Ennek a műnek EZOTVILÁG-TEXT-HTML változata

az adatbázisokba történő indexelést szolgálja,

a benne található szakkifejezések internetes keresését

segíti elő.

 

Az Ezoterikus Világ karikatúrákkal illusztrált,

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

 

http://kunlibrary.com

 

 

EZOTERIKUS VILÁG

 

 

Oktatási és tájékoztatási céllal
szerkesztett nonprofit folyóirat

 

 

(Alapítva: 2004. július 15.)

 

 

 

Szerkesztő: Kun Ákos

E-mail: info@kunlibrary.com

 

 

 

Mottó: „Minél fejletlenebb az élet,

            annál szűkebbek a korlátok,

 amelyek körülveszik.”

 

 

 

Frissítés: 2017. június 03.

 

Az Ezoterikus Világ a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: http://kunlibrary.com

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

A http://kunlibrary.com honlapról tölthető le az 530 egzotikus        gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó 33 nyelvű album legfrissebb változata is, 9317 képpel illusztrálva. Terjedelme: min. 510 MB.

Ugyanitt érhető el a kontinentális zöldségeket és gyümölcsöket

ismertető 33 nyelvű album rendszeresen frissített változata, ami jelenleg 10 141 képet tartalmaz. Terjedelme min. 571 MB.

Ezen a honlapon található egy könnyűzenei slágerlista is, amely 1931-től napjainkig az összes magyar slágert tartalmazza.

Az előadó nevének kiválasztása után pár másodperc múlva

meghallgathatjuk, illetve videoklip formájában megtekinthetjük kedvenc dalainkat a YouTube-on. Jelenleg 6933 dal található

ebben a gyűjteményben, több mint 30 707 változatban.

 

 

 


BEVEZETŐ

 

Köszöntöm olvasóinkat a most induló „Ezoterikus Világ” című lapom megalapí­tása alkalmával. Ennek a folyóiratnak a létrehozását az „Ezoterikus körkép” és „Az ezotéria kiteljesedése”, valamint „Az ezotéria kivitelezése” című könyveim sikere ösztönözte. 15 éve kezdtem el ezeknek a műveknek az írását, és ez alatt sok olyan információhoz is hozzájutottam, amelyek nem kötődnek szorosan az anyaghoz, így nem kerültek be a könyveimbe. Kár lenne azonban felhasználatlanul hagyni őket, mivel a témával kapcsolatban rengeteg hasznos ismeretet tartalmaznak. Ezeket a járulékos információkat ebben a formában fogom közreadni. Ugyancsak itt fognak megjelenni azok az érdekes tájékoztatók, élménybeszámolók, ame­lyeket az olvasóim juttatnak el hozzám. Amennyiben időm engedi, ennek a lapnak a hasábjain fogok válaszolni a közérdekű levelekre is.

Az „Ezoterikus Világ” fő feladata azonban az lesz, hogy hírt adjon az ezoterikus fejlesztések állásáról, a legfrissebb fejleményekről. Mivel ezen a téren még nem történt meg a sokak által megjövendölt áttörés, és a technikai fejlesztések sem indultak el kellő mértékben, egyelőre nem dúskálunk a hírekben. Meggyőződésem, hogy ez a folyamat magától nem fog beindulni, ezért ezzel a folyóirattal is igyekszem elősegíteni az első lépések megtételét. Remélem, hogy erőfeszítéseim hamarosan követőkre találnak, és hasznos tanácsaikkal mind többen fogják szívügyüknek tekinteni civilizációnk megmentését. Ennek a folyamatnak az elindításával már bőven lesz miről írni.

Ez a folyóirat egyelőre nem jelenik meg nyomtatott formában. Ebben a szakmá­ban közismert megállapítás, hogy a lapalapításhoz min. 100 millió forint kell, és még akkor sem biztosított a siker. Az életszínvonal-csökkenés, a fokozódó elszegényedés miatt ugyanis a már működő ezoterikus folyóiratok is csak vegetálnak, és a rohamosan apadó példányszám miatt bármikor tönkremehetnek. Mivel előre nem lehet tudni, hogy egy-egy alkalommal mennyi anyag fog összegyűlni, és azt sem, hogy mikorra, ez a kiadvány alkalmanként fog megjelenni. A bővítés során a korábbi cikkek nem vesznek el, továbbra is hozzáférhetők lesznek. Ez a megjelenési mód az olvasók számára okozhat némi kényelmetlenséget, de van egy jó oldala is: nem sürget a lapzárta, és nem kell mindenáron megtölteni az előírt terjedelmet. Ennek következtében nem kényszerülök arra, hogy unalmas cikkekkel, semmitmondó információkkal tűzdeljem meg az Ezoterikus Világot, ami biztosítja a magas színvonalat. Ez a folyóirat A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre, hogy szükség esetén könnyen kiprintelhető legyen. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, töltsék le a Kun Elektronikus Könyvtárban található „Betűtípusok” fájlt, és a benne található betűtáblákat másolják be a Windows operációs rendszer Fonts (Betűtípusok) mappájába.

Az Ezoterikus Világ tartalmának és színvonalának növelése érdekében ki kellene alakítani egy kizárólag ezzel foglalkozó szerkesztőgárdát. Mivel a nem magyar anyanyelvűek is szeretnének hozzájutni a benne található információkhoz, szükség lenne a folyóirat különböző nyelvekre való lefordítására is. Mivel az én anyagi helyzetem ezt nem teszi lehetővé, ez úton keresek olyan támogatókat, akik haj­landó­ak lennének a célkitűzéseimet támogatni. Aki szeretné elősegíteni az Ezoterikus Világ hatékony működését, internetes világlappá válását, a következő számlaszámra befizetve juttathatja el hozzám a támogatását: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019. UniCredit Bank. Közreműködésüket előre is köszönöm.

 

Budapest, 2004. július 15.

    

Sajnos az Ezoterikus Világ széles nyilvánosság elé tárása semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy ez a folyóirat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is kb. 2 cm vastag, és közel 1,5 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépés­ben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le az ingyenesen letölt­hető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állít­suk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhet­jük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2006. március

                                                                                                                                   

                                                                                                                                    Kun Ákos

 


Életképek

 

A folyóiratokban, napilapokban tallózva több olyan cikket olvashatunk, amelyek jellemző képet adnak korunkról, társadalmunk jelenlegi állapotáról. Kár, hogy ezek az írások hamar a feledés homályába vesznek. Másnap új hírek jönnek, és a régi számok papírkosárba vándorolnak. Sokak szerint a háromnapos napilapot már kézbe venni sem érdemes. Ez azonban csak a napi politikai eseményekre vonatkozik. Az igazán értékes cikkek ugyanúgy időtállóak, mint a könyvek. Csak senki sem gyűjti őket össze, nem hívja fel rájuk a figyelmet. Arra pedig csak nagyon kevesen hajlandóak, hogy egy-egy tartalmas cikk megtalálása érdekében 36 oldalas, lepedőnyi méretű napilapokat hónapokra, évekre visszamenően végigolvassanak. Erre ma már senkinek sincs ideje. Így ezek a cikkek idővel feledésbe merülnek, az utánunk jövő generációk számára elvesznek. Ennek elkerülése érdekében emeljünk ki néhányat a legérdekesebb írások közül, hogy az utókor is tanulhasson belőlük. Elsőként kezdjük egyik égető gondunkkal, modern nevelési elveink következményinek felvillantásával:

 

„A kisfiú alig lehet 5-6 éves, és teli torokból bömböl. Ömlenek a könnyei. Az anyja kezénél fogva vonszolja kifelé a szupermarketból. Amint kiérnek az ajtón, a kölyök odavágja a csokit a falhoz. Nem ilyet akartam, kiabálja. Nekem az a másik kell, amit a tévéreklámban láttam.

Eldobtad a csokit, most már nem kapsz fagylaltot próbálja fegyelmezni az anyja. De csak azt éri el, hogy a gyerek kirántja a biciklijét a keréktámasztó vasak közül, és földhöz vágja. Aztán ahol éri megtapossa. A jövő-menők mosolyognak, a fejüket csóválják. Amúgy az esemény szót sem érdemel, hiszen úgyszólván mindennapos.”

(Koblencz Zsuzsa  Népszabadság, 2004. július 7. (10. oldal)

[

A Nagykörúton, csúcsforgalomban araszol a villamos. A jármű tömve van. Az egymással szemben levő székek egyikén egy kedves öreg néni kuporog, a másikon egy nő ül gyerekével az ölében. A kissrác himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe. Az öregasszony egyre hátrébb húzódik, várja, hogy az anya mikor szól rá a kölyökre. De mivel ez nem történik meg, udvariasan megszólítja az anyát:

  Elnézést, hogy zavarom, de a kisfia folyamatosan rugdossa a lábamat. Legyen szíves, szóljon rá.

  Mit akar? reccsen rá az anya , nem fogom egy vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet személyi szabadságában! Foglalkozzon a saját dolgával, ne az én gyerekemmel!

A villamoson mindenki döbbenten nézi a jelenetet, míg egy tipikus rocker (acélbetétes csizma, tar frizura, feszülő gatya, bőrkabát, a füléről levett hallgatóból üvölt a metálzene) kiveszi a szájából a rágógumit, és komótosan beledolgozza nő hajába. Utána így szól:

  Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

[

Gyermekeink kényeztetése kultusszá vált. Már az érintettek is allergiásak a gyermekköz­pontú magatartásunkra. Bächer Iván egy rendkívül szellemes cikk formájában világít rá a jelenlegi helyzetre:

  Nézze meg, doktor úr! Teljesen kész a gyerek. Egész éjjel nem aludt, megállás nélkül bőg, alig eszik valamit, elrontotta a gyomrát is. Hát mi baja van ennek a gyereknek?

  Hadd nézzem csak. Aha. Sóhajts! Úgy... Nyisd ki most a szádat. Úgy. Na, hát ez teljesen egyértelmű. Ma már a negyedik ilyen esetem.

  Mi a baj?

  Várjon csak. No, kicsi Lalika, mondd meg nekem szépen: szeretnéd-e, ha jönne a Mikulás megint? Jó-jó, nem kell sírni, nem kell kiabálni, Lalika, nyugodj meg, nem jön a Mikulás, nem jön most egy jó ideig. Látja, asszonyom, ez egyértelmű: idült mikulásitisz.

  Micsoda?

  Mikulás-mérgezés. Tipikus tünetek. Álmatlanság, sírás, hányás, hasmenés.

  Jézusom!

  Hány Mikulás-ünnepségen vett részt a gyerek a héten?

  Hát volt neki Mikulás az óvodában egyszer, ugye. Aztán én elvittem a munkahelyemre, az apja elvitte az ő munkahelyére, mert elváltunk, tudja, doktor úr. És másnap elvitte a nevelőapja is az irodai Mikulásra.

  Ez volt a mostoha Mikulás.

  Úgy van. De volt még egy baráti Mikulás, tudja, összejött a régi társaság, már mindenütt van két-három gyerek. Aztán elugrottunk az én szüleimhez is…

  Mami-Mikulás.

  Úgy is lehet mondani. A papa is beöltözött, hát az valami csuda volt, a gyerek nem ismerte meg! És aztán este persze megjött az igazi Mikulás, az itthoni.

  Az volt a Fő-Mikulás. No, igen. Világos. És súlyos. Egy ilyen kicsi gyereknek egy Mikulás is sok. Nem tudja mire vélni, hova tenni azt se. De ennyi Mikulástól már összezavarodik egészen. Arról már nem is beszélve, hogy teli van ilyenkor az utca is Mikulásokkal…

  Ne is mondja, doktor úr.

  Mindenfelé Mikulások kóricálnak, vonulnak, sereglenek ilyenkor. Nem lehet lépni a rengeteg Mikulástól. Mikulás bukik rá a gyerekre a villamoson, a boltban, a parkban.

  Honnan tudja ezt ilyen jól, doktor úr? Képzelje, a gyerek már ki se akart jönni az utcára.

  És ahány Mikulás, annyiféle. Látja, maguknak is volt Elő-Mikulás, Utó-Mikulás, Al-Mikulás, Fő-Mikulás, és fogadni mernék, hogy lesz még Pót-Mikulás is.

  Kettő, doktor úr, kettő.

  Látja, asszonyom. Rengeteg a Mikulás. Elszaporodtak mértéktelenül. Nem is tudja, hogy hány Mikulás fordult már elő a praxisomban. Volt Házi Mikulás, Vad Mikulás, Al-Mikulás, Iker-Miku­lás, Mű-Mikulás, Gumi-Mikulás, Vándor-Mikulás, Sorozat-Mikulás, Kóbor-Mikulás, Párt-Mikulás, Mélymagyar Mikulás, Szoci-Mikulás, Más Mikulás, Tarhás Mikulás, Sztráda-Mikulás, Pláza-Miku­lás, Pikulás Mikulás…

  Az semmi, doktor úr, de minálunk idén Alternatív Mikulás is volt. Egy csinos fiatal lány, piros csizmában, rövid szoknyában. Haza is kellett vinni a gyereket, úgy bőgött szegény.

  Borzasztó. Egyébként a legtöbb Mikulás maga is ordít, akár az ökör, bele a szerencsétlen gye­rek képébe, azt hiszik, úgy nagyobb lesz a tekintély.

  És mert nem hall jól a vattától. A legtöbbje ráadásul csinál még valami grimbuszt, nem tudja hol van, elfelejti és összekeveri a kölykök neveit, összevissza osztogatja az ajándékokat.

  Összekeveri a cetliket, amelyekre a szerencsétlen szülők ráírták a tudnivalókat. Így lesz Pisti­kéből Ferike, aki nagyon szépen furulyázik, holott nem is látott még furulyát, viszont nagyon ügyesen tor­názik, de azért nem őt dicsérik meg, hanem a Nicolette-et.

  Mert a legtöbb Mikulás be is szivornyázik kicsinyt előtte. Próbálja kompenzálni a lámpalázat. Aztán pedig bűzlik, mint egy pálinkafőzde.

  Felnőtt se bírná ki ezt, nemhogy gyerek. Belebetegszik a legtöbbje a Mikulás-szezonba. Miku­lás-mérgezést kap.

  Mit lehet ezzel csinálni, doktor úr?

  Kérem, egy igen szigorú Mikulás-elvonókúrára lesz szükség. Pirosat senki ne vegyen föl, általában semmi ne legyen piros. Nyugalom kell a gyereknek, csend, félhomály. Legokosabb ilyenkor pár napra valami kies faluba húzódni el. Ha a családban akadna szakállas, azt meg kell beretválni…

  Az bajos lesz, doktor úr. Az uramnak hatalmas szakálla van. Ráadásul Miklósnak is hívják, de őhozzá most szólni sem lehet. Képzelje, az Interneten rábukkant valami játékra egy dán ter­mőtalajgyártó cég weboldalán. Délután hat és hét között kell megtalálni valamit, ezért ahogy megjön, már ül is le a géphez, mert aki előbb klikkel, az ajándékot kap, és ő már nyert egy gyönyörű fajanszot vagy micsodát. Aki mindennap játszik, az valami nagy ajándékot is nyerhet. Teljesen belebolondult ebbe a keresésbe. Rájött, hogy más oldalakon is vannak hasonló keresőjátékok, és most azokat szemezgeti. Gyakran éjfél után kettőig vakul a masina előtt…

  És mit kell megkeresni?

  Hogyhogy mit? Hát kis Mikulásokat. A legutóbbit a dán cég pénzügyi elszámolásában lelte meg. Nagyon büszke volt magára.

  Asszonyom. Itt a tudomány megáll. Nem tehetünk mást, várunk.

  Mire, doktor úr, mire?

  Hát a húsvétra, asszonyom. Akkor jön a nyuszi.

  És minden kezdődik elölről?

  No, igen.

  Hát köszönöm, doktor úr. És mivel tartozom?

  Amennyit gondol. Ide dobja csak, bele a puttonyomba.

Népszabadság Hétvége melléklet, 2003. december 13. (11. oldal)

[

Nem kívánom senkinek, hogy húsvéti nyúl legyen. Mert én most az vagyok. Mondta is anyácskám a születésemkor:

  Jaj, szegénykém, kár, hogy ilyen szép fehérre sikeredtél, mert az embereknek az a mániájuk, hogy hozzád hasonló nyuszikat ajándékoznak a gyerekeiknek húsvétkor!

Igaza lett, sorra kerültem egy szép tavaszi délutánon. Épp a testvérkéimmel játszadoztam Julika néni Pest környéki portáján, amikor beállított a tüske hajú unokaöccse, és sokáig sutyorogtak. (Jelzem, az én apukámnak szép sima a szőre, és nem áll égnek, mintha áramot vezettek volna bele…) Aztán Julika néni szépen kiemelt a testvéreim közül, és átnyújtott „Tüskefejnek”. Becsületére legyen mondva, hozzátette:

  Zsoltikám, imádom a nyulaimat, vigyázz rá! És két hét múlva várom vissza!

Nem vagyok én gyáva nyúlfiú, mégis megrémültem, reszketett az orrom, a lábacskám, mindenem. Pedig akkor még nem tudtam, hová kerülök. Kezdjük azzal, hogy Tüskefej még ahhoz is buta volt, hogy igazi meglepetést szerezzen a gyerekének. Húsvétvasárnap reggelén, tehát amikor hazaértünk, azonnal kitett a legnagyobb szoba közepére, és diadalmasan kiabálta:

  Na, mit szóltok?

Én még jobban reszkettem, majd ijedtemben hogy is mondjam…? kicsi golyócskák jöttek belőlem. Igen, bekakiltam. És körülöttem szerteszét gurultak az apró golyócskáim. Több se kellett a feleségének - aki illett hozzá, mert neki sem volt normális szőrzete, piros hajat viselt! rögtön üvölteni kezdett.

  Megvesztél? Egész nap takarítottam, és te idehozol egy kakáló nyulat!

  Mindent tönkreteszel! ordított vissza Tüskefej, majd mondott egy csomó borzalmasan csúnya szót, mire Piroshaj még rondábbakat rikácsolt, aztán Tüskefej úgy becsapta az ajtót, hogy majd kiszakadt a helyéből.

Ekkor már annyira reszkettem, mintha valaki rázna belülről, közben Piroshaj összesöpörte a golyócskáimat, közben sírva fakadt. Ettől megnyugodtam ezek nem engem, hanem egymást ölik meg , és észrevettem egy gödröcskés arcú kislányt a szoba sarkában. Kicsi volt, mint én, és legalább úgy félt, mint én. Pedig „Gödröcske” már megszokhatta volna a szülei őrjöngését. A velük töltött hét alatt megfigyeltem, hogy vagy egyetlen szót sem szólnak egymáshoz, vagy veszekednek. Higgyék el nekem, nincs olyan nyúlcsalád, aki befogadná őket! Ez nem a mi színvonalunk. Lássuk először Piroshajat! Ő sokat bőgött eleinte sajnáltam, később már nem , közben mindenkivel erőszakoskodott. Mert csak ő tudta, mi a helyes. Már a második napon a számba akart gyömöszölni egy hatalmas répát, de én fellázadtam, és kirohantam a kertbe. Amíg hajkurászott jókedvem lett én voltam a gyorsabb , és arra gondoltam, hogy én szerető családban élő, önálló akarattal rendelkező nyuszi vagyok. Nem elég, hogy idehoztak, ez a hatalmaskodó nőszemély még az életfunkciói­mat is szabályozni akarja. Ha tehetné, azt is előírná, mit gondoljak. Hát nem! Piroshaj a lányával is hasonlóan bánt. Hülye és drága játékokat vett Gödröcskének, de ha nem örült eléggé, vagy ha nem ette meg a főztjét, vagy nem énekelt és szavalt, amikor a cicomás barátnőit vendégül látta, vele is ordított, mint a Tüskefejjel. Aki viszont csak a pénzről beszélt. Sokat evett, sörözött, de leginkább a szobájában ült, ha néha-néha otthon volt.

Amikor már nem féltem annyira, belopóztam a szentélyébe. Képzeljék el, egy olyan valami előtt ült, ami hasonlít a tévére, és mindenféle nénit nézegetett, aztán hosszú leveleket írt. Biztosan a néniknek… De ők ketten soha nem bújtak össze, mint az én anyácskám és apácskám esténként, hogy szülessenek még kicsi testvérkék!  Ezért volt Gödröcske egyedül. Ezért ült örökké a tévé előtt, és unta a rengeteg játékát. Amúgy én nem bírok tévét nézni, pedig megpróbáltam. Megfájdult a fejem, és a sok szörnyűségtől nem tudtam aludni. Gödröcske ki is jött hozzám a teraszra éjszaka, és betakargatott. Megszerettem! Simogatott a pici kezével, az ölébe vett, úgy etetett. Szegényke! Én csak egy hete vagyok itt, de már fáj a gyomrom. Ez biztosan valami neurotikus izé, ami csak az embereknek van. Mindenesetre boldog vagyok, mert Piroshaj utál, és már sokszor kiabálta Tüskefejnek, hogy húsvéthétfőn vissza kell vinned a „kakálógépet” az öreglánynak. Eszerint nem dobnak el egy ligetben vagy erdőben, vagy egy autópálya szélén, mint sok sorstársamat. Én visszakerülök Julika nénihezaki olyan jó, mintha nyúl lenne –, meg az imádott családomhoz. Csak ez a kedves, szomorú Gödröcske… Mi lesz belőle az emberek között?

V. Kulcsár Ildikó Nők Lapja, 2013. március 27. (20-21. oldal)

[

Ez a pillanatkép Budapest egyik cipőboltjában készült, de megörökítője ugyanezt tapasztalta volna a nyugati világ bármely országában, a XXI. század elején:

„A cipők gyönyörűek, és átkozottul drágák. Hegyes orrúak, kényelmesek, lágy, puha bőrűek. Az áruk 18 ezer, 20-24 ezer. Gyorsan eldöntöm, hogy nem veszek semmit, de azért felpróbálok egy bordó tűsarkút. A fenébe, jól áll! Ám amikor megnézem az árát, úgy teszem vissza, mintha égetné a kezem. Ekkor veszem észre a polc előtt ácsorgó tizenéves lányokat. Erős smink »egyenfekete« festett haj, márkás cuccok, a nyakban mobiltelefon. A legeslegdrágább, most divatos típus, fényképet is lehet vele küldeni. (Jelzem én már nagyon várom, hogy feltaláljanak egy olyan leveseskanalat, amellyel ebéd közben lefotózhatom a családomat, vagy legalább lejátssza az Örömódát. Na, mindegy…) Az alacsonyabb lány fütyül a cipőkre, inkább a mobilját babrálja. Biztosan ismerik azt a külvilágot kizáró arckifejezést, amellyel egyesek társaságban, értekezleten, közértben, bárhol hosszú percekig nyomogatják az apró gombokat. Nos, a lány is így nyomkod, majd durva hangon kiált a barátnője felé: »A rohadt kurva életbe, jött egy SMS, de csak a díjcsomagokról! Fél hat van, kettő óta senki sem hívott! Gáz mi?« A barátnője megvonja a vállát, a lány pedig keserűen engedi le a mobilját.

Látom a szemén, hogy nagyon rosszkedvű. Szegénykém! »Bekajáltad« a reklámokat? Elhitted, hogy az a csudára modern, pörgős »mobilérzés« majd csapattaggá tesz, és hirtelenjében telis-tele leszel barátokkal? Senki sem mondta, hogy a drága mobil kevés ahhoz, hogy érted aggódó, igaz barátaid legyenek? Nem mondták, hogy az érzelem, a kapcsolatok nem tárgyakban testesülnek meg? gondoltam, miközben tovább fi­gyelem. Ő dühösen nézegeti a ci­pőket vigaszt keres és mit tesz Isten? Épp az a bordó gyö­nyörűség jelent számára gyógy­írt, amelyiket néhány perccel ez­előtt tettem vissza a polcra. Pró­bál, tetszik neki, hamarosan in­dul a pénztár felé. Az arcán azonban nincs öröm. Már nem csak őt, hanem a szüleit is saj­nálom.”

V. Kulcsár Ildikó Nők Lapja, 2003. november 5. (37. oldal)

[

Tengernyi bajainkat tovább te­tézi, hogy rohamosan nő az egy­­mástól való elidegenedésünk. Mindenki begubózik, csak magával törődik. Az utcán, a buszon, a villamoson szenvtelen pillantásokat vetünk egymásra. Kimonda­tla­nul is közöljük embertársaink­kal, hogy „a legcsekélyebb mér­tékben sem érdekel a sorsod. Egyáltalán nem izgat hogy vagy, sőt az lenne a legjobb, ha nem is lennél.” Mindennek oka az általunk kialakított modern tár­sadalom. A fogyasztói tár­sa­dalom valósággal elfogyasztja az embert. Ez a mindent és min­denkit áruként kezelő szemlélet vezetett a posztmodern ember­típus kialakulásához, melynek legfőbb ismérve az „én kiüre­sedése” és a „végső elidegenedés”. A legszorosabb kötelékek a leg­mé­lyebb emberi kapcsola­tok (szü­lő-gyermek-házastársi viszony) is rohamosan gyengül, egyre ri­degebben és elutasítóbban bánunk mindenkivel. A fogyasz­tás mámorában észrevétlenül be­lo­pódzott életünkbe a kö­zöny, a bizalmatlanság, a szer­telen­ség. Már csak önmagunkat sze­retjük, de azt is egyre kevés­bé. Nem figyelünk a másikra, nem egymással, hanem egymás mel­lett élünk. Sokszor nem szán­dékosan tesszük, hanem a kor­szellem diktálja nekünk, kény­szeríti ránk ezt a viselkedést. Va­lahogy „benne van a leve­gő­ben”, hogy most ezt kell ten­nünk. Nem muszáj, de mi engedelmes­ke­dünk ennek a késztetésnek.

Emiatt restelljük magunkat, és nem merünk szembesülni az igazsággal. Az önmagunk előli menekülésnek számtalan for­má­ja van: a túlhajtott szex, a bulizás, a vásárlási láz, vagy a munkába való beletemetkezés. Mindegy hogy mi, csak állandóan lefog­laljon bennünket, ne maradjon időnk a meditálásra, a helyze­tün­kön való elgondolkodásra. Ennek során ugyanis rájönnénk arra, hogy tévúton járunk, egész életünk haszontalan pótcselekvések sorozata. Nem azt tesszük, amit kellene, nem úgy viselkedünk, ahogy illene. Már az időnként megnyilvánuló ösztönös segítséget sem vagyunk hajlandóak elfogadni a másiktól. Egy csattanós riposztba sűrítve jellemzi a jelenlegi helyzetet Pünkösti Árpád Népszabadságban megjelent cikke:

„Ónos eső után az utcán csak a reménybe kapaszkodhatsz, meg a kesztyűdbe. Előttem ifjú hölgy araszol. Trottőrcipője nem erre a küzdelemre való. Kabátkája csípőig ér, a tomporán megfeszülő izomrostokon oda-vissza zongorázik az óvatosság és a félelem. Mintha kirántanák alóla a járdát, repülnek a lábak, kalimpál a kéz, földet ér az imént még finoman hullámzó fekete nadrág, feljajdul a kabátka szárnya. Mellé csúszom. Az arca még szebb. Barna a haja, ernyedten csukva tartja a szemét.

  Megütötte magát? Nem tört el valamije? kérdem.

Kivirrad a kékeszöld szem. Néz rám. Nézek rá. Két idegen. Mozdítja a fejét jelezve, hogy ne tört el semmije. Nyújtom felé óvatosan a kezem. Lekapom a kesztyűm, hogy jobban megfoghassam. Kicsit belém kapaszkodva ügyesen fél térdre emelkedik, feláll. A jobb kéz még fogja a bal kezet. Fürkésszük egymás arcát, és amikor enged a szorítása, megbillenek, és már repülök én is. Oldalt hengeredek, és kényszeredetten fölmosolygok Amarilliszre. Ő már kacag, mintha tudná, hogy ebben a repülő keresztségben milyen nevet kapott. Lehúzza a kesztyűjét, nyújtja értem a kezét. A tekintet jobban kapaszkodó, mint a kéz.

  Kar a lábé, láb a karé! harsogom teli torokból. Hogyan jutott épp ez az eszembe?

Már egymás mellett állunk, fogjuk egymás kezét, és ő kacagva megismétli: Karalábé! A csillogó szemekben ott a derű. Mintha attól remegne meg, és már csúszunk, dőlünk, borulunk ismét. Felemelem a fejem. Ezt teszi ő is. Próbál feltápászkodni, és amikor nyúlnék érte, hogy segítsek, rám villan a tekintete, és ezt sziszegi felém: menj a francba! Felkelünk külön-külön, és amikor még egy dühös pillantást vet rám, belém remeg a düh: hülye tyúk, hisz ő rúgta ki a lábam!

Népszabadság, 2002. december 28. (7. oldal)

[

A harmincas hölgy beült az autójába, láttam, siet, mert a zacskókat bevágta a hátsó ülésre. Azonnal indított, de az autó köhörészett, jól lehetett hallani, amint a lemerült akkumulátor megmozdítja ugyan a motort, de annyira gyönge, hogy elindítani már nem tudja. A nő arcára kiült a rémület, két kezét fölemelte, s ráejtette a kormányra. Aztán a fejét is ráhajtotta, lehúzta az ablakot, s azt mondta, ez nem lehet igaz. Egy bevásárlóközpont parkolójában történt, az autóm mellett álldogáltam. E helyzetet fölöttébb kedvelem, várni és nem bemenni nagyon jó. Nem azért, mert averzióim volnának az efféle üzletekkel szemben, rég túljutottam a magyar termék olcsó termék dilemmán, s miután a hajdan hatvanforintos hazai biojoghurt újabban háromszázba kerül, rendre az utóbbi mellett kötök ki.

Ellépdeltem a hölgy irányába, aki ekkor épp a férjének telefonált. Azért mentem hozzá, hogy rávegyem, ne próbálkozzék többet, ne nyúzza szét teljesen az öreg akkumulátort.

  Tegnap határoztuk el, hogy új aksit veszünk - mondta őszinte kétségbeeséssel, amikor leha­joltam a vezetőülés melletti ablakhoz. És hozzátette: már szólt a férjének, menjen el az óvodá­ba a gyerekért. Az autót itt fogja hagyni éjszakára, nincs pénze arra, hogy trélert hívasson. Miként az sem lehetséges, hogy visszamenjen az áruházba, s „bikakábelt” vásároljon. S mire mindezt végigsorolta, kezdte összeszedni a cókmókját.

  Várjon még, ne rohanjon javasoltam neki, mert nagyon bonyolultnak találtam azt, amit fel­vázolt.

  Körülnéztem, mert egyedül nem tudtam az autót megmozdítani.

  Bocsánat, segítségre volna szükségem ezzel közelítettem egy középkorú férfihoz, de teljes megdöbbenésemre, mellette lépdelő asszonya nyomban sietősebbre fogta a lépést, a férfi pedig hátat fordított nekem.

Még egy esetben megtörtént szinte teljesen ugyanez. Végignéztem magamon, mi lehet rajtam annyira riasztó, hogy azonnal eliszkol előlem, akihez fordulok. De nem találtam semmi olyat, amitől magam is megijednék. Aztán tovább vártam. Az unokáikkal bevásárlókocsijukat tologató nagymamáknak nem szólhattam. Majd harmadszor is kudarcot vallottam, pedig ekkor már rafináltabb voltam. Az autójában szipogó nő felé mutattam, s azt mondtam, baj van az autójával. A harmadik megszólított azt felelte: sajnálja, „hívjunk” szerelőt, a férjének gerincbántalmai vannak, nem engedheti, hogy lökdösődjön.

Miközben vadásztam, eszembe jutott egy korábbi jelenet, amikor én magam álltam tehetetlenül ugyanezen a helyen a motorháztető fölött. Megszólalt a riasztó, közben blokkolta az indítást. Este volt, kissé már sötét is, buheráltam az autóm belsejében, közben sivákolt a sziréna. Sorra mentek el mellettem a vásárlók. Senki nem akadt, aki odajött volna, s megkérdezte volna, mi a baj. Már azért is indokolt lett volna az érdeklődés, hogy nem lopom-e véletlenül az autót. Legalább tizenöt percembe telt, mire rájöttem, hol s milyen gombot kell megnyomnom ahhoz, hogy elindulhassak. Ennyi idő alatt vidáman el lehet kötni egy autót ezt szűrtem le akkor magamban , s a kutya se veszi észre.

Mi történt? Mi okozhatja az immáron teljesen megszokott elhárító mozdulatok széles körű elterjedését? Van az ilyenkor tapasztalható tekintetekben valami olyan többlet, mely túlmutat a szimpla segítség megtagadásán. Az elhárítás mellett tetten érhető az a körülhatárolhatatlan antigesztus, mely mögött megmagyarázhatatlan félelmek, sérelmek és csalódások rejlenek. „Persze, tologassam a méregdrága autód, de ha nekem kell valami, kórházban, iskolában, hivatalban, akkor coki, mi?” Vagy: „Gyere, gyere, Károly, vigyázz, még leütnek, miközben segíteni akarsz.” Vagy: „Mindenki oldja meg a saját problémáját!” Vagy: „Nem érek rá, nem látja, hogy rohanok?” Vagy: „A rohadt életbe, nem váltunk aprót, miért nem lehet ezt megérteni!” Vagy: „Nem tudom, nem vagyok idevalósi.” Vagy: „Húzz el, köcsög, elfoglalod az egész sávot.”

A negyedik megszólított örömmel segített. Pár másodpercig tartott az egész. Kitoltuk az autót az egyenes szakaszra, aztán egy lejtős területen belendítettük. A bajba jutott hölgynek azt mondtuk, ha sikerül, meg ne álljon. Ő ezt szó szerint értette, mert anélkül hogy visszaintett volna, minden különösebb hálálkodás nélkül, egy szemvillanás alatt elviharzott.

Rab László Népszabadság, 2005. június 4. (5. oldal)

[

Mindenkinek na jó, majdnem mindenkinek van valami gyengéje. Előfordul, hogy saját maga észre sem veszi, ám szerencsére itt a társadalmi kontroll: mások előbb-utóbb rádöbbentik. Idős koromra úgy véltem, hogy ismerem már rossz szokásaimat melyek felsorolásától helyhiány miatt eltekintek , ám akadt egy, amellyel most kellett szembesülnöm. Mégpedig azzal, hogy én bámulom az embereket. Azt persze mindig tudtam, hogy érdekelnek. Mármint az emberek. Pedig gyanakodhattam volna, hogy ez nem normális. Így aztán nyugodtan nézegettem jártomban-keltemben azt, aki szembejött velem. Volt, aki viszonozta pillantásomat leginkább a kisbabák és az öregek de a többség rá se rántott. Érdeklődésem nem zavarta sem a walkmant hallgató fiatalokat, sem a hátukon nehéz táskával baktató, kavicsot rugdosó iskolás gyerekeket, sem a nagy szatyrokkal komótosan sétáló kukázókat, s legkevésbé a jól öltözött, határozott léptekkel siető fiatalokat, akik egyik kezükben mobillal, a másikban diplomatatáskával igyekeznek kocsijuk felé, s közben noha nincs harmadik, kezük! már messziről kikapcsolják a riasztót. Hát megnéztem őket meg a többieket is, s ez eddig nem zavart senkit.

Ám az idén tavasszal úgy látszik, elfogyott embertársaim türelme. Egy kórházi folyosón ültem egymagamban, valami papírra vártam. Kiolvastam már az újságot, az összes tájékoztatót, feliratot, plakátot. Ekkor a folyosó végén megjelent egy csinos, fiatal takarítónő; gyors, szakavatott mozdulatokkal mosta a követ. Hát őt néztem. Amikor mellém ért a felmosó partvissal, készségesen a pad alá húztam a lábam. Ő pedig, anélkül hogy felnézett volna a nedves kőről, ezt mormogta:

  Most mit bámulsz? Gyűlölöm, ha bámulnak!

Lábával nagyot taszított a vödrön, kifröccsent a víz. Rossz kedve lehetett. Igyekeztem elfelejteni. Nyáron újabb jelzés érkezett. Összetalálkoztam az utcán azzal a hajléktalan asszonnyal, aki többnyire a mi házunk előtt tanyázik társaival. Eszembe jutott, hogy úgy is szándékomban áll elvinni néhány ruhát egy gyűjtőhelyre, hát miért ne adhatnám neki? Ezért aztán alaposabban végigmértem, hogy ráillik-e az én méretem. Észrevette pillantásomat, rám förmedt:

  Most mit bámulsz? És nagyot köpött felém, de nem talált el.

Mégis a Máltai Szeretetszolgálat mellett döntöttem. Aztán: sportosan öltözött maffiózó kerülget az utcánkban egy vadonatúj autót. Mikor mellé érek, éppen a műszerfalat tanulmányozza. Szúrósan rám néz:

  Most mit bámulsz; mama? Ne mondd má’, hogy a tiéd!

Nyakigláb kamasz gördeszkázik a járdán. Egyenesen nekem tart. Elugrok.

  Most mit bámulsz? nyerít rám. Félsz, hogy nem tudok fékezni?

Ugyanez autóval. Egy terepjáró szinte derékszögben ráhajt a járdára. Rémülten lapulok.

  Most mit bámulsz? kérdi a kikászálódó izomember. Parkolni nekem is kell valahol!

A napsütötte utcán valami a fejemre zúdul. Odakapok, a hajamban csikk, morzsa, ropi, papírgalacsin. Felnézek. A második emeleti erkélyen dús idomú hölgy; a hűvös idővel dacolva, melltartóban ráz egy koszos pokrócot.

  Most mit bámulsz? süvít le rám. Te nem szoktál takarítani?

Részeg ember nyom egy kaputelefont. Hiába. Rázza a kaput, majd hatalmasat rúg az ólomüvegbe. Csörömpölés, naná, hogy odanézek.

  Most mit bámulsz? kérdi fenyegetően. Te csak törődj a magad dolgával, nyanya.

Milyen igaza van. Lám a többiek jönnek-mennek az utcán, rá sem hederítenek. Nem, ígérem nem fogok többé bámulni. Még a tévét se nézem. Azokat az aktuális beszélgetős műsorokat semmiképp. Nehogy már valaki leszóljon nekem a képernyőről, és megkérdezze:

  Most mit bámulsz?

Inkább a magam dolgával törődöm. Nézem a virágaimat. Ők szeretik.

Janikovszky Éva Népszabadság, 2000. október (26. oldal)

[

Mitől lesz nagy egy író? Görgey Gábor világviszonylatban is érvényes válasza erre a kérdésre: „Természetesen attól, hogy fogja magát és meghal. Amint meghal, egyszerre megnő, és ott magaslik a gyászoló kortársak előtt, mint a jegenyefa. Nem szép lassan, és fokozatosan nő, mint gondolnánk, hanem egyszerre, ugrásszerűen. Mint a villámcsapás ott terem, hirtelen nagy író születik. Nem kell hozzá más, mint hogy meghaljon. Abban a pillanatban, ahogy kiterítik, óriás lesz. Fekszik az író a ravatalon, és rohamosan, mondhatni ész nélkül nő az életműve. Neki a kisujját sem kell mozdítani. Valamikor minden egyes jelzőért meg kellett küzdenie. Most pedig nincs szüksége sem golyóstollra, sem írógépre. Lám milyen egyszerű, előbb is rájöhetett volna. A nagy életműhöz nem kell semmi más, csak annyi, hogy kiterítsék. Persze jó volna meg is élni ezt az életművet. Lubickolni a sikerben. habzsolni a magasztaló mondatokat. Jó lenne élvezni, hogy mekkora író lett belőle. Csakhogy ez lehetetlen. Ellenkezik a természet és az enyészet törvényeivel.

Aztán lezajlik a temetés, a magasztaló sírbeszéd, majd a gyászolók hazakullognak. A robbanásszerű tehetségnövekedés is abbamarad. Lassan megfeledkeznek róla, mekkora nagy író volt (néhány napig, amíg eltemették). A naggyá nőtt halott szellemalakja zsugorodni kezd. Amikor már elég kicsi, visszatakarodik a helyére, szétoszló földi porhüvelyébe. És vár. Mire? Arra, hogy megint hirtelen elkezd nőni. A tehetség benne. Egy-kettőre kiderül, hogy milyen rengetegen tudták már életében, mennyire nagy író. És hogy új szakaszt nyitott az irodalomban. Ha eljön ez a pillanat, akkor még a filológiailag rendezett napi bevásárló számláit, a sarki élelmiszerboltban korábban kosarába hajigált blokkokat is kötetekbe gyűjtik. És kiadják minden sorát, a teljes életművét. Melyik ez a pillanat? A centenárium!”

Népszabadság Hétvége melléklet, 2004. március 6. (10. oldal)

[

Ülök a kényelmetlen műanyag széken, figyelem a váróteremként szolgáló rideg, kietlen, emberekkel tömött folyosót. Hallgatok. Mellettem egy asszony ül, nézi a tömeget. Némán várakozik. Időnként kinyílik egy ajtó, reménykedve kapjuk fel a fejünket, de mindig mást szólítnak. Egy óra múlva az asszony rám néz, váratlanul megszólal. Hangjában nincs semmi indulat, érzelgősség, önsajnálat, a lehető legtárgyilagosabban, rövid mondatokban adja elő történetét. Illetve a történet csontvázát. Nem részletez, nem cifrázza a szavakat. Csak a lényeget mondja, szárazon, tárgyszerűen. Azt sem közölte, mit kerestek kicsike lányával éppen 1986 tavaszán Ukrajnában, csupán annyit árult el, hogy kirándulni mentek Csernobil közelébe. Vitték a kis kosárkájukat az otthon előkészített elemózsiával, békésen falatoztak. Nem is sejtették, hogy megtörtént az atomerőműben az évszázad tragédiája. Az asszonyt azóta hatszor műtötték. Rákkal. Már vannak olyan szervei, amiket műanyagra kellett cserélni. Ennyi a történet. És most itt ül a kietlen folyosón, és vár. Türelmesen, mint akinek sok ideje van.

A hazugságok világában élünk. Csernobil kapcsán például letagadták a csillagot az égről. Csak apránként, jó nagy késéssel ismertek be valamit, de azt is igyekeztek bagatellizálni. Neves tudósok adták ehhez a nevüket és az arcukat, olyanok, akik közül olykor még ma is látunk nyilatkozni egyet-egyet a televízióban. Már jó 18 éve volt a csernobili tragédia, de még most is hallgatnak, vagy alig beszélnek a jövőben várható, az 1986-osnál minden bizonnyal sokkal súlyosabb következményekről. Mert, hogy ennek a szomorú történetnek még nincs vége, az biztos. Ugyanakkor a hétköznapjainkban azt halljuk, látjuk plakátokról, szórólapokról, a hírközlő szervekből, hogy éljünk, táplálkozzunk egészségesen. Sokan meg is próbálják. A bökkenő csak az, hogy nem tudjuk, mi van a vízben, amit iszunk. Nem tudjuk, mi van a levegőben, amit beszívunk. Nem tudjuk, milyen mérgező anyagokat engednek folyóinkba, apróbb vízfolyásainkba, s mi épült be az ezekből kifogott halak szervezetébe. Fogalmunk sincs, hogy a piacon szépen mutató zöldségek és gyümölcsök mennyi és milyen vegyszert tartalmaznak. Az eladó szerint természetesen semmit, ami persze igaz is lehet, olykor. Mint mostanában kiderült, már a légfrissítőnek is lehet rákkeltő hatása. És még minek? Mi derül még ki?

Főleg az idősebbek kétségbeesett igyekezettel próbálják elolvasni a boltokban a különböző élelmiszerek csomagolásáról az összetevők gombostűfej betűnyi felsorolását, hogy megállapíthassák, tartalmaz-e olyan anyagokat, amik károsak a szervezetre. Ezek a feliratok azonban a sasszeműeknek íródtak. A példákat lehetne folytatni. Egy a lényeg: a hazugság világában a gazdasági érdek fontosabb lett az embernél. Ülünk a csernobili rémálmot megélt asszonnyal a kényelmetlen műanyag széken a rideg, kietlen, váróként szolgáló folyosón, s reménykedve pillantunk egy ajtó felé, hátha éppen minket hívnak. De nem. Nagyon sok a beteg. Hallgatunk tovább. Aztán, mint akinek most jut eszébe, az asszony ismét beszélni kezd. Kiderül, hogy a kislánya, aki akkor, 1986-ban olyan gyanútlanul és jóízűen majszolta a kosárkában hozott elemózsiát a pokol közelében, most 21 esztendős. Azt mondhatnánk, és teljes joggal, hogy élete virágjában van, aki kész a családalapításra. De nem mondhatjuk, mert van egy baj: elkezdődött nála a klimax.

Körmendi Lajos 2004. Metro, december 1. (3. oldal)

[

Budakeszin történt, szombat reggel fél hatkor. Vártunk a 22-es buszra, korán kelők. Hatan voltunk. Egy csomagok nélküli fiatal pár, talán buliból indult hazafelé. Egy idős úr, aki hóna alatt hintalovat tartott, bizonyára az unokájának vitte. Egy elegáns, középkorú hölgy finom, barna bőr utazótáskával. Végül jómagam, aki úgy fáztam, mint a kutya, és a jeges szél elől behúzódtam a megálló mögötti kapualjba. Az ápolatlan, gyűrött férfi vállán egy jókora batyuval a posta felőli oldalon bukkant föl, és átvágott a koszos járdán. A hatalmas bevásárlószatyor lehetett mindene, ezt hamar meg lehetett állapítani. Vékony kabátjának résein ki-bejárt a szél, a cipőjét szigetelőszalaggal kötöt­te át, a fején meghatározhatatlan színű és formájú sapkát viselt. Megállt a buszmegállóban, letette a koszos szatyrot a földre, szétvetette a lábát, karjait hátrakulcsolta a dereka mögött, és a világ legter­mészetesebb módján szólalt meg:

  Pihenj! mondta, majd fel s alá lépegetve odafordult a hintalovas bácsihoz, és mindnyájunk őszinte csodálkozására kifogástalan modorban szólította meg:

  Őrnagy úr, helyesen mérte föl a helyzetet, amikor csapataink védelmét a lovasságra bízta?   Az öreg nem szólt semmit, hátrahúzódott, s a hintalovat szégyenlősen maga mellé húzta. A hajléktalan külsejű férfi nem hagyta abba:

  A legfontosabb, fiaim, a déli gerincvonalak lezárása jelentette ki emelt hangon, s a buszmeg­állóval szemközti élelmiszerbolt felé mutatott. Ezután kiadta a napiparancsot, s mind­nyájunk számára megszabta a védelmi tennivalókat.

  Maga, főhadnagy, megakadályozza az oldalirányú ellenséges csapatmozgást. Ezzel időt nye­rünk, s megszervezzük a hadosztály jobbszárnyán a páncélosok harccsoportjának ellentámadá­sát. Értve vagyok?

Nem feleltem, mert elhűltem a választékos utasítás hallatán. Az ötvenöt-hatvan körüli férfi hozzáértő főtisztként mutatkozott meg, de az, hogy darabokban lógtak rajta a rongyok, meghökkentő volt. Miután nem feleltem a hadműveleti utasításra, újra föltette a kérdést:

  Nem hallottam, hogy megerősített volna, főhadnagy. Megértette, mi a feladata?

Egészen közel hajolt hozzám, vizes szembogarában egy fölkavarodott világ képei elevenedtek meg: Fiatal férfi feszít a tisztavatáson valamikor az 1970-es évek közepén. A nézők között büszke nagymama, csinos menyasszony tapsikol. A vendégek soraiban megannyi fiatal szakmunkás, Trabantra és telefonra váró, nyaranta Várnába vagy a Balatonra utazó, a József Attila, az óbudai vagy a békás­megyeri lakótelepre vidékről „felköltözött” munkások hada sorakozik. Hogy az ifjú tiszttel együtt megnyerjen egy olyan csatát, ami akkor éppenséggel megnyerhetőnek tűnt. És a katonai karriert választó fiatalemberrel együtt elfogadja a kor ajánlatát: a kicsi is több mint a semmi. Ki gondolta akkoriban, hogy egyszer majd vége lesz a gyárnak, vége a katonaságnak, s eljön a pillanat, amikor az embert húsz-huszonöt évnyi szolgálat után úgy dobják el, mint a használt rongyot. S hányan, de hányan lehetnek az országban olyanok, akik máig nem találnak magyarázatot arra: hogy lehet az, hogy nem kellenek, amikor egykor oly nagyon számítottak rájuk?

A kopott generális szeme villogott, miközben egymás után többször ismételte:

  Értve vagyok?

Bólintottam, s ezzel láthatóan megelégedett. Visszafordult a buszmegállóban ácsorgó „egységhez”. Annyit jegyzett meg: örülne, ha mindenki pontosan megértené, hogy a tüzérségi fellépést hadosztályszintű csapásnak kell megelőznie.

Még mindig nem jött a busz, volt ideje a támadás további részleteinek ismertetésére. Szakadt tábornokunk egy vonalzót húzott elő a szatyrából, buzdító szózatot intézett csapatunkhoz. A hadvezér begerjedt, s minduntalan Makkosmária településrész felé mutogatott. Végül is teljesen logikus, gondoltam magamban, reggel van, mindenki alszik, gond nélkül meg lehetne támadni a Makkoson túl fekvő Budaörsöt. Légvonalban nem lehetünk messzebb két-három kilométernél. Most fél hat, a vonatom hétkor indul, az kereken másfél óra. A mai modern haditechnikával a megelőző csapást követően egy óra alatt megadásra lehetne kényszeríteni a gyanútlan budaörsieket. Tábornokunk fél hét táján egészen az M7-es autópálya vonaláig előrenyomulhatna, s elfoglalhatná a legjobb harcálláspontokat. A csata persze elmaradt. Amikor (menekülő közlegényekként) fölszálltunk a 22-esre, a kapitány nem jött velünk. Tovább hadonászott, a vonalzóját pedig kardként az ég felé tartotta. Azt láttam még, hogy a jól öltözött asszony letörölt egy könnycseppet az arcáról.

Rab László, Népszabadság, 2006. március 4. (4. oldal)

[

Az újságlapok megsárgultak, a fekete-fehér fényképek megtöredeztek. Az egykor a munka hőseként emlegetett bányász akinek neve Nógrád megyében egy ipartörténeti korszak utolsó fejezeteihez kötődött a múlt élő örökségének érzi magát. Pedig nem volt olyan rég, hogy a Nógrádi Szénbányák kányási aknájában a Drexler-brigád saját korábbi termelési rekordját megdöntötte. Alig tizenhat év telt el azóta, hogy 1 hónap alatt 26 ezer 507 tonna szenet juttattak a felszínre. Ha ezt a mennyiséget egyetlen vonatnak kellett volna elszállítania, a szerelvény Pásztótól Salgótarjánig ért volna[3]. Ezt a ma már nehezen értékelhető teljesítményt a Drexler Károly vezette 54 ember pihenőnapok nélkül, napi 14-16 órás megfeszített munkával érte el.

Drexler Károlyt annak idején „őrült bányászként” emlegették, aki 300 méteres mélységben is futólépésben közlekedett, hogy ne vesszen kárba a gyaloglással töltött idő, aki ha kézben már nem tudta vinni, a lábára kötve húzta maga után a gerendát. Aki vasárnap és karácsonykor is bement, ha úgy gondolta, a többieknek szükségük van a segítségére. Tette mindezt akkor, amikor a Nógrádi Szénbányák leépülése nyilvánvalóvá vált, és már csak idő kérdése volt a bezárás. Drexler Károly egy eltűnő munkáslegenda markáns figurája volt. A sztahanovista bányász több mint harminc éve él Salgótarján belvárosában, egy ötödik emeleti kétszobás lakásban. A liftből kiszállva széles vállú, hatalmas kezű, rövid hajú férfival találjuk szembe magunkat. Ilyen külsőt manapság a konditermek­ben látni, bár nem tudjuk, hogy ezt az állapot megőrizheti-e az ember 61 éves koráig.

  Letagadhatna jó néhány évet próbálunk valami udvariasat mondani neki, de csak legyint.

  Ha nagy ritkán kiteszem a lábam itthonról és találkozom egy ismerőssel, azzal kezdi, milyen jól tartom magam mondja. De nézze! Ott a fotel mögött a lélegeztető készülék. Több műtétem volt, amelyek során ezt-azt kioperáltak belőlem, mert annyit hasaltam a hideg vízben, annyit dolgoztam lázasan és átfagyva, hogy több szervem súlyosan károsodott. Ha jön a hidegfront, kezem-lábam reszket, a fejem lüktet, majd szétrobban. Fiatal koromban éreztem ehhez hasonlót. Salgóbá­nyán. A mélyebb vágatokban annyira kevés volt az oxigén, hogy a karbidlámpa kialudt, le kellett szedni az égőfejet a cső végéről, hogy újra tudjuk gyújtani a lángot. Otthon a kertben vacsoráztam, és a füvön feküdtem le, mert a szoba levegőjét nem tudtam elviselni, úgy fájt a fejem. Ez a fájdalom jön vissza most, hidegfront idején. De hagyjuk, nem akarok panaszkodni.

Beszélgetésünk során Drexler Károly többször is azt mondja, sem dicsekedni, sem másokat meg bántani nem szeretne. Az előbbi azért nehéz, mert ha csak a száraz tényeket sorolja, egy átlagember számára az is dicsekvésnek tűnhet. Drexler Károly a bányászok között munkamániájával tűnt ki. Amikor csákányozni és lapátolni kellett, kétszer akkora területet fogott munkába, mint a többiek. Amikor a szénnel teli kasokat kellett rendezni, ő egymaga hármat, négyet tolt, míg mások ketten egyet. Azt mondja, amikor felszínre jöttek, az ő ruhája volt a legmocskosabb, mert mindig a legnehezebb helyeken dolgozott. Ott volt, ahol betört az iszap, bebújt a legszűkebb lyukba is, amikor a puha talajrétegben elsüllyedt gépeket kellett alátámasztani. Ott volt a balesetek helyszínein, segített kivinni a forgácsológép által széttrancsírozott embert és másokat is.

1985-ben, amikor az első ifjúsági szocialista brigád megalakult, sokan csak úgy voltak hajlandók átlépni az új brigádba, ha Drexler Károly lesz a brigádvezető. Aztán arról mesél, hogy Salgóbányán nőtt fel, gyerekkora a bánya udvarán telt. Tízéves volt, amikor apját a tárnában halálos áramütés érte. Meg sem fordult a fejében, hogy más szakmát is választhatna. Vájártanulónak jelentkezett, utá­na katona volt, majd megnősült. Dolgozott Salgóbányán, Szilváskőn a Forgách-aknában, Nagy­bátony mellett a tiribesi aknában, majd Kányáson. Ahogy sorra zárták be a kimerülő bányákat, úgy helyezték át mindig egy távolabbi aknához. Baleseteiről lekicsinylően beszél. Orvoshoz ma is ritkán megy, ha csak teheti, a feleségét küldi el felíratni a gyógyszereket. Mintha csak szégyellné a bányában összeszedett betegségeit.

  Salgóbányán nem volt zuhanyzó mondja. Ahogy kijöttünk izzadtan, a vízátfolyásoktól elázva gyalogoltunk haza, télen-nyáron. Nemegyszer lázasan, tüdőgyulladással mentem dolgozni. Csak arra koncentráltam, el ne ájuljak a műszak végéig. Azután amikor a többiek nem látták, mentem injekcióért az orvoshoz. A vérnyomásom időnként az egekben járt, de sikerült eltitkolni. Lehet, ma sem kellene ezt kiteregetni. Nem olyan, mintha dicsekednék?

  Nem olyan! mondjuk, majd a baleseteiről kérdezzük.

Az elsőt részben saját figyelmetlenségének köszönheti: hátranézett, miközben az öt mázsa szénnel megrakott kasokat tolta. Egy döccenőnél az egyik fogantyú kinyílt és becsípte a hüvelykujját. Bár a kezét visszarántotta, a vas csontig lehúzta az ujjáról a bőrt és az izmot. Már éppen a következőről kérdeznénk, amikor két jellegzetes részlettel egészíti ki a történetet. Az egyik: azért nézett hátra, hogy a többieket sürgesse. A másik: a felettese megkérdezte, akarja-e ezzel a kis karcolással a baleseti statisztikát rontani? Azt felelte, nem. Nem ment orvoshoz, nem jelentették az esetet. Csak átkötötték az ujját, és dolgozott tovább. Este az édesanyja varrt rá egy egyujjas kesztyűt, hogy ne menjen piszok a sebbe, de azért így is nagyon sokára gyógyult meg. Évekkel később egy, a támok[4] közül kicsúszó kő eltörte a csuklóját. Egy másik a bokáját. Elintézi egy legyintéssel, kár ilyesmire vesztegetni a szót.

  Sok helyen ma már azt is balesetnek veszik, ha valaki leüti a körmét mondja. Az én időmben ez nem volt téma. Ha a fúró rázkódása odanyomta az ember kezét a vashoz, vagy ékelés közben becsípődött az ujja, megvakarta a fejét, mondott egy cifrát, és dolgozott tovább.

A termelési verseny viszont több volt a brigádok közti egyszerű vetélkedésnél. A szén mindig kevés volt, a termelést politikai utasításra fokozni kellett. Normális körülmények között egy új front megnyitása előtt két évet vártak arra, hogy a fejtésre előkészített szénfalból kimenjen a víz, miközben egy másik frontról termeltek. A kányási üzemben azonban nem volt idő várni, ahol előkészítették a frontot, azonmód, vizesen fejteni kezdték a szenet. Omló homok, iszapbetörés nehezítette a bányászok dolgát. A vizesedő talajban gyakran egész gépsorok süllyedtek el, a szénfalat többletfúrásokkal, kisebb robbantásokkal kellett lazítani. Ahogy a bányában mondták: „meg kellett provokálni” mert a gép sok esetben nem volt elég hozzá.

  1987-ben megnyitották a 42-es számú frontot meséli. 87 méter széles, 1 méter 70 centi ma­gas széntelep volt. Az üzem vezetői azt mondták, a körülmények alkalmasak lehetnek a ter­melési rekord megdöntésé­hez. Ránk bízzák ezt a feladatot. Vál­laltuk. 31 napon át mindenki túl­órázott, nem volt se szombat, se vasárnap. 14 órát dolgoztunk 8 he­lyett. Csúcsot döntöttünk. Ju­tal­mul 1 hétre elmehettünk a Szov­jetunióba. A fiúk többsége akkor ült repülőn életében először, és alighanem utoljára is.

A következő évben súlyos baleset tör­tént: a kaparószalag leszakította egy beosztottjának a lábát. Drexler Károly maga is részt vett a gép által beszo­rí­tott sebesült kiszabadításában. A fia­talember fiatalabb volt a fiánál. A bal­eset nagyon megviselte. Beteg lett. A ben­ne lappangó, hosszú időn át leküz­dött, betegségek előtörtek. Amikor új­ra munkába állt, vájártanulókat okta­tott. 47 évesen három évtized föld alatti munka után rokkantosították. Egy évvel később bezárt az utolsó nógrádi szénbánya. Drexler Károly ma zárkózott életet él. Lakásából ritkán mozdul ki. Ha nem kell két unokájára vigyáznia, jobbára csak a piacra és a telkére megy el.

  Nézem a tévét. Mit is tudnék itthon csinálni? A kereskedelmi adók, vagy ahogy mife­lénk mondják a gagyitévé leg­több műsorán felide­gesítem ma­gam mondja. A politikáról hadd ne beszéljek, mert sajnos még most is gyak­ran belelova­lom magam. Nem tudom, kinek jó ez a mai világ, én nagyon nem találom benne a helyem. Az em­berek ellen­sé­ge­sek, min­denki csak a magáét né­zi. A pén­zünk értéktelen. Ha össze­futok egy régi ismerőssel, meg se merem kérdezni, meg­hívhatom-e egy pohár sörre, mert lehet, hogy ki se tudnám fizetni. A régi melós kocsmák bezártak, ezekbe a csillogó-vil­lo­gó bárokba pedig én be nem teszem a lábam. Ré­gen a mű­szakból kimentünk a helyi fut­ballcsapat meccseire. Ha ki is ka­pott a csapat, focit láttunk. Ma már foci sincs. Megváltozott ez a város, de én nem sok olyan embert ismerek, aki örülne an­nak, hogy ilyen lett. Na jó hagy­juk, nem akarok senkit megbán­tani. Ez csak zsörtölődés. Egy elégedetlen öregember zsörtö­lő­dése.

Romhányi Tamás, Népszabadság, 2003. szeptember 25. (9. oldal)

[

A jókora polgári lakásban a vendé­­gek kaviáros szendvicset eszegettek, és sorra dicsérték a falakon lógó ér­tékes festményeket. A konyhában bé­késen szuszogott egy öreg szamovár.

  Tata hozta, amikor visszajött mondta a házigazda, és hozzá­tette: Ötven évvel ezelőtt.

A hallban tévések, filmesek, színé­szek és mindenféle szakírók ültek kö­r­ül egy kesudióval, holland sajtok­kal meg libamájszeletekkel megrakott asztalt. A jól szituált társaság férfitagjait elegáns hölgyek zsongták körül. Mindenki magáról beszélt, és mindenki tele volt panasszal. A rendező képtelen volt koszos kétszázmilliót összetarhálni a mozijára, a színész az igazgatóját szapulta, a tévés szerkesztő kissé becsípve minden „felszólalás” végén azt mondta: mindent elöntött a szar, meneküljön, ki merre lát. Közben fogyott a szendvics, sorra ürültek a piemonti boros flaskák. A házigazda időnként körbejárt, s magával vonszolta az „új üdvöskét”: egy első díjas rajzolót, egy frissen kitüntetett koreográfust, egy termékeny, amúgy olvashatatlan műveket sorozatban gyártó memoárírót. Ha bejött, mindig odahajolt a szoba sarkában gubbasztó, térképek fölé hajoló öregemberhez; mint kiderült, 96 éves nagyapjához.

  Mit kér inni, Tata? kérdezte, de az öreg mosolyogva elhárította.

Enni sem kért, s meg sem szólalt, de a társaság panaszáradatát érdeklődve figyelte. Nyilvánvalóan szórakoztatta a sok kisszerű szenvedéstörténet. Láttam, hogy rázza a kuncogás, amikor egy új vendég, a kísérleti fizikus dühében földhöz vágta a mobiltelefonját, s azt ordította: micsoda genya ország az, ahol még a térerővel is ennyi baj van?

  Aranyat bányászott Magadanban bökött az öreg felé a házigazda.

  Tényleg? visongott egy önmegvalósító hölgyike mangóval, és dedikált memoárkötettel a kezében.

  Hol az a Mega... vagy micsoda?

  Hiába kérded, három éve nem beszél mondta a házigazda. Magadan a Kolima folyó partján, Szibériában, az északi sarkkör alatt, a Jeges-tenger közelében fekszik. Télen a mínusz ötven-hatvan fok sem ritka.

  Jól mondom, Tata?

Az öreg vidáman bólintott.

Hű, de izgi kacagott a kis hölgy, s tovább kérdezősködött. Aztán mit csinált ott a te

   papukád?

Raboskodott felelte a házigazda. Közben többször lefagytak a lábujjai, s ráérő idejében,

   amikor épp nem verték agyba-főbe, olykor-olykor éhen halt. Jól mondom, Tata?

Az öreg őszinte vidámsággal legyintett unokájára.

Szerencse és kapcsolat, aranyapám hörögte az egyre spiccesebb tévés szerkesztő. Ez kell a

   boldoguláshoz. Velejéig elrohadt itt minden.

A csapat e nyomvonalon haladt tovább. Miután az ország „fertelmesen” beteg, a viszonyok „iszonyúan” zavarosak, csak az számít, „hogyan nyalsz, milyen klikkekhez csapódsz, s ott vagy-e, amikor a lapokat osztják.”

  Itt már nem lehet élni se sziszegte őszinte undorral a színész. Nem kapok levegőt. Azért, hogy talpon maradjak, annyit loholok, mint egy állat. Színház, tévé, film, ami belefér. Kell a pénz a gyerek ösztöndíjára. Beledöglök.

És mi rosszat tett a tűzre a papád? faggatózott tovább a mangós nő, akiről kiderült, menő

   lakberendező.

Rossz hadseregbe sorozták. Hadifogolyként került a Gulag-lágerbe. Tíz évet rántott le,

   szerencsés esetben napi negyven deka kenyeret kapott. Így volt, tata?

Az öreg elismerően megtapsolta a helyette beszélő unokát.

  Ezt már nem lehet ép ésszel kibírni tromfolt a jószerével csak külföldiekre utazó budai ingatlanszakértő. Ha boltot csinálsz, jön az állam, tartja a markát, te meg fizetsz, mint a marha. El kell innen vándorolni.

Újabb szendvicsek csúsztak le a keserű torkokon, a terítőn borfolt piroslott mintha valakinek vérét ontották volna. A társaság borús tagjai indultak hazafelé.

  Könnyű magának, tata vetette oda búcsúzóul a rendező az öregembernek. Mi gondja

   van az életben?

Az öreg vidáman intett a kezével.

Népszabadság, Rab László 2006. február 4. (4. oldal)

[

Késő délután két kartondobozzal igyekeztem hazafelé. Nagyméretű, fölül nyitott papírdobozokkal, amelyeket azért kedvelnek az antikváriusok, mert könyvek szállítására praktikusak. Én azonban üresen vittem őket, elvégre csak a tűzhöz kellettek. Rájöttem, hogy begyújtáskor cserépkályhánk a kartont kiváltképpen szereti. A debreceni Füredi útra mentem el a dobozokért, s onnan gyalogoltam aztán vissza hazáig. Jó hosszú út volt, de nem akartam kocsival menni, ha van időm, mindenhová gyalog megyek. Jókedvűen meneteltem a recsegő havon. Fütyörésztem is talán. Félúton megnéztem volna a pontos időt, tudni akartam, mennyit gyalogoltam, de elfelejtettem magammal vinni az okostelefonomat, s kedvenc karórámat sem csatoltam föl. Odaléptem hát az első szembejövő párhoz, hogy megkérdezzem, hány óra van. Nyílt volna a szám, vettem a levegőt, hogy köszönjek, amikor a házaspár férfi tagja fölgyorsított, s ráncigálta magával a nőt is, én meg álltam tátott szájjal. Ezeket meg mi lelte? Néztem utánuk. Majd vállat vontam, gondoltam, a következő járókelővel próbálkozom, s kisvártatva meg is szólítottam egy szőrmebundát viselő asszonyt.

  Elnézést, meg tudná monda… kezdtem, de belém fojtotta a szót.

  Hagyjon már, ne zaklasson! förmedt rám, s föl se nézett, elsietett. Cipője kopogott.

  Nahát, ennek is elment az esze? – dünnyögtem.

A következő szembejövővel megint megjártam.

Bocsánat, megkérdezhe… kezdtem, de nem tudtam befejezni.

  Nincs nálam apró! dörrent rám egy ötvenes úr, de visszaszóltam neki:

  Miért szívat? Mert nincs nálam óra?

Erre visszanézett, s azt mondta:

  Vegyen magának.

Megütődtem: mivel vívtam ki a világ haragját? De amikor a Simonyi úti bolthoz értem, s a kirakatban megláttam magamat, megvilágosodtam hirtelen. Úgy néztem ki, mint egy hajléktalan. Elbámészkodtam, s rám esett, mint nagydarab kő, a valóság… Antikváriusom előzetesen figyelmeztetett, hogy a dobozok porosak, így hát rossz bőrdzsekit vettem föl, s régi, szakadt farmert. Ráadásul téli szakáll borította arcomat, nyíratlan pofaboglya, kezemben meg a két papírdoboz. Olyan voltam, mint egy szegény ember, aki kukázott. Szoktam látni ilyeneket, keserű arcú szegény embereket, cigányokat és nem cigányokat, akik bejáratott útvonalon kukáról kukára járnak hasznosítható holmit gyűjteni. Úgy néztem ki, mint ők.

Rohadjon meg a világ ez zúgott bennem, mint a tenger, amikor leszegett fejjel megindultam, s azután már nem szóltam senkihez. Amikor a gyönyörű platánok alatt hazaértem, fordultam rögtön a garázsba, hogy tűzifát aprítsak. A kezemben balta volt, s akkor végre kiadtam minden dühömet. Nincs nálad apró? Nincs?! Ütöttem, vágtam, s ordítottam…

Kácsor Zsolt Népszabadság, 2015. 01. 13. (9. oldal - részlet)

[

Győző ötvenegy éves, s máig emlékszik arra a harmincnyolc évvel ezelőtti pillanatra, amikor először került a kezébe a Derszu Uzala[5]. Nem tudta a könyvet letenni. Egyhuzamban rohant rajta végig, majd elolvasta még egyszer, még egyszer, s azután vagy tucatszor. Derszu Uzala csodás alakja lassan életre kelt benne, pedig Győző lakótelepi fiú volt, aki addig fát legfeljebb csak az ABC áruház előtt látott, egészen pontosan három darabot. Szüleivel panelban lakott, méghozzá fenn a nyolcadikon, és Győző a Derszu Uzalával való találkozás után nem járt többé lifttel. Edzeni akart, készült az erdei életre. Amikor odahaza közölte, hogy az általános iskola befejezése után Mátra­füredre megy erdésztanulónak, az apja elverte rettenetesen, s azt üvöltötte neki, hogy az „én fiamból nem lesz alkoholista favágó”. Az apja azt akarta, hogy a fiából telefonszerelő legyen. Azzal érvelt, hogy a telefonszerelő úgymond „úriember”. A telefonszerelő az apja elmondása szerint „a privát kuncsaftokhoz nyakkendőben-zakóban járhat”.

De Győző a telefonszerelést Derszu Uzalához nem érezte méltónak, s elment Mátrafüredre szakmunkástanulónak. Igaz, hamar rájött, hogy az apjának igaza lehetett. Osztálytársai a kollégiumban esténként vodkát ittak, így Győző is rákapott az italra meg a cigire. Kivagyiságból rögtön Munkást szívott, úgy gondolta, erre Derszu Uzala is bólintana. Ám a mátrafüredi iskolát csak egy évig bírta, ezután az apai óhaj teljesült, Győző ugyanis átjelentkezett az ipari szakközépiskolába telefonszerelőnek. De minek? Győző emiatt a fejét veri a falba, és az apján utólag röhög. Nagyokosnak hitte magát az öreg, erre fel tessék. Nem látta előre, hogy régimódi telefonszerelőre idővel nem lesz szükség, s telebeszélte hülyeséggel a fia fejét. Győző azt szokta mondani, hogy ilyen alapon a kódexmásolást is kitanulhatta volna. Az a szavajárása, hogy ő a „kommunikációs robbanás” áldozata lett, telibe találta a szakmáját a mobiltelefon, és azóta nem tért magához.

Pedig először nem a vállalat, hanem a felesége dobta ki. Minden más csak ebből következett. Volt felesége szerint Győző ivott, és rossz példát mutatott a két gyereknek. De Győző ezt tagadta. Nem iszik többet, mint más, ezzel védekezett. Nem hitte volna, hogy a felesége a közös lakásból egyszer kirakja. S azt sem gondolta, hogy nagyobbik fia képes lesz majd bezárni az ajtót előtte. Pont a nagyobbik fia. A kedvence, aki rajongó szemmel nézett rá mindig, amikor túrázni vitte magával a Bükkbe. S aztán hogy bevágta az ajtót előtte. Egyetlen mozdulat volt, becsapta az ajtót, s vége.

De a parkban, ahol Győző mostanában alszik, vannak azért egészen kényelmes padok, ahol fektében óriás tölgyek borulnak föléje. Győző ezt ilyen szépen szokta mondani: hogy „az óriás tölgyek” úgymond „föléje borulnak”. Megismeri az összes fát, ez itt rezgő nyár, amaz kis levelű hárs, ez itt pedig juhar, lám csak, ennyi haszna mégis volt annak a mátrafüredi évnek. Ha igazoltatják, s a nevét kérdezik, Győző azt szokta mondani, hogy Derszu Uzalának hívnak. De nem szokták érteni. A nem olvasók előtt nincs varázsa ennek a névnek. A múltkor egy rendőr azt kérdezte tőle, hogy „akkor maga román?”, mire Győző megrázta a fejét, s azt válaszolta, hogy ó, nem, nem én csak egy alkoholista favágó vagyok.

Kácsor Zsolt Népszabadság, 2015. október 22. (9. oldal)

[

A férfi pár perccel azelőtt eshetett el, hogy odaértem. Ott feküdt a Jászai Mari téri park műkövein. Arccal előrebukva, mankója mellette. Véres orra jelezte, hogy nem csupán megpihent, mert elfáradt. Közben odajön valaki, megtapintja a nyaki ütőeret. Van pulzusa, mondja. Hívom a 112-t. Gyorsan kapcsolják a mentőket. Elmondom, mit láttam, és hogy hol történt. Első kérdés: hogyan van felöltözve? Számítottam erre, azt hazudom, jól öltözött, középkorú férfi, hisz tudom, hogy a hajléktalanokhoz nem szokás sietni. Ezután vártam, de nem jött a segítség. Újra hívtam a 112-t, amelynek diszpécsere a sürgetésre bontotta a vonalat. Közben egyre teltek a percek. Aztán arra jött egy „orvos járókelő” is. Miután szereztek neki a közeli patikából gumikesztyűt, megvizsgálta a férfit. „Nincs már pulzusa, mondja az orvos. De ha a mentők megérkeznek, talán segíthetnek. Azzal ő is odébbállt.

