenkor a minőség szándékos lerontása akár kismértékű áremeléssel is együtt járhat, de csak a kontraszt kedvéért. A cél, hogy az új, még a mézeshetek időszakánál tartó kedvenc árban és minőségben is minél jobb színben tűnjön föl. Az egész eljárásban egyetlen ponton lehet felfedezni a fogyasztó érdekeit: a gyártók nagyon ügyelnek rá, hogy fűrészporként csak tökéletesen ártalmatlan – vagy egyenesen egészséges – anyagokat használjanak. Így aztán kivételesen az is előfordulhat, hogy a középső életszakaszban járó, ízetlen termék a valóságban egészségesebb (mármint biológiai értelemben), mint amikor még finomabb volt.

Hargitai Miklós – Népszabadság, 2011. augusztus 1. (13. oldal)

[

Dr. Duscharrek Valéria Budapesten élő, és dolgozó mikrobiológus, tartósítóipari mérnök, biokémikus és húsipari szakmérnök, az élelmiszerkémia doktora. Emellett kon­zervipari, hűtőipari és húsipari techno­lógiai s biokémiai szakértő; számos, forgalomban lévő jótékony hatású élel­miszer­termék, illetve alkalmazott tech­nológia kiötlője. Emellett régóta foglalkozik az allergia kérdésköré­vel is. Elsősorban emiatt kerestem meg, gondolván a nem is olyan távoli pollen­szezonra.

−  Nem igaz, hogy a parlagfű okozza az allergiát – szögezi le azonnal a dok­tornő –, hanem az egész hátterében a káros élelmiszerek által előidézett túlér­zékenység áll. Ez pedig először a légúti megbetegedésekben mutatkozik meg.

−  A káros élelmiszerektől hangos ma a média, botrány botrányt ér.

−  Pedig Ma­gyarországon az élelmiszerbiztonság messze magasabb szin­ten volt – egészen az EU-csatlakozá­sunkig –, mint a nyugat-európai álla­mokban. A baj az, hogy a rendszervál­tás után az élelmiszeripar tönkrement, és kvalifikálatlan emberek zöme kez­dett foglalkozni élel­miszer-feldolgo­zással. Jelenleg termékfelelősség van, tehát a korábbi, ellenőrzésen alapuló gyakorlat helyett a gyártó felel a ter­mékért. A hibás élelmiszergyártásnak kizárólag szakmai okai vannak. Az egyik botránynál, amikor egy üdítőben hasist találtak, a gyártó arra hivatko­zott, hogy a kifogásolt tartalom a meg­engedett határérték alatt van. Csak­hogy: a határértéken belüli lassú, kis dózisokban történő mérgezés máris el­vezet az allergiához. Hiszen a táp­anya­gok az anyagcserénkben sejtszin­tig lebontódnak, így a bevitt élelmi anyagok eddig a pici „vegyi konyháig” jutnak el a szervezetünkben. A megen­gedett határérteken belül bevitt Na­-benzoátok, sárga és piros színezékek, adalékanyagok és a többi vegyszer anyagcsere-­de­for­mációt okoznak, felborítják az anyagcserét. Ráadásul fejlődési rendellenességet okozhat­nak.

−  Tehát egyre inkább azzá válunk, amit megeszünk?

−  Ne mondjunk nagy számot: ha ezer különböző élelmi anyagot fo­gyasztana minden ember periodiku­san, akkor nem lenne probléma az anyagcsere „eltolódása". Ám az embe­rek többsége 8-10 fajta élelmiszernél nem fogyaszt többet. Sőt, nem is ismer többet. Sokan pl. nem tudják, hogy mi a sopszkasaláta, vagy a pasztinák... Nagyon fontosak az allergia megelőzé­sében nagy szerepet játszó keserű zöldségek, gyümölcsök. A grépfrút mellett ilyen az endívia, az articsó­ka, a cikória, a lollo rosso saláta, a jégsaláta, a pitypanglevél, a csicsóka. Sokan csak a reklám­ban látott „divatételeket” eszik. Természetes, hogy a szerveze­tük hamarosan a leg­ki­sebb szag­ra, pol­lenre azonnal allergiával válaszol. Eb­ből az egyetlen kiút az élelmiszerek vál­tozatos fo­gyasztása. Fontosak a magvak és a jódozott só használata is.

−  Csakhogy hiába eszem ezerféle élelmiszert, ha fogalmam sincs, honnan származik, megehe­tem-e egyáltalán?...

−  Magyarországon az élelmiszer-fel­használás kultúrája egyenesen tragi­kus. Mondok egy példát. Az ugyan köztudott, hogy a déligyümölcsök héja rothadásgátlóval van bevonva, hiszen elég sokat utaznak, mire ideérnek. De az már nem köztudott, hogy egy banánt nem lehet biz­ton­sággal megenni, ha a lehámozás után a héjon lévő mérget a kezünkről belejuttatjuk a banán­húsba. Pedig egy rendes lemosással – tehát dörzsivel – ezt meg lehetne előzni.

−  Egymást érik az élelmiszerbot­rányok: hol a paprikáé, hol a húsé...

−  Minden permetezőszernek van élelmezés-egészségügyi várakozási ideje. Ez változó, általában 8 nap. Az­az, amíg az import paprika Magyaror­szágra ér: egy-két nap. Levámolják, terítik: még két nap. Ha én ezt a paprikát megveszem, és mosás után legalább egy napig fóliában tartom a hűtőben, vagy mint egy virágcsokrot, vizes tálban áztatva tartom – hogy a tiszta víz kioldja a méreg­anyagokat – és utána fogyasztom el, máris sokat tettem a vegyszerek kivédése érde­kében. Továbbmegyek: nekem szívügyem a húsipar, hiszen ebben dolgozom. A magyar hús­termékek elmennek tőlünk exportra, a külföldiek pedig bejönnek. Ennek egyik oka, hogy hazánkban nincs génmanipulált takarmány, az ál­latok nem fogyasztanak ilyent, tehát értéke­sebbek. Nyugat-Európában ez az árucsere mindennapi gyakorlat. Hollandiában, Dániában pél­dául a nagyon kelle­met­len mellék­ízt okozó halliszttel etetik a csirkéket, majd olcsó baromfi­ként behozzák Ma­gyarországra. A feltűnően olcsó húst nem szabad megvenni, mert biztos, hogy egy nyugati hűtőház megsemmi­sítésre ítélt készletét próbálják eladni.

−  És mi a helyzet az E-számokkal?

−  A káposztasavanyító asszony, aki 4-5 éve tudott benzoát nélkül – ami egyébként az egyik legkárosabb tartósítószer – sa­vanyítani, ma már nem tud. Az allergi­ások a következő négy számot figyel­jék: Ne vegyék meg az E210, E211, E212, E213 jelű anyagot tartalmazó élelmisze­reket[92]. Ennyit mindenki fejben tud tar­tani. Minél kevesebb Na-benzoátot (E211) fogyasztanak az emberek, an­nál kevesebb allergiás lesz. A parlagfű elleni mozgalmat inkább a Na-benzoá­tot előállító cégeknél kellene kezdeni, és rábírni őket, hogy használjanak „ember­ba­rátabb”, könnyen bomló tar­tósítószert, pl. a szalicilt...

−  Miért nem használják azt?

−  A szalicil drágább. Sajnos min­den tudományos gondolatot, döntést felülbírál a gazdasági érdek.

−  Meg lehet „ úszni” a közelgő aller­giaszezont helyes táplálkozással?

−  A tavaszi zöldségekkel kiválóan meg tudjuk erősíteni az immunrend­szerünket. A friss karalá­bé, a zeller (an­nak zöldje), a spárga mind alkalmas erre. Immunstimuláns élelmiszerek, válto­zatos gyümölcsök – ezek kellő alapot biztosítanak a parlagfűallergia megelő­zésére. De még egyszer mondom: nem a parlagfű a bűnös az allergiákban.

Kocsis Noémi, Fejér megyei Hírlap – Hétvége melléklet, 2005. április 9. (6. oldal)

[

COCA-COLA is it!

−  A Cola aktív hatóanyaga a foszforsav, melynek pH-értéke 2,8.

−  Egy vasszöget négy nap alatt old fel. A foszforsav kioldja a csontokban lévő kalciumot és hozzájárul a csontritkulás kialakulásához.

−  Egy tejfogat 3 teljes nap alatt teljesen feloldott egy pohár Cola.

−  A Coca-Cola szirupot koncentrált formában szállító tartálykocsikat különösen korrodáló, veszélyes anyagokat jelző táblával kell ellátni.

−  A Cola-forgalmazók már 20 éve használják a teherautók motorterének tisztítására!

−  Az USA több államában a rendőrség baleseti helyszínelői 2 gallon (kb. 7 liter) Colát visznek magukkal, hogy a baleseteknél az úttestre folyt vért azzal távolítsák el.

−  Ha egy steaket tálba tesznek, és Colával leöntik, két nap alatt feloldódik.

−  A WC-kagyló tisztítása: öntsön bele egy dobozos Cola-t a kagylóba és hagyja ezt az igazi „csodaszert” egy óráig hatni, utána öblítse le. A kagyló maradéktalanul tiszta lesz.

−  Rozsdafoltok eltávolítása egy krómozott felületről: dörzsölje be a felületet egy Colába áztatott alumíniumfóliával.

−  Az autóakkumulátor pólusairól könnyedén eltávolíthatja a korróziót, ha egy doboz Colát ráönt. Figyelheti, ahogyan pezseg.

−  Egy berozsdásodott csavart könnyen meglazíthat, ha pár percre egy Colába áztatott rongyot tesz rá.

−  Ha kenőanyagokat akar eltávolítani egy szövetből, öntsön bele a mosógépbe a mosószer mellé egy doboz Colát, és futtassa le a programot. A doboz Cola segít a kenőanyag-maradékok eltávolításában.

−  Eltávolítja a szélvédő szennyeződéseit is.

−  Szóval, mit szeretnél inkább, egy Colát, vagy egy pohár ásványvizet?

[

Ugye emlékszünk még az erdélyi nagyasszonyokra? Ha máshonnan nem, nagy klasszikusaink regényeiből biztosan. Kiváló feleségek voltak, jól értettek a sütéshez-főzéshez, a házimunka minden csínjához-bínjához. Jelenlegi lányaink, fiatal asszonyaink viszont azt sem tudják, melyik végénél kell megfogni a fakanalat.

„A minap bementem kedvenc hentesemhez. Előttem egy fiatalasszony toporgott, láthatóan bizonytalan volt abbéli szándékában, hogy mit vegyen. Csak nézegette a kirakott húsokat, és egy teleírt cédulát vett elő. A hentes kérdésére, hogy »Mit adhatok, asszonyom?«, azt válaszolta, hogy: Pörköltnek való húst kérek.

−  Mégis, milyet?

−  Hát, pörköltet!

−  Jó lesz a lapocka?

−  Nem, pörköltet kérek! Asszonyom – mondta a hentes –, ez a legjobb pörköltnek való!

−  Én nem lapockát, hanem pörköltet kérek! – kiabálta már türelmetlenül, de határozottan.

−  Ezt hogy érti?

−  Hát, adjon olyan kis kockákat! A hentes elfordult, valószínűleg nevetőgörcsöt kapott. Végül egy kisebb lapockadarabot felkockázott, majd lemérte.

−  Ilyen drága? Akkor nem kérem! – mondta az asszony. Aztán diadalmasan körbenézett, majd sarkon fordult és távozott.”

Frank Júlia, Metro, 2004. december 03. (10. oldal)

[

Baj van, a britek nem tudnak főzni! – kongatta meg a vészharangot Jamie Oliver, a világhírű mesterszakács, a brit kormány gyermekélelmezési tanácsadója. A kilencvenperces beszámoló alatt a népszerű tévészakácsból elhivatott nemzeti étkeztetési menedzserré avanzsált Oliver kifejtette, hogy a helyzet különösen válságos, mégpedig azért, mert míg a korábbi gazdasági visszaesések idején az emberek olcsóbb élelmiszereket vásároltak és otthon főztek, manapság addig satnyult a társadalom, hogy a gyorsételeken nevelkedett generációk nem tudnak főzni, s nem képesek egészséges ételeket az asztalra tenni. „Hihetetlenül mély egészségügyi válsággal állunk szemben” – hangsúlyozta a szak­ember, és leszögezte, hogy ez a válság társadalmi osztálytól függetlenül mindenkit sújt. Ezt a jelenséget nevezte meg az ország elhízásának fő okaként is, és e tekintetben további drámai rosszabbodást jövendölt. A kormány által az iskolai gyermekélelmezés forradalmasítására költött eddigi 650 millió fontot (210 milliárd forint) kevésnek nevezte, és a szervezéssel sem volt elégedett, mert úgy vélte, sok iskolai szakácsnő nem kapott megfelelő képzést. Szerinte a közegészség költségvetését nem promócióra kellene költeni, hanem ingyenes főzőtanfolyamokra. A híres szakács legutóbb azzal kísérletezett – emlékeztetett a BBC –, hogy főzni tanítson néhány rotherhami családot.

Metropol, 2008. november 7. (8. oldal)

 

Sajnos nálunk is ez a helyzet. De nem csak nálunk, hanem az egész nyugati világban. A jóléti államok elkényelmesedett polgárai leszoktak a konyha használatáról. Korunk lányai már egyáltalán nem tudnak főzni. Nincs is kitől megtanulniuk, mert már az anyjuk sem tud. Felnőtt két generáció, akik képtelenek gondoskodni önmagukról, családjukról. Ha elveszítik állásukat, jövedelmüket, egyszerűen éhen fognak halni. A jelenlegi világgazdasági válságban emberek milliói válnak egyik napról a másikra munkanélkülivé. A munka világából kirekedtek tragikus helyzetét fokozza, hogy nem tudnak szegényen élni. Nem ismerik azokat a túlélési technikákat, amelyek felszínen tarthatnák őket. A korábbi létbiz­ton­ság szükségtelenné tette a nehéz hely­zetekhez való alkalmazkodás elsa­játítását. Azt hittük, hogy erre már nem lesz szükségünk, ezért hagytuk feledésbe merülni nagyszüleink szegénység diktálta találékonyságának eredményeit, a természet fenntartó ereje által kínált lehetőségek kihasználási módját.

[

Az asszony alaposan elmagyarázta férjének, milyen húst vásároljon. Két kiló sovány, legalább hét-nyolc centi vastagságú marhahúst rendelt. Mondta is emberének, hogy spékelni, vagyis tűzdelni akarja a húst, ugyanis vendégeiknek igazi „Baloghné-féle” vadast ígért. A férfi precízen előadta a hentesnek a kívánságot, mire az unott képpel mutatott egy konyharuhányi húsdarabot, ami jó, ha három centi vastag volt. Ráadásul az egyik oldaláról bőven lógott a hártya, s úgy látta, némi csont és talán faggyú is volt rajta. Közölte a hentessel, ezt nem viszi el. Erre sürgött-forgott a fehérköpenyes, és a pult üvegén át egy vastag színhúst mutatott. Emberünk erre rábólintott, kifizette a „felsált”, s büszkén ment haza.

Az asszony kivette a húst a nejlonnal bélelt papírból. Első ránézésre még mosolygott is. De aztán döbbenten fedezte föl, hogy a húst félbehajtották, s a belső fele bizony iszonyatos. A szétterített vékonyka és cafrangos hús azonos volt azzal, amit először kínált a hentes a vevőnek. A feleség szidta az eladót, mint a bokrot, a fogyasztóvédelmet is emlegette, ám idő híján nem rohant sehova, hanem elkezdte tisztítani a húst. Amikor ezzel végzett, megmérte. A kifizetett darab 2 kiló 23 deka volt, amiből 87 dekát ki kellett dobni. A nő nagy nehezen szeletekre vágta a húst, majd föltette a gázra. Szerencséjére volt odahaza konzervgomba és tejföl. Mire elkészült a gombás szelet és a galuska, megérkeztek a vendégek. Igaz, ízlett nekik az étel, de azért kicsit csalódottak voltak. Hát még a házaspár...

V. Horváth Mária, Népszabadság, 2004. október 4. (11. oldal)

[

Új mozgalom ütötte fel a fejét a gasztronómiában: a lassú étel. Íme a Slow Food[93] mozgalom alapítójának ínycsiklandozó filozófiája: A lassítás nem idővesztés. Konzervszósz melegítése helyett olaj-fokhagyma-paradicsom, 5 perc alatt kész a friss tésztaöntet, és micsoda különbség a szájban, de a lélekben is!

1986-ban a gyors, egészségtelen, műanyag ízű gyorsbüfés (Fast Food) divattal szemben született meg az olaszországi Slow Food-mozgalom, amely a lassan, élvezettel fogyasztott, a helyi termékekre épülő lakmározást hirdeti. A kezdő lökést éppen egy római McDonald’s gyorsétterem megnyitása elleni tiltakozás adta. Nem véletlen, hogy a Slow Food az északnyugat-olaszországi Pie­monte tartományban, itt is a Langhe-dombvidéken, Brában talált székhelyre, mivel Itáliában talán errefelé lehet a legjobban enni és inni (sajtot, húst, szarvasgombát, csokoládét és Barolo vörösbort). Jól enni pedig azt jelenti, hogy élvezzük a táplálkozást. Nemcsak bekapunk valamit, hanem frisset, finomat eszünk, felfedezzük azt, ami körülöttünk terem – egyensúlyban a természettel. Az alapító ökogasz­tronómus, Carlo Petrini[94] megérezte, hogy a világ ki van éhezve az egészséges étkezésre. Mindenütt van valami különleges, egyedi és főleg saját étel. Ez nemcsak az osztriga, hanem például egy babfajta is lehet. A felesleget termelő mezőgazdaság nem fékezte meg az éhezést, sőt népek földművelési kultúráját – a biodiverzitást – semmisítette meg.

Petrini ekképpen fogalmazta meg ars poeticáját: „Nemzetközi mozgalomra van szükségünk a mikrobák megvédéséhez, hiszen azokból készül a prosciutto, a szalámi és a sajt.” Az olasz termelők és éttermek azonnal a Slow Food mellé álltak „edd a hazait!” jelszóval. A mozgalom védett élelmiszereket jelölt ki: Magyarországon például a mangalicasonkát, amelyet múlt decemberben mutattak be Olaszországban. A mozgalom sikerét jelzi a minden második évben, Torinóban megrendezett Gusto[95] ízfesztivál. Itália határain túllépve ugyancsak elmondható a „lassú étel” hívőinek filozófiájaként, hogy a tökéletes lakoma: a helyi különlegességek elfogyasztása a helyi kisvendéglőben, amikor is az ételek a helyi kistermelők friss áruiból készülnek.

Minderre persze nem kell hosszú órákat szánnunk, hiszen rohanó világban élünk. Annyi realitásérzék a nemzetközi Slow Food -mozgalom vezetőibe is szorult, hogy a honlapjukon elismerik: valójában nem az asztalnál eltöltött idő mennyisége, hanem inkább az étkek minősége számít – no és az, eközben milyen kapcsolatokat alakítunk ki. Cím: http://www.slowfood.com Merthogy a lassú étel mozgalom (amely ma már a világ nyolcvan országában százezer követővel büszkélkedhet) nemcsak a has örömeiről szól. Kezdjük persze a hasnál. A „lassított” fogások ízletes és változatos összetevőkből készüljenek, amelyeket sohasem a legközelebbi szupermarketben szerezzünk be. Ott ugyanis gyorsan érő-készülő, könnyen csomagolható és szállítható termékek korlátozott választékával szoktatnak rá bennünket az egyhangúságra. Fedezzük fel a környék ételkülönlegességeit, házilag gyártott sajtjait, borait vagy süteményeit – és máris új ismerősökre tettünk szert. Egyszóval: finomat eszünk, egészségesek maradunk, és még kulturálisan is gazdagodunk.

Korántsem a főzőcskézésre korlátozódik a világszerte szorgoskodó Slow Food-aktivisták tevékenysége. Külön projekt foglalkozik például az eltűnés szélén álló termékek és ételek összegyűjtésével, amelyeket fesztiválokon és kiadványokban népszerűsítenek. Ugyanígy próbálják megvédeni a kulturális örökséghez tartozó fogadókat, kávéházakat vagy éppen termelési módokat. A jövő generációinak ízlését tanfolyamokon és ételbemutatókon igyekeznek alakítani. S hogy a minőségi élelmiszerek többe kerülnek? Ezt a lassú étel hívei sem tagadják, ám arra hivatkoznak, hogy a fogyasztói szokások rossz irányba változtak. Manapság a családok mind többet költenek ruhára, műszaki berendezésekre vagy szórakozásra – és egyre kevesebbet arra, amit megesznek.

Sárközy Júlia – Pócs Balázs, Népszabadság, 2005. január 13. (5. oldal)

[

Mind többen találnak vissza a korábbi, jól bevált táplálkozási módhoz. A junk food fogyasztása leáldozóban van. Az Amerikában divatos Clean Program hadat üzent az egészségromboló mesterséges ételeknek. Már több világsztár követője is van (pl. Demi Moore és Gwyneth Paltrow). A legfontosabb szabály: mindenféle gyorséttermi étel tilos. A kényelmi termékek (húsleveskocka és társai), a félkész ételek, a szénsavas italok szintén. Továbbá olyan élelmiszerek, melyeknek magas a cukortartalmuk, mesterséges adalékanyagokat tartalmaznak, és szegények vitaminokban, ásványanyagokban, rostokban. Fontos szabály az is, hogy csökkenteni kell a sófogyasztást. Ezért tartózkodjunk az élelmiszeripar által gyártott termékektől. Lehetőleg minden ételt, élelmiszert magunk állítsunk elő, otthon, házilag. A diéta arra buzdít, hogy főzz, ne menj étterembe, és használd a nagyi receptjeit. Nagyszüleink ugyanis még nem éltek agyonfinomított és vegyszerekkel telített ételeken. Nem is volt annyi rákos beteg köztük. Évszázadokkal ezelőtt a rák és az allergia ritka betegségnek számított. Manapság pedig minden ötödik ember allergiás, és arat a rák.

[

Volt egyszer egy dúsgazdag indiai ifjú. Ráadásul még brahmin is volt, vagyis a legelőkelőbb kasztba tartozott. Ezáltal bármit megtehetett, bárhogyan élhetett volna. Ennek ellenére önmegtartóztató életet élt. Már 26 éves volt, de még soha életében nem evett húst. Egy napon azzal lepte meg európai barátját, hogy megkóstolná egyszer azt az átkozott húst, enne egy „hullából”, mert nagyon kíváncsi az ízére; arra, hogy mitől fosztja meg magát. A barátja elvitte a legjobb angol étterembe, ahol a kíváncsi multimilliomos bekebelezett egy közepesre sütött beefsteaket. Amikor letette a kést és a villát, így szólt:

– Köszönöm, hogy idehoztál. Tudod, el sem tudtam elképzelni, hogy ilyen finom ízek léteznek a

        világon. Ennél jobbat még sohasem ettem!

És továbbra sem evett egy falat húst sem, s feltehetően nem is fog élete végéig...

[

Finnországban 20 év alatt felére csökkentették a szívkoszorú-betegségekben meghaltak számát. Ezt a dohányzás visszaszorításával, az egészséges táplálkozás és a testmozgás szorgalmazásával érték el. Ezzel szemben nálunk rohamosan növekszik a szívinfarktusban és szívtrombózisban elhunytak száma. Régen főleg a férfiakat veszélyeztette ez a betegség. Az emancipáció következtében azonban a nők ezen a téren is utolérték a férfiakat. Sokan azt hiszik, hogy rákban halnak meg a leg­többen. Az első számú halálos kór azonban nem a rák, hanem a szív betegségei. Ennek csak egyik előidézője a stressz, a hajszoltság. A fő kiváltó ok a helytelen táplálkozás. Ehhez jelentős mértékben hozzájárulnak a különféle újságok, képes folyóira­tok receptmellékletei. A természetgyógyász folyóiratok kivételével telis-tele vannak húsos ételekkel.

Az újságírók többsége ma már tisztában van a húsevés és állati zsírfogyasztás ártalmaival, mégis sorra jelentetnek olyan recepteket, amelyek valósággal gyilkolják az érrendszert, és elősegítik a vastagbélrák kialakulását. Ezt arra hivatkozva teszik, hogy olvasóik ezeket a recepteket igénylik. Az eszükbe sem jut, hogy a média feladata nem csak a szórakoztatás, a tájékoztatás; hanem a nevelés és az iránymutatás. Ha nem világosítják fel az embereket arról, hogy milyen helytelen életmódot folytatnak, az önpusztítás soha sem fog megszűnni. Magatartásukban nem kis szerepet játszik az eladási mutatók minden áron való megtartása. Ha csökken a lap példányszáma, veszélybe kerül az állásuk. Inkább pusztuljanak oktondi embertársaik, minthogy megszűnjön a munkahelyük, és utcára kerüljenek. Áldatlan tevékenységük egyik kirívó példája a Vértorta receptje, amely az egyik képes magazinunkban jelent meg:

 

1 nagy fej vöröshagymát vágjunk apróra, és 10 dg disznózsírban pirítsuk meg. Utána vágjunk kis kockákra másfél szikkadt zsemlét, és a zsírra rakva süssük aranysárgára. 25 dg fejhúst és 15 dg sza­lonnát aprítsunk kis kockákra, öntsünk rá annyi vizet, hogy ellepje, és főzzük puhára. Ezt követően a bőrével együtt daráljuk le. Adjuk hozzá a hagymát, a pirított zsemlét, 1 evőkanál majoránnát, 1 kávéskanál őrölt fekete borsot, 1 kávéskanál őrölt szegfűborsot, 1 mokkáskanál sót és negyed mokkáskanál borsikafüvet. Öntsünk rá 0,5 liter vért, és jól gyúrjuk össze, majd fektessük egy kizsírozott őz­gerincformába. A tetejét takarjuk le alufóliával, és közepesen meleg sütőben kezdjük el sütni. Mielőtt teljesen átsülne vegyük ki, és borítsuk ki sütőlemezre, majd erős tűzön süssük még 5-8 percig, hogy szép, ropogós legyen a teteje. Melegen, hidegen egyaránt fogyasztható. Reszelt torma, lila- és póréhagyma egyformán jól illik hozzá.

 

Ezek után csodálkozunk, hogy a külföldi turisták a magyar konyha ételeit túl fűszeresnek, zsíros­nak és egészségtelennek tartják, és mind többen választják úti célul a mediterrán államokat. Ezekben az országokban olívaolajjal főznek, és nem traktálják a vendégeket disznózsírral készített csülökpörkölttel vagy vértortával.

[

A művelt Nyugaton különleges vágóhidak működnek és virágzanak. Ezek az alapanyagot a kelet-európai országokból szerzik be, rafinált módon. Néha azonban lefülelik a szállítót, mielőtt célba érne orvul elejtett zsákmányával. Pl. több ezernyi pacsirtatetemmel. Ezeket a madarakat abban az országban ejtik el különös szeretettel, ahol egy híres zeneszerzőt a pacsirta éneke ihletett meg[96]. Mint tudjuk énekelni csak az a madár tud, akinek a csőrébe nyelvet is ragasztott a Teremtő. Mindegyikébe ragasztott, a legszebb hangja mégis a csalogánynak és a pacsirtának van. A legízletesebb nyelve pedig a pacsirtának. Erre az olasz vendéglősök jöttek rá, akik ebből az érzékeny nyelvecskéből különleges pástétomot készítenek. Egy pacsirta nyelve persze nem elég hozzá, de több ezer már igen. Emiatt ez az isteni dalnok keresett jószág, az orvvadászok tűzzel-vassal irtják őket Románia és a többi közép-kelet-európai ország csalitjaiban, mezőségein. Hogy miért nem bünteti meg a Teremtő azt a vadászt, aki pacsirtára szegezi fegyverét, azt a vendéglőst, aki pacsirtanyelvből készített pástétomot tart az étlapján, és azt az élvhajhász vendéget, akinek pacsirtanyelvből készült pástétomra fáj a foga? Mert a Teremtő keze sem ér el mindenhová.

Családi kör, Németh István, 2004. november 18. (3. oldal)

[

Zsurnalisztáink dicstelen tevékenysége ellenére mind többen vannak, akik saját és családtagjaik egészségét féltve készek átállni az új, korszerű táplálkozási módra. Az ő helyzetük sem könnyű, mert ezen a téren meglehetősen hiányosak az ismereteink. Az egészséges táplálkozást szorgalmazó szakemberek gyakran tesznek egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat. Szinte havonta változik az éppen helyesnek nyilvánított táplálkozási mód. Amit ma károsnak tartanak, arról holnap kiderül, hogy ártalmatlan; a helyesnek vált irányzatokról pedig azt halljuk, hogy többet ártottak, mint használtak. Ennek a rögös útnak a megpróbáltatásairól számol be Bangó Éva a Képes Újság 2001/19. számának 3. oldalán „Segítség, mit egyek?” címmel:

Mindig hittem a tudósoknak, szakembereknek, orvosoknak. Amikor azt mondták ne egyek sok tojást, mert magas lesz tőle a koleszterinszintem, szinte elfelejtettem, hogy milyen is egy jó tojásrántotta íze. Aztán a zsírról átértem az olajra, mert hogy az sokkal egészségesebb. Igaz, a kozmetiku­som megjegyezte, amióta a nők nem esznek zsíros kenyeret, sokkal ráncosabb a bőrük, a disznózsír­ban ugyanis rengeteg kollagén van. Nézzem csak meg a hentesek arcát, köztük ugyan nem látni egyet­len aszott képűt se. Ezen a ponton meginogtam, de győztek az orvosok. Az egészség ugye mégiscsak fontosabb, mint a szépség. A sót szinte száműztem asztalomról, a család minden lázadása ellenére. Azt olvastam valahol, hogy a só már egy csipetnyi mennyiségben is méreg. Szeretteimet pedig nyugtattam, hogy csak egy kis kitartás, hamarosan nem fog hiányozni. Így legalább érezni fogják az ételek természetes ízét, amit a só eddig nem hagyott érvényesülni.

Ezzel két legyet is ütöttem egy csapásra: egészségesebben táplálkozunk, és kevesebbet eszünk. Nincsenek nagy zabálások, soha senki nem kér repetát. Ezzel a módszerrel a böjtölésnek is áldozunk, amiről már a Biblia is azt mondta, hogy nagyon hasznos dolog. Aztán kiderült, hogy a só nélkülö­nözhetetlen a szervezet számára. Aki egyáltalán nem eszik sót, az többet árt magának, mint aki túl sokat eszik. A sejtek vízfelvételéhez, vízmegtartásához elengedhetetlen a napi legalább 4 grammnyi só. A sóhiányban szenvedőknek az agysejtjeik, az idegrendszerük sem működik helyesen.

Kávé? Isten őrizz! Barátnőimet is gyógyteákkal fogadom. Ha valaki mégis ragaszkodik egy jó erős kávéhoz, kis tejszínhabbal, esetleg csokireszelékkel a tetején, azzal a cukrászdában randevúzom. Otthon nem tartok ilyesmit, nehogy kísértésbe essek. Vége már azoknak az időknek, amikor reggel csak egy csésze kávé után voltam hajlandó magamhoz térni. Régóta nem eszünk disznóhúst, csak marhát vagy halat. Ezért ebédeltünk néha a McDonald’s ban, mert ott minden marhából készül. Készült, mert most röf-röf plakátokkal hirdetik, hogy áttértek a disznóhúsra. A kergemarhakór miatt. Igaz azóta a malacok is veszélyeztetve vannak, terjed a száj- és körömfájás, meg a sertéspestis. Így az utóbbi időben inkább a halat favorizáltam.

Csináltam egy listát ELLENSÉG és BARÁT címszó alatt. A cédulát ráragasztottam a frizsider tetejére. Amikor olvasok valamiről, hogy mit ne egyek még, ha egészséges akarok maradni, följegyzem. Már lassan az egész ajtót beborítják a jegyzeteim, mert én minden ide vonatkozó irodalmat elolvasok. Megvettem azt a bibliát is, amely száz csúcskészítményt javasol az öregedés ellen. Amikor megkapom a fizetésem, rohanok a fitotékába, s ott is hagyom majdnem az egészet. Sajnos az egészség és a fiatalság megőrzése sokba kerül. Lemondtam a fodrászról, helyette béta-karotint vásárolok. Az jól tesz a hajnak, meg a bőrnek. A kozmetikushoz se járok. Inkább Q10 vitaminra költöm az árát, az segít megőrizni a fiatalságot. Látogatom a kínai piacokat, ahol eredeti zöld teát szerzek be. A zöld tea leköti a szabad gyököket, véd a rák ellen, sőt a ráncok kialakulását is gátolja. Naná hogy azt iszom.

Állandóan képzem magam. Haladok a korral. Amikor kiderült, hogy a tojás nem is egészségtelen, visszacsempésztem az étkezésünkbe. Csak azt nem tudom, mennyit ehetünk belőle. Mert a brit kormány csupán heti egy tojás elfogyasztását tartja tanácsosnak. A brit szívgyógyászok társasága heti négyet. Az Egészségügyi Világszervezet heti tizet. Most meg itt van a zsírügy is! Egyes kutatók szerint az olajok, margarinok rákkeltő anyagokat tartalmaznak, s inkább vajat együnk, mint margarint. A zsírt pedig nem kell teljesen száműznünk asztalunkról.