Közel a 30. perc is. Ismét próbálom a 112-t. De uram, már kétszer beszélt velük, ne zaklassuk őket, mondja az operátor, majd ő is leteszi a telefont anélkül, hogy tovább kapcsolná a mentőkhöz. Mindenki elment. Ott állunk ketten a barátommal és az egyre liluló férfival. Az első bejelentés után 33 perccel érkezett meg a mentő. Három fáradt ember, két férfi meg egy nő száll ki. Reggel 8 óta úton vannak, magyarázza a nő. Azonnal nekilátnak az újjáélesztéshez. Azért esett el, mert előtte meghalt, magyarázza egyikük. Tüdőembólia. De amikor telefonáltam, volt még pulzusa, próbálok érvelni.

Az ügyben megkerestük az Országos Mentőszolgálatot. Kértük, ismertessék az eset körülményeit, s válaszoljanak arra: Valóban érdeklődött a sérült öltözékéről a diszpécser? Tényleg informálódnak a bejelentéseknél arról, hajléktalan-e a sérült, a beteg? Ha igen, akkor ennek mi az oka?

A mentőszolgálat megkeresésünkre így válaszolt: Az esetet vizsgáljuk. Általánosságban elmondható, hogy a mentő helyszínre érkezésénél nincs „normaidő”. A szabály az, hogy a lehető leghamarabb kell kiérni a betegekhez. A sürgős esetek háromnegyed részében ez 15 percen belül teljesül, az esetek néhány százalékában azonban rendszerint a környékbeli mentőautók pillanatnyi foglaltsága miatt átlagosnál hosszabb idő alatt tud kiérkezni a segítség. Fejlesztéseink fő célja a kiérkezési idő csökkentése. A mentők egyik alapértéke az egyenlően magas színvonalú ellátás, különbséget kizárólag a sürgősség, a betegség súlyossága alapján teszünk. A hívást fogadó mentésirányító kérdéseinek célja a segítségre szoruló beteg egészségi állapotának megítélése, a kórfolyamat zajlásdinamikájának, vagyis az ellátás sürgősségének felmérése.

Boda András Népszabadság, 2015. 01. 06. (4. oldal - részlet)

[

Mártont egy fagyos téli estén ismertem meg. A közeli parkon átvágva siettem haza, amikor hirtelen elém lépett, és tüzet kért. Miután táskám legmélyéből sikerült előkotorászni a gyufát, a férfi lehuppant egy padra, és önfeledt füsteregetésbe kezdett. A pad, amin ült kartonpapírral volt letakarva, egyik végében szakadozó műanyag zacskó, másik végén koszlott pokróc hevert. A kora esti homályban is jól látszott, hogy a többhetes borosta fiatal arcot takar. Csodálkozásomat látva a fiatalember illő módon bemutatkozott, és elmondta, hogy ő valójában mechanikai műszerész. Munkahelye három éve szűnt meg. Tavaly autóbaleset érte. Hónapokig ápolták. Néhány hete került ki a kórházból, de nem tudott hazamenni. A felesége nyomorékon nem engedte be a közös lakásukba. Alkalmi ismerősöm elgémberedve, ellilulva még néhány hétig fagyoskodott a padon. Aztán hosszú ideig nem láttam. Később sorstársaitól megtudtam, hogy Márton meghalt. Elvitte őt a magány, a részvétlenség, a feleslegesség szörnyű érzése, az asszonyi keménység. Pedig hajdanán bizonyára ő is reményteli ifjú férj volt. Fészket rakott, és tartós boldogságot remélt választott párja oldalán. Tudom nem minden megbicsaklott életű férfi kerül az utcára, és közülük sem mindenkit ér törvényszerűen fagyhalál. Ám a „leértékelteket”, a kisemmizetteket, a gyermekeiktől megfosztottakat valaha biztosan szerette valaki. Egyesek szeretete azonban csak az első problémáig tart.

T. Puskás Ildikó Tina, 1996/3 szám (2. oldal)

[

Újsághír: Hamisított közokiratokat egyetemi diplomát, nyelvvizsga-bizonyítványt, középiskolai érettségit igazoló dokumentumokat foglalt le a rendőrség Sopronban. A nyomdatechnikailag eredetinek látszó bizonyítványokat feltételezhetően nyomdából szerezték meg, majd a megrendelő adataival kitöltötték és pecséttel is ellátták. A dokumentumokért 80 ezer és 150 ezer forint közötti összeget fizettek a megrendelők.

  Aggyisten!

  Szépjónapot kívánok! Foglaljon helyet! Nagy örömünkre szolgál, hogy uraságod szerény intézményünket tisz­telte meg bizalmával. Ahogy nekem előzetesen jelezték, önnek diplomára volna szüksége. Szabadna tudnom, hogy milyen élethivatásban méltóztatik gondolkodni?

  Nemtom.

  Hát bizony, bizony, a pályaválasztás nem könnyű, hanem ellenkezőleg, nagyon gyötrelmes, felelősségteljes fe­ladat, amelyben vágyainkat, adottságainkat kell összeegyeztetni lehetősége­inkkel. Ahogy József Attila mondja a költészet sajátos nyelvén: Tűzoltó leszel, katona, vada­kat terelő juhász...

  Vadakat nem!

  Persze, persze, csak képletesen mondtam. El is felejtettem, hogy uraságod foglalkozására néz­ve nem lelki-, hanem birkapásztor. Szabadna tudnom, hogy mikor fejezte be iskolai tanul­mányait?

  Délbe'.

  Bocsánat, de azt hiszem, a kedves vevő félre méltóztatik érteni...

  Mondom, hogy délbe! Regge' bementem, délbe' befejeztem. Valahogy nem smakkolt nekem az egész.

  De a betűket ismeri!?

  Há' naná! Csak nem név szerint.

  Hajaj... Persze ilyesmi nálunk nem akadály. Az előbb állítottam ki például egy felsőfokú nyelvvizsgát banyamulenge nyelvre. Kérdezi a kedves vevő, nem fog lebukni, hogy egy szót se tud ezen a nyelven? Megnyugtattam: csak egyetlen banyamulengéül beszélő ember van az országban rajta kívül, az is nálam diplomázott. Hehe. Na, térjünk a tárgyra! Ilyenkor azt szok­tam javasolni, hogy az eredeti foglalkozáshoz közel álló szakmát kell választani. Lehetne pél­dául állatorvos. A birkán kívül ugye ismer más állatokat is?

  Ismerek há'. Pédul a kecskét. Persze csak futólag.

  Futólag?

  Mindig elfut előlem.

  Értem. Akkor lehetne, mond­juk, emberorvos. Sebész vagy nőgyógyász. Mondja, finom ke­ze van magának?

  Mittomén. A Bodrinak ízlik. Nagyon szelíd állat. Mindig a kezemből eszik. A felét már meg­ette.

  Inkább akkor valami veszély­te­lenebb foglalkozást ajánla­nék. Lehetne például filozó­fus.

  Az micsinál?

  Gondolkodik.

  Ajaj, attó' megfájdu' a fejem.

  Tudja mit? Legyen forgalom­szervező közlekedési mérnök. Azok nem gondolkodnak. Nem akarok dicsekedni, de a buda­pes­tiek közül majdnem mindegyik nálam végzett. Mint ahogy az útépítő mérnökök is. Egész generá­ci­óknak adtam a kezébe diplomát. És nézze csak meg: az M7-es még eléggé kócos volt, az M5-ös már csak hul­lámos, az M3-as pedig már ép­pen csak repedezik.

  Mer' úgy repesztenek rajta!

  Na, látja!

  Politikus nem lehetnék?

  Ahhoz nem papír kell, hanem pofa. Azt meg nem árulok.

  Mégse lehetne valahogy? Isten bizony, tök hülye vagyok min­denhez...

  Akkor csak egyetlen szakmát tudok: a közgazdászt.

  De az tök égő! Mit szólnának a birkáim?

  Uram, sajnálom, ha ennyire tökkelütöttnek méltóztatik len­ni, nem tudok mást ajánlani. Ho­gyan kéri a diplomát, cum lau­de, vagy summa cum laude?

  Há' ha ennyibe kerü', akkor má' legyen szumma kum na­ugye!

  Kérem a következőt!

Karcagi László Népszabadság, 2004, október 9. (9. oldal)

[

A mokány, kopott öltönyös, Jávor-bajuszos férfi kerek feje még inkább kiszélesedik attól, hogy már messziről mosolyog. Amint közelebb ér, harsány szépjónapot! kíván, széttárja a karját, mintha meg akarna ölelni, de aztán érezve, hogy nem tudom hová tenni nem ölel meg, csak a jobbját nyújtja felém. Elfogadom a parolát, ám amikor húznám vissza a kezemet, az ő nagy puha tenyere nem enged.

  Nem ismersz meg, ugye? kérdezi bratyizón, és mélyen a szemembe néz.

  Elnézést, tényleg gondban vagyok szabadkozom.

  Naaa, gondolkodj! biztat kedvesen. Mindjárt beugrik.

  Sajnos nem ugrik be rázom a fejemet szégyenkezve.

  Segítsek? kacsint rám.

  Nem bánnám.

Hosszan kivár, aztán elengedi a kezemet, és kivágja a megfejtést:

  Én gyűjtöm a ti utcátokban a szemetet.

  Aha sóhajtok, és most már sejtem, hogy a férfi szívat engem.

  Na, ugye, hogy beugrott?

  Be bólintok belenyugvón.

  Melyik utcában is laksz? néz rám az emlékeiben kutatón.

  A Kolozsvár utcában felelem.

  Hát persze, a Kolozsvár utcában! Hogy is felejthettem el! Ha már így összefutottunk, elárulom neked, hogy tőlem bármikor bármit kérhetsz, és ha olyan szemeted van, amit nem szabad bedobni a kukába, te csak hajítsd be nyugodtan, én megoldom.

Valami köszönésfélét morgok, ő folytatja:

  Te, figyelj! Van egy kis problémám.

  És mi az? vágok érdeklődő arcot.

  Otthon maradt a pénztárcám. Nem segítenél ki egy ezressel? Holnap bedobom neked.

  Ezressel?

  Vagy elég egy ötszázas is.

  Oké, csak az a baj, hogy én a Semmelweis utcában lakom.

  Ne törődj vele, az én csapatom gyűjti a szemetet a Semmelweisben is.

  De én a Tavasz utcában lakom.

Ráébred, hogy ugratom, egyből vált:

  Na jó, nem én vagyok a szemetes ismeri el. Attól még adhatsz egy százast.

  Adok, ha megmondod, ki vagy.

  Miért mondanám meg, hogy ki vagyok? kérdez vissza.

  Azért, hogy tudjam, kinek adok egy százast.

  Ha megmondom, ki vagyok, tényleg adsz?

  Akkor tényleg.

  Jól van, megmondom, ki vagyok, de akkor adjál inkább kétszázat!

  Oké, adok.

  Rendben, akkor megmondom, hogy ki vagyok. Én egy tróger vagyok.

  Nem hiszem el rázom a fejemet.

  De, hidd el, hogy az vagyok. Abból élek, hogy átverem a balekokat. Amit kapok, piára költöm. Azt a kétszázat is, amit te adsz nekem. Tróger vagyok! Egy semmirekellő tróger!

  Nem lehetsz te tróger.

  De, az vagyok!

  Ha elismered, hogy tróger vagy, akkor nem is lehetsz annyira tróger.

  Jó, hát annyira tényleg nem vagyok tróger. Néha rendes vagyok. Akkor kapom azt a kétszázat?

  Átnyújtok neki két fémszázast.

  Köszönöm mondja elnyújtva, meghajol, és elbúcsúzik.

  Utánanézek. Jókedvűen lépdel, határozottan, kiegyensúlyozottan. Mielőtt a saroknál eltűnne, szembejön vele egy középkorú férfi. Alakalmi ismerősöm széttárja karját, mintha meg akarná ölelni, de látva, hogy a másik nem tudja hová tenni őt, nem öleli meg, csak kezet ráz vele.

Ungár Tamás Népszabadság, 2004. november 5. (11. oldal)

[

Nem véletlenül mondják mostanában, hogy az ember nem a majomtól származik, hanem majommá válik. Megfordítottuk az evolúció irányát:

„Az aprócska öregasszony a füredi móló felé siet. Látszik rajta, hogy valaha jobb napokat látott. Arca finom vonású, halványkék nyári ruhája jó anyagból készült, fején kicsi kalap billeg. Szemben vele nagyhangú társaság vonul, a fiúk kezében sörösüveg. Bele-belekortyolnak, közben ordítoznak, és röhögnek a Tagore sétány fáin.

  Ezt valami bolond kínai vagy indiai ültette kiáltja az egyik.

  Az a hülye hogy kerül ide, amikor a nevét sem lehet kimondani? üvölti a másik.

Egy kopasz srác Salvatore Quasimodo fájához pattan, megnézi a táblát, majd nagyot rúg a törzsébe.

  Valami kommunista lehet néz nevetve a többiekre.

  Egy Nobel-díjas olasz költő fája, egy olyan zsenié, aki sokat tett a magyar művészekért, te szerencsétlen pattant elé a nénike magából kikelve.

A fiú zavarba jön az indulatától, és akadozó nyelvvel kérdezi.

  Honnan tudod, nagymama?

  Onnan te fajankó, hogy én olaszul olvastam a verseit, és többet lefordítottam. Mert akkoriban azt gondoltam, hogy a magyar fiataloknak meg kell ismerniük a világirodalom értékeit!

  Jól van már öreglány, ne pattogj! dadogja a részeg srác.

  Fogd be a szád, húzzunk innen csörren rá a legmagasabb fiú. Egy nulla a kultúra javára mondja, majd meghajol a néni előtt, aki finom mozdulattal megigazítja kalapkáját, és meglepően fiatalos léptekkel siet tovább.”

V. Kulcsár Ildikó Nők Lapja, 1998/34 szám. (13. oldal)

[

Régen is volt szegénység, és korábban is gyakran előfordult, hogy egy idős kisnyugdíjas nem tudta maradéktalanul kifizetni a vásárolt tejet, kenyeret. Ilyenkor egy tehetősebb jóérzésű sorban álló intett a pénztárosnak, hogy majd pótolja a hiányzó pár forintot, vagy belenyúlt a pénztárcájába, és szinte bocsánatkérően átadta az idős embernek a hiányzó összeget. Lássuk, hogyan jár el ilyen esetekben az új nemzedék:

„Hosszú a sor a pénztár előtt az alföldi nagyváros egyik élel­miszer-áruházában. A kasszában ülő ifjú hölgy gyorsan dol­gozik, mégis lassan araszol a sor a hétvégi bevásárláshoz sok türe­lemre van szükség. Van, aki nem tömi tele áruval a ko­sarát. Előt­tem egy idős néni kerül sorra. 0,5 liter tejet, 1 kiflit, meg némi párizsit vá­sárolt. A pénztáros gépiesen közli vele az árat: 165 Ft. A néni átadja neki a gondo­san előkészített pénzt, sok apró­val. A pénztáros számol, mi­köz­ben gyors mozdulatokkal szortí­roz­za az aprópénzt. A vé­gén ki­derül: 4 forinttal kevesebbet adott. Az egyenruhás kasszás ezu­tán már nem mond semmit, csak a markát tartja. Szó szerint.

  Ne haragudjon, de nincs nálam több pénz mond­ta ijedten néni. Úgy lát­szik, rosszul számol­tam ki, mennyit vásároltam. Ké­rem, vegye vissza a kiflit!

Az ifjú kasszás grimaszt vág, nem tetszik neki a több­let­munka. Már tenné, amit kérnek tőle, amikor egy bőrdzsekis fia­talember megszólal a sorban:

  Mama, ne tartsa fel a sort, itt a 4 forintja, aztán vigye a kiflijét. Csak húzzon már el innen! A sorban állók szótlanul figyelik a jelenetet. Csak a pénz­tár­gép hangját lehet hallani.”

H. S. Népszabadság, 2004. november 29. (10. oldal)

[

Immáron megvalósult XX. századi nagy költőnk, Ady Endre próféciája: „Kinek sok jószága van, rabolhat még többet; Kinek kevés jutott, kevesére törnek.”

 

Pénztárca, ékszer, számítógép, mosdókagyló a kórházakban ma semmi sincs biztonságban. A tolvajok szinte napi látogatók, az intézmények pedig tehetetlenek.

  Ilonka néni, itt van? pásztázza végig az ajtóból a kórtermet egy fiatalember, majd választ sem várva odébb áll.

Kicsit később a folyosón lófrál, másodmagával figyel. Legközelebb már a betegágy melletti kisszekrényben látja kutatni a szomszéd, egy infúzióra kötött idős beteg, fölriadva a különös zajra.

  Maga meg mit csinál? szól rá amúgy tökéletesen tehetetlenül, mire a hívatlan látogató, kezében a friss zsákmánnyal pillanatok alatt eltűnik.

Amikorra az ápoló a szobába ér, és a biztonsági őr is riasztást kap; mire a rendőr előkerül, a besurranó már nyomtalanul eltűnt a kórházi forgatagban. A beteg fejében talán meg sem fordul, mekkora veszélyt vállalt, amikor megszólalt. Azt viszont biztosan megtanulta: értékeit csak saját maga védheti meg.

A kórházigazgató egyetlen olyan, konkrét esetre emlékszik, amikor legalább nyomában voltak a tettesnek. A csenevész tolvajt az udvaron üldözte végig az intézmény arra hivatott őrzője. Végül épp a biztonsági ajtó segítette a bűnözőt: alsó, nyitva hagyott nyílásán mászott ki, ahová a jól megtermett őr beszorult. Egy másik esetben betegszállítóként, kerekes széket maga előtt gurítva érkezett a szemfüles tolvaj, azzal a magyarázattal, hogy röntgenre viszi a beteget. Kitolta az idős nénit a kertbe, megszabadította valamennyi ékszerétől, majd gondosan az épület elé tolva, otthagyta. Az intézményvezetők, dolgozók változatos lopási történeteket ismernek: a kórház ugyanis a legegyszerűbb tetthely. Az elkövető nincs szem előtt, ellenőrizhetetlenül, szabadon járhat-kelhet bárki a kórtermekben, és ha véletlenül valaki érdeklődne, hogy kit keres, egyszerűen bemond egy nevet.

  Éjjel talán egyszerűbb leleplezni a hívatlan látogatót, napközben azonban lehetetlen. Általában legalább ketten „mozognak”; figyelik a terepet, s a legkülönbözőbb trükkökre képesek állítja az egyik intézmény vezetője. Nemegyszer sporttáskákkal, árusnak álcázva magukat mászkálnak a kórtermek között, bár az árusítás ilyen módja tilos. Mégis bemennek, és mindent a táskába pakolnak, miközben a társuk kint figyel.

Újabban a kávéautomatákat fosztogatják, felfeszítik, és hetente ürítik ki a gépeket mesélik egy másik fővárosi kórházban. A Madarász utcai Gyermekkórház főigazgatója, Harmat György szerint:

  A párnát is kilopják a gyerekek feje alól. Mindent visznek, ami mozdítható. Mosdóból a vízcsapot, az ülőkét, a vécépapírt; mindenféle készüléket, ékszert, pénztárcát, igazolványt.

Az igazgató, aki szerint szinte reménytelen kiszűrni a besurranókat. Főleg ügyeleti napon, amikor száz-százötven gyereket fogadnak.

  Talán, ha minden bejáratnál egy-egy őr vigyázna, javulhatna a helyzet. Erre azonban a kórháznak nincs havonta egy-kétmillió forintja. Amikor pedig volt néhány kutyás emberük, akkor is loptak. Golub Iván, az Uzsoki Kórház főigazgatója szerint a kórházban ugyanolyan gengszterek „dolgoznak”, mint a járműveken, csak itt nagyobb biztonságban.

  Beteg, elesett, altatásból ébredő, műtétből lábadozó emberekkel nagyon könnyű dolguk van.

Minden kórházban egybehangzóan állítják, hogy az elmúlt tíz évben romlott a helyzet, a tolvajok egyre bátrabbak, gátlástalanabbak. Sok helyen szigorúan szabályozzák a „bejárást”, de igazi védelmet ez sem ad.

  Ha például napi két órára korlátoznák a látogatási időt, s a személyzet készenlétben állva figyelne kivétel nélkül mindenkit, biztosan kiszűrhető lenne, aki lopni akar véli az egyik vezető. Ez ellen viszont vélhetően nemcsak a hozzátartozók, hanem az ombudsman is azonnal tiltakozna. Egyelőre tehát marad a figyelmeztetés a betegtájékoztató hirdetményeken: mindenki védje saját értéktárgyait.

Kun J. Viktória Népszabadság, 2004. július 12. (9. oldal)

[

Szórólap figyelmeztet a veszélyre: Az utóbbi időben számos idős ember vált úgynevezett trükkös lopás áldozatává Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. A tolvajok változatos ürügyekkel csöngetnek be a portákra, hogy egy óvatlan pillanatban zsebre vágják a házigazda otthon őrzött pénzét. A mezőkövesdi kapitányság kérésére a környező települések lelkipásztorai nemrégiben a vasárnapi istentiszteletek végén felhívták a figyelmet az időskorúakat fenyegető veszélyekre, a helyi bűnmegelőzési alapítvány pedig húszezer példányban fizetett közleményben adta közre ez irányú tanácsait. Mezőkövesd térségében tavaly százötven bűncselekményt követtek el hatvan évnél idősebb emberek sérelmére, az idén az első négy hónapban már több mint ötven ilyen eset történt. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság kommunikációs irodájának közleménye szerint az utóbbi időben számos idős ember vált úgynevezett trükkös lopás áldozatává.

Az elkövetők változatos módszereket alkalmaztak. Volt, aki közüzemi szolgáltató embereként mutatkozott be, akadt, aki rosszullétet szimulálva kopogott be, hogy vizet kérjen, majd kifosztotta a gyanútlan házigazdát. Fodor János, a mezőkövesdi rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője elmondta: az ilyen bűncselekmények elkövetői általában jól öltözött, megnyerő modorú emberek. Többnyire azzal kopogtatnak be, hogy pénzt vagy nyereményt hoztak, de mielőtt átadnák az ajándékot, valamilyen ahhoz kapcsolódó költséget adót, illetéket kifizettetnek. Ilyenkor megfigyelik, hogy a házigazda honnan veszi elő a pénzt, majd rosszullétet színlelve vizet vagy gyógyszert kérnek, hogy egy kis időre magukra maradjanak. Az osztályvezető szerint Mezőkövesd környékén még ma is sokan tartják temetésre félretett pénzüket az ágynemű közé rejtve vagy a konyhaszekrény fiókjában, ahol az illetéktelenek egy pillanat alatt megtalálják.

  Volt, aki azzal állított be egy idős emberhez, hogy tízezer forintért megvenné az udvaron látott vashordót, de csak húszezrese van lapoz a jegyzőkönyvek között az alezredes. Az áldozat örült, hogy ennyi pénzt kap egy értéktelen holmiért, és beengedte a tolvajt. Volt, aki a nyugdíjfolyósító munkatársának adta ki magát, és azzal csöngetett be, fel kellene írnia az utoljára kapott tízezres sorozatszámát. Mások azzal jutottak be, hogy az önkormányzattól jöttek, sorsolás volt a művelődési házban, és elhozták a nyereményt. Volt, ahonnan hatvanezer forinttal, máshonnan kétszázhúszezerrel távoztak. A mezőkövesdi Cseresznye utat egy három­tagú társaság járta végig, azzal csöngetve be a lakásokba, hogy gyapjúpaplant nyertek az ott lakók. Voltak, akik hitetlenkedve fogadták a hírt, és be sem engedték a jövevényeket, az utca közepén élő hetvenhat éves B. Istvánnétól azonban hatvanezer forinttal gazdagabban távoztak.

  Zavart voltam aznap, mert a fiamat baleset érte a munkahelyén, a kaput is nyitva hagytam meséli az egyedül élő özvegy. Délután ledőltem a nyári konyhában, egy idegen asszony ébresztett, hogy jó híre van, mert gyapjúpaplant nyertem egy sorsoláson, azzal megfogta a kezem, húzott ki a kocsihoz, ahol még ketten vártak. Azt mondták, a nyereményt akkor kapom meg, ha veszek egy másik garnitúrát, ami százhúszezer forintba kerülne, de most hatvanezer forintért megkapom. Nem akartam, nem is volt szükségem új ágyneműre, de annyira erősza­ko­sak voltak, hogy a végén csak odaadtam a hatvanezret, amit színes tévére tettem félre. Mikor elmentek, átszaladtam a szomszédasszonyhoz, mit szól hozzá, ő mondta, hogy a piacon öteze­rért adnak ilyen paplant.

G. Józsefnét három férfi azzal kereste fel, hogy ötvennégyezer forinttal kevesebb nyugdíjat kapott az előző évben, mint amennyi járt volna neki. Csak annyit kértek, hogy az idős asszony mutassa meg az utolsó nyugdíjával kapott tízezrest, mert a bankjegy sorozatszámát fel kell írni. Az idős nő elővette a dobozt, amelyben fontos irataikkal együtt a saját és a fia megtakarított pénzét is tartotta. Ezt követően az egyik férfi azt kérdezte: van-e diófa eladó, mert amit a kertben látott, azt szívesen megvenné. Míg a házigazda kikísérte az egyik férfit a kertbe, a doboznak nyoma veszett.

  Egysaroknyira lakunk a rendőrségtől, álmomban sem gondoltam, hogy ez megtörténhet mondja az idős asszony. Nyitott ablak mellett aludtunk, kint hagytuk a szerszámokat is a kertben, egyáltalán nem tartottunk attól, hogy valaki ártani próbál nekünk. Most már mindent zárunk, de hiába, az összes pénzünk odalett.

A tiszaújvárosi rendőrkapitányság huszonnégy településen juttatja el a szociális étkezést igénybe vevő időskorúakhoz a számukra összeállított bűnmegelőzési tanácsokat összefoglaló prospektusát. Tiszaújvárosban hétszáz, Mezőcsáton száz, a kisebb falvakban tíz-negyven 60 év feletti emberhez juthatnak el így a praktikus információk. Sárospatakon és Encsen a helyi rendőrkapitányságok szórólapokon terjesztették az időskorúak védelmét szolgáló rendőrségi ajánlásokat. Szerencsen pedig a rendőrtisztek élőszóban hívták fel a nyugdíjasklub tagjainak figyelmét a fenyegető veszélyekre.

Romhányi Tamás Népszabadság, 2006. május 3. (2. oldal)

[

Az ukrán határhoz közeli, Tisza-parti faluban az emberek többsége közmunkából vagy munkanélküli segélyből él. Néhányan eljárnak dolgozni a környékbeli települések kisebb-nagyobb cégeihez. De vannak itt orvhalászok, akik az éjszaka titokban kifogott halat olcsón eladják vendéglősöknek. Helyben munkát ad a vegyesbolt, a használtruha-üzlet, a két kocsma, no meg az iskola és a polgármesteri hivatal. Nem könnyű az élet ebben a faluban, amelynek két bejárata van. Mindkettő előtt ott állnak már a tekintélyes, öreg Mercedesek a kiszáradt árokpartra lehúzódva. Látszik, hogy az autókat indulás előtt, még Pesten lemosták, csupán az alföldi por vette el kicsit a fényüket. Az egyik kocsi rövid várakozás után „bejelentkezik”, ami annyit jelent, hogy komótosan végiggurul a faluban. Nem dudál, nem fékez nyikorogva, nem ad gázfröccsöt csak megy lassan, miheztartás végett.

Minden segélyosztáskor megjelennek itt ezek a fekete autók, az elkerülhetetlen, a sorsszerűség szimbólumaként. Ma segélyt oszt az önkormányzat, abból pedig menetrend szerint ki kell fizetni az uzsorakamatokat a Mercedesszel érkező pénzbehajtóknak. Ellenvetés és haladék nincs. A polgármesteri hivatal frissen vakolt épülete előtt ott ácsorog szanaszét a falu népe, többségük roma. Egy terebélyes asszony karon ülő csecsemővel. A férfiak többsége bokán felüli, régi vágású, kopott pan­tallóban. A nők közül kevesen öltöztek a hagyományos tarkába, inkább a másokról levetett szolid színű szoknyákat viselik, a helyi alapítványtól kapták őket. A türelmetlenül toporgókat rissz-rossz biciklivel érkező ricsajos kölyöksereg veszi körül.

A falu szélén szemmel láthatólag unatkoznak a pénzbehajtók. Szótlanul ülnek az autóban, néha bekapcsolják a légkondit, ásítoznak, egyikük cigarettára gyújt. Kopaszok és széles vállúak, ahogy dukál. Mogorvák és álmosak. Sőt talán fásultak is. Hiányzik belőlük a tulajdonosi lelkesültség és ér­dekeltség, ami persze nem csoda, hiszen ők sem maguknak dolgoznak. A behajtott pénzt az utolsó forintig elveszik tőlük. Havi bért kapnak, zsebbe, feketén, olyan emberek alkalmazottjai, akik ezerszer jobban élnek náluk. S akik ugyanúgy bánnak, beszélnek velük, mint ők a tartozó romákkal. Mindenkinek megvan a maga behajtója. Így áll helyre a világ rendje. Megvárják, amíg az utolsó roma is zsebre gyűri a pénzt, aztán nekiindulnak az utcáknak. A falusiak illemtudóan a kapu előtt várják őket, mintha rokonaik érkeznének. A behajtók köszönés és köszönet nélkül fekete pincér­brifkóba hajtogatják az ötezreseket. Nincs nyugta, nincs nyilvántartás.

Egy izgága, vékony roma férfi mintha Kusturica valamelyik filmjéből bújt volna elő alkudozik egy keveset:

  Testvérem, hát adjatok papírt, kórházban az asszony, talán még a lábát is levágják, azt hiszi majd, hogy elkártyáztam, elittam ezt a kis pénzt.

Mellbe taszítják, erre hangot vált:

  Igazatok van, testvérem, vigye el a pusztulat a gyanakvásom, de hagyjatok még nálam hol­na­pig valamit, tartozom a fémgyűjtőknek, és azok olyanok, hogy menten lelőnek, ha nem fize­tek, akkor aztán jöhettek ám a pénzetekért, a házamat nem engedi át nektek a gyámhatóság, engem meg ott esznek a halak a Tisza fenekén, onnan aztán nem tudok ám nektek kamatot meg kölcsönt fizetni...

Kötelességszerűen hadar, tudja, hogy úgysem lesz foganatja, de legalább megpróbálja. Nagy baj persze nincs, hiszen három-négy nap múlva majd megint jönnek a behajtók a faluba, és akkor már nem visznek, ha­nem hoznak. Kölcsönt osztogatnak a pincérbrifkóból, jóval magasabb kamatra ugyan, mint eddig, de vala­hogy csak visszafizeti nekik egyszer az ember. Ha nem lesz meg a pénz határidőre, akkor megszerzi valaki más­tól. Muszáj, mert ezek a ko­pa­szok mindenképpen kiverik belőle. De most csak a mára kell gondolni, ennyi pénzből a holnapra nem is lehet. Ami az uzsorakamatok után meg­maradt, abból kell kicsit fizet­ni a boltosnak, hogy legkö­zelebb is adjon ke­nyeret meg parizert hitelbe. Az a pár fo­rint, ami még a zsebben lapul, amúgy sem lenne elég másra, mint egy han­gulatos, duhaj es­tére eb­ben a szúnyogos ősz­elő­ben. S ma este mulat is a falu.

A behajtók meg már kora délután visszaindulnak a fő­vá­rosba, minden rendben, min­denki fizetett, útközben talán megfordul a kopasz fejükben, hogy le lehetne nyúlni a do­hányból valamennyit, de nem merik, mert ezek a tagba­sza­kadt kopaszok is félnek. Szó­ra­kozásképpen magukhoz in­te­nek egy-két útszéli prostit, ők is a főnök érdekeltségi kö­rébe tartoznak, s bár a behaj­tóknak alanyi jogon nem jár az „ingyenfuvar”, a lányok kész­­­­ségesek, mondhatni szo­li­dá­risak segítik egymást a kiszolgáltatottak. A lányok in­tegetnek utánuk, a behajtók a gázra lépnek, haza kell érni estére, nyit a night club, ahol ők a kidobó emberek. Majd­nem minden éjjel van vala­mi­lyen balhé, hetente átla­go­san kétszer ütni is kell. Nehéz mes­terség ez.

Hajba Ferenc, Népszabadság, 2004. augusztus 28. (9. oldal)

[

A bűnözés technikája is fej­lődik. A legújabb módszer, hogy falfirkával üzennek egymásnak a tolvajok. Vakációra utazás előtt nem elég az ajtókat-ablakokat ellenőrizni, át kell vizslatni a kerítést, a falakat és a bejárati ajtó tokját: nincs-e rajta jel. Krétával, ceruzával, mindegy. A szó szoros értelmében írásos tol­vajnyelv honos Európa betörő­köreiben. A La Dernière Heure[6] című belga lap közzétette a szó­tárat, amelynek segítségével a figyelők üzennek a betörőnek:

Például a fésű rajza harapós kutyára figyelmezteti a „szak­iparost”. Az X a legveszé­lye­sebb jel: ide érdemes és lehet is jönni. Hogy miért? Például a rombuszból látja a betörő, hogy a ház üres, a háromszög pedig azt közli vele, hogy csak egy idős hölgy szokott otthon lenni. Ha viszont téglalap díszeleg, akkor kár a fáradságért: ide már betörtek, nincs mit elvinni. Nem érdemes munkához látni gemkapocs jelzésű helyen, itt nincs igazi zsákmány. A legrosszabb intő jel a létra: rendőrök figyelhetnek a környéken. Az egymás mellé húzott függőleges vonalak a gyerekek számát jelzik a megfigyelt lakásban, a nőket félkörök, a férfiakat elnyújtott ikszek. A hurok azt mutatja, hogy a lakásban van riasztó. A kavics pedig azt, hogy sok a készpénz. Ha viszont hazaérve három ferde zárójelet veszünk észre, már hívhatjuk is a rendőrséget; Ez mutatja a betörőnek, hogy itt már járt egy kolléga, és a „munka” kész. Belgiumban egyébként nemcsak a szomszédot, hanem a rendőrséget is szokták értesíteni, ha hosszabb szabadságra utaznak el:

  Biztos úr, ugyan nézzen már arrafelé időnként. Néz is, sőt beszedi a felgyűlt újságokat, levele­ket, és azt is megnézi, van-e krétarajz a falon.

Füzes Oszkár Népszabadság Online, 2002. augusztus 1.

[

„Szörnyű, hogy az élet mennyibe kerül.

A summát a halálé múlja csak felül.

Orvosok, ügyvédek szedik a sápot,

És méregdrágán mérik az egyházi nyugságot.

A törvény tiltja, hogy meggyilkoljanak,

Azt viszont tűri, hogy jól kifosszanak!

(Helen G. Ansley)

Bőrfoci pattogott a járda mellett parkoló autók között. Klottnadrágos, félmeztelen fiúk rugdosták a labdát a Budapest VIII. kerületi, Gutenberg téri járdán. Hol egy autón, hol egy csupasz lábszáron csattant a bőrgolyó. Ritkás, hátrafésült hajú, erős szemüveget viselő idősebb férfi lépett ki a középső ház árkádjai alól. Egyik kezében nehéz szatyrot cipelt, hóna alatt seprőt szorított. Kinyitotta a parkoló sor közepén álló kis Polskit, és mindenféle szerszámot köztük kalapácsot rakott ki az első ülésre. Amikor a szatyor kiürült, a férfi végignézett az autón. Gondosan ápolt, halványzöld karosszériáján egyetlen rozsdafolt sem látszott. Azután fölemelte a kalapácsot, és beütötte vele az ablakot. A passzolgató srácok megálltak, a bőrfoci pattogva eltűnt az árkádok alatt. A tér közepén hintázó kislány anyukája meglepve fordult meg, de mindjárt el is kapta a tekintetét. Egy mezítlábas kisfiú odafutott a férfihoz, és tátott szájjal nézte. A férfi letette a kalapácsot, a seprővel elhúzta az üvegcserepeket a gyerek lába elől. Azután beütötte a másik ablakot is, majd kesztyűt húzott, és egy csupasz fűrészlappal vágni kezdte az autó tetejét.

Szirénázva állt meg a kis Polski mellett a rendőrautó. Két rendőrnő szállt ki belőle, s azt kérdezték tőle: mit csinál az autóval? A férfi azt válaszolta: átalakítja kabrioletté. Így mondta olaszosan, kabrió helyett kabriolettnek, de a rendőrnők értették. Az idősödő férfi gyorsan azt is hozzátette: a saját kocsiját teszi tönkre. A rendőrnők megnézték a forgalmit, majd egyikük beszólt a központba, hogy nincs semmi a helyszínen. A férfi folytatta a fűrészelést, de a vágás vonala már nem lett egyenes. Mielőtt végigért volna, egy másik rendőrkocsi jött. Azzal két férfi érkezett, nyomozók voltak.

  Tudja, hogy garázdaság, amit csinál? kérdezte az egyik.

  Miért garázdaság az, ha összetöröm a saját autómat? kérdezett vissza a szemüveges öreg. Amikor esténként kifeszítik az ajtót, az nem garázdaság? Amikor nekitolják másik autónak a parkolóban, az nem bűncselekmény?

  Azért garázdaság, mert zavarja a nyugalmat, ahogy betöri az ablakokat folytatta a nyomozó.

  Túl hangosan bontja itt ezt az autót.

  Hol van itt a nyugalom? legyintett az öreg. Jöjjenek vissza este, hallgassák meg, mit lehet itt megzavarni. Amikor papírral betömik az autók kipufogóját, amikor komplett lökhárítót szerelnek le a kocsiról. Mert ezek így alkusznak a kocsikra, tudják? Jön néhány fiatalember, azt mondják, megvesszük az autóját, adunk érte húszezer forintot. Mondom, nem eladó, de különben is százöt­ven­ez­ret ér. Másnap ki van szúrva a kerék, folyik az olaj a kuplungból. Újra jönnek a fiatalemberek, hogy nem ér ez a kocsi százötvenezret. Egyik reggel hajléktalanok alszanak a nyitott ajtajú autóban, másnap a benzin folyik a szöggel átlyukasztott AC-pumpánál. Így vették meg az egyik negyedik emeleti lakó négyütemű Trabantját. Hát az én kocsim nem eladó.

  Az üvegdarabokat akkor is össze kell szednie az úttestről mondta békülékenyebb hangon a nyomozó.

  Nyugodt lehet, hogy össze fogom takarítani felelte az öreg. Én még megtanultam, mi a rend, esztergályos voltam, a gépet is mindig tisztán kellett otthagyni a műszak végén.

 

Míg a nyomozók beültek a kocsiba, odahúzott egy kukát, elkezdte belelapátolni a szilánkokat. A levágott tető helyén az érdes peremről egy reszelővel leszedte a sorját, az éles részeket szigetelőszalaggal leragasztotta. Azután kiszúrta mind a négy kereket. Délután visszajött, kiszedte a két lámpát. Nézte egy darabig, majd a fűrészlappal átvágta a kormánykereket is.

  Kié ez a roncs? A magáé? állt meg mellette az egyenruhás közterület-felügyelő.

  Az enyém, de még nincs teljesen kész felelte az öreg. Még leszedem a rendszámokat, és öntök néhány vödör vizet az ülésre, akkor lesz kész. Mert én csak befejezem, amit a fiúk a térről elkezdtek. Most lesz teljesen kész.

  Nem a maga autója az egyetlen, amit ezek a suhancok folyton piszkálnak mondta a közterület-felügyelő. Nem lett volna egyszerűbb két pofont adni nekik, hogy leszokjanak a kocsijáról?

  Hatvanöt éves vagyok legyintett az öreg. Pofozkodjak? Soha nem voltam verekedő természetű. Ezekkel is megpróbáltam szépen szót érteni. Odamentem hozzájuk, kértem, hagy­ják békén az autómat. Elmagyaráztam, hogy beteg a feleségem, sugárkezelésre hordom, azért van még kocsink. Bólogattak, mondták, hogy persze, nem lesz semmi baj. Másnap nyitva volt az ajtó, valaki odaszart az ülésre.

  Én biztos lepofoztam volna őket mondta az egyenruhás. Így viszont harminc napon belül el kell vinnie a roncsot, különben megbüntetik. De ha lemond a roncsról, mi is el tudjuk vitetni.

  Persze, hogy lemondok. Mondtam én már le ennél többről is. Utoljára fél év munkaviszonyról. Tűzoltó készülékeket ellenőriztem. Egy nap azt mondta a főnök, döntsük el, kit bocsássanak el, engem vagy a kollégát. Fél évem lett volna a nyugdíjig, ha engem rúg ki, kevesebb lesz a nyugdíjam. Ha a kollégát, egy harmincöt éves háromgyerekes családfenntartót tesz utcára. Hosszú volt a csend, én szólaltam meg elsőként. Lemondtam arról a fél évről. Meg sok min­den másról is.

  Itt a cím, ahol bejelentheti a roncs elszállítását nyújtott át egy cédulát a közterület-felügyelő.

  A biztonság kedvéért azért fölírom magamnak a rendszámot: AYJ436.

Az öreg összepakolta a szerszámokat. A padon üldögélő parkolóőrök egyike felállt, odasétált hozzá.

  Tulajdonképpen miért csinálta? kérdezte értetlenül.

  Miért? nézett rá az öreg. Én is hagyjam magam megfélemlíteni, megalázni?

Romhányi Tamás Népszabadság, 2003. július 16. (8. oldal)

[

Sok van, mi kínos, de a magyar autósnál nincs semmi kínosabb. Persze beszélhetnénk az athéni „kokszolimpiáról”, ahol 5 magyar sportoló is dobogós helyet ért el, jelentősen öregbítve az ország hírnevét, hogy aranyérmes olimpikonjaink orvosi csodának számítanak, mert egyszerre két ember vizeletét hordozzák magukban. (Nem nehéz kitalálni, hogy a másik hol volt elrejtve egy kis üvegbe töltve.) Na, de maradjunk a magyar autósoknál, akik előszeretettel parkolnak a mozgássérültek helyén (ingyen, hamis igazolvánnyal). Az átlag autóshoz képest, aki túl ostoba és túl brutalizált ahhoz, hogy közlekedni tudjon, mindez semmi. Az átlag magyar autós kedvenc agressziókimutatási területe a járókelők átvonulási ösvénye, a zebra, ami azért is érdekes, mert nincs rendőr, aki egyrészt észrevenné, másrészt szankcionálná a nyilvánvaló jogsértést. A zebra Európához hasonlóan nálunk is csíkos és védett, mégis mindenki átgázol rajta. A „gyalogos-átkelőhely” nyelvészek szerint nem úgy értendő, hogy a gyalogosokon kell átkelni. Levettem a polcról a KRESZ-t: „A kijelölt gyalogos-átkelőhelyen áthaladó gyalogosnak a járművekkel szemben elsőbbsége van.” Sőt, a gyalogosnak még „kijelölt gyalogos-átkelőhely hiányában is” elsőbbsége van a lekanyarodó járművekkel szemben (kivétel a megkülönböztető jelzést használó, pl. a megasztárokat kísérő rendőrautók).

A KRESZ olyannyira fontosnak tartja a gyalogosok átkeléshez való elidegeníthetetlen jogát, hogy az még egyszer visszaköszön benne, éspedig egy autósokra vonatkozó későbbi paragrafusban: „Kijelölt gyalogos-átkelőhelyen a járművel a gyalogosnak elsőbbséget kell adni.” Fél bekezdéssel odébb pedig ez áll: „Azt a helyet, ahol a gyalogosnak elsőbbsége van, járművel csak fokozott óvatossággal és mérsékelt sebességgel szabad megközelíteni, úgy, hogy a vezető elsőbbségadási kötelezettségének a szükséghez képest megállással is eleget tudjon tenni.” A szükséghez képest az elégtétel a következőképpen fest: Közeledik az átlag autós a zebrához. A zebra csíkos vagy nincsen (ebben az esetben csak útkereszteződés; de ez, mint láttuk, mindegy), két végén gyalogosok állnak. Ők állnak. Várnak. Sokat. Ha átengedik őket, megköszönik. A gyalogos fásult, szürke arccal, a Kádár-korszakban elsajátított „inkább csöndben tűrök, a végén úgyis mind meghalunk” attitűddel vár arra, hogy az átlag magyar autós végre elhúzzon előle a fenébe, és ő szépen átkelhessen a túlsó oldalra. (Figyeljünk fel arra, hogy az átlag gyalogos olyan, mint a macska: mindig az út túloldalán van sürgős és halaszthatatlan intéznivalója.)

Az autós pedig nemhogy megáll, de gázt ad, átrobog a zebrán, ha pedig a kisnyugdíjas mégis le mer lépni elé, akkor vagy dühöng, vagy letekert ablak mögül recsegve, káromkodik. Ha viszont véletlenül udvarias és lassít, akkor rádudál a mögötte haladó bunkó. Újabban a tanulóvezetők sem engedik át a gyalogosokat a zebrán. Már az autósiskolában is erre tanítják őket. A magyar zebrán uralkodó gázolásbarát légkör Európában egyedülálló. Ott egyszerűen elképzelhetetlen a barbarizmusnak ez a precivilizációs foka. Sőt, már Kelet-Európában sem mindenütt terrorizálják az autósok a gyalogosokat. Romániában és Szlovákiában olyan nyugodt öntudattal lépnek le a zebrára a helyi állampolgárok, hogy az autósok már komolyan félnek tőlük. Rögtön hozzá is tenném, mi a megoldás: a létező KRESZ tisztelete, a rendőrség felkészítése egy lassú, állhatatos büntetőháborúra. Nem a jognak, hanem a jogot kéne betartani.

Seres László Népszabadság, 2004. október 2. (3. oldal)

[

December 3-án történt, szombati napon, Budapest III. kerületében, egy kicsiny sikátorban. Tél­apó-ünnepségről kocogtam hazafelé az autómmal, s a Bécsi útról kanyarodtam a kis utcába. Ez egy új utca, puccos házakkal és méregdrága bejárókkal. A névtábla ezen a környéken nem divat. Egy­szer csak az Új Udvar bevásárlóközpont háta mögött találtam magam. Az utcácska két oldalán autók parkoltak, csak középütt lehetett volna haladni. Ez teljesen bevett dolog Budapesten. Hogy ki mikor haladjon el a középütt maradó egyetlen szűk sávban, az autósok maguk szokták eldönteni, nagyjából úgy, hogy aki dzsippel vagy valami traktorszerű képződménnyel jár, merészebbnek bi­zonyul. A kis utcában megbénult a forgalom, ami szokatlannak számított, hisz e környék szomba­tonként nem dugul be, itt még hétköznapokon is könnyen el lehet surranni. Megállni kényszerültem, mert közvetlenül az orrom előtt kemény jelenet bontakozott ki két autóstársam között. Olyan gyorsan történt, hogy kiszállni se volt időm. Mire észbe kaptam, s azon kezdtem morfondírozni, hogy közbe kellene lépnem, a két autós már csépelte egymást. Az egyik nekilökte a másikat az autójának, s próbálta a fejét beleverni a szélvédőbe, de elszámította magát, mert a másik feléledt, visszatámadt, szabályos, egyenes ütéseket mérve a verekedést jól indító autós fejére. Végül egy közös nagy gombócot formáltak ketten, hevertek a földön, ütöttek-vágtak, s amikor felálltak, liheg­ve törölgették a ruhájukra ömlött vért.

A jelenetet rajtam kívül még vagy hatan-heten végignézték, de hozzám hasonlóan senki sem avatkozott be. Kissé szégyelltem magam emiatt, meg kellett volna akadályoznom, hogy ezek így, ilyen csúnyán elbánjanak egymással, de késő volt. A bajvívók elfáradtak, s már csak mutogattak egymásnak, miközben az egyik verekedő kocsija az út közepén teljes szélességben elfoglalta a sávot. A mögöttem állók viszont dudálni kezdtek, s integettek felém, miért nem indulok már el. Már csak az hiányzik, gondoltam magamban, hogy a végén engem is jól eltángáljanak. Hogy elkerüljem a további félreértéseket, kiszálltam, s odamentem az út közepén álló autóshoz, aki úgy mobilozott a rendőrségre, hogy közben dőlt az orrából a vér. Arra kértem, udvariasan és határozottan miközben meggyőződtem arról, nem maradt benne annyi energia, hogy nekem essen , állna félre kissé, úgy intézze az ügyet, mi vétlen szemlélők hadd haladjunk tovább. Épp rendőrt hívok, felelte levegő után kapkodva, s majdnem sírva, miközben végső soron őt tekinthettem győztesnek. Úgy is lehet, ha félreáll, mondtam neki, s láttam, átsuhant rajta a baljós eshetőség: ha ellenáll, esetleg újabb folytatás várható. Ő pedig pihent ellenféllel szemben teljesen kiszolgáltatott lenne. Ezért mondhatta készsé­gesen: azonnal félreáll.

Ez volt az a pillanat, amikor a lényegre vonatkozó kérdést föltehettem neki: Miért verekedtek össze? A válasz az volt, hogy nem tudott balra lekanyarodni az épület aljában lévő garázsába. Mert­hogy a másik autója elállta előle az utat. Ez nem elég ok arra, hogy verekedjenek, jegyeztem meg csöndben, mire az ember: márpedig emiatt történt, ami történt. Közben a másik autós, aki jól kezdte a bunyót, de aztán mégis kikapott, szintén véres fejjel befelé mutogatott az autójába, s arra biztatta legyőzőjét, próbálná meg elindítani a különben építési anyaggal megrakott járművét. Nem ő tehet róla, hogy leblokkolt az indításgátlója. Ám emezt ez a mellékkörülmény nem érdekel­te. Ő, mint mondta, mindössze annyit szeretett volna, hogy lekanyarodhasson a garázsába. Az az autó, mely őt ebben megakadályozta bizonygatta , valahogyan csak odakerült. S e bűnös meg­állásnak akkor kellett történnie, amikor még semmi baj sem volt az indításgátlóval.

Itt ért véget a jelenet. A többi autós továbbhajthatott, ezek ketten pedig már csak beszélgettek, közben fölváltva telefonáltak, s maradék papír zsebkendőikkel törölgették véres arcukat. Elképesz­tően szánalmasak voltak, fáradt, beteg arcú, elcsigázott pocakos városi emberek, akik elszoktak a kemény csatáktól, s most avval szembesültek, véresre verték ugyan egymást, de egy-két ütés után elernyed a karjuk, lábuk remeg az idegtől, vérnyomáscsökkentővel terhelt szívük vadul dobol a hir­telen izgalomtól. Tudták, nagyon is jól tudták, hogy ami ezután jön rendőrség, ügyészség, bíróság , a félrecsúszott pofonoknál ezerszer jobban lefárasztja őket. De visszacsinálni, meg nem történtté tenni ezt a jellemzően semmitmondó esetet már egyikük sem tudta.

Rab László Népszabadság, 2005. december 17. (5. oldal részlet)

[

Újabban már szórakozni sem tudunk. Figyelem az embertársaimat. Egyre zárkózottabbak. Mosoly soha sincs az arcukon, legfeljebb ha gúnyos. A szórakozás sokaknak munka, küzdelem. Nem élvezik, amit csinálnak, hanem elszenvedik, és alig várják, hogy mindezért bosszút állhassanak valakin. A szilveszteri mulatozásban is kényszeredetten vesznek részt. Csak azért mennek ki az utcára, mert tudják, hogy ez a globális szokás. Így kell ünnepelni, ezért visítoz, trombitál, petárdát robbant ő is. Szája két szélét felhúzva megpróbál nevetést mímelni, de csak vigyor lesz belőle. Nekifeszül az éjszakának; ha törik, ha szakad, most jól érzi magát, de nem megy. Az ünnepléshez, a mulatozáshoz ugyanis gondtalan vagy gondterhelt, de mindenképpen önfeledt, felszabadult lélekre van szükség. E nélkül csak muszájmulatozás lesz belőle. Pedig mi korábban közismerten mulatós nemzet voltunk. Ha nem volt okunk az örömre, bánatunkban mulattunk. Ezért a nálunk járó idegenek nagy megütközéssel állapították meg rólunk, hogy: „sírva vigad a magyar”. Mostanában azonban sehogyan sem vigad.

[

Szakemberek tervezték és biztosítják a nagyon veszélyes feladatokat hívja fel figyelmünket Lilu az RTL Klub „A rettegés foka Ahol a félelmek valósággá válnak” című nagyhangú műsorának elején. Biztosítják? innentől kezdve tudjuk, az ügyességi feladatok éppen annyira veszélyesek, mint a bungy jumping: semennyire. Kisebb sérülések megeshetnek, de hát sétálás közben is kitörhetjük a bokánkat. Így, amikor a hat versenyző fenn a magasban, kikötve hintákon mászkál, annyira izgulunk, mint a vidámparkban a nagyapa, amikor a körhintán ülő unokáját figyeli. De míg a tata elszédülhet, ha fejével maga is köröz, a tévén keresztül a tériszony már nem jön át, ezt én bizton állíthatom. Persze a játékosok utána sorra elmondják, mennyire rettegtek. Ezt már a műsor címe miatt is illik megtenniük. A tét ötmillió forint. A játékosok mindegyike arról beszél, hogy ez kihívás, nyerni jött, csak önmagára számít, magának és anyunak bizonyít. Fontos információk ezek, bár értelmük nem sok van. Akkor lenne, ha valaki egyszer azt mondaná: ez nem kihívás, nem nyerni és bizonyítani jöttem, hanem mert ingyen eljuthattam Buenos Airesbe.

Az első feladat teljesítése után egyikük káromkodott egy sort, és nem sípolták ki. Ám a java ezután jött. Korábban is láthattuk, hogy kukacokat kell enni, pókot a szájban tartani, ám ekkor azon gyerekek jutottak az eszembe, akik a homokozóban lapátolják magukba az anyagot hisz mindent ki kell próbálni, még nem tudják, mi a jó. Meg ama vicc ugrik be, amikor a koma fogadásból megeszik egy darab szart, ám a vesztes, hogy visszanyerje, szintén vállalja. Majd a végén rájönnek, ingyen csinálták mindketten. Noha itt egy autós ügyességi verseny után avattak győztest, a mostani „veszélyes” zabálás is ezt a fílinget adta: egy koktélt kellett lehörpinteni, ami ilyesmikből állt, mint bikahere, marhaagyvelő, -szem, -bél, -máj, halbelsőségek, disznóháj. Olyasmikből, amiket ha nem is nyersen, de fogyasztunk. Meg amiket még úgy sem: epelé, szemfolyadék. Az első leányzó hányt egy nagyot, majd zokogott drámai pillanatok. A végül győztes Attila lenyelte, a következő lány csak sírt, a negyedik fiú öklendezett és köpködött, és már Lilu sem mert odanézni. Akkor mi miért nézzük ezt?

A rettenetes az, hogy főműsoridőben egy okádás lett a produkció csúcspontja. Igazándiból az az érdekes, hogy a játék mit árul el kultúránkról. Vajon a világ e tájékán miért elismerésre méltó, ha leisszuk, majd lehányjuk magunkat, és a társaság még elnéző mosollyal meg is veregeti vállunkat. Az epelétől rókázó leányzó szülei most biztos büszkék: lányuk még a szarevést is vállalná, ha lehetne. Arról lenne szó, hogy nincs már tabu, s ezen semmit sem módosít, hogy például gyógyításra vagy bizonyos kényszerhelyzetekben az ember saját vizeletét is felhasználja, megissza. Ha nem tabu megenni-inni a fentebb felsorolt anyagokat, akkor nincs tétje a dolognak. Legfeljebb a gyomrunkkal kell megküzdeni. Egy ilyen feladatnak akkor volna súlya, ha az egész kultúrával menne szembe. De nem megy, mert itt már minden mehet, így tabutörésre sem kerülhet sor. Elítéljük ugyan a kutyaevést, hisz a kis Buksi szívünkhöz nőtt, de feltételezem, e játékosok egy jó kis mártással saját háziállataikat is elfogyasztanák a tévészereplésért. Bizonyítani akarnak? Ugyan mit és kinek?

Szerbhorváth György Népszabadság, 2005. június 4. (16. oldal)

[

Elállatiasodásunk újabb jele, hogy már a művészetek terén is az állatokkal versenyzünk. Korunkban minél primitívebb egy alkotás, annál értékesebb:

A becsült ár tizennyolcszorosán, 14 750 fontért (közel 5,5 millió forintért) keltek el egy hétfő esti árverésen Congo[7] majom művei. A New Bond Street-i Bonhams[8] aukciós házban ugyanakkor sem Andy Warhol[9], sem a Britart mozgalom titánjai: Damien Hirst[10], illetve Jake és Dinos Chapman[11] munkái nem érték el a művészetkedvelők ingerküszöbét, egyben az elfogadható minimális árat.

Az 1954-ben született és a hatvanas évek közepén tuberkulózisban kimúlt Congo festményei az ismert állatviselkedési szakértő, Desmond Morris[12] biztatására készültek. A majom a Zoo Time[13] tévéműsor gyakori vendége volt. A színpompás absztrakt képekért két telefonos érdeklődő „közelharcot” vívott egymással. A versenyből a kaliforniai gyűjtő került ki győztesen. A 36 éves távközlési szakember elmondta, hogy barátai egy olcsóbb megoldást javasoltak számára: „vegyen egy csimpánzt, papírral és ceruzával felszerelve tegye be egy szobába és várjon”. Howard Hong[14] szerint Congo stílusa leginkább Kandinszkijéra emlékeztet, kár, hogy elmulasztott címet adni műveinek. A világ legművészibb beállítottságú csimpánzának festményei nem kisebb műértők, mint Picasso, Miró és Fülöp edinburghi[15] herceg kollekciójának is részei. A csimpánz nemcsak tehetséges volt, de szorgalmas is, négyszáz rajza és festménye őrzi a nevét. A Bonhams aukcióján elért ár világrekordnak számít, már csak azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy egy csimpánz műve kalapács alá került. A The Times[16] idézi a Congo-rajongó Salvador Dalít, aki nagyon is megértette kollégáját: „A csimpánz mancsa őrült emberi, Jackson Pollock[17] keze pedig tökéletesen állatias”.

R. Hahn Veronika Népszabadság, 2005. június 22. (22. oldal)

[

Zsuzsa magas, karcsú, szép arcán finom smink. Csupa derű. A kicsi fia az ötödik éppúgy nevetgél, ahogyan ő. Kiegyensúlyo­zott baba, mondja Zsuzsa.

  Nem bánkódhatok, mert megérezné. Ezért hát minden reggel szépen felöltözünk, sétálni me­gyünk, örülünk, hogy süt a nap, hogy zöldülnek a fák, hogy az élet szép, és minden bajnak vé­ge szakad egyszer. Húszévesen mentem férjhez, huszonegy évesen szültem a lányom. A fér­jem fegyőr­ként dolgozott, mit mondjak, nem volt egy mintaférj. Haverok, italozás, játékgép. Sok­szor az egész fizetését eljátszotta, én meg ott voltam a négy gyerekkel egy fillér nélkül. Tizennyolc évig tartott a házasságunk, tizen­nyolc évig sose mentem sehova, a gyerekek­nek éltem. Nem panasz ez. Azt hiszem, min­den problémánk ellenére boldog voltam. Aztán egy nap a férjem főbe lőtte magát a munkahelyén: Négy búcsúlevelet írt, egyet a szüleinek, egyet a gyerekeknek, egyet ne­kem, még az én szüleimnek is írt egyet. De egyikből sem derült ki, miért tette. Csak annyit írt, hogy bocsánat, és hogy ő volt a hibás.

Harmincnyolc évesen lettem özvegy. Tíz­éves volt a legkisebb gyerekem. Belém mart a kétségbeesés, hogy végleg egyedül maradok. A kisváros, ahol éltem, árgus szemmel figye­li az olyanokat, mint én. Szép özvegyasszony négy gyerekkel sorvadjon bele a magányba: ezt kí­vánja a tisztesség. Én nem akartam el­sorvadni. Fél évvel a férjem halála után meg­ismertem egy férfit. Szerelmes lettem. Pesti volt, elvált, két gyereke az anyjuknál. Néha magával hozta őket. Miközben az ebé­det főztem nagyfazékban, elnéztem, hogy nevetgélnek, bolondoznak a kertben. Alig fértünk el az asztal körül. Márciusban ismer­kedtünk meg, májusban hozzám költözött. Nem érdekelt, mit szólnak az emberek. A gyerekeim nem akarták elfogadni. Ő meg folyton engem nyúzott, csináljak már va­lamit, hogy megkedveljék. Legalább tisztel­jék. Ha­lálra szekálta őket. Ez volt az első jel, amit észre kellett volna vennem. De én nem láttam, nem hallottam, vak voltam. A gyere­kek anyámékhoz költöztek, mert nem bírták őt elviselni. Ezután anyám is ellenem fordult. Elvesztettem mindenkit, akit szerettem. Azt mondta, amíg nincs bejelentett lakcí­me, nem kap munkát. Engedtem, hogy beje­lentkezzen a házamba, állan­dóra. Azt mondta, talált munkát, és minden reg­gel el is ment, mintha dolgozna. Én adtam neki pénzt, hogy ebédet tudjon venni.

De­ nem dolgozott, egész nap a kocsmában ült. Egyre több pénzt követelt. Pokollá vált min­den. Féltékenységi roha­mai lettek. Megrugdosott az utcán, amiért fodrászhoz mentem. Bele­kötött az öltözékem­be, a sminkembe. Ha öt perccel előbb értem haza a munkahelyemről, ne­kem esett, hogy biztos a szeretőm hozott kocsival. Ha később érkeztem, akkor meg azért. Sose tudtam, mire megyek haza. Minden pénzem elvette. Há­romezer forintom sem maradt, hogy ki tudjam fizetni a látleletet, amikor ököllel az arcomba ütött. Akkor még nem tudtam, hogy ha felje­lentést teszek, nem kell a látleletért fizetni. Sose volt ellenemre a munka. Érettségim van és szakmám, vegyésztechnikus vagyok. De dolgoztam már szupermarketben is a cse­mege­pult­­­ban, amikor nem volt más. Megta­nultam angolul, elvégeztem egy számítógé­pes tan­folya­mot, hogy jobbak legyenek az esélyeim. Évekig dolgoztam az önkormány­zatnál. Akkor ismer­tem meg őt. Egyébként mindig úgy vert meg, hogy ne maradjon nyoma. Kiszaggatta a hajam, vállon bokszolt, nem engedte, hogy aludni menjek. A ruháimat felgyújtotta az udva­ron. A kony­habútort szétverte. Ha bezárkóztam, rám tör­te az ajtót. Volt, hogy az ablakon ugrottam ki, hogy elmenekülhessek előle.

Hiába hívtam  ki a rendőröket, ha nem folyik vér, nem csi­nálnak semmit. El meg nem küld­hették, mert az állandó lakcíme szerint joga volt ott lenni. Ez a pici itt az ő kisfia. Az én sze­mem fénye. Azt várta, ha terhes leszek, majd meghízom, megcsúnyulok. A gyerek neki csak adunak kellett, hogy még jobban magához láncolhas­son. Ugyanakkor nem hitte el, hogy az övé. Minden áldott nap megvádolt, hogy mástól van. A negyedik hónapban voltam, amikor megint nekem esett. Rettegtem, hogy baja lesz a babának, Kimásztam az ablakon, és a szom­szédból kihívtam a rendőrséget. Tud­tam, hogy úgyse viszik be, hogy még jegy­zőkönyvet sem vesznek fel. Csak azt kértem, jöjjenek be velem a házba, amíg összepako­lom a holmimat. A kisfiam az én nevem viseli. Soha nem lesz köze az apjához. Persze, hogy voltam a bíróságon. Azt mond­ták, írjak egy felszólító levelet, hogy öt napon belül hagyja el a házat. Ha a fel­szólítás elle­nére sem költözik ki, elindíthatom a pert. El is indítottam. Beszéltem egy ügyvéddel; azt mondta, ez polgári per, mire határozat szüle­tik, a csecsemő fiam iskolába jár.

Az a ház jog szerint az enyém és a gyere­keimé. A mi tulajdonunk, a mi otthonunk. De ő lakik benne egyes-egyedül. Csak, mert  megengedtem, hogy bejelentkezzen, Dehogy  gondol­tam, hogy ez lehet belőle, A szomszé­dok mondják, nappal sosincs ott, csak éjszaka mer ha­zalopózni, mert retteg a hitelezőitől. Amikor a pici fiam megszületett, küldtem róla fényképet neki. Nem tudom, valamiért nagyon akartam, hogy lássa, még ha csak fo­tón is. Karácsony volt. Felhívott. Könyörgött, hogy menjünk haza, akárhol vagyunk is. Azt mondta, szeret és meg­változik. Azt mondta, ha nekünk nehéz a picivel utazni, majd el­jön ő, csak hadd lásson legalább. Azt mondta, vett ajándékot is. Könyörgött, mondjam meg, hol vagyunk, Fogalmam sem volt, mit csinál­jak. Olyan szépen kért. Olyan kedves volt a hangja. Azt feleltem, nem tudom. Ezt még meg kell gondolnom. Beleordított a kagylóba: „Mit kell meggon­dolnod, te rohadt kurva?” Azóta se tudja, hol vagyunk. Feljelentettem a rendőrségen, amiért el­adta az ingóságaimat. A zenegépet, a tévét, a bútorokat, a maradék ruháimat, mindent. Csak a puszta falak maradtak. Feljelentettem a bántalmazások miatt is. De azt mondták, ez nem bűncse­lek­mény, csak szabálysértés.

Ha huzamosabb ideig nem lakna a házban, kér­hetném a kényszerkijelentését. De így nem tehetek semmit. Én szégyellem magam, hogy ez történt. Az anyám nem akar tudni rólam. Az apám azt mondta, takarodjak vissza oda, ahol eddig voltam. Látni se akarják a legkisebb uno­kát. Csak a nagylányom beszél velem. Tudod, ahogy telik az idő, néha azt gondo­lom, talán nem is ütött olyan nagyokat. Talán ki kellett volna bírnom. Talán maradnom kel­lett volna, és tűrnöm. Reggelente szépen felöltözünk, és sétál­ni megyünk a kisfiammal. Nézem ezt a sok szép kis házat. Az enyém is ilyen szép, van  kert, van sok virág, fák: Az a mi otthonunk. Az öt gyerekemé és az enyém.

Vág Bernadett Nők Lapja, 2008. 29. szám, 24-25. oldalak

[

A XXI. század elején még mindig nem tudunk kulturáltan viselkedni. Képtelenek vagyunk megfékezni a hímsovinizmusunkat, a nőket szexuális tárgynak, két lábon járó nemi szervnek tekintjük. A sok bunkó nem tud különbséget tenni a kihívóan öltözködő és viselkedő kurvák, s a tisztességes nők között. Vajon mit szólnának hozzá, ha őket zaklatnák nap mint nap ily módon:

„Mostanában mind gyakrabban gondolok arra, hogy vagy én vagyok bolond, vagy a világ. Huszonhárom éves diplomás lány vagyok, és annyi élettapasztalattal már rendelkezem, hogy a minőségre kell törekedni. Inkább pár szem mazsola, mint egy egész fürt rothadt szőlő. Haverjaim nincse­nek, csupán három igaz barátom van. Tizennyolc évesen voltam először férfival, mert kivártam azt, aki megérdemel. A külsőmre is igényes vagyok, bár mindenem természetes. Magas, vékony, hosszú hajú nőt képzeljen maga elé. Ha nem bal lábbal kelek fel, nagyon jól tudok kinézni. No itt a baj. Mert bármilyen szolidan öltözködöm, naponta ömlik rám a bóknak álcázott mocsok, a szemtelenség, a tiszteletlenség (férfinak nem nevezhető hímek primitív megnyilvánulásai). Tavaly még térd felett érő szűk szoknyát hordtam, idén már farmert zárt felsővel, de így sem hagynak békén. Nem jutok el a parkolótól az üzletig förtelmes cuppogás, kacsingatás, megjegyzések nélkül. Megállnak velem szemben, végigmérnek, aztán mondanak egy nagy disznóságot. Kikezd velem az eladó, a biztonsági őr, a kidobóember. Ha ez olyan nőkkel történik, akik neccharisnyában, haspólóban meg feliratos »sexy girl« ruhákban mutatkoznak, rendben van. De miért nem hagyják békén a visszafogott, szolid nőket?

Elmeséltem egy lánynak, hogy üldöznek a bunkók. Kinevetett. Javasoltam menjünk egy kört gyalog. Utána ő is azt mondta, hogy ez már durva. Pedig én nem állok szóba idegenekkel! Nekem az állóbüfé mellett lődörgő családapa véreres tekintete, alkoholos megjegyzése nem bók, hanem megalázás. Ki nem állhatom a cigifüstöt, az italt, a drogokat. (Viszont a sajtokat, a csokoládét és a könyveket imádom.) És egyre jobban utálom a férfiakat. Korábban az volt az elvem, hogy senki sem alacsonyíthat le odáig, hogy gyűlöletet váltson ki belőlem. De már kerülöm az embereket. Mit tegyek, hogy ne akarjanak rám mászni, ne csorgassák rám a nyálukat? Miért nem néz magán végig egy férfi, mielőtt hozzászól egy nőhöz? Nem ez a legnagyobb problémám, de ez az egyetlen, amit sem kivédeni, sem megoldani nem tudok.”

Olvasói levél Nők Lapja 2004. 32. szám (47. oldal)

[

A világ összes HIV-fertőzöttjének fele nő. Az ENSZ AIDS-programja szerint a járvány feltartóztatására csak akkor van esély, ha a nők védelmét állítják a középpontba. Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. Az AIDS új arca: fiatal és nő így foglalta össze az ENSZ AIDS-programjának (UNAIDS) egyik vezetője az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) közösen készített és a minap nyil­vánosságra hozott jelentés lényegét. A világon 39,4 mil­lióra duzzadt a HIV-fer­tőzött felnőttek és gyer­me­kek száma. Az összes HIV-fertőzött fele nő. Az UNAIDS szerint a járvány feltartóztatására csak akkor van esély, ha a nők jo­gait és védelmét az AIDS el­leni harc középpontjába ál­lítják. A puszta orvosi té­nyen túl, hogy a nők kétszer olyan könnyen fertőződnek meg, mint a férfiak, a betegség ter­jedésének egyik fontos ele­me a nők elleni erőszak. Ha a kormányok fel akarják venni a harcot a kór ellen, akkor egy másik világmé­re­tű „járvánnyal”, a nők elleni erőszakkal kell szembenézniük állítja az Amnesty International[18].

A fegyveres konfliktusok kísérőjelenségeként ismert tömeges nemi erőszak nagymértékben elősegíti a HIV-vírus, illetve AIDS terjedését. A Kongói Demokratikus Köztársaságban és Kolumbiában pl. több tízezer nőt erőszakoltak meg. Ez megtörténhet a szudáni Darfur tartományban is figyelmeztet az Amnesty International. Egyes konfliktusövezetekben (pl. Haiti vagy Kelet-Timor) a nemi erőszak gyakran az ellenséggel való szimpatizálás megtorlását szolgálja. Ily módon alázzák meg az ellenség férfitagjait és a hozzájuk tartozó nőket. Nem titkolt céljuk, hogy ezzel a „biológiai fegyverrel” megszüntessék a közösség újrateremtő képességét. Ruandában az 1994-es népirtás idején a nemi erőszakot szenvedett nők kétharmada fertőződött meg így AIDS vírussal.

A nőktől gyakran megtagadják a tulajdonhoz, az örökléshez, a munkához való jogot is, így gazdaságilag kiszolgáltatottakká válnak a férfiaknak. Ebben az egyenlőtlen helyzetben a nők nem tudnak fellépni nemiségük, egészségük védelmében. A szegénység miatt a szex gyakran puszta fizetőeszköz. Az oktatás hiánya nemcsak a munka lehetőségét veszi el a nőktől, a tudatlanság partnere a járványnak. Például Ukrajnában, Moldovában és Üzbegisztánban a 15 és 24 év közötti lányok 80%-a semmilyen védekezési módszert nem ismer. Sok helyen az AIDS kikerült a bordélyházakból, és átvándorolt a hitvesi ágyba. Thaiföldön pl. a fertőződések felét az örömlányokat látogató férfiak feleségénél észlelik. A fekete-afrikai térségben a világ lakosságának csupán 10%-a él, de a fertőzöttek közel 60%-át (25,4 milliót) itt regisztrálták. A betegek nagyobbik fele (60%-a) nő, a 15-24 év közötti lányok aránya 76%. A fiatal nők már majdnem veszélyeztetett fajnak számítanak a dél-afrikai térségben mondta a Reutersnek Peter Piot, az UNAIDS vezetője. A világon mindenütt emelkedett a fertőzött nők aránya. Kelet-Ázsiában az elmúlt 2 évben 56%-kal több fertőzött nőt diagnosztizáltak. Kelet-Európában (a tanulmány itt a két legfertőzöttebbre: Ukrajnára és Oroszországra koncentrál) ez az arány 48%-kal nőtt.

Hírügynökségi jelentés Internet, 2004. november 26.

[

  Azért jó az internetes ismerkedés, mert gyors, biztos és névtelen mondja Tibor. Nem kell nagy erőket bedobni, és nincsenek kudarcok. Valami mindig összejön. Ha nem a párkapcsolat, akkor a szex.

  Két évig bújtam a magyar társkeresőket meséli Angéla. Komoly viszonyt szerettem volna kialakítani. Nem jött össze. Aztán külföldi honlapokon hirdettem sikerrel. Most Hollandiá­ban élek a férjemmel.