Reggelenként tanácstalanul téblábolok a konyhában a rengeteg gyógytea között. Mostanában olvasom, hogy a sok gyógytea májrákot okozhat. A zöldségekről, gyümölcsökről pedig kiderül, hogy annyi mérget, vegyszert tartalmaznak, hogy nem csak a kártevők kiirtására alkalmasak, hanem az én életem kioltására is. A zellerről újabban azt állítják, hogy tumorkeltő anyagokkal van tele. A „hús helyett egyen halat” tanáccsal is baj van. A tengeri halak rengeteg higanyt tartalmaznak. A folyami halak pedig… Nos, azt tudjuk, hogy mi mindent engedünk az élővizeinkbe. Mi magyarok is kanálist csináltunk a folyóinkból. Maradna a baromfi. Orvos barátom múltkoriban a kezemre csapott, amikor a bevásárlóközpont hűtőpultjáról egy csinos kis pipit akartam a kosaramba rakni. „Tudod, hogy mennyi hormont meg antibiotikumot kapnak a csirkék, hogy gyorsabban nőjenek? S ha te azt megeszed, a te szervezeted is megtelik vele!” Visszarettentem. Túrós csuszát eszünk. Természetesen töpörtyű nélkül.

A tej élet, erő, egészség, mint tudjuk. Természetgyógyász ismerősöm viszont kiselőadást tartott arról, hogy mindent, csak tejterméket ne. (Hogy miért ne, arra már nem emlékszem. Összekeveredik bennem a sok érv, ellenérv.) Inkább szójás ételekkel pótolja a szükséges kalciumot stb. A szója különben is csodaszer, lám a japán nőknél ismeretlen fogalom a csontritkulás. Elrohantam és betankoltam mindenféle szójás élelmiszert. A minap kezembe került a Stern magazin. A legújabb kutatások eredményeket ismerteti: Vigyázzunk a szójával, mert nagy szerepe van egy komoly időskori be­tegség kialakulásában. Na nem baj. Újabb csodaszert fedeztem fel. A paradicsomot. Igaz, nem eszem primőrt, mert tele van növényvédő szerrel meg műtrágyával, viszont feldolgozott állapotban ren­geteget fogyaszthatok belőle. Állítólag annyi minden van benne, hogy a ráktól kezdve a ráncok kialakulásig mindent megakadályoz. Így követem az amerikaiak példáját, akik ketchupot esznek paradicsomszósszal, annyira kedvelik ezt a zöldséget.

Olvasom a legújabb híreket. Természetesen a külföldi szakirodalmat is átböngészem. Na és mit találok benne? A paradicsomot nagyon kedvelő amerikaiak között tízszer gyakoribb a prosztatarák, mint a paradicsomot nem kedvelő japánok között. Kitartó, küzdő típus vagyok, de ez a hír meghátrálásra kényszerített. Ha jól emlékszem visítani kezdtem, s olyasmit kiabáltam: „Ezentúl nem vállalom a felelősséget a család egészségéért! Mindenki egyen azt, amit akar. Mindent.” Amikor rázúdítottam kétségbeesésemet idős háziorvosunkra, csak annyit mondott: „Az ételek között nincs barát vagy ellenség, mert ami az egyikből hiányzik, az megtalálható a másikban. Egy a lényeg, soha sem­miből ne együnk túl sokat. Mindenből csak mértékkel.” Istenem, ha hamarabb hallgatok rá, mennyi pénzt, izgalmat megspórolok. Arról nem is beszélve, hogy hányszor örülhettem volna a finom falatoknak.

Utóirat: Most hallottam a barátnőmtől, hogy a fitotékában árulnak egy olyan szert, amit ha bekapunk, teljes védelmet nyújt mindenfajta mérgező anyag ellen. Istenem, mit tegyek?

[

A XX. század végének jellemző kortünete az éhínség és az elhízás. Míg az előbbi oka a szegénység, az utóbbié a gazdaság. Akinek nincs pénze, annak élelemre sem futja, akinek meg van, szinte minden pénzét élelmiszerekre költi. Aztán magába tömi. Az elhízás fő oka tehát a falánkság. Ettől rendszerint bűntudatuk támad, és igyekeznek megszabadulni a táplálékfeleslegtől. Ebből ered a bulimia, ami főleg a fiatal nők között terjed. Lássuk ennek a folyamatnak a szokásos megnyilvánulását egy internetes élménybeszámolóból:

„Fogyni akarok! A tükörből egy lottyadt tehén néz vissza rám, egy poshadt, túlérett körte. A következő pillanatban már a hűtő előtt találom magam, először a tegnapról maradt sütiket veszem elő. Muszáj édességgel kezdenem. A maradékot megpróbálom úgy rendezni, ne látsszon, hogy mennyit ettem meg. Ráengedek fél liter tejet, hogy könnyebben menjen a hányás, aztán beteszek a sütőbe 6 szelet kenyeret. Amikor megpirultak, megfordítom őket, és vastagon megkenem kacsazsírral. Imádom! Hogy kibírjam, amíg pirul bekapok pár szem csokis kekszet. A kenyér után jön egy kis krémtúró, lekvár, egy fél doboz fagyi. Aztán újabb 6 szelet pirítós. A gyomrom már olyan, mint egy óriási hólyag a mellkasom alá szorulva. Kisvártatva ledugom az ujjam, egymás után többször is, és szépen viszontlátok mindent, amit bekebeleztem. Örömmel észlelem, hogy az iszonyúan hizlaló sütiktől is megszabadultam. A végén szédülök, gyöngének és üresnek érzem magam.”

[

Bár az eredményes fogyáshoz elengedhetetlen a rendszeres testmozgás, nagyon sok múlik azon, hogy milyen élelmiszereket választunk, és azokat miként kombináljuk. Alapszabálynak tekinthetjük, hogy a súlycsökkenéshez vissza kell szorítanunk a szénhidrátbevitelt, és növelnünk kell a fehérjefogyasztást. Közben ügyeljünk arra, hogy biztosítsuk szervezetünk számára a napi 1,5-2 liter folyadékot ásványvíz vagy gyógytea formájában. Manapság sokat hallunk a szénhidrátok testsúlynövelő hatásáról, de kevesen fejtik ki részletesen, hogy pontosan mi megy végbe a szervezetben. Most a „közveszé­lyes­nek” ki­kiáltott szénhidrátról szólunk bővebben, hiszen bizonyos fajtáiból igenis ehetnek még azok is, akik karcsúsodni szeretné­nek. Mivel testünk a szénhidrátokból nyeri energiái nagy részét, teljesen nem szabad kiiktatni őket az étrendből!

JÓ ÉS ROSSZ SZÉNHIDRÁTOK

A különböző élelmiszerek: csokoládé, korpás kenyér, sárgarépa vagy eper egyaránt tartalmaznak szén­hidrátot. A szervezet ebből nyeri a glükózt[97], azt a cukormolekulát, mellyel később dol­gozni tud, és ami táplálja az agyat. Attól függően, hogy milyen gyorsan és milyen magasra emelik a kü­lönféle szénhidrátok a vércukorszintet, hiz­lalnak vagy karcsúsítanak, a zsírraktáro­zást vagy a zsírégetést korbácsolják fel. Gondolkodási központunk valóságos cukorfaló: az agy ugyanis nem táplálko­zik mással, mint cukorvegyületekkel. Fo­lyamatosan glükózt vesz föl a vérből. Ha nincs elegendő édes anyag, akkor gyen­gül a koncentráció, elfáradunk, és rossz kedvünk lesz. Az agynak mintegy 70 gramm gyorsan felhasznál­ható glükóz áll rendelkezésére a májban. Körülbelül 300-400 grammot raktároznak az izmok arra az esetre, ha hirtelen futásnak ere­dünk, vagy aktív sporttevékenységet folytatunk. Vagyis izmaink is a szénhidrá­tokból nyerik az energiát! Ha intenzíven mozgunk, vagy nagy erőt fejtünk ki, ak­kor izmaink ebből az energiaraktárból szolgálják ki magukat, és cukrot égetnek el. Ezeket a tartalékokat azonban újra és újra fel kell tölteni, ezt a folyamatot pedig a hormonok irányítják.

Teljes energiaprogramunkat a vércukor­szint szabályozza. Minden egyes liter vérben nagyjából 1 gramm cukor található, glükóz formájában. Szervezetünk folyamatosan arra törekszik, hogy ezt a vércukorszintet állandó­sítsa. Akár csokoládéval, akár korpás ke­nyérrel gondoskodunk a szénhidrát-utánpót­lásról, az emésztőenzimek először mindent kis molekulákra bontanak. A cukor-építőele­mek aztán a bélből a vérbe kerülnek, és a vércukorszint megemelkedik. Biorendsze­rünk program szerint azonnal reagál rá: a hasnyálmirigy az inzulin nevű hormont küldi a vérbe. Ez azt üzeni az agyban lévő hipotala­musz étvágyközpontjába, hogy ideje leállítani a táplálkozást. Az inzulin ezután gondoskodik arról, hogy a cukormolekulák a két raktározó helyre, a májba vagy az izmokba jussa­nak. Ha azonban ezek a tartalékközpon­tok már fel vannak töltve, akkor a mara­dék cukor zsírrá alakul át, és lerakódik a hasra, a fenékre vagy a csípőre, időnként akár kissé lejjebb is, hogy a vércukorszint visszasüllyedjen normál értékre. Ha aztán kifogy az agyból a cukor, bekapcsol egy riasztórendszer, és idegessé, dekon­centrálttá, fáradékonnyá és gyengévé vá­lunk. Ilyenkor üzenet érkezik az éhségköz­pontba: „Gyorsan valami ennivalót – de csakis édeset!”

TÖKÉLETES KEZDET

Reggelenként, még mielőtt elfogyasztanánk a nap első fogását, literenként körülbelül 1 grammnyi cukor van a vérünkben. Attól füg­gően, hogy mi kerül az asztalunkra, a vércu­korszint hirtelen vagy lassan, de emelkedik. A szakemberek azért ajánlják, hogy gyümöl­csöt együnk reggelire, mert az alig terheli meg a gyomrunkat. A bennük található nö­vényi rostok kissé késleltetik a cukor felszívó­dását. Emellett a májnak a fruktózt először át kell alakítania glükózzá, vagyis olyan formába kell hoznia, hogy a szervezet tudjon vele mit kezdeni. Ez azt jelenti, hogy ha gyümölcsöt eszünk, akkor csak lassan emelkedik meg a vércukorszintünk, és természetesen lassab­ban is esik vissza. Gene­tikai programunknak köszönhetően egy óra múlva ismét kedvünk támad egy gyümölcsre, ami létfontosságú anyagokkal látja el a testünket. A korpás kenyérben (valamint a hántolat­lan gabonából készült tésztafélékben) talál­ható rostanyagok is hasonló hatással bírnak, elfogyasztásuk után körülbelül három órával jelentkezik csak éhség – eddig tart ugyanis, míg a belőle nyert cukor eloszlik a testben. Ha azonban finomlisztből készült termékeket eszünk, melyekből hiányoznak a ballaszta­nyagok, a parányi molekulák azonnal a vérbe jutnak, és nagyon magasra lökik a vércukor­szintet Hirtelen 1,5 gramm vagy még annál is több cukor kerül a vérbe, amit az agy nem tud gyorsan elhasználni, ezért a cukorraktárakba (a májba és az izmokba kerül). Ha ezek is tele vannak, zsírrá válik, ami tényleg előse­gíti a hízást. Hasonló reakció lép fel, ha lek­várral vagy csokoládéval indítjuk a napot!

Ha a hasnyálmirigy a fehér kenyérrel vagy édességgel szembesül, inzulint termel. Ez a hormon létfontosságú: inzulin nélkül a cukor a vérben marad, és károsítja a szöveteket, a szemet, valamint az idegeket. Amint egy adag „gyors cukor” kerül a vérbe, a hasnyálmirigy teljes erőbedobással munkához lát. A termelt nagy mennyiségű inzulin a cukrot közvetlenül a sejtekbe juttatja. Ily módon viszont lefelé is gyorsan mozog a vércukorszint, és az agy­ból hirtelen kifogy a cukor. Fáradtak leszünk, nem tudunk koncentrálni, és ellenállhatatlan vágy ébred bennünk az édességek iránt. Te­hát nem a hiányzó akaraterőnkön múlik, ha édesség után nyúlunk! Testünk kényszerít bennünket, és az esetek nagy részében a cukor erősebb nálunk. A következő csokis keksz vagy cukrozott üdítő újra kiváltja ugyanezt a folyamatot. A vércukorszint felugrik, a hasnyálmirigy „megi­jed” és rengeteg inzulint termel. A cukor, amilyen gyorsan jött, olyan nagy sebesség­gel távozik. A sejtek azonban csak annyit szívnak fel, amennyire szükségük van. A többi zsír formájában ránk rakódik, és a szervezet máris újabb adag édességért kiált.

A hasnyálmirigy azonban az inzulin mellett ter­mel egy másik hormont is, a karcsúsító hatá­sú glukagont. A glukagon fékezi az inzulin tevékenységét, megakadályozza, hogy az összes vércukor rögtön a sejtekbe jusson. Csak akkor lép reakcióba, amikor a vércukor­szint egy bizonyos érték alá esik. Addig azonban míg az inzulin a vérben van, a zsírsejtek érintetlenek marad­nak, a zsírégető hatással rendelkező glukagonnak nincs semmi esélye. Miután elfogyasztunk egy szelet korpás kenyeret vagy egy almát, a vércukorszint termé­szetes módon lecsökken. Ezt a szervezet észleli, de nem esik kétségbe, mert tudja, hogy glikogén[98] és zsír formájában kellő mennyiségű cukor áll rendelkezésére. Ennek felszabadítására hasnyálmirigy glukagont küld a vérbe. Ez aktivitásra sar­kallja a májat, amely a benne felhalmozott glikogént cukorrá alakítja, és újra feltölti a vércukorszintet. A máj és az izmok azonban csak két napra elegendő cukrot képesek elraktározni. Ha elfogy a glikogén, a glukagon szükség szerinti mennyiségben kivonja a zsírt a zsírsejtekből, és ezt alakítja át cukorrá. A zsírkivonást a deréktáji zsírsejtekkel kezdi, hiszen ezek a szervezet zsírraktárai. (Egyébként ennek a működési mechanizmusnak a kihasználásán alapul az Atkins-diéta. Mivel az ily módon fogyókúrázok semmilyen, vagy csak minimális szénhidrátot vesznek magukhoz, alaposan megdolgoztatják a glukanont.)

A zsírégető glukagonnak azonban csak akkor van esélye, ha a rossz szén­hidrátokkal nem hívjuk elő állandóan az inzulint. Mert amíg magas az inzulinszint a vérben, addig a glukagon nem tudja el­végezni a munkáját. A májban lévő glikogénraktárak telve maradnak, a zsírraktárak pedig gyarapodnak. A jó szénhidrá­tok viszont csak kismértékben és lassan emelik meg a vércukorszintet, amit az agy fokozatosan elhasznál, így nem alakul át zsírrá. Ha az ily módon előálló cukor kevésnek bizonyul, aktiválódik a glukagon, és a szénhidrát, valamint zsírraktárakból pótolja. Ezáltal a természetes állapotukban fogyasztott élelmi anyagok nem hizlalnak, hanem karcsúsítanak. Ebbe a csoportba tar­toznak a teljes kiőrlésű gabonatermékek, a hántolatlan rizs, a hüvelyesek, a friss zöldségek és a legtöbb gyümölcs. Aki sokat eszik ezekből, esélyt ad a zsírége­tő glukagonnak. A kémiailag finomított fehér cukrot a le­hető legritkábban használjuk! Ehelyett ter­mészetes szerekkel édesítsünk: mézzel, juharsziruppal, alma- vagy körtelésűrít­ménnyel. Igaz ugyan, hogy ezek is eme­lik az inzulinszintet, de amíg csak ízesítőként használjuk őket, vagyis kis ada­gokban, addig nem hizlalnak. A gyü­mölcscukor, azaz a fruktóz is igen ked­vező, „inzulinbarát” alternatíva.

A VARÁZSSZÓ: GLUKAGON

Ha túl gyakran „túráztatjuk” a hasnyálmirigyünket, a testi sejtek egyszer csak „nem ve­szik komolyan” a hiperaktív inzulint. Meg­makacsolják magukat, és rezisztenssé válnak a küldetésével szemben. A has­nyálmirigy kétségbeesetten próbál egyre több inzulint termelni, de ettől nem csökken a vércukorszint. Mindvégig túl sok in­zulin marad a vérben, a testsúly pedig fo­lyamatosan gyarapszik, mert a sejtekbe be nem épülő cukor zsírrá válik. Egy idő után már az étvágyközpontunk sem reagál az üzenetre, hogy „evést beszün­tetni!” – ezért tovább eszünk, többet, mint amennyire valójában szükségünk lenne. Az igazi baj azonban nem ez, hanem egy modern kór, a 2-es számú cukorbetegség kialakulása. A hasnyálmirigy ugyanis a túlterhelés következtében egy idő után kifárad, és beszünteti az inzulintermelést. Ezt követően még magasabb lesz a vér cukortartalma, ami vakságot és érszűkületet okoz. Ennek végső fázisa a csonkolás, a lábak amputálása.