Az Internet elterjedése alapjaiban változtatta meg az emberi kapcsolatokat, legfőképpen az udvarlási rítusokat. Ami apáink idejében bevett volt, mára elavulttá vált, nagyapáink hódítási fortélyai manapság egész egyszerűen cikisek. A becserkészési, megszerzési műveletek átalakultak, leegyszerűsödtek. Sóvárogva, epekedve figyelni valakit, ilyen-olyan trükkökkel megszólítani a kiszemeltet ma már alamusziságnak számít. Virágot küldeni szinte röhejes. A minap a villamoson fülem hallatára fordult egy huszonéves srác pironkodás nélkül egy ismeretlen lányhoz:

  Hello, van barátod?

  Van.

  Szeretőd?

  Az is van.

  Harmadiknak beférek?

A telefonos SMS-társkeresők sem bonyolítják túl a dolgokat. Regisztrálás után meg kell adni a kívánt személy paramétereit, és máris lehet tarolni. A potenciális partnerek egy-két üzenetváltás után lép(het)nek kapcsolatba.

  Kor?, Lax? hangzik a két leggyakoribb kérdés.

Ha valaki nem tudná értelmezni a fentieket: a társkereső a célszemély korára és lakhelyére kíváncsi. Ha a válasz stimmel, jöhet a randi. Amit a rutinosak legalábbis kellő körültekintéssel készítenek elő. Több pontról is belátható helyszínt választanak találkahelyül. Aztán elrejtőznek úgy, hogy szemmel tarthassák a randipartnert. A biztos beazonosításért felhívják telefonon, és ha nem „jön be” az illető, azaz nem tetszik, faképnél hagyják. Az igazi profik a világhálót használják kapcsolatteremtésre. Az Internet több száz társkereső honlapot kínál mindenkinek. Külön weboldaluk van a komoly és az alkalmi kapcsolatot keresőknek, a keresztényeknek és nem keresztényeknek, a melegeknek, a szocdemeknek és néppártiaknak, illetve a zöldeknek. A különféle társkereső oldalak különféle vendégfogó „csalikat” vetnek be. Egyes honlapok például a párkereső névsor mellé slágerlistát tartalmazó linkeket csatolnak, mások Ady szerelmes verseit kínálják pótszolgáltatásként. De van olyan honlap is, ahol a szalaghíreket és a társkeresők adatlapjait egyszerre lehet olvasni, sőt egy kattintással az Independent, a Reuters, az Adevarul vagy a Magyar Szó oldalait is böngészhetjük. És közben elvégezhetünk akár egy-két banki átutalást is.

A pörgősebbek a chatet[19], az úgynevezett szöveges beszélgetést preferálják. A kiválasztott személlyel el lehet vonulni egy külön „szobába” mások által nem látható virtuális helyre , ahol aztán zavartalanul mehet a csevej. Itt a villámgyorsaság fontos szempont. Az ismerkedést „négyszemközt”, illetve társaságban is le lehet bonyolítani. Akik a közösséget választják, többnyire barátkoznak, kíváncsiskodnak, egy bizonyos témáról „beszélgetnek”, vagy éppen csoportos szerelemhez keresnek jelentkezőket.

A netes ismerkedés napjainkban a legcélravezetőbb és a legemberibb kapcsolatteremtési forma állítja a harmincéves Tibor, aki tizenkét éve rabja a kiberszerelemnek. Ha felmegyek a világhálóra, biztosan összejön valami. Főként, ha tudom, hogy mit akarok. Van, amikor csak unalomból csatlakozom valamelyik weboldalra. Ezt például a munkahelyemen szoktam űzni, ahol nincs időm komolyabban belemerülni a lányokba. Ha végzek a feladatommal, és elolvastam a híreket, rámegyek egy társkereső oldalra vagy chatre, és ha valami szaftos témába „botlok”, bekapcsolódom. Otthon általában késő délutántól hajnalig állandóan ismerkedem. Több tucat társkereső oldalt és fórumot böngészek egyszerre. Ha valaki szimpatikus, elkérem a számát, és telefonon folytatjuk a beszélgetést. A randi dönti el a továbbiakat. Ha úgy alakul, összebújunk, ha nem, annyi. Azt tapasztaltam, hogy tíz telefonszámból egy-két lány jön össze néhány éjszakára.

Szerintem a rámenősség a siker egyik kulcsa. A közelmúltban az egyik fórumon megszólítottam egy lányt. „Szia, budapesti vagy?”. „Aha”, válaszolta. „Mi a telefonszámod?” próbálkoztam. Erre kiikszelt, azaz elzavart. Még kétszer „rányitottam”, és harmadszorra megadta a számát. Nyomban felhívtam, és másnap már vele töltöttem az éjszakát. Tudom, most nagyképűnek tűnök, de ez szokványos a kiberrománcban. Ezért is vonz tömegeket. Egy 19 éves miskolci lány mesélte akit szintén a világhálón ismertem meg , hogy néhány hete kapcsolatba került egy 28 éves budapesti sráccal. Hosszasan leveleztek, és szerelmesek lettek egymásba. Virtuálisan. Aztán a fiatalember néhány napja meglátogatta a csajt. A hölgy tíz órán keresztül körülbelül három mondatot bírt kihúzni a pasiból. Halálosan unta magát. De azért lefeküdt vele...

Tibor szerint a legkülönfélébb emberek, a legkülönfélébb célokkal keresik fel az internetes társkereső oldalakat. Áron például az egyik chaten szólított le engem, amikor Tibor tapasztalatainak magam is megpróbáltam utánajárni. Boldog házasságban él, jelentette ki a huszonnyolc éves fiú, viszont izgalom is kell az életébe, ez inspirálja, alkotómunkát végez ugyanis. „A feleségem is profitál belőle, ha feldob egy idegen nő”, magyarázta a lehető legtermészetesebben Áron. Csak úgy ne járjon, mint egy jordániai házaspár: ők ugyanis a világháló hírei szerint azért készülnek most válni, mert egymásra találtak egy beszélgetős fórumon, ahová éppen a házassági problémáik elől menekültek. Gyorsan kiszúrták egymást. Hosszas levelezésbe kezdtek, aminek aztán kiberszerelem lett a vége. Már komoly házassági terveket szövögettek. Végül elhatározták, hogy személyesen is találkoz­nak. Döbbenten néztek egymásra Ammán egyik buszpályaudvarán. Azóta nem állnak szóba egymással.

Chateltem már parlamenti képviselővel, színésznővel, üzletasszonnyal, tinilányokkal és villanyóra-leolvasó nővel is meséli Tibor. A világháló egyformán vonz mindenkit. A múlt péntek éjszaka hatezer-nyolcszázan voltak fent egyszerre az egyik portálon. Döbbenetes adat, hiszen emlékeim szerint tavaly ilyenkor éjféltájt általában csak kétezren leveleztek. De az is elgondolkodtató, hogy péntek éjszaka miért a kiberszerelmet választják a fiatalok a baráti együttlét helyett. Az meg pláne különös, hogy szilveszter éjjelén velem együtt több mint nyolcezren bújták a társkeresőket. Az a csábító a netes ismerkedésben, hogy nem kell küzdeni folytatja. És attól emberi az egész, hogy nincs szenvedés. Hiszen manapság senki nem szeret reménytelenül udvarolni, alibimozizni. Ha nem jön össze valaki, akad más helyette. Ezért aztán egy partner elvesztése már nem tét. Akkor nehezebb a dolgom, ha erős jellemű nővel akadok össze. Apait-anyait bele kell adni, s még így sem biztos a siker. De ha egy pasinak jó a szövege, övé a lány. És ha egy hölgy bejelentkezik valamelyik társkeresőre, majdnem biztos, hogy elcsábítható. Valakinek mindenképpen.

Én például a dumámra építek. Hiába vagyok jóképű ugyanis, az alig 165 centimmel duma nélkül nem aratok sikert. Többször próbáltam diszkókban, bárokban ismerkedni, de sosem vettek észre. Átnéznek rajtam a lányok. Ahol az első pillantás dönt, lehetőséget sem kapok, hogy lenyűgözzem őket. Az internetes párkeresésben éppen fordított a helyzet. Őszintén beírom a paramétereimet, de ez ott nem érdekel senkit, ott a dumámra buknak. A tizenéves lányokkal például elég egyszerű a dolog. Szeretnek skalpokat gyűjteni. Ma akkor menő egy tinilány, ha sok pasit „gyűjt be”. A harmincas és negyvenes nők, hiába ők a legizgalmasabbak, kissé problémásak, hiszen többnyire kiábrándultak, ezért visszafogottabbak. Sok rossz házasságban élő nő menekül egyébként ide, a kiber­ro­mánc nekik is tuti siker, ráadásul még diszkrét is. Tibor újabban bővíti a profilját. Mivel oroszul tanul, odaátra is „dumál”. Nemrég randit beszélt meg egy orosz nővel. Nem nagyon érdekli, tényleg ideutazik-e, mert ha nem jön el, akkor is ő nyert, legalább a nyelvet gyakorolhatta.

Hétszázötven nő nevét tárolom a mobilomban. Külön feltüntetem, kit, melyik honlapon ismertem meg. Erre nagyon figyelek, mert nem szeretik a lányok, ha másokkal is kavarok közben. „Te vagy az első” mondom nekik, és ettől elolvadnak. Vagy legalábbis úgy tesznek. 2001 óta számítógépre telepítem az SMS-eket, és archiválom őket. Ez azért is fontos, mert átlagosan naponta két nővel találkozom a siker érdekében mindent meg kell jegyeznem róluk. A világhálónak köszönhetően legalább ezerötszáz nővel randiztam már, egyik sem volt az igazi. Mégis hiszek benne, hogy a nagy Ő egyszer csak rám kattint majd.

Angéla is komoly kapcsolatot keresett, ezért bújta két évig folyamatosan a magyar társkereső oldalakat, fórumokat. Sokáig nem járt sikerrel. Azt tapasztaltam, hogy a magyarországi férfiak linkek, és egyszerre több lánnyal is kezdenek mondja. Hosszú hónapok után arra a következtetésre jutottam, hogy reménytelen hazai honlapokon házassági szándékkal próbálkoznom, itthon nem találok komoly szándékú férfit. Ezért kezdtem el német és angol párkereső oldalakat böngészni. Több külföldi pasival is találkoztam, itthon is meg például Németországban, de nem alakult ki semmi sem velük. Ők nem voltak komolytalanok sőt, kifejezetten disztingváltan és udvariasan udvaroltak , de a kölcsönös szimpátia és a fellángolás hiányzott, nem voltunk egymás esetei. Körülbelül egy évvel ezelőtt bejelentkeztem egy új internetes társkeresőn hamarosan válaszolt nekem egy holland férfi. Eleinte a távolság miatt reménytelennek tartottam az ügyet, de ő habozás nélkül eljött miattam Budapestre. Aztán én is meglátogattam. Fél éve összeházasodtunk. Azóta Hollandiában élek, tanulom a nyelvet, boldog vagyok, úgy érzem, ő az igazi. Sokszor eszembe jut, hogy Internet nélkül valószínűleg soha nem találtunk volna egymásra.

Agyagási Edit Népszabadság, 2005. február 12. (6. oldal)

[

Kislányok tangabikiniben, neccharisnyában, push-up[20] melltartóban, piros rúzzsal. Versenyeznek, versenyeztetik őket, ki a szebb. Hatéves a legkisebb, tizenkettő a legnagyobb. A többség nem kezdő: modelltanfolyamokkal, szépségversenyekkel a hátuk mögött érkeztek ide, a „Miss Mini” nevezetű, országos megmérettetésre. Anyu, apu a nézőtéren. Szülők, akik értik, mire megy ki a játék. Vagy nem? Főpróba van:

  „Hogy nézel ki? Húzd ki magad, ki a cicit!” méltatlankodik az előttem ülő anyuka; miközben lerángatja a bugyit nyolcéves, dundi gyermekéről a külvárosi művelődési ház nézőterén. A kislány amennyire tud, ellenkezik, de ha már így, ruha nélkül maradt, legalább a kezeit odaszorítja maga elé, majd rémülten pillant a mellette elhaladó világosító bácsira.

  „Nézd meg a többieket, ők nem szégyenlősek!” vált biztatóra anyuka barátnője, és a többi, fejlődésben lévő csupasz testek felé int.

De már szaladni kell a színre: a műsorvezető néni egyenként, név, kor és persze sorszám szerint szólítja a versenyzőket. Megannyi Trixi, Cintia, Klarissza és Melody lép elő. Van itt minden: visszafogott pukedli, „édes” csókdobás, és megdöbbentően nagylányos, profi csípőkörzés. Szólítják az előbbi szégyenlős kislányt: kezeit most még jobban szorítja csupasz pocakjához, és a padlót bámulva oldalaz a reflektorfénybe.

  „Elegem van! Megmondom neki, ha nem húzza ki magát, nem jövünk holnap! És a Mc­Do­nald's-ba se megyünk!” tervez anyuka ingerülten.

Pár sorral arrébb egy apuka húzza a száját:

  „Nem jó! Olyan, mintha vécézned kéne. Így csináld!” Feláll, és bemutatja a nőies színpadi pukedlit. A gyerek feszülten igyekszik utánozni. Még mindig nem megy. A kislány egyre ijedtebb, apuka egyre idegesebb. De kitart. Mutatja újra, és újra. Másnap már nem lehet hibázni… A gyerek meg imádja..”

Itt a nagy nap: ma eldől, ki a legszebb. Jenniferlopezesen szexisre vett, vagy éppen Sophia Loren­nek dámásított mini királylányok rohangálnak, illetve tömörülnek a szűk öltözőben. Egy óra múlva estélyiben kezdenek a kicsik. Az anyukák buzgón dolgoznak a gyerekeken. A mosdóban néhány hétéves latolgatja az esélyeket: „Ec-pec-kimehetsz... Ki lesz a királynő?” Nevetnek. Most még…

  „Ne haragudjon, maguk újság, ugye? Arcokat keresnek?” érdeklődik nálam egy mama, de máris ott terem egy másik hölgy. Igazi karriertörténetet mesél: kislánya már „vállig érő, fürtös hajjal” született... Később pedig állandóan megállították az utcán, hogy miért nem viszi őt szépségversenyre. Aztán mikor négyéves lett, végre rászánta magát:

  „Azóta négy modellversenyen voltunk, és a reklámokba is bekerült... A gyerek meg imádja” újságolja büszkén. És tényleg imádja. „Azt mondták, nem olyan csúnya, és gondoltuk, próbára tesszük, mit tud.” magyarázza egy kimért mama, és nyolcéves kislánya vállára illeszti a lakkretikült. Aztán tovább magyaráz: „De persze három éve már elvégzett egy modelliskolát, a nővérével együtt. És benne volt a tévében is. És tavaly szintén volt versenyen, ott testhez simuló bársonyestélyiben.

  Tetszett ugye?

  „Nem nagyon... ” hebegi.

De anyuka megmagyarázza, hogy is van ez a „Nem nagyon.”

  Hát te imádol öltözködni?

A gyerek elbizonytalanodik:

  „Miii...? Jaaa... imádok. ”

És anyuka már a mai helyezésről álmodozik: „Szeretnénk legalább udvarhölgyek lenni!”

Aztán egy csupa mosoly, mandulaszemű, nyolcéves mesél: neki is ez az első versenye. Igazából a testvére akart volna jönni, de a szervezők szerint ő nem volt elég szép.

  „Nagyon szeretnék ám nyerni! Meg mostantól már mindig fogok ilyen versenyekre járni! ” Hogy miért? „Mert szép vagyok... Sokan mondják.”

Itt közbevág anyuka, és a pedagógia:

  „De mondd el szépen, miből akarsz majd megélni? Nem a szépségedből, hanem a...” A kislány rövid gondolkodás után már darálja is a leckét:

  „Aaa... agyamból. Meg az eszemből! ”

Anyuka elégedett. Ki nyer ma? Mindjárt kezdés. A résztvevők már a színpad mögött, nagy a nyüzsgés.

  „Otthon apukám megcsinálta a koreográfiám, aztán levideózott, és kijavította a hibákat” újságolja egy szőke kislány.

Abban mindenki megegyezik, hogy nem a ruha számít. Az ovisokkal a legnehezebb bírni: egyikük, egy gyönyörű fürtöske folyamatosan rohangál, és azt kérdezgeti; miért van ő itt, most mit kell csinálni, és hogyan. A nagymamájának már sírásra áll a szája, úgy tűnik, ő sem tudja... Csak úgy ömlik belőle a panasz, úgy mutogat a kicsire:

  „Most nézzék, milyen borzasztó ez a gyerek... Az anyja azért is nem jött el vele, mert csak lejáratná... ”

A pici nagy szemekkel néz rá:

  „De mama, én miért vagyok borzasztóóó? ”

A nagymama nem felel, csak nekem magyaráz:

  „Azt mondták, szép... Bár mi nem látjuk, mert állandóan nézzük.”

Lemegy az estélyi ruhás felvonulás. Akinek sok rokona jött, az nagyobb tapsot kap. De ezt nyolcévesen félreérti az ember. A függöny mögött megjelennek a csalódottság első jelei.

  „Nekem csak kicsit tapsoltak” mormogja egy vékony kislány.

Aztán a kerekpofis nyugtatja magát:

  „Anyukám azt mondta, úgysem nyerek, mert mindig megvan előre... ”

A mandulaszemű még reménykedik:

  „De olyan jó lenne elsőnek lenni!”

Egy perc múlva már sikítozva keresi mindenki a maga mamáját: vetkőzni kell, jön a fürdőruhás menet. Egy húsosabb, tíz év körüli lány már készen áll, a csípőjére kötött kendő alatt átlátszik a tanga. Mozdulatlanul tűri, hogy anyukája a fejére fújja a maradék fél flakon hajlakkot, miközben úgy behúzza a hasát, hogy szinte már remeg a teste. A bikinis kislányok a színpadon billegnek, majd a koreográfia szerint levonulnak először a zsűri elé, aztán végig a nézőtéri folyosókon. Így mindenki még jobban szemügyre veheti őket.

Aztán ítélethirdetés. A mandulaszemű már nem nevet, magában téblábol a függöny mögött. Rám néz, és csak annyit mond halkan:

  „Kár, hogy nem én fogok nyerni... Mert én ronda vagyok:”

És tényleg nem nyer. Pedig nem ronda, sőt, szépséges. De most már mondhatja neki bárki. Igaz, megkapja a „Legszebb mosoly” oklevelet, de ahogy a nézőtéren is hallottam valakitől: „Attól, hogy kicsik, még nem hülyék.” Éppen az egyik kislány jelentette ki korábban a kulisszák mögött, mikor valamelyikük egykori „Legédesebb szempár” címével dicsekedett: „Az úgyis semmi; mert mindenki lesz valamilyen szempár...” A rendezők szerint: „Ma mindenki nyer.” És valóban, a műsorvezető hölgy nem győzi sorolni a harmincöt címet: a legbarátságosabb szempár, a legédesebb szempár, a legszebb szempár, a legkisugárzóbb egyéniség... A rosszcsont picúr is kap oklevelet, meg plüssállatot: büszkén és egy kicsit vádlón mutatja őket a nézőtéren ülő nagymama felé.

A végén legtöbben csalódottan, könnybe lábadt szemmel szorongatják kis ajándékcsomagjaikat. Már senki sem nevet, kivéve a győzteseket, és az ovisokat, akik úgysem tudják, miért hozták ide őket. Persze itt mindenki csak jót akart. Ahogy az az apuka is, aki egy internetes portálon a versenyről megjelent cikkre így reagált: Azt is írja meg, kérem, hogy nem minden gyermek kapott egyformán ajándékot. Az én lányomnak például nem jutott semmilyen kisállat, míg sokan (de nem mindenki) kapott katicabogarat vagy sárga kiskacsát. Gyermekem megkérdezte: „Akkor én már semmi vagyok?” Nem, nem vagy semmi...

Dobray Sarolta Nők Lapja, 2005. június 15. (30. oldal)[21]

[

Butikbabák a pult mögött.

  Csúnya vagyok mondja Erika. Erre kellett rájönnöm.

Erika 28 éves, átlagos termetű, kereskedelmi szakközépiskolát végzett pécsi asszony. A férfiak nem fordulnak meg utána, a nők nem beszélik meg ruháját, haját, sminkjét, mozgását.

  Jó, talán nem vagyok csúnya, csak nem vagyok feltűnő, nem vagyok érdekes enyhít előbbi kijelentésén a vezetéknevét titkoló asszony, majd így folytatja: A lényeg az, hogy engem egyik butikba se vesznek fel a küllemem miatt. Pedig szerintem jó kereskedő vagyok. Dolgoz­tam már bútoráruházban, műszaki- és gazdaboltban, és mindenütt elégedettek voltak velem. Jelenleg egy élelmiszer ABC-ben alkalmaznak, de az álmom mindig a divatáruüzlet volt. Százszor jelentkeztem, százszor elzavartak. Illetve el se zavartak, mindig azt mondták, hogy köszönik a jelentkezésemet, majd értesítenek. Azóta várom.

Laskovics Edit 22 éves, szexis kerekdedséggel megáldott mosolygós, közvetlen teremtés. Őt tavaly októberben vették fel Pécs egyik bevásárlóközpontjának legkedveltebb butikjába, s március óta már ő irányítja az öt hölgynek munkát adó üzletet. Mivel egy alkalmazott a közelmúltban kilépett, Edit ezekben a napokban üzletvezetői minőségében „felvételiztet”.

  Tizennégyen jelentkeztek az állásra, mondja magabiztosan: Valamennyi jelentkező dolgozik nálunk egy próbanapot, és aztán a legjobbat felvesszük egyhavi próbaidőre. Ha megfelel, maradhat. Itt elég kemény a hajtás. Az üzlet görög vállalkozók tulajdonában van, ők egyfajta keleties eladói stílust várnak el tőlünk. A vevő tőlünk nem távozhat áru nélkül. Ha nincs megfelelő méret, akkor ajánlunk valami egészen mást, s rávezetjük a vásárlót, hogy neki tulajdonképpen. ez jobban is áll, mint amit keresett. Aki nem elég csinos, az eleve alkalmatlan.

Kedvtelve vizsgálom Editet és szemrevaló kollegináit, s megjegyzem: felfedezhető némi hasonlatosság a butikok alkalmazottai között. Többségük huszonéves, jó alakú, szabályos arcú lány. Ruházatuk alul legyen bár simulós nadrág, kurta szoknya, avagy sort pimaszul kiadja combjuk és fenekük ívét. Rövidre szabott, feszes, esetleg dekoltált pólójuk megmutatja hasukat, sejteti mellük méretét, formáját, állagát. Az eladólányok szinte kivétel nélkül festik a hajukat. A legmenőbb szín a világosszőke és a bronz. Barna hajfestékből tán tubusnyi sem fogy. Annál nagyobb az igény a bőr barnaságára: szoláriumba még a kreol bőrűek is el-eljárnak. Van igény sok sminkre, műkörömre, ékszerekre, testékszerekre, tetoválásra.

A hirdetéseket a bolttulajdonosok úgy adják fel, hogy csinos, fiatal, gyakorlattal rendelkező lányokat keresünk. erősíti meg az előbbieket Pusztai Zsanett, aki egy óraboltban dolgozik. A csinos szó a hirdetésben gyakorta előrébb van, mert a szépség fontosabb, mint a gyakorlat. A nyugodt beszédű Zsanett kék szeme, vékony orra, finom vonalú szája, veresre festett hajkoronája, sudár alakja, tartása, járása kiáll minden kritikát. A lány nadrágja és blúza közötti kétujjnyi résen megvillan az alkatából eredően vékony, futással és aerobikkal izmosított dereka. A 23 éves lány azért megemlíti, hogy csak a külső jegyekből ezen a pályán sem lehet megélni. Mindjárt be is avat, hogy miképp lehet belesni egy, az óraboltba beköszönő vevő szándékaiba és csukott pénztárcájába. Zsanett szemrevételezi a belépő vásárló ruháját, ékszerezettségét, figyeli, milyen típusú és árú óráknál időz hosszabban, esetleg kifaggatja munkájáról, szokásairól, s mindezekből összeáll a kép arról, hogy melyik órát érdemes ajánlani az illetőnek.

A bronzáriamban szolgáló alig huszonéves lányok egyelőre nemigen foglalkoznak azzal, mi lesz velük, ha elhagyják a harmincat. Andrea kivételnek számít: ő már 31 esztendős. A bevásárló központ egyik bőrdíszmű boltjában dolgozik, s kénytelen a jövőjére is gondolni. Nem mintha korhatárhoz kötötték volna itteni foglalkoztatását, s nem mintha a zabolátlan szőke loboncot viselő, kék szemű hölgyet bárki is öregnek gondolná. A hajlékony testét kétnaponta egyórás tornával edző asszony megjelenése és koromfekete ruhája az Ezeregyéjszakát idézi. Andreának még kevés gondot okoz a múló idő, ám ő tudja: addig kell váltani, amíg lehet, nem akkor, amikor muszáj. S mint szinte valamennyi alkalmazottként dolgozó kereskedő, Andrea is arról álmodozik, hogy egyszer majd saját üzlete lesz.

  Az biztos, hogy kereskedelmi alkalmazottként nem akarok megöregedni vallja meg Andrea.

  De talán ma már nem is lehet megöregedni ezen a pályán.

  Egyre inkább ezen a véleményen van Tóth Sándorné is. A 43 esztendős asszony Pécs belváro­sában, egy márkás farmereket kínáló boltban dolgozik. Amikor Tóthné negyedszázaddal ez­előtt a pult mögé állt, azt hitte, kereskedőként megy majd nyugdíjba. Ma már aggodalommal gondol a jövőre:

  Egyelőre még tartom a lépést a divattal. Ez talán annak is köszönhető, hogy van két lányom, s figyelem, mit keresnek, mit hordanak. Azt, hogy később mi lesz, nem tudom. Lehet, hogy váltanom kell. A családunknak sajnos annyi pénze nincs, hogy önálló üzletet nyissunk. Viszont mindenképp szeretnék kereskedő maradni. Ha a divatáruból kiöregszem, lesz más, lakástextil, bútor, csillár, edény, élelmiszer. Tóth Sándorné ritkán találkozik régi kollegináival, de annyit azért hallott tóluk, hogy a többség elhagyta a pályát.

  Ma egy bolti eladó aligha talál védelmet, ha azért küldik el, vagy azért nem veszik fel, mert nem elég fiatal, vagy nem elég szép. Nem is tudom, hogy ilyesmi ellen a szakszervezet te­hetne-e valamit. Már csak azért sem tudom, mert évekkel ezelőtt kiléptem a szakszervezetből. Valaha minden bolti dolgozó tag volt, a fizetésünkből automatikusan vonták a tagdíjat. Hol van az már? A butikokban, áruházakban dolgozók többsége ma azt sem tudja, merre van a szakszervezet. Ez utóbbi állítást megerősíti Fenyősi Gyula, a kereskedelmi alkalmazottak szakszervezetének Baranya megyei titkára is. A Pécs egyik sétálóutcájában éttermét vezető férfi elárulja, hogy Baranyában a kereskedelmi dolgozók alig 10%-a kötődik érdekkép­vise­let­hez, s nincs ez másképp más megyékben sem. Pedig a szakma több százezer dolgozót számlál. Fenyősi szerint sem a butikosokat, sem a nagyáruházak alkalmazottait nem könnyű beszervezni. A butikok dolgozóit nehéz egy akolban tartani, a multik meg igyekeznek meg­gátolni, hogy létrejöjjön náluk a szakszervezet.

  Egyébként azzal a panasszal még senki sem fordult hozzánk, hogy a kora vagy a hátrányos megjelenése miatt nem kap munkát a kereskedelemben jelenti ki Fenyősi Gyula. Pedig jól látszik, hogy a szakma nagyon megfiatalodott, s a butikokban főleg a csinos lányokat alkal­mazzák. A hipermarketekben meg azért kevés a középkorú és az idősebb alkalmazott, mert családos ember nem vállalhatja a multik által diktált munkaidőt ami nincs tekintettel hét­végére, ünnepekre, éjszakára. Ez utóbbit a fiatalok sem bírják tartósan, ezért a hazai hiper­marketekben óriási a fluktuáció. Amúgy Fenyősi Gyula nem bánkódik azért, mert a keres­kedőtársadalom megfiatalodott. Az okból viszont igen, hogy a bolti alkalmazottak többsége nem lát maga előtt szakmai perspek­tívát, s belenyugszik abba: nyug­díjig nem lehet kihúzni.

  Már az is baj, hogy a boltok tele vannak fiatalokkal kérdezi tő­lem az egyik pécsi vállalkozó, aki­nek több üzlete is van a me­gyében. Mi hiányzik ma­gá­nak? Talán a „Mami” az Állami Áruházból, a száz kilójával, ma­gas szárú, fűzős vászoncipő­jé­vel, libikókaszerű járásával és kap­kodó légzésével? Maga sze­rint Mami kórú eladóval hogyan le­het árusítani tanga bugyit? És a Tata hogyan kínál számítógépet, vagy túlélőkést?

A legtöbb leckét egymástól kapják a butikok alkalmazottai. Egy-egy város kereskedőtársadalmának fiataljai még akkor is, ha nem járnak össze néhány év alatt megismerik, figyelik, ellenőrzik, elemzik egymást. Általában tudják, hogy ki, honnan érkezett, hol dolgozott, mennyit ér a munkája, mennyit keres, és milyen tervei vannak. Tudják, hogy ki kivel élt és él együtt, kire vetett szemet a főnöke, ki mozdult rá a főnökére. Tudják, ki mit sportol, melyik diszkóba jár, melyik a kedvenc whiskyje, szokott-e füvezni, ki nagyobbította meg a mellét, egyenesítette ki az orrát, mennyit kért ezért a plasztikai sebész, s tetszik-e a változás a számlát álló társnak. A butikok alkalmazottai természetesen azt is tudják, hogy sorstársaik közül ki kötött érdekházasságot. Merthogy ez is egyfajta perspektíva. A 32 éves pécsi asszony, aki korábban az egyik helyi bevásárlóközpontban dolgozott, s az elmúlt tíz hónapban gyerekekre vigyázott Angliában, a következő titokba avat be:

  A volt barátnőm butikban dolgozott, és érdekből ment hozzá a főnökéhez. Emlékszem, elárul­ta, hogy nem szerelmes belé, de ezt tartja a legjobb megoldásnak. Lehordtam mindennek, de ő csak legyintett. Gyereket szült, autót kapott a férjétől, aztán butikot. S akkor elvált. Vállalkozó lett, ehhez kellett neki egy házasság és egy válás. Pedig mennyire próbáltam lebeszélni arról a házasságról! Ő csak az ismételgette, hogy így lesz jó. Azt mondta: most még megtehetem, most még szép vagyok.

Ungár Tamás Népszabadság, 2000. június 1. (8. oldal)

[

Az átkosban[22], ha egy nő nem dolgozott, azt mondták rá: háztartásbeli. Aztán telt-múlt az idő, és az újkori gazdasági változások eredményeként megizmosodott egy vállalkozói réteg; az ide tartozó férfiak számára az autón és a mobiltelefonon kívül státusszimbólum lett a reprezentatív nő is. Idővel „ciki” lett a lestrapált feleséggel végiglejteni egy partin, vagy harminc feletti barátnővel elmenni egy tárgyalásra. Így komoly kereslet jelentkezett a bármikor előkapható, kifogástalan alakkal bíró lányok iránt, s szép lassan kialakult a kínálat is. Ezek a „lánykák” általában tizennyolc és huszonöt év közöttiek, az esetek döntő többségében festett szőke hajúak, és mindig fekete, testhez simuló ruhában járnak, ami jól mutat a szoláriumozott bőrön. Ha a vállalkozó családos, akkor lakást bérel a szeretőjének, és autót is vesz neki. A lánykák pedig becsücsülnek az aranykalitkába, s tudomásul veszik a jelszót: légy szép, és tartsd a szád!

Dóra egy ismert popzenész barátnője volt két éven át, csakhogy szűk lett számára az aranykalitka:

Tizenkilenc éves voltam, amikor egy diszkóban találkoztam a nálam tizenöt évvel idősebb Zolival. Szemeztünk, aztán odaült hozzám. Martinikkal itatott, s amikor már jól becsiccsentettem, megbeszéltünk a másnapi randit. Óriási rózsacsokorral várt. A város legdrágább vendéglőjébe vitt, ahol mindenki ismerte őt, és úgy körülugrálták, mintha ő lenne a császár. Elkápráztatott ez az egész, nem is tudom, belé lettem-e szerelmes, vagy a pénzébe, az autóiba, a lakásába, az ékszerekbe, amiket vásárolt nekem. Imponáltak a híres ismerősei is. Az összes hírességet kézfogással üdvözölte. Én a legmenőbb butikokban vásárolhattam, a Kanárira mentünk telelni, tévéműsorokban jelentünk meg együtt, és az összes gimnáziumi osztálytársam irigy volt rám. Aztán két év elteltével kezdtem nyűgnek érezni az egészet: hogy semmi más dolgom nincs, mint hogy szép legyek, és tudjak hallgatni. Azt soha nem tudtam, honnan van a pénzünk, milyen kétes ügyletek zajlanak szinte a szemem előtt, de éjjel háromkor is csörgött a mobilja. A régi barátaimmal nem találkozhattam, Zoli a szüleimtől is eltiltott, mert szerinte nem a mi köreinkből valók.

Egy nagy vacsorán telt be a pohár. Az állítólagos „barátainkkal” voltunk együtt az egyik kínai étteremben. Míg a fiúk iszogattak, mi, lányok próbáltunk beszélgetni. De a többi „aranykalitkás” barátnővel csak a szoláriumról, műkörmökről társaloghattunk, más közös témát nem találtunk. Hirtelen nem értettem, hogy mit is keresek én ezek között az üresfejű szolármacák között. Ezután döntöttem úgy, hogy kilépek az egészből. Másnap összepakoltam, és visszaköltöztem anyámhoz a másfél szobás panelbe. Zoli többször megfenyegetett, hogy egy életre tönkretesz, megveret, de „csak” egyszer ütött meg. Üvöltözött velem, hogy mit akarok én, buta kurva, nélküle úgysem megyek semmire. Most dolgozom, és megpróbálok ötvenezer forintból kijönni. És úgy érzem, hogy nem csak egy üresfejű cicababa vagyok, a munkahelyemen is megbecsülnek. Én jól jöttem ki a dologból, de volt olyan lány, aki nem tudott-megszabadulni a maffiózó-szerető szereptől. Ki akart mászni, új életet szeretett volna kezdeni, de az ukrán származású „kedvese” nem hagyta. Nem tudott elbújni előle, a lány barátnőjének egymilliót fizetett a férfi azért, hogy elárulja, hol bujkál egykori élettársa. Aztán megtalálta, és elölről kezdődött minden. Végül a húszéves lány öngyilkos lett: Csak így tudott kiszállni.

Ezzel szemben a huszonöt éves Imola semmi másra nem vágyik, mint egy olyan férfira, aki kiveszi őt a munkából, és eltartja. Imoláról nem állíthatjuk, hogy bomba nő, de kétségtelenül hatással van a férfiakra. Egy ismert pubban beszélgettünk a témáról, miközben hosszú cigarettára gyújtott, és rendelt egy Sex on the beach[23] neve italt:

  Tudod, furán hangzik, de én soha nem voltam szerelmes. Az egyik barátnőm szerint ez azért van, mert annyira önző vagyok, hogy csak magammal foglalkozom. Lehet. Az az igazság, leg­inkább olyan pasasra vágyom, akinek sok pénze van. Még az sem érdekelne, ha az illető homoszexuális lenne, vagy öreg. Szeretőt találhatok mellé. Én soha nem vágytam karrierre, nem élvezem a munkámat, nem szeretek bejárni dolgozni. Vásárolgatni viszont imádok. Isme­rem magam annyira, hogy tudom, meg fogom találni azt az embert, aki nekem mindezt meg­adja. És fikarcnyit sem érdekel; mit mondanak majd az emberek. Én jól fogom érezni magam, s ez a lényeg.

Szabó Patrícia Nők Lapja, 1999/14 szám, (8. oldal)

[

Anett vár, a negyvenes, barna, teltkarcsú exóvónő. Ma tizenkét órában, hívásonként négyszáz forint plusz áfáért. Nyilallik a hasán a seb, egy hete műtötték. A kéjes nyögés nehezen megy még. De megy. Otthon, főtt hús- és dohányszagú, sárga konyhában „rendel”, telefonon. A tálalón, két doboz akciós müzli mellett három vonal csörög: a „Nagyi”, az „Extrém”, és a „Domina”. Van, hogy felváltva, van, hogy egyszerre. Van, hogy sehogy. Mint a filmekben...

  Kóbor, hova a francba vitted megint az ostort? dörren hirtelen Anett a nagy németjuhász kutyára, és elnyom egy szinte öngyulladásig szívott csikket. A „Domina” feliratú telefonvonal kitartóan jelez.

  Leszokóban vagyok... A műtét óta bök mentegetőzve a tele hamutálra, majd kizárja a kutyát a konyhából. Most szolgáltatni kell.

  Halló! élesen mordul a kagylóba. Mi a fenét akarsz?!... Mi az, hogy szia? Letegezel egy úrnőt? Dominavonalat hívtál, te szar! Térdre, rabszolga!... Milyen kínzóeszközökkel ké­szül­tél? Sorold, gyerünk! És most durva, dolgok következnek. Repkednek az obszcén, ordenáré kifejezések a levegőben. Úgy négy percig. Az első hívás, mióta megérkeztem a he­tedik kerü­leti garzonba.

  Jól van, ez elment. Le is csapta. Vagy hazajött a felesége... grimaszol. Akkor vissza szoktak hívni, ha az asszony elaludt. Ezt csinálják. Otthon nem kapják meg, amit akarnak. Bár ezt a sok perverz dolgot én sem merném élőben...

  Fájdalmasan a hasához kap. Vigyorgó séfet mintázó műanyag figura kezd óvatos berregésbe az asztalon.

  Ó, a Győzike![24] Csak így hívom, ennek is akkora a feje... Óránként csörög, hogy ne felejtsek el kenni. Muszáj, a sebemet. Nem akar gyógyulni.

  Tubust vesz elő a hűtőből. Telefon. Az „extrém” jelzésű. Anett most magasra tolja a hangját, szinte fülsértő, de kedves. Úgy darálja:

  Halló... Szia, drága, Suzanne vagyok, szőke vagyok, százhetven centi, ötvenöt kiló, száz a mellbőségem, kerek a popsim. Mondd, édes, mit szeretnél? közben fájdalmasra torzult arccal kenegeti a varratot a hasán.

  Hogy nem szoktál? Akkor mit szoktál, drága? Hát most majd szoksz! Engedd el magad... Anett ezúttal szinte anyáskodó hangvételben szolgáltat. Két perc. Nagyjából. Aztán elém tol egy erotikus magazint.

  Na ezek vagyok én. Három a kislány. Három hirdetés, három kép, három nő, három telefonszám. „Természetesen” egyik fotón sem Anett szerepel. „Hívj fel és szolgálj!” áll az egyiken, „Éld ki legvadabb vágyaidat, hívd Suzyt!” a másikon, és „Szexi nagyi várja telefonod!” a harmadikon.

Anett elvált, két nagy fia van, az apjuknál laknak. Nem akar róla beszélni. Úgy két éve él szextele­fonálásból, mióta megszűnt az óvoda, ahol dolgozott. Így a szolgáltatást működtető cég alkal­mazottjaként havi hetvenezret keres. Nettó. Persze minél több a hívás, annál jobb. Kétnaponta van „műszakban”. Azt mondja, a többi „cégtitok”, szerződés tiltja, hogy beszéljen róla. Egy ismerőse kérdezte tőle annak idején, nem lenne-e kedve ezt csinálni. Volt. Amúgy is imádja a szexet.

  Szóval a munkám a hobbim kacsint fáradtan. Persze így, frissen műtve nehéz igazán élvezni... Újabb cigire gyújt. A dobozon: „A dohányzás halált okozhat” felirat. Vállat von.

  Halált? Na bumm... Anyámék semmit sem engedtek nekem. Úgy neveltek. Aztán amikor ki­szabadultam otthonról, és feljöttem Pestre, elindult velem a lavina... Huszonnyolc voltam. Kipróbáltam mindenfélét. De nem sok jó sült ki az egészből. Amikor már tizedszer vág át egy pali... Meg a férjem... legyint. Szóval nem vidám dolog ez az élet, na. De a szex segít. Az legalább olyan egyértelmű... Meg a beszélgetés. Szeretem, ha beszélgetni is akarnak, és nem csak a nyögdösést meg a lihegést. De ha az kell, azt kapják. Én máshol nem tudok beszélgetni: Van, hogy csak az időről. Az is jól tud esni néha. „Beteg a világ!”

Kóbor veszettül kaparja kívülről a konyhaajtót. Beengedjük. Anett enni ad neki. Csirkehús szag vegyül a dohányfüstbe.

  Muszáj kizárni, ha telefon van. Szegénykém! Nem érti a nagy sikongatást, azt hiszi, bántanak. ...Folyton meg akarna menteni. De nekem is észnél kell lennem! Vannak itt mindenféle esz­közök... Igény szerint. Kis kék lavórt húz elő a szék alól.

  Ebbe öntögetem például a vizet a pohárból. Vécé effekt... Rengetegen kérik ezt. Ha nekik ez a jó, hát megkapják: Meg van az a kis ostorom a dominajátékhoz. Na, a kutya megőrül azért az ostorért, imádja! Le is nyúlja mindig... Aztán csapkodhatok a felmosóronggyal, ha a kedves betelefonáló verést rendel! nevet.

  Biztos ő is perverz... Már mint a kutya. Hirtelen elkomolyodik.

  Na nem, az állat nálam tabu! Az az, amit soha, bár sokan azt akarják. Én bírom az extrémet, általában direkt élvezem, ha perverz dolgokat kérnek. Máshogy képtelenség lenne csinálni ezt a munkát. De van, amitől már nekem is kifordul a gyomrom... Felém int.

  Na gyere, keressük meg azt az ostort! Nehezen áll fel, elindulunk a szűk nappali felé. Keres­sük az ostort. Benn megy a tévé, éppen véres kutyatetemeket mutatnak. Anett zöld melegítőt visel. Úgy százhatvan centi magas lehet, egész feszesek a vonalai. Barnás haja tarkóközépig felnyírva. Szabadkozik:

  Nem vagyok ám ilyen „szakadt” mindig, csak most a betegség miatt... Van, hogy még ki is sminkelem magam. A munkához...Tudom, hülyeség, mert úgysem lát senki. De az valahogy mégis más érzés. Néha kitalálok történeteket is. Mindenféléket. Mert van, aki kíváncsi, aki rólam kérdezget. Az életemről. És akkor szőke vagyok, magas, és a gyerekeim csak táborba mentek... Aztán meg egy vadállat vagyok... Démoni szexistennő! mosolyog saját magán. A hálóban kislámpa ég halványan, és Anett csak beszél, beszél.

  Látod; ezt éjjel sem oltom el. Megmondom neked, félek egyedül. Van, hogy a munkával álmo­dom. A rossz részével. El sem tudod képzelni, milyen aberrált fazonok képesek felhívni... Én eljátszom nekik, amit kell. Mert ez egy szolgáltatás, kész. Csak hát ott marad minden az ember fejében, valahol leghátul... De létezik kivétel: a pedofilok. Nekik lerakom azonnal! Megtehe­tem. Vannak ilyen emberek is. Beteg a világ, nekem elhiheted... Az ostor sehol, inkább hagyjuk. Most nincs hívás, jó sokáig. A tévében éppen Csábi Bettinát verik véresre, de győz. A joghurtreklámba csörren bele a telefon. Konyha becsuk, kutya kicsuk. Fiatal hang kiabálja a vonal túlsó végén: „Mocskos ribanc!”. És lecsapja.

  Gyerekek... Szórakozzatok csak! húzza el a száját Anett. Ha ez megéri nekik négyszáz plusz áfáért...!

Mobil rezeg az asztalon. Anettnak van egy barátja. A „krapek”, ahogy ő nevezi. Most vele beszél. A krapek tudja, mi a munkája, de nem zavarja. Anett azt mondja, vele „egyszerűen” csak szeretkezni szoktak. Semmi perverzió. Most a karácsonyfa felcipeléséről folyik szó. A krapek segít, a praktikus dolgokban. De ünnepelni külön fognak. A krapek a feleségével és a gyerekeivel. Anett a „betelefonálókkal”. Meséli, olyankor rengeteg a meló.

  Legyen luc! Tudod, az illat miatt. Legalább illat legyen... Bocs, leraklak...

  Kapás az egyik 0690-esen[25]. „Nagyi” vonal. Nénis, rekedtes, gondoskodós.

  Szia, édes, Erika vagyok; százhatvan centi, hetven kiló, derekig érő vörös hajam van. Épp, mint a nagyis hirdetés fotóján feszítő hölgynek. És „ott” nem borotválkozom... teszi hozzá tényszerűen.

  Miért nem? hallatszik a vonal túlsó végéről.

  Hogyhogy miért...? Anett hangjában türelmetlenség.

  Ne haragudj; te hány éves vagy?

  Hatvankettő, édesem. Nagyivonalat hívtál. így Anett.

  Nem én! Leszbit...

  Miért, drága, te nő vagy?

  Nem. De szeretnék. Anett szétkapcsol. Nincs kedve ehhez. Újabb hívás. Egészen belejött, olyan, mint egy szexszolgáltató automata.

Éjfél van. Anett mosogat. A szomszédban ordít a tévé. Anett szellőztet. Egy utcai lámpa fehér fénye az arcunkba csap. Telefon, Domina. De szakszerűség ide, szakszerűség oda, Anettnak már nincs energiája brutálisnak lenni.

  Szia. Ez egy dominavonal. Mit szeretnél?

  Milyen lehetőségek vannak? kérdez vissza az illető. Bármilyen. Kínzás, verés, csapko­dás... sorolja fáradtan, monoton hangon.

  Várj, ez így nem hiteles reklamál a fiatalember. Túl kedves vagy.

  Kedves? Na jó. Térdre, rabszolga! Te szar! próbálkozik fásultan Anett, és óvatosan becsukja az ablakot. Hűvösödni kezd. A vonal végen semmi hatás. Lágyan folytatja:

  Te szerintem nem is kínzásra vágysz. Szereted egyáltalán, ha megkínoznak?

  Nem nagyon... így a bátortalan válasz. Aztán egy kérdés:

  És te szereted ezt a munkát csinálni? Rövid csönd.

  Most tényleg válaszoljak erre? Néha szeretem. Néha utálom.

Hajnal egy körül búcsúzom el a volt óvónőtől. Megköszönöm az őszinteségét. Azt feleli, neki úgyis mindegy az egész. Már a liftet várom, mikor hirtelen utánam szól:

  Mi lenne, ha azt írnád, hogy tényleg csinos, magas; szőke, nagymellű...? Legyint.

  Á! Hülye vagyok. Teljesen hülye...

Dobray Sarolta Nők Lapja, 2006/1 szám, (48. oldal)

[

Zavarba jöttem, mikor a kisfiam nevetve mutatta meg az Interneten tanárnője pornóképeit. Alig akartam hinni a szememnek! Zsuzsa néni arca jól felismerhető volt, ami durva diákcsíny lehet gondoltam meséli az anyuka. Aztán pár napra rá hallottam a hírt, hogy Zsuzsát elbocsátotta az iskola igazgatósága. Találkoztam vele. Nem tagadta, olyan helyen, olyan pózban volt, ami nem illik egy tanárhoz... A 46 éves Zsuzsa otthonában fogad. Munkáját elismerő oklevelek a falon, tanítványok rajzai, névnapi köszöntők. Éppen kislánya házi feladatát javítja. A gyerek íróasztalán az ellenőrzője; mutatja, hogy a félévi bizonyítványa kitűnő lett. Az anyuka fiával is büszkélkedik, jövőre érettségizik, ügyvédnek akar tanulni.

Nem tudom, hogyan fogom finanszírozni...

Nevét, arcát nem vállalja a gyerekei miatt. Bár tudja, hogy a kisvárosban erről susmorog most mindenki.

Négy évvel ezelőtt elváltam a férjemtől. Lelépett egy huszonéves bombázóval, a gyerekek felé sem néz. Minimálbére után kapom a gyerektartást. Tudtam, hogy fel kell kötnöm a gatyámat, ezért válás után azonnal másodállások után kutattam. Történelem-ének szakos tanárként különórákra nem volt igény. Egy ideig szakdolgozatokat gépeltem. Egy hétvégén beálltam a kocsmába pult mögé, reggel héttől késő estig, amíg vendég volt, talpon kellett lennem. Tízezer forintot kaptam, nem voltam nagyon kisegítve... Később kitaláltam, hogy csipkebogyót szedek; azt befőzöm lekvárnak, és eladom az ismerősöknek. Százhúsz forint hasznom volt egy üveg után. Kötöttem-horgoltam, de csak nem jöttem ki a pénzemből. Társra is vágytam. Az Interneten próbáltam ismerkedni, hátha összehoz a sors egy „hasonló cipőben járó” férfival.

A korban hozzám illő férfiak azonban maximum 40 éves korig keresnek társat. Rengeteg 20-30 év közötti sráctól kaptam levelet, persze szexuális ajánlatokkal... Ezekre sosem válaszoltam. Ha száz férfival nem kerültem kapcsolatba a hálón, akkor eggyel sem. 70 százalékuknak csak a szexre kellettem volna. A maradék azt akarta, hogy költözzek hozzá, és legyek a házvezetőnője, néha az ágyasa is. Volt pár kapcsolatom, de néhány hét ismeretség után, hogy lefeküdtem velük, mindnyájan közölték, alkalmanként összefuthatunk, jó vagyok az ágyban. A munkakeresésben sem jártam sikerrel. Bedolgozást akartam vállalni. Találtam is egy előnyösnek látszó újsághirdetést. Vagy 25 ezer forintot kifizettem regisztrálásért, majd rájöttem, hogy szélhámosok áldozatává váltam.

Végül rákattintottam az erotikus munkára. Elhelyezkedtem egy masszázsszalonban. Orális szexen kívül nem kellett más szolgáltatást nyújtanom. Tizenötezer forintot kerestem egy óra alatt. Persze hogy rosszul éreztem magam, hányinger, meg minden; de mégiscsak jobb kereset volt. Heti egy alkalommal mentem, és nem fájt a fejem, hogy miből fogom kifizetni a lakásrezsit. Pár hónap után azonban bezárt a szalon. Újra jött a pénzhiány, ideges voltam, nem tudtam aludni. Akkor rákattintottam az erotikus filmezésre. Nem is gondoltam volna, hogy kapok ajánlatokat az én koromban. Kiderült: a pornóban menő a fiatal férfi idősebb nő párosítás, és a természetes idomokra nagy a kereslet. Amikor késő este fáradtan beestem az ágyba, zakatolt az agyam, s azt kérdezgettem magamtól: hová jutottam, mit csinálok? Volt, hogy megfogadtam, ezt nem, soha többé! Aztán megkaptam az iskolában a fizetési jegyzéket: 95 ezer forint. Kevesebbet kerestem, mint az előző hónapban. Télen csak a lakásom rezsije 40-50 ezer.

Ekkor megcsörrent a mobilom. Az egyik producer keresett, lenne munka. Azonnal rávágtam: ott leszek! Két éve filmezek, hol tanítás után utaztam a fővárosba, hol hétvégenként. Gyerekeimnek azt mondtam, hogy egy reklámfilmben statisztálok. Mára természetessé vált, hogy a testemből élek. Aki azt hiszi, hogy ez kéjes élvezet, nagyot téved. Rettenetesen fárasztó, kemény munka. Vegyes a társaság, vannak egyetemet végzett kislányok, de volt 72 éves idős nénike is. A srácok mind izmosak, jó felépítésűek. Minél extrémebb a film, annál kelendőbb. Nem finnyáskodom: orális; anális szexet is bevállalok, specialitásom a „mély torok”. A forgatáson friss HIV-teszttel kell megjelenni, hiszen itt nincs gumióvszer... A vizsgálat költségét azonban a cég fizeti. Sminkelés, beállítás után azonnal nekivágunk a forgatókönyv szerinti pozitúráknak. Szegény srácoknak a harmadik menet után már nem áll fel, ekkor merevítő injekciókat kapnak. A lányoknak viszont gyakran kell használniuk síkosítót.

Számolnom kellett azzal, hogy egyszer minden kiderül. Így is lett. Nagyon rendes volt a web­mester. Írtam neki egy e-mailt, és öt perc múlva leszedte a fotóimat. Mégis, amikor bementem az iskolába, a folyosón végighaladva éreztem a furcsa pillantásokat. A gyerekek összesúgtak a hátam mögött. Ez természetes, nem csodálkoztam. Majd az iskola vezetősége hívatott. Megkérdezték, valóban én vagyok-e az erotikus oldalakon. Nem tagadtam. Közölték velem: másnap már nem kell bemennem tanítani. Egyetértettem a döntésükkel. Bár máig nem értem, hogyan kerülhettem a hálóra, hiszen a szerződésemben az áll: a filmeket csak külföldön forgalmazzák. Nehéz este várt rám, a gyerekeimmel is le kellett ülnöm. Mire hazaértem, már tudták a weboldal címét. Kértem, ne nézzék meg. Ők megértették, hogy miért tettem ezt. Elmondtam idős édesanyámnak is, hiszen kisvárosban lakunk, ahol futótűzként terjedt a hír. Nem akartam, hogy mástól értesüljön róla.

Nem mennék vissza tanítani, de nem a gyerekek miatt, hiszen imádtam a munkámat. Most egy masszázsszalonban dolgozom, mert a filmforgatás olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája Nincs társam, senkinek nem kell elszámolnom, csak a saját lelkiismeretemnek, azt pedig már megtettem. Most kiegyensúlyozottabb, jobb kedvű vagyok. A hétvégi bevásárlásnál nem szűkül össze a gyomrom, és nem kapok idegrohamot, ha gyerekek bepakolják a csokit a kosárba. Tavaly voltunk először premier előadáson a Nemzeti Színházban, hármasban. 36 ezer forint volt a jegy, korábban nem engedhettem volna meg magamnak. Nem hiszem, hogy csak az én hibám, hogy több diplomával az ember jobban boldogul a testével, mint az eszével.

Berta Bernadett Kiskegyed, 2007/21. szám, (50-51. oldalak)

[

Mónika egy szál törülközőben nyit ajtót. A hajlékony testére csavart, puha, fehér frottír látni engedi formás, hosszú combját, szép ívű vállát, hibátlan bőrét.

  Abba a szobába menjél! tessékel kedvesen beljebb , mindjárt jövök én is, csak van még egy kuncsaft, akitől elbúcsúzom. Ugye, nem zavar, ha tegezlek, de nekem nehéz a magázódás.

Öt perc múlva Mónika immár hosszú vászonruhába öltözve leül velem szemben, és hagyja, hogy faggassam. A festett szőke, szabályos arcú teremtést köntörfalazás nélkül kérdezem. Nincs túl sok idő, Mónika pénzért vállalta a beszélgetést.

  Nálam egy óra kilencezer, fél óra ötezer forint kötötte ki még telefonon. Ha csak be­szél­getni akarsz, akkor kicsit olcsóbb.

Mónika bár órabérben felelget, nem húzza az időt. Válaszai gyorsak, lényegre törők. Megtudom tő­le, hogy pécsi, 23 éves, a szülei divatáru-kereskedők. Járják a vásárokat, hét végeken gyakran ő is velük tart. A vásározás afféle hobbi Mónikánál, ahogy ma már az egyetem is az csupán. Mónika négy éve kezdte a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarát, ám még most is csak a második évfolyam vizsgáit halasztgatja; a szíve mélyén érzi már, hogy belőle aligha lesz diplomás.

Mónika sorsában 1998 hozta a nagy változást. Férjhez ment egy kereskedőhöz; akinek a vállalkozása hamarosan csődbe ment. Mónika akkor állt elő azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha megpróbálkozna a prostitúcióval. Férje először magából kikelve tiltakozott. Másnap azonban az asszony meggyőzte őt: Azt mondtam neki, hogy mindig őt fogom szeretni, és hogy ezt nem szabad másként felfogni, mint egy szolgáltatást. Megnyugtattam, hogy nemcsak miatta teszem, hanem magam miatt is. Untam már, hogy nem volt pénzünk egy jobb ruhára, autóra, lakásra, nyaralásra, de még arra se, hogy beüljünk egy étterembe. Megmondtam, hogy én vele akarok élni, de más színvonalon. Azt is elmondtam neki, hogy bárkivel nem vagyok hajlandó lefeküdni. Csakis tiszta, kulturált pasik jöhetnek. Ha valaki nem tetszik nekem, azt nem vállalom. A férjem végül azt mondta, hogy rendben van, próbáljam meg, de ha nem bírom, azonnal hagyjam abba.

  Ezek szerint bírod...

  Remekül. Naponta négy-öt embernél többet sosem fogadok. Csak a hagyományos, páros szeretkezésről és franciázásról lehet szó, semmi extrát nem vállalok. Illetve, az én extrám az, hogy intelligens vagyok, velem lehet beszélgetni bármiről: családról, vállalkozásról, politikáról, filmekről, történelemről. Velem el lehet menni egy nívós társaságba, ott úrinőként viselkedem, és tekintélyt adok annak, aki fizet értem. Szóval, amit én csinálok, az nem szex, hanem torna és szerepjáték.

Mónikának 35-40 állandó ügyfele van. Közülük 15-20 hetente becsönget az asszony találka céljára bérelt másfél szobás, kertvárosi panellakásába, a többiek havonta-kéthavonta jelentkeznek. Mónikát időnként vacsorázni viszik partnerei. Az asszony Pécsett mit sem sejtő rokonai és ismerősei miatt senkinek az oldalán sem hajlandó „villogni”. Ezért ilyenkor elviteti magát a közeli Pécsváradra vagy Kövestetőre, s ott, a szállodában megvacsoráznak, majd lefekszenek. Este héttől, reggel hétig ötvenezer forint az ára Mónikának. A fenti összegért legfeljebb két „szexmenet” jár, viszont a vacsora és az ilyen maratoni együttlét esetében obligát ajándékok akár kétszeresre is emelhetik a megrendelő kiadásait. Igaz, Mónika a Bt.-je révén számlát ad szinte bármiről: partnerközvetítésről, szaktanácsadásról, hosztesz- és kereskedelmi szolgáltatásról, rendezvény- és reklámszervezésről, idegenvezetésről, fuvarozásról, gyermekmegőrzésről. Mónika ügyfelei közül az idő múlásával néhányan kihullanak, elmaradnak, elszegényednek, akár szexuálisan is.

Hogy a fluktuáció ne veszélyeztesse a megbízható üzletmenetet, az egyik helyi reklámújságban hetente megjelenik Mónika hirdetése, ami így szól: „Egyetemista lány szabadidőpartnert keres”. Ennek köszönhetően mindig be-beesnek új fiúk, ám Mónika többre tartja a régieket, a kitartókat, akiknek ismeri az erényeit, gyengéit. Például Bélát, aki alig néhány percnyi simogatás után már el is megy zuhanyozni. Roland erőssége a figyelmesség, neki az okoz örömöt, ha azt teheti, amit Mónika kér tőle. Endrében az a megkapó, hogy nem akarja megcsalni a feleségét. A fővárosi férfi havonta leutazik pécsi cégéhez, s olyankor mindig meglátogatja Mónikát. Elsorolja sikereit, örömeit, gondjait, de szeretkezni sosem akar. István megható szerelemmel ölelt engem vallja meg Mónika. Pedig István előnytelen megjelenésű, ötvenéves férfi, aki szexuális értelemben szinte tehetetlen. Az ölelésben élte ki magát: Autót adott nekem és gyémántköves gyűrűt, fülönfüggővel. Aztán kezdett tervezgetni, hogy elválik, elhagyja a gyermekeit, és feleségül vesz. Akkor elárultam neki, hogy férjnél vagyok, mire ő visszakövetelte az autót és az ékszereket. Az ékszereket nem adtam, kértem, ne vigye el őket, mert azok majd emlékeztetnek engem a szép napokra. Mónika mutatja a tucatnyi, apró brillel kirakott arany karikagyűrűt (értéke hetvenezer forint), én meg bámulok:

  Elhitte ezt az emlékezős mesét?

  El. Mert el akarta hinni.

Nézd, én egyetlen kuncsaftommal sem élvezem az együttlétet. Ennek ellenére eljátszom, hogy velük a legcsodálatosabb. Ha kell, sikítok, ha kell, dorombolok. Ezt ugyanis elvárják tőlem. Még akkor is elvárják, ha nem is történik aktus. István úgy érzi, hogy az ő szoros ölelése az élvezetek csúcsa, hát hagyom, hogy higgye. Endre azt gondolja, hogy vele beszélgetni égi kegy, én pedig megerősítem őt a tévedésében. A hozzám járó férfiak azt hiszik, hogy ők valamilyen kiválasztott lények; akiknek különleges tisztelet, figyelem jár. A igényelt törődést, elismerést, dicséretet otthon nem kapják meg. Én viszont eljátszom azt, amit hiányolnak, és hinni szeretnének, s ettől ők elégedettek, határozottak és büszkék. Mónika boldognak mondja magát. A férjébe szerelmes, naponta összebújnak, és vele élvezi a szexet. Anyagilag egyenesbe jöttek, mindketten új autóval furikáznak, étteremben esznek, az idei görög nyaralásra több mint félmilliót szánnak. Az asszony még két-három évig akarja csinálni ezt a munkát, addigra reményei szerint összejön annyi pénzük, hogy nyitnak egy bárt, ahol pénzes urak közeledését viselkedni tudó lányok fogadják. Talán egyetemisták, meditál Mónika, akik nem egyszerű örömlányok, mint az út menti kolleginák, hanem figyelnek vagy eljátsszák, hogy figyelnek a kuncsaft intellektuális vágyaira.

Egyetemi városaink újságjaiban mindig találunk hasonló apróhirdetéseket, mint amilyet Mónika ad fel. Az önmagukat reklámozó főiskolás és egyetemista esetleg már diplomás lányok szinte kivétel nélkül mobilszámon érhetők el, s általában a randevúk céljára fenntartott albérletükben fogadják a férfiakat. Óvatosak, csak a megbízható ügyfelekhez mennek házhoz, viszont az exkluzív szórakozóhelyeken tartott fogadásokat, vacsorákat csudamód kedvelik: A többség elutasítja az átlagostól elütő óhajok teljesítését. Ha azonban a hirdetés úgy szól, hogy: „Főiskolás lányok partnert keresnek”, akkor a hirdetők valószínűleg „nyitottabbak”. Erre abból következtethetünk, hogy a lányok többes számban keresnek társat, s egy ilyen hirdetés virágnyelven azt ígéri, szó lehet akár egy leszbikus elemekkel dúsított szexpartiról is. Éva már diplomás, és a barátnőjével közösen hirdet. A 24 esztendős pécsi lány nem tagadja, hogy náluk nincs akadálya viszont komoly ára van a csoportos szexnek.

Éva három évvel ezelőtt állt be a sorba, akkor a számviteli főiskolára járt Zalaegerszegen.

  Nem volt mit ennem, engem senki sem segített összegzi röviden indokait a telefonba, mert találkozni nem hajlandó velem.

  Most már diplomás, találhatna megélhetést jegyzem meg.

  Ne hülyüljön! csattan fel a hangja. Menjek el havi százezerért?

  Így mennyi jön össze önnek?

  Átlagosan egymillió kétszázezer. Ebből négyszázezer elmegy a költségekre. Hatvan a lakásra, száz az autóm részletére, ruhára ötven, a többi étteremre. Megszoktam a jólétet.

  A diploma, a tanultság ad-e segítséget ebben a szakmában?

  Távol tudom tartani magamtól a bunkókat. Persze, így is elég bunkóságot kell lenyelnem, mert akinek pénze van, annak eleve engedélye van a bunkóságra.

  Mit gondol, ha nem jár a főiskolára, prostituált sem lett volna?

  Mindenképp ez lettem volna, nekem ez volt megírva. A pénzt nagyon szeretem, és hamar beláttam, hogy legális munkával keveset lehet keresni: A főiskolai nélkülözések adták meg az utolsó lökést, de nem a főiskola tett prostituálttá.

  A főiskolán nem derült ki, hogy mivel foglalkozik?

  Néhányan sejtették. De nem érdekelt. Imádtam a jólétet, megnyugodtam tőle, a jólét elfeled­tette velem a kínjaimat. Ezzel ma is így vagyok.

Zsófia a napokban fejezte be a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarán a szociálpolitika szakot. A pécsi lány diplomamunkájában a prostitúció jogi kezelésének hazai történetét elemezte. (Zsófia kérte, hogy csak a keresztneve szerepeljen, mert attól fél, hogy valaki figyelmetlenül olvassa cikket, és még véletlenül besorolja őt is azok közé, akikről a szakdolgozatát írta.) A frissen végzett szociálpolitikus diplomamunkájában megszólalt egy 25 esztendős, fővárosi közgazdászhallgató lány. Most ebből az interjúból idézünk:

„Az egyetemen másodéves voltam, amikor az egyik csoporttársam mesélt erről a lehetőségről. Nekem is súlyos problémát okozott az albérlet árának kifizetése, és emellett egy olyan életszínvonal kialakítása, amelyre korunk minden fiatal értelmiségi nője kimondva, kimondatlanul vágyik. Eleinte viszolyogtam, ám hosszú vívódás után mégis így döntöttem. Azóta estéimet jó megjelenésű és modorú, pénzes férfiak társaságában töltöm. Általuk nem kell meggondolnom mire, mennyit költök. Cseppet sem érzem magam megalázva és kiszolgáltatva. Alapesetben a férfiak mellett reprezentatív funkciót kell betöltenem. Fontos a vacsorákon, fogadásokon való jó megjelenés, a kommunikációs készség, az angol, és német nyelvtudás, és az is, hogy tudom, az asztalon sorakozó eszközök melyikével kell ízlésesen elfogyasztani egy rákot.” A szakdolgozat szerzője által „intellektuális prostituáltként” definiált egyetemista állítja, hogy egy üzletember tárgyalási pozícióját kedvezően befolyásolja, ha az oldalán ott tüsténkedik egy csinos, intelligens hölgy. Pedig az asztal túlsó felén ülő partnerek is tisztában vannak vele: az a hölgy csak azért van ott, hogy jelenlétével sikerhez segítse alkalmi munkaadóját. Szerepkellék, akárcsak alkalmazójának légkondicionált autója, elegáns ruhája, ékszerei, villája, kedvenc étterme, ismeretségi köre.

Az interjúban megszólaló hölgy hangsúlyozza, hogy ebben a munkában nem a szexualitás a fontos, ugyanakkor szavaiból érezhető, hogy munkaideje nem ér véget a fogadásokon. A hölgy a diploma után nem akarja folytatni ezt a mesterséget, s abban bízik, hogy pályakezdését kedvezően befolyásolhatják az eddig megismert üzletemberek. Az interjúalany önnön karrierjét ekképp értékeli: „Nem bántam meg a döntésemet, jól éltem, kipróbálhattam magam különféle szituációkban, és helytálltam”. Egyébként Zsófia a pécsi rendőrségen töltötte szakmai gyakorlatát, s ott kapta az ötletet a fent idézett diplomamunkához. Más kérdés, hogy az egyetemista lányokat megszédítő lehetőségekről Zsófia maga is szerezhetett tapasztalatot. Saját megkísértéséről így beszél:

  Az iskola mellett igyekeztem pénzt keresni. Újságot hordtam ki, szórólapot terjesztettem, hoszteszkedtem és gyakran tolmácsoltam. Tavaly egy pécsi vállalkozó elvitt magával Hollan­diába tolmácsolni. A középkorú, átlagos kinézetű, családos férfi az első pillanattól nyílt aján­latokkal ostromolt. Hiába zárkóztam el, ő mind többet ígért. Lakást, fizetést, s a végén már autót vett volna nekem: Hihetetlenül szívós volt, sokáig nem akart belenyugodni a kudarcba.

A prostitúció sajátos, érdekházasságra emlékeztető formája, amikor valakinek csak egyetlen kuncsaftja van. Íme egy történet erről:

  Az egyetemen már az első napon belezúgtam az egyik évfolyamtársamba, egy rendkívül muta­tós, Somogy megyei lányba idézi fel pécsi jogászismerősöm sok évvel ezelőtti szerelmét. Állandóan együtt voltunk, ám fél év elteltével arra kért, hogy időnként hagyjak neki egy-egy estét, mert szüksége van a magányra. Nem tiltakoztam, mert akkor már nekem is jól esett egy kis egyedüllét. Aztán észrevettem, hogy ezeken a szabadnapokon ő reggel ér haza a kollégi­umba. Kivágta magát, hogy valamelyik a barátnőjénél alszik. Később egyre gyakrabban ment haza a szüleihez két-három napra, és nem engedte, hogy odatelefonáljak. Végül kiderült, hogy van egy huszonöt évvel idősebb vendéglős barátja, és a szabadnapokat vele tölti. Nem ismerte el, hogy a pénzért teszi, de nyilvánvaló volt. Szakítottunk. Később a vendéglőst lecserélte egy butikosra, őt meg egy külföldről hazatelepülő magyar üzletemberre. Azóta nem tudok róla.

Hasonló sztorikról szinte valamennyi egyetem majd minden karán pletykálnak. Tegyük hozzá: nem­csak a lányokról, a fiúkról is. (E sorok írójának is volt olyan főiskolás évfolyamtársa, aki tanulmányai ideje alatt ahogy ő fogalmazott: heti két búbolásért eltartatta magát egy tizenkét évvel idősebb, gazdag hölggyel.) Mónika úgy véli, attól, hogy az egyetemisták és a diplomások is beszállnak a prostitúcióba, javul ennek a lenézett szakmának a színvonala. Lehet. Valahogy még se tudok örülni.

Ungár Tamás Népszabadság, 2000. július 15. (32. oldal)

[

Hatalmas, sötét színű Audi érkezik a megbeszélt helyre. Szinte üres az esti utca. Egy férfi húzza le az ablakot, rajta sildes sapka, napszemüveg. Elnézést kér a késésérért: Volt egy kis probléma az egyik „kinti hellyel”, de megoldják. Z. tíz éve visz lányokat külföldre. Régen csak bártáncról volt szó, de mára Z. és a táncosnők többsége rájött, mindnyájuknak sokkal jobban megéri a prostitúció. Azóta sorban tűnnek fel a lányok, akik pénzre, autóra, csillogásra vágynak, és ezért hajlandóak „dolgozni” is.

Megkér, üljek be hátra. Ahogy csukom az ajtót, máris csöng a mobilja. Szabadkozik, fölkapja. „Pontosan, ahogy mondja. Zenészcsalád Genovában… Persze hogy mi küldtük ki… Egy hat és egy nyolcéves kisfiút tanított angolra… A fiúk imádják… Legközelebb is a Katát akarják…” Miután leteszi, már magyarázza is a helyzetet.

  Az egyik lány pasija volt. Gyanakodni kezdett, miért jár ki a barátnője tíznapokra külföldre. Ezekre az esetekre mindig van egy előre megbeszélt forgatókönyv. Az ő döntésük, kinek mondják el, hogy mit csinálnak odakint. Legtöbbször az a mese, hogy táncolni, modellkedni, vagy mint az előbb hallottad bébiszitterkedni járnak. A környezetük általában nem is sejti, valójában mivel foglalkoznak, de sokuk barátja tud a dologról, sőt élvezi a belőle származó hasznot.

  Ezek szerint ez nem kényszer, hanem önként, dalolva…?

  Bingó. Ezeknek a lányoknak általában a családi hátterükkel sincs nagy gond. A szüleik rendes emberek, csak nem túl gazdagok. Egyszerűen többre vágynak. Sok pénzt akarnak keresni, rövid idő alatt. Vannak, akik főiskolát, egyetemet végeztek, vagy most végzik. Olyan is akad, aki a reklámszakmában dolgozik, több diplomája van, és négy nyelven beszél. Ő pl. itthon havi 300 ezer forintot keres, de úgy döntött, hogy ez neki kevés. Most 10 nap kiruccanás után 1-1,5 millió forintot hoz haza. Én nem utcai prostituáltakat küldök ki. Sokan nem is sejtik, hányan vannak köztük ismert emberek feleségei, lányai, menő modellek, a média népszerű szereplői. Egyébként ebből a pénzből sokan segítik a szüleiket is. Többüknek van kisgyereke, akit másképp nem tudnának eltartani, Amúgy is, honnan lenne kilátása itt egy fiatal lánynak lakásra, kocsira? Gyakran üzletet, saját vállalkozást szeretnének, ehhez kell a pénz. Ezen az úton megtalálják a számításukat, mert kint imádják a magyar lányokat. Óriási irántuk a kereslet. Az mondják: tűz van bennük… Az, hogy egyre jobban tolonganak ezért a munkáért, a magyar társadalom állapotáról árulkodik.

  Aztán ha minden megvan, abbahagyják?

  Általában nem. Amíg kint vannak, minden centet számon tartanak, de amint hazaérnek napok alatt elszórnak, felélnek mindent. Aztán jön a sírás, hogy „jaj nincs pénzem!”, és mennének újra. Megszoknak egy bizonyos életszínvonalat, és nem adják alább. Minél többet keresnek, annál többet költenek. Volt olyan is, akinek még 35 évesen is ki kellett járnia, mert soha nem tett félre. Persze ilyenkor már nehéz a 20 éves „kolleganők” közé berakni valakit dolgozni. Megjegyzem ezek a lányok a külföldön megkeresett milliókat mind itthon költik el, tehát komoly hasznot hoznak az országnak!

  Nagyjából hányan vannak? Nagyon-nagyon sokan! Rengeteg a közvetítő, úgyhogy nehéz pon­tos számot mondani, biztosan több ezren vannak. Inkább azt kellene kérdezni, hányan vannak, akiknek még nem volt közük ehhez azok közül a lányok közül, akiket a drága szórakozóhelye­ken vagy a divatos fitnesztermekben látunk. Ha az átlagosnál jobban néznek ki, és sokat költenek magukra, a fizetésükből nem tudják fedezni a különféle szolgáltatások horribilis árait. Amennyiben nem származnak gazdag családból, vagy nem örököltek egy nagyobb vagyont, mind így teremtik elő a luxus életvitelhez szükséges pénzt. Ennélfogva nagy igény van erre a munkára a „vendégek” és a lányok részéről is, akiknek kell a pénz. Ez így van, mióta világ a világ.

  Igen, de régen sokkal egyszerűbben meg lehetett fogalmazni az indítékot, hogy kiből és miért lesz prostituált. Most ezek szerint, mintha minden felborult volna. „Kiugrom tíz napra kül­földre, megcsinálok napi x menetet, és megvan a márkás ruhám, parfümöm, plazmatévém…” Ennyi az egész?

  Átlag napi tíz, de jobb esetben húsz is lehet.

  Micsoda?

  Menet. Ez egy tíznapos turnus alatt száz, kétszáz embert jelent. Aki nem alkalmas erre a munkára, az az első útja során lemorzsolódik. Mi nem „teszteljük” személyesen a lányokat. Kimegy dolgozni, aztán meglátjuk, működik-e. Ha nem boldogul, bármikor hazajöhet. Itt nincs semmiféle kényszer. Minden lány azt vállal be, amit szeretne. Persze, ha valaki jól dolgozik, jó forgalmat csinál, azzal mindenki jól jár. És aki jobban tud keresni, annak hama­rabb adok újra munkát. Ennyire egyszerű.

  Egyáltalán honnan tudják meg, hogy van ilyen lehetőség?

  Soha nem adtam fel hirdetést, ennek ellenére naponta két-három lány hív fel azzal, hogy hallott a barátnőjétől, ismerősétől a lehetőségről, és érdekelné. Én eleve csak azzal találkozom, aki ismerősre hivatkozik. Leülünk, elbeszélgetek vele, leszűröm mennyire megbízható vagy esetleg problémás. Ha a személyes találkozón minden rendben van, akkor megbeszéljük a részleteket. Az első kérdés majdnem mindig az, hogy mennyit lehet pontosan keresni, a má­sodik pedig, hogy mikor lehetne indulni. Ilyenkor mondom el, hogy vannak szabályok, ame­lyeket a saját érdekükben be kell tartani. Pl. a kint tartózkodásuk alatt tilos inni, dro­gozni, és két embert egyszerre nem szabad beengedni a lakásba. Meghatározott munkaidő van, utána szabad, de késő este nem lehet kimászkálni, mert abból általában balhé van. Úgy mű­ködik, mint egy rendes munkahely. Ha betartják a szabályokat, nem lehet gond, és ők is biz­tonságban vannak. Itt a lányok nagyon ügyelnek arra, nehogy valami problémát okozzanak, mert tisztá­ban vannak vele, hogy többet nem mehetnek dolgozni. Ezt pedig nagyon nem szeretnék. A tíz nap után hazajönnek, mintha mi sem történt volna, és van egy csomó pénzük.

  Mennyi ebből az öné és a társaié?

  A befektetéshez és a kockázatokhoz képest nem mondhatnám soknak.

  Nem erre mondják, hogy „strici”?

  Ha én strici vagyok, akkor a lányok kurvák, és ezt nem akarják bevállalni. Amúgy is egész másról szól a dolog. Mi munkalehetőséget biztosítunk azoknak a lányoknak, akik ezt kérik tő­lünk. Ellentétben velünk, nekik nincs vesztenivalójuk. Beülnek a kocsiba, ami 100 euróért ki­viszi őket. Aztán megérkeznek a munkahelyükre: egy tiszta, igényes lakásba, amit mi tartunk fenn, és a hirdetéseket, reklámot is mi intézzük. Vajon ki vállalná közülük, hogy befektet 20 ezer eurót egy vállalkozásba úgy, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban bezárhatja azt? Senki. Kell egyfajta szervezettség, felügyelet, rend és mindenki teszi a dolgát. Ez tisztán üzlet. Igazából nem hat meg, hogy törvényt sértek, de ez is csak egy pillanatnyi állapot. Pár év, és talán már nem is lesz illegális, ami most még az. Különben is ki nem sértett még törvényt életében?

  Nem fél, hogy egyszer lecsukják?

  Hogyne félnék. Ha a lány ránk vall, elmondja hogy pénzt ad nekünk, már visznek is… De úgy sem beszélnek.

  Biztos benne?

  Hát majdnem. Mert, ha minket lecsuknak, nekik sem lesz munkájuk. Akkor pedig nem kereshetnek pénzt. És ez a legfontosabb.

  Szóval megy a szekér… De hogyan indult?

  Úgy 10 éve kezdtem. Táncos lányokat közvetítettem osztrák bárokba. Akkor még volt pénz abban is. Pár év után azonban kezdett lefutnia a tánc, ráadásul egyre visszataszítóbbak lettek a munkakörülmények. Előbb-utóbb mindenkinek be kellett vállalni egy kis „extrát”. Egy idő után sokan kérdezgették tőlem, nincs-e olyan meló, ahol tisztább a helyzet. Erre elkezdtem szervezni ezt a mostani vonalat, és rájöttem arra, amire a lányok is: Ez az egyértelmű munka sokkal kevesebb gondot, és sokkal több pénzt jelent mindnyájunknak. Egyébként rengeteg filmes lány dolgozik így. A pornósztárok közül is sokan mondják, hogy a filmezés hasznos a hírnevük szempontjából, de nem tudnak megélni belőle. Úgy gondolják, hogy ennek a tevé­kenységnek semmi kihatása sem lesz az itthoni életükre, ezért nem tartják magukat kurvának. És én sem magamat stricinek.

  Szereti ezt csinálni?

  Abszolút. Melyik férfi ne élvezné, ha egy csomó jó csaj néz fel rá, és tiszteli? Tegyük fel, leül mellénk egy nagyon gazdag pasi, és felajánl a velem dolgozó lánynak 1 millió forintot. De ha én nem akarom, hogy elmenjen vele, akkor el fogja hajtani, mert tudja, hogy annál a pénznél sokkal többet ér, ha dolgozhat nálam. Ez óriási hatalmat jelent. Amikor ügynökségem volt a tengerentúlon, a leghíresebb sztárok könyörögtek nekem, hogy adjak nekik lányt, mert tudták, hogy aki velem dolgozik, az nem fog beszélni másnap a bulvársajtónak.

  Meddig akarja folytatni ezt a tevékenységet?

  Ameddig megy, amíg rá nem unok. Nem tudom.

  Család?

  Nemrég született meg a kislányom, és van egy nagyobb fiam is, egy régebbi kapcsolatomból. A pici anyukája is munkakapcsolat volt eleinte…

  Nem zavarta, hogy a párja is rengeteg férfival…?

  Egyáltalán nem, sőt! Vele örültem, ha jól tudott dolgozni. Nekem ez a világ a normális. Tudom, hogy az átlag nem így gondolkodik. Mi viszont amikor látjuk az embereket a busz­megállóban ácsorogni álmos hajnalokon, azt mondjuk: „Nézd a sok debilt, mennek kulizni, tömni a politikusok zsebét!”

  Mit szólna, ha egyszer a lánya is ezzel foglalkozna?

  Hát nem örülnék neki…

Mielőtt elbúcsúzunk, megkérdezem még, miért teregette ki a lapjait egy újságírónak. Azt mondja, szeretné, ha az emberek, akik mind kényszerről és kizsákmányolásról beszélnek, végre megértsék: Itt szabad akaratról és üzletről van szó! A hivatalos szervek sem vesznek tudomást erről a helyzetről. Homokba dugják a fejüket, és továbbra is rendületlenül szajkózzák a szépelgő szólamaikat. Azért hogy ennek a helyzetnek a fonákságáról meggyőzzön, mindent elmond, amire kíváncsi vagyok. A végén váratlanul felajánlja, hogy menjek ki, és lakjak együtt egy hétig a lányokkal abban a bizonyos lakásban, és meglátom miről beszélt eddig. „Majd azt mondjuk, az ő rokona vagyok, és csak szállás kellene pár napra. Elég nagy a lakás…”

Dobray Sarolta, Nők Lapja, 2004. 30. szám (28-30. oldal)

 

Mit lehet erre mondani? Nem csak a nők a prostituáltak, hanem a társadalom is, amelyben élünk. Részlet az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal állásfoglalásából: „A prostituált minden esetben áldozat, aki soha nem önszántából, csakis kényszer hatására, legtöbbször erőszak elszenvedőjeként veti alá magát személyisége fogyasztási áruvá silányításának. A szexuális szolgáltatás nem más, mint az önrendelkezési jog súlyos megsértése.” Itt lenne az ideje egy új fogalmat alkotni azokra, akik nem csak testileg, hanem lelkileg is prostituálják magukat. Ráadásul önként, szabad akaratból teszik ezt. Nem kizárólag a szex, hanem az élet más területein is.

 

Egy későbbi újsághír:

500 magyar lányt foglalkoztató örömlány-hálózatot füleltek le Firenzében. A call-girl hálózatba hirdetések alapján jelentkezők sok százezer eurót is megkerestek a kéthetes turnusok alatt. Ők a prostituáltak arisztokratái. A hálózatot egy harmincas éveiben járó magyar „madám” szervezte. Egy budapesti műsorújságban rendszeresen hirdetett. A jelentkező lányoknak „könnyű testi munkát” ígért. Hostessként napi 200 euró járt a szolgáltatásaikért. A madám időnként maga is beszállt a testi szolgáltatásba. Ő esetenként 1000 eurót is elkért egy félórás pásztoróráért. A kliensek az Interneten válogathattak a magyar lányokból álló „adatbankból”. Az olasz rendőrségnek másfél évre volt szüksége a hálózat felgöngyölítéséhez.

Képes Újság, 2005/17 szám (10. oldal)

[

I. riport:

A Móricz Zsigmond körtéren állok egy májusi reggelen. Kicsit szemerkél az eső, a gyerekeket már elvittem a bölcsődébe és az óvodába, akkor érkezik az SMS a telefonomra, amit már eléggé várok. Mindössze egyetlen rendszámot tartalmaz az üzenet, azt kell majd keresnem a Keleti pályaudvar parkolójában másfél óra múlva, amikor felszállok egy prostituáltakkal teli buszra, hogy hosszú órákat utazzak összezárva egy csomó nővel, akik Németországba mennek, hogy pénzt keressenek azzal, hogy idegen férfiakkal szexelnek. Hamar megtalálom a Keletinél a járatot, egy kényelmes és tiszta Mercedes kisbusz, a személyszállítási szabályzatoknak megfelelően két sofőrrel. A kolléganőmön és rajtam kívül minden utas prostituált (vagy, ahogy a jogvédők hívják: szexmunkás), két-három hetes otthoni pihenőjükből indulnak vissza németországi munkahelyeikre.

Van egy utca a németországi Bremerhavenben, ahol gyakorlatilag mindenki magyar. Ez a város vigalmi negyede, ahol több mint száz prostituált dolgozik egy magyar madám vezetésével, magyar biztonsági őrök vigyáznak rájuk és magyar ételeket esznek a helyi étteremben. Napokat töltöttünk el velük. Négy-hat hetet maradnak majd. A húszperces üzletért, így nevezik ők a szexet, 30 eurót kapnak. Ebben az orális szex és az egy pozitúrás közösülés szerepel, minden további extrának számít, például a csók, a mell megérintése, a dominaszerep, a gumi nélküli szex és megegyezés szerint bármeddig tovább. A prostitúció üzletszerű elősegítése Magyarországon büntetendő, Németországban jogszerű. Erzsébet egy egész piros lámpás negyedet üzemeltet egy északnémet városban. Ott legális, amit csinál, a magyar hatóságok mégis elfogatóparancsot adtak ki ellene.

Nem ez az egyetlen busz ma itt a parkolóban, ami körül kizárólag fiatal nők csoportosulnak, német és svájci városok nevét hallom sorolni a többi busz sofőrjétől. Mi Szlovákián és Csehországon keresztül Drezda, Lipcse, Hannover és Bréma érintésével Hamburgig utazunk. „Rohadt megbízhatatlanok ezek a kurvák” mondja felháborodva várakozás közben az egyik lány, amikor kiderül, hogy két utasra hiába várunk. Ők lefoglalták ugyan a helyüket telefonon, de most elérhetetlenek és nem is érkeznek meg. A méltatlankodás annak szól, hogy az amúgy is 12 órásra tervezett utunkra valamivel később indulhatunk. Húzós bőrönd, frissen mosott, méretes műhaj, hegyesre épített, cirádás műköröm, az utazáshoz szükséges kényelmes sportruházat, márkás sportcipő. Így utazik nyugatra dolgozni az átlagos szexmunkás, smink nélkül, álmosan és elcsigázva. A legfiatalabb útitársam 19 éves, a legidősebb 27. „Ugye megállunk a Tescónál?” kérdezi rögtön valaki, amint felszállunk, másvalakinél pedig íziben előkerül anyuka szalámis szendvicse. Össze vagyunk zárva a kisbuszban, mégis nehezen indul a beszélgetés, mindenki csendben van, az ablaknál ülők kifelé bámulnak meredten. Így a hangulat eleinte nem sokban különbözik egy olyan buszos osztálykirándulástól, ahol az osztályfőnök valami kevéssé izgalmas kultúrprogramot talált ki.

Az első megállóban a gyakorlott sofőr el is mondja, hogy míg hazafelé mindig oldottak és jókedvűek a nők, a munkába utazva hallgatagok és feszültebbek. „Hazafelé vidámabbak a lányok. Szerintem boldogabbak, hogy mehetnek haza. Nyilván nem véletlenül, gondolom, nem mindenkinek az a célja, hogy ezt csinálja élete végéig” tette hozzá. Az egyik lány elmeséli, hogy még hányt is reggel indulás előtt. Ez a járat egy teljesen legálisan, a telekocsizás rendszerére épülő buszjárat, aminek rajtunk kívül minden utasa prostituált. Számlát kapok a 21 ezer forintos viteldíjról, ez az útiköltség sokkal olcsóbb, mint a repülő vagy a vonat, így a buszozás kényelmetlenségével együtt a szexmunkásoknak alkalmasabb minden egyéb közlekedési formánál. Abszurd módon olyan ez, mint egy iskolabusz a prostituáltaknak, mindenkit házhoz visznek, csak a ház ugye esetükben egy olyan csicsás épület, ami a vigalmi negyedben áll.

Pár órával később már jóval lazább a hangulat, arról beszélgetünk, hogy ki mióta és miért csinálja. „Három éve járok ki, előtte Magyarban és Svájcban is dolgoztam. Nagyon-nagyon szégyellős voltam az elején. Ugye nem néznéd ki belőlem? Amikor elmentem először egy csávóval, és ő azt mondta, hogy vegyem le a melltartót, na én mondtam, hogy tuti nem veszem le. Ehhez képest most már egyáltalán nem vagyok szégyellős. Bejön a csávó, odaadja a harminc eurót, és már nincs rajtam semmi. Nagyon gyors vagyok, hiper-szuper gyors. Idősebb vendégeim vannak, beszélgetek velük, elmondják az életüket, én még olyanokat is megkérdezek, hogy minek jár hozzám, ha ott a felesége” meséli Zsaklin, akit már korábbról ismerek, amikor egy északnémet város vigalmi negyedében riportoztam. „Na és mit mond?” kérdezem én. „Azért jönnek, mert egy csomó feleség nem szop” hangzik a magától értetődő válasz.

Megállunk még magyar oldalon a Tescónál, csipszeket, csokikat, joghurtokat halmozunk a kosarakba, pisilünk, és hosszan válogatunk a bevásárlóközpont előterében lévő standoknál. Az egyik útitársam valószerűtlenül drágán, tizenhétezerért megvesz egy műbőr szolid kézitáskát. „Legalább erre az útra is megvan az élmény” nézegeti a táskát. Pár éve maradt ki egy jó nevű vidéki középiskolából, és a családja úgy tudja, azért utazik el négy-hat hetekre otthonról, mert olyankor Budapesten konyhalányként dolgozik egy nagy hotelben.

A Szexmunkások Érdekvédelmi Szövetsége az egyetlen olyan magyar szervezet, aki a prostitúcióból élők jogaira vigyáz. Egy korábbi beszélgetésen a vezetőjüktől, Földi Ágnestől megtudom, hogy az EU-csatlakozás óta folyamatos volt a külföldre irányuló szexmunka, de tapasztalataik szerint az utóbbi négy évben lendült fel igazán ez a trend. 2012 tavaszán ugyanis életbe lépett az új szabálysértési törvény, ami a hazai szexmunkások életében számos változást hozott a korábbi gyakorlathoz képest. Ekkortól a rendőr már a helyszínen pénzbírságra kötelezheti a prostituáltat, ha ő nem a kijelölt területen strichel (korábban ezt csak a bíróság tehette meg). „A helyszíni bírság esetei­ben megszűnt a bíróságok kontrollja, a védőügyvéd jelenléte, a bizonyítékok becsatolása, a tanúk, a tanúszakértők meghallgatásának vagy a fellebbezésnek a lehetősége, és ezzel a szabálysértési eljárás egyszerű csekkosztásra silányult” fogalmaznak egy tájékoztatóban. A kiszabott helyszíni bírságok összege egészen változatos, 10-20 ezer forinttól 300 ezerig terjedhet, a rendőrre van bízva.

Ezért indulnak sokan a határokon túlra olyan országokba, mint Hollandia, Svájc vagy Németország, ahol liberális a prostitúció szabályozása, és ellenőrzött keretek között legálisan dolgozhatnak. Sőt, olyanok is akadnak a szexből élő nők közül, akik külföldön várják ki a szabálysértési bírságok kétéves elévülési idejét. És habár a sofőrök azt mondják, nem emiatt utaztatnak ezen az útvonalon, a kisbuszos iparág nagyon is a szexmunkásokra épül. „Kérdezni nem szoktuk a nőket, hogy mivel foglalkoznak, de látjuk, hogy a piros lámpás negyedekbe kérik a fuvart. Egyszer a rendőrség is megkeresett, mert volt egy ember, aki lányokat futtatott és velünk utaztatott. Kihallgattak, azt akarták tudni, küldetett-e a férfi pénzt haza a lányoktól magának” mondja a buszos cég tulajdonosa.

Az útitársaim mind azt mondják, saját maguknak dolgoznak, csak azért járnak ki külföldre, mert sokkal jobb a pénz, mint az itthoni prostitúcióban, és könnyű pénz ez, amihez könnyen hozzá is lehet szokni. De aztán abban a piros lámpás negyedben, ahol a közös buszút után hosszú napokat töltök el, kiderül, hogy a magyar nők nagy része egy férfival dolgozik együtt, a keresetét vele osztja meg. Különféle okból teszik ezt: vagy mert szerelmesek, vagy mert közös gyerekük van, vagy mert a férfi segített neki külföldre jutni dolgozni.

Valahol Csehországban járunk, már olyan dolgokra is rá merek kérdezni, ami mindig is érdekelt, például hogy a menzeszhez mit szólnak a vendégek. „Hát mit? A vendég nem is tud róla, hogy megvan nekem. Egészségügyi szivacs van fent. Szív alakú, jó mélyen fel kell dugni, felszív az mindent. De vigyázni kell vele, volt egy barátnőmnél egy csávó, akinek nagyon nagy volt a fasza, és fent maradt neki a szivacs. Nem tudta, mit csináljon, pedig jó hosszú műkörme volt. Mondtam neki, nehogy valami baja legyen, hogy tegye szét a lábát, aztán segítettem neki.” A másik nő azt állítja, hogy a szivacsra nem áldoz, hanem nedves popsitörlőt hajtogat össze, és rak a hüvelyébe. Ezen ki is akadnak a többiek, undorítónak és fertőzésveszélyesnek gondolják, a lány be is vallja, hogy egyszer már hüvelygyulladást kapott.

A határoknál megállunk, matricát vesz a sofőr, a kisbusz mellett ácsorgunk, a közelünkben lévő autókból a férfiak leplezetlenül bámulnak minket. Nem jó érzés. A veszélyekről kérdezem a nőket, és kiderül, hogy kidolgozott kódrendszerük van arra, hogy a szomszédos szobában dolgozó kolléganő meghallja, ha valami baj van. Sosem zárják kulcsra az ajtót és sosem bömböltetik a zenét, hogy lehessen hallani az esetleges dulakodást. Ha veszélyben érzik magukat, leejtenek valamit, és azonnal ott terem valaki. Legalábbis ezt remélik. Más dolgoktól félnek, mint amit én előzetesen gondoltam, például a négy-hat hét alatt egyikük sem szán időt a kikapcsolódásra, napi 10-12 órákat dolgoznak. „Minek menjünk diszkóba, még belekevernek valamit az italba, aztán elrabolnak” mondja az egyikük, és nem tudom eldönteni, hogy viccel vagy komolyan gondolja, hogy ettől fél, attól meg nem, hogy bezárkózik egy idegen férfival szexelni. Folytatódik az út, mindenki pihenni próbál, egyre több csipszes zacskó üres már.

 

II. riport:

A bremerhaveni piros lámpás negyedben késő délután a gyanútlan bámészkodó simán azt képzelheti, hogy Magyarországon jár. Érkezésünkkor éppen két magyar kisfiú focizik az úttest szélén, gyakorlatilag minden járókelő magyarul beszél, az egyetlen pizzéria magyar fogásokat kínál a magyar nyelvű étlapon. Magyarok a prostituáltak, akik valójában egyáltalán nem szeretnek idegenekkel szexelni. Magyar a takarítónő, a szakácsnő a pizzériában és a főként magyar prostituáltak testi épségére vigyázó biztonsági őrök is. A zárt ügyfélparkolóban mert ilyen is van ebben a vigalmi negyedben , több magyar rendszámú autó áll, egy magyar nő szervezi a prostituáltak munkáját, és egy magyar magánbuszvállalat Budapestről rendszeresen térül-fordul a német város egyetlen legálisan működő, méretes piros lámpás negyedében dolgozókkal.

Például a 27 éves Szonjával is, akinek otthon négy kiskorú gyereke van, akiket nem ő, hanem állami gondoskodás keretében nevelőszülők nevelnek. Az el­sőt tinédzserként szülte, és már 16 éves korában elvet­ték tőle. Azt mondja azért, mert nyolcan laktak egy kis házban, és túl szegények vol­tak. „Ahol mi élünk, ott csak közmunka van, azt is csak egy hónapra adják, de abból nem lehet megélni. Ott van a hat testvérem, a gyerekek, a villany, a beteg anyám. A mellé volt olyan alkalom, hogy el kellett menni lopni, hogy meg tudjunk élni. Amikor a második kislány megszületett, annyira nem volt pénzünk, hogy pelenkára se tellett, ruhából kellett csinálnom neki. Úgy gondoltam, belevágok ebbe az egészbe, mert nem bírtam elnézni, hogy a gyereknek nincs semmi, a családomnak sincs. Így kezdtem el ezt a munkát, sajnos. Még Magyarországon. Ott utcán kellett dolgozni, kijelölt zónák vannak, és a kocsiban kell megoldani, nem lehet közben mosakodni sem. És napi szinten elmentem legalább öt-hat em­berrel. A végén már ott tar­tottunk, hogy egy zsák krump­liért, kis zsírért vagy lisztért kellett emberekkel elmenni” meséli.

Szonja és az összes többi itteni szexmunkás azt mond­ja, magyarországi prostituált körökben köztudottak a kül­földi munkalehetőségek, neki is többet ajánlottak, ahová a nagyobb pénzért érdemes men­ni. Megjárta Hollandiát, Sváj­cot, más német városokat. Többször került összetűzésbe a rendőrséggel, most is épp kihallgatásra várják Magyarországon, és Stuttgartban börtönbe is került. Azt mondja azért, mert nem legális helyszínen strichelt, és nem volt pénze kifizetni a bírságot. „3600 euró büntetésem jött össze, ami eredetileg 500 volt, de kamatozódott fél éven át. Én meg azt hittem, majd eltörlődik, de nem. Ugyanúgy benne volt a kompjúterben.” Ezután újra magyarországi utcákra került, miután rokonai kiváltották a börtönből, majd Bremerhavenbe, a legális vigalmi negyedbe hozták tavaly márciusban, ahol napi 12 órában áll bugyiban és melltartóban egy megvilágított ablakban, ami nyitható ajtóként is funkcionál.

Szonja mellett körülbelül nyolcvan magyar nő dolgozik a bremerhaveni türelmi zónában. Harry Götze, a helyi rendőrkapi­tány három éve a Taz német na­pilapnak 170-200 főre becsül­te a városban dolgozó szex­mun­kások számát, és azt mondta, legtöbben közülük magyarok. Idén március ele­jén a helyi rendőrségtől az Indexnek nyilatkozó sajtóre­ferens, Frank Schmidt azt mondta, a legális türelmi zó­nában, vagyis a Lessing­stras­sén „jelenleg körülbelül 125 prostituált dolgozik, akiknek majdnem kétharmada Magyar­országról származik.” Az ut­cában körülbelül tizen­öt nagy bérház van, mind­egyiknek az aljában hat-nyolc kirakat, amik­ben a majdnem-pucér nők vonaglanak, és a biznisz vi­rágzik: nem tudunk olyan idő­pontban vagy időjárási viszontagság közepén érkezni az utcába, amikor minden ablak üresen tátongana.

„Mindig van olyan lány, aki dolgozik, de igazán hétvégén este tíz-tizenegykor indul be az utca, és reggel hétig tart. Valaki jön szórakozás előtt, valaki utána. Reggel 6 és 8 óra között van a munka előtti forgalom. Ezek azok a vendégek, akik nem tudnak eljönni otthonról, ezért a munkára hivatkozva hamarabb elindulnak. Hétköznap ebédidőben is van a forgalomban egy fellángolás” mondja Schmitz Erzsébet, az a magyar nő, aki az utcában a munkát szervezi, és akinek itteni tevékenysége minden bizonnyal kimeríti a magyar Büntetőtörvénykönyv kerítés tényállását, ami akár tíz év szabadságvesztést is vonhat maga után. A magyar Nemzeti Nyomozó Iroda nyomozást folytat ellene, ügyéről ebben a cikkben írtunk részletesen. Az ügye egy komplikált nemzetközi büntetőjogi eset, mert a munkaköre, amit legálisan, alkalmazottként végez, Magyarországon bünte­tendő. Németországban viszont ahol állítása szerint kizárólag végzi azt nem. Habár ismeretei szerint az európai elfogatóparancs tavaly december 23. óta érvényben van ellene, a német hatóságok (egyelőre) nem adják ki Magyarországnak.

Az utcában a kirakatok mögötti hat-nyolc négyzetméteres kabinok közül körülbelül tízet láttunk belülről, ezek tiszták és rendesek, egy széles heverő, zuhanyzó, mosdó, egy bárszék, néhány jól fejlett plüssállat és giccses kép a berendezés. Érvényes bérleti szerződéssel naponta 60 eurót fizetnek a nők a munkahelyként szolgáló kabinért, és további 20-30 eurót a lakásért, ez összesen naponta 24-28 ezer, tehát havi 720-840 ezer forintos kiadást jelent.

Ebben a rezsi is benne van. Veronica Munk, a szexmunkások jogaival foglalkozó érdekvédelmi hálózat, a TAMPEP hamburgi szakembere szerint ez a bérleti összeg teljesen általánosnak tekinthető a németországi bordélyokban. A szexmunkások sze­rint itt nincs rejtett költség, míg más vigalmi vál­lalkozásokban igen. Zsaklin például zürichi mun­kahelyét azért hagyta ott, mert az összes bevéte­lének 40 százalékát a tulajnak kellett adnia. Egy klienssel töltött húsz perc 30 eurót (kb. 9200 forintot), fél óra 50 eurót (kb. 15 ezer forintot), egy óra 100 eurót (kb. 30 ezer forintot) hoz a konyhára. A hétvégi csúcsidőszakban egymásnak adják a ki­lincset a kliensek. Egész sportcsapatot látunk érkezni az egyesület kisbuszával, kerekesszékben fek­vő mozgássérültet gurítanak egy másik kabinba, sőt találkozunk egy helyi politikussal is, aki tíz évvel ezelőtti válása óta heti-kétheti rendszerességgel jár az utcába szexelni. Alexander Nieder­meier, a szél­sőségesen liberális, és transzparenciát hirdető po­litikai párt, a helyi Kalózpárt képviselője. „Szé­gyellem ugyan, hogy ide járok. Be kell valljam, de politikusként őszintének kell lennem, ezért beszélek róla. Amikor választok a nők közül, azt figyelem, milyen az arcuk. Ha boldogtalannak tűn­nek, nem megyek be hozzájuk, mert akkor tiszta nekem, hogy nem szeretik ezt csinálni. És akkor nem is kell. Szerintem azért csinálják, mert nincs más munkalehetőség számukra” mondja Niedermeier. Pártja információs irodát szeretne nyitni a környéken, hogy segítse a prostituáltakat. Egyéb helyi lehetőségeket és más munkákat szeretnének találni nekik.

A 20 perces, 30 eurós alapszolgáltatásban az óvszeres orális szex és az óvszeres dugás szerepel, az ezen felüli extrákról egyénileg állapodik meg a szexmunkás és kliense. Extrának számít az anális szex, a fétisjátékok, a szado-mazo szex, a domina szerepjáték, a gumi nélküli szex, de egészen különleges esetek is vannak. Diamond, az egyik magyar szexmunkás erről így mesélt:

„Van, hogy bele kell köpködni a szájába, hoz egy hatalmas vibrátort és azzal meg kell dugni, és ezért hagy itt nagyon sok pénzt. Meg van úgy, hogy a használt óvszert a szemetesből ki kell venni és az egészet bele kell csorgatni a szájába. És lehet, hogy akkor nem 40-50-et, hanem 400 eurót fog adni. Meg legalább nem kell vele lenni. Inkább én hadd csináljak vele bármit, mint ő csináljon velem bármit” - fogalmaz. Ez a hozzáállás teljesen általános a bremerhaveni prostituáltak körében, nem volt olyan interjúalanyunk, aki ne emelte volna ki, hogy mennyire gyűlöli és megalázónak érzi, amit csinál. Szerepet játszanak, hogy a kliens azt higgye, élvezik a munkát. Így beszéltek erről:

„A pénzen kívül mit lehetne szeretni ebben? Az hogy idegen férfiak nyúlnak hozzám? Vagy, hogy hajnali 5-6-ig kell dolgozni?”.

„Van egy szerep, amit kitaláltam magamnak, és azt játszom akkor is, ha rossz kedvem van, vagy nincs kedvem semmihez.”

„Néha olyan büdösek, hogy másfél órát kell szellőztetni, meg elmegy egy egész flakon illatosító.”

„A szüleim nem is tudják, hogy kijárok, és nem is szeretem. De a pénzem az megvan belőle”.

„A vendéget úgy kezelem, mint egy tárgyat. Hogy megkapja, amiért fizet, és minél hamarabb megkapja, amiért fizet. Hét éve dolgozom, ha átlagot számolok, akkor volt napi 12 vendégem. Soha senki nem mozgatott meg bennem semmit.”

Ha csak az alapszolgáltatásokat (óvszeres orális szex és dugás) számítjuk, akkor nagyjából 2-3 kliensből megvan a szexmunkás napi leadója, vagyis az ingatlan bérleti díja. Ez elvileg akár remek fizetésnek is hangozhatna, de ahogy erre később még kitérünk, a maradék nem (feltétlenül) lesz mind a prostituálté.

Az utcában álló bérházak közül kilenc a Feda Ug. nevű cégé, aminek két holland férfi, Jan Engel és Jeroen Pols a tulajdonosa. Alkalmazottjuk Schmitz Erzsébet, a vigalmi negyed menedzsere, madámja. (A többi épület német tulajdonosoké.) Német cégadatok szerint a Feda lakások és kereskedelmi egységek kiadásával foglalkozik. A cégadatokban ez nem szerepel, de ebben az ingatlanbiz­niszben történetesen minden bérlő prostituált.

2002 januárjától hatályos a német prostitúciós törvény, innentől kezdve a német szövetségi jogi környezet elfogadja, és szabályozott keretek között engedélyezi a szexmunkát. A törvény rendezte a prostituáltak jogi és társadalombiztosítási státuszát is, innentől ők jogosultak a nyugdíjra, egészségügyi biztosításokra vagy a munkanélküli segélyekre is. A törvény azt támogatja, hogy a prostituáltak szabad akaratukból, önállóan döntsenek a szexuális szolgáltatásokat nyújtó teljesítményükről, ezért továbbra is tilos a prostituáltak kihasználása (ergo: tiltott a stricik működése). A prostitúciós törvény nem határoz meg általános standardokat vagy irányelveket, éppen ezért eléggé eltérően értelmezik és alkalmazzák a 16 német szövetségi állam hivatalos szervei. Van, ahol tiltják az utcai prostitúciót, valahol pedig a település bizonyos részein teljesen illegális a szexmunka. Van, ahol fizetnek adót a prostituáltak (havi 10-15 eurót), máshol, például Bremerhavenben nem. A törvény lehetővé teszi az EU-országokból érkező prostituáltaknak is a munkát, azzal a kitétellel, hogy a bevándorló prostituáltak, így a magyarok is csak akkor dolgozhatnak legálisan, ha rendelkeznek személyazonosító dokumentumokkal.

„A német jog meglehetősen liberálisan kezeli ezt a kérdést, az egyetlen kikötés, hogy ez a tevékenység a kijelölt területeken folyjon” fogalmaz Jeroen Pols. A Hollandiában ingatlanjoggal foglalkozó ügyvédként tevékenykedő Pols azt mondja, nem azért jött társával 2008-ban Bremerhaven­be, hogy prostitúcióval foglalkozzon, mint mondja, tulajdonképpen ez véletlenül alakult így. „Akkoriban Hollandiában nagyon nehéz volt olyan újbóli befektetésre alkalmas épületeket találni, amelyek aztán elfogadható profitot termelnek, ezért Németországban kezdtünk nézelődni. Valaki Bre­merhavent ajánlotta, ezért eljöttünk megnézni, és eléggé meglepődtünk, mert nem tudtuk, hogy olyan épületről van szó, amiben prostitúció folyik. Se tapasztalatunk, se szándékunk nem volt arra vonatkozóan, hogy prostitúcióval foglalkozzunk, de végül mégis megvettük az épületet, és így ennek a kuplerájnak tulajdonosai lettünk.”

A cég a szexmunkásokkal egy olyan ingatlanszerződést köt, amiben a nyújtott szexuális szolgáltatásokra, a munkarendre vonatkozóan semmilyen információ nem szerepel. A 2002-től hatályos német prostitúciós törvény szerint nem is szerepelhet, a szexmunkás nem kényszeríthető a munkára, akkor és annyi dolgozik, amennyit akar. „Azt csinálnak, amit akarnak, ha akarnak, bridzs-esteket is tarthatnak” - mondja Jan Engels, a cég egyik tulajdonosa. „A szerződést bármelyik fél felmondhatja legkésőbb a következő szombatot követő hét első munkanapjával. Ez nem zárja ki a rendkívüli azonnali hatályú felmondás jogát” fogalmaz a szerződés. A nőt tehát kedve ellenére nem tarthatják ott, viszont a dokumentum az azonnali hatályú felmondás lehetséges okait nem részletezi, így pedig eléggé önkényesnek tűnik. Ez egy fontos kivétel a hagyományos bérleti szerződésekhez képest. Tehát a függő viszony a szerződés szövege alapján erőteljes: a bérletet bármikor gyakorlatilag bármilyen indokkal felmondhatja a bérbeadó, és akkor a dolgozó nő utcára kerül. Ezen kívül az is megkülönbözteti a szokványos bérbeadó-bérlő viszonytól, hogy itt a bérleti díjat termetes biztonsági őrök kíséretében szedik be napi vagy heti rendszerességgel.

De ugyanezek a biztonsági őrök azok, akik meg is védik a lányokat, és ez nem sok bordélyban jellemző alap-szolgáltatás. A prostituált beszélgetőpartnereink mindegyike hálásan beszél az őrök hathatós védelmének jelentőségéről. „Orosz volt, részeg volt, beengedtem, elkezdett fojtogatni” mondja szenvtelenül Amanda. Pillanatokon, és azon múlt az élete, hogy a magyar biztonsági őrök meghallották a dulakodást és leszedték róla az oroszt. Veszélyes munka ez, és nem csak a kliensek, a stricik miatt is. Habár a 2002 óta hatályos német prostitúciós törvény azt támogatja, hogy a prostituáltak szabad akaratukból, önállóan döntsenek a szexuális szolgáltatásokat nyújtó tevékenységükről, és tilos a prostituáltak kihasználása, kényszerítése. Mégis, kevés kivétellel az itteni magyar nők férfiakkal együtt érkeznek, akit a barátjuknak, férjüknek, vagy olyan rokonuknak neveznek, aki vigyáz rájuk. Ez a viszony olykor szerelmi viszonyt, olykor pénzügyi függést jelent, illetve kényszerítést is jelenthet, gyakran szerelmi viszonynak induló, aztán kihasználásba torkolló kapcsolatokról is szó lehet, mondja Piroska, aki korábban prostituált volt hét évig, de már nem áll az ablakban, mert az egyik biztonsági őrrel összejött. Gyereket vállalták és Piroska kiszállt a szexiparból. Előző élettársa vette rá arra, hogy kurválkodjon. „Érettségi előtti évben ismertem meg, ő mondta, hogy próbáljam meg. Aztán meg kezelte a pénzem. Minden reggel, amikor hazamentem, kivette a pénzt a táskámból.”

Egy másik szexmunkás szerint a strici és a kurva viszonya mindig hasonló forgatókönyv szerint alakul. „Vannak olyan párosok, akik felesbe vannak a pénzzel, de gyakoribb, hogy a lány rossz sorból való, megismerkedik a férfival, szerelmes lesz, és először minden habos-babos. Sokszor direkt csinál a csajnak egy gyereket, hogy aztán azzal is zsarolhassa. Aztán pár hónap múlva egyre gyakrabban felmerül, hogy mennyire nincs pénz. És akkor mondja a pasi, hogy csak egy kicsit, csak amíg megszedjük magunkat, talpra állunk, megpróbálunk egy normálisabb életet kialakítani, aztán leállsz. És ez mind kamu. Mert ha a lány belekezd, onnan nincs megállás. A lánynak úgysem lesz belőle több, mint amit megeszik vagy felvesz.”

A hatóságoknak nincs egyszerű helyzete, mert a nők gyakran a szerelem vagy függő viszony miatt akkor sem tesznek rendőrségi bejelentést, ha prostitúcióra kényszeríti vagy súlyosan bántalmazza őket a partnerük. Több olyan történetet meséltek a szexmunkások, hogy a nő feljelentette ugyan kényszerítőjét, de pár nap múlva visszavonta állításait. Erről a nehéz helyzetről a helyi rendőrkapitány is beszélt egy korábbi interjúban: „Sajnos nagyon nehéz megbízható tanúvallomásokat felvenni. Sokan az érintettek közül nem tudnak olvasni, sem írni németül, és mindezek felett rettegnek a bosszútól. Ráadásul a gyerekeik az anyaországukban élnek, ahonnan nem azt a tapasztalatot hozzák, hogy érdemes bízni a hatóságokban” fogalmazott Harry Götze.

A TAMPEP szexmunkás hálózat jelentése is kiemeli, hogy a Németországba külföldről – tehát például Magyarországról érkező prostituáltak helyzete nehezebb, mint a németeké, mert sokkal nagyon nyomás van rajtuk amiatt, hogy otthon maradt családjukat kell támogatniuk, és még az otthoninál magasabb német költségeket is ki kell termelniük. Ráadásul bár a német törvény egyértelműen a strici nélküli önálló szexmunkát ismeri el legálisnak , addig a gyakorlatban a jelentés szerint nagyon gyakori, hogy a prostituált erős függésben van valakitől. A dokumentum szerint a bevándorló prostituáltak nyolcvan százaléka valakivel megosztja a jövedelmét, ők átlagosan mindössze a keresetük harminc százalékát tarthatják meg maguknak.

Mindenesetre, jelenleg a bremerhaveni piros lámpás negyed békés. Frank Schmidt, a helyi rendőrség sajtóreferense az Indexnek azt mondta: „A Lessingstrasse a bremerhaveni helyi rendőrség kiemelt fontosságú területe, amit ennek megfelelően gyakran ellenőriznek. Az ellenőrzések célja a prostituáltak helyzetének vizsgálata és a bűncselekmények megakadályozása. Annak ellenére, hogy néhány bűncselekmény napvilágra került egyebek mellett emberkereskedelem és kényszerprostitúció terén , mégis meg kell állapítanunk, hogy jelenleg a Lessingstrasse nem tartozik a bűnügyi szempontból hangsúlyos területek közé” fogalmazott.

Arra a helyi rendőrség nem válaszolt, hogy az említett korábbi emberkereskedelmi és kényszerprostitúciós esetekben magyar áldozatokról volt-e szó, de a helyi újságok archívumában nem találtunk magyar vonatkozású esetet. Megkérdeztük a hazai, külföldről érkező emberkereskedelem-áldozatokat bújtató védett házak fenntartóit is, és statisztikáik szerint az elmúlt öt évben nem érkezett Bremerhavenből áldozat. „Ettől még elképzelhető, hogy családsegítő, áldozatsegítő szolgáltatók belefutottak valakibe, de azt rendkívül nehéz volna felgöngyölíteni” fogalmazott Toszeczky Renáta, a Baptista Szeretetszolgálat egyik védett házának vezetője. A helyi rendőrség tehát nem tartja különösebben bűnügyileg fertőzöttnek a vigalmi negyedet, a magyar rendőrség viszont nyomoz, bár a helyszínen Schmitz Erzsébet szerint eddig még nem jártak hazai nyomozók. A magyar rendőrség azon kívül, hogy a nyomozást tényét megerősítette, nem árult el részleteket arról, hogy pontosan milyen ügyben vizsgálódnak Schmitz ellen. A brémai ügyészi hivatalt is megkerestük, Mathias Glasbrenner ügyész annyit válaszolt, hogy mivel Schmitz Erzsébet nem közszereplő, nem nyilatkozik róla.

„Január óta informálom a helyi rendőrséget, mert nekem ez a hivatalos, bejelentett munkám. És úgy tudom, hogy az Európai Unióban mindenkinek joga van a szabad munkavállalásra. De nekem nincs. És a szabadsághoz is mindenkinek joga van, nekem mégis korlátozva van a szabadságom” mondja a nő, és ezzel arra utal, hogy a helyi rendőrség kérésére nem hagyhatja el Bremerhavent. Azt mondja, itt szóban közölték vele a rendőrök, hogy amíg nem tisztázódik az ügye, nem fogják letartóztatni. A nő sérelmezi, hogy a magyar rendőrség nem vette fel az európai jogsegély-szolgálattal a kapcsolatot. Ez a jogi intézmény nemzetközi szerződések alapján biztosítja két európai ország közötti nyomozások hatékonyságát, például a tanúk utaztatása nélkül végezhető általa a kihallgatás.

A mérlegképes könyvelő végzettségű nő a hónapok óta tartó nyomozás és a december óta érvényes elfogatóparancs ellenére folyamatosan végzi a munkáját, amiről állítja, hogy Magyarország területére semmilyen módon nem terjed ki. „Németországban kezelem az érdeklődőktől érkező hívásokat, intézem a lányok szerződéseit, segítek nekik mindenben, ha esetleg nem beszélnek németül, szedem a bérleti díjakat, szervezem a takarítást. Ez Németországban ez egy teljesen hivatalos munka, és Németországban nekem a német törvényeket kell tartanom. Az is furcsa, hogy ellenem igen, de a két holland főnököm ellen nem folyik nyomozás. Senkinek nem kívánom ezt az egészet, amit átélek” mondja. A nő nagyon közvetlen a szexmunkásokkal, nem egy szimpla főbérlő státusz az övé.

Annak a három lakásnak és körülbelül tíz kabinnak az állapota, amiben jártunk, kifejezetten jó volt, a szexmunkások kulturált környezetben dolgoznak. A cég 2010-ben kezdte felújítani az épületeket, amiknek az emeletein lakások vannak, itt élnek az utcában dolgozó szexmunkások, meglepően sokan gyerekkel, illetve férjekkel, élettársakkal. Götze rendőrkapitány szerint nincs még egy olyan német város, ahol méretéhez képest ekkora piros lámpás negyed működjön. Éppen ezért a helyi rendőrségnek külön piros lámpás negyed alosztálya van, ennek a munkatársai folyamatosan az utcai ügyeivel foglalkoznak. Amíg ott voltunk, naponta három-négy alkalommal láttunk rendőrautót. Szexmunkás interjúalanyaink a cég saját biztonsági embereinek vigyázó szemei mellett örömmel veszik a hatóságét is.

A 110 ezer fős Bremerhaven a szegényebb német városok közé tartozó észak-német kikötőváros, a helyiek szerint a prostituáltak legalább 150 éve dolgoznak ebben az utcában, ami kényelmes sétatávolságra van a kikötőtől. Az óceánjárók nagy létszámú személyzete és a hidegháborúban ide telepített hatalmas amerikai katonai bázis több tízezres legénysége a rossz gazdasági helyzet ellenére is elegendő klientúrát szolgáltatott a vigalmi negyednek. Pár éve az amerikai bázist felszámolták, ami a prostitúció aranykorának végét is jelentette, de a tulajdonosok most sem panaszkodnak.

Munk Veronika Index, 2016.07.28.

[

Szalai Vivien „Hamis gyönyör” című könyve egy magyar luxusprostituált visszaemlékezései alapján született. A kötetből megtudhatjuk mi történt vele Dubajban mint ahogy az is kiderül, hogy számos hazai celeb is megjárta ezt a poklot. A fiatal, tapasztalatlan lányok azt hiszik, Dubaj az álmok, a korlátlan lehetőségek és a mesés gazdagság földje. Évente több ezer ismert és ismeretlen fiatal nő vág neki titokban a nagy útnak, hogy szégyenérzetét, erkölcsi tartását feladva könnyen nagyon sok pénzt keressen. Diplomás, rendezett körülmények között élő lányok ülnek fel a gépre hónapról hónapra, hogy a kint töltött egy vagy két hét alatt megkeressék egy autó vagy a szerencsésebbek, bátrabbak akár egy lakás indulórészletét. Nem tartják magukat prostituáltaknak, az útról pedig senkinek sem beszélnek. Otthon szerető család és vőlegény vagy komoly kapcsolat várja őket, és mit sem tudnak a lányok pénzkeresési kalandjairól. A környezetük szemében rendes, okos, erkölcsös lányok ők, senki sem gondolná, hogy arab férfiaknak engednék meg, hogy kiéljék erőszakos vágyaikat a testükön. És persze ott vannak a híres és hírhedt magyar szépségek, modellek, műsorvezetők, énekesnők, szépségkirálynő jelöltek, akik hevesen tagadják ugyan, hogy valaha is vízumot váltottak volna az arab világba, de attól még időről időre igenis felülnek a repülőgépre, és egymás kezét cinkostársként szorongatva szerencsét próbálnak.

Az első nap eseménytelenül telik, hagyják, hogy elhidd, tényleg mesevilágba érkeztél, és nem is olyan rossz az egész, mint ahogy innen-onnan hallottad. Aztán rájössz, a valóság sokkal rosszabb. Az első igazán komoly meglepetés akkor ért, amikor a második napon reggel fel akartam öltözni. Tudomásul kellett vennem, hogy a palotában a gyönyörű ruhák, amiket kaptunk, tényleg nem érnek semmit, az egész itt töltött idő alatt meztelenül kell lennünk. A szolgák korán felkeltettek minket, és mint az állatokat a karámból, kitereltek a palota elkerekített, minden felől zárt, hatalmas kertjébe. Ott álltunk anyaszült meztelenül egy csapat felöltözött arab férfi előtt, akik, akár a vásáron a lovakat, végigmértek bennünket. Több sejk és magas beosztású férfi éppen golfozni készült. Miután alaposan megbámultak minket, elfordultak, és mintha mi sem történt volna, játszani kezdtek. Nyilván hozzászoktak már a látványhoz, nem ajzotta fel őket a meztelen nők csoportja. Ki tudja, meddig álltunk ott, meztelenül és szótlanul, amikor az egyik közepes beosztású arab, aki azzal volt megbízva, hogy terelgessen minket a palotában, megszólalt angolul: irány labdát szedegetni!

Nem mondhattunk nemet. Ahányan csak voltunk, megindultunk, és pucéran, testünk minden porcikáját óhatatlanul felfedve elkezdtünk hajlongani és szedegetni a labdákat, miközben az arab férfiak hangosan nevettek rajtunk, és szándékosan úgy ütötték el a golflabdát, hogy eltaláljanak minket a mellünkön vagy a fenekünkön. A lányokkal nem néztünk egymásra, és nem szólaltunk meg. Némán magunkba fojtva gyűlöltük azokat a férfiakat, akik ilyen durván megaláztak bennünket. Akkor ott mindannyian megszűntünk nőnek lenni. Kiszolgáltatott állatok voltunk, akiknek megtörték az akaratát. Elkezdtünk félni, hogy mi vár ránk.

A szobatársam már pontosan tudta, harmadjára volt a palotában. Elmondta, hogy a sejk másnap kiválaszt néhány lányt, akik megtetszenek neki, de ezek a lányok nemcsak az ő ágyasai lesznek, hanem az összes rangban alatta lévővel is le kell feküdniük. Ezért természetesen nagy összeget kapnak, de keményen meg kell dolgozniuk érte; van úgy, hogy az egy hét leforgása alatt negyven-ötven arab leli kedvét bennük. Jobban járnak azok, akiket a sejk nem választ ki, mert azokhoz senki sem nyúlhat, de ők is ugyanúgy megkapják a pénzüket, még ha kevesebbet is valamivel. Felvetettem, azért jöttünk ide, hogy sokat keressünk, és annyira borzalmas csak nem lehet azoknak, akiket kiválasztanak.

A szobatársnőm azt válaszolta: inkább ne akarjak megbizonyosodni efelől. Ő már többször hallotta a megkínzott és kizsákmányolt lányok zokogását, és tudott egy külföldi modellről is, aki nem élte túl az arabok kegyetlenségét. Azt tanácsolta, ne fessem ki magam, és legyek észrevétlen, hogy még véletlenül se találjon a sejk kedvére valónak. A palotában élő arabok szívós és nagyon erőszakos szeretők. Az ellenkezés felhevíti őket, a nemi erőszak eljátszása vagy nem is annyira játszása pedig földöntúli élvezetet jelent számukra. Különleges helyeken szeretnek gyönyört szerezni a női testben, és ezzel szinte elviselhetetlen fájdalmat okoznak. Ráadásul megszámlálhatatlan prostituálttal létesítenek szexuális kapcsolatot védekezés nélkül, így nagy a fertőzések veszélye is.

Másnap este volt a kiválasztás. Mindannyiunkat betereltek egy hatalmas csarnokba, ahol ételt és italt szolgáltak fel. Meztelenül ettünk, beszélgettünk, miközben a sejk és barátai bámultak minket. Az egyik lány súgott valamit, percekig mosolyogtam magam elé, mire rádöbbentem, óriási hibát követtem el. Kiválasztottak. Még aznap este jelenésem volt a sejk hálószobájában. Megmosták a hajamat, kifestették az arcomat, hogy minél gyönyörűbben mutassak. Ám mikor belenéztem a tükörbe, nem láttam mást, csak egy rettegő nőt. Nem tudtam, mi vár rám, csak túl akartam lenni az egészen. Csúnya, vékony, nagy orrú ember volt a sejk. Mosolyogva fogadott, amikor beléptem a szobájába. Nem volt udvarlás, beszélgetés vagy ital, rögtön a lényegre tért. Vadul megcsókolt, majd lenyomta a fejemet, hogy tegyem a dolgom. Négyszer élvezett el, négy egészen különböző módon, és minden testnyílásomat használta. Fájt, de ki lehetett bírni. A pokol ezután következett. Átköltöztettek egy másik szobába, ahol az arab férfiak ki-be járkáltak. Az első nap hét. Mindegyik nagydarab, erőszakos és kegyetlen. Mindenem fájt, és órákon át zokogtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, megváltás lenne számomra a halál.

A következő napon bejött a sejk főszolgája, és hátulról, teljes erővel nekem esett. Éreztem a húsom repedését, és a meleg véremet, ahogy elöntötte a fenekemet és az ölemet. Utána már nem éreztem semmit. Utólag sem tudom, hány óra telt el azután, vagy pontosan mi is történt, de a szobámban ébredtem felöltözve, körülöttem a csomagjaim. Egy szolga volt velem, aki elmagyarázta: az orvos ellátott, és azonnal el kell utaznom. A kezembe nyomott egy borítékot, és felsegített. Kába voltam a fájdalomcsillapítóktól, de még így is rettenetesen fájt az ölem és a fenekem. Alig tudtam járni. Mielőtt elindultam volna, megnéztem, mi van a borítékban: tízezer euró volt. Egy pillanatig boldog voltam. Két óra múlva már a budapesti gépen ültem. A testi kínt szinte elnyomta a pénz miatt érzett öröm. Elaludtam a gépen, lázálom gyötört. Az agyam próbálta feldolgozni a történteket. Nagyon mélyen aludtam, csak arra tértem magamhoz, hogy a stewardess ráz. Forró nedvességet éreztem magam alatt, újra elöntött a vér. Mentőkocsival vittek kórházba a repülőről.

[

A prostituáltakról, luxuskurvákról már rengeteg cikk jelent meg a napisajtóban. Most ismerkedjünk meg egy magyar callboy életével. Ez a cikk nem csak egy szexiparos szokványos karrierjéről szól. A Toniónak becézett szépfiú története egyben a rendszerváltás utáni társadalom jellemző ábrázolása:

Tonióval néhány éve egy házibuliban találkoztam. Sok pia, némi fű, spicces műmacsók, pasiva­dász nők, pohárba politizálás... A jóképű, farmeres pasi csendesen félrehúzódva ült az egyik sarokban. Az intellektuális és szexuális ócskapiacot ő sem tartotta túl sokra. Nem volt feltűnő jelenség, a nők mégis bódult muslincaként röpködtek körülötte. Lófarokba font ápolt haja, ábrándos kék szeme, a lényéből áradó furcsa delej vonzotta a másik nemet. A buli végén természetesen nem egyedül távozott. Néhány héttel később, amikor újra összefutottunk, egy sör mellett elárulta a titkot: callboy-ként biztosítja a megélhetését, tolvajkulcsai vannak a női lélek zárjaihoz. Tonióval nemrégiben ismét találkoztam egy társaságban. Alig ismertem meg. Audival érkezett, elegáns volt, sármos, magabiztos fellépésű. Csakhogy ő nem James Bondként mutatkozott be, hanem rejtélyes mosollyal vállalkozónak, üzletembernek mondta magát. Amikor rákérdeztem, mit takar a rejtélyes megnevezés, rávágta: „Még mindig szexiparos vagyok. Ugyanazt csinálom, mint a múlt században, csak idő­köz­ben kitanultam a szakmát.”

Aztán mesélni kezdett: „Amikor először találkoztunk, éppen befejeztem a főiskolát, s állásra vadásztam. Vidéken nőttem fel, de amikor felkerültem Budapestre, magamra maradtam. A szüleim is a »rendszerváltás áldozatai« közé tartoztak. A főmérnök apám alól eladták a gyárat, s téeszben könyvelő anyám is gyorsan az utcán találta magát. Apám ráadásul párttitkár is volt, így az esélytelenek nyugalmával itták el az eszüket. Mindkettőt rég eltemettem. Nekik s nemzedékük sok más tagjának a rendszerváltás volt a Don-kanyar. Depresszió, stressz, anyagi-morális csőd, lepusztulás. Nagyon sokan beledöglöttek ebbe, de azok is megváltoztak, akik túlélték! Én úgy indultam útnak, hogy még hamuban sült pogácsám se volt. Semmit sem kaptam otthonról, amit hasznosíthattam volna. Se pénzt, se példát, se tapasztalatot! Mindent elölről kellett kezdenem.

Eleinte tanultam, mint az őrült, mert arra gondoltam, hogy: Majd ÉN megmutatom! Ha kapitalizmus van, akkor győzzön a jobb, az erősebb. Legyünk oroszlánok, s akkor majd megesszük a gazellákat, a bivalyokat, a zsiráfokat. Úgy jöttem fel Pestre, mint Rastignac[26] Párizsba, hogy én majd megharcolok az Atyaúristennel is. Hú, mekkora pofásokat kaptam! A vidéki csóringer, aki egyszer csak az elvarázsolt kastélyban találta magát, ahol senki és semmi sem az, aminek látszik. Ahol egészen mások a törvények. Brancsok, haverok, lenyúlások, benyúlások, átnyúlások vannak. Már a főiskolán is. Ez tényleg élethalálharc, de egészen mások a játékszabályok, mint gondoltam. Nálunk nem elég oroszlánnak lenni! Mert ez ma is Kelet-Európa multikkal és simlizésekkel, bürokráciával és korrupcióval, kiskapukkal és nagypolitikával, megélhetési politikusokkal és gengszterekkel. Gyűjtöttem a tapasztalatokat rendesen, és közben majd éhen haltam. Nyaranként pincérkedtem, év közben is elvállaltam minden munkát. Sefteltem, trógeroltam, modellkedtem.

Három év után elegem lett mindenből, de még mindig tradicionálisan gondolkodtam. Tisztesség, hajtás, érvényesülés ezek a fogalmak jártak a fejemben, de rájöttem, hogy az élet iskolájában nem megyek velük semmire. De akkor mi legyen velem? Mit kezdjek az életemmel? Romoljak meg én is? Kurvuljak el egy tál lencséért? Ekkor már magammal harcoltam, és még mindig nem tudtam (mertem) dönteni. Aztán egy véletlen megváltoztatta az életemet. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer én is leüljek a Piccadilly Circus[27] lépcsőire, beüljek egy igazi angol kocsmába. Gondoltam, ennyit megérdemlek, és elrepültem Londonba. Remek hétvége volt, aztán itthon a repülőtéren, a taxira várva, összeismerkedtem egy nővel, s együtt jöttünk be a városba. Amikor megálltunk a háza előtt, meghívott egy kávéra. Tudtam, mit akar, de belementem a kalandba. A nő le is döntött azonnal, és nem spórolt az energiámmal. Aztán pihegés közben megjegyezte, hogy ilyen teljesítőképességgel sokra vihetném.

Hazafelé elgondolkoztam azon, amit mondott, s döntöttem. Ha harc, hát legyen harc, de én választom meg a fegyvernemet. Így lettem szexiparos. A nő lett az első kuncsaftom, de tőle még nem kértem pénzt. Aztán átpasszolt a barátnőinek, s beindult az üzlet. Egyszer egyikük elfecsegte, hogy a randevúink után midig kitárgyalnak egy kávé mellett. Nem balhéztam, mert jól fizettek, és cserébe csak szexet kértek. Én nem tartoztam a köreikhez, s ezt egyszer értésemre is adták. Akkor volt még bennem annyi büszkeség, hogy lelépjek. De a könnyen szerzett pénznek nem tudtam ellenállni. Beindítottam az ipart.”

Tonió ettől kezdve nem fárasztotta magát egyéb munkával. Szexlapokban hirdette a szolgáltatásait, s kihasználva kivételes adottságait, vevőkört alakított ki magának. Jelszava ez volt: „Hívjon, jövök, és nem megyek el túl korán!” A „tiszteletdíjából” ruhákat, kozmetikai szereket vásárolt, s ha­marosan új belvárosi albérletbe költözött. A főiskolát hanyagolta, s már csak a papírért folytatta tovább. Úgy gondolta, a diplomának még van presztízse a társadalomban, s a vele járó státust (tudást) később hasznosíthatja. Meglepetésére tanulás nélkül is könnyedén letette a vizsgákat, a költségek fedezése pedig már nem jelentett gondot számára. Kezdetben nem válogatott a jelentkező kuncsaftok között, mert kellett a pénz. „Olyan ez a piac, mint a vadvirágos rét. Csak le kell szakítani a virágszálakat. Éjjel-nappal szólt a telefon. Rátarti, húszas éveiben járó szinglik, harmincas elváltak, slusszpániktól gyötört negyvenesek, víg özvegy ötvenesek jelentkeztek. Óriási volt a kereslet, szabad a vásár” meséli, s az első millióját néhány hónap alatt „összehancúrozta. Aztán könnyen jött a második, majd a harmadik „milkó” is, mert „mennyiségre” dolgozott. Havonta 10-15 kuncsaftot is bevállalt, akikhez több-kevesebb rendszerességgel járt.

„Az akkori kedvencem egy vállalkozó felesége volt. A dúsgazdag pasi vidéken volt felvásárló, a feleség meg otthon nézte a tévét, kakáltatta a kutyulit, élvezet meg semmi. Amikor felhívott, közölte, hogy nem akar félrelépni, inkább társaságra van szüksége. Gondoltam, megint egy lelki beteg, elhanyagolt luxusmaca. De tévedtem. Egy helyes szőke csajszi volt, Monroe-típus. Bombázó megjelenés, depresszív alkat, szerencsétlen gyerekkor. Hosszú estéken át „gyónt” nekem, s tényleg csak beszélgetni akart. Biz’ isten, megsajnáltam. Egyszer a párnája alatt pisztolyt találtam. Azt mondta, apuci adta neki, hogy megvédje magát a rosszfiúk ellen. Alkalmanként egy tízest adott, ami jó pénz volt akkoriban. Aztán egyik délelőtt felhívott, hogy ne menjek többet. Nála felejtettem az öngyújtómat, s a férje megtalálta. Úgy megverte, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Egy ötvenes tolmácsnőre is emlékszem, aki elegáns dáma és hétpróbás kurva volt. Kerek perec megmondta, hogy a szado-mazót szereti, mégpedig a legdurvább fajtából. Vállaltam, s minden alkalommal olyan voltam vele, mint egy vadállat. Imádta, de a műsor végén azonnal kitette a szűröm. Alkalmanként húsz ruppót adott, ami a múlt században nem volt rossz órabér[28]. Akkoriban volt egy tanítónőm is. Épp hogy negyvenes, csinos nő, aki valami családi defekt miatt (apu verte anyut?) nem akart férjhez menni, de imádta a szexet. Úgy jártam fel hozzá, mint egy bejárónő. Szex előtt mindig el kellett mosogatnom, a nappaliban meg porszívóztam, ő pedig figyelt. Ez volt az előjáték. Aztán amikor már felpörgött, villámgyorsan letepert, és valósággal megerőszakolt. De soha nem a hálószobában csináltuk, mert az volt a tisztaszoba. Az utcán sem mutatkozott velem. Úgy kezelt, mint egy cselédet, és röstellem, de úgy is fizette a szolgálataimat. Le is építettem a fizetős hárememből.”

A „szépfiúvá” előlépett Tonió életében ez a hőskor két évig tartott. Hívták, ment; nem válogatott. A nők pedig ki voltak éhezve rá, mert aki egyszer megkóstolta a „főztjét”, másodszor-harmadszor is szedni akart belőle. De a teljesítőképességnek az ő esetében is volt határa. Ezért a „körúti Casanova” a mennyiségről fokozatosan áttért a minőségre, s „kalandozás” helyett stabil vevőkört, „exkluzív portfoliót” alakított ki magának. Ügyfeleit a „jobb körökből”, majd a művészvilágból is válogatta, s az „ügyes playboynak” hamarosan híre ment. Kézről kézre adták, s a férfiak is érdeklődni kezdtek a szolgáltatásai iránt. Újabb egy év elteltével Audival közlekedett, Armani öltönyben járt, s a Rózsadombon bérelt lakást.

Az élménybeszámoló a „műfaj” kiszélesítésével folytatódott: „Az utóbbi években egyes mérvadó társasági körökben az extrém szex a divat. Erről írnak a lapok, így csinálják a sztárok, ezt népszerűsíti a média. Beckham szeretője biszex, a listavezető orosz popduó leszbi, a művészek fűvel-fával. S ha ez a minta, akkor persze ezt másoknak is ki kell próbálni. A vibrátorok mehetnek a fiókba, a lovaglóostor, a bőrmaszk, a jégcsákány a szemétbe, jöjjenek a friss élvezetek! S ha ez kell, hát megkapják! Ami viszont még nekem is új, egyre több »meleg« jelentkezik a társaságomért. Óriási a kereslet, mert sokan ki akarják próbálni a feelinget. S ami még meglepőbb, hogy üzleti körökben is mutatkozik érdeklődés. De itt még »rejtett« a kereslet, mert a lebukás komoly veszélyekkel jár.

Tavaly például az egyik partnerem afrikai vadászatra vitt magával. Kilőtt néhány antilopot, kifizetett egy kisebb vagyont, de legalább tíz napig zavartalanul hódolhatott mindkét szenvedélyének. Azóta többször voltunk külföldön, de mindig külön utazunk. Itthon szigorúan titkolnia kell a vonzalmát, mert az ő köreiben ez tabu téma. Azonnal kirekesztenék, ha kitudódna. Még barátnőt is tart persze pénzért a hajlamai leplezésére. Természetesen gavallérosan megfizeti a »barátságomat«, de már kétszer volt idegösszeomlása a titkolózással járó feszültség miatt.”

Tonió az elmúlt két évben már csak tehetős és magas beosztású ügyfelekkel tartotta a kapcsolatot. Nőkkel, férfiakkal egyaránt. Ma már megengedheti magának, hogy kizárólag gazdag partnerei legyenek. Kihasználja az újburzsoázia diszkrét báját: A csődbe jutott kapcsolatokat, az impotens férjeket, a látszat- és érdekházasságokat, a propaganda-együttéléseket. Szerinte a társadalmi kulisszák mögött ma már milliárdos szexpiac működik, amely bármilyen igényt kielégít. „Mindenki másképp csinálja, mindenki másképp kívánja!” ám Tonió szerint nagyon kevés az igazi szexmágus, ezért a jókat foglalkoztatják, megbecsülik.

„A felszín mögött láthatatlan birodalom van kiépülőben. Amikor régebben modellkedtem, pin­cérkedtem, gyakran hívtak fogadásokra, koktélpartikra, gálákra, házi ünnepségekre. Megjelenés öltönyben, szmokingban az igényektől függően. Szépelegtünk, hajbókoltunk, ki- és felszolgáltunk. Aztán megkaptuk a gázsit, és viszlát! Most ugyanezt tapasztalom a szexpiacon is, amelynek hallatán mindenki az út mentén ácsorgó népségre, a kocsisorra gondol. Én viszont arról a piacról beszélek, ami rejtve marad. Ahol a kuncsaftok politikusok, média- és popsztárok, maffiafőnökök, gengsz­terek, topmenedzserek, üzletasszonyok. Ahol tízmilliós autókban testőrök kísérik a luxushölgyeket a rezidenciákra, a hét végi vadászatokra, a fogadásokra. Ahol fényképes katalógusokból lehet választani kisfiúkat és nagylányokat, ahol a »kongresszusi turistáknak« feketék éppúgy rendelkezésükre állnak, mint keleti szépségek. Mindig és mindenhol teljes diszkréció! Busás honorárium. Olykor »üzemi balesetek«. Na, de ez már olyan terület, ahol aknák is robbanhatnak. Úgyhogy eddig, és ne tovább!”

Tonió tíz éve űzi az ipart, és bár ismeri jól a szexpiac kulisszatitkait, szeretne megmaradni magánzónak. Megvannak a partnerei, működnek a kapcsolatai, s mivel esze ágában sincs mások üzletére törni, úgy gondolja, képes lesz még néhány évig fenntartani magát. „Jó üzletemberként itt is figyelni kell a trendek alakulását, az elit szokásait, kívánságait mondja. Ha azt látom, hogy valaki megengedheti magának az 500 milliós villát, a 200 ezer forintos Boss öltönyt, Prada kosztümöt, a 200 ezer forintos Cartier szemüveget, a 100 ezer forintos Mont Blanc tollat, a 300 ezer forintos Rolex órát, a Nokia prémiumtelefont vagy a BMW 7-est, akkor az ágyban is el kell hitetni vele, hogy egy márkás pasival hódol az élvezetnek. Nem vagyok szívbajos. Van, akivel elmegyek 50 ezerért, de van amikor a félmilliót is keveslem attól, akinek az ágyába bújok.

Ez a kör ha elfogad, megfizet, mert önmagának hízeleg vele. S természetesen a legjobbat akarja kapni. Hát megkapja! Tavaly nyáron egy vállalkozó feleségével tízmillióért »pihentem« néhány hetet egy luxushajón. Az összegért természetesen »full service-t« kellett nyújtanom. A férj nem volt velünk, mert nem ért rá, de a csekkemet ő adta át. A feleséggel látszat házasságban élnek, mert a va­gyon sötét titkai valószínűleg örökre összekötik őket. Nálunk is sokan szerezték piszkos üzletekből az első milliójukat. Én annyiban különbözöm tőlük, hogy mivel nem volt más lehetőségem, a testi adottságaimat kamatoztattam. Bejött, és soha, senki ne firtassa, hogy mi volt az ára!”

Budai luxuskéglijében Tonió ma is egyedül él. Nincs állandó partnere, élettársa. Lakásába nem visz idegeneket, mindig ő megy a megadott címre. Szabadidejében golfozik, lovagol, utazik, kapcsolatokat épít, edzőterembe, kozmetikushoz, orvoshoz jár, rendszeresen csináltat Aids-tesztet. Még néhány évig szeretné űzni az ipart, aztán családot fog alapítani. Új helyen, új környezetben. „Talán valahol Európában.” A felesége, gyerekei semmit nem tudhatnak meg a múltjáról. Tiszta lappal s nagy bankszámlával fogja újrakezdeni az életét.

Sebők János, Népszabadság, 2004. június 12. (7. oldal)

 

Kényes témák

 

A társadalmi ellentétek, a különféle megtorlások gyakori kiváltó oka a karmikus adósságok felgyülemlése. Erre az ok-okozati összefüggésre számtalan példát találunk a történelemben. Az emberek zöme azonban nem vesz róla tudomást, és úgy te­kinti a büntetés bekövetkezését, mint a különféle dik­tatórikus rendszerek véres megtorlását. Ezeknek a rend­szereknek a létrehozói és irányítói azonban nem má­sok, mint eszközök a sors kezében. Egy angyali üzenet szerint a magunk alakította történelemben szükség van háborúkra, de „jaj azoknak, akik kirobbantják”. A pö­röly szerepét vállalókra iszonyatos büntetés vár a po­kol­ban. Jézus is ezt mondta az utolsó vacsorán: „Mert az Emberfia elmegy ugyan amint elrendeltetett, de jaj annak, aki elárulja őt.”

Mivel a média mind gyakrabban foglalkozik egyes népcsoportok által elkövetett túlkapásokkal, visszássá­gokkal, fel kell rá hívni az érintettek figyelmét, hogy a jelenlegi helyzet kísértetiesen hasonlít az 1930-as évek zsidóellenes hangulatára. Most történetesen nem a zsi­dók, hanem a cigányok, vagy ahogy mostanában neve­zik őket a romák állnak a k­i­sebbségellenes hangu­lat­keltés középpontjában. Olaj a tűzre, hogy a demokrati­kus társadalmakban semmi sem állja útját a visszaélé­sek napvilágra hozásának, a negatív megnyilvánulások kitárgyalásának. Lássunk belőle néhány példát a napi­sajtóból:

 

„Amióta Romániát az Európai Unió levette a vízumköteles országok listájáról, Nyugat-Euró­pá­ban ug­rásszerűen megnőtt a román látogatók száma, ám je­lentős részük nem az idegenforgalmi bevételeket gya­rapítja. Különösen sok a gond a román útlevéllel érke­ző, cigány származású egyéni és csoportos »tu­risták­kal«. Tekintélyes román lapok (pl. az Adevarul, az Eveni­mentul Zilei és a Liber­tatea) szerint a Nyu­gatra ván­dorolt romák általában gyorsan megtalálják a he­lyüket, ha nem a társadalomban, akkor amellett. A Rómában élő roma vendégmunkásoknak azonban kel­lemetlen meglepetésben volt részük az elmúlt vasár­napok egyikén. A rendőrség láncokkal és lakatokkal zárta le a »románok parkja« néven elhíresült közte­rületet az Anagnina metrómegállónál. Az állomás környéke tavaly óta törzshelye a Rómába települt romáknak. Az Anagnina téri »románok parkja« tulajdonképpen egy több száz négyzetméteres parkoló az egyik legszebb és legmodernebb római metrómegálló mellett. A romák vasárnaponként százával lepik el a teret összeegyeztetve a kellemest a hasznossal. Sör, miccs és manele fogyasztása mellett átadják hazatartó ismerőseiknek a csomagjaikat. (A miccs testi, a manele pedig szellemi táplálék. Az előbbi fasírtszerű húsgombóc, az utóbbi pedig román lakodalmas nóta, cigányzenével megbolondítva.) A feketén árult sör a parkban 2 euró­ba kerül, holott a környék minden más bárjában nem haladja meg az ára a másfél eurót. De azért fogy, a jó társaság ösztönzően hat.