Ez többnyire nem egyszerre következik be, hanem részletekben. A szeletelés során először a lábfejet vágják le, majd a visszamaradt csonk elüszkösödése után következik az alsó lábszár, utána a felső eltávolítása. Mindez évtizedeken át húzódik, melynek során a beteg iszonyatos fájdalmakat, és szinte elviselhetetlen pszichés megrázkódtatást él át.[99] A társadalombiztosításra is igen nagy teher hárul, mert a sorozatos műtétek, a gyakori kórházi felülvizsgálatok és a lábhosszhoz igazodó új műlábak elkészítési költsége milliókra rúg. Sok modern táplálkozáskutató a tartósan magas inzulinszintet tartja a túlsúly igazi oká­nak. A magas inzulinszint jelez a szervezetnek, hogy „raktározz zsírt a zsírsejtekbe, és zárd be azokat!”. Ha igyekszünk elkerülni a cukorral és a fehér liszttel ké­szült ételeket, akkor fölösleges kilóink nem nehezítik tovább mindennapjainkat. Aki kíváncsi arra, milyen ételeket tartalmaz a jó szénhidrátokra épülő diéta, lapozza fel Marion Grillparzer: Zsírégetés című könyvét (Holló és Társa Kiadó, Budapest, – 2003.)

B.V. Elixír, 2005. május (62-63. oldalak)

[

Látványosan, több mint húsz százalékkal csökkent Dániában a szív- és keringési betegségekkel bajlódók száma. A hirtelen változás legfőbb oka az a rendelkezés, amely 2003-ban radikálisan korlátozta a keringési rendszerre rendkívül káros, úgynevezett transzzsírokat tartalmazó élelmiszerek forgalmazását.

Az Európában egyedülálló intézkedés értelmében Dániában tilos kereskedelmi forgalomba hozni olyan élelmiszert, amely 2%-nál nagyobb mennyiségben tartalmaz transzzsírokat. (A transzzsírsavak a növényi olaj ipari feldolgozása, állagának keményítése, illetve az olaj tartósítása közben keletkeznek, és növelik a vérben a káros hatású LDL koleszterinszintet, hozzájárulva a szív- és érrend­szeri betegségek kialakulásához.) Napi 5 grammnyi transzzsír (ez nem több, mint amennyi egy darab sült csirkében, vagy egy adag hasábburgonyában található) hosszabb távon 25 százalékkal növeli a szívbetegség kialakulásának kockázatát. A három évvel ezelőtti dániai intézkedést eleinte kétkedés, illetve az élelmiszer-ipari cégek fanyalgása kísérte. Az EU többi tagállama nyug­talanítónak tartotta, hogy termékeik nem juthatnak be legálisan a dán piacra. A dán élelmiszergyártók pedig amiatt aggódtak, hogy a transzzsírok nélkül megváltozik az ételek állaga és íze. Az elmúlt három év tapasz­talatai alapján elmondható, hogy ez utóbbi aggodalmak egyike sem bizonyult valósnak, a transzzsírok nélkül készült sült krumpli ugyanúgy fogy, mint korábban, s a cukrászok szerint mit sem változott a leveles tésztából készült dán foszlós sütemény állaga és íze sem azáltal, hogy egészségesebb zsiradék felhasználásával készítik. Az újonnan diagnosztizált szívbetegek számának csökkenése min­denképpen fontos adat, a jó irányba tett lépésként értékelhető. A csökkenési arány ugyanis hasonló mindazon országokéhoz, amelyek – ha nem is ilyen intézkedéssel, hanem például a dohányzás visszaszorításával, illetve az egészséges életmód népszerűsítésével – drasztikus lépéseket tettek a szív­megbetegedések számának mérséklése érdekében.

[

Amerikai kutatók szerint a kurkuma véd a leukémia ellen. Azt már régóta tudjuk, hogy a szója nagymértékben csökkenti a mellrák kialakulásának veszélyét. Ázsiában jóval kevesebb a mellrákos nő, mint a nyugati országokban. A chicagói Loyola Egyetem munkatársai felfigyeltek arra, hogy az ázsiai országokban a leukémiás gyerekek aránya is sokkal kisebb, mint Európában vagy Amerikában. A vizsgálatok kiszámították, hogy ennek oka, a kurkuma gyakori fogyasztása. Ez a trópusi fűszernövény olyan hatóanyagokat tartalmaz, amelyek képesek végleg leállítani a daganatos sejtek osztódását, és a külső hatások (cigarettafüst, vegyszerek) ellen is védelmet nyújtanak. Ez azért fontos, mert a leukémia kialakulásához a veleszületett hajlam mellett számos káros környezeti tényező is hozzájárul. Nálunk a kurkumát csupán élemiszerszínezékként alkalmazzák, ritkán és kis mennyiségben. A közkedvelt curry fűszerkeverék azonban kurkumát is tartalmaz, ezért az indiai konyha hívei ezen a téren előnyösebb helyzetben vannak.

[

Magyar- és világszabadalomra irányuló oltalmi kérelmet jelentett be a kecskeméti Agrogeo Kft. egy olyan baktériumpermetre, amellyel magas nitrogén-, foszfor- és káliumtartalmú komposztot képesek előállítani a szőlőtörkölyből. A vállalkozást az 1980-as évek végén egy konzorcium hívta életre azzal a céllal, hogy környezetvédelmi kutatásokat végezzen. A Magyar Állami Földtani Intézet által kezdeményezett összefogáshoz csatlakozott a kecskeméti Szőlészeti Kutatóintézet, a kertészeti főiskola (mai neve: Kecskeméti Főiskola) és a Bácsvíz Rt. is. Szolnoky Győző ügyvezető igazgató elmondta: A többéves kutatómunka eredményeként előállított biopermetben lévő baktériumok káros gázok kibocsátása nélkül, három hónap alatt komposztanyaggá alakítják át a szőlőtörkölyt. A kezelés a birtok szélén is elvégezhető, és a létrejött természetes komposzt azonnal felhasználható. A kutatások szerint beltartalmi értéke az istállótrágya tápanyagtartalmának négy-ötszöröse.

B. Papp László, Népszabadság, 2005. január 3. (10. oldal)

[

60 éves vagyok, 16 éve rok­­­kantnyugdíjas. A nyug­dí­jas­klub­ból hor­dom min­den­nap az ebé­det, ami le­ves és tészta vagy fő­ze­lék, néha desszertnek sü­ti vagy alma. Az ebédem napi dí­ja 420 forint, a nyugdíjam 57 000 forint. Ami fel­há­bo­rított, az az egyik bul­­vár­lap­ban közölt cikk volt, mi­sze­rint a par­­lamenti men­­zán több me­­nüből választva egy­­sége­sen 260 forintba kerül egy ebéd! Kérdez­nénk so­kan: Ezt ki kalkulálta ki a 350 000 forintos fizetéshez, amit a kép­viselő urak kap­nak?

Burán István, Budapest, Metro, 2007. február 26. (10. oldal)

[

Pest megyében félpályás útle­zárással tüntettek a gazdák az 5. számú főúton, fél évvel az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után. Fagyos szél fúj keresztül a földeken, és mellette piros arccal komor férfiak álldogálnak. A má­sik sávon utazók az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül haj­ta­nak tovább. A gazdák tárgyalásra akarják kényszeríteni a kormányt. A kérdés már nem az, hogy tönk­remennek-e a családi gazdaságok, hanem az, mi lesz a megélhetésü­ket elveszítő emberek sorsa. Tud­ja mennyiért árulják a bevásárló­központok a káposztát? – kérdi egy zöldségtermelő. 5 Ft kilója. Az 5 kg-os krumplit ugyanott 70 forintért adják. Lengyel áru. A piacon 50 Ft -ba kerül 1 kg bur­gonya, de aki csak teheti a szu­permarketekben vásárol ne­gyed­annyiért. Az idei termésem ott áll a raktárban hiánytalanul. Fogal­mam sincs, mihez kezdek vele. A káposzta palántájának darabja 7 forintba volt az idén – tart rög­tönzött számtanórát az egyik de­monstráló. Ennyibe került a neveltetése. A kiültetéstől számítva 150 napot kellett vele dolgozni, mire raktárba került. Az önköltségi ára kb. 60 Ft kilogrammonként, és akkor még nem kerestünk egy fillért sem. Erre nyit egy új bevásár­lóköz­pont, és kiírják, hogy akciós ár: 5 Ft/kg. Egy férfi tejesdobozzal a hóna alatt sétál el az úton vesz­teglő traktorok mellett, és min­denkinek mutatja, hogy 198 fo­rintért vette az 1,5% -os tejet a boltban. Csak annyit tesz hozzá, hogy tőle 60 forintért veszik át az extra minőségű 4,3% zsírtartalmú tej literjét. A bajok mértékére jel­lemző, hogy eddig 50 ellehe­tet­lenített paraszt követett el öngyil­kosságot.

Romhányi Tamás, Népszabadság, 2004. november 25. (17. oldal)

[

Az Európai Unió direktívái sok bírá­latot váltanak ki a tag­álla­mok­ban. Főleg az újonnan csatla­ko­zott országok nehezmé­nyezik a sokszor betarthatatlan rendelke­zé­seket. A mezőgazdaságra vonatkozó szabá­lyok pedig a komikum határát súrolják. Az Európai Unió legutóbb elfogadott jelen­tésében az áll, hogy: „Embertársként kell kezelni az állatokat!” Jogi szakértők megálla­pítása szerint az EU-ban a házi­ál­latok a gyerekeknél is nagyobb megbe­csü­lésnek örvendenek, több parag­ra­fus védi, óvja őket. Nem csak a kín­zásukat tiltják a tör­vény, hanem azt is előírják, hogy nem szabad nekik ké­nyel­metlenséget okozni, és lehető­vé kell tenni fajtájuk meg­szokott élet­for­máját. Már a hu­mo­risták is cik­kez­nek a „boldog disz­nók­ról”. Az euro-bü­rokraták által alko­tott állat­tartási előírások azon­ban más gon­­dolatokat is felvetnek. Úgy tűnik, hogy az állatvédelem terén „átes­tünk a ló túlsó ol­dalára”. A va­lóságtól el­rugasz­kodott direk­tívák között tal­lóz­va ilyen kitételeket ta­lálunk:

A tyúkketrecekben a padló lejtése nem haladhatja meg a 14°-ot, a sertés­ólakban pe­dig a relatív páratartalom- és a pára­kon­centráció szintjét szabályozni kell. (Vagy­is, ezentúl klimatizált disz­nó­ólakat kell építeni.) Ezen túlmenően, a sertéseket nem szabad sötétben tar­ta­ni. A mes­terséges vi­lágításnak reggel 9 és este 5 óra között legalább olyan in­ten­zitású­nak kell lennie, mint a ter­mé­szetes fény­nek. (Sok helyen ezt még az emberek sem tudják bizto­sítani maguknak. Még ma is milliók élnek tanyán, és petróleumlámpával vilá­gítanak, melynek fényereje köz­tu­dot­tan nem ve­tekszik a napéval.) A baromfitartóknál még ennél is szi­gorúbb az előírás. A szárnyasok szem­magasságában legalább 50 Lux fény-erejű, nem villódzó fényt kell biztosítani az épület teljes alapterületén. A gyerekek tehát tanulhatnak olyan osztály­teremben, ahol hagyo­má­­nyos, 50 Hz-es neoncsövek villog­nak, a brojler­csir­­kéknek azonban egyen­letes fényre van szükségük. Mes­ter­séges megvilá­gítás esetén a tojótyú­koknak meg­fe­lelő pihenési periódust kell biz­tosí­tani. Ilyenkor a világítás intenzi­tását úgy kell csökkenteni, hogy a nyu­godt pi­he­nés biztosítva legyen. Az állat­védelmi ren­delet azt is előírja, hogy a barom­fi­telepeken az ammónia és a szén-di­oxid koncentrációja nem ha­lad­hat meg egy bizonyos szin­tet, a csirkék fej­szintjénél mérve.

Visszatérve a disznókhoz, a pado­zat­­nak simának és csúszásmentesnek kell lennie. A padozat anyaga legyen szilárd, egyenletes és tar­tós felületű. Az állattartó terület hő­szi­getelése, fű­tése és szellőzése biztosítsa a légmoz­gást. A túl­fűtést is kerülni kell, és biz­tosítani kell a párátlanítást. Gépi szel­lőztetési rend­szer használata esetén tar­talék­be­ren­dezésről kell gondos­kod­ni, ami üzem­zavarkor biztosítja a szük­séges ven­til­lációt. Emellett riasz­tó­rend­szert kell fel­szerelni, amely fi­gyel­mez­teti az állattartókat a hibára. (Azt elfe­lej­tették a tör­­vényalkotók elő­írni, hogy mit kell csi­nál­ni áramszünet esetén. Erre az eset­­re is felkészülve valószí­nű­leg be kell majd sze­rezni egy agg­re­gátort.) A disznók tar­tóz­kodási he­­lyé­nek (vagyis a disz­nó­ól­nak) két részből kell állnia: kifu­tóból és pi­he­nőtérből. A pihenőtér le­gyen ké­nyel­mes, tiszta és vízelvezető. A rendel­kezés különösen nagy hang­súlyt fektet a disz­nók táplálására. Ed­dig azt ették, ami az ember, vagy­is ami a gazda asz­taláról le­került. Mostantól azonban nem lehet étel­ma­radékkal etet­ni a serté­se­ket. Ne­kik kü­lön koszt jár, mert vi­gyáz­ni kell az egész­ségük­re. A gazdá­nak gondoskodni kell az állatok szó­rakoztatásáról is. Annak ér­deké­ben, hogy hízás közben ne unják agyon ma­gukat, játékot (pl. labdát vagy más gurít­ható esz­közt) kell bedobni az ól­ba. Mi­vel a disznók ezt hamar szét­rágják, gon­dos­kodni kell a pótlásáról. Mind­ezen ren­delkezések az állatvédelmi törvény fi­gyelembe­vé­te­lével készültek.

Az állatvédelmi törvény megalkotása után nem ártana egy embervédelmi tör­vényt is hozni, ami előírná, hogy naponta mennyi ételt, mi­lyen fényerejű világítást és hány fokos fű­tést kell biztosítani az embereknek. Mi­vel az ember fontosabb, mint az állat, neki is joga van a kétrészes (kétszobás) la­káshoz. Gondoskodni kell az emberek szó­rakoztatásáról is. Ja, és a megfelelő han­­gulatvilágításról, ami lehetővé teszi a nyugodt pihenést. Elvégre mi is elfáradhatunk a szórakozásban, és a pihenési pe­riódusban, a visszavonulásra szolgáló he­lyiségben csökkenteni kell a világítás in­tenzitását. Most már csak az a kérdés, hogy ki állja mindennek a költségét. Nagy va­lószínűséggel senki, mert az embert nem lehet levágni, kilóra kimérni, és to­jást sem lehet várni tőle. Az állattartók sem fogják bírni a költséget, mert ha mind­­ezen rendelkezéseket betartják, másfélszeresére emelkednek a mezőgaz­dasá­gi termékek árai. Aztán kiviszi a paraszt az árut a piacra, és csodálkozik, hogy nem tudja eladni, mert a szupermarketek az önköltségi ár féléért árusítják ugyanazt. Könnyen megtehetik, mert a vesz­teséget más termékek extraprofitjából (pl. a parkolójukban üzemeltetett benzinkút hasznából) fedezik.

[

A brüsszeli bürokraták nem csak a mezőgazdasági kistermelőket lehetetlenítették el, hanem az egyszemélyes kis boltokat is.

Régi vevők, új követelmények:

A HACCP minőség-ellenőrzési rendszer bevezetése súlyos terhet jelent a kistelepülések egyszemélyes vegyeskereskedéseinek. Emiatt jó néhány vegyesbolt kényszerült bezárásra, mások szűkítették a profiljukat, vagy haladékot kértek az előírások betartására. Ezentúl külön bejáratot kell létesíteni a vevőnek, és a boltba kerülő élelmiszernek. Az előírások szerint külön szekrényre van szükség az utcai és a munkaruhának. Kötelező a belső WC és zuhanyzó a dolgozóknak. Hőmérőt kell rakni minden hűtőpultba, naponta egyszer ki kell mosni a kosarakat és kötelező a ládamosó gép. Amelyik boltban élelmiszert készítenek vagy adagolnak, ott három (!) méteren belül kétmedencés, csöpög­tetős mosogatótálca szükséges a működéshez. A tulajdonosoknak mindenhol rögzíteniük kell a takarítást, adminisztrálniuk kell a külön helyiségben tárolt takarítószerek használatát. Nem kis pénzért térképet kell készíttetniük a rágcsálók és a rovarok ellen kitett úgynevezett búvó méregládákról, és az előzetesen bejelentett irtás után fizetniük a tanúsítványért az Állami Népegészségügyi és Tiszti­szolgálatnak.

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelőség a napokban ellenőrizte mindezeknek a működési feltételeknek a meglétét egy Miskolctól északra fekvő apró falu, Gagy­bátor vegyesboltjában és sörözőjében. A munkanélküliségtől sújtott csereháti község vegyesboltjának és kocsmájának üzemeltetője azt mondja: 320 ezer forintjába került a HACCP-tanúsítvány megszerzése, mégis – a jegyzőkönyvbe foglaltak szerint – többféle hiányosságot kell még pótolnia. A szigorú előírások szerint például az eladó akkor sem szeletelhet fel tíz deka parizert két kiló krumpli kimérése után, ha közben kezet mosott, sőt a csomagolatlan termék nem érintkezhet a csomagolttal. A kiszolgáláshoz külön személyt kell biztosítani. Mivel az egyszemélyes üzletekben a forgalom nem teszi lehetővé alkalmazott foglalkoztatását, mindenfajta termék csak csomagoltan árusítható. A ragyogó tisztaságú csereháti vegyesboltban így ma már csak csomagolt áru kapható. Márpedig ennek ára lényegesen magasabb, mint a kimérhető hentesárué. Így például a 10 dg párizsi 45 forintos ára a gyári csomagolásúnál elérheti a 150 forintot is.

A betérő vevők nem szűnnek panaszkodni, miért nem vásárolhatnak kimérve vagy darabra, mert a csomagolt árut nem tudják kifizetni. A múltkor bejött egy gyerek. Tudtam, hogy súlyos beteg az öccse – meséli a tulajdonosnő. Kirakja elém az otthon kiszámolt pénzt, és mondja: adjon már négy pelenkát! Mit tehettem volna? Felbontottam az egyik csomagot, a maradékot meg bedobtam a kocsimba. Érthető, hogy ebben a faluban legjobban a csirke far-hát és az olcsó galuskatészta fogy. Környéken termő gyümölcsöt nem, de segélyosztás után pár napig banánt, mandarint, narancsot vásárolnak a helybéliek. Egy csomag válogatott magyar dohány száz cigarettahüvellyel összesen négyszázhúsz forintba kerül. Így 1 db cigaretta kijön 3 forint 50 fillérből. Még olcsóbb, ha cigarettapapírból sodorják. A kocsmába szinte mindenki előre kiszámolt pénzzel érkezik: egyesével kotorják elő a munkásnadrágok mélyén lapuló fémpénzeket. A fiatalok egy-egy szem cukrot vagy egy pohár üdítőt kérnek, de legjobban a napraforgómag fogy.

– Van, akinek ez az ebédje – jegyzi meg H. Erzsébet, aztán mutatja az üres belső helyiséget. Korábban ide ültek be tévézni a vendégek, de az egyik ellenőrzés után határozatot kapott: a tévé és a rádió használatáért napi száz forintot kell fizetni egy miskolci jogvédő irodának. Akkor mérgében kihúzgálta az összes dugót, hazavitte a tévét, a rádiót pedig a szekrény aljába dugta. Ha egyedül van, akkor sem hallgatja, nehogy valamelyik rosszakarója bejelentést tegyen ellene.

– Mi is érzékeljük, hogy a szigorított előírások számos helyen problémát jelentenek – mondja Tóth Zsuzsanna, a Borsod megyei fogyasztóvédelmi felügyelőség megbízott igazgatója. – Ellenőrzéseink során azonban azt tapasztaltuk, hogy a kereskedelmi és vendéglátóegységekben általában biztosítani tudják a működési feltételeket. A HACCP-rendszer a vevő érdekét védi, hiszen a bekerüléstől az értékesítésig végigkíséri az áru útját. Bevezetése óta egyetlen üzletet sem zárattunk be, és büntetést sem szabtunk ki a hiánya miatt. A kötelező dokumentáció valamiféle kényszert is jelent a kisboltoknak, hogy higiénés színvonaluk megfeleljen a nemzetközi követelményrendszernek. Az ellenőrzés során kiderült: H. Erzsébet főiskolai és boltvezetői végzettsége nem elegendő a kocsma üzemeltetéséhez, be kell iratkoznia egy vendéglátó-ipari egység vezetői tanfolyamra is.

– Nagy hasznot itt nem lehet elérni, mire kifizetem a villanyt, a telefont, a benzint, nem beszélve a felújítási költségekről, jó, ha marad 40-50 ezer forintom – mondja, miközben kilépünk a sivár helyiségből a zöld tavaszba. Ahogy szemünk lassan megszokja a ragyogást, a felázott árokparton üldögélő férfiak csoportját vesszük észre. Előttük kibontott műanyag tasakban parizer, darab kenyér, kezükben sörösüveg. Az előbb vehették a kisboltban. Ez a kelet-európai valóság. Az elvárás a HACCP, de akik ezt a rendszert kidolgozták, és alkalmazását kötelezően elírták, elfelejtették az életszínvonalat felemelni erre a szintre.

A HACCP egy angol kifejezés (Hazard Analysis and Critical Control Points)[100] kezdőbetűiből álló rövidítés. A kifejezés magyar jelentése: veszélyelemzés és kritikus szabályozási pontok. A HACCP az élelmiszerekben előforduló egészségre ártalmas anyagok által okozott egészségkárosodások meg­előzésére kifejlesztett speciális rendszer, amelyet az 1960-as években az űrkutatási program kere­té­ben az űrhajósok étkezésének biztonságossága érdekében dolgozott ki a NASA. Egyszerű, logikus, módszeres alkalmazhatósága és kézzelfogható előnyei miatt hamar elterjedt az élelmiszer-elő­ál­lí­tásban. A rendszert mára mind az Európai Unió tagállamai, mind egyéb fejlett országok valamilyen módon és mértékben beépítették saját élelmiszer-szabályozásukba.

Matkovich Ilona, Népszabadság, 2005. május 25. (6. oldal)

 

UTÓIRAT

 

 

Figyelem! Az Ezoterikus Világban idézett cikkek csupán magánhasználatra tölthetők le. Sokszorosítani, terjeszteni csak a szerzők engedélyével lehet. Az általam írt cikkek azonban a forrás megjelölésével szabadon kinyomtathatók, terjeszthetők, Ehhez nem kell engedélyt kérni, és jogdíjat sem kell utánuk fizetni.

      

Budapest, 2004. július 15.

                                                                                                                                

                                                                                                                                 KUN Ákos

 

 

 

 

 

 

A gyakorlati alkalmazásból eredő esetleges

személyi, dologi és vagyoni károkért

a szerzők, valamint a kiadó

nem vállalnak semmilyen felelősséget!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ó Kun Ákos

 Budapest, 2012.

E‑mail: info@kunlibrary.com

 kel@kunlibrary.com     

 KUNakos@vipmail.hu

 

        Az aktuális hírek fő forrása:

 

 

KÖNYVEIM ÁTFOGÓ ISMERTETÉSE

 

Ön is nap mint nap tapasztalja, hogy civilizációnk egyre mélyülő válságban van. A fokozódó környezetszennyezés emberek millióit betegíti meg, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy a természet vég­leg elpusztuljon. Ezzel egyidejűleg rohamosan csökken az életszínvonal; nem csak nálunk, hanem már a nyugati országokban is mind több ember él nyomorszinten. Ehhez járul még az emberi meg nem értésből, a tudati fejlődés alacsony szintjéből eredő békétlenség, ami az erőszak megállíthatatlan terjedéséhez, a világ mind több pontján fellángoló háborús tűzfészkek és különféle merényletek kialakulásához vezet. Ebből a helyzetből azonban van kiút.

[

Az ezoterikus kutatások általam összefoglalt legújabb eredményei, valamint a saját ötleteim lehetővé tennék a kilábalást a jelenlegi bajainkból. Az elmúlt évek során erőfeszítéseim eredményeként négy olyan könyvem is született, amelyek széles nyilvánosság elé kerülve képesek lennének kimozdítani a világot reménytelennek látszó helyzetéből. Az „Ezoterikus körkép” című könyvem fő profilja a természetgyógyászati módszerek ismertetése. Ennek során részletesen bemutatásra kerül az Agykontroll, az akupunktúra, az elektrostimuláció, különféle kiegészítő természetgyógyászati módszerek, valamint egy általam kidolgozott új gyógyító eljárás, a magnetopresszúra. Nagy előnye ennek a módszernek, hogy nem kell hozzá más, csak egy mágnesrúd. Ezáltal a betegek gyógyítási költsége úgyszólván nullára csökken, sőt az akupunktúra szabályainak elsajátítása után bárki otthon is alkalmazhatja ezt az eljárást. A növekvő szegénység, és a rohamosan dráguló gyógyszerek következtében ennek a módszernek az elterjedése sokat javíthatna ezen a mind szélesebb népréteget érintő helyzeten.

Ez a mű átfogó tanácsokat ad az egészséges táplálkozással kapcsolatban is, sőt foglalkozik a lélek gyógyításával, és kitér a hit szerepére a modern társadalomban. Ennek kapcsán megismerhetjük Jézus ma is érvényes tanításait, és azok kihatásait társadalmunk fejlődésére. Ezáltal érthetőbbé válnak a túlhaladott társadalmak pusztulásának okai. Összefoglalja a karmaelmélet lényegét, és felhív­ja a figyelmünket az ok-okozati törvény egyéni és közösségi kihatásaira. Beszél a Jó és a Rossz küzdelmé­ről, valamint a szabad akarat érvényesüléséről, s megtudhatjuk a fejlődésünket szabályozó el­lenerő mértékét. Egy átfogó aforizma- és közmondásgyűjtemény rávilágít a fejlődésünket segítő, illetve hátráltató erők lényegére. Közbevetőleg hasznos tanácsokhoz juthatunk a jótékonykodás legcélsze­rűbb módjáról is. Részletes képet kaphatunk a világegyetemet működtető lények hierarchiájáról, a mennyország csodálatos világáról. Fény derül az univerzum születésének és szükségszerű pusz­tulá­sának rejtélyére, valamint az idő lényegére, s kialakulásának okára. Rendkívül érdekes a múlt, a jelen és a jövő egymásba fonódása, és egyidejű zajlása. Ezeket a fogalmakat csak a fizikai világ idődimenziója különítette el egymástól. A valóságban folyamatosan kihatnak egymásra, állandóan átalakítják egymást. A formálásukban kivétel nélkül minden ember részt vesz, de nekünk csak a jelen és a jövő befolyásolására van lehetőségünk.

Megtudhatjuk ebből a műből, hogy mi az élet határköve, és mi az élettelen anyag élővé válásának kritériuma. Feltárja a Fülöp-szigeteki gyógyítók által alkalmazott sebészeti eljárás fizikai alapjait, valamint azt, hogy mi teszi lehetővé a parapszichológiai jelenségek előidézését. Alapos ismereteket nyújt a földsugárzásokról, valamint a különböző tárgyakból kiáramló formasugárzásokról, és ismerteti a velük szembeni védekezés módjait. A szubatomi energiasugárzás fizikai jellemzőinek boncolása során minden bizonnyal felkelti figyelmünket az a sok mindent megmagyarázó feltételezés, hogy a gravitációs kisugárzás és az éteri sugárzás áramlási sebessége 12 nagyságrenddel meg­haladja a fénysebességet. Ennek alapján érthetővé válik, hogy a több ezer fényévnyire lévő csil­lagok miért képesek befolyásolni a sorsunkat, és arra is magyarázatot kapunk, hogy a SETI programban tevékenykedő kutatók miért nem találnak rádióhullámokat a világűrben. Az éter mozgástörvényeinek ismertetése világossá teszi számunkra az égitestek, valamint az atomi részecskék viselkedésének alapvető azonosságát. Ezen túlmenően sok olyan érdekességet tartalmaz, amely segít megérteni az élet célját, a bennünket körülvevő világ bonyolultságát. Mindezen hatások összegzéseként életünk szinte minden szférájára kiterjedően megismerhetjük a várható jövőnket.

Mivel ezek a dolgok csak összefüggéseikben vizsgálhatók, az egyes fejezetek végén kitértem az ezotéria egyéb területeire is. Ennek során olyan fizikai felfedezésekre jutottam, amelyekkel felszámolhatnánk az egyre súlyosabbá váló környezetvédelmi és egzisztenciális gondjainkat. Ezt az teszi lehetővé, hogy sikerült közös alapra hoznom a jelenleg ismert parapszichológiai jelenségek mindegyikét. A szubatomi energia hasznosítási módjain kívül szó van még ebben a műben a rák legyőzésének, valamint a vírusok és baktériumok fizikai úton történő elpusztításának feltehetően egyetlen le­hetséges eljárásáról, az antigravitációs erőgép kivitelezési módjáról, a külső áramforrást nem igény­lő villanymotorok működési elvéről, valamint az UFO-építés szabályairól. Az általam ismertetett új fizikai törvények lehetővé teszik, hogy villamos áramot nyerjünk ki az anyagból anélkül, hogy pri­mér energiát fektetnénk be. Ezeknek a szubatomi alapon álló készülékeknek a gyártásba vé­telével végtelen mennyiségű ingyen energiához jutunk, ami nem csak olcsóbbá teszi az ipari termelést és a közlekedést, hanem megszünteti a környezetszennyezést is. Az antigravitációs hajtómű tel­jesen új ala­pokra helyezi a légi közlekedést, és lehetővé teszi a nagy távolságú űrutazásokat. A könyv vé­gén, a világot működtető rejtett erők feltárásának kiteljesítéseként be fogjuk látni, hogy a fizikusok által tagadott éter nagyon is létezik. Sőt nem csak létezik, hanem szabályozza a világegyetem műkö­dését. Stabilizálja az égitestek haladásának irányát, sebességét; létrehozza a tehetetlenségi erőt, sőt még a rovarok repülését is lehetővé teszi. Az éternek köszönhető, hogy az univerzum nem omlik össze, és hogy az összehúzódása ugyanannyi ideig fog tartani, mint a tágulása. Ezek a felismerések jelentős változást fognak előidézni az élet minden területén, sőt megváltoztatják a gondolkodásunkat, és elindítják az emberiség fejlődését egy magasabb rendű civilizációhoz vezető úton.

[

Az „Egészségkímélő ételek ínyenceknek” című könyvem a reformtáplálkozás jegyében készült, és azt kívánja bizonyítani, hogy hús nélkül is változatosan lehet táplálkozni anélkül, hogy a korábban megszokott ízekről a legcsekélyebb mértékben le kellene mondanunk. Ezt az teszi lehetővé, hogy kikísérleteztem egy fűszerkeveréket, ami olyan ízt ad a szójának, hogy senki sem tudja megkülön­böz­tetni a hústól. A magas fokon kidolgozott szójás ételeken kívül megtalálhatók benne, a hagyományos ételek egészségkímélő változatai, valamint számos ételkülönlegesség. A házilagos tartósítással foglal­kozó rész pl. a trópusi gyümölcsöktől kezdve a mezei gyümölcsökig igen sok dzsem és lekvár elké­szítési módját tartalmazza. Ezenkívül fellelhető benne a fűszerpaprika házilagos gyár­tásának eljárása, a különféle zöldségek természetes savanyításának részletes módja, minden egyes tej­termék házi készítési leírása, a száraztészta, a rétestészta és a tésztahús előállításának tudnivalói, vala­mint az is, hogyan lehet otthon fél áron finomabb és egészségesebb kenyeret sütni, mint ami a boltokban kapható. Ráadásul a több mint 600 recept olyan részletességgel van leírva, hogy a kezdők is könnyen boldogulhatnak vele.

Ezen túlmenően megismerhetjük belőle az egzotikus gyümölcsök széles választékát, és a vegán táplálkozási módot követők is találhatnak benne színvonalas recepteket. Sok hasznos tanácsot tartalmaz ez a könyv a nyersanyagok vásárlásával, tárolásával és feldolgozásával kapcsolatban is. Jelentősen növeli ennek a rendhagyó szakácskönyvnek az értékét, hogy a IV. fejezete részletes és átfogó taná­csokat ad a jelenleg ismert összes háztartási eszköz, valamint készülék célszerű beszerzéséről, s szak­szerű használatáról. A V. fejezetéből megtudhatjuk, hogy milyen jövő vár ránk táplálkozás terén, és megismerhetjük a legújabb ételkészítési s tartósítási eljárásokat. Emellett olvashatunk még a régi gyümölcs- és zöldségfajták újbóli termesztésbe vételéről, és a bio-szupermarketek térnyeréséről. Ezt követően az is kiderül belőle, hogy miért nem terjed nálunk a korpás kenyér fogyasztása. Végül megoldást találhatunk a magyar mezőgazdaság értékesítési problémáira.

[

„Az ezotéria kiteljesedése” című könyvem tulajdonképpen az „Ezoterikus körkép” folytatása. Ebben a műben a korábbi témák még részletesebben vannak kifejtve, hogy könnyebbé váljon a gyakorlati megvalósításuk. Ezen túlmenően olyan működési alapelveket is tartalmaz, amelyek kutatók ezrei számára teszik lehetővé, hogy elinduljanak ezen az úton, és végre hathatós eredményeket érjenek el. Megtudhatjuk belőle azt is, hogy a világ különböző országaiban élő kutatók, és fejlesztők milyen készülékekkel próbálják a szabadenergiát kinyerni, s ezek közül számunkra melyek a legperspektivikusabbak.