A tér bezárását nemcsak a miccs- és sörárusok fogadták felháborodással, hanem a manelés kalóz-CD-kereskedők is, akik azt állítják magukról, hogy az »édes otthont« felidézve oltják a romák honvágyát. Ezt megerősítendő a maneleárus mellett egy hatalmas plakát hirdeti: »EXTRÉM Román diszkó Manelománia Csajozás Minden évadban nyitva«. A »románok parkja« nevű intézmény úgy 1990 táján alakult meg, azt követően, hogy megjelentek az első roma csoportok Rómában. Egy veteránjuk szerint 1991-ben még a Termini pályaudvar melletti Cinquecento téren gyülekeztek. Onnan a rendőrség űzte el őket. Állítólag addig vizeltek a fák tövére, míg azok kipusztultak. 1994-ben a »románok parkja« átköltözött a Colosseumtól kétlépésnyire levő Sette Sale térre, amiről hamarosan az a hír járta, hogy a parkon sem az olaszok, sem a turisták nem mernek keresztülmenni. Viszont oda jöttek a furgonok, amelyek a külföldre szakadtak csomagjait vették fel és szállították haza, Romániába.

Tavaly azonban megint közbeléptek a hatóságok. Elkobozták a kisteherautókat, 1000 euró fölötti büntetéseket osztogattak, lecsuktak és kitiltottak vagy 60 embert. A sörárusok aztán újfent más helyet kerestek maguknak, na és persze vendégkörüknek. »Ők azok, akik megalapítják a találkahelyet, összegyűjtik a klienseket« meséli egy vendégmunkás. »2002-ben foglaltuk el az Anagnina teret sörrel, miccsel, magokkal. Az elején vasárnaponként még el-elüldöztek a rendőrök, de aztán békén hagytak bennünket egy ideig. Két hónappal ezelőtt megint kezdtek figyelmeztetni, hogy közteret foglalunk el. Aztán itt is szétcsaptak köztünk. Most ismét kereshetünk másik helyet magunknak« panaszolja B. G.

A romániai roma bűnözők Nyugat-Európa más gazdag országaiban is előszeretettel tevékenykednek írják a bukaresti lapok. Annak dacára, hogy az Angliában élő román menekülteknek nincs munkavállalási engedélyük, a legtöbben nagyon jól élnek. A brit közigazgatás nagyvonalúságát kihasználva sok pénzt szakítanak le anélkül, hogy akár a kisujjukat is megmozdítanák érte. Egyikük, bizonyos Gabi, midőn menekültjogot kért, kapott egy házat Smethwickben. Ő megszegve a jogszabályokat, azonnal bérbe adta ezt más menekülteknek 500 dollárért, maga pedig Londonba költözött. Egy legújabb típusú luxus BMW-vel jár ki a fővárosból a lakbérért. Gabi ugyanakkor szociális segélyt is kap mintegy 250 dollár értékben, emellett pedig feketén dolgozik. »Nincs még egy ilyen ország a világon. Ezek hülyék. Ha adnak, miért ne venném el?« vonogatja a vállát Gabi.

A Spanyolországban »vendégmunkálkodó« romániai romák csoportjához új lopási taktika kialakításának »dicsősége« fűződik. A Barcelona és Madrid környékén dolgozó csoportok bőröndökbe csomagolt gyerekek segítségével rabolják ki az autóbuszokat. A romák három bőrönddel szállnak fel a távolsági buszokra, a csomagok közül kettő üres, a harmadikban viszont egy purdé várja, hogy munkához láthasson. Menet közben előbújik rejtekhelyéről, és zseblámpával a kezében végigfésüli a többi utas bőröndjét, összeszedve mindent, ami értékes. A zsákmányt a másik két kofferbe rejti, majd pedig visszamászik a »saját« bőröndjébe. A romák az utazás végén, mintha mi sem történt volna, fogják csomagjaikat, a többi utas pedig csak jóval később veszi észre, hogy meglopták. A rablást lehetetlen bizonyítani, mert menet közben a csomagokhoz elméletileg senki nem férhet hozzá.

Franciaországban a roma bűnözők már »hatósági közeget« is működtetnek, vagyis olyan tolvajokat, akik rendőrnek öltözve az iratok ellenőrzése címén ellopják a turisták pénztárcáját. Ugyanakkor megtalálták a legjobb módszert, hogyan juttathatják haza az lopott ékszereket. Befőttesüvegekből kialakított, házi készítésű marhahúskonzervet küldenek az otthon maradt »szerencsétleneknek«. Egy-egy ilyen szállítmányban a hús közé gyűrűket és aranyláncokat rejtenek el, a »konzervek« tartalmának átvizsgálását azonban senki nem vállalja a förtelmes bűz miatt.

A közelmúltban olasz rendőrök érkeztek Bukarestbe, hogy az itteni rendfenntartókkal egyeztessenek a Romániából Olaszországba érkező bevándorlók ügyében. Toma Zaharia román belügyi és közigazgatási államtitkár közölte, hogy az olasz rendőrség azután döntött így, miután 200 román roma telepedett le Nápoly belvárosában. Ellenük kénytelen volt fellépni a helyi hatóság a lakosság felháborodása miatt. Zaharia elismerte, a schengeni térségbe több »problémákat keltő« romacsoport utazott ki. Létszámuk ugyan nem túl nagy, de erősítik a prostituált- és koldusmaffiát. Az államtitkár azt is hozzátette, hogy a jövőben a megyei rendőrkapitányságok rendszeresen konzultálnak a helyi romaszervezetekkel, ráébresztendő a külföldre utazókat a törvénytisztelet fontosságára. Gheorghe Raducanu, az elnök kisebbségügyi tanácsosa szerint nem a romaprobléma a legnagyobb akadálya Románia EU-csatlakozásának. Ugyanakkor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének elnöke, Peter Schieder a román parlamentben tartott beszédében már hónapokkal ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy a romák nagyarányú migrációja az unió tagállamaiba veszélyeztetheti Románia nehezen kiérdemelt vízummentességét a schengeni térségben.”

Farkas József György Népszabadság, 2003. július 29. (7. oldal)

[

„Kincstár a baromfiudvarban. A belga rendőrség Charleroi közelében, egy régi kastély hátsó udvarában, a baromfiudvar alatt 80 kilónyi aranytárgyat talált egy cigány klán elásott kincstárát. A belga sajtó szombaton számolt be a párját ritkító fogásról. A nyomozók 63 kilónyi aranyérmét, továbbá 17 kilónyi arany ékszert találtak, összesen mintegy 400 ezer euró értékben. A helyszínen augusztusban rendeztek először házkutatást, s akkor 25 kilónyi lopottnak gyanított ékszert, órákat, drága illatszert ástak ki a kastély mögötti területről. Szeptemberben újabb razziát tartottak a rendőrök a kastélyban és a mellette levő villában, melyeket a klán készpénzért vásárolt meg. Ekkor kiszabadítottak egy fiatal lányt is, akit a klán férfi tagjai bezártak, de előtte eltörték a karját. Letartóztatásra nem került sor, s jelenleg is csak a mintegy húsztagú klán vezére, Vucasin Dinic áll nemzetközi körözés alatt. Csütörtökön a rendőrök 35 nyomozóval és földmarkolóval érkeztek, s a többórás földtúrás eredményeként jó méteres mélységben több zsákot találtak tele arannyal és más értéktárgyakkal. Charleroi rendőrkapitányságán kiállították a főbb értékeket: az Osztrák-Magyar Monarchiában vert 4100 aranyérmét, amelyek egyenként 100 eurót érhetnek; egy hangszer-antikvá­ri­ustól ellopott, ötezer euró értékű hegedűt; a leghíresebb belga kristályüveggyártó, Val Saint-Lam­bert[29] tucatnyi vázáját; különböző briliáns ékszereket; arany Cartier[30] töltőtollakat; egy értékes állóórát; egy szextánst és egy nagy értékű HiFi berendezést. A házkutatásnál egyetlen hozzátartozó volt jelen, a klánvezér élettársa. Ő családi örökségnek és ajándékoknak vallotta a kincseket. A nyomozók a kihallgatás után szabadon engedték.

Népszabadság, 2003. december 23. (19. oldal)

[

Több ezer roma kerekedett fel az elmúlt napokban Románia délnyugati részén, Olténiában. Az a hír terjedt el közöttük, hogy az osztrák állam mindegyik cigánynak, aki megfogadja, hogy öt évig nem látogat Ausztriába 150 millió lejt (azaz közel 1 millió forintot fizet). Ez ehhez szükséges iratokat, nyomtatványokat Craiovában és Targu-Jiuban lehet beszerezni. A hírt élelmes „üzletemberek” terjesztették el. Mindent megszerveztek. Letöltötték az Internetről azokat az űrlapokat, amelyekkel tavaly év végéig a náci haláltáborokba hurcoltak kárpótlásért folyamodhattak, s azokat fénymásolással sokszorosították. Az űrlapokat jó pénzért (60-80 ezer lej közti összegekért) eladták a felültetett romáknak. Nagy részük azonban írástudatlan, ezért képtelenek voltak azokat kitölteni. A jóakaratú szervezők erre is gondoltak. Kétszázezer lejért kitöltötték helyettük az íveket. Aztán közölték a cigányokkal, hogy kérelmeiket helyezzék borítékba. A helyszínen borítékot is lehetett vásárolni, igaz, felárral. A címzésért külön díjat számítottak fel, s még a postahivatalokban ingyen osztogatott tértivevény nyomtatványokat is eladták nekik, csaknem egy dollárért darabját.

A turpisságra akkor derült fény, amikor sok száz roma jelent meg Craiova, Targu-Jiu és más városok postahivatalaiban, s kezdték feladni az űrlapokat tartalmazó leveleiket. Mivel az egyik ügyfél nem ragasztotta még le borítékját, a postai alkalmazott szemügyre vette az iratokat. De hiába közölte a cigányokkal, hogy azok egészen más célt szolgálnak, s határidejük is lejárt, az olténiai romák ragaszkodtak hozzá, hogy a posta továbbítsa leveleiket. Az sem baj, hogy 200 ezer lejjel lettek szegényebbek. Cornelia Popescu Gorj megyei postamester szerint intézménye tehetetlen. Muszáj továbbítania az ügyfelek küldeményeit. Hogy aztán Ausztriában ezzel mekkora zűrzavart keltenek majd? Nos, a román posta erről nem tehet. A cigányok azt mondják, voltak olyanok is köztük, akik a családjuk valamennyi tagja számára megvásárolták az űrlapokat. A hatóságok természetesen bottal üthették a szélhámosok nyomát, akik néhány nap alatt legalább húszezer dolláros haszonnal távoztak a környékről.

Tibori Szabó Zoltán Népszabadság, 2004. június 5. (3. oldal)

[

Kártérítési ügyben nem csak a romákat csapták be. Ők is átverték Ausztriát. Vezetőik több száz millió forintot csaltak ki az osztrák államtól:

Eddig három gyanúsítottat vett őrizetbe a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság a roma kárpótlásokkal kapcsolatos csalások ügyében. A gyanúsítottak között kisebbségi önkormányzati vezetők is találhatók. A múlt év novembere óta állampolgári bejelentések alapján folyik nyomozás a megyében a visszaélések miatt. Közismert, hogy az Osztrák Megbékélési Alap kárpótlást adott azoknak a romáknak, akiket 1944-ben és 1945-ben ausztriai gettókba hurcoltak el. Mint kiderült, többen jogtalanul vettek fel különféle összegeket, meghurcoltatásuk igazolására hamis tartalmú nyilatkozatokat szereztek. Kiss Imréné alezredes, a megyei főkapitányság sajtóreferense tudósítónkat arról tájékoztatta: a vizsgálat szerint eddig mintegy 200 millió forint összeget utaltak át összesen 250 igénylőnek, és többségük jogosulatlanul jutott a pénzhez. Az ügyben 11 gyanúsított ellen folyik nyomozás. L. Ferenc már korábban, H. Attila és B. József a napokban került előzetes letartóztatásba. A rendőrség nem árulta el az érintettek közéleti funkcióit, de más forrásból szerzett értesüléseink szerint egyikük a győri roma kisebbségi önkormányzat helyettes vezetője, másikuk pedig a tatabányai roma kisebbségi önkormányzat elnöke. Az alapos gyanú szerint jelentős kárt okozó, folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett csalást és többrendbeli magánokirat-hamisítást követtek el.

Munkatársunktól Népszabadság, 2004. november 3.(22. oldal)

[

Ez a cikk a szegénység valódi okára is rávilágít:

A Baranya megyei Gilvánfán élő romák között elterjedt annak a híre, hogy felszámolják a Varga-telepet. Pedig erre senki nem tett konk­rét ígéretet. Az itt élők mégis reménykednek. Attól még, hogy van ez az Európai Unió, nem változik semmi, attól még ugyanúgy lesznek gazdagok és szegények. Mi mindig szegények maradunk. Nekünk sosem lesz annyi pénzünk, hogy házat építsünk. Soha! De hogy mi lesz velünk, hová megyünk, ha összedőlnek ezek a házak, azt ne kérdezze! Pedig összedőlnek, pár év, és összedől mind. A 29 éves Ignác Marianna Gilván­fán lakik, a Varga-telepen. A négyszáz lel­kes, romák lakta Gilvánfa Magyarország egyik legszegényebb települése. A baranyai faluban a munkanélküliség 80-90%-os. A község leg­nyo­morúságosabb része a Varga-telep, ahol 22 szo­ba-konyhás téglaház sorako­zik. A legkisebb por­ta itt alig 10 négyzetméteres, a legnagyobb kétakkora. A Varga-telep az erdőről bete­lepült romák számára épült az 1950-es ’60-as évek­ben, s a falu akkori tanácselnökéről kapta a nevét. Ezek az elgazosodott kerttel övezett, komfort nélkü­li, esetenként földes padlatú, koszlott ágyakkal és rozzant székekkel bebútorozott viskók általában 4-5 tagú családoknak adnak otthont.

A Varga-telepen senkinek sincs állása, itt csak a családi pótlék, a gyes és a szociális segély számít biztos jövedelemnek. A telep lakói belenyugodtak helyzetükbe, s ha arról kérdezzük őket, hogy próbáltak-e az elmúlt tíz évben munkát keresni, akkor elismerik, hogy nem. Még csak azzal sem mentegetőznek, hogy bőrük színe miatt nem találnak állást. Legfeljebb azt említik, hogy nincs szakmájuk, és így nehéz. Néhányan alkalmi munkából egészítik ki csekély jövedelmüket, de sokan bevallják, hogy nem vállalnak napszámot. Az egyik Varga-telepi házban lakik Ignác Marianna élettársával és két gyermekével. A vakító fehér nadrágot és blúzt viselő, rövid haját szőkére festő asszony elmondja, hogy neki még nem volt munkahelye, s napszámba se jár el, mert nem bírja.

Amúgy Ignác Marianna azért hozta szóba a házépítés dolgát, mert elterjedt Gilvánfán, hogy felszámolják a Varga-telepet. A hír onnan ered, hogy Teleki László, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára többször kijelentette, a kormány a cigánytelepek megszüntetésére programot készít. Ez az információ Gilvánfán szájról szájra járt, és úgy rögzült a falubeliekben, hogy a Varga-telepet felszámolják. Pedig erre senki sem tett konkrét ígéretet. Ignác Marianna azonban nem reménykedik. Szerinte akkor számolják majd fel a telepet, ha összedőlnek a kunyhóik. Erre van esély. Három ház még a ’90-es évek közepén lakhatatlanná vált, és legalább fél tucat viskóval bármikor megtörténhet ugyanez. Az összedőlt porták lakói beköltöztek egy hosszú tornácos parasztházba, ami valaha egy módos gazda otthona volt, később pedig a falu könyvtáraként szolgált. A község képviselő-testülete írásban ugyan sosem utalta ki a házat a lakásfoglalóknak, a falu irányítói azonban szóban engedélyt adtak arra, hogy a telepen otthon nélkül maradó családok eztán a volt könyvtárban húzzák meg magukat.

A telepről ideköltözött lakók a végletekig lehasználták az egykor mutatós házat, mostanra ez az épület is omlófélben van. Jelenleg három család tizenhat tagja él itt. A ház három szobájának egyikében Balogh Istvánné lakik élettársával és négy gyermekével. Az ágyakkal zsúfolt, 4 × 5 méteres helyiség nemcsak lakószoba, de konyha és fürdőszoba is egyben. Igaz, utóbbin csak egy műanyag gyerekkádat kell érteni, amibe ha valaki fürdeni akar az udvarról hordják a vizet.

  Úgy tudom, hogy az állam épít nekünk házat osztja meg velem reményeit Baloghné. Nekünk nincs pénzünk, segélyből élünk, és a családi pótlékból. Az élettársam napszámot vállal, most is ott van. Nyáron hetente háromszor is elmegy, megkeres napi háromezret. Télen viszont nincs napszám, akkor nehezebb.

Az aligha kérdéses, hogy a Varga-telepiek a maguk erejéből nem jutnak elfogadható otthonhoz. Ugyanakkor az is tény, hogy azok a gilvánfaiak, akik saját erőből építkeztek, helytelenítenék, ha a telepiek „csak úgy” lakáshoz jutnának. Ők úgy vélekednek, hogy az emberek csak akkor becsülik meg a házukat, ha azért tettek is valamit. Hogy a Varga-telep felszámolása mikor kezdődhet el, azt még senki sem tudja. Azt sem, hogy milyen áldozatvállalás várható el a telep nincstelen, iskolázatlan, a munka világából másfél évtizede kiesett lakóitól. A Varga-telepiek várják a csodát. Kérdés, hogy az omladozó házak bírják-e addig, amíg a csoda rájuk köszön.

Ungár Tamás Népszabadság, 2004. július 12. (11. oldal)

[

Hosszú sorban csörömpölnek az üres vödrökkel a romák a kassai Luník panelgettóban. És átkozódnak. Szidják a kormányt, különösen Ludovít Kaník munka- és szociálisügyi minisztert, aki tavalytól alaposan megnyirbálta a szociális segélyeket.

  Két éve még tízezer koronánál (hatvanezer forintnál) jóval többet kaptunk havonta. Ma már csak hat hónapig jár a munkanélküli-segély, azután alig ötezer koronát (harmincezer forintot) vetnek oda, meg havi ötvenet, ha orvoshoz kell menni, bármekkora is a család. Ebből a kis pénzből csak éhen lehet halni kiabálja egy nő. Zajos helyeslés a válasz. A hetvenes években épült, mára teljesen lepusztult lakótelep a romák súlyos szociális gondjainak elborzasztó tü­körképe lett. Késő ősszel a felhalmozott adósságok miatt kikapcsolták a gázt. A múlt héten pedig elzárták a vízcsapot. Erre a lépésre készül az áramszolgáltató is.

  Csak akkor adunk újra vizet, ha legalább a tartozásuk felét törlesztik! bömböli érdeklő­désemre a telefonba a kelet-szlovákiai vízművek egyik vezetője. Öt napja egyetlen helyen, a kerületi polgármesteri hivatal előtti tartálykocsiból lehet vízhez jutni. Már nem sokáig sóhajt Ladislav Sana helyi polgármester. Pavol Cunderlík Közegészségügyi és járványfelelős lép ki az egyik ajtón, falfehéren kapkodja a levegőt.

  Elviselhetetlen a bűz már a folyosókon is. Sokan már a közeli tóban vagy a parton végzik a szükségüket. Bármelyik órában súlyos járvány törhet ki rebegi. Zuzana Bobríková, a kassai polgármesteri hivatal szóvivője az idesereglett újságíróknak magyarázza:

  A lakótelep 666 lakásában hivatalosan 807 személy lakik. Ennél azonban jóval többen vannak, mert tavaly sok kassai és kelet-szlovákiai hajléktalan jött ide a rokonához. A számlákat pedig mindössze huszonkét család fizeti. Kedden válságstáb alakul, amely szigorú ellenőrzést tart. Akinek nincs érvényes bérleti szerződése és nincs bejelentve, annak távoznia kell. Akár kar­hatalommal is gondoskodunk erről. Vízre, villanyra pedig havonta egy ezrest szedünk csalá­donként. Ha mindenki fizet, akkor összegyűlhet annyi pénz, amennyit előlegként kérnek a szol­gáltatók. Szűkös költségvetéséből segít a város is. Aki ennyit sem ad, azt szükséglaká­sok­ba költöztetjük közli ellentmondást nem tűrő hangon. Óriási felzúdulás fogadja szavait.

  Sehova sem megyünk, legfeljebb tüntetni, de azt megkeserülik a politikus urak! csattannak fel a dühödt válaszok. Megkerestük Klára Orgovánová romaügyi kormánybiztost. Ő meglepő módon a Dzurinda-kabinetet bírálja.

  Sorolnék biztató példákat is, ha nem törpülnének el a legtöbb roma súlyos megélhetési gondjai mögött. A lényeg: a drasztikus és érzéketlen szociális reformok a munkanélkülieket, közülük is leginkább a romákat sújtották. Lakásaikat az ügyeskedők kaparintják meg. Felújítják, és jó drágán eladják. Tűzzel játszanak a politikusaink. Kelet-Szlovákiában robbanásveszélyes hely­zet alakulhat ki válaszolja érezhető aggodalommal.

Szilvássy József  Népszabadság, 2005. április 23. (9. oldal)

[

A roma társadalom egzisztenciális helyzete nem véletlenül alakult így. Kimondva, kimondatlanul mindenki tudja, hogy a munkakerülésük sodorta őket ebbe a helyzetbe. Könnyebb ugyanis felvenni az állam által folyósított szociális segélyt, mint megfogni a szerszám nyelét. A munkához való hozzáállás megváltoztatásán kívül létfontosságú lenne a tanulás, az iskolázottság szorgalmazása. Szakképesítés nélkül ugyanis ma már nem lehet álláshoz jutni. Ennek ellenére sok cigány család nem járatja iskolába a gyerekeit, vagy néhány osztály elvégzése után már az általános iskolából is kibuknak. A gyerek példaképe a szülő. Ha a szülő lusta, munkakerülő, akkor ho­­­gyan várhatná el a gyerekétől, hogy iskolába járjon, tanuljon.

Sok problémát okoz a roma gye­rekek deviáns viselkedése is, ami le­hetetlenné teszi a tanítást. Miu­tán ezeknek a tanulóknak a szülei sem­mit sem tesznek gyermekeik megfékezése, jobb belátásra térítése érde­kében, érthető a magyar szülők felháborodása. A legtöbb szü­lő azért kül­di a gyermekeit iskolába, hogy tanul­janak, a tanulni nem kívá­nók azon­ban lehetetlenné teszik az órák meg­tartását. Emellett megfé­lem­lítik, ál­landóan terrorizálják a ta­náraikat. Ki­használják a helyzeti elő­nyüket, hogy a magyar oktatási rend­szer szigorúan tiltja a szegre­gációt, a cigány származású tanulók elkülö­ní­tését. Ennélfogva már nem egy olyan iskola van az országban, ahol leállt vagy akadozik a tanítás, a pe­dagó­gusok nem képesek ellátni a fe­lada­tukat. Egy megbélyegzett ki­sebb­­ség számára ez a viselkedés nem a legj­obb módja a többség jóin­du­latá­nak elnyerésére. Ez a magatartás csak tovább fokozza a cigányokkal szembeni ellenérzést, ami később gyűlöletté és a sorsukkal szembeni teljes közönnyé fog válni:

 

A tanárok szerint a kaposvári Széchenyi István Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakképző Iskola réme lett egy 17 éves diáklány, akivel szemben az egész pedagóguskar tehetetlen. A deviánsan viselkedő gyermek osztályában odáig fajult a helyzet, hogy a tanárok nem tudnak tanítani, a legjobban tanulók közül öt diákot más intézménybe írattak szüleik mutatja tehetetlenségüket Tóth Imre iskolaigazgató. A lányt eddig nem sikerült másik iskolába helyezni, a jelenlegiből pedig nem lehet eltanácsolni 18 éves koráig. A tanárok szerint többször előfordult, hogy a lány óra alatt sminkelt, reggelizett, telefonált, kötekedett társaival és tanáraival, durván beszél, és igyekszik a vele nem szimpatizálókat megfélemlíteni. Egyik tanárát leköpte, a másikhoz pirosra festett tampont vágott. Felgyújtotta egyik diáktársa haját.

A lány ellen az előző tanévben fegyelmit indítottak, a fenntartó önkormányzat támogatásával kezdeményezve más iskolába való áthelyezését. Ezt azonban a lány apja megtámadta sikerrel: a bíróság alaki hibák miatt érvénytelenítette a határozatot. Idén januárban ismét fegyelmit indítottak a lány ellen, kezdeményezve az iskolaváltást, de az önkormányzat jegyzője egy újabb, jogilag alaposabb határozat meghozatalát kérte az intézménytől. Az iskola az oktatási ombudsman segítségét is kérte az ügyben. Az igazgató tájékoztatása szerint a parlamenti ombudsman a jogszabályokra hivatkozva azt erősítette meg, hogy 18 év alatti gyermeket súlyos fegyelmi vétség, fizikai erőszak esetén lehet csak eltanácsolni. Erre sokan azt mondják, hogy könnyű a politika magaslatából szónokolni, de a kisebbségi jogok élharcosai sem íratnák be a gyerekeiket olyan iskolába, ahol a cigánytanulók többségben vannak. 

  Ez a jogi helyzet teljesen kiszolgáltatottá és eszköztelenné teszi a tanárokat, miközben egyre fegyelmezetlenebbek és agresszívabbak a gyerekek mondta a jogszabály-változtatást sürgető igazgató. Hozzátette: az érintett pedagógusok közölték vele, ha most sem sikerül a deviáns lány eltanácsolását megoldani, akkor nem hajlandók tovább tanítani abban az osztályban, ahová jár. A lány édesapja tudósítónknak elismerte, hogy a gyermekének felrótt cselekmények javarészt megtörténtek, de hozzátette: szerinte semmi nem ok nélküli. Gyereke azért „idegenedett el” a tanáraitól, mert előfordult, hogy rázárták az ajtót, kicsavarták a kezét, hamisítványnak nevezték az ellenőrzőjébe orvos által írt igazolást.

  Ma már más világot élünk, máshogy viselkednek a serdülők, mint régen, és ehhez nem tud alkalmazkodni ez az idős, nem eléggé rugalmas pedagóguskar fogalmazott az apa. Szerinte alaptalan a vádaskodás, hogy a lánya miatt írattak ki az osztályból már öt gyereket. Tagadta, hogy bárkit megfenyegetett volna ő vagy a lánya, sőt szerinte inkább őket érte fenyegetés. Megtiltotta a lányának, hogy az ellenőrzőjét odaadja az osztályfőnökének, aki szerinte utólag akart beírni hiányzásokat, a köpködést és hasonlókat. Az apa az ellenséges légkör bizonyítékának tartja, hogy miközben a lányát 10-11 tanár tanítja, mégis, a teljes 70 fős pedagóguskar aláírta a legutóbbi, eltávolításáról szóló határozatot.

A Somogyi Hírlap tegnapi számában nyilatkozó igazgató állítása szerint a 17 éves lány apja a gyerek roma származását is megnevezte a konfliktus okaként. Tudósítónknak viszont az apa kijelentette: ennek nincs szerepe az ügyben. Tegnap délután nevelési értekezleten az önkormányzat illetékesének jelenlétében tárgyaltak a lány ellen indított újabb fegyelmiről. A város képviselője jogi segítséget és gyorsított ügykezelést ajánlott a tantestületnek.

Török Tünde Népszabadság, 2008. március 28. (4. oldal)

[

Megélhetési fortélyok:

A nagyvilágban azt tartják a magyarokról, hogy a „jég hátán is megélnek”. Lehet, de vannak nálunk élelmesebb népek is. A másokon való élősködés terén sokat tanulhatnánk a cigányoktól. Internetes hírforrások szerint egyes településeken a roma lakosság a következő trükkel húzza ki a pénzt az állam zsebéből:

Adott egy cigány házaspár. Egyik sem dolgozik, segélyből élnek. Az asszony 5 év alatt szül 5 gyereket, akiket megélhetési problémákra hivatkozva állami gondozásba adnak. A hatóság kimegy, nyomor, kosz, szegénység elveszik tőlük a gyerekeket. Pár hónappal később jelentkezik a hatóságnál a keresztapa, testvér vagy más rokon (hiszen mindenki rokon), hogy szívesen nevelné tovább a „szerencsétlen” sorsú család gyerekeit. A hatóság örömmel megszabadul az állami gondozásban lévő gyerekektől és örül, ha valaki neveli őket. Sőt fizet is a gondozóknak. Havi fizetést. Ezért az örökbefogadó szülő kiveszi a gyerekeket. Ezután az öt gyereket nem hivatalosan visszaviszik az eredeti családhoz, hiszen rokonok, miért ne lehetnének ott. És ott élnek tovább, mintha mi sem történt volna. A nevelőszülőknek gyermekenként nettó 80 000 Ft-ot fizet ki az állam. Ez nettó 400 000 Ft jövedelem. Ehhez jön még a családi pótlék és a szociális segély. Így havi hatszázezret is összeszednek, míg ha mindkét szülő elmenne dolgozni, minimálbérként ennek az összegnek csak a harmadát keresnék meg. Akkor minek dolgozzanak? Ebből az összegből még akkor is jól megélnek, ha a két „család” megosztozik rajta. Mindenki jól él, és közben röhögnek a markukba. Jut pénz kocsmára, játékgépre, italra, cigarettára. Még egy használt BMW-t is vehetnek belőle, hiszen nagy a család. A magyar adófizetők pedig eltartják őket.

Internet 2008. május 5. (3044. vicc) http://www.hoxa.hu/?p1=forum_tema&p2=32&p4=593

[

Mindezeket látva, hallva, tapasztalva mind intenzívebbé válik a cigányokkal szembeni ellenérzés. A nem túl hízelgő megítélésüket tovább rontja a kötözködő magtartásuk, a nálunk is napirenden levő bolti lopások, piaci fosztogatások, kocsmai verekedések. Mindezt tetézi a cigány vezetők, politikusok sikkasztása. Parlamenti- és önkormányzati képviselőik saját zsebre dolgoznak, a rájuk bízott állami pénzek nyomtalanul eltűnnek. Egyre jobban fogy az emberek türelme. Szinte naponta hallunk olyan kifakadásokat, hogy: „Mások egy életen át keményen megdolgoznak a napi betevőért, és azért, hogy fedél legyen a fejük felett, addig ezek csak elpotyogtatnak néhány purdét, aztán máris kapnak az államtól lakást, meg milliós segélyeket. Utána felszedik és eltüzelik az ingyenlakás parkettáját, tábortüzet raknak a szobában. Hát hol itt az igazság?” Ha a cigányok pusztán azért kapnak állami támogatást, mert romák, nem pedig azért mert szegények, ez nem más, mint a szociális gondok etnocizálása.

Sokan emlegetik, hogy a „hátrányos helyzetű családoknak” az állam elengedi, illetve átvállalja az éveken át felhalmozódott közüzemi tartozásukat, miközben mások a „fogukhoz vernek minden garast”, hogy havonta rendesen fizethessék a víz-, gáz- és villanyszámlájukat. A romák támogatása azonban nem érte el a célját, csak az előítéletek további elmélyüléséhez vezetett. A kulturális örökségünket féltők szerint: „Semmi sem szent nekik. Elhurcolják a parkokból és beolvasztják nemzeti hőseink bronzszobrait. Ha elfogynak a szobrok, elvágják és kihúzkodják a csatornákból a postai-, a vasúti- és a villamos kábeleket, és a bennük található rézvezetéket olvasztják be.” A parázs hangulatot a karrierdiplomaták önáltató kisebbségvédő szólamai sem képesek ellensúlyozni, akik meglovagolják a demokratikus társadalmak gyengékkel szemben tanúsított fokozott rokonszenvét, és az emberi jogok élharcosaként próbálnak előbbre jutni a politikában.

Ezek a nyilatkozatok, a kisebbségvédő határozatok azon­ban nem sokat érnek. Csupán ideig-óráig képesek visszatar­tani az indulatok elszabadu­lását. Ezt a folyamatot csak az érintettek tudnák visszafor­dí­ta­ni, a helyzet elmé­r­ge­sedését megaka­dályoz­ni. Most még nem késő belát­ni, hogy rossz irányba ha­ladnak, az ellen­szen­ves vi­sel­kedést folytatók még jó útra térhetnek. Ha ez nem történik meg, akkor né­hány évtized múlva egy új Ho­lo­caust várható. A különféle szél­sőjobboldali és fasiszta cso­portok már ugrásra ké­szen áll­nak, hogy betöltsék „Isten os­to­rának” szerepét. Ennek kez­detét észre sem fogjuk venni. A leszámolás többnyire csak az esemé­nyek lezajlása, a tény­fel­táró tárgyalások lefolyta­tása után derül ki. A II. világ­háború alatt senki sem tudta, hogy mi folyik a náci „munkatábo­rok­ban”. Ha valaki hallott is róla, nem hitte el, vagy nem akarta elhinni. Csak a kon­cent­rációs táborok felszabadítása után vált egyértelművé, hogy mi történt. Addigra azonban már 13 mil­lió embert (6 millió zsidót, 5 millió cigányt s egyéb náció­hoz tartozót, 2 millió homo­szexuálist va­la­mint nyomoré­kot) lőttek agyon, illetve gázosítottak el és semmisítettek meg a krematóriumokban. A távoli vidékeken létesített „munkára nevelő táborok” nagyon könnyen válhatnak halálgyárakká.

Kezdetben a világméretű nép­­­irtás irányítói sem kelte­nek gya­nút az emberekben. Ne felejtsük el, hogy Hitler sem Anti­krisz­tus­ként kezdte a pá­lyafutá­sát. 1932-ben a Nem­­ze­ti Szo­cialista Párt demokrati­kus úton ju­tott hatalomra. Sza­­bad vá­lasztáso­kon elnyert több­ségi szavazattal kerül­tek élre a Parlamentben. Nö­vekvő népsze­rű­sé­gére való tekin­tet­tel 1933-ban Paul von Hin­denburg ki­nevezte Hitlert kan­­cellárrá. Or­szág­szer­te ünne­pelt hőssé vált, a gaz­dasági vi­lág­válságból ki­lá­baló Németor­szág benne lát­ta az ország meg­­men­tőjét. Nem­zetközi meg­íté­lése is igen jó volt. 1938-ban a Ti­me Maga­zin­ban Adolf Hit­ler volt az év embere. (1942-ben pedig Sztálint válasz­tották az év emberévé.)

Ne feledkezzünk el arról sem, hogy a túlvilági erők által folytatott megméretés folyamatosan zaj­lik. Nem csak az egyéneket, hanem a különféle népek, népcsoportok viselkedését is folyamatosan figyelik, és ha a mérleg nyelve rossz irányba billen, már nincs mit tenni. A büntetés, a leszámolás elkerülhetetlen. A bennünket felügyelő hatalmak nem törődnek azzal, hogy mi nem hiszünk a létezésükben. Ettől függetlenül teszik a dolgukat. A büntetést ugyan Isten mondja ki az érintettek felett, de nem ő hajtja végre. Ezt a feladatot rábízza a Gonosz erőkre, akik szíves örömest vállalkoznak a le­bonyolítására. Mivel ők nem rendelkeznek fizikai testtel, az emberek közül kiválasztják azokat a személyeket, akik korábbi vagy előző életbeli sérelmeik alapján mérhetetlen gyűlöletet táplálnak a megsemmisítésre ítélt réteggel szemben, és vakon engedelmeskednek az őket manipuláló erőknek. Ők vezényelték le az arisztokrácia bukását kiváltó I. és II. világháborút is.

Az ilyen nagyszabású büntető akciók lebonyolítása azonban emberfeletti képességet igényel, amivel mi nem rendelkezünk. Nem is bízzák ránk. Amíg a Sátán és fekete angyalai a háttérből, láthatatlanul irányítják az eseményeket, a démonok tevőlegesen is átveszik a hatalmat a kulcsfontossá­gú személyek felett. Ez történt Hitlerrel is. Adolf Hitler (illetve akkor még Schicklgruber), az I. világháború tizedese civilben egy tehetségtelen piktor volt. Egész életműve néhány jelentéktelen olajfestményből állt. Saját lelkének adottságai nem tették volna képessé hatalmas tömegek megnyerésére, a II. világháború nagyszabású hadműveleteinek irányítására. Az alkalmanként több százezres hallgatóságából nem ő váltotta ki a tömeghipnózist, hanem egy nála jóval fejlettebb gonosz lélek, amely erre az időszakra megszállta.

A szemtanúk is úgy emlékeznek meg róla, hogy Hitlert minden bizonnyal egy démoni lény száll­ta meg, amikor szónokolt: „Ekkor sátáni fény gyúlt benne”. A kis termetű, nevetséges ecsetbajszú, jelentéktelen figura fekete angyallá változott. Staccatószerű, demagógikus kádenciákba átcsapó hangjával mindenkit hipnotizált, bűvöletben tartott.[31] A beszéd végén a démon elszállt belőle, és Hitler visszaváltozott kis szürke, közönséges emberré. Fáradtan, üveges tekintettel meredt maga elé, mint aki maga sem érti, hogy mi történt vele. Beszédei alatt a magasan fejlett sátáni lény olyan magnetikus vonzóerőt kölcsönzött neki, amelynek senki sem tudott ellenállni. Az arcára valóságos önkívületi rajongás ült ki. Valamiféle médiumi révületbe esett. Hitler maga is utalt az őt uraló metafizikai hatalomra. Tábornokainak gyakran említette, hogy „belső hang” irányítja, és egyszer megjegyezte: „Egy alvajáró precizitásával és biztonságával követem a nekem kijelölt utat.” Szerencsétlen nem is sejtette, hogy mit és kit követett, és hogy hová vezet ez az út.

 Ha az ítélet kimondatott, és a végrehajtó megtaláltatott, már semmit sem lehet tenni. Ezeket a személyeket ugyanis lehetetlen eltávolítani. Hitler ellen több mint 40 alkalommal kíséreltek meg merényletet. Mindegyiket megúszta, gyakorlatilag egyetlen karcolás nélkül.[32] A pokol angyalai nem csak a szándékos, hanem a véletlenszerű balesetektől is védik követeiket. 1917-ben Hitler még csak tizedes volt az I. világháborúban. Ennek ellenére a túlvilági lények állandóan rajta tartották a szemüket. Egy éjszaka a harcmezőn olvadt fémbe és földbe ásva látta magát. Felriadt álmából, és kirohant a lövészárokból. Másodpercekkel később egy bomba megsemmisítette a bunkert, ahol aludt. Szaddam Husszein iraki diktátort sem sikerült a palotájára dobott bombával likvidálni. A családtagjai meghaltak ugyan, de ő túlélt minden elpusztítására irányuló akciót. Ezek az emberek a Sátán védelme alatt állnak, ezért nem lehet nekik ártani. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fognak bűnhődni. Ők a természetes haláluk, vagy az öngyilkosságuk után nyerik el méltó büntetésüket a pokolban. Ha a gonosz erők már nem látják hasznukat, nem védelmezik őket tovább. Ezután ők is meglakolnak minden bűnükért, méghozzá kamatostól.

Ha az érintettek nem hajlandóak változtatni a magatartásukon, nem tesznek semmit megítélésük megváltoztatása érdekében, a véres leszámolás, vagy az országból való kitoloncolás (Indiába való visszatelepítés) elkerülhetetlenül bekövetkezik. Erre a veszélyre a politikusoknak kellene felhívni az érintettek figyelmét, mert ha nem nyitják fel a szemüket, ők maguktól nem fogják belátni, hogy a vesztükbe rohannak. Ha a helyzet tovább mérgesedik, az emberek maguk veszik kezükbe az „igaz­ság­szolgáltatást”. Az indulatok előbb-utóbb egyéni megtorlási akciókhoz vezetnek. Mindennapossá vál­nak a csuklyát, maszkot viselő, kődobáló, Molotovkoktél-hajigáló büntető akciók. Később a házaikat gyújtják rá a romákra. Az égő házból kimenekülőket pedig agyonlövik, lemészárolják. A bosszú természetesen nem késik. A „nemcsak a romák háza gyúlékony” fenyegetőzéssel kísért ellencsapás során egyre jobban elmélyül az etnikai ellentét az országban. Az alkalmas pillanatban aztán megérkezik egy „nemzetmentő”, aki kihasználva a kormány tehetetlenségét, átveszi a hatalmat. Ezt követően ismét készenlétbe fogják helyezni a marhavagonokat.

Mindez a társadalom hallgatólagos, sőt tevőleges hozzájárulásával fog végbemenni. A jelenlegi világgazdasági válság ugyanis egyre nagyobb terheket ró az emberekre. Kilátástalan helyzetükben bűnbakot keresnek. Keresnek egy védtelen kisebbséget, amelyen kitölthetik mérgüket, levezethetik felgyülemlett feszültségeiket. Az 1929-1933-as gazdasági válság során a zsidók töltötték be a bűnbak szerepét. Nem véletlen, hogy ekkortájt születtek meg az első zsidótörvények, amelyek először csak a zsidó származású diákok egyetemi beiskoláztatását korlátozták. Ez a folyamat azonban nem állt meg az arányosság helyreállításán. Később az értelmiségi zsidók munkavállalását is korlátozták, majd következett a megbélyegzés, az éttermekből, kávéházakból való kitiltás. Aztán már a puszta létük is veszélybe került. A forgatókönyv is vészesen hasonlít a jelenlegihez. Eleinte csak a sajtóban jelentek meg zsidógyűlölő cikkek, majd mind több zsidót értek atrocitások. Mind nálunk, mint Németországban napirenden voltak a zsidóverések, a zsidók boltjainak kifosztása, felgyújtása. A kormányok még ekkor sem tettek semmit a folyamat megállítására, a feszültségek feloldására. Ezután jöttek a fasiszta diktátorok, akik aztán beteljesítették a karma büntetését.

A jelek szerint már nálunk is készülődnek azok az erők, akik szívesen vállalkoznak a „rendcsinálásra”. Valóban erre van szükségünk? A XXI. században is át kell élnünk egy fasizmust. Az újkori Holocaust még az előzőnél is hatékonyabb lesz. A II. világháború alatt ugyanis sokan sajnálták a zsidókat. Ezért sokan bújtatták őket, a külföldi diplomaták pedig menlevéllel látták el a zsidó családokat. A cigányok azonban a jelenlegi viselkedésükkel annyira meggyűlöltették magukat, hogy nem számíthatnak a társadalom könyörületére. Senki nem fog üldözött romákat befogadni, cigány családokat bújtatni. Európa 10 milliós cigánysága senkire sem számíthat. A leszámolást megelőző cigánypogrom már el is kezdődött:

 

A maffia halálbrigádjai Nápolyban felperzseltek egy cigánytábort, mert egy roma férfi vezette BMW elgázolt két lányt, akik közül az egyik a helyi maffiavezér unokahúga. A pogrom után a romák elmenekültek Nápolyból. A Camorra-vezér felbérelt emberei előbb szétverték, majd Molotov-koktélokkal felgyújtották a sátrakat és a lakókocsikat, amelyekben a volt Jugoszláviából bevándorolt cigányok laktak. A mintegy 50 fős támadó banda megakadályozta a hatóságokat a tűzoltásban. Csak a csodának köszönhető, hogy nem történt tragédia, mert a lakókocsikban használt gázpalackok sorra felrobbantak. Mindössze egy négyéves gyermek szenvedett füstmérgezést. A mintegy 200 fős nápolyi cigányközösség azonban megmaradt cókmókját összecsomagolva „örökre” elmenekült Nápolyból. Járműkonvojukat rendőrségi autók kísérték Róma kapujáig. A helyi rendőrkapitány szerint „csak a lakosság spontán haragja tört felszínre a kéregetésből és lopásból élő cigányok ellen.” Emberjogi szervezetek és maffiaszakértők szerint azonban ilyen jól szervezett cigányellenes pogrom csakis a helyi maffiavezér parancsára, vagy legalábbis jóváhagyásával történhetett meg a délolasz nagyvárosban.

Népszabadság, 1999. június 21. (21. oldal)

 

Később már nem csak a maffia üldözte a cigányokat. Az olasz kormány határozata alapján 2010-ben országszerte felszámolták a cigánytáborokat. Olaszország után Franciaországból is visszatelepítették a cigányokat Romániába és Bulgáriába. Ha nem változtatnak a magatartásukon, könnyen lehet, hogy egy idő után továbbküldik őket Indiába. A közhangulat elmérgesedése esetén nálunk is megindul a romatelepek felszámolása, és a kitoloncolás. Ez ellen az állampolgárság sem védi meg őket, mert ha egy szélsőjobboldali párt jut hatalomra, egyik napról a másikra hozhatnak egy új törvényt, amely megfosztja az állampolgárságuktól azokat, akik nem hajlandóak beilleszkedni a társadalomba. A hontalanok pedig könnyen kiutasíthatók az országból. A száműzés, a kitiltás gyakori eljárás volt a világtörténelemben, szükség esetén újra alkalmazni fogják.

Sajnos hiábavaló volt minden figyelmeztetés, továbbra sem történt semmilyen pozitív változás ezen a téren. Nálunk egy parlamenti vizsgálóbizottság megállapította, hogy a rendszerváltás óta a romák felzárkóztatására irányuló programok mind csődöt mondtak. Az erre a célra kiutalt milliárdok nagy részét pedig elsikkasztották. Ezért a cigány önkormányzat vezetőjét letartóztatták. Az elmúlt évtizedben 120 milliárd forint ment el felzárkóztató programokra, haszontalanul. Az állami pénzek kézen-közön eltűntek. A gettók felszámolására, az oktatási integrációra kapott uniós támogatások pedig kihasználatlanok maradtak. A közeg, amelynek szánták, nem engedi hasznosulni. Hiá­ba a kormány, a társadalom igyekezete, ha maguk az érintettek nem tesznek semmit a beilleszkedésük érdekében. A kilátástalan helyzet láttán beindult az egyéni igazságszolgáltatás. Szélsőséges érzelmektől fűtött magánszemélyek sorra gyújtották fel cigánycsaládok házait, és az égő épületből menekülni próbálókat lemészárolták. 2010 szeptemberében Szlovákiában egy középkorú férfi sorozatlövő fegyverrel kiirtotta a szomszédjában élő cigány családot. A vérengzésnek 8 halottja és 15 sebesültje volt. Tettének fő oka a hangoskodásuk, az elviselhetetlen magatartásuk volt.

Az eset után a Szlovák Nemzeti Párt plakátokat ragasztott ki, amely egy roma férfit ábrázolt, alatta a felirat: „Ne etessük azokat, akik nem akarnak dolgozni.” A szlovák rendőrség nem tartotta rasszistának ezt a megnyilvánulást, és semmit sem tett a plakátok eltávolítása ügyében. Úgy látszik, hogy már hatóságok is tehetetlenek. A kisebbségi jogok elszánt védelmezői erre így tiltakoztak: „Ez is azt mutatja, hogy a rendőrségben gyökeret vert az idegengyűlölet és a rasszizmus” Az eset után nem rendeltek el nemzeti gyászt Szlovákiában. Jellemző a közhangulatra, hogy senki sem szervezett szimpátiatüntetést a cigányok védelmében. A közvéleményt leginkább az internetes fórumokon olvasható blogbejegyzések jellemzik. A Népszabadság című napilap hozzászólásainak egyike így szól: „Vigyázó szemetek Pozsonyra vessétek... szép munka volt!”

Élménybeszámolókban sincs hiány: „Nagybányán láttam két olyan többemeletes, talán az 1980-as években épített házat, ahol nem volt már semmi nyílászáró szerkezet, és semmi éghető anyag, mert az ott lakók mindent elégettek. Itthon a szülőfalumban egy régi cselédházakból álló utcát az oda költöztetett romák végiglaktak, és amikor az utolsóból is elégették az éghetőt, tovább köl­töz­tek.” Mások a politikusoknak üzentek: „Nesze nektek liberális idióták, már csak az hiányozna, hogy legalizáljátok a drogokat!” Ezek azonban csak a szalonképes hozzászólások voltak. A vaskos megjegyzések helyén ez moderátori közlés állt. „Komment törölve.” Egy rövid vélemény azonban meg­maradt a szélsőséges javaslatokból is. Az egyik hozzászóló a cigánykérdés megoldására a „golyószórót” ajánlotta. A politikusok is reménytelennek tartják a helyzetet. Szónoklataikban ugyan tovább hangoztatják a cigányok beillesztésének szükségességét, de ezt is csak addig teszik, egy szélsőjobboldali kormány be nem költöztet egy hat­gyerekes cigány családot a lakásukba azzal, hogy mutassák meg, hogyan lehet velük együtt élni.

[

A bőrfejűek, a hungaristák és egyéb neonáci szervezetek nem fogják kímélni a homoszexuálisokat és egyéb deviáns magatartású csoportokat sem. A legutóbbi demonstrációjukon is transzparenseken hirdették, hogy: „Más­hol légy más!” A szélső­sé­ges jobboldali erők azért is ka­rol­ják fel a szexuális aber­rá­cióban szenvedők elleni küz­delmet, mert ezáltal sok szim­patizánst tudnak maguk köré gyűjteni. Mivel a kor­mányok nem tesznek sem­mit az er­kölcsi züllés ellen, a társa­da­lom nagyobbik fele a szél­ső­jobboldali nézeteket val­lók keménykezű fellépé­sé­ben lát­ja az egyetlen ki­utat a je­len­legi „fertőből”. Ami­kor tisz­tességben meg­őszült több­gyerekes szülők azt hallják, hogy a libera­liz­mus jegyé­ben mind több or­szág­ban enge­délyezik a ho­mo­­sze­xuálisok há­zassá­gát, sőt öz­ve­gyi nyug­díjat biztosítanak nekik és gyereket is örökbe fogad­hat­nak, önkéntelenül ke­re­sik azt az erőt, amely ké­pes ezt a folyamatot megakadályozni.

Ennek tudható be, hogy a szélsőjobboldali tüntetéseken szép számmal találhatók anti­de­mokratikus nézetekkel egyál­talán nem vádolható fiatal nők, akik nem akarnak mást, mint egy normális világban, normális életet élni. A jelen­legi folyamatot látva attól tar­tanak, hogy erre nem lesz le­hetőségük. Nemtet­szé­sük je­lé­ül a magukkal vitt táb­lákon ilyen feliratok lát­hatók vörös betűkkel: „Nem pederasztát akarunk, hanem ren­des férjet és gyereket”. A nyo­maték ked­véért talpig fe­ke­tébe öltöz­tek. Féltik a le­endő gyerme­keiket a homos­zexu­álisok örök­­befo­ga­dott gye­­re­keitől, a szexu­á­lis zakla­tá­sok­tól, az apa­minta hiá­nyá­tól. Miközben ők a ke­resz­tény er­kölcsre hi­vat­koz­nak, az Ár­pád­sávos lo­bo­gó alatt vo­nu­ló kopaszra nyírt, láb­szár­kö­zé­pig fűzött bakancsot hordó hangadók teli torokkal üvöl­tik: „A másság költözzön más­hová!” A műveltebbje ezt kán­tálja: „Az ókorban az ilye­­ne­ket atombombával ir­tot­ták!”[33] A lírikus alkatúak versbe szedték tiltakozá­su­kat: „Csapból is e kérdés csö­­­pög, miért vagy más te kö­csög?” A kevésbé széplel­kűek egy­sze­rűen csak azt ordítozzák, hogy: „Mocskos buzik!”

2004 nyarán a melegfel­vonulás ellensúlyozására ren­dezett „hideg büszkeség nap­­ján” még kevesen vo­nultak a Hősök terére[34]. A tiltakozók és a szimpatizánsok száma azonban napról napra nő. Ne feledjük, hogy az 1930-as évek elején a nemzeti szo­cialisták is így kezdték Né­metországban. Aztán mire ész­­be kapott a világ, Hitler hadat üzent Lengyel­or­szág­nak. A német nép támogatása vagy legalábbis hallgatólagos jóvá­hagyása nélkül nem kerül­he­tett volna sor a világ legna­gyobb mértékű népirtására. Mint tudjuk a II. világháború mérlege 50 millió halott. Köz­tük 6 millió zsidót és 200 ezer cigányt a krematóriumokban égettek el. Előtte azonban az SS „megtisztította” a társadalmat a szelle­mi fogyatékosoktól és a homoszexuálisoktól. Több százezer embert sterilizáltak, illetve küldtek ha­láltáborokba, fajtisztítás ürügyén. Aki tiltakozni mert, hamar közöttük találta magát. A palackból ki­engedett szellem már nem gyömöszölhető vissza. A demokrácia csak addig tartható fenn, amíg a pol­gárok hisznek a megtartó erejében. Ha azt látják, hogy ez az út a romlásba, a káoszba, az erkölcsi meg­semmisülésbe vezet, csupán idő kérdése, hogy mikor mondanak le róla, és mikor engedik át a hatal­mat a keménykezű rendcsinálóknak. Az emberek a biztonságukat többre becsülik a szabadságuknál.

Politikusaink azt hiszik, hogy a tüntetések betiltásával, a törvény szigorításával meg lehet állítani ezt a folyamatot. A hangadók, a szélsőséges vezérek letartóztatása azonban éppen ellenkező hatást vált ki. A most még té­tova, határozatlan „nem­zet­mentő palánták” a bör­tönben elszánt, dühös fe­nevaddá válnak, akik alig várják, hogy bünte­tésük letelte után bosszút áll­hassanak üldözőiken. Hit­ler is a börtönben érett diktátorrá, a rabság meg­edzette lelkét, és elég ideje volt ahhoz, hogy világhódító terveit kigon­dolja. Szabadulása után már tudta, hogy mi a teendője, ekkor már nem lehetett megállí­tani. A ma­gyar nyilaskeresztes párt vezére, Szálasi Ferenc pedig a szegedi Csillag börtönben edződött „nem­zetvezetővé”. A demokráciát féltőknek nem a szélsőjobboldali csoportoktól kell tartani, hanem a velük szim­patizáns tömegektől. Handabandázók, szélsőséges nézeteket vallók mindig voltak és lesznek is, de bajt csak akkor tudnak okozni, ha maguk mögött tudhat­ják a társadalom többsé­gének támogatá­sát.

Politikacsinálóinknak nem ártana elgondolkod­ni azon, hogy mi az oka a szélsőséges irányzatok tér­nyerésének. Eddig mi­ért nem lehetett hallani róluk? Nem a mértéket vesztett, mindent meg­en­gedő kormányzásban van a hiba? A szabadelvűség vadhajtásai egyre jobban ingerlik az embereket, és életre hívják, megerősí­tik a kiegyensúlyozó erő­ket. A je­lenségre való re­agá­lás is rossz. A dikta­túra nem a jobb- vagy balol­dali nézeteket val­lók ül­dözésével, hanem a tár­sa­­dalom megnyerésével ke­rülhető el. A szabad vá­lasztáson alapuló demok­ratikus társadalmakban a kisem­berek döntik el, hogy milyen jövő vár egy or­szágra, a világra. Nekik tetsző politikát kell folytatni, és akkor nem keresnek menedéket a rendcsinálást hirdető szélsőséges irányzatokban.

A neonáci és ultrabaloldali csoportok elleni kirohanások helyett az életszínvonal emelésével, az egyre nyomasztóbb gazdasági helyzet rendezésével kellene foglalkozniuk. A nemzeti szocialisták azért nyerték meg az 1932-es választá­so­kat, mert Hitler megígérte, hogy ki­ve­zeti a népet az 1929-es nagy gazda­sági világvál­ság­ból. Ígére­tét be is tar­totta a maga módján. A há­borús elő­készületek so­rán óriási épít­ke­zések in­dul­tak az országban, fel­len­dült a gyár­ipar, be­in­dult a fegyver­gyártás, ami felszívta a munkanél­kü­liek óriási hadát. Megszűnt a nyomor, a német nép vissza­­­nyerte a vesztes há­ború mi­att megcsap­pant önbi­zal­mát is. Ki törődött az­zal, hogy egy világpusz­­tító esz­me szolgála­tába áll. A nép csak akkor zúgo­lódik, ha rosszul mennek a dol­gok. Egy darabig tűr, majd az al­kal­mas időpontban cse­­lek­szik. Sajnos a feldühö­dött, végsőkig elkese­redett em­berek többnyire rosszul döntenek. Min­dennapi gondjaik megoldódnak ugyan, de a szélsőséges hatalom később tragédiába sodorja őket. Most kísértetiesen hasonló a helyzet. A 2008 októberében kirobbant gazdasági világválság után a politikai légkör ugyanolyan, mint 1929-ben volt. A több ezer milliárd dolláros állami segélycsomagok révén a bankrendszer összeomlását sikerült ugyan elkerülni, de a gazdaság rohamos leépülése megkezdő­dött. Napról napra nő az elbocsátottak száma, a munkanélküliség már kezdi megközelíteni az 1929-es szintet.

Ennek a folyamatnak a megállításáért maguk az érintettek is sokat tehetnének. Mint tudjuk a homoszexualitás egy genetikai rendellenesség következménye. A társadalom úgy fogja fel ezt a jelenséget, mint egy gyógyíthatatlan betegséget. „Aki ebben szenved, az nem tehet róla.” mondják. A homo­szexuálisok azonban fennen hirdetik magukról, hogy ők nem betegek, ha­nem önként vállalt, nekik tetsző élet­módot folytatnak. Korábban csend­ben meghúzták magukat, most azon­ban mind gyakrabban kérkednek, hi­valkodnak a másságukkal. Utcai demonstrációkkal hergelik a többsé­get. Kirívó viselkedésükkel a hete­ro­sze­xuális fiatalokat is maguk közé vonz­zák. Valósággal provokálják a társa­dalmat. A politikusok pedig „lo­vat ad­nak alájuk” azzal, hogy sorra fogad­ják el, teljesítik a követelé­sei­ket. Be­integrálják őket egy keres­ztény alap­elveket valló társadalomba, és nem veszik tudo­másul, hogy az emberek többsége nem akarja befo­gadni őket. Azzal pedig egyáltalán nem törődnek, hogy ezzel Istennek tetsző magatartást folytatnak-e. Mivel a többnyire ateista politikusok szerint nincs Isten, nem is kell törődni a véleményével. Olaj a tűzre, hogy ma már vezető politikusok is büszkén vállalják a homoszexualitásukat. Lassan már szégyenkeznie kell annak, aki nem meleg vagy biszexuális. Ez a fajta viselkedés, ezek az intézke­dések sokkolják a tömegeket, és tovább fokozzák a társadalmi robbanás veszélyét. A terrorizmus, az elszegényedés, a lassan már elviselhetetlen mértékű környezetszennyezés miatt az emberek idegei már amúgyis pattanásig feszültek. Nem kellene tovább hergelni a társadalmat. Nem nehéz kitalálni, hogy a kitörő indulatoknak kik lesznek az első célpontjai.

Az anyakönyvezés a legbiztosabb módja annak, hogy valakit megtaláljanak. Magyarországon rendkívüli módon megkönnyítette a Gestapo dolgát az 1938-ban hozott első zsidótörvény, amely előírta az izraelita vallásúak nyilvántartásba vételét. Az 1944-es német megszállás után a nácikkal kollaboráló nyilas hatóságnak semmi mást nem kellett tenni, mint elővenni a belügyi nyilvántartást. Az eredmény 700 ezer zsidó deportálása. Közülük 600 ezer soha nem tért vissza a haláltáborokból. Mivel a különféle családmentő akciók főleg a fővárosra koncentrálódtak, a II. világháború után a vidéki zsidóság gyakorlatilag meg­szűnt. Korunk technikai lehetősé­gei tovább fokozhatják az érintettek tá­madhatóságát. Nagy a való­színűsége annak, hogy szélsőséges csoportok megszerzik ezt a nyil­vántartást, és a listában szereplők nevét, lakcímét felteszik az Inter­netre. Ezt követően bárki hozz­á­juthat ezekhez az adatok­hoz, és önkényes irtóhadjáratot in­díthat a neki nem tetsző személyek ellen. Ha ezt a honlapot felteszik egy kül­földi szerverre, akkor eltávolít­hatatlanná válik, semmilyen hatóság nem tudja letiltani. Az évez­redes er­kölcsi értékek védelmezői egyelőre csak a „melegbárok” ellen indítottak Molotov-koktélos támadásokat, de a nyilvánosságra hozott listák birto­kában a másságukat nyíltan vállalók is számíthatnak hasonló táma­dá­suk­ra.

Aki túlzónak tartja az aggo­dal­ma­kat, nézzen körül a nagyvilágban. Belgrádban 2001. június 30-án 50 rendőr sem tudta megakadá­lyozni, hogy több száz bőrfejű és nacionalista egyetemista vérbe fojt­sa a melegfelvonulást. Csizmá­val rugdosták a leszbikus felvo­nu­lók fe­jét, azt kiabálva: „Menj haza, és szülj gyereket!” Másokat törött sörös­üveg­gel vagdostak össze, és baseball­ütők­kel vertek agyba-fő­be. 2002-ben Stock­holmban bőr­­fe­jűek kövekkel és üveg­palac­kok­kal do­bálták meg a felvonuló me­le­geket. 2004. május 7-én a krak­­kói Fő té­ren érte támadás őket. Az egyéni ak­­ciók sem ritkák. Nagy-Britan­ni­á­­ban a közel­múltban egy suhan­cok­ból álló banda félholtra verte egy londoni me­legbár ven­dé­geit, Da­vid Morley 37 éves bár­pincért pe­dig halálra ütlegelték. Morley az egyik túlélője volt az Admiral Dun­can nevű sohoi me­legbár ellen 5 éve végrehajtott rob­­bantásos me­rényletnek. Ebben a fajgyűlölő, szél­­sőjobboldali ban­da által elkövetett ak­cióban 3 személy vesztette életét, és 70-en megsebesültek. A brit hatóságok tájékoztatása szerint 2004-ben 20%-kal nőttek a melegek elleni támadások az országban. 2002. október 6-án hasba szúrták Bertrand Delanoë párizsi főpolgármestert. A merénylő ily módon fejezte ki a meleg politikusok miatti keserűségét és megvetését. A homoszexualitását nyíltan vállaló Klaus Wowereit berlini főpolgármester hivatalába lépése után egy mellékutcában neonáci fiatalok támadtak meg. A testőrei védelmének köszönheti az életét. 2004. február 12-én Roger Kusch német tartományi igazságügyi szenátort késelte meg egy nő, miközben üvöltve gyalázta a „ferde” hajlamait.

 

Nálunk a „Meleg Büszkeség nap­ján” csak a soha azelőtt nem tapasz­talt mértékű rendőri védelem tudta megakadályozni a vérengzést. A hun­garisták azonban készülődnek a le­számolásra. Ezt jelzik a felvonulá­sai­kon látható transzpa­ren­sek: „Velünk, vagy ellenünk, nincs más választás.” A másik táblán ez olvasható: „Eljön a mi időnk, KI­TARTÁS!” Közben a szónok ezt kiabálja a mikrofonba: „A melegek önmaguk mondanak le az élethez való jogukról, és zavart lelki éle­tükből kifolyólag ellenségeivé vál­nak minden természetesen egész­séges faji megnyilvánulásnak.” Már CD-lemezen is népszerűsítik az esz­méiket. Íme egy strófa a „Halál a MÁS-ra” című zeneszámból: „Fel­gyújtjuk majd a szivárvány zászlót; És húscafatok tarkítják majd a ház falát; Csináljunk éjjel egy őrült nagy mészárlást; Állítsuk falhoz a mele­geket.” A refrén sem éppen meg­nyugtató: „Főműsorban megy a faj­talankodás; Kampósorrú csürhe vi­gyáz rájuk; Csináljunk egy hatalmas vérfürdőt éjjel.”

Ha valaki még mindig száj­hősöknek, hőbörgő suhancoknak vélné az újnyilasokat, látogasson el a honlapjukra. Ott hamar rá­ébred szándékaik komolyságára. Weblapjukon megtudhatjuk, hogy „jelenleg a Vér és Becsület az egyetlen, a hungarizmus szellemi örökségét nyíl­tan felvállaló, be­jegyzett, tömegesen működő tár­sa­dalmi szervezet”. Ezt kihasz­nálva törvényesen készülőd­nek a leszámolásra. Az ehhez szük­séges eszközöket is náluk lehet be­szerezni. Részlet a listából:

  SS-tiszti tőr: 10 000 Ft (amíg a készlet tart)

  Makarov 9 mm-es pisztoly: 40 000 Ft

  AK-74 géppisztoly: 60 000 Ft

  RPG páncéltörő 100 000 Ft

  Vállról indítható orosz lég­vé­delmi rakéta: 100 000 Ft

Kállai Ákos, Népszabadság, 2004. október 12. (14. oldal)

 

Tavaly óta hiába keményített be a rendőrség, a szervezkedés, a megfé­lemlítés folyik tovább:

Szombat kora délután mintegy ez­ren érkeztek a Hősök terére. A hun­ga­­ristákat több tucat rendőr fel­ügyelte. Amikor érkezett a pa­rancs: „Bajtár­sak, vonuljatok!”, katonás léptekkel több százan a kerítések közé masí­roztak. A fe­kete dzsekis, farmeres, ba­kancsos egyenszerelésben egyfor­má­nak tűntek nemtől, kortól függet­lenül. A német és magyar katonák hat­van éve szálltak szembe a „vörös hor­dalékkal” kezdődött a meg­em­lékezés. Aztán Szentgyörgyi Ferenc lépett porondra, aki saját versét adta elő. „Mikor az utolsó rohamra me­gyünk, még a csecs­szopóknak sem kegyelmezünk!” hangzott a jóslat. Egy német „bajtárs” azt ordította a tömeg­nek: „Öklünk a puskatuson pi­hen. Nem a tegnap utolsói, hanem a holnap elsői vagyunk!” Domokos End­re János, a Vér és Becsület kulturális egyesület ügyvivője közölte: a Fővárosi Bíróság első fokon a szervezet feloszlatásáról döntött. Hozzátette: „Mi a magyar érdekeket védjük. Hadtestünket terrorizmu­ssal is vádolják. Pedig a terrorcselekményeket a prolik, a cigányok, a buzeránsok, és a négerek köve­tik el.”

Agyagási Edit Népszabadság, 2005. február 14. (8. oldal.)

 

Az elmúlt két évben még job­ban elszabadultak az indulatok, és rohamosan nő a szélsőjobboldali szervezetek és a nemzetvédő „gár­­dák” száma. A melegfesztivá­lo­kon is más taktikát követnek a szélsőségesek. Újabban nem roha­moz­zák meg a felvonulókat. Mi­vel a rendőrök kordonnal védik őket, és videofelvétel ké­szül min­den résztvevőről, csak megfi­gye­lik, szemmel tart­ják a tüntetőket. Aztán a szkínhedek szétszélednek a kör­nyező utcákba, és egyenként kapják el a hazafelé tartó fel­vo­nulókat. Úgy összeverik, agyon­­rugdossák őket, hogy kórházba kell szállítani a szerencsétleneket. Akcióikhoz nem baseballütőt visz­nek magukkal, mint régen, mert ez nagyon feltűnő lenne, hanem vastag falú pezsgősüveget. Így ha valaki kihívná a rendőröket, csak egy mulatozó, randalírozó társa­ságot találnak a helyszínen, akik hazafelé tartanak a barátjuk születésnapi bulijáról. Ezek a fel­vo­nulások lehetőséget adnak az anti­sze­mita megnyilvánulásokra is. A 2007-es budapesti melegfesztiválon pl. több újnáci és „gyerme­keik egész­sé­ges lelkületét féltő színmagyar” azt skandálta, hogy: „Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána.”

Ezeket a megnyilvánulásokat nem a véletlen szüli. Mindaz, ami jelen­leg történik velünk, korábbi tette­ink, magatartásunk következ­mé­nye. Az I. és II. világháború első­sorban az arisztokrácia karmi­kus adósságait egyenlítette ki. Má­sod­sorban a zsidók nem zsidó em­ber­tárasaikkal szemben tanúsított vi­sel­kedését, a nemzetközivé tere­bé­­lyesedett zsidó lobbi esély­egyen­lőséget kizáró összetartását, vala­mint a cigányok társadalmi be­il­leszkedéssel kapcsolatos ellen­ál­lá­sát büntette. Isten már évezredekkel ezelőtt figyelmeztette a zsidókat, hogy árgus szemekkel figyeli, mire használják a tőle örökölt tehetséget: „Csak veletek léptem szövetségre a Föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket.” A figyelmeztetés ellenére a zsidók kiemelkedő tehetségüket nem a világ szolgálatába állították, hanem saját gyarapodásukra használták. Birtokba vették az ipart, a kereskedelmet, uralták a bankszektort. Embertársaikat kizsákmányolva hatalmas vagyont halmoztak fel. Palotákat építettek maguknak, melyeket telezsúfoltak műkincsekkel, miközben milliók nyomorogtak körülöttük. A karma azonban nem engedi embertársaink kihasználását, a hatalommal, az adottságainkkal való visszaélést, ezért egy idő után bekövetkezik a leszámolás, ami a zsidóknál a Holocaustban nyilvánult meg. Aki nem sejtette, hogy mindez miért történik vele, hamar rádöbbent. A buchenwaldi koncentráció tábor bejárata felett ugyanis az elgázosításra érkezők ezt a feliratot olvashatták: „Jedem das seine!” vagyis: „Mindenkinek, amit érdemel!”

Életükkel együtt az összeharácsolt vagyonukat is elveszítették. A karma által kiszabott büntetés önkéntes végrehajtói kirabolták, kifosztották őket. Hiába próbálták menteni vagyontárgyaikat, az elkobzást nem kerülhették el. A magyar zsidók „aranyvonata”, amely a II. világháború végén Nyugatra szállította a zsidó közösség vagyontárgyait, útközben nyomtalanul eltűnt. Benne soktonnányi arany-ezüst ékszer, ékkövek, drága festmények, szobrok, szőnyegek és egyéb javak. Értékét 120 millió dollárra (25 milliárd forintra) becsülik. Ez azonban csupán töredéke volt a zsidók által felhalmozott vagyonnak. Nagyobb részét a „felszabadító” Vörös Hadsereg tisztjei és katonái hurcolták el. Őket a nácik előzték meg a műkincsrablásban. A Göring által irányított „műkincsmentő” akciók elsődleges célpontja az elhurcolt zsidók voltak. A maradékot pedig a civil fosztogatók tették magukévá. A fasizmust követő kommunista diktatúra is kivette részét a szabadrablásban. Az arisztokraták vagyonával együtt elkobozták a zsidók gyárait, bankjait, üzleteit, a bankszámlájukon őrzött pénzüket, és államosították a múzeumoknál letétbe helyezett festményeiket, műkincseiket.

Az indiai Síva-pa­pok szerint a két világháború nem volt benne az emberiség karmá­já­ban. Isten nem kárhoztatott min­ket két világégés átélésére, 60 millió ember életének kioltására, gázkamrákra, szőnyegbombázások elszenvedésére. Ami történt, arról kizárólag mi tehetünk. Vérrel áztatott történelmünk tetteink eredménye. Erre utal az is, hogy a halásos áldozatok kétharmada civil volt. A világméretű öldöklés valódi célja az áldozatok bűneinek megtorlása, a tömeges leszámolás volt. Ezek a bűnök legtöbbször az előző életekben halmozódtak fel, ami az érintettek számára lehetetlenné tette büntetésük valódi okának kiderítését. Mivel előző életeinkre nem emlékszünk vissza, képtelenek vagyunk az ok-okozati összefüggéseket feltárni. A tudatlanság pedig tovább fokozza az érintettek szenvedését. Keresik a velük történtek okát, de miután nem találják, Istent vádolják sorsukért.

A nácizmus legyőzésének ötvenedik évfordulóján egy zsidó szónok[35] így ágált a Teremtő ellen: „Ha Isten valóban Isten, tehát mindenható, akkor bűnös abban, hogy szabad kezet adott a gyilkosoknak; Ha pedig a hatalma korlátozott, akkor nem Isten.” Lelkünk ugyan tisztában van a velünk történtek összefüggéseivel, de beszűkült tudatunk nem hallgat a lélek szavára, a lelkiismeretre. Ezért továbbra is ugyanazokat a hibákat követjük el, mint korábban, nem tanulunk semmit a történelemből. Most is hatalmas embertömegek rohannak a végzetük felé, elkerülhetetlenné téve egy újabb karmikus leszámolást. Ennek előkészületei folynak most, a nap mint tapasztalt szélsőséges megnyilvánulások egy újabb Holocaust kibontakozásának jelei.

 

Érdekességek a nagyvilágból

 

Indul a Pink TV. Minden készen áll az első homoszexuális és leszbikus tévécsatorna beindításához Franciaországban. Az ország homoszexu­álisoknak szóló országos tévécsatornája 2004. október 25-én kezdi meg adását, s főrész­vén­yesei között olyan vezető francia audiovizuális cégek találhatók, mint a TF1, a Canal+, vagy az M6 magántelevízió. Mögöttük több befektetési alap áll. A Pink TV lesz a világ első, országosan is fogható melegcsatornája. Adásához műholdon, kábeltévén és szélessávú Interneten (ADSL) lehet hozzáférni, havi 9 euró előfizetési díj ellenében. Már az indulás előtt 180 ezer előfizetőt sikerült toboroznia a Pink TV munkatársainak. Az előfizetők fele a Párizsban és környékén élők közül került ki. Mivel a nézők a jól szituált középrétegekbe tartoznak, a Pink TV iránt az ország legna­gyobb hirdetői is élénken érdeklődnek. Anyagi gondjaink tehát nem lesznek jelentette ki magabiztosan Pascal Houzelot[36], a csatorna elnöke. A tulajdonosok szerint hamarosan megtérül a 12,2 millió eurós beruházás. A Pink TV működését a franciaországi audio­vizuális tanács is jóváhagyta. Jóllehet a csa­torna első­sorban melegekhez szól, a tévé gazdái arra számítanak, hogy gazdag és új­szerű kínálattal sikerül szélesebb közönséget is megszólítani.

A csatorna párizsi bemutatóján a mű­sorkínálatot eklektikusnak nevezték. Az alapító elnök szerint: „A vegyes műfajú Pink TV a francia kulturális sokszínűség egyik új színfoltja lesz.” Aztán így folytatta: „A to­leranciától eljutottunk az egyenlőségig. A tű­sarkú cipőben megtett kis tipegés óriási elő­relépés a televíziózásban. Az új csatorna a legjobb időben indul, mert az utóbbi években kedvezően változott a gondolkodásmód.” (Fran­ciaországban az előző, szocialista kormányzat alatt legalizálták az azonos neműek élettársi viszonyát, Párizsban másságát nyíltan vállaló főpolgármestert választottak, a mostani kon­zervatív kormány pedig börtönnel tervezi bün­tetni a melegekkel szembeni ellenséges meg­nyil­vánulásokat.)

A csatornán számos melegtémájú tévé­sorozatot, szappanoperát sugároznak, amelyek közéleti vi­taműsorokkal, dokumentumfilmekkel, hírességeket bemutató interjúkkal, homoszexuálisokról szóló játékfilmekkel és erotikus japán rajzfilmekkel váltakoznak. Éjfél után homoszexuális pornófilmeket vetítenek, kettős kódolással. A pornót az AIDS és más, nemi úton terjedő betegségek veszélyére vo­natkozó felhívások előzik majd meg. A szex után reggel 6-ig videoművészek kísérletezhetnek avant­gárd műveikkel a rózsaszín tévében, amelyben például a sport „macsó” világát egy transzvesztita sportriporter(nő) kommentálja majd sajátos szem­szögből.

Népszabadság Online, 2004. szeptember 29.

[

Minden idők legnagyobb melegparádéján több mint 3,5 millióan tüntettek a szexizmus, a homo­fóbia és a rasszizmus ellen a brazíliai Sao Paolóban. A rendezvény háromszor annyi em­bert vonzott, mint a pápalátogatás néhány héttel korábban. A Sao Paulo LGBT Parade-ot, azaz a Sao Paulo leszbikus, meleg, biszexuális és transzvesztita parádét 11. alkalommal rendez­ték meg. „Méltóságot mindenkinek”, „A szere­lem minden formája istenhez vezet” és hasonló feliratú transzparensek alatt színes kosztü­mök­ben vonult a tömeg, és kibontottak egy gigan­tikus szivárványszínű zászlót is. A parádén 23 hatalmas kamionról szólt a zene, és 900 egyen­ruhás rendőr teljesített szolgálatot.

[

Mind nagyobb visszatetszést kelt a társada­lomban az azonos neműek házassága, amit csak fokoz a szélsőjobboldali csoportok leszámolási szándéka. Nézzük meg, hogy jelenleg mi a hely­zet ezen a téren:

Európában egyelőre csak Hollandia, Belgium és Spanyolország ismeri el törvényesnek az egyneműek házasságát. Az Egyesült Államokban elbukott a melegházasságot tiltó alkotmánymódosítási javaslat. Ahány ház, annyi szabály: az Európai Unióban csak irányelv valamint egy mérsékelt jelentőségű európai parlamenti határozat szólít fel a melegek és leszbikusok polgári jogegyenlőségére. A kérdést eltérően megítélő tagállamok EU-szinten sohasem konkretizálták megfelelően a hátrányos megkülönböztetés ilyen irányú felszámolását. Így egyelőre az adott országon múlik, hogy a gyakorlatban mit tesz és mit nem. A homoszexuálisok polgári élettársi szerződését először 1989-ben, Dániában intézményesítették. A múlt évben az egész (protestáns) Észak-Európában lezárult az a folyamat, amely biztosítja a meleg párok egyenlőségét a szociálpolitikában, az öröklésben és az örökbefogadásban. Az élettársi szerződés nem jár együtt az állam vagy az egyház előtti tényleges esküvővel; ilyesmire először 2001 áprilisában, Hollandiában nyílt lehetőségük a melegeknek.

A szó szoros értelmében vett melegházasságnál persze még egy „csatát” meg kell vívni: levezető lelkészre vagy anyakönyvvezetőre is szükség van. Hollandiában a legnagyobb felekezeti ellenállást a muzulmánok tanúsították. A protestáns egyház úgy döntött, hogy az egyes egyházközségekre bízza, vállalkoznak-e ilyesmire. Ami az anyakönyvvezetőket illeti, egyes kereszténydemokrata ellenőrzésű önkormányzatok felmentik azon hivatalnokokat, akik súlyos lelkiismereti kifogást támasztanak. Tavaly Belgium az első, döntően katolikus ország szintén biztosította a teljes értékű melegházasságot. Örökbefogadás viszont itt nincs. A baloldali spanyol kormány a napokban elfogadta az azonos neműek házasságát lehetővé tévő törvény tervezetét. Ez a heteroszexuális házaspárokéival azonos jogokat biztosít a meleg és a leszbikus pároknak, beleértve az örökbefogadás jogát is. A parlament várhatóan hamar megszavazza a törvényt. Ezzel az erős katolikus hagyományú Spanyolország lesz Európában a harmadik, amely elismeri az azonos neműek házasságát.

  Végigviszem az ügyet ígérte Noel Mamere, Begles város zöldpárti polgármestere, aki Fran­cia­országban, júniusban elsőként nyilvánított volna melegpárt hivatalosan házastárssá.

Annyiból Mamere tartotta a szavát, hogy hivatalos áldást adott a frigyre, ám a továbbiakban csak kellemetlenségei támadtak a dologból. Egy hónapra felfüggesztették hivatala gyakorlásában, és bíróságon támadták meg a házasság bejegyzését. Franciaországban nincs törvényes alapja az egyneműek közötti házasságkötésnek a jogrendszer elismeri viszont az élettársi közösséget a melegek és a leszbikusok között is. Ez igen kiterjedt jogokat ad az érintetteknek, beleértve az öröklést is; gyermeket azonban az egynemű párok nem nevelhetnek. A felmérések szerint az új EU-tagálla­mok­ban jóval komolyabb a melegjogokkal szembeni ellenállás, mint a régiekben. A legerősebb az ortodox Cipruson, illetve a katolikus Litvániában és Lengyelországban a régi tizenötökből pedig az ortodox Görögországban. Magyarország a jogegyenlőség támogatottságában az alsó középmezőnyben helyezkedik el.

Az amerikai szenátus után a minap a képviselőházban is elbukott az egyneműek házasságának tilalmát tartalmazó szövetségi alkotmánymódosítási javaslat. Az alkotmánymódosításhoz a szövetségi törvényhozás mindkét házában kétharmados többség, majd az államok kétharmadának ratifikálása szükséges amiről előre lehetett tudni, hogy nem jön össze. A homoszexuálisok házassága az Egyesült Államokban akkor került a figyelem homlokterébe, amikor kanadai mintára előbb Massa­chusetts állam legfelső bíróság minősítette alkotmányellenesnek a tilalmat, majd San Francisco polgármestere elkezdte összeadni az ország minden részéből érkező párokat. George W. Bush elnök ekkor javasolta az alkotmánymódosítást, amely egyszer s mindenkorra egy férfi és egy nő szövetségévé minősíti a házasságot, következésképpen megtiltja minden más kapcsolatnak e szóval való jelölését. Az amerikai közvélemény többsége ellenzi az egyneműek házasságát, de elfogadja polgári életközösségüket. Ezen az állásponton van a demokrata elnökjelölt John Kerry is.

Horváth Gábor, Kis Tibor, Szőcs László Népszabadság, 2004. október 5. (4. oldal)

[

2016 áprilisában a norvég evan­gélikus egyház vezetése Trond­heim­ben megszavazta azt az új szabályozást, amely alapján mostantól melegek is köthetnek házasságot templomokban. A püspöki konfe­rencián 115 résztvevő közül 88-an gondolták úgy, hogy az azonos neműeknek is joguk van a polgári szertartás mellett templomban is megesküdni. Norvégiában az azo­nos neműek 2009 óta törvényesen, a heteroszexuális párokhoz hason­lóan köthetnek házasságot és akár gyermeket is fogadhatnak örökbe, de ezek mellett a norvég egyház még a melegek pappá szentelését is engedélyezi. Az új döntést támogatók szerint a házasság két ember elköteleződése egymás iránt, és ebben a szövetségben nem számít a felek neme.

[

Nőtartásdíj helyett immár férfitartásdíjat fizet volt feleségének egy exférj az Egyesült Államokban, mert időközben a nej férfit faragtatott magából. A volt férj hevesen tiltakozik az ellen, hogy továbbra is átutalja a havi 650 dollárt (140 ezer forintot) nőből férfivá operált hajdani asszonyának. Nemes felvetése szerint, ha egy férfit nem lehet feleségül venni, akkor miként lehet válás után férfitartást fizettetni?

[

Meleghimnusszal ajándékozta meg homoszexuális rajongóit a 71 éves Yoko Ono, és ezzel sikerült ismét a slágerlista élére kerülnie. A dal, amellyel jelenleg vezeti a Bilboard toplistáját, valójában 25 éves. Csupán apró változtatásokat hajtott végre hajdani slágerének remixében. A „Minden férfinak van egy nője, aki szereti” kezdősor „Minden férfinak van egy pasija, aki szereti”, illetve „Minden nőnek van egy nője, aki szereti” szövegre változott.

Népszabadság, 2004. november 9. (24. oldal)

[

Tömegesen bukkant fel Hollandiában egy olyan nemi úton terjedő kór, amely megkönnyíti az AIDS-t okozó HIV-vírus terjedését. A limfogranuloma venereum (LVG) néven ismert betegséget 2003-ban már 92 esetben diagnosztizálták a homo- és biszexuális férfiak körében, jóllehet korábban rendszerint évente két-három alkalommal fordult elő. Az általában trópusi éghajlaton előforduló ritka betegség újabban a kontinentális országokban is terjed. A megfertőzötteken végbélfekélyt okoz.

Népszabadság, 2004, november 6. (20. oldal)

[

Azzal, hogy nem áruljuk el a kicsi nemét, azt üzenjük a világnak: engedjék már meg, hogy ő maga mondja meg, mi akar lenni! indokolták döntésüket azok a kanadai szülők, akiknek az esete nemrég bejárta a világsajtót. A „nem nélküli” gyermek szülei, Kathy Witterick és David Stocker szerint a dolog jól működik két nagyobb gyermekük, az ötéves Jazz és a kétéves Kio esetében. Mindkét fiúcska hosszú hajú, és másfél éves koruk óta maguk választotta ruhában járnak: Jazz legszívesebben rózsaszínben (festett körömmel), Kio bordóban.

  Mindig lánynak nézik őket mondja az apa, hozzátéve:  A fiúk majd eldöntik, mit válaszolnak rá.

Én meg amondó vagyok, hogy teljesen mindegy „mit válaszolnak rá”: úgy ki fogják közösíteni őket, mint a huzat! Ha egy fiú lánynak öltözik, azt még talán tolerálják az ovis társak, de ha az illető gyerek azt se tudja eldönteni, hogy fénykardozzon a fiúkkal, vagy Hannah Montanásat játsszon a lányokkal, ezt már aligha. E szülők tehát megtagadják gyerekeiktől a nemi szerepre való nevelést. Sőt, mivel körömlakkot dugnak fiaik kezébe, élek a gyanúperrel, hogy tudatosan, eszmei alapon igyekeznek őket összezavarni. Fogalmam sincs, ennek mi értelme, csak sejtem, hogy a „gender” filozófia húzódik meg a háttérben, miszerint a nemi identitás is pusztán társadalmi képződmény, erőltetett konvenció.

Ez az ideológia olyannyira polgárjogot nyert, hogy 2006-ban az Európai Parlament elfogadta a homofóbiáról szóló határozatot, amely arra szólít fel, hogy Európa országaiban már az is büntetendő cselekmény legyen, ha valaki félelemmel „idegenkedéssel szól a homoszexualitásról, illetve a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű személyekről, mert ez a rasszizmushoz, az idegengyűlölethez, az antiszemitizmushoz hasonló magatartás”. Bátor egyetértést tanúsítva szeretném javasolni, hogy ha már nem jelent semmit a biológia, akkor a faj meghatározásában is biztosítsunk teljes szabadságot a gyereknek! Miért kötelező homo sapiensnek lenni? Az lenne a méltányos, ha maguk dönthetnék el, mik akarnak lenni: erszényes tatu, tarajos gőte, esetleg botsáska. Van választék, elég nagy az Isten állatkertje!

Bertók T. László Metropol, 2011. június 8. (4. oldal)

[

A svéd parlament tavaly év végén betiltott egy barokk műalkotást. GE Shröder Juno című, fedetlen keblű nőt ábrázoló festménye harminc éven át függött a svéd parlament étkezőjének falán, amikor december elején eltávolították arra hivatkozva, sérti a feministák és a muszlimok érzékenységét számolt be róla a The Local című svéd lap. A szociáldemokrata Susanne Eberstein így indokolta a kép levételét: „Fárasztó meztelen női melleket nézni, amikor külföldi vendégeket fogadok egy vacsorán. Különösen akkor kínos, amikor a vendég férfi.” Már csak az a kérdés, mit kezd a svéd parlament a művészettörténettel. Egy az egyben betiltja, vagy esetleg csak a nők és a muszlim országokból érkezők számára teszi lehetetlenné a múzeumlátogatást. A svédek egyébként köztudottan ellentmondásos viszonyban állnak a toleranciával. A közelmúltban például azzal vonták magukra a nemzetközi közvélemény figyelmét, hogy engedélyezték egy hatvanas éveiben járó, pedofília és más bűncselekmények miatt többször elítélt férfi örökbe fogadhasson egy tízéves kisfiút - és mindezt a tolerancia elvére hivatkozva.

A modern svéd férfiideál máskülönben a feminista nő álma. Pelenkát cserél, felkel az éjszaka közepén, hogy megetesse a gyereket, és legalább hatvan napig ő marad otthon szülési szabadságon. A nemek közti egyenlőség mélyen beette magát a svéd köztudatba és nemcsak a munkahelyeken, ahol törvény vigyázza, hanem a magánéletben is. A svéd nők nem engedik, hogy egy randin a férfi fizessen, azt azonban természetesnek veszik, hogy a házimunkán egyenlő arányban osztozzanak. A nemi különbségek eltörlésének ideája (amit a brit 88C „svéd nemiségi őrület”-nek nevez) már hosszú ideje bele van kalkulálva a svéd gyereknevelésbe is. A hetvenes-nyolcvanas évek óta olyan sorozatok mennek a svéd televízióban, amelyek ezt a leckét sulykolják nézőikbe. A szándék, hogy eltöröljék a hagyományos nemi szerepeket, az óvodáig nyúlik vissza, ahol a gyerekek uniszex kezeslábast hordanak, nincsenek lányos vagy fiús játékok, és gondosan szelektált meséket hallgatnak, amelyekben szakállas apukák főznek és cserélnek pelenkát.

Egy svéd ruhamárka megszüntette a fiú- és lányszekciót az üzleteiben, egy játékcég traktoros kislánnyal és rózsaszín babakocsit tologató kisfiúval reklámozza magát, nemrég pedig megnyílt Stockholmban az Egalia nevű, gendersemleges állami óvoda, ahol a nemeket betiltották, azaz a gyerekek nem nevezhetik egymást kisfiúnak vagy kislánynak, csakis barátnak, vagy a semleges nemet jelölő, eredetileg a finnből származó „hen” szóval illethetik egymást. Szintén a nemi semlegességjegyében tavaly tavasszal törvényjavaslatot nyújtott be a svéd parlament egyik képviselője, miszerint kötelezzék a férfiakat az ülve pisilésre, ami a képviselő álláspontja szerint nagy erőlelépés lenne a szexizmus elleni harcban. (Jó lenne látni a részletes törvényjavaslatot, hogy kiderüljön, mi volt az elképzelés. Ombudsman állna minden piszoár mellett? Pénzbüntetés járna érte vagy börtön, ha egy férfi állva vizel? Lenne egy kormányzati forródrót, ahol napi huszonnégy órában lehetne feljelenteni a renitenseket?)

2013. május 6-án pedig felavatták az első semlegesnemű öltözőt egy stockholmi iskolában, hogy zavartalanul tudjanak ruhát váltani azok is, akik nem érzik magukat fiúnak vagy lánynak. A svéd szociáldemokraták kezdeményezték semlegesnemű vécék felállítását, hogy ne kelljen a szükséget érzőknek magukat férfiként vagy nőként definiálni. És a svéd névtár ugyan már jelenleg is 170 semleges utónevet tartalmaz, a semlegességpártiak szerint azt is engedni kéne, hogy bárki használhasson bármilyen nevet, vagyis egyáltalán ne legyenek fiú- és lánynevek. Időközben pedig már megszületett Svédországban az első olyan baba is, akinek a nemét a szülei mindenáron igyekeznek titokban tartani. Egy svéd rendőrnő kizárólag azért tartóztatott le egy férfit, mert túl nagynak találta annak izmait, ezért azt feltételezte, azokat csakis illegális szerek használatának köszönheti. Tavaly októbertől pedig a szokásos korhatáros besorolás mellett Svédországban bevezették a filmek feminista osztályozását is. Ahhoz, hogy egy produkció megkapja az „A” karikát, legalább két megnevezett női szereplőnek egymással kell beszélgetnie benne, méghozzá úgy, hogy nem a férfi a téma. Csak viszonyításképpen: a teljes Gyűrűk Ura trilógia, az összes Star Wars film, a Ponyvaregény és egy kivételével minden Harry Potter-film is elvérzik ezen a vizsgán.

A svéd nyelvben „Jatte-apáknak” nevezik azokat az urbánus, metroszexuális férfiakat, akik otthon maradnak a gyerekkel, kenyeret sütnek, és a napjuk nagy részét kávézókban töltik más apukákkal, akiket tömegekben látni ma már Stockholm belvárosában babakocsit tologatva egy átlagos munkanapon. A svédben a hetvenes évek közepén váltották fel a „szülési szabadság" kifejezést a nemsemleges „szülői szabadság”- ra, s ezzel egy időben a kormány reklámkampányt indított, hogy meggyőzze a férfiakat, minél többen vegyék igénybe a lehetőséget. Poszterfiúként a svéd súlyemelőt, Lennart Dahlgrent használták izmos karjaiban egy csecsemővel. Az üzenet egyértelmű volt: az igazi férfi otthon marad. Svédországban a feministák előszeretettel választanak férfi politikust az Év Asszonyának, a közelmúltban pedig feminista akciócsoport alakult abból a célból, hogy megakadályozza, hogy a férfiak széttárt lábakkal üljenek a tömegközlekedési eszközökön. A „Macsók a tömegközlekedésben” címmel indított blogban arra biztatják olvasóikat, hogy küldjenek be olyan képeket, amelyeken a férfiak túlságosan relaxált pózban ülnek.

Saját bevallásuk szerinti céljuk, hogy növeljék a lakosság érzékenységét nemcsak a „hatalom szimbolikus és aktív rekreációs kifejeződésének, de a maszkulinitás sztereotipikus kifejezésének” felismerésére is. Jogosan merül fel a kérdés: a svéd nők ennyire ráérnek? És tényleg ilyen pipogyák, hogy komolyan fenyegetve érzik magukat egy férfitól, aki szétvetett lábbal ül, vagy állva végzi a dolgát? A feministák valóban olyan szerencsétlennek látják a nőket, akiket traumatizál egy lazán ülő férfi látványa? És akit, ha zavar, ahogyan a vele szemben lévő ember ül, képtelen azt megfelelő formában az illető tudtára adni, ehelyett suttyomban lefotózza? Ez lenne az a szép, ú] világ, amiről a svéd feministák álmodnak?

Oravecz Éva Csilla Nők Lapja, 2014. február 26. (60-61. oldalak)

[

A középkorban még erény és erkölcs dolgában vetélkedtek a nők egymással. Korunkban a verseny célja az erkölcstelenség minél nagyobb fokú elérése. Manapság nem szégyen, ha valaki bemocskolja magát, sőt még kérkedik is vele. Korunk eszmevilágához igazodva rendezték meg Botswanában a Miss HIV szépségversenyt. 12 AIDS-es hölgy indult el rajta. A rendezők szerint a megmérettetés célja azt bizonyítani, hogy a fertőzöttséggel együtt lehet élni, továbbá, hogy a megfelelő gyógyszeres kezeléssel jócskán meg lehet hosszabbítani a várható élettartamot. Botswana lakosságának egyharmada HIV-fertőzött.

[

Kanadában az egyik legkedveltebb ajándék lett a marihuánás Gazdálkodj okosan! társasjáték. Az ára majdnem 40 dollár, a szabályai pedig nagyon hasonlóak a klasszikus változathoz: a játékosok mezőkben lépkednek, amelyekben aztán vagy odalesz a termésük, vagy újabb földet szereznek. Ami extra: a tábla közepén van egy szerencsepróbáló kerék, melynek megpörgetésével meg lehet szerezni más játékos narkókészletét, őt pedig egyenesen a börtönbe lehet juttatni. A játékot amúgy egy kábítószer-kereskedelem miatt leültetett férfi ötlötte ki üres napjaiban a cellájában, majd eladta a jogot egy játékforgalmazó cégnek. Ők pedig kapva kaptak rajta.

[

Korunk társadalmában oly annyira általánossá vált az erkölcsi züllöttség, hogy már a harcászati stratégia kidolgozásában is teret nyert. A New Scientist[37] beszámolója szerint amerikai tudósok szexbombát fejlesztettek ki a légierő Dayton-i laboratóriumában. A Sunshine[38] project keretén belül nem ejtőernyős csinibabákat kívánnak ledobni az ellenség lövészárkai felett, hanem egy valódi bombát. Egy vegyi bombát, amely az ellenség állásai felett felrobbanva olyan afrodiziákumot (szerelmi bájitalt) fröcsköl a támadókra, amitől a heteroszexuális katonák egy csapásra homoszexuálissá válnak. A fegyverfejlesztők szerint ez alapvető zavart kelt az ellenfél harcvonalában, mivel a többnyire férfiakból álló seregben leküzdhetetlenül aláássa a fegyelmet. A folyóirat azzal zárta a tudósítást, hogy ez az első szexbomba, amely felrobban.

[

50 ezer svéd korona (1 millió 350 ezer forint) pénzbüntetésre ítélt a stockholmi fellebbviteli bíróság egy étteremtulajdonost, aki távozásra szólított fel egy leszbikus párt, miután a két nő nyilvánosan csókolózott. Az eset 2003 júliusában történt. A tulajdonos a rendőrségnek azt vallotta, hogy senkitől sem tűri el a nyílt szexuális tevékenységet, függetlenül a nemi orientáltságától. Az ügyész szerint viszont a két nőt azért pécézte ki, mert leszbikusak voltak.

[

Az elmúlt héten 550 bordélylátogató férfi közül egy tucatnyit már bíróság elé állítottak Stockholmban. Nevük egy már börtönben ülő bordélyház-tulajdonosnő vaskos kuncsaftlistáján szerepelt. Vétkük: szexet vásároltak. A várható pénzbüntetés azokhoz az áruházi tolvajokéhoz hasonló, akik 40 euró alatti értéket loptak. Az 1999-ben bevezetett svéd „szexvásárlási törvény” egyedülálló a világon. E szerint a prostitúció megengedett, viszont a szexuális szolgáltatások vásárlása büntetendő. Más országban megengedik vagy szabályozzák, illetőleg megtiltják a prostitúciót. A prostituáltat büntetik meg, ha tevékenységét szabályellenesen űzi. Svédországban viszont a prostitúció megengedett. Szexuális szolgáltatásokat eladni szabad, csak venni nem. Ez első hallásra olyan, mintha humoristák alkották volna ezt a törvényt. De miután jót nevettünk, érdemes komolyan venni a törvény tartalmát. Vagyis: áldozat-e a prostituált?

A bevezetőben említett madám nem szolgáltatásaiért ül börtönben, hanem „anyagbeszerzői” módszereiért. Jól kiépített rabszolga-kereskedelmet bonyolított le. Havonta átlagosan négy lányt importált Észtországból. A lányok a gyors meggazdagodás reményében hagyták el a szegénységet, de nem éppen paradicsomi állapotok közé csöppentek. A bordélyban laktak, éjjel-nappal kéznél voltak. Rendszeresen megaláztatásokban részesültek a „munkán” kívül is, például amikor nagy ritkán kiengedte őket a balkonra, nyelves puszival kellett megköszönni a különleges kegyet. Az étel majdnem ehetetlen volt, a nehéz testi éjszakai munkáért éhbért kaptak. Egy terhes 17 éves lányt hajnali négy órakor ébresztett a főnök, hogy egy terhesekre specializált ínyenc kuncsaftnak a kedvére legyen. Ez a lány aztán végigsírta a hajnalt, és végül sikerült elmenekülnie a bordélyból. A bordélytulajdonost kíméletlen kerítői tevékenységért ítélték el. Közel 2 millió koronát (kb. 50 millió forintot) keresett 2 év alatt.

Egy svéd film, Lilja 4ever[39] valósághűen ábrázolja, hogyan szedi fiatal áldozatait az úgynevezett trafficing[40], vagyis a nemzetközi szexkereskedelem. Lucas Moddyson[41] filmjét bemutatták a svéd parlamentben, majd az Európai Parlamentben, hogy meg- illetve felrázza a politikusokat is. Sok kelet-európai lány jut Liljához hasonló sorsra. Azt hittük, hogy rabszolgaság a mi évezredünkben már nem létezik, de a legtöbb nagyvárosban nem kell sokáig keresgélni az utcán, hogy egy fiatal, jó alakú, ép fogazatú rabszolgát bérelhessünk. A tulajdonosával már egy kicsit nehezebb találkozni. A kiterjedt szexrabszolga-kereskedés mutatja, hogy a szexvásárlási törvény humanista felfogáson alapul. A prostitúció oka a vásárló. A szexvásárló nem emberi lényt keres, hanem különböző testnyílásokat, amin keresztül üríthet, kielégítheti pornóval mesterségesen felhergelt szexuális igényeit. A lányok nem egyenrangú felek ebben az üzletben, hanem áldozatok. A tettesek nem törődnek vele, milyen pszichikai és testi sérüléseket okoznak. Nekik csak az a fontos, hogy lehetőleg mindent kipróbáljanak, amit a pornóipar kínjában kitalál. Akár lehetséges anatómiailag, akár nem.

A szexvásárlási törvényt megszületése óta sokan támadják. A bírálók szerint nem helyes az egyoldalú kriminalizálás, mely szerint csak a szex vásárlása büntetendő, az eladása nem. Egyelőre még nem telt el elegendő idő, hogy az eredményt ki lehessen értékelni, de a rendőrök és szociális dolgozók beszámolója szerint csökkent a prostituáltak száma. A prostituáltak már nem félnek a hatóságokhoz fordulni, ha el akarják hagyni az utcai életet, és be akarnak jutni valamilyen átképző, a civil életbe való beilleszkedést elősegítő tanfolyamra. A törvény másik hatása, hogy Svédország sokkal kevésbé vonzza a külföldi prostituáltakat és a „szexturistákat”. A gyakorlatban viszont furcsa dilemmák állnak elő. A múlt hónapban nagy vihart kavart egy hivatásos örömlány, aki nyilvánosan többek között egy tévéműsorban követelte, hogy vállalkozóként regisztrálják a svéd adóhatóságok. Adót akar fizetni évi 900 ezer koronás (22 millió forintos) jövedelme után. Mivel itt a prostitúciót nem tiltja a törvény, sikerült is. Tevékenységét „egyéb szolgáltatások” címen regisztrálták. A kérdés csak az, hogyan lehet a jövedelem törvényes, ha a kuncsaftok törvénytelen módon fizetnek?

A szexvásárlási törvény tehát egyelőre nem tökéletes. Ha két fél szabad akaratából megállapodik szexuális szolgáltatásokban, nehéz bebizonyítani, hogy az egyik fél szabad akarata csak látszatszabadság. Margareta Winberg, svéd miniszterelnök-helyettes szerint nem létezik szabad akaraton alapuló prostitúció. Ez a svéd hivatalos álláspont. Svédországban már érezhetően változik a közvélemény. Az új gondolkozás lassacskán tért hódít. Idővel eljut más országokba is. Ezáltal remélhetőleg Európa utolsó rabszolgái is felszabadulnak.

Bogárdi Iván Népszabadság Online, 2003. május 22.

[

Ellenkező tendencia érvényesül Oroszországban. Moszkvában már banki hitelt is lehet igényelni szexuális szolgáltatásokra. Bármely orosz állampolgár felvehet célhitelt kuplerájlátogatásra. Ezt egy hitelügynökség közvetíti ki, még pedig „Halaszthatatlan igények, intim szolgáltatás” címszó alatt. Ha valaki elmúlt 22 éves, és moszkvai lakóhellyel rendelkezik, elmehet az ügynökséghez, ahol egy kifogástalan modorú menedzser felvilágosítja, hogy milyen szalonokkal állnak kapcsolatban, ott mi mennyibe kerül, és milyen feltételekkel nyújtják a hitelt. A szerződést már a hitelt nyújtó bankban kell megkötni. Mivel ilyen ügyleteknél a hangulat is befolyásolja az ügyfél szándékát, a pénzintézet egy órán belül dönt, s a legritkább esetben utasítja el a hitelkérelmet. Igaz, utána három napot kell várni, amíg a kuncsaft megkapja a min. 10 ezer, max. 200 ezer rubeles hitelkeretet. Pontosabban a hiteljegyet, amit 9 moszkvai nyilvánosházban és néhány szupermarketben is elfogadnak. Ez utóbbira azért van szükség, hogy a lelkiismerettel küszködő férjek utána, a maradék pénzből ajándékot vehessenek megcsalt feleségüknek.

A kamat évi 20%, és a közvetítő cég is lecsíp magának az ügyféltől ugyanennyit. Mégis van bőven jelentkező. A bankok általános tapasztalata szerint egyetlen hitelfelvevő sem fizeti vissza olyan precízen és megbízhatóan a kölcsönt, mint a szexkuncsaft. Ez nagy szó, mert Oroszországban a tör­lesztési morál nem a legjobb. Errefelé a polgár megvárja, amíg a hitelező elkezdi sürgetni a pénzt, de sokszor még akkor sem fizet. Nem úgy a szexhitel-adós. Aligha meri megkockáztatni, hogy a behajtó a munkahelyén személyesen felkeresse, vagy netalántán otthon, a feleség füle hallatára megkérdezze, hogy: Mikor tetszik már kiegyenlíteni a nyilvánosház-számlát?

Kulcsár István, Kossuth Rádió, 2005. július 3. (Harminc perc alatt a Föld körül)

[

Ha bejön Bradley Charvet terve, nemsokára orális szexet is kérhetnek kávéjuk mellé a genfi ká­vézójába látogató vendégek, hogy teljes legyen felfrissülésük. A szexuális szolgáltatásokat ráadásul igazán különleges módon kapnák meg. Azt ugyanis nem emberek, hanem csúcstechnológiás szexro­botok kínálják jelentette a helyi sajtó. Charvet, aki egyébként egy svájci escortszolgálat vezetője, a Le Matin című svájci lapnak elmondta: eredetileg az escorthölgyek végezték volna a munkát, amiért hatvan svájci frankot akart kérni a kávézóba látogató férfiaktól. Azonban tervét a helyi tör­vények nem tették lehetővé. Mert bár Svájcban legális a prostitúció, az étel- és italárusításra vonat­kozó jogszabályok megtiltják pénzért vásárolt szexuális szolgáltatás nyújtását nyilvános vendég­látóhelyeken. Azonban Charvet szerint ezt a szabályt meg lehet kerülni azzal, hogy robotokat „al­kal­maz” a hölgyek helyett. A vállalkozó elmondása szerint már tárgyalásokat is kezdett egy szexrobo­tokat gyártó amerikai céggel, több „valósághű robotnő” megvásárlásáról, amelyek ára 1800 és 3000 dollár (500 ezer és 800 ezer forint) között mozog.

Forrás: 24.hu

[

Egy rendőrkapitányságon dolgozó 25 éves titkárnő munkaviszonyát megszüntették, mert erotikus fényképeket jelentetett meg önmagáról egy szexlapban. Erre ő több millió forintos kártérítésre perelte a volt munkaadóját azzal az indokkal, hogy az alkotmány által biztosított önmegvalósítási joga sérül, ha erotikus képeit nem közöltetheti egy erre a célra szakosodott magazinnal.

[

Árverésre bocsátja szüzességét egy 21 éves chilei lány, hogy így tegyen szert a tanulmányai foly­tatásához szükséges pénzre. Az árverés Interneten zajlik majd tette közhírré a lány az egyik leghallgatottabb chilei rádiócsatorna Pofaklub című népszerű műsorában. A hirdető nőgyógyászati igazolást is beszerzett, amely érintetlenségét bizonyítja. Az árverés egy héten belül megkezdődik, a kikiáltási ár 990 dollár. A diáklány szerint szó sincs prostitúcióról, szüzességét kizárólag a tanulmányai befejezése végett áldozza fel. Az árverést az Interneten ő maga fogja lebonyolítani, ő választja ki tehát a legtöbbet kínáló személyt.

Népszabadság Online, 2003. május 17.

[

Évszázadokkal ezelőtt a nők a tisztességet, az állhatatosságát, a családjukkal és hazájukkal szembeni elkötelezettséget tartották legfontosabbnak. Szűzen mentek férjhez, és párjuk mellett jóban, rosszban kitartottak. Férjüknek nem kihasználó, hanem támogatói voltak. Eközben a lemondásoktól, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől sem riadtak vissza. Most lássuk, hogy lányaink, asszonyaink manapság mit tartanak fontosnak, milyen tanácsokkal látják el őket a női magazinok:

 

Ma már nők milliói szabadulnak meg ráncaiktól, végeztetnek orrplasztikát, varratják fel melleiket. Sokan vannak azok is, akik intimebb testrészeikkel elégedetlenek. A mai modern nők igen nagy számban szabatják át intim testrészüket. Apróbb puncit, szűkebb vaginát, G-pont-feltöltést stb. kérnek a plasztikai sebésztől. Nem csak a felnőtt hölgyek lehetnek elégedetlenek intim zónájukkal. Amerikában futótűzként terjed a beavatkozások iránti igény a tinédzserek körében is. A kis- és nagyajak korrekciós (plasztikai) műtétek száma a tini korosztálynál ötszörösére emelkedett az elmúlt 10 év alatt. Manapság az intim területek teljes szőrtelenítése (a kopasz punci) a divat.[42] Így pedig tökéletesen láthatóvá válik a szeméremdomb és a nagyajkak. Bármilyen, a tökéletestől (vagy annak gondolttól) eltérő adottság a plasztikai sebész felkeresésére sarkallja a hölgyeket.

A nők nagy része elégedetlen kis- és nagyajkának méretével, alakjával (általában túl nagynak találják). Ez persze gyakran csak szubjektív érzés, ám előfordul, hogy az érintett terület aszimmetrikus, vagy túlzottan kitüremkedik. Ezen segít a labioplasztika, vagyis a szeméremajakakat módosító műtét. Kisajakplasztika esetén a kisajkak formálhatók újra, a nagyajakplasztika keretében pedig a terület vastagítása zsírfeltöltéssel történhet. Ezek a műtéteket hagyományos módon végzik. Az orvos azonban ma már felszívódó varratokkal dolgozik, így elkerülhető a fájdalmas varratszedés. A labioplasztika elvégzése után három-négy hétig a területet kímélni kell, azaz tartózkodni kell a szexuális élettől. A kisajkak megfiatalítása akkor kerülhet szóba, amikor a hormonszintek csökkenése miatt a kisajkak és a hüvelybemenet hámja veszít rugalmasságából, petyhüdtté válik, sötétebbre színeződik. Lézerkezeléssel megfiatalítható a hüvelybemenet és a kisajkak felszíne, ezáltal a terület rugalmasabbá válik, világosabb színű lesz és újra bársonyos tapintásúvá válik. A lézeres beavatkozás ambulánsan végezhető, a páciens utána nem kényszerül szexuális életének rövid idejű megszakítására sem.

A túlzott használatnak, a szexuális partnerek gyakori váltogatásának kitett hüvely kitágulhat. De semmi baj, mert ma már van rá gyógymód, a lézerkezelés. (Korábban csak sok kockázattal járó mű- téttel lehetett segíteni ezen a problémán.) A lézeres beavatkozás során egy 360 fokos tükörrel szerelt kezelőfejet tolnak fel a hüvelybe. Ezzel az eszközzel centiméterenként körkörös lézerkezelést végeznek. Hatására a hüvely gyűrűszerűen körkörösen megerősödik, rugalmassága visszatér, tágassága megszűnik. (A lézersugár a kötőszövet rugalmasságáért felelős kollagén rostjaiban nyelődik el. A lézer hatására a kollagén felmelegszik, összecsapzódik, és a szövet megvastagodik. A kezelés után kötőszöveti sejtek lepik el a kezelt területet, és többlet kollagéntermelődés indul be.) Három hét különbséggel, két alkalommal kerül sor az egyenként kb. 20 perces kezelésre, három hónap múlva kontrollvizsgálat. A módszert három éve használják a világon, és mindenkinél eredményes volt.

A szexuális élet minőségének fokozására régóta ajánlott módszer a Kegel golyók használata. A más néven gésagolyók tulajdonképpen két fémgolyó, melyeket egy fonal erősít egymáshoz. A hüvelybe helyezés után össze kell szorítani a medencefenék izomzatát, és így kell benntartani a golyókat. Eleinte csak pár percig kell benntartani és csak az egyik golyót, majd jöhet a két golyó együttes felhelyezése. (Ezt a hüvelyedző módszert a medencefenék izmainak erősítésére találta fel dr. Arnold Kegel amerikai nőgyógyász. „Lassan szorítsa össze a hüvelyi izmait, amennyire csak tudja. Pár másodperc múlva ernyessze el. Kezdetben végezzen 10 ilyen összeszorítást naponta, majd emelje az adagot lassan 50-re, 100-ra.” A siker záloga a gyakorlatok pontos kivitelezése. Ezért hasznos egy tanfolyamon részt venni, ahol szakember felügyelete mellett tudja elsajátítani a pontos izommozgásokat.)

A plasztikai beavatkozások és a különböző segédeszközök nem olcsók, de házilag is alkalmazható vaginaerősítő módszer az intimtorna. A guggolás a feneket, a törzset és a lábat is megdolgoztatja. „Vegyen a kezébe egy könnyű botot és mellső középtartásban tartsa maga elé, közben tegyen úgy, mintha le akarna ülni. Csak addig ereszkedjen, ameddig combjai párhuzamosak a talajjal. Lassan menjen vissza a kiinduló, álló helyzetbe. Lassan kell végezni és csak néhányszor naponta.” Az intimtorna szakirodalma meglehetősen széles, és ma már számtalan edzőterem áll a hölgyek rendelkezésére, ahol szakavatott vezetés mellet végezhetik a különböző gyakorlatokat.

Aki még jobban fel szeretné turbózni a nemi életét, kérhet G-pont feltöltést is. (A tájékozatlanok kedvéért a G-pont a hüvely elülső falán, a hasi oldalon van, nagyjából 2-5 centiméterre a hüvely bemenetétől. Területe borsónyi, izgalmi állapotban nagyobb. Ingerlése a férfiakhoz hasonlóan a nőkből is ejakulátomot vált ki, ami a hozzáértő partnerrel rendelkező hölgyek szerint mennyei élvezettel jár.)  A G-pontot ugyanúgy feltöltik, mint az ajkakat: hialuronsav-befecskendezéssel. A plasztikai sebészek szerint az eljárás intenzívebbé teheti a szexuális élvezetet, akár meg is többszörözheti az orgazmust. A beavatkozás eredménye (akárcsak az ajakfeltöltésé) nem végleges, általában egy évig kitart, később újabb feltöltés válhat szükségessé.

Miután korunk lányai kellőképpen kitombolták magukat, egy idő után szeretnének férjhez menni és gyereket szülni.[43] A nívós férfiak azonban romlatlan szűz lányt akarnak feleségül venni, ezért újabb plasztikázásra van szükség.[44] A szűzhártyaplasztika nem olcsó műtét, de alkalmas a gyanútlan áldozat átverésére. A szokványos helyreállító műtétnél a szűzhártya maradványait illesztik össze (legalább hat héttel az esküvő előtt, hogy a varratok még fel tudjanak szívódni). Lehet speciális anyagból készült implantátumot is illeszteni a hüvelybemenethez, ha már híre-hamva sincs az egykori szűzhártyának.

Kiskegyed. 2016. augusztus 3. (32-35. oldalak részlet)

 

A felturbózott nemi szerveket természetesen nem szabad „parlagon hevertetni”. Ha éppen nincs partnerünk, ne essünk kétségbe. Erre az esetre egy másik női magazin öntevékeny megoldást javasol:

 

A maszturbálás nem valami szégyenteljes tett, hanem fontos része az egészséges szexualitásnak. Az önkielégítés segít, hogy megismerje a testét és kitapasztalja, mi a jó önnek. Kutatások szerint azok a nők, akik rendszeresen maszturbálnak, többször élnek át hüvelyi orgazmust szex közben. Ha gyengédségre vágyik, de éppen nincs partnere (vagy van, de valami másra vágyik), engedjen a csábításnak. Ne feledje: orgazmusból sosem elég.

Diéta & Fitnesz 2016. szeptember (68. oldal) - részlet

 

Ehhez a fajta élvezethez már kézi munkára sincs szükség. A fizikai erőkifejtés szerepét átvették az elemmel működő vibrátorok. A Cosmopolitan női magazin felmérése szerint: „A Cosmo-lányok 45%-a a vibrátort tartja a legkedveltebb hancúreszköznek. Legnépszerűbb a G-pont vibrátor, amelyek görbített formájuknak köszönhetően könnyebben elérik a hüvely különösen érzékeny belső falát. Már létezik vibrációs alsónemű is. Ezt nem csak az ágyunkban, hanem a nyílt utcán vagy a közlekedési eszközökön is használhatjuk. Így egész nap, megszakítás nélkül élvezhetjük a szexet. Ennek az új találmánynak a lényege, hogy a nőknél a melltartóban és a bugyiban, a férfiaknál pedig az alsónadrágban vannak elhelyezve vibrátorok. Ezeket okostelefonra telepített applikációval lehet irányítani. Csak egy gomb­nyomás, és indulhat a petting az Interneten keresztül. Közben a képernyőn végignézhetjük partnerünk minden mozdulatát, reagálását.

Használati módjáról is bő felvilágosítást kaphatunk az Interneten: „Ez a szerkezet úgy néz ki, mint egy fehérnemű. A puha anyagból készült gyönyörű csipkebelsőt egy merevített váz fekteti a szeméremdombra, így garantálja, hogy a hüvelyedbe helyezett vaginatojás által keltett rezgések csúcsra juttassanak. A tojást, ami alig nagyobb egy normál méretű tamponnál síkosító segítségével kell feltolni. A retikülbe rejtett rádiós távvezérlővel többféle üzemmódban is kényeztetheted magad. A vaginatojás a csiklóra helyezve is alkalmazható. Így is garantáltan csúcsra juttat. Erre a célra azonban már létezik speciális szívóharanggal ellátott csiklóizgató is, amely használóját akár egy perc alatt a csúcsra juttatja. Nem rezeg, mint a vibrátor, hanem lüktető szívó-szopó érzéssel izgat. USB kábellel lehet feltölteni, akárcsak az egész nap kezünkben szorongatott okostelefonunkat. 

[

Párban azonban élvezetesebb a szex, mint egyedül. Persze nem mindegy, hogy kivel és milyen körülmények között. A szép, fiatal nők ehhez kigyúrt, szoborszerű testet és luxus környezetet igényelnek. Tudják ezt a rájuk vadászó férfiak is. Nincs nehéz dolguk. Korunk élvhajhász társadalma a nemi ösztönök kiélése elé sem gördít akadályokat.

 

A hajszobrász és múzsái

„Már a fodrásziskolában is rengeteg csaj vett körül, nem volt nehéz kihorgászni közülük a legszebbeket” árulja el Adrián (34 éves), egy belvárosi fodrászüzlet tulajdonosa és vezetője. A laza, nagy dumás hajszobrász fiatalkora óta rajong a szebbik nemért. „Imádom és tisztelem a nőket, nem is találhattam volna testhezállóbb hivatást magamnak. A nők a profi szaktudáson túl többre vágynak: királynőnek szeretnék érezni magukat a székemben, testileg, lelkileg is megújulni a kezeléseim által. Éppen ezért nemcsak csodálatos hajkoronákat álmodok nekik, hanem ápolom a szívüket is, a lélekgyógyászuk vagyok” árulja el a férfi, aki valóban a hajak mögé lát: minden vendégében az egyéniséget, az egyediséget, valamint a szexi nőt keresi. „Imádok csacsogni velük, dicsérni, bókolni, ha kell, vigasztalni, erőt adni nekik, vagy csak ütős poénokkal felvidítani őket. A csajok pedig mesélnek szerelemről, szakításról, munkahelyi, gyereknevelési vagy éppen pénzügyi gondokról. Elárulják, ha a férjük csalja őket, vagy ők maguk szeretőt tartanak, és pillanatok alatt eljutunk a sikamlósabb témákhoz is.” Sokan félreértik Adrián kedvességét, odafigyelését, és vannak, akik nyíltan kikezdenek vele. Észrevétlenül hozzáérnek, vagy finoman az ágyékához döntik a fejüket. „Próbálnak méretet venni a férfiasságomról” nevet a fodrász.

„De kaptam már meghívást kávéra, vacsorára, és volt olyan is, aki elvitt volna vitorlázni az Adriára vagy síelni a hegyekbe. Egyszer meg egy álomarcú, párductestű csaj papírfecnit nyomott a kezembe. Egy cím állt rajta. Csak annyit súgott a fülembe, hogy nem bánom meg, ha elmegyek hozzá. Ma már tudom, hogy egy fergeteges, zártkörű szexpartit hagytam ki. De a fejmosó helyiségben is lepett már meg vendégem. Ám akkor nem tudtam nemet mondani. Gyengéden masszíroztam a lány fejét, és amikor végeztem a mosással, lassan, csábítóan magához húzott, és kényeztetni kezdett. Megszólalni sem tudtam, először a döbbenettől, majd az élvezettől. Mondanom sem kell, végül olyan frizurával libbent ki a szalonból, ami valósággal megszólalt. Bevallom, a házasságom előtt jó pár vendéggel kerültem hosszabb, rövidebb kapcsolatba. Imádok hódítani, és nem szégyellem bevallani, azt is imádom, ha értem olvadoznak a nők. Addig vagyok férfi, amíg kívánnak. Ez szárnyakat ad a munkámban, nem elgyötörten és kimerülve, hanem jókedvűen fejezem be a napot.” Adrián szerint a finom, francia eleganciával berendezett, budoárhoz hasonló, meghitt szalonja, valamint az általa teremtett légkör az, amiben a nők feloldódnak, sőt bepörögnek.

 

A szexhez is kell személyi edző

„Széles vállak, kockahas, duzzadó izomzat ennyi elég a hódításhoz, főleg, ha kedvességgel és figyelmességgel fűszerezzük” vallja a testépítő, személyi edző Péter (38 éves). Szerinte a kigyúrt, szép férfitest mögött rejtőző, a hihetetlen elszántsággal elért sikerekből építkező önbizalom és kisugárzás az, amitől a legjobban döglenek a nők. ,Huszonévesen csenevész kissrác voltam, inas, vékony testfelépítésű. Nem is hódítottam a csajok körében, hiszen ők a kisportolt, izmos pasikra buktak. Az önértékelésem is mélyponton volt egy komoly szakítás után, amikor úgy döntöttem, kiedzem magamból a fájdalmat. Először csak hobbiból jártam a terembe, később versenyző, majd edző lettem. Ahogy nőttek az izmaim, és velük együtt az önbecsülésem, úgy legyeskedett egyre több gyönyörű lány körülöttem meséli Péter. A lányok többsége a deltás felsőtestre bukik, bár vannak popsi és vádli rajongók is. A legvonzóbb mégis az összhang, a nyugodt, magabiztos viselkedés és a férfias kiállás. Szerintem csajozni legkönnyebben nem az edzőteremben, inkább a bemutatókon és parti környezetben lehet.”

Péter a testépítő és fitneszbajnokságokon, expókon sokszor ötezer vendég előtt mutatkozik félmeztelenül. A falatnyi póznadrágot is lehámoznák róla a sóvárgó női tekintetek. „Sokan megállítanak, hogy szelfizni szeretnének velem, egyúttal a nevemet is megkérdezik, hogy a közösségi oldalon bejelölhessenek. Bevallom, nem tudok ellenállni a szép lányoknak, mindig van hozzájuk egy kedves szavam, ami a bevállalósabbaknál akár belépő lehet egy lepedőbajnoksághoz. Évek óta rendeznek Siófokon bemutatókat, az itteni beach hangulat főként egyéjszakás kalandokat szül” árulja el a személyi edző. Bőven akad horogra lány a hazai és nemzetközi versenyeken is. Itt leginkább a backstage-ben dolgozó sminkesek, fodrászok, szervezők ugranak a testszobrászokra.

„Egy alkalommal egy ismert, szőke, babaarcú modell konferálta az eseményeket. Folyton össze-összeakadt a tekintetünk, de megtudtam, hogy ismert üzletember a férje, ezért nem vettem komolyan, csak belül epekedtem érte. A lány később kiderítette, hol dolgozom, és megkeresett. Edzési tanácsokat kért tőlem, majd odavetette, ha végeztem, este 11-kor vár a terem előtt. Eszem ágában sem volt nemet mondani. Svábhegyi otthonukba autóztunk, ahol aztán egymásnak estünk: végigszeretkeztük az összes helyiséget, a konyhát, a hálót, a fürdőszobát, a nappalit. Nem tudtunk betelni egymással. A végén azt mondta, ez jólesett. Hetekig vártam, hogy újra betoppanjon a stúdióba. Később hallottam, hogy külföldre költöznek a férje munkája miatt. Vártam volna egy búcsúéjszakát, persze soha nem jött el.”

 

A rock-Casanova

Gitárosként lehet a legjobban csajozni tartja a mondás, és ezt Tamás (46 éves) is megerősíti. A befutott hazai rockzenekarban pengető, Jézus-arcú, derékig érő hajú, vagány megjelenésű férfi szerint több oka is van, amiért a gyengébb nem bolondul a zenészekért, kiváltképp a szólógitárosokért. „A nők imádják a rosszfiúkat, a zenészekről is az az elképzelés él, hogy nagykanállal falják az életet: csajoznak, dorbézolnak, duhajkodnak. A kemény külső páncél azonban finom, érző lelket takar, hiszen enélkül nem tudnánk hangszeren játszani, alkotni. Sok fanatikust szerzünk pusztán azzal, hogy reflektorfényben vagyunk. A csajok nem begubózott, unalmas, töketlen férfira vágynak, hanem macsóra, aki élvezi az élet ízeit, és akinek a fényében lehet fürdőzni. Egy rockzenész azzal a reménnyel kecsegtet, hogy vele nem lehet megöregedni, és minden nap Woodstock, ami nyilván nem igaz” sorolja a női rajongás mozgatórugóit Tamás. Ahogy nőtt zenekarának ismertsége, úgy terebélyesedett női holdudvaruk is. Ma már minden buli után csajok tucatja szabadul be az öltözőbe, hogy elcsábítsa a gitárost és társait.

„Egyetlen férfi sem tud nemet mondani arra, ha szexre éhes vadmacskák ráugranak. Korán nősültem, huszonhat sem voltam, de amikor a budapesti éjszakába berobbant az együttesünk, belevetettem magam a féktelen orgiákba. A feleségem pedig (jogosan) elhagyott” árulja el a rocksztár, aki ugyan szerelemből házasodott, mégsem tudta kezelni a változást: utolsó zenészből, akire rá se bagóztak a csajok, mára felkapott előadóművész lett. „Egy bulin, az utolsó számnál, három lány nekem esett, és letépte rólam a bőrnadrágomat. Miután lementem a színpadról, a falhoz nyomtak, és simogatni, csókolni kezdtek. Biztosan előre kitervelték, én meg hagytam, hogy minden a forgatókönyvük szerint alakuljon. Leápolásom után egész éjszaka kényeztettek: ettünk, ittunk némi drog kíséretében, majd újra vettük a jelenetet. Máskor szépségkirálynők, modellek kötöttek ki a hálószobámban, de voltam tetőtől talpig kivarrt, intimékszerekkel borított rocker ladykkel is. Kipróbáltam a legextrémebb figurákat a szexben, de bevallom, egyetlen lány arcára sem emlékszem, csak a nagyságrendre, körülbelül ezer nő fordult meg az ágyamban.” Azonban a nők rajongása a legtöbb esetben nem személyesen Tamásnak szól. Sokkal inkább az ismertségnek, sikernek, színpadnak, rivaldafénynek, amire udvarlás nélkül gyűlnek a pillangók.

Kiss Henrietta Nők Lapja Psziché, 2016. 6. szám (70-73. oldalak) - részlet

[

Alaposan ráfá­zott egy sperma­donor férfi, mert gyermektartás­díj fizetésére kö­telezte a bíróság. Pár éve egy lesz­bikus kapcso­latban élő pár­nak szolgáltatott spermát, és eb­ből három gyer­mek született. A pár azonban ha­marosan szétvált és a megszo­kott életszínvonal fenntartása érdekében az anya a lurkók svéd származású apjához fordult segítsé­gért, de mivel az nem volt hajlandó fizetni, ezért beperelte őt. Mivel a gyerme­kek születésekor a férfi elismerte, hogy ő a gyerme­kek apja, a bíróság a tartás­díjigényt indokoltnak látta, és annak meg­fizetésére kötelezte.

[

Úgy látszik, világunk feltartóztathatatlanul rohan a vesztébe. Több évezredes erkölcsi értékeinket lábbal tapossuk, az elállatiasodás, az önmagunkból való kifordulás folyamatát már semmi sem képes megállítani. A bomlasztás, a demoralizálás élén a liberalizmus gőzétől feszített agyú politikusaink állnak. Lássunk néhány példát áldatlan tevékenységükből: 

 

A norvég keresztény templomokról eltávolították a kereszteket, mert azok látványa sérti az illegális bevándorlók lelkét. Svédországban már nem csak a gyerekek, hanem a szülők nemét is titkolni kell. A svéd óvodákban szülő egy-nek és szülő kettő-nek kell szólítani az anyukákat és apukákat. A férfi vécékből a női egyenjogúságra hivatkozva leszerelik a piszoárokat, a középiskolákban pedig külön illemhelyeket állítanak fel azoknak a diákoknak, akik bizonytalanok a nemi identitásukat illetően. Svájcban már nők számára is nyitnak bordélyházakat. A német-svájci határon fekvő Leibstadt városában öt férfi „angyalok” néven nyitotta meg az első kuplerájt. A vállalkozás azonban csődbe ment. Na, nem a látogatók hiánya miatt, hanem a szolgáltatást nyújtók tapasztalatlansága következtében. A nők által üzemeltetett kuplerájukban minden kurva tudja, hogy a kuncsaftoktól előre el kell kérni a pénzt, mert utólag már alkudoznak, vagy fizetés nélkül lelépnek. Nos, ez történt a hímringyókkal is. A hölgyvendégek csak annyit fizettek a szolgáltatásért, amennyit jogosnak ítéltek. Ez mindig alatta volt a kalkulált árnak. A gazdaságtalan üzemeltetés pedig az erkölcsi fertőbe süllyedt Európában sem lehetséges. A pénz, a profit istenítését egyetlen bürokrata sem helyteleníti, a Mammon imádását sehol sem tiltják.

Amerikában már régóta a Télapó hozza a karácsonyi ajándékokat. Európában ezt a szerepet a Mikulás fogja betölteni. Jézus Krisztus ugyanis egyre kevésbé kívánatos személy az uniós politikusok szemében. A British Airways utaskísérőinek és pilótáinak például tilos kereszt alakú medált hordaniuk, mert ez sértheti a más vallású alkalmazottak érzékenységét. Norvégiában is hasonló tiltást vezettek be a közszolgálati televízióban, miután a helyi muzulmán közösség vezetői tiltakozásba kezdtek, amiért a tévéhíradó adásában a műsorvezető a nyakláncán keresztet viselt. Ezt követően a Norvég Bevándorlási Igazgatóság utasítására a migránsok elhelyezésében segítséget nyújtó civilszervezetek és egyházak is eltávolították a kereszteket, a Jézust ábrázoló festményeket és minden egyéb vallási szimbólumot a befogadó állomások helyiségeiből. Ahol ennek fizikai akadálya volt, ott rongyokkal takarták el a keresztény szimbólumokat.

Szintén Norvégiában Drammen város önkormányzata kihirdette, hogy az idei karácsony nem marad el, de megváltoztatják a nevét. Mostantól téli vagy decemberi ünnepnek kell nevezni. A város iskoláinak olyan körlevelet küldtek, amelyben kategorikusan megtiltják az eddig hagyomány szerint megrendezett karácsonyi ünnepeket, és nem használható a „boldog karácsonyt” jókívánság sem feliratokon, sem szóban, sem bármilyen formában. Ugyancsak Norvégiában történt, hogy tavaly karácsonykor az ottani gyermekvédelmi szolgálat egy házaspártól elvette mind az öt gyermekét, mert azok keresztény dalt énekeltek az iskolában. Az ilyesmi mostanában vallási radikalizmusnak számít Skandináviában.

Az Unió fővárosában, Brüsszelben már évek óta tilos hivatalosan megemlékezni Jézus születéséről, a karácsonyról. Ehhez igazodva egy olasz iskola igazgatója tavaly betiltotta a karácsonyi ünnepséget. A karácsonyi koncertet pedig télkoncertre keresztelte át, amelyen a karácsonyi énekek kivételével szinte mindent elő lehetett adni. Bajorországban néhányan már nem elégednek meg a karácsony eltörlésével, a Biblia forgalmazását és olvasását is be akarják tiltatni. Két ügyvédjük hivata­losan is kérte a német családügyi minisztert, hogy sorolja a Bibliát azon könyvek közé, amelyek erőszakos tartalmuk miatt veszélyesek az ifjúságra nézve. Christian Sailer és Get-Joachim Hetzel érvelése szerint ugyanis a Biblia Isten akaratát dicsőíti, miközben olyan részeket tartalmaz, amelyeket hátborzongató tartalmuk szempontjából nehéz lenne felülmúlni. A könyv népirtást, rasszizmust és gyűlöletet prédikál, valamint házasságtörők és homoszexuálisok borzalmas kivégzését írja le. Szereplői közül nem egy a saját gyermekét gyilkolja meg, és még sok más perverzió is megjelenik benne. Ezért a Bibliát a tiltott könyvek listáján kellene tartani egészen addig, amíg el nem távolítják belőle a vérszomjas és emberi jogokat sértő részeket.

Az iszlám országokból érkezett menekültekre való tekintettel Németországban tucatnyi város polgármestere úgy döntött, hogy nem állít karácsonyfát. Ha így haladunk a karácsonyi vásárt lebonyolító áruházakból is száműzik a fenyőfát. Miközben a karácsony ünneplését betiltották, a brüsszeli törvényhozók semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy Hollandiában szexuális szolgáltatással is lehet fizetni az autóvezetői tanfolyamokon. Az ilyesmi az ország igazságügyi minisztériuma szerint sem illegális prostitúció. Így fizetni az órákért nem számít szexmunkának.

Bolyki Tamás – Hihetetlen magazin, 2016. június (70-72. oldalak) - részlet    

[

Vészesen fogy az osztrák katolikus hívők tábora. A legfrissebb statisztika szerint komoly, már-már katasztrofális méreteket ölt az osztrákok elfordulása a katolikus egyháztól. Tavaly legalább 40%-kal nőtt a kilépők száma ez 50-55 ezer személyt jelent. Az adatok közül hiányzik még a bécsi negyedik negyedév, és a tavalyi összesítés a menekülés fő okozójának helyszínéről, St. Pölten­ből. Ilyen méretekre azok sem számítottak, akik sejtették, hogy az osztrákok ugyancsak a szívük­re veszik a paptanárok és a sze­minaristák homoszexuális kap­csolata miatt a St. Pölten-i pap­neveldében kitört botrányt. A neheztelés akkumulálódik: 1995-ben (az azóta elhunyt) Hermann Groer[45] bíboros hasonló ügyei miatt 44 ezren léptek ki az addigi, évi 30 ezer körüli helyett. 1999-ben, az osztrák püspöki kar és Róma nézeteltérésének évé­ben ismét ekörül volt a meg­csömörlöttek száma, a mostani, 50 ezer feletti szám azonban min­den eddigit felülmúl.

1991-ben még a lakosság 91%-a vallotta magát katolikusnak, 2003-ban ez az arány 70%-ra csök­kent, s azóta kulminált az újabb botrány hatása. A kilépé­sek hát­terében egyéb okok is állnak, a szexbotrány sokaknál csak pont az i-re, vagy ürügy. A korszellem nem kerüli el a hívőket sem, sokan nehezményezik az egyház modernizálódásának halogatását, még többen kapzsinak tartják az Ausztriában kötelező járulékot kíméletlenül behajtó egyházat. A fiatalabb korosztály értetlenkedik miért kellene havi díjat fizet­nie, amiért vajmi kevés kézzelfogható szolgáltatást kap cserében. Az idő­­sebbek anyagi helyzetük romlá­sá­val egyre kevésbé tudják meg­fizetni az évi átlag 70 eurós hoz­zájárulást. Manapság az emberek „válogatósabbak” ismeri el a bécsi érsekség szóvivője. Jobban megnézik, milyen politikai párt­ba, szakszervezetbe lépnek be, pedig már csak a tagdíjfize­tési köte­lezettség miatt is az egyház csupán egynek tűnhet ezek közül. Sőt a legnagyobbnak Auszt­riá­ban. Csakhogy az egyháznak val­óban szüksége van a járulékra.        

Elsőként a felső-ausztriai érsek­ség kongatta meg a vészharangot, közzétéve a veszteség konkrét adatát. Ebben a tartományban 560 ezer euró mínuszt jelent a plusz 8028 (36%) kilépő. Mit szóljon akkor Bécs, amelynek érseksége 9 hónap alatt 15 223 kilépési nyilatkozatot regisztrált? Az osztrák egyház ugyan mér­hetetlen vagyonnal rendelkezik csak az apátságokhoz tartozó erdőségeket 3,5 milliárd euró értékre becsülik ám a kü­lön­böző gazda­sá­gok, köztük ser­főz­de, mező­gaz­dasági és tu­risz­tikai üzem, sőt benzinkút bevé­tele vi­szonylag sze­rény. Nem egy jö­vedelme pe­dig nem is az egy­házat, hanem valamelyik füg­­get­len rendet gazdagítja. Az egy­ház évi 420 millió eu­rós köz­ponti költ­ségvetésének na­gyobb része, 350 millió euró a tagdí­jakból jön össze.

Az éves kiadások egyéb­ként nemcsak az egyházi fe­ladatok finanszírozását, a pa­pok fizeté­sét fedezik, hanem az ingatla­nok, a műkincs­gyűj­­temények kar­bantartását is in­­nen kell előte­rem­teni. Ez utób­­bihoz persze van ál­lami támo­gatás. Ausztriában az egy­ház és az állam szétválasztása tel­jes, közvetlen szubvenció nincs, ám az egyes reszortok költ­ség­ve­tésében szerepelnek az egy­házi intézmények. Az egy­ház most visszaléptetési kampányt indí­tott. A kilépőket személyes le­vélben kérdezik meg távozá­suk okairól, beszélgetést aján­lanak. Nem szépítik a helyzetet. Min­den egyes kilépés húsba vág hangzik a hivatalosan is meg­fo­galmazott vélemény.

Szászi Júlia Népszabadság, 2005. január 21. (5. oldal)

[

Lassan különcködésnek szá­mít a házasodás. A válás oka a há­zasság fogalmaznak tréfá­san a cinikus szociológusok. Nyu­gat-Európában legutóbb Belgi­umban készült felmérés, mely sze­rint a király­ságban négy há­zasságra há­rom válás jut. Ez azonban csak az át­lag. A nagy­városokban ma már egy év alatt több válást monda­nak ki, mint amennyi házasságot kötnek. Esküvő után a párok át­la­gosan alig öt esztendőt tölte­nek együtt az oltártól a válást kimondó bí­rói ítéletig. Ma már több gyer­mek nevelkedik „cson­ka”, illetve ún. „átalakított” csa­lád­ban, mint amennyien édes szü­­le­ik közös ott­honában. A még fél évszá­zada is mélyen kato­likus Bel­gi­umban ma már gya­kor­la­tilag senki nem tartja szent­ség­nek a házasságot. Sőt, a meg­kér­dezettek óriási többsége hibá­nak, bűnnek tekinti a megromlott há­zasságok kényszerű fenntartá­sát. A kutatók szerint a házassá­gok felbomlásának fő oka, hogy meg­szűnt a nők kiszolgál­tatott­sága. A férfiakhoz hasonlóan egyre nehezebben és később szánják rá magukat az esküvőre.

A házasság, mint intézmény megítélése is megváltozott a köz­­véleményben. Ma már nem egy­értelműen pozitív, sőt a kukko­ló­tévé, az igénytelen „tömegkul­tú­ra” hatására az emberek többsé­ge hajlamos idejétmúlt kötelem­nek minősíteni. Csönde­sebben mond­ják ki, hogy a férfiak szá­mára lényegében megszűnt a há­zas­ság­kötés egyik legfontosabb in­díté­ka. Míg korábban esetinek szá­mítottak, ma már életvitel­sze­rűen, folyamatosan gyakorolha­tóak az egyéjszakás kalandok. Akinek ez nem jön össze, annak kényel­me­sebb és olcsóbb megol­dás a pros­titúció. A tízmilliós Belgium­ban leg­alább negyv­en­ezer öröm­lány működik, lénye­gében szabadon.

Akad olyan, egyelőre túlzó­nak tartott előrejelzés, amely sze­rint a ma ismert, hivatalos házasság a század végére gyakorlatilag meg­szűnhet, vagy ritka furcs­as­ággá válhat Európában. Ehe­lyett az em­berek úgynevezett egyen­rangú, tiszta (magánjogi szerző­désekben rendezett, ám állami „áldással” nem bíró) párkapcsolatokban él­nek majd. Mintegy hatvanévnyi fel­nőtt éle­tük során átlagosan négy-öt kü­lönböző, hosszabb-rövidebb együttélést létesítenek a párok (azonos neműek is). Sőt, immár nem együttélésről, hanem egymással élésről beszélnek a szociológusok. Még túlzóbbnak tartott fel­tevések szerint visszatérhet a poligámia valamilyen formája is. A melegeknek a templomi esküvőről sem kell lemondaniuk. A svéd lutheránus egyház már szentesíteni is hajlandó a homoszexuális párok együttélését.

Népszabadság, Füzes Oszkár, 2004. július 13. (4. oldal)

[

Leszámolt az összes eddigi előítélettel egy német felmérés: Nem azért nem születik több gyerek Németországban, mert a nők karrieristák lettek, de még csak nem is azért, mert a házaspárok túl drágának tartják a gyereknevelést. Ennél prózaibb oka van: a megkérdezettek 44%-a arról panaszkodott, hogy nem talál megfelelő partnert, akivel családot alapíthatna. Voltak persze olyanok is, akik rút materiális okokra panaszkodtak. 40% például úgy látta, hogy a gyerekáldás munkahelyi bizonytalanságot okozna, közel 30% pedig a költségeket sokallta, de csupán 9%-a állította, hogy azért nem szül, mert kevés a bölcsőde és az óvoda. Holott a kutatók már évek óta a gyerekellátás hiányosságait kiáltották ki főbűnösnek, mondván, hogy a nők így képtelenek összeegyeztetni a munkát a családdal.

A kutatók most tanácstalanul állnak az új helyzet előtt, mert randevúk megszervezésében mégsem segíthetnek az állampolgároknak. A német állam amúgy rendkívül gyerekbarátnak tartja magát. Igaz, óvodákat nem nagyon létesít, de évente 150 milliárd eurót költ családtámogatásra. De a gyerekek száma mégis csökken, egy német nő ma már átlagban csupán 1,29 lurkót vállal, az egyetemet végzettek 40%-a pedig egyáltalán nem szül. A németek irigykedve tekintenek Franciaországra, ahol szerintük az ingyenes óvodáknak és bölcsődéknek köszönhetően ismét nő a születésszám. Kiderült ugyanakkor, hogy a pusztán anyagi támogatás csak ideig-óráig hoz eredményt: Svédországban csupán rövid ideig tartott az a babyboom, ami az egyéves, jövedelemfüggő gyermeknevelési segély bevezetését követte. Amerikában ezzel szemben se ingyenes óvoda, se gyermeknevelési segély, mégis több gyerek születik, mint Európában.

A német kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a tradicionális anyaszereppel lehet gond. A (nyugat)németeknél éppúgy, mint a mediterrán országokban, az anyának elsősorban a gyerek mellett volt a helye. Abban a pillanatban, amikor a nő ezen változtatni akar, kivívja a társadalom ellenszenvét: ha óvodába adja a gyerekét, akkor kegyetlen anya, ha nem szül, nem is nő. Ha meg otthon marad, lustának bélyegezik. A dilemmát sokan úgy oldják meg, hogy akkor inkább nem szülnek pláne, ha még megfelelő férfit sem találnak.

Inotai Edit Népszabadság, 2005. január 14. (21. oldal)

[

2004 őszén ellentmondásos döntést hozott a westminsteri parlament alsóháza. A gyermekekről szóló, hamarosan életbe lépő törvény részeként szavazásra került sor a gyermekek megverésével kapcsolatban. A képviselők nagy többséggel elutasították azt a javaslatot, mely teljes mértékben eltiltotta volna a szülőket a legapróbb fizikai büntetéstől is. Elfogadták viszont a kormány által beterjesztett verziót, mely minden olyan pofont, ütést megakadályoz, amely „látható nyomot hagy a bőrön, vagy lelki traumát okoz”. A gyermekverés jogi megítélésének pontosítása azért vált szükségessé, mert az eddigi, 1860 óta érvényben lévő szabályozás lehetővé tette, hogy a testi fenyítést alkalmazó szülők az „elfogadható büntetés” elvére hivatkozva védjék meg magukat a bíróság előtt. A jövőben viszont a „tényleges testi sérelmet” okozó szülőket akár öt évre is bebörtönözhetik.

A parlamenti döntést több oldalról is támadják. Az egészségügyi bizottság elnöke, David Hinchcliffe[46] szerint a kompromisszum azt jelenti, Nagy-Britannia megsérti az ENSZ Gyermekjogi Konvencióját, illetve az Európai Emberi Jogi Konvenciót. A rendőrség attól tart, hogy a legapróbb bizonyíték alapján például, amikor egy türelmét vesztett szülő arcul csapja gyermekét a szupermarketban, és annak elvörösödik az arca feljelentések áradata indul el, elvonva a kapacitást a súlyosabb bűnügyektől. Tony Blair[47] kormányfő távol maradt a szavazástól, de korábban kijelentette: három idősebb gyermekét egyszer-egyszer meglegyintette, a most négyéves Leót azonban soha nem büntette testi fenyítéssel.

R. Hahn Veronika Népszabadság, 2004. november 4. (23. oldal)

[

Angol kutatók kimutatták, hogy a házimunka jelentősen csökkenti a mellrák kockázatát. Több mint 200 000 asszonyt vontak be a vizsgálatba 9 európai országban, és egyértelműen kiderült, hogy minden testmozgás közül a házimunka csökkenti leginkább a mellrák veszélyét. Ez a megállapítás mind a fiatal, mind a klimax utáni hölgyekre igaz. A kutatók ezt az eredményt azzal magyarázzák, hogy a közepesen megterhelő és rendszeres testmozgás a leghatásosabb a szervezet karbantartásban. Sokkal hatékonyabban védi az egészséget, mint a nagy megterheléssel járó alkalmankénti tornagyakorlatok.

[

Betört a kultúra a balkánra. A minap meglepetésszerűen szembesültünk azzal, hogyan kell (kellene) emberhez méltó módon viselkednünk. Kósza mendemondák alapján értesültünk róla, hogy a nyugati országokban a polgárok nem csak a saját, hanem a honfitársaik javaira is figyelnek. Ha Angliában egy állampolgár észreveszi, hogy valaki kárt okoz másoknak, vagy bűncselekményt követ el, rendőrként fellépve le is tartóztathatja. Felszólíthatja, hogy kövesse, és bekíséri a legközelebbi rendőrőrsre. Nálunk viszont az a szokás, hogy az emberek nemhogy az idegenekkel, de a közvetlen szomszédjukkal sem törődnek. Nyugodtan kárt okozhat bárki bárkinek; nem kell attól tartani, hogy ezért valaki felelősségre vonná. Ezért nagy megrökönyödést okozott annak az angol férfinak az eljárása, aki szokatlan módon állított meg egy kamiont.