Mivel a legegyszerűbb, a legveszélytelenebb, és emellett a legjobb hatásfokú energiatermelő készülék a Tesla-konverter, részletekbe menően is tájékozódhatunk létrejöttének körülményeiről, és felhasználási területeiről. Ezek egyike az adóállomás nélküli hang-és képvétel, továbbá a kozmikus kapcsolatteremtés. A rádió- és tévéműsorszórás, valamint a mobil telefonálás is forradalmi változás előtt áll. Nem lesz szükség reléállomásokra, műholdakra, mert a központi adóállomás által kisugárzott jelek a földgolyón is átjutva behálózzák az egész világot. A Tesla-konverter rekonstruálásának előse­gítése érdekében magyarázatot kapunk legkritikusabb alkatrészének, a csatoló diódának műkö­dési módjáról. Megismerhetjük a földönkívüliek által használt energiatermelő eljárást, a 115-ös rendszámú elem gerjesztését. Felvilágosítást kaphatunk a három leggyakoribb UFO-hajtómű, a hi­ganycirkulációs motor, a gyűrűs reaktor és a kristályos hajtómű működési mechanizmusáról. Ezzel kapcsolatban tisztázódnak a korábbi UFO-balesetek okai, és fény derül a Tunguzka meteorit rej­té­lyére, valamint a St. Pière városkát elpusztító tűzfelhő eredetére. Átfogó képet kapunk a náci Németország UFO-programjáról, Hitler csodafegyverként emlegette csészealjairól. Nyomon követhetjük az elrabolt német kutatók sorsát, és megtudhatjuk, hogy miért siklott félre a győztes hatalmak rakétakutatása.

Kiderül ebből a könyvből az is, hogy miként tehető az anyag átláthatóvá és láthatatlanná. Nem titok többé, hogy atlantiszi elődeink természetes kristályból kinyert szubatomi energiasugárzással tették a nehéz tárgyakat súlytalanná, és ezáltal könnyen mozgathatóvá. A földönkívüliek mesterségesen előállított kristályt használnak erre a célra, ami erősebb változatban sugárfegyverként is alkalmazható. A kis intenzitású sugarakat kibocsátó kristályokkal gyógyítanak, és sebhelymentes operációkat végeznek. Emellett megismerkedhetünk olyan misztikus készülékekkel, mint az időgép, a bűncselekmények leleplezésére is alkalmas kronovizor, vagy a földönkívüliek felderítő szondája. Megtudhatjuk hogyan működött a bibliai frigyláda, és mi volt az az eszköz, amely a gyémántot is úgy vágta, mint a kés a vajat. Tájékozódhatunk a szubatomi energiarészecskék méretéről, ami jelentős mértékben elősegíti az ezoterikus jelenségek megértését. Ötleteket kaphatunk az energiakeltés legegy­szerűbb módjának, a szolitonos gerjesztésnek, illetve az éteri részecskék nagy hatásfokú elektro­mágnesekkel való mozgatásának kivitelezésére. Ez már most lehetőséget ad arra, hogy a nagy áram­felvételű készülékek (izzólámpák, villanytűzhelyek, villanykályhák, bojlerek) fogyasztását a töredé­kére csökkentsük. Megérthetjük ebből a műből a többdimenziós világ fizikai alapjait, és azt is, hogy mi miért nem vagyunk képesek érzékelni sem a párhuzamos univerzumokat, sem a túlvilági lényeket.

Ennek a könyvnek azonban nem az ezotériában elért műszaki eredmények ismertetése a fő feladata, hanem a tudati felvilágosítás elősegítése, amely lehetőséget kínál pusztuló világunk megmentésére. Helyzetünk tarthatatlanságának bizonyítására részletes tájékoztatást kaphatunk környezetromboló tevékenységünk kihatásairól. Kiderül ebből a könyvből, hogy milyen jövő vár ránk, ha nem teszünk semmit a természet megmentése érdekében, hogyan fog elpusztulni a civilizációnk. Az apokalipszis elkerülésére azonban megvan a lehetőségünk, és ez a mű a kiút megtalálásáról, az előremenekülés lehetséges módjairól is szól. Életmódunk megváltoztatása érdekében feltárja mindazokat a visszásságokat, amelyek civilizációs fejlődésünk eddigi legmélyebb pontjára taszított bennünket. A társadalmi és politikai rendellenességeken kívül tájékoztatást kapunk a boldogságunkat akadályozó jelenségekről, pl. az új kormányok szociális érzéketlenségéről, a növekvő munkanélküliségről, az elszegényedésről, az infláció felpörgetéséről, a statisztikai adatokkal való manipulálásról, a sorsunkat leginkább befolyásoló problémák elhallgatásáról, az ország kiárusításáról, a kereskedelemben tapasz­tal­ható szélhámosságokról, és önpusztító magatartásunkról. Helyzetünket súlyosbítja az önismeret hiánya, az elidegenedés, a közöny, az erkölcsi normák fellazulása, a gazdagok és szegények közötti ellentét fokozódása, a karvalytőke megjelenése, a bűnözés elharapózása, valamint a fegyverkezési hajsza. Nem kis zavart okoz a nők emancipálódásából eredő identitászavar, a háború a nemek között, a párkapcsolatok elanyagiasodása, a generációs bomba, a korán kezdett nemi élet veszélyei, a tele­ví­zió hatása a gyerekekre, a gyermekkori bűnözés, a szeretethiány, a kultúra elsekélyesedése, a reklám­invázió, a szekták tevékenysége, és a túlélési technikák feledésbe merülése.

Járulékos információként megtudhatjuk ebből a műből azt is, hogy a fizikai test a magunkkal hozott asztráltestbe nő bele. Magyarázatot kaphatunk arra, hogy mi a részleges teleportáció, miként vállalhatjuk át mások karmikus adósságterhét, mikor költözik be a lélek az újszülött testébe, az értékes lelkek miért nem akarnak rendezetlen párkapcsolatban élők gyermekeként megszületni, és mi­lyen veszélyei vannak a parapszichológiai képességek idő előtti kifejlesztésének. Nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy az őszinte megbánás képes elhárítani fejünk fölül a bajt, és hogy az öngyilkosság a legértelmetlenebb cselekedet a világon, mert semmit nem old meg, sőt súlyosbítja a problémát. Megismerhetjük a halottak lelkének irányítási módját, a klinikai halálból visszatértek értékrendjének megváltozását, a munka valódi szerepét az életünkben, és rá fogunk jönni arra, hogy sem a sorsunk, sem a jövőnk nincs előre megírva. Értesülhetünk arról, hogy a mennyországban is van szex, és hogy ott sem érzi jól magát mindenki. Kiderül ebből a műből az is, hogy miért nem célravezető a bosszúállás, Isten miért hagyja, hogy háborúzzunk, és hogy miért nem emlékszünk előző életeinkre.

Sokak számára elképesztő lesz az a megállapítás, hogy nincs nagyobb csapás a gazdagságnál, a szegénység sok mindenre megtanítja az embert, és hogy az élet legmélyebb értelme a szenvedés. Azt is kevesen tudják, hogy a szerencsejátékok a Sátán fennhatósága alá tartoznak. Részletes képet kaphatunk a démoni erők világunkban folytatott manipulációiról, de azt is megtudhatjuk, hogy miként védekezhetünk ellene. Egy nemzetközi tudóscsoport megdöbbentő felfedezése, hogy a pokol Szibéria alatt található. Ennek a könyvnek az elolvasása után világossá válik számunkra, hogy mi a sorscsapások értelme, és hogy az állhatatosság a siker záloga. Arra is fény derül, hogy mi a valódi oka a gazdasági menekültekkel szembeni ellenszenvnek, és hogy miként számolhatnánk fel a gazdagok és szegények közötti ellentétet. Aki arra kíváncsi, hogy miért élünk egyre rosszabbul, miért nem használjuk ki a lehetőségeinket, megtudhatja ezt is, ha elolvassa a találmányokról, az alkotó emberekhez való viszonyunkról szóló részt.

Az „Ezoterikus körkép”-hez hasonlóan itt is szó esik a jótékonykodás módjairól, és további kiegészítő természetgyógyászati módszerekről (pl. Gerson-diéta, Simonton-módszer, Reiki, NLP, Alexander-módszer, TM-meditáció). Számtalan régészeti lelet felsorakoztatása próbálja az olvasót meggyőzni arról, hogy előttünk is léteztek civilizációk a Földön. Itt is megerősítésre kerül, hogy a bajainkból való kivezető út: a szubatomi energia hasznosítása. Egyúttal magyarázatot ad arra is, hogy eddig miért nem történt semmilyen előrelépés ezen a téren. A legnagyobb akadály az éter létezésének tagadása, és a felsőfokú oktatás egyirányú, túlspecializált képzési módja. Ez a helyzet azon­ban nem gátolja a szubatomi energiarészecskék birtokbavételét, mert annak idején a villamos áramot is úgy kezdtük el használni, hogy nem értettük az elméleti alapjait.

Érdekességként megtudhatjuk, hogy mi a véleményük a földönkívülieknek rólunk, milyen következményekkel járt a vízözön, és hogy hol vannak olyan dombok, amelyeken felfelé könnyebb menni, mint lefelé, valamint azt, hogy mi a Raps. Kiderül, hogy az Antarktiszon létezik még egy ál­cázott város, amelyet az atlantiszi civilizáció túlélői hoztak létre. Végül átfogó képet kaphatunk a túlvilági szférák rétegeződéséről, és az emberiség fejlettségi szintjéről. Tájékoztatást kapunk arról is, hogy mi jellemzi a különféle szférákból jötteket, és hogy milyen arányban élnek a Földön. Érdekes megállapítást olvashatunk a nagy elődökről, valamint a másod- és harmadvonalbeliekről. Az mindenesetre bíztató hír, hogy a jelek szerint a Mindenható megkegyelmezett nekünk, így további sorsunk kizárólag rajtunk múlik.

[

„Az ezotéria kivitelezése” című könyvem fő feladata a gyakorlati tanácsadás. Különféle ötletekkel, javaslatokkal megpróbál segíteni a jelenlegi bajainkon. Ezek közül legjelentősebb a készpénz megszüntetése, egy új monetáris rendszer bevezetése lenne. Ugyancsak a bűnözés visszaszorítását szolgálja a törvény ellen vétők sajátos büntetési módja: a közmegvetés. Megtudhatjuk azt is, hogy az utakon tapasztalható áldatlan állapotok, a rohamosan növekvő gépkocsiforgalom visszaszorításának leg­hatékonyabb eljárása: a luxusadó bevezetése. A munkaerő-használati adó az idősebb korosztály fog­lalkoztatási gondjait, a gyermektelenségi adó pedig a népességcsökkenés problémáját oldhatná meg. A gyárbezárásoktól, a még alacsonyabb munkabérű országokba való továbbköltözéstől a védővámok vehetnék el a multinacionális vállalatok kedvét. Az egészségellátási rendszer megreformálására legalkalmasabb a kínai módszer. „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek folytatásaként további tájékoztatást kaphatunk a magasabb szférabeliek jellegzetes vonásairól, és a velük való kapcsolatteremtés hátrányairól. Ebben a tárgykörben kiderül az is, hogy az alacsony szinten álló lélek nem képes elviselni a nála fejlettebb lelkeket. Tovább olvasva ezt a kötetet világossá válik számunkra, hogy korunk legütőképesebb fegyvere a média. Itt tudhatjuk meg azt is, hogy a földönkívüliek közlése szerint hány élő bolygó és hány értelmes faj található az univerzumban. (Kinézetük szerinti megoszlásukról az „Ezoterikus körkép” V. fejezete tájékoztat.) Ebben a fejezetben olvashatunk az univerzális vallásról, amely az EGY tiszteletén alapul, és híveinek száma rohamosan gyarapodik.

Az előzőekhez hasonlóan ez a mű is hírt ad a legújabb természetgyógyászati módszerekről. A gyógyítással kapcsolatban megtudhatjuk még, hogy Amerikában már tudományos bizonyítéka is van az imádság hatásosságának. Arra is fény derül, hogy az USA második legnagyobb kórházában enge­délyezték a kézrátételes gyógyítást. Mindemellett találhatunk benne egy érdekes beszámolót arról, hogy mi a véleménye a keresztény egyháznak a new age mozgalomról. Utána átfogó képet kapunk a megújuló erőforrásokról, és az egyes eljárások hátrányairól. A technikai rovat bemutatja a lappiramist, és ismerteti az űrhajókban létrehozható mesterséges gravitáció legegyszerűbb módját. Ez a könyv is kitér a szpon­zorálás szükségességére, és további szempontokra hívja fel a figyelmet. A „Kiegészítések” rovatban újabb adalékokat találunk az előző kötetekben érintett témákról. A hivatalos tudomány és a kívül­állók, magányos feltalálók közötti ellentétre pl. az a felvilágosítás szolgál, hogy: „Isten nem személy­válogató”. Egy másik bibliai idézet arra ad magyarázatot, hogy egyéni és össz­tár­sadalmi törekvéseink miért nem mindig az elvárásaink szerint alakulnak: „Sokan vannak az elhívot­tak, de kevesen a kivá­lasztottak”. Sokak számára meglepő lesz az a megállapítás, hogy fejlett informatikai eszközeink ellenünk fordultak, és elősegítik a pusztulásunkat. Jelentős mér­tékben növelné túlélési esélyeinket, ha az emberekben tudatosulna, hogy világunk romlásba dönté­sében a sátáni erők legfőbb fegyvere: a rejtőzködő magatartás. Nem teszi könnyebbé a helyzetünket, hogy a velünk szemben ellenséges magatartást tanúsító Földön kívüli civilizációk is az „ő malmukra hajtják a vizet”. Végül az is világossá válik számunkra, hogyan ebrudaljuk ki magunkat a saját hazánkból.

A II. fejezet rámutat arra, hogy célszerű lenne visszaállítani a nagycsaládok rendszerét, és a gyerekek nevelését az idősebb korosztályra kellene bízni. Itt olvashatunk arról, hogy az emancipációs törekvések túlhajtása következtében a nők rosszabbá váltak a férfiaknál is. Nem zárható ki, hogy a nők túlkapásai az újkori matriarchátus bukását fogják eredményezni. Civilizációnk genetikai állományának fokozatos romlása főleg szakmai körökben okozott aggodalmat. Ez a probléma azonban egy csapásra megoldódott, mivel az emberi genom feltérképezésével az orvostudomány megalkotta a modern Taigetosz intézményét. Egy élménybeszámoló alapján értesülhetünk arról, hogyan sodornak bennünket a sarlatánok a démonvilág hálójába, és megismerhetjük a szabadulás leghatékonyabb módját. Mindezek alapján elhangzik még, hogy ideje lenne megtisztítani a new age eszméit az okkultizmustól, és a mágia káros befolyásától. Ez azonban nem könnyű, mert a fekete mágia már az iskolai tananyagba is beszivárgott. Új keletű probléma, hogy az információrobbanás mellékterméke a technostressz már az átlagembert is érinti.

A továbbiakban progresszív hipnózis útján szerzett élménybeszámolók alapján bepillantást nyer­hetünk a várható jövőnkbe, és megismerhetjük az ördögűzés rejtelmeit. Ebben a kötetben is figye­lemmel kísérhetjük a környezeti ártalmak alakulását. Ezen a téren az egyetlen biztató hír, hogy most már a politikusok és a meteorológusok sem tagadják a globális felmelegedés tényét. Itt tudhatjuk meg, hogy a saját lehetőségeinkkel hogyan lassíthatjuk az ökológiai katasztrófa bekövetkeztét. Ez a fejezet nyújt tájékoztatást arról, hogy az ezoterikus kutatások megindulása után milyen feladatok várnak a tudósainkra. Eközben fény derül arra is, hogy valójában mi a gravitáció. Ezen túlmenően elárulja nekünk az aranycsinálás legmodernebb módját, és az emberi sejtekkel folytatott klónozási kísérletek várható végkifejletét. 2004-ben kitudódott, hogy amerikai kormányszervek évtizedek óta elrabolják a zseniket, és föld alatti laboratóriumokba zárva foglalkoztatják őket.