Az újsághír szerint a hűtőjére fekve akadályozta meg egy kamion továbbhaladását az az angol férfi, aki ily módon fejezte ki neheztelését azért, mert a sofőr járművével leszakított egy kábeltévé-vezetéket. A tulajdonos integetése ellenére nem állt meg, hanem a kár elismerése nélkül továbbhajtott. Az esetet látva angol vendége azonnal cselekedett. Ennek következményeként a 21-es út forgalma körülbelül egy órára leállt a kamion hűtőjére kapaszkodott brit férfi miatt, mivel jó ideig nem akadt senki a környéken, aki a testbeszéden kívül angolul is értett volna. A magyar kamionos Hatvan városában elhaladt a ház előtt, ahol az angol úr vendégeskedett, s eközben leszakította a kábeltévé vezetékét. Bár észlelte a balesetet nem állt meg, hogy elismerje az okozott kárt. Ekkor a brit robogójára pattant, megelőzte a városi utcákon nehézkesen kanyargó járművet, és mivel másképpen nem volt képes jobb belátásra bírni a sofőrt felkapaszkodott a kamion hűtőjére. A helyszínre érkező rendőrök egy alkalmi tolmács segítsége ellenére is nehezen értették meg, minek köszönhető a nem mindennapi útakadály. Aztán colstokot ragadtak, lemérték a jármű magasságát, és megállapították: valóban leszaggathatta a kábelt. Az igazságérzettől fűtött brit csak ekkor volt hajlandó elhagyni különös tartózkodási helyét. Ezt követően a rend őrei eljárást indítottak a kamionsofőr ellen, károkozás címén. Az angol férfival azonban nem tudtak mit kezdeni. Annyira meglepődtek az eljárásán, hogy nagy zavarukban őt is letartóztatták a közlekedés veszélyeztetése miatt.

Népszabadság, 2004. július 9. (20. oldal)

[

A terrortámadásoktól való félelem miatt a jegyek fele kelt csak el az athéni olimpián. A félelem hivatalos részről is megnyilvánult. Patriot rakétákat telepítettek a város köré, és helikopterek, valamint AWACS-felderítő gépek köröztek a sportcsarnokok s stadionok felett. Ide jutott a világ. Az újkori olimpiák eredménygyárrá váltak. A sportolók már nem vesznek részt az olimpiai játékokon. Túlnyomó részük nincs ott se a megnyitó ünnepségeken, se a záró gálaműsoron. A verseny időpontjára utaztatják ki őket, és 1-2 nap múlva már mehetnek is vissza. A teljesítményhajsza következménye a doppingszerek használata is. Ezen a téren mi kiemelkedő eredményt értünk el. A 2004-es athéni olimpián két aranyérmet is szereztünk a „doppingbajnokságon”. Hónapokon keresztül velünk foglalkozott a sportvilág. Szégyenünket tetézte az aranyérmek visszaadása körüli huzavona. Ez a botrány arra is rámutatott, hogy bukni már tudunk, de veszíteni még nem.

[

Stacey Wherman Feeley először azt hitte, kislánya csak játszik. Gyor­san meg is osztotta a képet a Face­book-oldalán, hogy férje is lássa. Az apja azt gondolta a kép, ami kis­lányáról készült, épp olyan cuki-vicces, mint a többi. Aztán kiderült, mi áll a jelenet hátterében. Az ame­rikai anyuka azt mondta, rögtön a telefonja után nyúlt, mikor meglátta, hogy kislánya a vécédesz­ka pere­mén egyensúlyozik, mert viccesnek találta a pillanatot. Csak jóval ké­sőbb tudta meg, hogy a be­mutató apropója tulajdonképpen egyá­ltalán nem cuki, és még csak vé­letlenül se vicces. Sőt! Ami azt illeti, egészen szívszaggató. Az óvodás kis­lány ugyan­is egy óvo­dai gyakorlat keretében azt tanulta meg, mit kell tennie ak­kor, ha fegyveres támadó ront be az épü­letbe, és néhányan a vécében ragadnak. Össze­tört az anyu­­ka, mikor megtudta, miért állt há­roméves lánya a vécédeszkára. Sta­cey ezt hallva úgy döntött, kiegészíti Facebook-posztját, amit eredetileg gyermeke apjának szánt, és ezt írta:

„Ahogy megtudtam, hogy a lányom miért csi­nálta, amit csinált, az egész jelenet ártatlansága el­illant. Arra kérem a világ politikusait, vessenek egy pillantást erre fotóra. Tényleg ilyen jövőt szánnak a gyermekeinknek, az unokáinknak? Hogy alig há­romévesen óvodai mosdókban bujkáljanak és vécé­deszkákon egyensúlyozzanak? Szeretném, ha a ha­talmon levők látnák, hogy a döntéseiknek kö­vet­kezményei vannak, hogy mi ezen a bolygón mind­annyian ez alapján éljük az életünket.”

Stacey azzal zárta nyílt levelét, hogy ő, kertvárosi anyukaként nem tudhatja, hogyan kell megoldani a világ problémáit. De azt viszont pontosan tudja, hogy nem akarja, hogy gyerekének a jövőben deszkákon állva kelljen gyakorolni.

[

A világ legokosabb nője nem talál munkát Bulgáriában.

A háromgyerekes anya több diplomával és három tudományos fokozattal rendelkezik. Az elmúlt 44 évben közgazdaságtantól a pedagógiáig sok mindent tanult bulgáriai és brit egyetemeken, mégis még áruházi eladónak sem akarják alkalmazni. A hölgy képzettsége és 200-as IQ-ja révén nemrégiben nyerte el a világ legokosabb nője címet.

[

A brazil tévé egyik műsorában bemutattak egy írástudatlan péket, akit felvettek a Rio de Janeiró-i jogi karra. A 27 éves Severino de Silva csak a hecc kedvéért ment el a magánegyetem felvételi vizsgájára, és a kapott tesztlapokon különböző sorrendben beikszelte az A, A, C, D és E válaszokat. A blöffölés bejött, sőt a tesztkérdésekkel olyan pontszámot ért el, hogy felmentették az esszéfogalmazás alól, ahol azonnal kiderült volna a turpisság. A fiatalember nagyon büszke a teljesítményére. A sikeren felbuzdulva elhatározta, hogy megtanul írni és olvasni. Most ugyanis analfabéta. Csak a nevét tudja leírni. Ez az eset is egyértelműen bizonyítja, hogy mennyit ér a tesztvizsga. Nemsokára hozzá nem értő szakemberek fogják elárasztani a világot. Ez az eset számunkra is figyelmeztető lehet. 2005-ben az Oktatási Minisztérium az „esélyegyenlőség” jegyében megszüntette az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákat. Sőt a felvételi elbeszélgetéseket is megtiltotta, hogy a felsőfokú intézményeknek esélyük se legyen arra, hogy szakmailag rátermett diákokat vegyenek fel.

[

Svéd pszichológusok 423 idős házaspár életét figyelték meg 5 éven keresztül. Ezalatt rengeteg kérdésre kellett válaszolniuk. Közöttük szerepelt az is, hogy: „Szoktak-e ajándékot venni vagy segíteni a rokonaiknak, ismerőseiknek, szomszédaiknak.” Vigyáztak-e a szomszéd gyerekeire, megjavították-e a kerítését, távollétében meglocsolták-e a virágait, lenyírták-e a füvet a kertjében. Arról is be kellett számolniuk, hogy maguk igénybe vettek-e ilyen szolgáltatásokat. 5 év után a vizsgálatban részt vevő 846 személyből 134 eltávozott az élők sorából. Az életviszonyaikkal kapcsolatos statisztikai számítások eredményei nem különböztek a hasonló felmérések adatitól. Egy adat azonban feltűnően kirítt a többiből. Azok közül, akik soha, senkinek nem segítettek; akik egész idő alatt csak magukkal törődtek, kétszer annyian haltak meg, mint az önzetlen segítőkész emberek csoportjából. Érdekes módon nem találtak különbséget azok halálozási rátája között, akik sem nem adtak, sem nem fogadtak el segítséget; és azok között, akik nem segítettek senkinek, de elfogadták a felajánlott segítséget. A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, hogy a másokkal való kapcsolataink során nem az számít, hogy mit kapunk, hanem az, hogy mit adunk. Úgy látszik, hogy a segítőkészség, az adakozás sokáig életben tartja az embereket. Talán Isten akarja, hogy hosszú ideig éljenek, hogy minél tovább segítsék a világot.

[

Szégyenében életét vesztette egy férfi Japánban. A 49 éves magányos banki alkalmazottnak lejárt a munkaszerződése, amit a gazdasági válságra való tekintettel nem hosszabbítottak meg. Egy év után elfogyott a megtakarított pénze, ezért éhen pusztult. Mikor rátaláltak teljesen üres volt a hűtőszekrénye és a gyomra. Az ilyen halál egyáltalán nem ritka a távol-kelet országban. Japánban sok munkanélküli annyira szégyelli a kitaszítottságát, a társadalomból való kirekesztését, hogy nem veszi igénybe az állami segélyt. Inkább éhen hal.

[

Másfél évig tévézett egy halott Brüsszelben. A halottkém vizsgálatok szerint egy 70 éves férfi 2002 őszén szenderült jobblétre, miközben nézte a tévét az ágyából. Szomszédai azt hitték, hogy beköltözött egy szociális otthonba, ezért nem nyitották rá az ajtót. Halálát akkor fedezték fel, amikor a ház előtt focizó gyerekek másfél év után véletlenül berúgták a labdát az ablakán.

[

A New Scientist tudósítása alapján a Föld legtűrőképesebb élőlénye a medveállatka. A fél milliméternél is rövidebb medveállatka nevét arról kapta, hogy mikroszkóp alatt vizsgálva pufóknak látszik. Nyolc lába van, és úgy néz ki, mintha páncél borítaná. Fantasztikus adottsága, hogy 270 oC-os hidegben és +150 oC-os melegben is életben marad. Elviseli a röntgensugarakat, a radioaktív sugárzást, a vákuumot és a legmélyebb óceán mélyén uralkodó nyomásnál hatszor nagyobb légnyomást is. Normál körülmények között a tetőcsatornákban és az utcakövek repedéseiben él. A vízhiány sem árt neki. Azt követően is sikerült életre kelteni őket, hogy egy múzeum gyűjteményében száz évig szunnyadtak száraz mohában. Ezt az teszi lehetővé, hogy ilyenkor testük térfogata 50%-ra csökken, és majdnem teljesen kiszáradnak. Emiatt szervezetükben nem tudnak megtelepedni a vírusok, baktériumok és a különféle szövetromboló gombák. Kedvező körülmények közé kerülve, vízhez jutva aztán megduzzadnak a szöveteik, és életre kelnek.

[

Még hogy holt nyelv lenne a latin? A Horatius és Cicero anyanyelvét a ma napig hivatalosként használó katolikus egyház szerint semmiképp sem. Ezt nyomatékosítandó, a Szentszék kiadója, a Libreria Editrice Vaticana[48] egy új, mintegy 15 ezer címszavas szótárt jelentetett meg, amelyben a modern élet kifejezéseit gyűjtötte össze. Azokat, amelyek még nem léteztek a Római Birodalom 476-ban történt összeomlásakor. A Lexicon Recentis Latinitas[49] című kétkötetes latinolasz szószedet, amelyet egy korábbi szótár kiegészítőjeként készítettek el, a többi között arra talált választ, hogy hogyan nevezte volna Julius Caesar, mondjuk, a videotelefont (telephonium albo televisifico coniunctum)[50], a doppingolást (usus agonisticus medicamenti stupecfactivi)[51] vagy a csúcsforgalmat (tempus maximae frequentiae)[52].

A vaskos opust csak részben szánták azoknak a fordítóknak és nyelvtanulóknak, akiknek mindennapos fejtörést okoz a mai élet sajátosságainak a latin nyelvbe való átültetése: az elfogadott szakkifejezések hiánya nagyban akadályozta a pápai enciklikák szabatos megfogalmazását is. A mű alapgondolata attól a nyelvőrző Latin Alapítványtól származik, amelyet VI. Pál pápa a hetvenes években hozott létre, miután a II. vatikáni zsinat nyomán a katolikus templomokban latin helyett a nemzeti nyelveken kezdtek el misézni. A különös kifejezésgyűjtemény megtalálta az FBI (officium foederatum vestigatorium)[53] és Interpol (publicae securitatis custos internationalis)[54] megfelelőjét, de a latinosok ezentúl nem lesznek útmutató nélkül, ha olyan kifejezéseket akarnak lefordítani, mint a videokölcsönző vagy a mosogatógép. Az érintettek úgy érzik, hogy a kiadvány nem lesz „liber maxime divenditus”[55] avagy „liber venditissimus”[56] azaz bestseller , mert az ára 100 euróra rúg. A szerkesztőbizottságot azonban ez nem aggasztja, s most egy új köteten dolgozik, amely a kompute­rizációval kapcsolatos kifejezéseket gyűjti egybe.

[

Az adóbehajtás sajátos módját vezették be az indiai Radzsahmundi városában. Miután a helyi vállalkozók már 50 millió rupia (több mint 200 millió forinttal) tartoztak az önkormány­zat­nak, a város vezetői dobo­so­kat béreltek fel, akik az adósok háza elé állva éjjel-nappal püfölték a hangsze­rü­ket. Nem kellett sokáig do­bolniuk, mert már az első hé­ten 18%-kal csökkent a köz­tartozás. Az adóbedobolás ered­ményessége láttán más települések vezetői is gon­dol­kodnak a bevezetésén.

[

A nyugati világban sem ismeretlen ez a fajta ösztökélés. Az angol módszer szerint a magánnyomozó cégek oly módon bírják adósságrendezésre a fizetés alól kibúvókat, hogy a nap 24 órájában jellegzetes, „adósságbehajtó” feliratú öltözékben kísérik őket. A két megtermett marcona férfi fizikailag nem inzultálja az adóst, csak diszkrét nyomást gyakorol rá. Miután senki sem szereti, hogy mindenhová követik a kompromittáló feliratok, ez a módszer nagyon hatásos. Az ügyfelek túlnyomó része néhány nap után megkapja a pénzét, az adós rendezi tartozását.

[

Néhány brazil börtönben ludakkal helyettesítették az elektronikus jelzőrendszert. Nagy sikerrel, mivel teljesen megszűntek a fogolyszökések. Amióta a Paraiba folyó völgyében található négy intézetben hadrendbe állították a szárnyasokat, egyetlen rabnak sem sikerült illegálisan elhagynia a börtönt. A szárnyasokat közvetlenül a börtön fala mellé telepítették, és valahányszor elhalad valaki a fal mellett a ludak őrült zajt csapnak.

Népszabadság, 2004. december 2. (22. oldal)

[

Egy coloradói farmernek 517 dolláros pénzbírságot kellett fizetnie saját felesége elveréséért. Az összegből 500 dollárt tett ki a tettlegességért járó büntetés, 17 dollár pedig „vigalmi” adó volt. A farmer ugyanis azzal kérkedett a bíróságon, hogy szórakozásból verte agyba-főbe a nejét.

[

Már nem csak Amerikában alkalmazzák a nevelő célzatú büntetéseket. Az uruguayi bíróság 300 könyv elolvasására kötelezett egy tolvajt, aki 300 kilogramm sajtot lopott. Sumákolni nem lehet, mert a bűnösnek minden könyvről esszét kell írnia, és le kell adni a helyi rendőrségen.

[

2005. december 6-án egy sereg antitélapó lepte el Új-Zéland fővárosát. Aranyvasárnap több mint 40 télapó fosztogatott Wellington belvárosában. Bántalmazták a biztonsági őröket, sörösüvegeket hajigáltak, és még egy karácsonyfára is „rátámadtak”. Az egyik üzlet alkalmazottja így panaszkodott a rendőröknek:

  Beléptek a boltba, és azt mondták: Boldog karácsonyt! Aztán elkezdtek nyíltan lopkodni.

A hatósági vizsgálat során kiderült, hogy a garázdálkodás szervezett akció volt. A télapónak öltözött csoport így tiltakozott a karácsony elüzletiesedése ellen.

[

Egy winnipegi kisgyerek az otthoni telefonnal játszott. Összevissza nyomogatta rajta a gombokat, míg véletlenül bepötyögte rajta a 911-es számot[57]. Mivel az alig kétéves kisgyerek nem tudta elmondani mi a baj, a segélyhívó központban bűncselekményre gyanakodtak. Nyomban értesítették a rendőrséget. Amikor a helyszínre érkező rendőrök becsengettek az ajtón, a szülők igencsak meglepődtek. Kiderült, hogy a gyermek apja egy börtönből szökött bűnöző, akit régóta köröznek. Mivel már nagyon hiányzott neki a családja, egyszer meglátogatta őket. A gyerek éppen akkor játszott a telefonnal. A véletlen bejelentés után már nem volt nehéz elfogni.

[

Egy kínai iskolában kísértettel riogatták egymást a gyerekek, ami tragédiához veze­tett. Szecsuan tartományban a diá­kok lefelé mentek az iskola lépcsőjén, amikor várat­lanul kialudt a villany. Az egyik tanuló tréfá­ból elkiáltotta magát, hogy itt vannak a kí­sértetek. Emiatt pá­nik tört ki, és menekü­lés közben a rémült gyerekek agyontaposták egy­mást. A tra­gédiának 8 halottja és 46 sebe­sültje volt.

[

Jobb sorsra érdemes mérnökeink kar­óra­ként hordható kocsmajelzőt fejlesztettek ki Nagy-Britanniában. Az elekt­ro­ni­kus tájoló meg­­határozza az italozni vá­gyó helyzetét, azt továbbítja a felette le­vő GPS (Globális Helymeg­határozó) mű­holdnak, amelyről pilla­natokon belül visszaérkezik a négy legközelebbi kocs­ma címe és elér­he­­tő­­­sé­ge. A készülék a ha­zafelé ve­ze­tő út meg­ta­lálásában is segít, amely­re sok eset­ben nagyobb szükség van, mint a kocs­mába vezető út mutatá­sá­ban. Azt azon­ban nem tudja meg­álla­pítani, hogy a lumpoló hány pint sörre van hitele­sítve. Ezért le­het, hogy már csak négy­kézláb tud ha­za­­men­ni. Máshol sem képesek ér­telmes felada­tokkal ellátni a mérnö­köket. Ezért egy amerikai kutató­intézet spe­ciális láb­belit fejlesztett ki az öröm­lányok szá­mára. A to­pá­nok talpába mű­holdas helymegha­tározó készüléket épí­tettek, így nyo­mon követhető, hogy az éjsza­kai pil­langók éppen hol „telje­síte­nek szolgálatot”. A japán fejlesz­tők is na­gyon unatkozhatnak, mert újabban semmire sem használható idétlen ter­mékekkel állnak elő. A Rolly nevű csodakütyü fejlesztési költségé­nek egy­tizedéből rekonstruálni lehe­tett vol­na a Tesla-konvertert. Ebben a világban azonban csak ostobaságokra, barom­ságokra van pénz, a természet meg­mentésére senki sem áldoz egyet­len centet sem. Mellesleg ez a termék az emberiség figyelmének helytelen kon­centrálódását is bizonyítja. Amíg civi­lizációnk jelenlegi mélyrepülése szin­te senkit sem érdekel, ezt a hü­lyeséget eddig 16 millióan nézték meg a You­Tube-on.[58] Webcím:        https://www.youtube.com/watch?v=CRAcYy7JSYk

[

Mivel nem tudunk, illetve nem aka­runk előre fejlődni, hát vissza­felé ha­la­dunk. A Lockhead-Martin repülő­gép­gyár tervezői ki­dol­goz­ták egy 4000 sze­mélyes utasszál­lító lég­hajó tervét, amely két fut­ball­pálya méretű. Hossza 270 mé­­ter, és 71 méter magas lesz. Alsó, könnyű­­­szer­kezetes ré­szén helye­zik el az utaso­kat, vagy az 500 ton­­nányi teher­árut. A jár­művet a két ol­dalára szerelt 2-2 lég­csa­varos gáz­turbina hajtja elő­re max. 100 km/h sebességgel. Bár az Aero­craft ke­re­kekkel is el van lát­va, üze­­mel­te­té­sé­hez nincs szükség kifutó­pá­lyára. A hajt­ó­műveket fel- és le­szá­lláskor füg­gő­le­ges helyzetbe lehet for­gat­ni, így a mo­toros lég­hajó a hagyo­má­nyos lég­ha­jók­hoz ha­son­lóan fog köz­lekedni. A felhaj­tóerőt az utas­tér feletti hatalmas ballonba zárt hélium­gáz szol­gáltatja.

[

Ha így haladunk tovább, a kö­vet­kező állomás a szélvi­torlával szerelt gép­ko­csi lesz. Miután környezet­kímé­lő meg­ol­dásról van szó, kifejlesz­té­sé­hez állami támogatást lehet kérni. Valószínűleg vevő is lesz rá, mivel a szél ingyen van. Aki azt hiszi, hogy ez az ostobaság egyetlen fejlesztő­nek sem jutna eszébe, nagyon téved. Nem csak eszükbe ju­tott, hanem ki is fej­lesztették az első szélturbinás autót. A Stuttgarti Egyetem hallgatói szer­kesz­tettek egy Ventomo­bil nevű járművet, amelyet szél­turbina hajt. Az autó te­tejére szerelt háromlapátos szél­turbina forgó mozgá­sát kardántengely viszi át a hátsó kere­kekre. Ezzel a járművel már díjat is nyertek. Az Aelus Race 2008-as verse­nyén első helyezést értek el. A tudósítás azonban arról nem szól, hogy mit csi­nálnak vele, ha nem fúj a szél. Mivel fejlesztőink továbbra sem találtak maguknak értelmes elfoglalt­sá­got, ezért feltalálták az okos hajkefét is, amely gyorsulásmérő és egyébb szenzo­rokkal méri, ha a kefélés túl erősen tör­ténik.

[

A tudósok azért nem hisznek a cso­dákban, mert ez csak úgy lehetséges, ha felborul a természet rendje. Mivel ez nem fordulhat elő, így csodák sincse­nek. Mostanában azonban mind gyak­rabban derül ki, hogy a csodákat olyan termé­szeti törvények idézik elő, ame­lyeket eddig nem ismertünk. Így igenis léteztek csodák, és némelyiknek már a fizikai alapjait is megmagyarázták. Nem­­rég ar­ról számolt be a New Scientist, hogy a Tokió Egyetem két fizikusa kü­lönösen erős mágneses teret idézett elő egy vízszintesen elhelyezett kémcső­ben, mely nem volt teljesen megtöltve vízzel. A víz a kémcső végeibe tódult, középen száraz részt hagyva. Az 1994-ben felfedezett jelenség azért jött létre, mert a víz enyhén diamágneses anyag, amit taszít a mágnes. A megfigyelt je­lenséget „Mózes effektusnak” nevezték el. Az igazi felfedezés azonban csak ezután következik, majd ha rájövünk, hogy ennek a jelenségnek semmi köze sincs a mágnesességhez. Isten nem mágneses térrel választotta ketté a Vörös-tengert, mert ehhez iszonyúan erős mágnesre lett volna szükség. A teremtő a közegellenállás törvényét használta erre a célra. Összesűrített éteri részecskékből falat emelt a kettéválasztott víztömegek közé. A víz szétválasztását is sűrített éteri sugárnyalábbal végezte, amit a megfigyelők erős szélnek véltek. Ebben nem is tévedtek, mert a koncentrált éter a levegőmolekulákra is hat, a légrétegeket is odébb tolja, megmozgatja.

 

A világ globalizálódása

 

Fokozott intenzitással folyik a Nyugat és a Kelet egymáshoz igazodása, a munkabérek kiegyenlítődése. A rendszerváltás utáni évtizedben a multinacionális vállalatok tömegesen telepítették át gyáraikat Kelet-Európába. A munkaerő iránti fokozott kereslet azonban megnövelte a munkabéreket ebben a régióban is. Megemelkedett a minimálbér, ezért a multik továbbköltöztek Kínába és Indiába. Ott a kelet-európai munkabérek felét kell csak fizetni a munkásoknak. Jelenleg a kelet-euró­pai munkás egyötödét keresi a nyugat-európainak, a kínai munkaerő viszont az egytizedével is beéri[59]. Legalábbis egyelőre. Tíz év múlva azonban a kínai átlagfizetés el fogja éri a kelet-európait, a nyugati fizetések pedig csökkennek. Az életszínvonal nivellálódni fog.

A keresetek kiegyenlítődése természetesen nem tetszik mindenkinek. Ez ugyanis a nyugati országok munkavállalói számára jelentős életszínvonal-csökkenést eredményez. Munkabérének csökkenésbe viszont senki sem törődik bele szívesen. A németek oly módon próbálják áthidalni ezt a problémát, hogy iparvállalataik helyben tartása érdekében nem a munkabéreket csökkentették, hanem a munkaidőt növelték. A 35 órás munkahetet felemelték 40-re. Most ugyanazért a munkabérért 5 órával többet dolgoznak hetente. A német kancellár azonban nem tartja kizártnak, a 45, sőt az 50 órás munkahét bevezetését sem a későbbiekben. A közigazgatásban is megindult a visszarendeződés. Alig hogy kiharcolták a közalkalmazottak a 40 órás munkahetet, már meg is szűnik. A bajor miniszterelnök bejelentette, hogy 2004 szeptemberétől visszaállítják a 42 órás munkahetet a közszolgálatban. A szakszervezetek rettegnek tőle, hogy a két példa követőkre talál országszerte, és foggal-körömmel harcolnak a 35 órás munkahétért. Tiltakozásuk azonban süket fülekre talál. Az általános felháborodás lecsendesítése érdekében a politikusok felhívták a figyelmet arra, hogy az uniós jogszabályozás 60 órában maximálja a heti munkaidőt, és ez Németországra is érvényes.

[

Az európai országok tehát egyelőre kerülik az életszínvonal-csökkentés útját. Amerikában azonban már megindult a munkabércsökkenés. A texasi Nacogdochesben és az idahói Twin Fallsban a helyi lakosok 7-8 dolláros órabérérét, a feldolgozóipari átlag kevesebb, mint feléért is örömmel vállalták a három műszakos munkát. Az ok a kiszolgáltatottságuk. A környék tele van elhagyott üzemcsarnokokkal, raktárakkal, sehol sem találnak állást. Korábbi munkáltatóik áttelepültek a Távol-Keletre. Az új befektetők elégedettek, mert nem csak a munkadíj alacsony, hanem jóval magasabb a termelékenység, mint Indiában, és csekély a fluktuáció. Ezekben a kisvárosokban ugyanis csak egyetlen munkalehetőség van, nincs hová menni. A félfizetés pedig még mindig jobb, mint a semmi. Aki szeret dolgozni, azt megmenti a nyomortól. Előbb-utóbb az európai országok is kénytelenek lesz­nek ezt az utat járni. Ennek első jele, hogy az elektromos háztartási gépeket gyártó svéd Elekt­ro­lux 2014-ben közölte az olasz üzemeiben dolgozó alkalmazottaival, hogy vagy beérik ezentúl fele fizetéssel, vagy áttelepítik gyáraikat Magyarországra, illetve Lengyelországba.

A franciák is megkapták már az első fricskát a külföldi befektetőktől. Az amerikai Goodyear gumigyár elnöke kioktató stílusú levelet írt a francia kormánynak, arra panaszkodva, hogy keveset dolgoznak a francia alkalmazottak. Ezért észak-franciaországi Amiens-ben működő gyárukat haladéktalanul bezárják. Döntését személyes tapasztalatai is megerősítették: „Többször is jártam ebben a gyárban. A francia alkalmazottak magas fizetést kapnak, de csak napi három órát dolgoznak. Egy órájuk van a pihenésre és az ebédre, három órán át dumálnak, és csak három órát dolgoznak.” Nemtetszését közölte a francia szakszervezeti vezetőkkel is, akik azt válaszolták, hogy „ez így működik Franciaországban”. A legfőbb szakszervezet, a CGT vezetője „hatalmas sértésnek” minősítette a levelet. Szerinte az amerikai cégcsoport elnöke már közel van „az elmegyógyintézethez”. A Goodyear panasza eljutott a kormányhoz is. A gazdaságfejlesztési miniszter nem kívánta kommentálni a kijelentéseket. Hallgatását azzal indokolta, hogy „nem akar ártani Franciaország érdekeinek”. Helyette javasolta, hogy kezdjék újra a tárgyalásokat, de a Goodyear elnöke kizárta annak lehetőségét, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a gyár megmentése érdekében. Szerinte „Franciaországban hamarosan senki sem fog dolgozni, mindenki a kávéházakban fogja tölteni a napjait, vörösbort iszogatva.” Ezt követően a Goodyear bezárta az 1173 főt foglalkoztató gyárát Amiens-ben. Ez nem egyedi eset. Az elmúlt négy év alatt a francia iparban 120 ezer munkahely szűnt meg. A híradásokban vezető hírként szerepelnek a PSA-Peugeot-Citroen, a Renault, a Doux, a Sanofi, a Merck, a Kronenbourg és a Coca Cola sorozatos gyárbezárásai.

A jövedelemcsökkenés a nyugdíjakat sem hagyja érintetlenül. A német kormány nemrég 20%-kal mérsékelte a közalkalmazotti nyugdíjakat. Az ok ez esetben nem az iparvállalatok külföldre költözése, hanem a születésszám nagymérvű csök­kenése, a társadalom elöregedése, a tanulási életszakasz meghosszabbodása, a járulékfizetés széleskörű megkerülése. Az életszínvonal kiegyenlítődése extrém eseteket is produkál. Nálunk ez a nyugati határ menti fogturizmusban nyilvánul meg leglátványosabban:

 

„A pácienseiket féltő osztrák fogorvosok Ausztriában folyamatosan azzal vádolják magyar kollégáikat, hogy gyenge minőségű anyagokat használnak a kezelésekhez, kellő szakértelem nélkül. A magyar fogorvosok ezt cáfolják, és féltékenységre gyanakszanak.

  Osztrákok vagy németek? kérdezem a soproni várostérképet böngésző középkorú pártól a fogorvosi rendelőben, ahol Mozart-dallamot permeteznek szét diszkréten a rejtett hangfalak. A fejüket rázzák.

  Londonból jöttünk. A házaspár bécsi barátjához érkezett kéthetes látogatóba. Az osztrákok ajánlották nekik, hogy ha már ilyen közel járnak Sopronhoz, csináltassanak új fogsort is ma­guknak. Kölcsönadták egyik autójukat, azzal jönnek át naponta kezelésre az angolok. Készülő fogsoruk a benzinköltséggel együtt a felébe sem kerül, mintha Londonban keresték volna fel a fogorvosukat.

  Nekem epekövem is van panaszkodik a férj. Otthon már előjegyeztek műtétre, de még vagy fél évet kell várnom. Lehet, hogy a köveket is kivetetem valamelyik magyar kórházban.

  Arról nincs referenciánk inti le az asszony. Örülj a szép fogadnak, a köveidet meg majd visszavisszük Londonba. Sopron számtalan fogorvosi rendelőjében persze inkább osztrák és német páciensekkel találkozik az ember. A pótlások iránt érdeklődő nemzetek sora azonban az utóbbi időben bővült. Egyre többen jönnek Olaszországból, Svájcból és a Benelux államokból is. Nemrég jelentek meg az angolok és az írek.

  Az egészségpénztárak a világon mindenütt szűkítik szolgáltatásaikat magyarázza dr. Szilá­gyi László, a fog- és szájbetegségek főorvosa, a soproni Pannon-Med gyógyszálló tulajdonosa. A betegek pedig számolnak. Ha ugyanazt a minőséget harmadáron megkapják, akkor eljön­nek érte Magyarországra. Szilágyi főorvos soproni karrierje ha nem is tipikus, de mindenesetre jellem­ző.

  Tizenhat éve Kisvárdáról jöttem erre a vidékre mondja nevetve. Ez a szálló akkor a Hungar­Hotels tulajdonában volt. Ők találták ki, hogy létrehoznak egy korszerű fogászatot. Az állami szanatórium adta hozzá az orvost. Nevezetesen engem, akit szintén fogorvos feleségem­mel együtt barátaim csaltak át Sopronba. A svájci-magyar Dentalcoop cég biztosította a tech­nikai hátteret és az eszközöket, meg a „doxaprecizitást”. Így kezdődött a soproni fogturiz­mus. Később Szilágyiék privatizálták a szálló rendelőit, majd pedig a hotelt is megvették, felújí­tot­ták.

  Hány fogorvos volt akkor Sopronban? kérdezem Kienzl Jánost, a Dentalcoop igazgatóját.

  Legfeljebb húsz.

  És most mennyi?

  Kétszázan lehetünk veszi vissza a szót Szilágyi főorvos. Nehéz megmondani, mert az állandó doktorok alkalmaznak hétvégi segítőket is, egy-egy speciális feladatra pedig igény szerint máshonnan hozatnak orvost.

  Amikor ön idekerült, mennyivel volt olcsóbb a magyar fogászati kezelés, fogpótlás, fogsor, mint Ausztriában?

  Akkor a negyedébe került. Most már csak a harmadába. A Dentalcoop igazgatója az ő cégének is vannak rendelői egyebek között Budapesten, Sopronban, a bükfürdői termálszálló­ban és a sárvári gyógyhotelben siet leszögezni:

  A magyar orvosok ugyanolyan minőségű és eredetű anyagokkal dolgoznak, mint az osztrákok vagy a németek. Ezzel a megjegyzéssel el is jutottunk a magyar fogturizmus legvitatottabb pontjához. A pácienseiket féltő osztrák fogorvosok folyamatosan azzal vádolják magyar kol­lé­gáikat, hogy gyenge minőségű anyagokat használnak fel, kellő szakértelem nélkül. Az általam telefonon megkérdezett három bécsi fogorvos állította, hogy a Magyarországon kezelt osztrák betegek több mint felének később Ausztriában kell rendbe hozni a fogsorát.

  Szemenszedett hazugság, üzleti féltékenységről van szó kommentálják dühösen a hallottakat a soproni fogorvosok.

  Népes családunk és széles baráti körünk hat éve jár Sopronba kisebb-nagyobb fogbajokkal magyarázza egy eisenstadti (kismartoni) asszony az egyik rendelőben. Én gyógyszerügynök vagyok, nagyjából látom, milyen jó anyagokkal dolgoznak a magyarok. A szakértelmükről pe­dig annyit, hogy jövőre ötvenéves lesz az önálló fogorvosképzés Magyarországon. Nálunk nemrég még nem is volt önálló fakultása ennek a szakmának. Ráadásul a magyar rendelők kora reggeltől késő estig fogadják a betegeiket, még a hétvégén is nyitva tartanak. Elegáns férfi nyit be a rendelőbe. Mondandójának lényege így hangzott:

  Amikor a bécsi fogorvosom megtudta, hogy Magyarországra járok kezelésre, kérte, hadd kuk­kantson bele a számba mondja. Nem is tagadta, hogy olyan hibákat keres, amelyek a ma­gyar fogorvosok alkalmatlanságáról tanúskodnak. Azt mondta, van már három-négy ilyen ese­te. Az én fogaimra is hümmögött, de nem tudott besorolni a magyar fogorvosok »áldozatai« közé.

  Bizonyára itt is vannak »alaszkai aranyásók«, akik azt hiszik, elég a rendelő, s dől a pénz kommentálja a történetet Szilágyi doktor. Az ilyen orvosok azonban előbb-utóbb vissza­mennek oda, ahonnan jöttek.

  Azt nem értem, hogyha önök ugyanolyan anyagot használnak, mint a németek vagy az ola­szok, hogyan kerülhet harmadába a fogpótlás kérdem Szilágyi doktort.

  Az anyagár ugyanannyi, sőt már a rezsi sem sokkal kevesebb. A munkabéren tudunk rengete­get spórolni.

  A magyar orvos ugyanannyit keres, mint osztrák kollégája, csak háromszor annyit dolgozik érte szúrja közbe Kienzl János. Egy olyan osztrák fogorvossal is találkoztam Sopronban, aki hetente két alkalommal a határ menti magyar város egyik rendelőjének a bedolgozója.

  Eljöttem a betegeim után mondja a középkorú férfi. Tíz potenciális osztrák páciens közül öt tudja vagy akarja megfizetni az ausztriai árakat. Őket ellátom a bécsi rendelőmben. A másik öt elmegy Sopronba, Mosonmagyaróvárra vagy Sárvárra. Én meg szépen jövök utánuk, s a bécsi árak harmadáért rendbe rakom a fogsorukat. Így ugyan kevesebbet keresek, de nem vesztem el a pacientúrámat ebben az éles versenyben.

  Nem volna egyszerűbb a bécsi rendelőjében csökkenteni az árakat?

  De igen, csak nem lehet. Azonnal fülön csípne a kamara. Ezért sírnak az Ausztriába kitelepedő magyar orvosok is, akik úgy gondolták helybe mennek, ne kelljen az osztrák betegnek Sop­ronba utaznia. Igen ám, de Ausztriában nem dolgozhatnak a magyarországi árakon. A határ menti fogászatnak nemcsak a szakszerű kezelésben muszáj élen járnia. Ha versenyképes akar maradni, a divattal is lépést kell tartania.

  Most éppen a fehér szín a közkedvelt avat be Kienz János a kulisszatitkokba. A fiatal lányok pedig sokszor azt kérik, hogy brillszilánkokat ültessenek az orvosok a fogaikba.”

Népszabadság, 2004. június 7. (8. oldal)

 

A fogturizmus töretlenül folyik tovább. Már nem csak Ausztriából és Németországból, hanem Angliából is tömegesen érkeznek hozzánk a betegek. A brit The Sunday Telegraph így kezdte terjedelmes összeállítását erről a jelenségről: „Néha komoly árat fizetnek az angliainál összemérhetetlenül olcsóbb magyarországi fogászati kezelésekért a brit páciensek, de az esetek többségében az alacsonyabb árért világszínvonalú kiszolgálásban részesülnek.”

Az már jó ideje közismert tény Nagy-Britanniában, hogy az ingyenes brit állami közegészségügyi szolgálaton (NHS) belül szinte lehetetlen hozzájutni fogászati ellátáshoz, mivel a fogorvosok tömegesen mondják fel NHS-szerződésüket, és csak magánrendelésen hajlandók fogadni pácienseiket. Ma már a brit lakosság csaknem 80 százaléka olyan térségben él, ahol egyáltalán nincs állami fogászati ellátás, a magánrendelőkben elvégzett kezelések azonban a többség számára megfizethetetlenül drágák. A minap komoly feltűnést keltett egy szakmai felmérés, amely kimutatta: a lakosság 6 százaléka kényszerült már arra, hogy saját magán végezzen el fogászati beavatkozásokat. Előfordult, hogy ciántartalmú pillanatragasztóval állítottak helyre letört koronát, sőt voltak olyanok is, akik harapófogóval húzták ki saját fájó fogaikat. Ebben a helyzetben egyre többen keresnek külföldi kezelési lehetőségeket, és a brit fogászati turizmus egyik elsődleges célpontja Magyarország.

A The Sunday Telegraph összeállítása szerint azonban Magyarországon sem jár mindenki szerencsével. A legnagyobb vasárnapi brit konzervatív lap a portsmouth-i illetőségű Lisa Hewer esetét taglalja hosszasan. Hewer fogpótlásra, fehérítésre és régebbi tömések kicserélésére utazott egy kevéssé ismert magyar városba, miután 3500 fontos árajánlatot kapott. A legalacsonyabb ár, amit ugyanezért a kezelésért brit magánpraxisok elkértek volna, 18 ezer font (6,5 millió forint) volt. A páciens azonban a magyarországi kezelés nyomán olyan heveny fogínyfertőzést kapott, hogy hazatérése után kórházba kellett szállítani. Arca úgy feldagadt, hogy a szemét sem tudta kinyitni, és olyan fájdalmai voltak, hogy már az öngyilkosság is megfordult a fejében. Szerencséjére egy liverpooli fogorvos felajánlotta, hogy ingyen elvégzi a helyreállító munkálatokat, miután ugyanezt a magyarországi klinika elutasította.

A lapnak nyilatkozó brit szakértők ugyanakkor elismerik, hogy a külföldre utazó brit fogbetegek 95 százaléka elégedett a kezeléssel. A cikk a pozitív példák között említi az Essex grófságban lakó Myra Lovett esetét. A 61 éves nő fogai saját elmondása szerint „rettenetes állapotban” voltak, és miután hosszasan kutatott NHS-fogorvos után, végül a magyarországi kezelést választotta. Lovett egy olyan cégre bukkant, amely az előzetes konzultációkat Londonban végzi el, majd a pácienst Budapestre utaztatja, ahol szállást is biztosít. A beteg háromszori budapesti utazással, szállással és kezeléssel együtt 7400 fontot (2,5 millió forintot) fizetett egy olyan igen összetett beavatkozásért, amelyért otthon 21 ezer fontot (7,5 millió forintot) kértek volna tőle. A magyar cég egy másik brit betege a lapnak szintén azt mondta: fontezreket takarított meg, ráadásul ugyanazt a kezelést, amit a brit magánpraxisok hat hónapra vállaltak volna, a budapesti klinikán egy hét alatt elvégezték. A klinika magyar társtulajdonosa a The Sunday Telegraphnak elmondta: cége havonta mintegy két­száz brit pácienst kezel. Hozzátette: a fogászati kezelések ma már olyan drágák Nagy-Britanniában, hogy azt a középosztálybeliek sem engedhetik meg maguknak, ráadásul a brit magánfogorvosok naponta néhány beteget fogadnak csak... a délutánt pedig a golfpályán töltik.

Népszabadság, 2007. október 22. (20. oldal)

[

Állásárverésbe kezdett egy internetes honlap Németországban. Az aukciós munkahelyet vagy állást azonban nem az kapja meg, aki a legtöbbet fizet az ajánlatért, hanem az, aki a legkevesebbért vállalja a munkát. Egy takarítói munka magánházaknál jelenleg 9 eurós órabérnél tart a honlapon, de várhatóan lesz olcsóbb ajánlat is. A szakszervezetek bírálják az akciót, mondván: minden szektornak megvan a minimálbére, amelynél kevesebbért senkinek sem lenne szabad dolgozni. Most már csak az a kérdés, hogy az ily módon szerzett munkaerő milyen színvonalú lesz. Úgy látszik a német munkaadók nem ismerik azt a közmondást, mely szerint: „Aki mogyo­róval fizet, majmot kap.”

[

 „Főnök úr, fizetéseme­lést kérek. Éjt nappallá téve dolgozom, és a fizetésem pon­­tosan annyi, mint 3 évvel ezelőtt.” Ugye ismerős ez a szituáció. Eddig mi is jó né­hányszor próbál­koztunk ef­féle kéréssel, néha sikerrel. Mos­tantól azonban ezek a sirá­mok egyáltalán nem ve­zet­nek eredményre. Az Egye­sült Álla­mokban sor­ra je­len­nek meg azok a könyvek, ame­lyek a munkavállalók ki­­szolgálta­tott helyzetéről szá­molnak be. A 7 × 24 című műből idézve az iménti be­szélgetés így folytatódott: „Saj­nálom kedves barátom. A je­lenlegi világgazdasági hely­zet­ben cé­­günk nem en­ged­heti meg a bérköltségek nö­ve­kedé­sét.”

A szerző megállapítása sze­­­rint az Internet és a mobil­telefon korában a munkaadó igényt tart a munkavállaló szinte teljes idejére. Állandó készenlétben kell állnia, hogy alkalmasint bár­mikor beren­del­hető legyen a munkahe­lyére, illetve a sza­badidejé­ben is információt kell adnia a munkájáról. Ezáltal otthon is dolgoztatják, sőt ha szük­séges, az éjszaka kellős kö­ze­pén is felkeltik. Ma már egy átlaghivatalnok is úgy él, mint az orvos: a nap 24 órájában készenlétben kell állnia. Ezt a fajta túlórát persze senki sem fizeti meg. A munkaadók újabban állandó figyelmet és felkészültséget várnak el ugyanazért a pénzért, mint korábban.

Ha valaki szóvá tenné a munkaidő sajátos elhúzódását, a válasz többnyire így hangzik: „Ez a globalizáció” vonják meg vállukat a főnökök. „Ha maga ezt nem vállalja, akkor kapok valakit Indiában vagy Kínában, aki ti­­zedekkora fizetésért boldo­gan igent mond.” Amennyi­ben töb­ben is zúgolódnak, akkor ve­szi a sátor­fáját, és kitelepíti a vállal­kozását Tá­vol-Keletre. Eb­ben a hely­zet­ben mit tehet a munka­vál­la-ló? Pirulákat szed. Az el­múlt években a nyug­ta­tók és dep­resszióellenes tab­let­ták for­gal­ma minden re­kor­­dot meg­­dön­tött. A könyv be­­számol egy középkorú nő­­ről, akiről 40 éves korában az or­vosok meg­állapították, hogy szkle­ró­­zis multiplex­ben szen­ved. Az­zal vigasz­talták, hogy meg­fe­le­lő ke­ze­léssel még so­ká­ig, csak­nem panaszmen­te­sen él­het. De nem számol­tak a munka­he­lyi stresszel. Emiatt olyan gyorsan rom­lott az asszony állapota, hogy rokkant­nyug­dí­jassá vált. Ér­dekes, hogy a főnököket egye­­lőre nem érinti a „globa­li­zá­ció”. Olyan rossz ugyanis nem lehet a világ­gazdaság hely­zet, hogy a fő­nökök fizetése ne emelkedjen folyamatosan.

[

B. Szilvia 26 éves budapesti lakos ugyanazon a napon két helyre adta be írásbeli jelentkezését: a kerületi terhességi tanácsadó soron következő vizsgálatára, illetve egy nagy beruházási tanácsadó cég álláspályázatára. Történt azonban, hogy egy óvatlan pillanatban összecserélte a borítékokat.

A terhesgondozóból hamar megjött a válasz:

Tisztelt cím, feltételezzük, hogy a részünkre elküldött levelét nem nekünk szánta. Mindenesetre azt tanácsoljuk, mindenképpen próbáljon meg elhelyezkedni azelőtt, mielőtt láthatóan gömbölyödni kezdene a pocakja, és akkor is körömszakadtáig tagadja, hogy várandós volna, különben tapasztalataink szerint többé a büdös életben nem kap állást. Tisztelettel, aláírás.

A beruházási tanácsadó válaszára egy kicsit többet kellett várnia, de aztán az is megjött egy napon:

Tisztelt cím, köszönettel vettük a megrendelést tervezett vállalkozásának gazdasági elemzésére. A levelében található információkból arra a következtetésre jutottunk, hogy az ön befektetése már megtörtént, és jelenleg a terv a kihordás szakaszában van. Sajnáljuk, hogy nem előbb fordult hozzánk, hiszen midőn szakembereink alaposan áttekintették a projekt kilátásait, egyértelműen arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenlegi gazdasági körülmények és a jövőben várható trendek teljes mértékben ellene szólnak. Indoklás: Sajnálattal vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy a tervezett vállalkozása nélkülözi az eredetiséget, ami pedig minden kezdeményezés sikerének egyik alapkövetelménye. Az ön jövőbeni projektjéhez hasonlóból jelenleg több mint hatmilliárd működik a világon, és ez a mennyiség egyre nő. A magyar piac is telítettnek tekinthető, különösen, ha fi­gyelembe vesszük, hogy az olcsóbb bekerülési és üzemelési költségű távol-keleti egyedek várhatóan elözönlik majd hazánkat is. Az európai kontinensen történő terjeszkedést különféle tilalmak és kvótarendszerek nehezítik, ezekkel várhatóan a jövőben is számolni kell majd.

Számításaink szerint a tervezett vállalkozás kivitelezési és működtetési költségei messze meghaladják a várható bevételeket. A projekt megszületésekor és az üzemeltetés első szakaszában különösen az egyszeri, soha meg nem térülő kiadások magasak, a folyamatos működtetéshez szükséges költségek ekkor még viszonylag alacsonyak. Az üzemeltetéshez szükséges tárgyi eszközök beszerzése, fokozott elhasználódása igen nagy anyagi terheket ró a vállalkozóra. A gyors leírású eszközállomány (pl. cumi, gumibugyi, pelenka) mellett leírhatatlan mennyiségű egyéb kiadás (szülész, gyerekorvos, védőnő) hárul az üzemeltetőre. A vállalkozásnak ebben az induló szakaszában fokozottan kell számolni a környezetet erősen szennyező melléktermékek (kaka, pisi) eltávolításáról, ami szintén költségnövelő tényező.

A projekt működésének későbbi szakaszaiban a ruházás a leggyakoribb meg nem térülő beruházás. Az idő előrehaladtával exponenciálisan emelkednek a képzési, szakképzési kiadások is. Felhívjuk szíves figyelmét arra a nem mellőzhető körülményre, hogy ma Magyarországon igen alacsony az ön tervezett projektjének állami támogatása. Meg sem közelíti például a szarvasmarha-, illetve sertéstenyésztési ágazatban előforduló központi, illetve európai uniós szubvenciók elérhető mértékét. Ezért már döntésének előkészítésekor különös gondossággal kellett volna mérlegelni az egyes szóba jöhető piaci szegmensek megtérülési viszonyait. Kérjük gazdasági elemzésünk megállapításainak szíves tudomásul vételét! Ezúton értesítjük továbbá, hogy a cégünk által korábban meghirdetett állást betöltöttük egy önnél nyilvánvalóan jóval butább, lustább, tehetségtelenebb férfi munkaerővel, akiről viszont sokkal kisebb eséllyel feltételezhető, hogy teherbe esik. Tisztelettel, satöbbi, satöbbi.

Karcagi László Népszabadság, 2005. június 4. (5. oldal)

[

Aki nem tud örülni semminek, annak nehéz elmagyarázni, hogy az élet szép. Igaz nem tündérmese, sőt talán több benne a rossz, mint a jó. De mi egyre kevésbé látjuk meg benne a jót. Csukott szemmel megyünk el a csodái mellett.

Végre tavaszodik. Elengedem a tömött villamost, inkább gyalogolok két megállót. Jól esik sétálni a régóta nélkülözött napsütésben. Nézegetem a kirakatokat, de nem hoznak lázba a leértékelve is túlértékelt áron kínált satnya trikók, pulóverek, tök egyforma csupán márkájukban különböző uniformisok. Valahogy nem vágyom rájuk, pedig minden tavasszal kitör rajtam a vásárlási téboly. Most inkább csak bámészkodom, mintha először látnám a várost. Ilyenkor megállok, és rácsodálkozok olyan dolgokra, amelyek mellett máskor úgy megyek el, hogy észre sem veszem. Ami azonnal feltűnt a tavaszi napfényben, hogy a nők arcáról eltűnt az a fajta ragyogás, ami gyengéd érzelmeket vált ki a férfiakból. Vagy nagyon nyúzottak, elcsigázottak és reménytelenül szürkék, vagy olyan agresszívan tökéletesek, hogy befagyasztanak minden közeledési kísérletet. Kinek van kedve beülni egy romantikus kávézóba olyan nővel, aki katonásan határozott, a létező összes pályázaton versenyképes, és annyira fontosnak érzi magát, hogy a randevún sem kapcsolja ki a mindig csipogó mobiltelefonját?

Egyik férfiismerősöm panaszkodott, hogy a hatalomvágy teljesen elvette a nők eszét. Bárkin képesek átgázolni azért, hogy egyre feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán. Mondhattam volna, hogy vannak kivételek is, de nem volt kedvem vitázni. Hiszen mint nő én is lépten-nyomon tapasztalom, hogy a beteges feltűnési és uralkodási vágy már-már elviselhetetlen mértéket ölt. Nem azt kifogásolom, hogy a nők is többre szeretnék vinni. Engem egészen más zavar. A módszer. Vegyük pl. Júliát, aki az égvilágon semmihez sem ért. Műveltsége, szakképzettsége enyhén szólva hiányos, de volt olasz férje mellett ráragadt a nyelvtudás, és a külseje a mai szabványoknak megfelelően üzletasszonyos. Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy igazgatói állást töltsön be egy jó nevű cég magyarországi képviseleténél, ahol kedve szerint ugráltathatja a nála felkészültebb alkalmazottakat. Nem mintha egyes férfiak nem tennék meg ugyanezt, de a karrierista nőknél nagyobb teret kapnak a tipikus női jellemvonások: a gyűlölködés, az intrika, a kicsinyes piszkálódás és a bosszú.

Egy magasan képzett, háromgyermekes mérnöknő így panaszkodott: „Engem azért rúgott ki a főnöknőm, mert túl jól dolgoztam. A tulajdonosnak tetszettek az ötleteim, és a főnöknőm tartott tőle, hogy engem fognak kinevezni a helyére. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb mindenkit kifúr a cégtől, mert nála a gépírónő is alkalmasabb lenne vezetőnek. A megüresedett helyre pedig beülteti a saját rokonait.” Nem a nő vezetők ellen beszélek, hiszen köztudomású, hogy számarányukat tekintve Magyarországon jóval kevesebben vannak, mint a nyugati országokban. Hogyan is boldogulhatnának ott, ahol a jól képzett férfiaknak sem jut tisztességes állás. Ezért aztán a mindenképpen érvényesülni vágyó nők becstelen eszközöket alkalmaznak. A küzdelem ádáz, és aki erőszakosabb, az furakodik a jó pozíciókba.

Többnyire így születnek a csillogó női karrierek, ame­lyek azt a látszatot keltik, hogy az esélyek egyenlők. Való­ban azok, de nem a szak­ér­te­lem terén. Bárki nyerhet, aki elég gátlástalan. Miért ne len­ne az, ha a sikeres em­ber­től nem kérik számon az al­kal­mazott módszereket. A si­ker manapság kötelező, a si­ker­telent pedig irtózva el­ke­rülik, mint a pestisest. A nők tehát foggal-körömmel hajtanak a sikerre. Illetve be­le­pusz­tul­nak a sikertelen­ség­be. Miután a lát­ványsi­ker­re ki­hegyezett szak­­mákban nincs lehetőség az el­fogu­latlan meg­méret­te­tés­re, a leg­utolsóból is könnyen le­het éllovas. Mivel ez a hely­­zet világjelenség, a készsé­gek sorvadása, sor­vasz­tása odáig fajult, hogy már fel sem tű­nik az alkalmatlanság. Bár­hová megy az ember, min­de­nütt ugyanez a helyzet, ezért nincs szembetűnő kü­lönb­ség. A minőség egyre rom­lik, és az általános le­érté­kelődésben felértékelődnek a nem éppen rokonszenves, ám sikerrel kecsegtető tulajdon­ságok: kíméletlenség, hánya­veti magabiztosság, hatalmi téboly.

A kirakatban sikeres nők veregetik a saját vállukat. El­szántan célirányosak. Harsá­nyan teli szájjal nevetnek, és alig mosolyognak. Eközben igyekeznek eltakarni azt, ami a kirakat mögött van: a sikertelen házasságokat, a szétszakadt barátságokat, görcsös félelmeiket a sikertelenségtől. Titokban arra vágynak, hogy igazán sikeresek legyenek valamiben. Egy testhez álló feladatban, a gyermekeikben, a szerelmeikben, a baráti kapcsolataikban, vagy akár egy jó vasárnapi ebéd elkészítésében. A 80 éves Hermina néni pl. arra a legbüszkébb, hogy nála jobb rétest nem süt senki. Annus néni pedig arra, hogy 70 évesen is megkérték a kezét. Az élet ilyen egyszerű, és ettől szép. Annyi mindennel kitűnhetünk a magunk erejéből, a saját adottságainkkal is. Mi értelme van a képességeinket meg­haladó posztokért küzdeni? Miért gondolják azt sokan, hogy a sikert a megszerzett pénzzel, pozíció­val mérik? A legnagyobb siker az önmagunkkal való elégedettség, az ha tudunk örülni a tavasznak, nyárnak, családnak, sőt mások sikereinek is.

Vadas Zsuzsa, Nők Lapja, 2000. október (27. oldal)

[

Ha volt nemzetközi sztárszínész a 19. században, akkor Bulyovszkyné Szilágyi Lilla minden­képpen annak számított. Ma már ugyan senki nem emlékszik rá, pedig a német nyelvű színház első számú színésznője volt, akinek Berlintől Drezdáig, Londontól Párizsig tömegek tapsoltak. Dumas regényt írt róla, Liszt Ferenc és koronás fők versengtek a kegyeiért Novellái, színdarabjai és regényei is rendkívül népszerűek voltak, ráadásul korának egyik legnagyobb mecénása volt. Az első magyar színházi dinasztiából származott, nagyapja és apja is színész, így ő már hétévesen a Nemzeti Színház szerződött tagja volt, kamaszkorában pedig főszerepeket játszott. 1848, március 15-én mindössze 15 éves volt, amikor a Landerer és Heckenast nyomda előtt meghallgatta a jóképű Bulyovszky Gyula szónoklatát. A márciusi ifjak egyik vezéralakja fél év udvarlás után feleségül is vette a lányt „Ha szeretsz, hűtlenül is hív vagy hozzám” írta a vőlegény az esküvő előtt, és ezzel meg is fogalmazta kapcsolatuk lényegét. 35 éven át éltek a korban szokatlan nyitott házasságban, s egymás iránt érzett vonzalmukat végig szerelemnek nevezték. Életük végéig tartó levelezésük ma akár lélektani regény-ként is olvasható lenne, ami nem véletlen: a férj a forradalom után újságíróként lett sikeres.

Bulyovszky Lilla kirobbanó színpadi tehetség volt, aki nagyon is tisztában volt tálentumával. 1851-ben a Nemzeti Színházba szerződött, de nem volt hajlandó másodhegedűs lenni a kor divatos színésznői, különösen Jókainé Laborfalvi Róza mögött. Mivel nem kapott jó szerepeket, maga keresett le­hetőséget. A párizsi bemutató után néhány hónappal magyarra fordította Dumas legújabb sikerdarabját. A kaméliás hölgyet, amelynek címszerepét ő játszotta el. De nemcsak korának sikeres külföldi darabjait vá­lasztotta ki jó érzékkel, hanem íróként is magára talált. 22 éves korában már készen állt kétkötetnyi novellája, amelynek kiadásában férje volt segítségére. A jól játszható, könnyed, franciás társasági irodalom darabjai ezek, főhősei okosan csevegő márkik és vicomtok.

Néhány év múlva felmondott a Nemzetiben, és szabadúszó lett. Egy rajongója, Liszt Ferenc javasolta neki, hogy külföldön próbálja ki tehetségét. Hogy a zeneszerző miféle érzelmeket táplált iránta, arra egy fennmaradt leveléből következtethetünk: „Túl öreg vagyok ahhoz, hogy fiatal lányt szeressek”. Lilla végül 1857-ben Párizsba utazott, és ismeretlenül bekopogta­tott kedvenc írója, idősebb Dumas ajtaján. A népszerű író pártfogásába vette, bemutatta a párizsi színházi vi­lág minden fontos emberének, dicsérő cikket írt és íra­tott róla a lapokban. „A regényességig szép, és mintha semmit sem tudna a szépségéről! Ez a nő kétszeresen is a színpadhoz tartozik, gyönyörű vígjátékokat ír, ame­lyekben szellemdúsan s huszonötödik évének bájoló kellemével játszik” írta róla egy francia újság. Lilla útinaplót vezetett párizsi élményeiről, és francia színhá­zi bírálatokat írt a pesti lapokba.

Hamar rájött, hogy franciául nem fog tudni akcentus nélkül megtanulni, ezért elhatározta: Németországban próbál szerencsét. Az akkor 55 éves Dumas felajánlotta a lánynak, hogy elkíséri, és együtt keresnek olyan né­met színházat, amelyik foglalkoztatja a színésznőt. Kö­zös útjukról szól Dumas Une averitute d'amour (Sze­relmes kaland) című regénye, amely egy sziporkázóan tehetséges, fiatal színésznő és egy érzelmeit eltitkoló, középkorú férfi különös kapcsolatát is bemutatja. Dumas a neveket sem változtatta meg, így amikor a regény megjelent, Magyarországon mindenki Bulyovszky Lilla árulásáról beszélt. A regényben ugyanis ez a mondat hangzik el a szájából: „Magyar színésznő vagyok, és magyar nyelven játszom. A közönség, melyhez szólhatok, mindössze 6-7 millió ember. Én 30-40 millió emberhez akarnék szólni, német színpadon és német nyelven.” Gyulai Pál, korának legismertebb kritikusa így írt a Pesti Naplóban: „Ön vissza fog térni csalódva és bűnbánóan. Már késő lesz. Eljátszott három dolgot, melyek mindenike nagy kincs: a magyar közönség részvétét, egypár kipótolhatatlan szép évet, s ereje nagy részét.”

Lilla néhány hét múlva már a legkisebb német fejedelemség, Szász-Coburg-Gotha udvari színházában játszotta a Stuart Mária címszerepét. A bemutató óriási siker lett, az egyre ismertebb színésznő több nagy német színháztói kapott meghívást vendégjátékra. A pesti lapok közül csak a férje által szerkesztett Nefelejts számolt be külföldi sikereiről. Amikor Jókai Mór saját lapjában gúnyolódó cikket jelentetett meg a színésznőről, Bulyovszky Gyula párbajra hívta egykori barátját, amelyben végül ő maga sérült meg. A következő években Lilla von Bulyovsky már egyértelműen a német nyelvű színjátszás Európa-szerte elismert sztárja volt. Svájctól Londonig sok helyen fellépett. Élményeiről tárcasorozatot is közölt férje lapjában. 1864-ben hat hónap alatt nyolc színházban száz fellépése volt, pihenésképpen norvégiai körutazásra indult. Útjáról írott könyve félig ország­ismer­tetés, félig egy vele utazó lengyel lány szerelmi története. A német nyelvű könyvet Norvégiában mai napig az ország első modern irodalmi leírásaként tartják számon. Ma leginkább Lilla női látásmódja miatt lehet érdekes a könyv. „Ellenkezőleg az arabssal, ki imái közt mindennap megköszöni Allahnak, hogy férfiúnak teremtette, teljes megelégedésemre nő vagyok” - írja a magyar nyelvű változatban.

1865-ben a müncheni Király Színházban a Stuart Máriában állt színpadra. A bemutatón ott volt II. Lajos, Bajorország királya is, akinek közbenjárására világsztárokhoz illő feltételekkel szerződhetett Münchenbe öt évre: magas fizetés, ő dönthet. szerepeiről, évente hat havi szabadság, saját színházi fogat, élethosszig tartó nyugdíj. Az uralkodó levelei arról tanúskodnak, hogy beleszeretett a nála nyolc évvel idősebb színésznőbe. Lillának egyszerre volt imponáló és terhes a nyilvánvaló királyi rajongás, amely azonban hozzájárult ahhoz, hogy még ismertebb legyen Európában. Dumas ebben a regényében írta meg a fiatal színésznő és a középkorú férfi különös kapcsolatát.

15 évi távollét után települt haza. Országos turnéra indult, fellépésein mindenütt ovációval fogadta a közönség. A pesti lapok azonban továbbra sem akarták megbocsátani külföldi karrierjét. A hazatért sztár kifejezetten jómódúnak számított, s hamarosan több budapesti bérház, villa és egy ausztriai luxusnyaraló tulajdonosa lett. Az ebből származó bevételek jelentős részét jótékony célra, árvaházak és nőegyletek támogatására fordította, de a sajtóban ezért is csak gúnyolták. 1878-ban végül megelégelte a támadásokat, egy vidéki körúton elbúcsúzott a közönségtől, és soha többé nem lépett színpadra. Színdarabjait egy ideig még játszották, de aztán azok is lekerültek a műsorról. 1883-ban meghalt „hűtlenül is hív” férje, Bulyovszky Gyula. Innentől kezdve minden energiáját jótékony célú alapítványok létrehozására és működtetésére fordította. Ismerősei visszaemlékezése szerint öregen is feltűnően szép maradt. 1909-ben halt meg egy grazi hotelben, hatalmas vagyonát egy árvaházra hagyta. Hagyatékában regények és műfordítások mellett korának legismertebb művészei és politikusai által írt szerelmes levelek, és Lilla hűvösen ironikus válaszai is fennmaradtak.   

Színészkönyvtár Bulyovszkyné Szilágyi Lilla: Színésznő, operaénekesnő, író, fordító.

Született: 1833. május 25. Kolozsvár. Elhunyt: 1909. december 11. Graz. Földi maradványait hazahozták, és sírja a Fiumei úti temetőben található.

[

Egy ismert színészünk mondta egyszer, hogy: „Nem irigyellek titeket fiatalokat, mert tiétek a jövő.”

  Honnan jössz?

  A munkahelyemről.

  Hová mész?

  A munkahelyemre.

Meglepő, de ezek a mondatok nem családi körben, házaspá­rok beszélgetéseiben hangza­nak el. Egyetemeken hallani ilyet, egyre gyakrabban és egy­re több diáktól. Közülük na­gyon sokan dolgoznak ma már, napi több órát, akár a hét minden napján. Nem, nem ifjú sztaha­novisták ők, akiket lelke­sí­­tő esz­mék sarkallnak egy­re jobb telje­sít­ményre. Nem a nemesí­tő mun­­ka, hanem a kényszer viszi rá őket. Néhányukat napi meg­él­hetési gon­dok gyötrik, a több­ség még­sem ezért dönt úgy, hogy sza­badidejéből (és ami még rosszabb: tanulóidejéből) lead­va munkába áll. Kényszer van. Teljesítménykényszer. Megfelelési kényszer. Kény­szer, hogy láss tisztán: a munkaerőpiac stag­­nál, hosszan sorjáznak a hiva­tal­nál a diplomás munka­nél­kü­liek. Ha te majdan állást akarsz, meg kell küzdened érte. A tét nagy, a megoldás egyszerű: légy min­denkinél jobb, okosabb, kre­a­tívabb, lo­jálisabb, és ami a leg­fon­to­sabb: teljesítő­képe­sebb.

A keresést pedig kezdd ide­­­jében: az a nyerő, aki minél ha­marabb dönt, pályázik és bjut. Kezdj dol­gozni, hogy meg­ismerjenek! Hátha csak egy pillanat műve lesz, meg­látnak és megszeretnek, és kimond­ják a bűvös szót: maradj! Ak­kor elégedetten hátradőlhetsz majd, hogy igen, de ez csak egyetlen pillanat lesz, hiszen vár a munka. Nem is baj, hogy nin­csen időd gondolkodni. Így legalább nem jut eszedbe szü­leid egykori mond­ása, amelyet a ködös múltba révedő tekin­tettel emlegettek: „azok a csodaszép, boldog egye­­temi évek”. Az az 5, néha 6 év, amikor az ember még ráér késő éjszakáig kávé­zóban-sö­rözőben ücsörögni a barátai­val, egy egész délutá­non át fo­cizni vagy táncolni hajna­lig. Amikor magasröptű gon­do­latok foglalkoztatják, és vil­ágnézetről, földgolyót rengető ideákról cserél eszmét. Jó, hogy nincs időd erre gondolni. Ak­kor ugyanis rádöbbennél, hogy neked már nincsen választá­sod.

Gálfi Lilla, Népszabadság Pályakép melléklet, 2004. november 18. (3. oldal)

[

A mezőgazdaságban dolgozók helyzete sem jobb. A fejlődő országok panaszt tettek a WTO-nál hogy a nyugati kormányok által nyújtott óriási mezőgazdasági támogatások miatt versenyképtelenné váltak. A nyugat-európai országokban tevékenykedő parasztok irreálisan alacsony áron jelennek meg a termékeikkel a világpiacon, mert a veszteségeiket fedezik a tetemes anyagi támogatások. Indiában, Kínában, Brazíliában és a többi szegény országban azonban a parasztok nem kapnak semmilyen támogatást, sőt Kínában még termékdíjat is kell fizetniük minden piacra vitt áru után. Így tizednyi jövedelemre sem képesek szert tenni, mint a nyugat-európai termelők. A többoldali tárgyalások azzal végződtek, hogy a Világkereskedelmi Központ kötelezte a nyugat-európai országokat, hogy folyamatosan csökkentsék a mezőgazdasági termelőknek nyújtott támogatást. Ezáltal ebben a foglalkozási ágban is elkerülhetetlenül apadni fognak a jövedelmek.

A mezőgazdasági szubvenció zsugorodása legérzékenyebben az Európai Unió új tagállamait fogja érinteni. A kelet-európai parasztok jelenleg az uniós támogatások egyharmadát kapják. A megállapodások szerint a nekik biztosított dotáció csak fokozatosan, három lépcsőben érheti el a nyugati szintet. 2012-ben valóban megszűnik majd a különbség az egyes tagállamok között, de nem úgy, ahogy szeretnénk. Mivel a nyugat-európai országokban fokozatosan leépítik a mezőgazdasági támogatásokat, kelet-európai országok parasztjai nyolc év múlva sem fognak több dotációt kapni, mint most. Mi is áldozativá válunk annak a világjelenségnek, hogy a munkabérek nem felzárkóznak, hanem kiegyenlítődnek.

[

Minden új esztendő egyre nagyobb bizonytalanságot tartogat számunkra. Sem a rendszerváltozás, sem az Európai Unió­hoz való csatlakozás nem hozott megnyugvást. A biztonság hiánya, az elhatalmasodó szorongás las­san kikezdi azokat az alap­­vető értékeket, ame­lye­ken a nyugati világ szabad ver­­senyes piac­gaz­dasága és parlamenti de­mokráciája alapul. Nál­unk ez az érték­­rend anélkül erodálódik, hogy igazán meg­szilár­dult volna. Név nél­kül nyilat­koznak mun­kát kereső nők. Már az anoni­mitáshoz való ra­gasz­kodá­suk is árulko­dó. Úgy ér­zik, van okuk félni a vé­leményük, egyál­talán a szó­kimondásuk mi­att. Most nem a diktatúra va­lame­lyik intézménye, ha­nem a lehetséges munka­adók jegy­zik meg az elé­gedet­len­ke­dőt. Azt mond­­ják a fiata­lab­bak: rosszak az esé­lye­ik a munka­erő­pia­con, mert a munkáltató at­tól fél, hogy szülni men­nek, ki­esnek a munkából, beteg lesz a kisgyerek; hogy majd nem akarnak túl­órázni. Volt, aki meg­em­lí­tette: a vállalkozó már oly­annyira a maga tulaj­do­ná­nak érzi a munka­vál­la­lót, hogy a szebb fiatal nőket szexuális szolgál­tatásokra is rá akarja venni. Ettől nem véd meg a törvény bizonyítani nagyon nehéz, és ha sikerül, akkor sem a nyugalom jut osztályrészül, hanem a garantált állásvesztés.

45-50 éveseket és idősebbeket azért nem vesznek föl, mert túl idősek. A férfiakkal az a gond, hogy rosszabbul tűrik a munkanélküli­ség­gel járó feleslegességérzést, nem foglalják úgy le őket a családi te­endők szoron­gá­sukat hajlamosabbak ital­ba fojta­ni, és mi­re esetleg új­ra len­ne munkájuk, már nem al­kalmasak rá. A fiatal dip­lo­másokból túltermelés van; hi­­ába tudnak mind több nyel­vet, sze­reznek egy­re több szak­­kép­zett­sé­get, nincs rájuk szükség. Egyál­talán sehol semmire sincs szükség. De a vállal­kozó­kat még inkább átitatja a bi­zonytalanság, mint a mun­kavállalót. A kisvállal­kozó csak úgy él meg, ha te­­vé­kenysége felében-har­ma­­­dá­ban a szürkegazda­ság­ban mű­­­­ködik. Ezért foly­ton szo­­­rong, mert a különböző ha­tóságok ellenőrei is ponto­san tudják ezt: ha nem korrum­pálja őket, lebuk­tatják, ha korrumpál, akkor a feketén megszer­zett jövedel­mét meg kell osz­tania. De láttam én kétségbeesett topmenedzsert is: a mul­tinacionális cég helytartója, aki élet-halál ura a saját beosztottjai körében, ijedt ka­maszként futott fűhöz-fához, amikor gyanús körülmények között veszni látszott egy nagy értékű közbeszerzési pályázat.

Van persze számos előnye ennek az új világnak. Van, akit örömmel tölt el, hogy felgyorsult az élet, kitágult a világ; hogy folyamatos a verseny, ki lehet válni. Nemcsak veszíteni lehet, hanem győzni, nagyot nyerni is. Nem ke­ve­sen vannak, akik szemében az elő­­nyök na­gyobbak, mint a hátrányok, akik ma ezerszer job­ban érzik ma­gukat, mint az egyen­lőbb esélyek Pro­krusztész-ágyá­­ban[60]. Úgy érzékelem azonban, hogy a többség, a társadalom de­rékhada el­bizonytalanodott rész­ben a saját értékeiben, részben pe­dig abban az értékrendben, amely mind többek le­értékelődését teszi lehetővé. Nem hi­szek abban, hogy a biztonság hiánya pozitív energiákat szabadít fel az em­berben. Inkább azt tapasztaltam irigy­kedve a Nyugat-Európában élő isme­rő­seimen, hogy a biztonságérzet de­rűs­sé, magabiztossá tesz.

Mostanában viszont azt látom: ahe­lyett, hogy mihozzánk is eljutna az ő biz­tonságuk, Nyugat-Európában is ter­­jedőben van a mi bizonytalan­sá­gunk. Látszik ugyanis, hogy a lissza­boni EU-­csúcs jövőképével ellentét­ben 2010-re sem lesz teljes a foglal­koz­tatottság az Európai Unióban. Sőt! Leépülnek a munkavállalói jogok, nő a munka­idő, csökken a reálbér, újabb és újabb támadások indulnak a létbiztonságot megalapozó intézmények ellen. Az élősködő munkanélküli SZTK-ra kap­ja a Viagrát! szól a demagóg kam­pány, de közben nemcsak ő a célpont, ha­nem mindenki, akinek a bizton­ságát eddig a jól kiépített jogrendszer védel­mezte. Már látszanak a repedé­sek nem­csak az átlagpolgárok biztonságán, ha­nem a nézeteiken is. A hiperliberális Hollandiában egyre népszerűbbé vál­nak szélsőséges nézeteket hirdetők, az EU nettó befizető, gazdag országai pe­dig csökkenteni akarnák az unió közös költségvetését. A növekvő bizonytalanság a fejlett világban is aláássa a stabilitást, és vele az élhető élet esélyeit.