Minden bizonnyal nagy érdeklődést fog kiváltani az elektro­plan megvalósításával kapcsolatos javaslat is. Ennek lényege, hogy a villanymotoros meghajtású rep­ü­lőgép táplálására nem a tüzelőanyag-cella a legalkalmasabb, hanem a Tesla-konverter. A gyakorlati kivitelezés elősegítésére megtalálhatjuk benne a Tesla-kon­verter rekonstruálásának egy könnyen járható útját. Az ezt követően közölt részletes működési elve bárki számára lehetővé teszi a Tesla-konverter eredeti formában való előállítását is, a transzverzális és a longitudinális hírközlési mód ismertetése pedig arról ad felvilágosítást, hogy a SETI programban tevékenykedők miért nem tudják észlelni a földönkívüliek által használt mágneses hullámokat. Határtalan lehetőséget kínál az a műszaki infor­máció, hogy a nagyvárosainkat behálózó térellenőrző kamerarendszernél van egy jóval tökéletesebb és olcsóbb megoldás is: rá kell kapcso­lódni a Magasabb Intelligencia mindenre kiterjedő megfigyelő rendszerére. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint elkezdeni a kronovizor sorozat­gyártását, és engedélyezni a hatósági felügyelet melletti használatát. Végül magyarázatot kapunk arra a kérdésre, hogy az ezredfordulóra miért csökkent le radikálisan az UFO-megfigyelések száma. Meglehetősen nyugtalanító az a felismerés, hogy a természet ellenünk fordult. Miután nem voltunk hajlandóak feladni a határtalan gazdasági növekedés elvét, nem álltunk át a fenntartható fejlődésre, a maga eszközeivel lerombolja a gazdaságunkat, lelassítja környeztünk kizsarolását. Elpusztítja azokat, akik a Földet pusztítják, így szabadulva meg a rá nehezedő tehertől.

A III. fejezet rámutat arra, hogy jelenlegi viselkedésünk nem más, mint egy groteszk haláltánc. Ebből a helyzetből úgy juthatnánk ki, ha társadalmunk kiemelkedő személyiségei példát mutatnának helyes életvitelből, és önkorlátozásból. Ennek bekövetkezésére azonban kevés remény van, mivel a világtörténelemben még nem fordult elő, hogy az erőforrások felett korlátlan uralmat gyakorló elit önként lemondjon előjogairól, vagy azokat megkurtítsa. A természetgyógyászattal foglalkozó részt egy terjedelmes rovat egészíti ki, amely az eddig elért Agykontrollsikerekről számol be. A meghökkentő eredmények remélhetőleg meghozzák a kedvet ennek a módszernek a tömeges elsajátításához, és alkalmazásához. A munkanélküliség csökkentésére, a társadalmi átalakulás áldozatainak felkarolására nálunk is célszerű lenne bevezetni a „Szívesség bank”-rendszert. A szegény de törekvő lakosság megsegítésének másik módja a kamatmentes kölcsön, melynek elindítója és példamutató szervezője a bangladesi Grameen Bank. Bajaink gyökerének kutatása során sok közgazdász vallja, hogy gazdaságunk megrontója, a természet kizsarolásának fő oka a bankok által alkalmazott kamatos kamat rendszer. Fenyegető gyorsasággal közeledő veszélyre hívta fel figyelmünket a Schwartz jelentés. A Golf-áramlás leállása miatt Európa északi államaira új jégkorszak vár, míg a trópusi államokat az elsivatagosodás teszi lakhatatlanná.

A továbbiakban elállatiasodásunk újabb állomásiról olvashatunk. Mind több helyről érkeznek hozzánk figyelmeztető jelek, hogy közeleg Isten büntető bolygója, a Nibiru. Ennek lehetséges következményeiről, és a védekezés módjáról is részletes tájékoztatást kapunk. Bibliai idézetek alapján még a hitetlenek számára is kétségtelenné válik az Apokalipszis és a halálbolygó közötti kapcsolat. Ebben a fejezetben megismerhetjük az antigravitációs hajtóművek leg­egy­szerűbb, és legolcsóbb változatának működési elvét. A három im­bolygó kúpból és két mág­neskorongból álló szerkezet az ellenirányú gerjesztés tipikus példája. A kaszkádba kapcsolt elemek oly mértékű energiasokszoro­zódást váltanak ki ebből a földönkívüliek által megmutatott szerkezetből, amely több tonnás járművek magasba emelésére is képes. Csekély önsúlya tovább szélesíti a felhasználási területét. Miután semmi olyan tartozéka nincs, amit ne tudnánk előállítani, bármikor elkezdhetjük a sorozatgyár­tását. A mikrogravitáció alkalmazásba vételére azonban nem az idegenek, hanem a természet tanított meg bennünket. Végül érdekes történetet olvashatunk a földből kiáramló antigravitációs energia újkori használatáról.

A IV. fejezetben világossá válik számunkra, hogy elindult a katasztrófa előtti válogatás. Minden­ki megmérettetik, hogy könnyebb legyen szétválasztani az „ocsút a búzától”. Most választódnak ki a megmentésre érdemesek. Nem Isten selejtez ki bennünket, hanem mi saját magunkat. Bibliai utalások alapján mi is kiszámíthatjuk Lucifer korlátlan földi uralmának kezdetét és feltételezett végét, majd megtudhatjuk, hogy milyen élet lesz a Földön a katasztrófa után. Döbbenetes hír, hogy a Mindenható 1995-ben elvesztette a türelmét az emberek iránt, és elszabadította az „Apokalipszis lovait”. 2005. tavaszán megérkezett a Földre Jézus Krisztus, és kezdetét vette a végítélet. Itt esik szó arról is, hogy az ember klónozhatósága kettéválasztotta a tudós társadalmat, és a politikusok nem megfelelő mederbe terelték az eseményeket. A tudomány és az űrkutatás fejlődésével kapcsolatban talányos üzenetet kaptunk a Magyarországra érkezett földönkívüliektől. Aggodalmukat fejezték ki az emberiség történelmében rövidesen várható ugrásszerű technikai haladás miatt, mert túl korainak tartják. Ez a fejezet rávilágít arra is, hogy a mind gyakoribb balesetek, tragédiák oka, hogy az űrkutatás elindítása után fél évszázaddal még mindig ágyúgolyóként lőjük ki asztronautáinkat a kozmoszba. Nem segíti elő a haladásunkat az sem, hogy újabban a szabadalmi bejelentések titkosításával teszik lehetetlenné a szabadenergia-hasznosító találmányok gyártásba vitelét. Aki megszegi a törvényt, arra 10 ezer dollár büntetés és 2 év börtön vár. A kiszivárogtatott hírek szerint az Omega Ügynökség ugrásra készen áll, hogy rendet teremtsen a világban, hogy leszámoljon a bűnözőkkel. Hatalomra jutásuk után szándékukban áll nyilvánosságra hozni a földönkívüliekkel kapcsolatos összes titkos információt.

A helyüket, életcéljukat nem találó emancipált nők szemét a Könyvajánló című rovat nyithatja fel. Előtte az általános értékválság legújabb megjelenési formája, a márkasvindli, a márkás termékek színvonalának módszeres lesilányítása kerül terítékre. Sokan tudnak róla, mégis kevesen nehez­ményezik, hogy a felelős posztokat nem megfelelő emberek töltik be a világban. Felbecsülhetetlen kárt okoz civilizációnknak, hogy rokoni-, baráti szálak, vagy faji-, etnikai- és vallási összefonódá­sok, valamint a korrupció határozzák meg, hogy ki hová kerül az életben. A természetgyógyászattal foglalkozó rovat megemlíti, hogy nálunk is vannak pozitív energiahullámokat kibocsátó helyek, amelyek híres gyógyközpontokká váltak. Ezek közül legismertebb az Attila domb. Ezzel a témával kapcsolatban kitérünk arra is, hogyan kell a parafenoméneket bevonni a gyógyításba. Végül ismét szóba kerül, hogy továbbra sem tartunk igényt saját találmányainkra, sőt újabban már az újságokban sem kapnak teret az új, előremutató gondolatok. Pedig a svéd tudásparkok meggyőző példái annak, hogy micsoda lehetőség rejlik a kreatív emberekben, az általunk semmire sem becsült ötletekben.

Ez a fejezet hívja fel a figyelmet arra a meghökkentő tényre is, hogy 3 perces mágneses besugárzással meggyógyítható az összes rákos beteg. A frekvenciaspecifikus energia­besugárzás nem csak a rákos sejteket pusztítja el, hanem minden vírust, baktériumot, miközben nem károsítja szervezetünk jótékony baktériumait. Ez az univerzális betegség-megszüntető eljárás már 80 éve ismert, de a gyógyszergyártó lobbi nyomására betiltották az alkalmazását. Miközben korunk áldemokratikus világa nem tűri az emberi jogok legkisebb mértékű megsértését sem, embertárasainkat, a kisebbségeket ért legapróbb sérelemért is rendőrért kiáltunk, vagy bíróságra futkosunk, szemet hunyunk a valódi emberiségellenes bűnök felett. Nemtörődömségünkkel, tájékozatlanságunkkal évente több száz millió embert küldünk a halálba, holott ennek a módszernek a rekonstruálásával gyorsan és olcsón kiirthatnánk az összes káros mikrobát a Földön. Egyszer s mindenkorra megszabadíthatnánk a növényeket, az állatokat és az embereket minden betegségtől, kártevőtől. Ennek az eljárásnak az újbóli bevezetése nagymértékben csökkentené a környezetszennyezést is, mert nem lenne többé szükség növényvédő szerekre, gyógyszerekre és különféle csíraölő vegyszerekre.

A III. kötetből megismerhetjük a kreacionizmus történetét. A világ iskoláiban nagy harc folyik a bibliai teremtéstörténet, a tudományos evolúcióelmélet és az „intelligens tervező” elvét hirdető kreacionisták között. Az V. fejezet tovább boncolja az energiatermelés megreformálásának lehetőségeit. Ennek során kiderül, hogy a bio üzemanyagok sem oldották meg energiaellátási és környezetvédelmi gondjainkat, sőt súlyos élelmiszerhiányt, és árdrágulást idéztek elő. A továbbiakban arra is visszatérünk, hogy az elanyagiasodás, a több ezer éven át kialakult erkölcsi értékrend lábbal taposása morális csődbe juttatta az emberiséget. Az általunk teremtett új világ önző, haszonelvű és értékhajhász. Romboló szenvedélyek vesznek erőt rajtunk, és térítenek le bennünket a helyes útról. Fokozatosan rothadó világunkat szemlélve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy képtelenek vagyunk önmagunknak megálljt parancsolni. Mivel az emberek nem akarnak maguktól megváltozni, a rohamosan romló körülmények fognak bennünket erre rákényszeríteni. A Föld védekezik a természetromboló tevékenységünk ellen. A természet elpusztítja azokat, akik a természetet pusztítják. A minden téren megnyilvánuló tengernyi kár nem csak az érintetteket sújtja, hanem vissza­hat az egész társadalomra. Ezek a káros jelenségek mindent szétzilálnak, megbontanak. Itt válik világossá az is, hogy mi az oka a földönkívüliek rejtőzködő magatartásának. Az üzenetük szerint erről kizárólag mi tehetünk. Azért nem jönnek, mert nem hívjuk őket.

[

A „Szövegszerkesztési ismeretek” című könyvem az Office 97, az Office 2003 és a Page­Maker 6.0 illetve 6.5 programok kezelési szabályait ismerteti kezdők szá­mára is érthető módon. Ez a mű nem tankönyv, hanem útmutató; célorientált módszerek gyűjteménye. A benne szereplő ötleteket, javaslatokat főként azok hasznosíthatják, akik egy számítógép-kezelési tanfolyamon legalább alapfokú szövegszerkesztési ismeretekre tettek szert. Sajnos ezek a tanfolyamok, meglehetősen elnagyoltan foglalkoznak ezzel a témával, nem térnek ki a speciális alkalmazásokra. A számítástechnikai szak­könyvek legtöbbje pedig érthetetlen, általában szakértők írják szakmabelieknek. A kezdőknek szánt tájékoztatókat sem tudja mindenki használni. A szakírók ugyanis hajlamosak megfeledkezni arról, hogy valamikor ők is voltak kezdők. Ennélfogva gyakran átsiklanak olyan részletek felett, ame­lyek szerintük magától értetődőek. A gyakorlattal nem rendelkezők számára azonban nél­külöz­he­tetlenek az elhallgatott közbülső lépések, és ezek hiányában sokan nem boldogulnak ezek­kel a szak­köny­vekkel. Ez a mű viszont rendkívül aprólékosan, pontról pontra írja le a teendőket, így a kez­dők is gond nélkül használhatják. Nem általánosságokat tartalmaz, hanem konkrét szabályokat, mélyreható útmutatásokat, és sok szakirodalmi utalást. Emellett részletesen tárgyalja a házilagos könyv­gyártás módjait. Végül hasznos tanácsokat ad a számítógép-­, a ki­szolgáló egységek-, és a különféle programok beszerzésével kapcsolatban.

[

Sajnos a fokozódó munkanélküliség, az infláció okozta anyagi ellehetetlenülés következtében egyre kevesebb ember engedheti meg magának, hogy könyveket vásároljon. Ezekre az ismeretekre azonban mindenkinek szüksége van, ezért kérem, hogy kiolvasás után adják kölcsön műveimet a barátaiknak, ismerőseiknek, hogy számukra is megnyíljon az öngyógyítás és lelki önsegélyezés útja, s ne legyenek kirekesztve világunk megújulásának folyamatából. Akik az előző kiadásokat is megvették, és az új könyvek birtokában ezekre már nincs szükségük, ajándékozzák oda azoknak, akik a korábbi változatokat sem olvasták.      

 

Könyveim az Interneten is megtalálhatók az alábbi címen:

 

2003. június 30-án a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapját lezárták, és az új könyvek, valamint a korábbi művek frissített változatai átkerültek az Országos Széchenyi Könyvtár portáljára. Ezért könyveim újabb változatai a következő URL címen érhetők el: http://mek.oszk.hu Ebben a rend­szerben téma szerinti osztályozásban lehet megtalálni a könyveket. Mivel ez meglehetősen hossza­dalmas, egyszerűbb beírni a nevemet a kereső ablakba: kun akos, és a programmal megkerestetni a műveimet. Ezt követően már csak rá kell kattintani a letölteni kívánt könyvre. Ebben a könyvtárban nem csak DOC, hanem PDF formátumban is hozzáférhető az állomány. Ezen túlmenően az egyes művek teljes terjedelemben, és WinZip-el tömörítve is letölthetők. A kiválasztott könyveknél megnyíló weblapok lehetőséget adnak az olvasói vélemények kifejtésére. A letöltési statisztika szintén erről a portálról nyitható meg. A letöltések számát átmenetileg befolyásolhatják ugyan a divathullámok, de az egyenletes növekedés biztos jele a maradandó értéknek, a tartalmas mondanivalónak. Az igazán jó könyvnek nem az a jellemzője, hogy egyszerre sokan elolvassák, hanem az, hogy évtizedek múlva is olvassák.

2003 őszén lehetőségem nyílt egy saját elektronikus könyvtár létrehozására. Így aki a legújabb változatokra is kíváncsi, műveimet a Kun Elektronikus Könyvtárból töltse le. Ezek a rendszeresen frissített, tördelt változatok az anyag kinyomtatására, jegyzet minőségben való előállítására is alkalmasak. URL cím: http://kunlibrary.com (A MEK portálról is megnyitható az egyes művek web­lapjának alján található Forrás mezőre kattintva.) Ha meg akarjuk tudni, hogy történt-e frissítés, nem kell mindegyik könyvet megnyitni, és az Előszó után ellenőrizni az utolsó mentés időpontját. A „Frissítési dátumok” webkapoccsal előhívható táblázatban minden fájl felhelyezésének dátuma megtalálható. (A fokozott vírusvéde­lem érdekében az összes állomány tömörítve van. Az egyes fájlok tömörítő programot nem igénylő, önkicsomagoló formátumban tölthetők le. Utána csak kétszer rájuk kell kattintani, és önmagukat feltárva, Word, illetve PDF dokumentumként jelennek meg.)

2004. nyarán elindítottam egy folyóiratot „Ezoterikus Világ” címmel. Ennek az internetes folyóiratnak az a fő a feladata, hogy hírt adjon az ezoterikus fejlesztések állásáról, a legfrissebb fejleményekről. Mivel ezen a téren még nem történt meg a sokak által megjövendölt áttörés, és a technikai fejlesztések sem indultak el kellő mértékben, egyelőre nem árasztanak el bennünket a hírek. Meggyőződésem, hogy ez a folyamat magától nem fog beindulni, ezért ezzel a folyóirattal is igyekszem elősegíteni az első lépések megtételét. Emellett ez a fórum sok érdekes cikket, járulékos információt, és hasznos tájékoztatót tartalmaz. Itt fognak megjelenni a közérdekű olvasói levelek is. Az „Ezo­terikus Világ” csak a Kun Elektronikus Könyvtárban található meg. Időközben ennek a folyóiratnak a Viccek, humoreszkek, anekdoták című rovata önálló könyvvé terebélyesedett. A közel 8500 vicc több mint 300 vicckönyv, viccújság és anekdotagyűjtemény feldolgozásával jött létre. Az elmúlt száz év magyar „vicctermésének” színe-javát tartalmazza. Az új nemzedék számára a politikai viccek megértését Lábjegyzetek és Megjegyzések segítik. A fiatalkorúak védelme érdekében az Erotikus viccek külön kötetben szerepelnek. (Közel 150 gasztronómiával kapcsolatos vicc átkerült az Egészségkímélő ételek ínyenceknek című szakácskönyvem V. fejezetébe.) Ugyanitt jelentősen bővült az egzotikus gyümölcsöket és zöldségeket ismertető rovat. 2007. tavaszán az 530 egzotikus gyümölcs és zöldség leírását kiegészítettem egy fotóalbummal is. Az 9317 képet tartalmazó 33 nyelvű album csak a http://kunlibrary.com honlapról tölthető le. Terjedelme: min. 510 MB. 2009. őszén készítettem egy 33 nyelvű albumot a kontinentális zöldségekről és gyümölcsökről is, ami jelenleg 9706 képet tartalmaz, és a terjedelme 510 MB.

Ezek a művek egyelőre csak az Interneten érhetők el. Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak a bennük található információkhoz, ez úton keresek támogatókat a nyomdai megjelentetéshez. Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek széles nyilvánosság elé tárását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 SWIFT code: BACXHUHB. HVB Bank Hungary Rt. Amennyiben sikerül előteremteni a magánkiadáshoz szükséges összeget, ezek a könyvek nonprofit kiadványként, szerzői honorárium és kiadói árrés nélkül fognak megjelenni. Közreműködésüket előre is köszönöm.

 

 

 

 

 

 

TARTALOM

 

 

EZOTERIKUS VILÁG...................................................................................... 1

BEVEZETŐ........................................................................................................ 2

Életképek............................................................................................................. 5

(Szüleik feje tetején táncoló gyerekek. Nem korlátozott gyerek. Az ajándékozási rohamba bele­be­teg­szik a gyerek. A "mo­bilérzés" nem teremt igaz barátokat. Idegenek ösztönös egymásra talá­lása, majd kijóza­nodása az utcán. Elidegenedéssel keveredő bizalmatlanság és rész­vétlenség. Már a csendesen szem­lélődőket sem tudjuk elviselni. Mi­kor válik valaki nagy íróvá? Csernobil utóhatása. Az utcára tesszük, majd őrületbe kergetjük embertársainkat. A széncsaták hőse. Sze­gény gaz­dagok. Meg­fagyott hajléktalan. Pénzért vá­sárolt diploma. Ut­cai lejmolók. Incidens a Tagore sétányon. Idős néni a pénztárgép előtt. Be­surranó tolvajok a kórházakban. Trükkös tol­vajok járják a falvakat. Verőlegényekkel behajtott uzso­rakölcsön. Falfirkával üzen­nek egy­másnak a tol­vajok. Megelőző van­da­lizmus. Két aranyérmet nyertünk doppin­golásban. Kultu­rálatlansá­gunk a köz­lekedésben is megnyilvánul. Úton-útfélen püföljük egy­mást. Már szórakozni sem tudunk. El­álla­tiasodásunk újabb foka a kereskedelmi tele­víziókban. Már a művészetek terén is az álla­tokkal versenyzünk. Áldozattá vált családanya. A férfiak még mindig nem tud­nak kulturáltan viselkedni a nőkkel. AIDS fertőzöttek aránya a világban; A növekedés fő oka a nők elleni erőszak. Internetszerelem. Szépség­ver­senyekre kény­szerített gyerekek. Butikbabák a pult mögött. Szextelefon. Tanárnő a pornó­iparban. Magyar gésák. Diplo­más prostituáltak. Alkalmi kurválkodás Dubajban. Ön­ként vállalt me­netek. A szex­iparos.)

Kényes témák.................................................................................................... 54

(Újabb holocaust a láthatáron. A cigányok egy része nyíltan bevallja, hogy nem is akar dol­gozni. A roma gyerekek deviáns viselkedése lehetlenné teszi az iskolai tanítást. A homoszexuáli­sok hivalkodó magatartása az újfasiszták malmára hajtja a vizet. A Vér és Becsület kulturális egyesület újabb felvonulása.)

Érdekességek a nagyvilágból............................................................................ 69

(Pink TV. Sao Paulo-i LGBT Parade. Jelentés az azonos ne­műek házasságáról. Nőtartásdíj helyett férfi­tartásdíj. Yoko Ono meleg­him­nu­sza. Új nemi betegség Hollandiában. Fiú legyek, vagy lány? Miss. HIV. Narkós társasjáték. Buzibomba. Magas büntetés az erkölcs védelméért. Prostitúciótörvény Svéd­or­szágban. Kuplerájláto­ga­tás bankhitelből. Fotómodell rendőrnő. Elár­verezett szüzesség. Spermadonor tartásdíjat fizet. Vészesen fogy az osztrák katolikus hívők tábo­ra. A házasodás lassan kü­lönc­kö­désnek számít. Miért nem szülnek a német nők? Gyermek­vé­delmi törvény Nagy-Bri­tan­niá­ban. A házimunka véd a mel­l­ráktól. Egy angol férfi leckét adott nekünk állampolgári felelős­ségből. Világhírnévre tet­tünk szert az at­héni „kokszolimpián”. A szuperintelligens nő munkanélküli. Mennyit érnek a teszt­vizsgák? A másokat segítő em­berek to­vább élnek. Szégyenlős munlkanélküliek Japánban. Ész­revétlen halott Brüsszel­ben. A mindent tűrő papucsállatka. A latin nyelv meg­újítása. Adóbedo­bolás Indiában. Adósságbehajtás angol módra. Riasztás lu­dakkal. Humoros ítéletek. Randalíro­zó télapók. Egy amerikai kisgyerek le­buk­tatta a körözött apját. Ivóhely-meghatározó alkoholis­táknak. Műholdas helymeghatározó prostituáltaknak. Pánik egy kínai iskolában. Ismét divatba jön a léghajó. Mózes effektus.)

A világ globalizálódása..................................................................................... 83

(Világrészek közeledése. A munkabérek kiegyenlítődése. Egzisztenciaharc az osztrák és magyar fogorvosok között. Angol fogturizmus. Állásárverés az Interneten. A telekommunikáció fejlődé­sé­vel az alkalma­zot­taknak már a szabad ide­­jükben is munkaadójuk rendelkezésére kell állniuk. Felcserélt levél. Anyagias világunk tévútra vezette a nőket. Hol van már a régi, szép diákélet. A mező­gazdasági támogatások leépítése az Európai Unióban. Már a nyugati világban is nagy a létbizony­ta­lan­ság. A munkanélküliek jelentős része nem is akar dolgozni. Modern mese. Mun­kahely-exportá­lást tiltó törvény Amerikában. A munkaerő ára Európában. Törvényes adócsalás a glo­balizáció égisze alatt. A szo­ciá­lis juttatások kényszerű megnyirbálása. Adómorál Svédország­ban. Rendszerváltás utáni vad­kapita­liz­mus. Egy kirú­gott pénz­tárosnő története. A Lidl áruház­lánc pénztárosainak hely­zete. A multik megtanítottak ben­nünket visel­kedni. Szabó Juliska, az új­kori cseléd. Világ há­ziasszonyai, lá­zadjatok! A hím­sovinizmus megnyilvánulása. Diplomás cse­lé­dek. Dip­lomás szak­munkások. Tö­rök vendég­mun­ká­sok Németországban. Kö­l­csönös előíté­letek. Be­ván­dorlók vissza a feladó­nak. Öröklődő munka­nélküliség. A munkaerőpiac nem tart igényt az 50 éven fe­lüliekre. Iker­fog­lal­koztatás. A munkanélküliség megoldása munkaidő-csökken­tés­sel. Ma még az állás­kere­sés­nél a kivá­lasztás fő kritériuma a test­ma­gasság, a hangszín és az il­lat. Fej­va­dászok mun­ka­erő-ki­vá­lasztási módszerei. A nem­ze­tisé­gek közötti össze­kötő híd ki­hasz­nálá­sa.)

A bürokrácia útvesztői.................................................................................... 120

(Útlevélkérelem: doktor, vagy nem doktor? Az ombudsman által kifogásolt lógásgátló. A do­hányzásellenes mozgalom túlkapásai. Tisztelt Ház vagy Nyilvános Ház? A rendőri intézkedések szigorodása Hollandiában. Viagra ajánlat hivatalos levélben. A bürokrácia valódi oka Ma­gyar­országon. Nemzetiségi gyűlölkö­dés által vezérelt bürokrácia.)

Modern Biblia................................................................................................. 128

(Ádám első felesége Lilith, egy Földön kívüli lány volt. Jézus születésekor megállt az idő. A kíváncsi bábának eltűnt a keze. A gyermek Jézus csínytevései. A Megváltót má­giával vádolták. Szent István király életét az angyalok védték. Szent Margit teteme romolhatatlanná vált. Szent Rita élete.)

Az élet mozgatórugói....................................................................................... 131

(Nincsenek véletlenek. Abraham Lincoln pályafutásának kezdete. Rendhagyó megemlékezés az aradi vértanúkra. Batthyány özvegyének átka. Az 1956-os forradalom leverése megadta a ke­gyelemdöfést a kommunizmusnak. Az anakronisztikus értékrend a fejlődés kerékkötője. A német államvasútnál már belátták, hogy: „Jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint”. Isten nem egyenlő arányban osztja szét a világ javait. Tanmese a fiatal aszkétáról. Mindenki olyannak látja az embereket, amilyen ő maga. A gazdag- és a szegény ember viselkedése. Cincinnatus, az ideális államférfi. Továbbra sem be­csüljük szellemi nagyjainkat. A MEK és a DIA összevetése. A változtatásokat ne rajtam kezdjék. Elszlummosodott Budapest. Bűnhődésünk oka: szellemi értékeink elherdálása. A golyóstoll igaz története. A magyar ön­gyil­kos nemzet. Nekünk Mohács kell! Az Európai Unió is lemaradt a versenyben. A tudás önmagában mit sem ér, ha nem párosul gyakorlati isme­re­tek­kel. A hangyáktól is tanulhatnánk. A paraszt és a szamár.)

Fejlődésünk buktatói...................................................................................... 153

(Egy "istennő" két arca. Németországban sem lesz mindenkiből milliomos. A szegénység és a gazdagság relatív fogalom. Zsákutcában még a jólét sem boldogít. Egy naiv besúgó bűnbánata. Besúgó szeretnék lenni. Szepes Mária: Raguel hét tanítványa. Áldemokratikus tör­vé­nye­ink nem hagynak bennünket fej­lődni; A családtagok egymásra uszítása helyett normális életkörülmé­nyeket kellene teremteni. A fiatalok elfelejtenek felnőni. A pedagógusok nem ne­vel­hetik a gye­reket. Irtóhadjárat egy amerikai egyetemen. Agyon­demokratizált életünk se­kélyessé teszi a kul­túránkat. Lepusztult Magyarország. A balkáni állapotok felszámolása sokat segít­hetne a turiz­mus fellendítésében. A magyar futball "mélyrepü­lése". Pénzsóvár jog­díj­örö­kösök. Dívik a talmi, a tartalmatlan szemét a könyv­pia­con. Megrótt jurtala­kók. Az elége­det­len­ség a de­mokrácia fenn­maradását veszélyezteti. Kol­duló gyermekek. A világ lakosságának élet­szín­vona­la. Naszreddin Hodzsa és a besurranó tol­vaj. Egy fiatalember megpróbáltatásai. Nagy dolgok­ra született bűnöző. Al Capone. Dillin­ger istenkomplexusa. A kereskedelmi tévé­csa­tornák élen jár­nak az erkölcsrombolásban. Érde­mes-e megmenteni a világot? Bunkó­döm­ping. A szipuzó fiú. Nőstény ragadozók. A Valentin nap ünneplése. A szingli férjet keres. Egy szingli rontás­le­vé­tellel és sze­relmi kö­tés­sel keresi a partnerét. Elszállt szing­lik. Nagyasszonyunk hazajött meg­menteni a hazát. Az adott szó ma már nem ér semmit. Egy régi kor végén, és egy új kor hajnalán élünk.)

Technikai újdonságok..................................................................................... 199

(Bóján ringatózó spirális szélmotor. Az OLED térhódítása küszöbön áll. A digitális inform­áció­tároló tartóssága. Védekezési mód a másodlagos röntgensugárzás és a radioaktív sugárzás ellen. Még mindig a papír a legjobb adattároló.)

Az ezotéria műszaki alapjai............................................................................ 201

(Biefeld-Brown effektus. Lifter.)

Ufológia........................................................................................................... 201

(Valiant Thor most is a Földön tartózkodik. Kennedy elnök beszéde. Japán háborúra készül az UFO-k ellen. Földön­kívüliek leemelték egy texasi ház tetejét. Tangaly rejtélyes sziklarajzai. A Magasabb Intelli­gen­ciával kapcsolatban álló kutya. Interjú Nancy Talbottal.)

Parapszichológia............................................................................................. 207

(John Wilson kezében megjavulnak a tönkrement tárgyak. Matt Perkinsnek megmondják a gépek, hogy mi a bajuk. Rocky a szívgyógyító kutya. Simon mágus vetekedése Péter apostollal. Mel Gibson: A passió és a Terminátor IV című filmek forgatásának hányattatásai. Churchill a túlvilági erők védelme alatt állt. Egy indiai kislány emlékezett előző élete tragédiá­jára. Schön­berg és a 13-as szám. Tejivó szobrok.)

Reformépítészet............................................................................................... 213

(Nálunk tiltják, Nyugaton támogatják a bioépítészetet. A régi építőanyagok tiltása lehetetlen helyzetbe hozta a szegényeket.)

Környezetvédelem........................................................................................... 215

(Ökológiai lábnyomunk növekedése a Föld túlhasználatát eredményezte. A növény-és állatfajok rohamos pusztulása. Esztelen erdőirtás. Dorothy nővért kivégezték. A dán disznók tönkreteszik az Északi-tengert. A környezetgyilkos hús. A tengerfenékbe pumpált szén-dioxid időzített bom­ba. A kormány engedélyé­vel tovább szemetelhetünk. Az alternatív ener­giahordozók arányának nö­velési módja Magyar­or­szágon. Az atomerőmű létjogosultsága. Erőműveink sorsa. Üzem­anyag műanyag flakonokból. 130 éves kínai bányatűz. A kínai gazdaság az összeomlás felé tart. A biztosító társaságok 2004. évi jelen­té­se. "Demeter" kertművelés.)

Kiútkeresés....................................................................................................... 226

(Tudósítás a szkeptikusok konferenciájáról. Eszter harca a rákkal. A hipertermia sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az orvosok nem hagyják meghalni a gyógyíthatatlan betegeket.)

Természetgyógyászat....................................................................................... 229

(A dohányzó szülők gyermekei gyengébben teljesítenek. További tapasztalatok a Life Energy készülék használatával kapcsolatban. A pí-vízzel kapcso­latos vizsgálatok kiterjesztése. Kalifor­niában 14 év alatt tilos a szoláriumhasználat. Vércsoportdiéta. So Easy méregtelenítő módszer. A krónikus székrekedés megszüntetése, a virágporallergia tüneteinek visszaszorítása. Az indiai útifűmag korpa béltisztító hatása. A PPY3-36 hormon ígéretes fogyókúrás szer. A kínai gyógynövénykészítmények mérgező ha­tása. Gyógyszerek mellékhatásai. Nyelvdiagnosztika.)

Az ezotéria lejáratói......................................................................................... 243

(Kontár hipnotizőr. Sok módszer, kevés eredmény. Az azonos gyógymód nem használt a kör­möknek sem. Az energiaadástól nem múltak el a bélproblémák. Szektavezető kineziológus. Az ezotéria vámszedői. Szél­hámos szakírók. Megtévesztett kutatók, hamis leírások a mennyor­szág­ról.)

A természetgyógyászat hatékonyságának bizonyítékai................................. 247

Közérdekű levelek........................................................................................... 259

(Tanácstalan lányok, útkereső fiatalok. Az erőltetett párkeresés nem vezet eredményre. Idézet hivatalos levelekből. E-mail levele,. FIGYELMEZTETÉS.)

Gasztronómia.................................................................................................. 288

(Miért nem kapható nálunk ehető kenyér? Hamisított rozskenyér. Biokóceráj. Műanyag tejter­mékek. Élelmiszerek „fűrészporral” dúsítása. A tar­tósítószerek fokozzák az allergiát. A Coca-cola káros hatása. Kezdő háziasszony a húsboltban. Korunk lányai, aszonyai nem tudnak főzni. Szélhámos mészáros. Slow Food moz­galom. Clean Program. Indiai ifjú és a húsevés. Kollek­tív öngyilkosság egészségtelen táplál­k­o­zással. Vértorta receptje. Pacsirtanyelv-pástétom. Egy­másnak ellentmon­dó táplálkozási taná­csok. Za­bá­­lunk és hányunk. A jó és rossz szénhidrátok hatása. Dániai intézkedés a szív­betegségek vissza­szo­rí­tására. A kurkuma véd a leukémia ellen. Szőlő­tör­köly­ből komposzt. Parlamenti ebéd ne­gyed­áron. A hazai mezőgazdasági ter­melők tönkretétele. Az Európai Unió sajátos állattartási rendel­kezései. HACCP minőség-ellenőrzési rend­szer.)

UTÓIRAT........................................................................................................ 311

KÖNYVEIM ÁTFOGÓ ISMERTETÉSE..................................................... 312

TARTALOM................................................................................................... 321