Tanács István, Népszabadság, 2005. január 13. (3. oldal)

[

A munkaügyi statisztikák nem mutatják ki, a politikusok pedig szemérmesen hallgatnak róla, hogy a munkanélküliek jelentős része nem is akar dolgozni. Minek, ha anélkül is meg lehet élni. Hogy miként? Például így:

 

Jó estét kívánok, főnök úr, elnézést, hogy megállítom, de kérem, segítsen ki valamennyivel! szólít meg egy köpcös, karikalábú, ötvenes férfi, aki egy szuszra mondja el mondókáját Pécs legforgalmasabb promenádján, a Király utcában.

  Mi a gond, miért égett le ennyire? kutatom a férfi alázatos tekintetét.

  A kisfiam beteg. Rákos. Bent fekszik a négyszáz ágyas klinikán.

  Hogyhogy nem a gyerekklinikán ápolják? lepődöm meg.

  Ott ápolták, de annyira súlyos volt az állapota, hogy átvitték a négyszáz ágyasba. Nagyon sokba kerülnek nekem az orvosok, nagyon sokba.

  Értem... bólintok. Van Pécsett egy alapítvány, amely a rákos gyerekek családját segíti. Ha akarja, összehozom magát ezzel az alapítvánnyal. Menjünk be a klinikára, hadd ismerkedjek meg a kisfiával, és odabent megbeszéljük, hogy miképp lehet magukon segíteni.

  Őrajta már nem lehet, mert a kisfiam meghalt. Rajtam segítsen, tegnap óta nem ettem.

  Van magának valami munkája? viszem tovább a szót.

  Főnök úr, én lennék a legboldogabb, ha lenne munkám, higgye el, én lennék a legboldogabb. De nincs, hiába megyek bárhová, sehol sincs.

  Hány éve nincs munkája?

  Tizenöt éve, főnök úr, tizenöt éve.

  Legutóbb hol próbálkozott?

  Mindenhol, főnök úr, mindenhol.

  De mégis: hol?

  Már nem is tudom, annyi helyen próbálkoztam, annyi helyen.

  Tudja mit? Segítek magának. Ismerem a pécsi munkaügyi központ vezetőjét. Holnap beme­gyünk, és ő biztosan talál magának valamilyen munkát.

  Főnök úr, nagyon hálás leszek magának, igazán, nagyon hálás leszek.

  Akkor reggel kilenckor találkozunk a munkaügyi központ előtt. Jó lesz így?

  Nagyon jó, csak én nem tudom, hogy hol van a munkaügyi központ.

  Azt akarja mondani, hogy tizenöt éve munkanélküli, és még nem volt a munkaügyi központ­ban?

  Lehet, hogy voltam, de már nem emlékszem.

  Akkor hol találkozzunk?

  Hát, nem is tudom morfondírozik, aztán kiböki: Talán a vasútállomás előtt.

  Rendben hagyom rá , találkozzunk az állomás főbejáratánál.

  De főnök úr, addig is segítsen ki valamennyivel. Tegnap óta nem ettem.

Egy fémszázast nyomok a tenyerébe. Mélyen meghajolva köszöni meg, aztán zsebre vágja az érmét. Indítványozom, hogy mutatkozzunk be egymásnak. Újra meghajol, úgy kezel velem, miközben arcomba morogja a nevét.

  Akkor holnap reggel kilenckor, az állomásnál vésem az eszébe a randevút.

  Ott leszek, főnök úr, ott leszek.

Másnap reggel felhívom a munkaügyi központ vezetőjét, ő megígéri, hogy segít, ha viszem az emberemet. Kilenckor kiállok az állomás főbejáratához. Állok tíz percig, húszig, harmincig. Akkor föladom. Két nappal később összefutunk a Király utcában. Indulna felém, hogy elmondja kolduló mondókáját, ám hirtelen rájön, hogy velem már volt valamilyen negatív élménye, ezért földre szegezett tekintettel tovább baktat. Száz méterrel odébb megállít egy fiatalember, aki egy ötéves kislányt vezet kézen fogva:

  Jó estét! szólít meg udvarias hangon. Reggel óta semmit se ettünk, ha tud, segítsen ne­künk.

Kiderül, hogy ő se talál munkát évek óta. Azt javaslom, hogy találkozzunk holnap a munkaügyi központ előtt, reggel kilenckor, mert én biztosan tudok neki munkát szerezni. Arra kér, hogy addig is segítsem ki valamennyivel, mert a családja éhezik. A zsebemben csörgő aprót a tenyerébe öntöm, és így búcsúzom tőle:

  Holnap reggel kilenckor a munkaügyi központ előtt.

  Ott leszek ígéri lelkesen.

  Tudja, hol van?

  Most hirtelen nem, de majd megkérdezem.

  A Zrínyi utcában.

  Igen, igen, tudom bólogat.

  Akkor: kilenckor.

  Kilenckor mondja készségesen.

De nincs ott kilenckor. Fél tízkor föladom. Ballagok a Király utcában. Harminc körüli férfi áll elém. Se pénze, se munkája. Munkát ígérek neki. Azt mondja, ma nem ér rá, találkozzunk másnap. De ő se jön el. Feladom.

Ungár Tamás, Népszabadság, 2005. február 21. (11. oldal)

 

A munkaközvetítő irodák is sok tapasztalattal rendelkeznek erről a helyzetről. Az állásadók már alkalmi munkára sem találnak munkavállalót. Egy vállalkozó pl. nyári idénymunkára keresett gyümölcsszedőket. Az álláskeresőket nyilvántartó iroda ügyintézője sorra hívta fel a munkára várókat. Az egyik megkérdezte, hogy akkor most ki kell mennie a gyümölcsöskertbe. Az ügyintéző megnyugtatta, hogy erről szó sincs, házhoz szállítják a meggyfát.

[

Sokat cikkeznek manapság az esélyegyenlőségről, a kisebbségek munkaerőpiacon tapasztalható hátrányos helyzetéről. Egy ismeretlen szerző humoros formában, kombinált mesébe foglalva fogalmazta meg erről a jelenségről a véleményét:

 

A hangya és a tücsök

 

Az eredeti verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel, készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a tél, a hangya nem fázott és nem éhezett, ám a tücsök élelem és szállás híján a hidegben lelte halálát.

A humánus verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a tél, és a tücsök bekönyörögte magát a balek hangyához, ahol tovább mulatozott. Na és közben felélte a hangya élelmiszertartalékait.

A modern verzió:

A hangya a forró nyarat szorgalmasan végigdolgozta, építgette-szépítgette házát, és élelmet halmozott fel, készülvén a kemény télre. A tücsök úgy gondolta: a hangya bolond, és végigmulatta a nyarat. Eljött a hideg tél, és a nélkülöző tücsök nagyon fázott s éhezett. Erre sajtótájékoztatót hívott össze azt a kérdést feszegetve, hogyan lehet az, hogy míg egyesek kint fagyoskodnak a hidegben, mások úgy élnek, mint a hangya. A CNN, a közszolgálati televízió és a kereskedelmi tévécsatornák felvételeket mutattak be a didergő tücsökről, s a melegben, terített asztal mellett henyélő hangyáról. A világ döbbenten konstatálta az égbekiáltó különbséget. Hogyan lehetséges egy ilyen jól fejlődő, demokratikus országban a tücsköt így sorsára hagyni? A nemzeti parlament kisebbségi jogokért felelős ombudsmanja több hírműsorban is „rasszista elfogultsággal” vádolta a hangyát, és felhívta a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy a világon sok tücsök áldozata ennek a kirekesztő magatartásnak. Breki, a béka, a tücsökkel együtt lépett fel a legnagyobb nézettségű tévécsatorna esti show műsorában, és mindenki könnyekre fakadt, amikor az „Azért vannak a jó barátok” című slágert énekelték.

Egy jótékonysági bálon a miniszterelnök és felesége támogatásukról biztosították a tücsköt, és olyan javak juttatását helyezték kilátásba, amiből a tücsök az előző kormányzati ciklusban kimaradt. A kormány elnöke nyomatékosan hozzátette még: „Azért, hogy ne süvölthessenek újra az előző rendszer szelei”. A szociológiai problémákat boncoló „Mélyvíz” adásában több politológus kifejtette, hogy a hangya a tücsök kárára szépen meggazdagodott. Egyúttal szükségesnek tartották az ilyen típusú jövedelmek elvonását célzó adójogszabály kidolgozását az „egyenlő közteherviselés” szellemében. Végül, az „Egyenlő Esélyeket a Kisebbségeknek” szervezet hathatós közreműködése nyomán a hangyát visszamenőleges hatállyal megbírságolták, mert nyári munkái közben nem foglalkoztatott elegendő számú hátrányos helyzetűt. Mivel a több milliós büntetést nem tudta kifizetni soron kívül bíróság elé állították, és adótartozásai fejében az állam elkobozta a házát.

A történet végén látjuk, amint a tücsök beköltözik a kormánytól kiutalt lakásba (ami nemrég még a hangyáé volt), az otthonából kivert hangya pedig a hóban, egy száraz falevél alatt didereg. A tévénézők megelégedetten tértek nyugovóra, hogy az illetékesek végre tettek valamit a társadalmi igazságtalanság megszüntetése érdekében. Egy hónap múlva a tücsök fogta a cókmókját, és mivel felélte a hangya élelemkészletét, s teljesen lelakta a házát, elindult egy újabb hangyát keresni... Ha valaki ebben a mesében a mai magyar valósággal bármi összefüggést vél felfedezni, az csak a véletlen műve!

Internet, 2005, május 1. (Ezt a tanmesét La Fontaine: A tücsök és a hangya című verse ihlette.)[61]

[

La Fontain-nak ez a tanmeséje másokat is megihletett, és tovább pontosították, még inkább a mai magyar viszonyokhoz hangolták:

 

A hangya és a tücsök (második verzió)

 

Egy nagy rét kellős közepén éldegélt a tücsök és szomszédja, a hangya. A hangya szorgalmasan dolgozott, hisz tudta, hogy előbb-utóbb eljön a kemény tél, és akkor az élelmiszertartalékaiból kell élnie. A tücsök? Ő ugyan nem dolgozott! Táncolt, dalolt, mulatozott. Aztán, egyszer csak beköszöntött a tél. A hangyának megvolt mindene, hiszen megteremtette a létbiztonságát. A tücsök, hogy ne kopjon fel az álla, a hangyák vezetőihez fordult segítségért. Ők környezettanulmány folytattak, és nyomorát látva úgy döntöttek, hátrányos helyzetűnek nyilvánítják a tücsköt. Tücsök koma megörült, örömében be is rúgott a kocsmában a kapott segély egy részéből, a többit pedig a játékgépbe dobálta. Gyermekei otthon várták az élelmet, meleg ruhát, de hiába. Amikor elfogyott a segély, tücsök koma megint a hangyákhoz fordult, és ismét kapott segítséget. De most már kevesellte a segélyt. Kikérte magának az alamizsnát. Hiszen ő is teljes jogú tagja a rét közösségének, ezért neki több jár! Mivel ő hátrányos helyzetű, a hangyatársadalom köteles számára legalább a létminimumot biztosítani.

  Tessék szépen kiszámolni mennyi jár nekem, és gyermekeimnek! rendelkezett.

A hangyák sóhajtottak egy nagyot. Igyekeztek toleránsan kezelni a helyzetet, így hát megadták a tücsöknek, amit kért. Tücsök koma úton hazafelé ismét jól berúgott, majd másnap reggel magához térvén elgondolkodott, hogyan tehetne még több segélyre szert tenni. Ekkor ragyogó ötlete támadt:

  Hohó! Magamat ugyan nem sokszorozhatom meg… de gyermekeimet…! rikkantotta.

Így hát féktelen és felelőtlen szaporodásba kezdett, hiszen gyermekeinek sanyarú sorsa jó érvnek bizonyult, valahányszor visszament kunyerálni a hangyákhoz. A hangyák megadóan bólintottak, és ismét segítettek, ám közülük valaki megjegyezte:

  Miért adunk folyton pénzt a tücsöknek? Miért nem megy el dolgozni, miért nem tartja el a családját?

Erre a tücsök agresszívan visszavágott:

  Mit mondtál? Tücsöknek neveztél? Az én nevem ízeltlábú hegedűvirtuóz! Jó, ha megjegyzed, barátom! mondta fenyegetően, majd útjára indult.

Napokig fortyogott magában.

  Még hogy tücsök… teremtsem elő… Na, majd megtudják ezek, ki vagyok én!

Ismét jól berúgott, majd útnak indult, és megkereste fajtársait.

  Össze kell fognunk, meg kell védenünk magunkat ellenségeinkkel szemben! duruzsolta társai fülébe.

Így is lett. Megegyeztek, hogy ezentúl fülelni fognak. Ha azt meri mondani valaki, hogy tücsök, rá kell fogni, hogy rasszista és kirekesztő. Taktikájuk bevált. A hangyák nem akartak rasszistának tűnni, így mind több és több segítséget nyújtottak. Közben keményen dolgoztak, hogy eltarthassák a tücsköket is. A tücsköknek feltűnt ugyan, hogy a hangyák már éjszaka is dolgoznak, de azt hitték azért, hogy még gazdagabbak legyenek. Ezt nem tűrhették.

  Miközben mi nyomorgunk, ők egyre gazdagabbak lesznek, vegyük el tőlük, amijük van.

Megtámadták az éjszakai műszakból hazatérő hangyákat, és kifosztották, majd jól elverték őket. Erre a hangyák a rét törvényes rendfenntartóihoz fordultak:

  Segítsenek, kirabolt bennünket egy csapat tücsök!

A rendfenntartók csak csóválták a fejüket:

  Honnan tudjátok, hogy tücskök voltak? Annak vallották magukat?

Ezt hallva a hangyák legyintettek, és hazamentek. Jobb híján csak a barátaiknak panaszkodtak, hogy csúnyán elbántak velük a tücskök. A barátok meg bólogattak, hiszen velük is ugyanez történt. Megtámadták otthonaikat, kirabolták őket. A rémhír gyorsan terjedt a fosztogató tücskökről, míg az éppen mulatozó tücskök fülébe nem jutott:

  Miiii? Már megint tücsköznek? Tanítsuk móresre őket!

Ezzel elindult egy soha nem látott erőszakhullám a réten. A tücskök gátlástalanul raboltak, fosztogattak, vagy puszta kedvtelésből félholtra verték a hangyákat. Erről mélyen hallgatott a média, mert a tücskök szószólója résen volt, valahányszor felröppent egy kósza hír, ő habzó szájjal üvöltötte: „RASSZISTÁK!” Erre a szélsőséges érzelmű hangyák mindenféle dologgal próbálkoztak. Megalapították a hangyagárdát, de ezt még saját fajtársaik is elítélték, és feloszlatták. Fegyveresen egy hangya sem merte megvédeni magát, mivel egy tücskökkel teli börtönben nem sok jó várt volna rá. Szegény hangyák csak tűrtek, dolgoztak, hiszen a felfordulás miatt a rét komoly gazdasági válságba sodródott. Közben a tücskök csak szaporodtak, egyre több volt az éhes száj. A hangyák etették őket, míg kifejlett tücsökbűnözőkké cseperedtek. Ettől a közbiztonság még elviselhetetlenebb lett. Végül a tücskök az egész rét fölött átvették az irányítást. Megölték az utolsó hangyát is, felélték a tartalékaikat, miközben teljesen tönkretették, beszennyezték a rétet. A hangyák kiirtása után a tücskök éjjel-nappal mulatoztak, dáridóztak, ünnepelték, hogy övék lett az egész rét. Élelmet azonban továbbra sem gyűjtöttek maguknak, így amikor eljött a tél, éhen haltak, mert már nem volt, aki eltartsa őket.

Internet, 2008. március 11. (2823. vicc) http://www.hoxa.hu/?p1=forum_tema&p2=32&p4=600

[

A negatív jelenségek mellett pozitív törekvések is tapasztalhatók. Újabban a kormányok fellépnek a munkahelyek exportja ellen. A globális folyamattal való szembefordulást az a botrány indította el, amelynél egy floridai vá­l­­­­­lalat 400 millió dolláros meg­bízást kapott Florida állam­tól egy tudakozó központ létre­ho­zására és fenntartásra. A cég azonban a munkát ki­szer­vezte egy indiai alvállalkozónak. Erre a kaliforniai sze­nátus hozott egy új törvényt, amely megtiltja, hogy ameri­kai cégek állami szerződéssel kapott munkát külföldön vé­geztessenek el. Az állammal szerződő fő- és alvállalko­zók­nak büntetés terhe mellett írás­ban kell kötelezniük ma­gu­kat, hogy a szerződésbe fog­lalt minden munkát kizárólag az Egyesült Államokban vé­gez­tetnek el, amerikai dolgo­zókkal.

Szűcs László, Népszabadság, 2005. április 19. (4. oldal)

[

Munkaerő­költség vonatkozásában szakadék tátong az Európai Unió régi és új tag­államai között erre világít rá a Mercer nemzetközi ta­nácsadócég fel­mérése. Nyu­gat-Európában át­lago­san több mint négyszer magasabb a bérköltség és a különféle járulékok összege, mint az EU keleti felén. Az egyetlen ki­vétel Szlovénia, amely a „fel­sőházba” tartozik. Egy fő­ál­lású férfi munka­vál­laló al­kalmazása Magyar­or­szágon évente át­lagosan 9946 euró (2,46 millió forint) költ­séget jelent munkaadó­jának a já­rulékokkal együtt. Igaz, az EU „alsó­házában” ez a leg­magasabb érték: a cseh és a lengyel munkaerő va­lamivel, a szlovák és a balti pedig je­len­tősen ol­csóbb. A sereghajtó a lett munkás: évente átla­gosan mindössze 4752 eurót (1,17 millió fo­rintot) kell rá köl­teni. A legtöbb bért a dán dolgozónak fi­zetik: átlagosan évi több mint 45 ezer eurót (11 millió forintot), de a magas társadalombiztosítási járulékok miatt mégis a belga és a svéd állás betöltője a legdrágább (53 ezer 577, illetve 52 ezer 800 euró, ami ­13,27 és 13,08 millió forintnak felel meg).

Igen érdekes az adatokat a japán, az amerikai, a kínai és az indiai mutatók­kal összehasonlítani. A japán dolgozó a nyolcadik legdrágább lenne Európában (évente 45 ezer 839 euróval 11,35 millió fo­rinttal), de en­nek részben az az oka, hogy a szigetországban igen sokfé­le, törvényben nem előírt ki­egészítő jut­tatást kapnak a dolgozók. Szinté hihetetlen: az amerikai társadalombiztosítási ­járulék még a ma­gyarnál is alacso­nyabb, alig több évi félmillió forintnál. A bérek viszont négyszer ma­gasabbak. Az in­diai munkás nagyon kevés pén­zért dol­gozik, évi 409 ezer forintnak megfelelő rú­piát keres, s csak 74 800 fo­rintnak megfelelő járulék ter­heli az alkalma­zá­sát. Viszont a kínai elég drága: a bére is legalább évi két­millió forint­nak felel meg. (Más kér­dés, hogy szociális jogai nemigen van­nak, azonkívül sokat és nagy termelé­kenységgel dolgozik.)

A versenyképességről és a konkurencia­harcról folytatott európai viták szem­pontjából ezek a számadatok igen tanul­ságo­sak. A Mercer felmérése termé­szetesen nem kalkulál a feke­te-, és a szürkegazdaságon ke­resztül bújta­tott jövedelmek­­kel, amelyek az új EU ­tag­államokban az általános meg­íté­lés szerint jóval magasab­bak. Észak-Eu­rópában vi­szont elhanyagolhatóak. Ez rész­ben megmagyarázza, hogy az élet­színvonal-mutatók miért nem árul­­kodnak ekkora kü­lönb­ségről Nyugat és Kelet között. A régi EU-tagállamok viszont a hivata­los statisz­ti­kák számaira tá­masz­kodnak, amikor vonakodnak meg­szün­tetni a tizenkét tagállamban érvényes munkaerő-korláto­zást, at­tól tartva, hogy a ke­leti kon­ku­rencia elöntené a szolgáltatások piacát. Ma­gyar­­ország helyzete sa­játos. Bár a tabella alsó felében helyezkedik el, szomszédai közül csak Ausztriában és Szlovéniában magasabb a munkaerő költsége. Így miközben pl. az egész­ség­ügy­ből egyre többen távoz­nak Nyu­gatra szívóhatásnak is ki van téve. A munkaügyi minisz­terünk újságírókkal beszélgetve a minap Brüsszelben azt nyilatkozta: nem az olcsóságban kell ver­senyre kel­nünk (abban úgy sem tudunk), ha­nem a munkaerő kép­zettségében.

[

Hogyan lehet törvényesen adót csalni? Ezt a talányt járta körül pár napja a Financial Times (2004. jú­lius 21). Jogi megfogalmazásban persze nem így hangzik a dolog, hanem adózási szempontból ho­gyan lehet egy cég költ­ség­taka­ré­kos a globális világ­ban... Lé­nyeg, hogy haza ne kelljen fizet­ni. Mert nem­csak az off-shore cégek ha­zudják el adó­jukat (azok, ame­lyek amerikai tere­­pen dolgoznak ugyan, de a Kajmán-szi­geteken fizetnek ot­ta­ni, azaz zérushoz közeli adót). Ezt rég ismerjük. Most viszont arra de­rült fény, hogy a glo­ba­lizáció lehe­tő­séget nyitott a külön­böző orszá­gok közötti adó­különb­ségek meg­nyer­geléséhez. Odah­aza (mond­juk Angliában) 30%-ot kellene fizetnem. Ezért az áruk pár százalékát eladom ott­hon, ez után adó­zom is, mégis lás­sák, hogy ren­des adófizető vagyok. A töb­bit viszont elviszem oda, ahol az adó­tétel mondjuk 15%. Azt az adót ott fizetem meg, és máris kerestem (spó­roltam) 15%-ot. Csak­hogy ha a másik oldalt nézzük, az angol állam(kassza) elesik 15%-os adójövedelemtől. S mi­vel ez a törvé­nyes játék ma már töme­ges (nor­mális) jelenség, új helyzetbe csöp­pentünk. Kirajzolódnak a bajok körvonalai.

A 35 órás munkahét vége is lásd a német és a francia munkahelyi reformokat már ezt a trendet jelzi. Többet kell dolgozni azonos bérért. Ha nem tetszik, akkor a multi átmegy valahová keletre. Mert ami most történik, az a globalizáció második felvonása. A centrum-periféria megoszlás első felvonásában a centrumországok jól jártak. Kihasználva az olcsó keleti munkaerőt exportálták a munkahelyet. Olcsóbban termeltek, nagyot kaszáltak. Ma már az is látszik, hogy a befogadó (periféria) országok is jól jártak, mert új munkahelyek születtek, gyárak épültek, modernizálódtak, jött a know-how, valamint a tőkeimport, azaz ki tudtak kászálódni a középkorból. Ez volt az első fel­vonás, ami tehát nemcsak gyarmatosítás volt. Milliók élete fordult picivel jobbra, s bár voltak nagy áldozatok is, de aki egy dollár helyett ma két dollárt keres egy nap, az már lelkesen dolgozik a harmadikért. A centrumországok felől nézve ez a felvonás maga volt a győzelmi menet.

Most a második felvonásban a periféria visszavág. Az oda költözött multik már nem viszik haza a pénzüket, nem fizetnek adót odahaza, amitől a centrumállam szegényebb lesz. A kiköltözéssel (odahaza) keve­sebb lesz a munka­hely nő a munka­nélküliség. Az ame­rikai szenátus már hónapok óta vitatja a munkahelyek ki­települé­sé­nek veszé­lyét minden ered­mény nélkül. Ame­riká­ban a kitelepülés per­sze egye­lőre még inkább csak vá­lasz­tási téma, hosszabb távon vi­szont valós veszély. Minél töb­ben tá­voz­nak, annál ke­vesebb adóbe­vétel ma­rad. Mi­ből fi­zesse a kormány a „jóléti állam” szám­láját? A periféria más téren is vissza tud már vágni. Az első felvonás idején „feltáplált” orszá­gok mára ver­senytársaivá vál­tak a cent­rum­orszá­gok­nak, s mint ilye­­nek, ront­ják a cent­rum­orszá­gok po­zí­­cióit. Kí­ná­ba évtizedeken ke­resz­tül ömlött a külföldi befektetés (FDI - Foreign Direct In­vest­­­ment), most vi­szont a „felnőtt” Mennyei Bi­rodalom árasztja el Amerikát (és a fej­let­teket) olcsó textíliáival és egyéb ex­port­ter­mé­kei­vel. Mindenki sír, a pa­nasz hangos, csak­hogy ezt a helyzetet részben a centrum­or­szá­gok segítették kiala­kul­ni. (Ugyanaz történik, ami an­nak idején Japán­nal. Amerika meg­tanította őket, ho­gyan kell autót csinálni, ma pedig le­győzhetetlenül nyomul a Toyota az amerikai pia­con.) India ma még csak szoftver­kishata­lom, de holnap elfog­lal­ja a centrumországok drágán tevé­keny­kedő cégeinek helyét.

Korábban már említettem, hogy a periféria a bérek kiegyenlítésével is visszavág. Országaiban nőnek a bé­rek, és ennek ellentétele, hogy a cent­rum­országokban csök­ken a re­álbér. A 35 órás munkahét vége lásd a német és a francia munk­ahelyi refor­mokat már ezt a tren­det jelzi. Töb­bet kell dolgozni azo­nos bérért, ha nem tetszik, akkor a multi átmegy valahová keletre. Né­metországban a Bosch kötött így alkut. Zsarolhatott, mert a periféria övé volt. Most a má­sodik felvo­násban már a periféria fog zsarolni. Azt mondhatja, ne gye­re ide gyá­raiddal, most már van ná­lunk is elég termelőkapacitás. In­kább vegyed meg, amit olcsóbban kínálunk nálad.

És az állam egyre kevéssé tud beleszólni ebbe az átrendeződésbe. Nem tud segíteni, mert az interven­ci­óhoz pénz kellene. A globa­lizáció teremtette lehetőségek miatt viszont a cégek egyre kevesebb adót fizetek. Így az államnak nincs pénze a be­avatkozáshoz. Továb­bá, mivel a cégeket nem tudja fejni, feji a pol­gárokat, ilyen-olyan adóeme­lés­sel. De ez is kevés lesz, mert egy­kor, a nemzetállami gazdálkodás korá­ban, a jóléti kiadások a személyi és vál­lalati befizetésekre épültek. S ha kevés, az azt jelenti, hogy fokozatosan csökken a jóléti motor teljesítménye, s a végén leáll. És mindenki tudja, hogy az adó­emelés plusz a jóléti szolgálta­tá­sok tör­lése együtt maga a csőd, mely­nek vég­eredménye, hogy a kormányt leváltják. Az új kormány azonban ugyanolyan tehetetlen lesz, mert pénz nélkül nem lehet a jóléti államot fenntartani. Előbb-utóbb a centrumországok min­den álla­ma eb­be a helyzetbe kerül. Ezek az or­szágok, a globalizáció diktátumát kö­­vet­ve, maguk alatt vágják a fát. És nem mondhatják az ilyen-olyan nagy­válla­lat­nak, hogy ejnye-ejnye, nem kéne így kijátszani a saját hazádat. A rend­szer­ben ugyanis minden törvényesen folyik. Nincs csalás, csak működik a globalizáció mechanizmusa. Meg kell szokni mondják. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Szerzett jo­gokról nehéz lemondatni az embe­reket.

Most a második felvonásban a periféria visszavág: Az elköltözött multik odahaza nem fizetnek adót, amitől a centrumállam szegényebb lesz. A kiköltözéssel (otthon) keve­sebb lesz a munkahely, nő a munka­nélküliség. Annak idején a „jó­léti államot” nem karitatív hajlamból építették. A háború után (a nácizmus tapasztalataként) rájöttek, hogy a sze­génység, a munkanélküliség táp­lálja a szélsőséges politizálást, és egy bé­kés Európa feltétele a vi­szony­lagos jólét. Lehet, hogy a key­nesi[62] álom gazdaságilag vitatható, de politikai értelme valós. Igen ám, de a má­sodik felvonásban kialakult a csap­da. Az államok már nem tud­ják finanszírozni ezt a stru­k­túrát, részint demog­ráfiai okok­­ból (több az el­tartott), ré­szint az állami bevé­telek csökken­éséből eredően. Vagyis le kell faragni az évtizedeken át meg­szokott jóléti juttatásokat. Csak­hogy amilyen könnyű volt a szegény­ség­ből a jólétbe belenőni, annyira ne­héz most ezt a fejlődési utat vissza­fordítani, azaz leszoktatni az embereket bizonyos alapszolgál­tatásokról. E feladatot robbanások nélkül megoldani majdnem lehetet­len. És ez előtt a dilemma előtt to­porog ma Nyugat-Európa.

A globalizáció e második fel­vonásához tartozik még a dollár gyen­gülése. A mai gazdaságot a vásárlás volumene hajtja előre. De nem csak az amerikaiak-európaiak vásárlókedve, hanem a fejlődőké is. S ez utóbbi az elmúlt két évben robbanás­szerűen beindult. Igen ám, de a magasabb vá­sárlási szinthez nagyobb pénztömeg (dollár) szükséges, ami a guruk szerint a zöldhasú le­ér­tékelődéséhez vezet. Nem biztos, hogy így van, de a valószínűség e tézis mellett szól. Ha viszont gyengül a dollár, kevesebb pénz áramlik az ame­rikai gazdaságba. Napi egymilliárd dolláros köl­csönre van szüksége, hogy ne nőjön az állam­háztartási deficit. Amíg a globalizáció első fel­vonása óriási felhajtóerőt jelentett Amerikának és a fejlett világnak, a második felvonás fékezi a gazdasági fellendülést. Erre a paradox hatásra hasonlít az olajárrobbanás. Az 50 dollár körüli olaj látszatra átmeneti jelenség. Terrorizmus, Irak, bizonytalanság. Ha ez elmúlik, visszaáll a koráb­bi, 30 dollár alatti árszint. Ma már köztudott, hogy nem tér vissza a régi, szép világ, mert itt is a globalizáció második felvoná­sának dramaturgiája érvényesül. A felpörgő kínai, sőt indiai gazdaság eszi a nyersanyagot mondhatnám, elszippantja az olajat a „fejlettek” elől. Nem folytatom. A bajok a ho­ri­zontra ragadtak.

Ezért van az, hogy ellentmondá­soktól feszülő világba kerültünk. Egy­felől a gazdasági elemzők optimisták végre vége a recessziónak, itt van a tartós fellendülés. Az adatok bizta­tóak, a Fed optimista (emelte az alap­kamatot). Másfelől azt látjuk, hogy a részvénypiacok (a Dow Jones és a Nasdaq) kétéves mélypontra zuhantak vagyis, hogy a piacok nem bíznak sem az optimistákban, sem az előre­jelzésekben. És nemcsak Amerikában van ez így, hanem Európában is. A 0,5 százalékos fejlődés sem igazán meggyőző. Az üzleti világ kivár. Arra vár, hogy mit hoz a második felvonás csattanója. Addig meg marad a populizmus, e kétértelmű helyzetre épülő politikai játékszer. Látszatra minden jó a fel­szín alatt azonban veszélyes záto­nyok bújnak meg. De a legnagyobb baj, hogy a má­sodik felvonás for­gató­könyvét még senki sem ismeri.

Népszabadság Hétvége mellék­let, Almási Miklós, 2004. augusz­tus 21. (1. oldal)

[

A közgazdászoknak, a bankvilág irányítóinak és a szigorú fiskális po­li­tikát valló politikusoknak érdemes lenne elgondolkodni ezen a tanme­sén:

A kis hegyvidéki szállodába érke­zik egy turista, megkérdezi van-e kiadó üres szoba, és letesz egy 100 euróst a pultra. A szálloda tulajdo­nosa megörült, mert mostanában igen pangott az üzlet, és átadta a legjobb szoba kulcsát a vendégnek. Miután a vendég elindult fölfelé a lépcsőn, a tulaj fogta a 100 euróst, átrohant a hen­teshez kifizetni az előző heti adóssá­gát, majd visszament a szállodába. A hentes fogta a 100 eurót, és elrohant a gazdához, hogy kifizesse a hitelbe kért disznót, és vissza­ment a boltjába. A gazda rohant Jen­nyhez, a helyi örömlányhoz, hogy ki­fizesse annak szolgálatait, majd vissza­ment a farmjára. Jenny rohant a szál­lodába, hogy kifizesse a múlt héten kivett szobák árát, és letette a 100 euróst a pultra. Ekkora lejött a lép­csőn a turista, odament a pulthoz, és közölte, hogy a szoba nem felel meg. Visszakérte a 100 eurót, és távozott. Tulajdonképpen senki nem csinált semmit, és mégis mindenki kifizette az adósságát. Na ennyit a pénzmoz­gásról, és az áhított gazdasági fellen­düléséről.

[

Az adócsalás nem csak a cé­gek­re jellemző. A személyi jöve­delem bevallásánál is gyakran előfordul. Adózni senki sem szeret. Legyen az munkaadó vagy mun­ka­vállaló, eset­leg egyszerű vásárló, aki morgoló­dik a magas ÁFA miatt. Senki sem örül annak, hogy valami többe ke­rül, mint amennyi az ára. Akadnak azonban olyan országok, ahol em­be­rek többsége tisztessége­sen be­fizeti az államot megillető sar­cot. Ilyen ország pél­dául Svédor­szág. Ennek termé­szetesen több oka is van. Az első a történelmi és vallá­si háttér. A svéd állam feje a király, akárcsak a svéd egyházé. A közép­kor derekától az egyház helyi kép-viselői, azaz a papok voltak az álla­mi adók be­szedői is, így aztán lo­gikus a kö­vetkeztetés: aki a bevé­teleit leta­gadva adócsalást követ el, az nem­csak az államot lopja meg, hanem Isten földi helytartóját, tehát ma­gát a Mindenhatót. Ennek követ­kezményei hajdanán rettenetesek vol­tak: egyházi átok, kitagadás és ter­mé­szetesen börtön is.

Az egyházon keresztül történő adózás persze már a múlté, de maradt a becsület és a tisztesség. A XX. század derekán megszületett szociá­lis állam. Erlander és Palme szocia­lista kormányai olyan rendszert teremtettek, amelyek az adóbevé­tele­ket a lakosság teljes szociális bizton­ságára és az ország infrastruktú­rájának modernizálására fordították. Így aztán kialakult az újabb szemlé­let: aki adót csal, az a többi állampolgárt lopja meg. A svéd ember ezért sok­kal könnyebben szemet huny az egyéb, esetlegesen elkövetett bű­nök felett, az adócsalást azonban sohasem felejti el. Aki ilyet tesz, joggal szá­míthat a társadalom meg­vetésére és a szemé­lyes kiközösí­tésre is. Pedig a svéd adózónak is mélyen belenyúl a zse­bébe az ál­lam. A progresszív sze­mé­lyi jöve­delemadó hagyo­mánysan 15-50% körül mozog, és a munka­­adók­nak is magas járulékot kell fizetniük. A kifizetett munkabéreket ál­talában 32-62% pluszköltség terheli. Az ÁFA mértéke azonban erősen vissza­fogott, és az alapvető élel­mi­szerek árát csak néhány százaléknyi fo­gyasztási adó terheli.

Amint mindebből kitűnik, az egész rendszert áthatja a szociális gondoskodás alapelve. Akinek több van, az fizessen jóval többet. Mit kap mindezért a svéd átlagpolgár? Elő­ször is szupermodern országot. Tisz­taságot, rendet, parkosított kör­nyezetet, jól kivilágított remek uta­kat, kitűnően működő tömegközlekedést, a lehető legmodernebb és alanyi jogon járó egészségügyi ellátást. Széles sávú internetes hozzáférést a legeldugottabb tanyán is, és kiválóan működő közigazgatást, ahol a korrupció szinte ismeretlen, sőt még ingyen temetést is. A befizetett adókból az éves bevallás során nagyon komoly összegek igényelhetők vissza. Összesen több mint száz olyan jogosultsági tétel van, amelyre jár az adó-visszatérítés. Természetesen ehhez ismerni kell a rendeleteket, ám ez senkinek sem jelent nehézséget, hiszen minden évben minden lakás postaládájába ingyen bedobják a könyvecskét, amely ezeket aktuálisan tartalmazza.

S végül mit jelent a teljes szociális biztonság? Ha valaki szélsőséges esetben teljesen kiesik a munka világából, és lejár az öt évig (!) fizetendő munkanélküli-segélyre való jogosultsága, akkor a szociális hivatal veszi át az ügyét. Kifizetik a teljes lakbérét, a villany- és gázszámláját, és a család fejenként kap 2000 koronát ételre, megélhetésre. Ezenfelül időnként mindenki kap némi ruhapénzt, bútorpénzt, és ha valóban önhibáján kívül került a szociális gondozottak sorába, akkor esetenként a család nyaralásra is kaphat egy keveset. Mindemellett tisztessége­sen megfizetik a munkavállalót. Ezért nincs borravaló, nincs hálapénz. Az állam nem a fogyasztókkal tartatja el a társadalom egyes rétegeit. Az ét­teremben csak annyit kell fizetni a pincérnek, amennyit a számla tar­talmaz. A kórházi ellátás is való­ban ingyenes. Itt elképzel­hetetlen, hogy valaki pénzelt bélelt boríté­kot dug­dosson az orvos zse­bébe, hogy ren­desen végezze a munká­ját. A nem­zeti jövedelem új­ra­osz­tása ugyan­olyan tisztességesen zaj­lik, mint a közterhek befizetése. Ez a titka an­nak, hogy a svédek jól él­nek.

Staffan Perger Népszabadság, 2008. június 30. (8. oldal)

 

Az adófizetési kedv tehát nem csak a polgárokon múlik. Nincse­nek simlis nemzetek. Ha egy országban alacsony az adófizetési mo­rál, annak többnyire a központi irá­nyítás az oka. Így fo­galmazta meg ezt egy adóbevalló: „Túl sokat kér az állam tőlünk, és nem látjuk a hasznát.” Az egyik gond tehát a magas adókulcs. Ennek alapvető oka, hogy viszonylag kevesen fizet­nek adót. A adócsalók miatt az ország mű­ködtetési költségei a tisz­tes­ségesen adózókra hárulnak. A másik probléma a befolyt adók kezelése. Ha azt látják a pol­gá­rok, hogy a közpénzek, ké­zen-közön eltűnnek, ahol a politikusok nem a tár­sadalom jólétével, ha­nem a saját zse­bük de­geszre tömködésével vannak el­foglalva, ott a polgárok nem sok ér­tel­mét látják az adó­fi­zetésnek. Ahol min­den­napos dolog a korrup­ció, és a sikkasz­tások, meg­vesztegetési ügyek ki­vizsgá­lására éveket kell várni, majd a bí­róságok ne­vetsé­ges bün­tetéseket szab­nak ki a bűnösökre, ott nem le­het el­vár­ni, hogy az em­berek szí­vesen adóz­zanak. A politikusoknak te­hát előbb a saját soraikban kellene rendet te­rem­teni, hogy meg­le­gyen az erkölcsi alapjuk a mindenkire ki­terjedő közteherviselés megköveteléséhez. Ahol a po­liti­kusok nem az ország felvirá­goz­tatását, ha­nem a saját anyagi helyzetüket tartják szem előtt, ott nem lehet zokon venni, hogy a pol­gárok is igyekeznek a saját javukra ügyeskedni.      

[

A gulyáskommunizmus évtize­dei alatt lasszó­val fogták az em­bereket az utcán, olyan nagy volt a munkaerőhiány. Minden gyár, vál­lalat kapuján kint volt a tábla, hogy munkaerőt keresnek. Nem jelentett gondot az elhelyez­kedés. So­kan szinte sportot űztek belőle, hogy félévente munkahe­lyet vál­toztattak, ma­gasabb fi­ze­tésért. Az irigykedők eze­ket a kollégá­kat „ván­dorma­dárnak” nevezték, de aztán ők is hasonló mó­don jártak el. Akkoriban ugyanis a fize­tés­eme­lésnek ez volt a leg­gyor­sabb módja. A krónikus mun­kaerő­hi­ány oka az ala­csony ter­melékenység volt. A közintéz­mé­nyekben, az ál­la­mi vállalatoknál senkinek sem kel­lett meg­­­szakadni a munkában. A munka­idő job­bára kávézgatással, beszél­ge­tés­sel telt, amit csak a legalább egy­órás ebéd­idő szakított meg. A hi­va­talokban jó, ha 2 órát dol­goztak az al­kalmazottak naponta. A főnök nem sokat tehetett, mert ha szóvá tette a lógást, a beosztottja másnap továbbállt. Magasabb fizetéssel máshol foly­tatta a henyélést.

Vidéken csak azért helyez­ked­tek el az emberek, hogy a hétvégi fáradalmaikat hét közben kipihenjék a munkahelyükön. Nyár­on aratás, szüret idején egész hé­ten át a háztáji gazdaságban dol­goz­tak. A meglehetősen enge­dé­keny körzeti orvosokkal beteg­gé nyil­vá­níttatták magukat, majd a munkahelyükre visszatérve fel­vették a táppénzt. Akkor még nem sej­tettük, hogy mindez vissza fog üt­ni egyszer. A rendszerváltás után belecseppentünk a vadkapi­taliz­musba, és minden viszályára for­dult. Vége lett a jó világnak. Az önérzetes, pökhendi munka­válla­lók bérrabszolgákká, kizsa­rolt, üldözött páriákká váltak. A jelenlegi helyzetről ad némi ízelítőt Dr. Nemes János cikke:

 

„Ne haragudjon, hogy sírtam. Nem történt semmi különös. Rám került a sor, és kirúgtak az állásomból. Egy évig voltam pénztáros a bevásárlóközpontban. Reggel még beálltam feltartott kézzel a sorba. Mentem a csoportvezető elé, hogy szokás szerint beleszagoljon a hónaljamba, aztán megnézze a körmömet, hogy tiszta-e. Meg a ruhámat, mert akinek piszkos, hazaküldik. Harmadszorra ezért ki is dobják az embert. Belépéskor mindenki kapott két váltás inget, nyakkendőt, szoknyát, blézert. Tisztítószert nem, mert munka után nekünk kellett otthon mosnunk. Néha én is csak a gallért meg a hónaljt öblítettem át. Éjjel nem volt rá időm, energiám, hogy az egészet kimossam. De aztán vettem suttyom­ban egy hasonló inget. Nem vették észre, hogy három inggel játszom.

Most a fiatal csoportvezető csak annyit vetett oda, hogy mehetsz ha­za, ki vagy rúgva. Egyébként ta­nárként végzett, és ugyanúgy nem állt szóba velünk pénztárosokkal, m­int a többi friss diplomás. A há­tától kér­dez­tem, hogy miért. Meg sem fordult úgy mondta, hogy a három hiány meg a szék miatt. Mert hogy állítólag há­romszor volt hi­ányom, 1000 és 2000 forint közötti. Minden 700 forint felet­ti hiány mí­nusz pont, és csak fél év után évül el. Nekem meg egy év alatt három is összejött. Hiába mondtam, hogy befizetem azt az ezrest. Nem lehet, tiltja a szabályzat. Napi két-há­rom­millió forint a forgalom. Azt se tu­dom, hogyan keletkezik a hi­ány. Egy számítógépes srác mondta: nem kunszt ezt manipulálni. De persze ez bi­zo­nyíthatatlan. Egy biztos, sok a kassza, megérné. Azért az furcsa, hogy min­dig a hónap végén mutatták ki a hi­ányt. Akkor húzták be a strigulákat, és mindig ilyen csekély összegért. Így so­sem kaptam jutalmat. A csoportvezetők folyton figyeltek. Nyilván őket is ütötte valaki. Órákat álltak a hátunk mögött, és húzták a strigulákat, kaptuk a mínusz pontokat. Nézték, hogy mennyit mosolygunk, és beszélgetünk-e. A vevővel persze kellett, de egymáshoz nem volt szabad szólnunk, nehogy összebeszéljünk. Azért megint strigula járt.

Hogy a szék miatt miért? Hát, mert muszáj volt egyenesen ülnünk. Ha nem, strigula. Mindig azzal kezdtük a munkát, hogy beállítottuk, hisz mindig más pénztárhoz kerültünk. Azt a széket meg nem lehetett beállítani. Elvileg állítható, de vacak műanyag, sokat tört, hiányoztak a csavarok. Ha szóltunk: »Oldjátok meg magatok!« Ez volt mindenre a válasz. Jó vicc, hogyan? Ráadásul én magas vagyok, görnyedten állok meg ülök. Nehéz azon a rohadt széken egyenesen ülni. Meg hát miért is kellene, nem az iskolapadban ülünk napi nyolc órát. Szóval ezért is többször rossz pontot kaptam. Hiába nem hiányoztam, nem is késtem soha. Vécére sem jártam ki. Elvileg persze szabad volt, de aki túl sokat ment, előbb-utóbb kirúgták. Egy kolléganőm felfázott, percenként kellett rohangálnia, az­tán hiába hozott igazolást a háziorvosától, nem fogadták el. Hogy biztos lefizette a körzeti orvost? A menedzserek csak a kórházi igazolást fogadták el. Nálam ez nem gond. Én sokáig bírom, csak a félórás ebédszünetben mentem vécére. Meg aztán mindig vinnem kellett volna a kasszás ládikót. Az is nyom vagy nyolc kilót. Azt előbb le kell adni a főpénztárban. Az is idő, majd bepisil az ember, mire végre eljut a vécéig. (Egyébként nyolc óra folyamatos munka mellett csupán fél óra az ebédszünet, és azt sem fizetik.)

Azért akadt, aki így is kapott jutalmat. Főleg akik nyaliztak a csoportvezetőknek, mondjuk ajándékot vettek nekik. A saját pénzükből. Így is megérte nekik. Mondjuk egy csokor drága virágot, vagy háromezer forintos ajándékkosarat. Ennek fejébe megkapod a havi 10-12 ezres jutalmat. Jó pénz az a bruttó 70 ezer mellé. Nekem három gyerekem van, nem azért dolgozom, hogy a csoportvezetőre költsem. Ma már nem lennék ennyire büszke? Állítólag a konkurens bevásárlóközpontban rövid az előjegyzési lista pénztárosi állásra. De félek. Ott ugyan nagyvonalúbbak, csak kétezer forint feletti hiánynál balhéznak, és nem ácsorog mögöttük folytonosan a csoportvezető. Nem is kell, mivel minden kassza be van kamerázva. De a múltkor bilincsben vezették el a rendőrök az egyik kolléganőt, akit sikkasztáson kaptak. És még két kört is meg kellett tennie az áruházban a szerencsétlennek úgy ahogy volt, megbilincselve, a többiek okulására.

Ezt a biztonsági főnök vezette be. Másfél év alatt tucatnyi megbilincselt pénztárost hordoztak körbe. Szólni senki nem mer neki, még az igazgatók is félnek tőle. Ő ott az Isten. Szóba sem áll az egyszerű pénztárossal, legfeljebb kiabálva. A szomszédom mesélte, de őt meg azért rúgták ki, mert „szemtelenkedett” az egyik menedzserrel. Erről annyit, hogy ő már nagymama, a menedzser pedig a lánya lehetett volna. Most rám is sor került. Nem történt semmi különös. A velem együtt felvett százötvenből alig maradt valaki az elmúlt év alatt. Óriási a mozgás a bevásárlóközpontban. Most nem tudom, mit csináljak. Előtte hónapokig voltam munkanélküli. Hát köszönöm, hogy legalább végighallgatott. És ne haragudjon, hogy sírtam.”

Népszabadság, 2004. július 31. (9. oldal)

 

Különösen lelketlenül bánik pénztárosaival az olcsó árairól ismert Lidl áruházlánc. A Lidl piaci sikereit részben annak köszönheti, hogy embertelen körülmények között alkalmazza munkatársait; az olcsóság árát a dolgozók fizetik meg. Egy német szakszervezeti tanulmány sze­rint a pénztárosok 8 óra helyett ál­talában 10-11-et dolgoznak. Nem ön­ként teszik. Ez elvárás, és a túlórát ritkán fizetik ki. Egyikük elpanaszolta, hogy amikor túl drágának tűnt a munkaereje megvádolták, hogy 12,5 eurót elsik­kasztott a kasszából. Azzal fenyegették, hogy azonnal rendőrt hívnak, ha nem mond fel önként, így végül végkielégítés nélkül távozott. (Ügyvédje később némi bánatpénzt azért kicsikart.) Más példák is mutatják, hogy az efféle megaláz­ta­tások csaknem mindennaposak. A Lidl vezetősége szándékosan kevés embert alkalmaz a boltokban, akiket gyakran főként ha felmondási alapot keresnek megoldhatatlan feladat elé állítanak. A pénztárosnőknek percenként minimum 40 árucikket kell beütniük, de időközben arra is ügyelniük kell, nehogy egy vásárló valamit kicsempésszen az üzletből. Ezt tesztvásárlók ellenőrzik, akik például két karton tej közé elrej­tenek egy doboz kávét, vagy egy olcsóbb karton tusfürdő közé egy drágábbat. Ilyenkor két lehetőség van: vagy azért mondanak fel a munkatársnak, mert nem vette észre a lopási szándékot, vagy mert túl lassú. Mindennapos a munkatársak táskájának és autójának átkutatása, folya­matosan azzal gyanúsítják őket, hogy valamit elcsentek az üzletből. A Lidl mun­katársai „hivatalosan” nem beszélhetnek munkahelyi ügyekről, belépésükkor tel­jes „némasági fogadalmat” kell tenniük.

A Lidl több mint száz alkalma­zott­jának véleménye alapján: nincs még egy olyan cég Németországban, amely ennyi­re megfélemlítené a munkavállalóit. Állandóan azt sulykolják a dolgozókba, hogy pótolhatók, mindig lehet olcsóbb, hatékonyabb és fiatalabb munkaerőt ta­lálni. A 600 egységből álló birodalom­ban sikerült olyan bonyolult cégszerke­zetet létrehozni, amelybe a szakszer­vezetek nem tudnak beférkőzni, így a munkatársak kiszolgáltatott helyzetben vannak. A 2500 üzletből mindössze 7 helyen működik üzemi tanács, amely többé-kevésbé képviseli a dolgozók ér­dekeit. A tanulmány készítői a külföldi Lidl-üzletetekben is hasonló munkakö­rülményekkel találkoztak. Csehország­ban, a Lidl-üzletekben állítólag fejpántot adtak a menstruáló dolgozókra, különben a folyamatos munkavégzésre is ügyelő biztonsági őrök nem engedték ki őket a vécére. Egyébként a német tapasztalatok is azt mutatják, hogy a munkaidő alatt gyakorlatilag semmilyen szünetet nem engedélyeznek. Van, aki 6 órát ül egyhu­zamban a kasszában. Ennek ellenőrzé­sére számos üzletbe titkos kamerákat sze­­reltek fel. A dolgozók reménykednek, hogy most talán lesz valami elmozdulás, ezentúl emberszámba veszik őket. Az újságok által kirobbantott botrány hatá­sára ugyanis a Lidl vezetősége interjút adott a ZDF német közszolgálati televí­zió­nak, és a Bild bulvárlapban egyolda­las fizetett hirdetésben próbálták menteni a cég „jó” hírét.

Inotai Edit, Népszabadság, 2004. de­cember 11. (14. oldal)

 

Korunk kiszolgáltatott, jogai­kat csak pa­píron gyakorló mun­kavállalói szám­talan hasonló tör­ténettel szolgálhatnának. A jelen­legi helyzetnek azonban van egy előnye is. A multik megtanítot­ták az alkalmazottaikat visel­kedni. Az egypárt­rend­szer évti­zedei alatt a beosztottak nem­törő­döm­ségét már csak az arrogan­ciájuk múlta felül. Koráb­ban a vevő betolako­dó­nak, zavarkel­tő­nek számított az üzletek­ben, ezért nem is kö­szöntek neki. Megvető pillantá­sokat vetettek rá, ha ne­gyed­órás várakozás után végre meg merte szólítani az egy­más­sal beszél­gető eladók egyikét. A bolti al­kalmazottak azonban nem sokáig hagyták magukat zavarni. A va­lamilyen árucikk után ér­dek­lődő vevő­nek csak úgy fog­hegyről odavettették, hogy: hiánycikk. Szerencsétlen már kul­loghatott is egy üzlettel odébb. Többnyire ott is hasonló fogad­tatásra talált. Rend­szerint akkor sem szol­gálták ki, ha a kért áru lé­tezett, csak ki kellett volna menni érte a raktárba. Egy­sze­rűbb volt azt mon­dani, hogy hiánycikk. Ezen senki sem ütkö­zött meg, mert a diktatúrákban az áruhiány ál­talános jelen­ség.

Most azonban roskadoznak a pultok az árutól. Egyik üzlet a másik hátán, minden utcasarkon van egy szu­per­mar­ket. A leg­meglepőbb azon­ban az, hogy újabban kö­szön­nek a vevőnek. Na, nem ön-ként, muszájból. Erre köte­lezi őket a mun­ka­adójuk. A vevők az új helyzetet ne­he­zen szok­ták meg. Amikor a pénztá­ros­nő kö­szönt nekik a sor­ban, mind­un­talan hátrafordultak, hát­ha felfedezte mögöttük egy is­merősét. De nem, a ki­mért kö­­szönés nekik szólt. A mi­nisz­té­riumok által időről idő­re végrehajtott racionali­zá­lás, a nagyarányú leépí­té­sek hatá­sá­ra már a hiva­talokban is kö­szön­nek az ügyfélnek. Az állandó elbo­csá­tá­sok miatt min­denki félti az állását. Szív­ből jövő üd­vözlésre azonban ne szá­mítsunk. Valószínűleg gon­­do­lat­ban a pokolra kíván­nak ben­nünket, de már szóba áll­nak velünk. Időnként az ügye­i­n­ket is elintézik. Ha így megy tovább, lassan beillesz­ke­dünk a kultúrállamok so­rába. Most már csak azt kell kivárnunk, hogy valóban szí­vesen látott vendég legyen, aki betér egy éterem­be, vagy vásárolni sze­retne a vevő­csa­logató üzletek vala­melyi­ké­ben.

[

Jó reggelt kívánok, ked­ves nagysá­gos asszony! köszönti áradó örömmel törzsvevőjét a piaci árus: a szép-asszonyt, aki a bevásárláshoz is elen­gedhetetlennek érzi az eleganciát, a diszkrét sminket, és a csokor petrezsely­met is olyan finom mozdu­lattal helyezi a kosarába, ahogyan senki ezen a he­lyen rajta kí­vül. Imre bácsi, aki a szom­széd faluban csokrozza éjje­lenként a kaprot, a petre­zsely­met, hogy hajnal­ban frisset hozzon a piacra, a nagy­sá­gos asszony megszólítást komo­lyan gon­dolja, magától érte­tődőnek tartja mint aho­gyan maga a nagyságos asszony is. Nem is ütközik meg ezen senki, nem vigyo­rognak, nem fanya­log­nak, akik hall­ják. A szépasszony, az ismert vál­lal­kozó felesége olyan eg­zisz­tenciával bír, hogy kijár neki a nagyságos. Csak Sza­bó Ju­liska szokott néha meg­rán­dul­ni ennek hallatán. Azt mormolja ilyenkor maga elé, hogy vajon a méltóságosok mikor jönnek. Szabó Juliska nagyanyja Pes­ten volt cseléd, bizonyos főmér­nö­kék­nél, akiknek bizonyára nevük is volt, de a családi legendáriumba csak úgy vonultak be, mint „a főmérnökék”. Pö­tyike nevű lányukat és fiukat, Bojszit a nagymama egy sorban emlegette a szentekkel, s csodának érezte mindig, hogy részese lehetett e fölötte álló, rendkívüli teremtmények életének. A nagymama szerelemgyerek volt, ennélfogva a faluban akkoriban annyi értékkel sem bírt, mint egy elmállott cipő. Hogy városi cseléd lehetett, felemelkedésként élte meg. Otthon megnőtt az ázsiója, férjhez mehetett.

Szabó Juliska anyja tizenkét évesen lett cseléd a patikuséknál. Tizenhárom évesen már olyan metéltet gyúrt, mint az álom, nem szakadt el a keze alatt a rétestészta, s mire tizenhat lett, letehette volna a legszigorúbb feltételekhez kötött szakácsvizsgát is. De nem tehette cseléd volt, nem szakácstanuló. Hiába készítette a legfinomabb tejsodót, végig az ő tiszte maradt a patikusék éjjeli­edényeit minden reggel kiüríteni. Erre haláláig emlékezett, noha a nyugdíját már egy fémipari szövetkezet takarítónőjeként érdemelte ki. Maga Szabó Juliska már lehetett szakácstanuló. Lett is, s nagyon megbecsülték az üzemi konyhában. Örült, ha ízlett a főztje, még jobban, hogy lakodalmakba is hívták, ahol a jó hírét tovább öregbíthette, miközben némi mellékesre tett szert. Amikor kiderült, hogy nem kell a vállalati konyha, mert magára a vállalatra sincs már szükség, addigra Szabó Juliska a húsz- és ötvenliteres fazekak emelgetésétől gerincsérvet kapott. Lábán kidagadtak a visszerek, s mire jogosult lett volna a munkanélküli segélyre, már le is százalékolták.

Ezután egymást követték a bajok. Szabó urat elfogta a kapuzárási pánik és a reménytelenség, amiből egy szomszéd falubeli fiatal öz­vegyasszonyba kapaszkodva remélt me­nekülést. Nem sokkal utána agyvérzés érte, az első rokkant­nyugdíját már egy nyomorúságos albér­letbe vitte neki a postás. Szabó Juliskát többször is mű­tötték, aztán valahogy mégis lábra állt. Azon a télen, amikor nyilvánvaló lett, hogy a harminc­négy­ezer forintos nyug­díjából nem tudja a házat fűteni a gyerekekhez pedig nem akart fordulni semmiképpen, mind a kettőnek megvolt a maga baja elfogadta a szomszéd­asszony ajánlatát, aki már régóta hívta takarítani. Meglátod mondta Szabó Juliskának mennyire megbecsülik ezek az elfoglalt ügyvéd­nék, orvosnék a tisz­tességes munkát. Aznap este valamelyik tévécsatornán régi magyar filmet adtak. Aztán maga milyen sarzsiban van itt a kastélyban? kérdezte a lovász a szemrevaló lányt, aki illendően megválaszolta, miszerint belső cseléd a grófnál. Akkor Szabó Juliska a nagyanyjára meg az anyjára gondolt, és sírva fakadt. De azért elment takarítani másnap, és azóta is zötykölődik a vonaton Pest felé, hetenként négyszer. Igaz, ebből egy utazás arra megy el, hogy a nyarat külföldön töltő vállalkozó házaspár postaládáját rendszeresen kiürítse, havi tízezer forintért. Ahol takarít, ott elégedettek vele. Annyira, hogy rendszeresen emelnek az óradíján. De nekem annyit nem tudnának fizetni, hogy nagyságos asszonynak szólítsak valakit állítja Szabó Juliska, és látszik rajta az eltökéltség. Ma még.

Népszabadság, Koblencz Zsuzsa, 2004. július 30. (11. oldal)

[

A filmipar máig ontja magából a Superman filmeket. Ezek főszerep­lője egy különleges férfi, aki em­berfeletti képességeket vet be, hogy nap mint nap megmentse a gyámol­talan és segítségre szoruló embere­ket. Tud repülni, és akkora erővel bír, hogy puszta kézzel akár egy vonatot is képes megállítani. Néha arra gondolok, hogy kellene írnom egy olyan forgatókönyvet, amelynek főszereplője kivételesen nem Super­man, hanem Superwoman. Superman­hez hasonlóan ő is titkolja a kilétét, és neki is van egy civil foglalkozása: nyolcórás munkaidőben adminisztrátor egy cégnél. Munkahelyén senki sem gyanítja, hogy olyan erőkkel rendelkezik, amelyek segítségével az irodából kilépve minden áldott nap ő is teljesíti küldeté­sét a gyámoltalanok és segítségre szorulók érdekében. Munka után bekapcsolja szuperképességeit, és a következőket teszi: fénysebes­ség­gel bevásárol a közértben, ezután el­száguld az iskolához, utána az óvo­dához, majd a két gyerekkel és a karján szatyrokkal átszeli a vá­rost, megküzdve a tömegköz­leke­dés okoz­ta akadályokkal. Otthon, amíg a fér­je az okoste­lefonját nyom­kodja, ő bekapcsolja újabb szuper­képes­sé­geit: egyszerre tanul az iskolás gyerekévei, játszik az óvodás kistestvérrel, kipakolja a mosógépet, kitereget, és megfőzi a vacsorát.

Este, miután megfürdette és lefektette a gyerekeket, türelmesen végighallgatja férje monológját a munkahelyi problémáiról, miközben el is mosogat. Ezután a fürdőszobában szexi nővé változik, elcsábítja, és fél éjszaka kényezteti a ház urát. Reggel ismét üdén és energikusan készíti a reggelit és öltözteti a gyerekeket, hogy indulhassanak az óvodába és az iskolába, végül újra megérkezik munkahelyére, mit sem sejtő kollégái közé. De Superwoman hiába titkolja képességeit, idővel hőstetteinek híre megy, és az egész világ csodálja majd őt. Attól tartok, hogy erre a forgatókönyvre egyetlen hollywoodi producer sem csapna le, mert nagyon is hétköznapi a történet, azzal a különbséggel, hogy a naponta szuperképességeiket bizonyító nőket az életben senki sem ünnepli hősként. Pedig itt élnek közöttünk, de annyira magától értetődően, feltűnés nélkül hajtják végre küldetésüket, hogy az emberek észre sem veszik: valójában egy szuperhős tevékenykedik a közelükben.

Nagy Norbert - főszerkesztő Elixír magazin, 2015. június (3. oldal)

[

Az osztrák nők házimunkasztrájkkal fenyegetnek.

„A csillagokat is lehozom neked az égről,

Esküdözünk gyakran a szeretett nejnek.

Eleinte, mert később már hiába kér,

Ha rajtunk múlik, a pincében marad a szén.”

Az iménti épületes versike egy önkritikus férfiú alkotása, és az Interneten, a Háziasszonyok forradalma (Hausfrauenrevolution.com) címet viselő website-on olvasható. A mozgalom első pillantásra megmosolyogtató ugyan, ám Ausztriában egyre több a híve, s a hölgyek meglehetősen harciasak: immáron sztrájkkal is fenyegetnek.

A házimunkának semmi becsülete nincs, pedig a nők, akik erre áldozzák életüket, kiérdemelnék a társadalom figyelmét és törődését állítja Marie Therese Relin, a forradalom vezére. Ő foglalkozását tekintve színésznő (Maria Schell leánya) de mivel egyben feleség és háromgyermekes anya is, egyet s mást tudna mesélni. Csaknem 12 éven át, legidősebb gyermeke születésétől egészen tavaly őszig ugyanis főállású anya és háziasszony volt pedig korábban szép sikereket ért el elsősorban filmekben. Tavaly szeptemberben azután egy szép napon megállt a kezében a portörlő. „Jó Isten, milyen jövő vár rám?” kérdezte magától. „Mire a gyerekek felnőnek, kirepülnek, én kikopok a világból. Se jöve­del­mem, se nyugdíjam, se semmilyen perspektívám”. Ekkor határozta el, hogy mozgósítja sorstársait, és megpróbál valamilyen változást elérni.

Hogy mire gondol? A társadalomnak és a politikának fel kell értékelnie a házimunkát. Elengedhetetlen lenne a háziasszonyoknak fizetést folyósítani, mégpedig e törvényes alapon. A hivatás és a házimunka jobb összeegyeztetése, a háziasszonyok szociális biztosítása ugyancsak alapvető követelés. A forradalmár hajlamú hölgy ezzel nem fedezte fel a spanyolviaszt, mert ez a gondolat már mások fejében is megfordult. Új azonban az ötlete, hogy a követeléseknek munkabeszünte­téssel adjanak nagyobb hangsúlyt. Ha a háztartások millióiban egyszerre csak szünetelne a takarítás, a mosás, a főzés, a vasalás, akkor a férfiak hamar beadnák a derekukat és megkapnánk, amit akarunk mondja Marie Therese Relin, aki túl van már az első nemzetközi forradalmi gyűlésen is. Európa minden részéről 80 hasonlóan gondolkodó hölgy jött el Bajorországba, s bár csak Németországban 22 millió az aktív háziasszonyok száma, a kezdeményezés visszhangját kimondottan biztatónak tartja. Egyelőre a legfontosabb a propaganda: hogy az információ eljusson a megfelelő helyre. A honlapra naponta 15 ezren látogatnak el. Egyre több a hozzászóló a témához, így lassan, de biztosan alakul az a bizonyos sztrájk.

Ausztriában is milliós nagyságrendű a háziasszonyok száma. Ők egyenként havonta 197 órát fordítanak a háztartásra és a gye­rekek nevelésére. Az általuk vég­zett munka értéke évente 49 mil­liárd eurót tesz ki. Ráadásul az 1,6 millió egyébként állásban lévő nő is szinte egyedül végzi a házimunkát, hiszen bár Auszt­ri­á­ban a családjogi törvény tesz va­lami halvány utalást a házi­mun­ka megosztásának házastár­si kö­telezettségére lényegé­ben nem sok segítségre számít­hatnak. Ha a sztrájk gondolata eddig még nem is vetődött fel, voltak bá­tor­talan kísérletek a teremtés koro­ná­já­nak befogásá­ra: 1996 táján az akkori nőügyi miniszter meg­próbálta tör­vény­be iktatni a mo­sogatás köte­lezettségét. Akkor nem sikerült. Három év múlva a tárca akkori birtokosa, Martin Bartenstein mai gazdasági mi­nisz­ter be­csem­pész­te ugyan há­zastársi kötelezett­ség­ként a csa­ládjogi törvénybe a há­zimunka meg­osz­tásának köte­le­zettségét, de hát már akkor nyil­vánvaló volt: ezt az érintett höl­gyek nehezen érvényesítik, s je­lentősé­ge inkább a válásnál, a vagyon­megosztásnál lehet. (Bar­tenstein volt az első férfimi­nisz­ter a csa­ládügyi tárcánál, de ille­tékte­len­nek nem volt mondható. Neki magának öt gyermeke van, igaz minisztersége óta fe­leségé­re át­íratott gyógyszer­gyá­rak tulaj­donosaként olyan gazdag, hogy valószínűleg náluk otthon ismer­etlen a „ma ki mosogat” kérdés.)

Elvben tehát Marie Therese Relin milliós tábort tudhat maga mögött, s ha sikerül legyőzni a sztrájk szervezési gondját, ugya­ncsak meggyőző lehet egy ilyen megmozdulás. Sok persze a meg­válaszolatlan kérdés. Például, hogy mennyi ideig tartana a házimun­ka szüneteltetése? És ami még ennél is fontosabb: akár siker, akár bal­siker az eredmény, ki fogja el­takarítani a felgyűlt szemetet, elmosogatni az edényt, eltüntetni a felhalmozódott szennyest, ha egy­szer véget ér a sztrájk?

Szász Júlia Népszabadság, 2003. augusztus 14. (16. oldal)

[

Egy régi évfolyamtársam mellett ülök a vadonatúj autójá­ban, és kitartó türelemmel hallgatom, hogy hány lőerős a „hadihajója”. Bemutatja az ülésfűtést, az automata sebesség­váltót, a napfénytetőt; a lopásgátlót meg a hátul ülők kényelmét szol­gáló lábtartót. Unom, de próbálok érdeklődő képet vágni, közben el­néző szeretettel gondolom: olyanok a férfiak, mint a gyerekek: Úgy rajonganak a kütyüjeikért, mint a kisfiúk a matchboxokért.

  Mama, miért nem indulsz már? ordítja hirtelen, kisodorva be­lőlem a szeretetteljes gondola­tokat, ráadásul agresszívan dudál, villog egy mini kocsis lányra. Az áldozat nem lehet több huszonöt évesnél. Tény­leg lassan indul a lámpánál, de utána nagyon-nagyon igyekszik sze­gény „átcsorogni” a belső sávból a szélsőbe. Egy darabig szótlanul haladunk.

  Miért hallgatsz ilyen undokul? kérdezi őurasága az Árpád híd budai lejárójánál.

  „Lemamázol” egy nálad jóval fiatalabb lányt, villogsz, ordítozol! török ki dühösen, mire ő utánozhatatlan fölénnyel válaszol.

  Emlékszel az 1990-es évek híres mondatára? Tetszettek volna forradalmat csinálni...! Nos, tetszettetek volna a konyhában maradni! Ha ez a lányka és a sok női mazsola kimerészkedik az utakra, akkor vegye fel a tempót! Akkor fogja fel, hogy ez kemény, veszélyes üzem!

  Az udvariasság? A nők tisztelete? kérdezem szomorúan.

  Azt kiöltétek belőlünk a fene nagy egyenjogúságotokkal! jelenti ki magabiztosan.

V. Kulcsár Ildikó, Nők Lapja, 2005/18 szám (47. oldal)

[

Diplomások ülnének vissza az iskolapadba valamilyen kétkezi szakmát tanulni, mert azzal szembesülnek, hogy felsőfokú végzettségükre nincs szükség a munkaerőpiacon. Az idén először keresték meg diplomások a szek­szár­di Ady Endre Középiskolát azért, hogy szakmát ta­nuljanak. Mariann harmincéves, a he­lyi fő­is­kola ta­nító szakán végzett, de nem tudott pedagógusként el­helyezkedni. Az évekig tar­tó munkanélküliség nyo­masztotta, de akár­mit nem vállal­hatott el, mert három gyermeket nevel. Olyan szak­mát keresett, ame­­lyet életmódjával össze­egyez­tethetőnek tar­tott, így kozmeti­kus­tanuló lett. Mint mond­ja, semmi kivetnivalót nem talál ab­ban, hogy diplomával arcot ápoljon vagy lá­ba­kat gyantáz­zon. Két másik hölgy a remény­telennek tűnő munka­hely­kere­sést követően a magasépítő tech­nikusi képzés iránt kez­dett el érdeklődni. Egyiküknek felsőfo­kú egész­ségügyi, másikuknak szo­ciá­lis mun­kás végzettsége van.

Babai Zoltán, az Ady Endre Közép­is­kola igazgatója elmondta: eddig nem ta­pasz­talt kéréssel szembesültek, ezért nem tudják pontosan, hány éves kortól, milyen feltételekkel, kinek ajánlhatnak tanulást a nappali és kinek a levelező tagozaton. Jakab János, az Oktatási Minisztérium szakképzési helyettes államtitkára elmondta: a közoktatási törvény értelmében középfokú intézmény nappali képzésén utoljára akkor kezdhet tanévet valaki, ha betölti a huszonkettedik életévet. Ez egy évvel meghosszabbítható, ha hét- vagy nyolcévesen ment iskolába, vagy ha a választott képzés két évfolyamnál hosszabb. A helyettes államtitkár hozzátette: akik az 1996/97-es tanévben vagy az előtt iratkoztak be valamilyen középiskolába, még huszonöt éves korukig járhatnak nappali képzésre. Arra a kérdésre, hogy mi indokolja egyáltalán az életkori korlátozást, miért nem döntheti el bárki, hogy milyen módon és mikor tanul szakmát, Jakab János azt válaszolta: a jelenlegi szabályozás a normatív finanszírozással függ össze. A törvény értelmében nap­pali oktatás formájában az első és a második szakképe­sítésre való felkészülés ingyenes, azaz államilag finanszírozott. Ezt kö­vetően marad a felnőttképzés, és ez már térítésköteles. Erre iskolarendszerben vagy azon kí­vül is van lehetőség. Hozzátette: az Oktatási Minisztérium a felnőttképzésben látja biztosítva az élethosszig tartó tanulás le­hetőségét.

A szekszárdi tapasztalatok szerint csak nők jelentkeztek diploma utáni szakmai képzésre közölte Babai Zoltán. Sze­rinte ennek az az oka, hogy a diplomás férfiak nem is gon­dolnak erre a lehetőségre, pe­dig, mint állítja, ne­kik azonnal és hosszú távon egyaránt piac­képes szakmákat tudnak aján­la­ni. Ilyen a gépész, a mechatronikai-, az autóelek­tro­nikai műszerész vagy a ház­tar­tási gépszerelő mesterség. Az igazgató megjegyezte: ak­kora a szakemberhiány a szolgálta­tás­okban, hogy idővel az is előfor­dulhat: diplomás emberek sze­rel­ik a fűtést, az autónkat vagy a gáztűzhelyt. Babai Zoltán be­s­zámolt arról is, hogy vizs­gálni kezdték: van-e jövője a dip­lo­mások szakképzésének? Rá­jött­ek, hogy ezt nem csupán az el­helyezkedési nehézségek in­do­kolhatják, hanem más szem­pont­ból is szükség lenne rá. Pél­daként említette: ha valaki villa­mosmérnöki diplomát szer­zett, és később céget alapít, bi­zo­nyá­ra hasznára válik, hogy ért a szereléshez is. Ezért azt ter­vezik, hogy az általános és kö­zépiskolák mellett a helyi fő­iskolán is tájékoztatni fogják a végzősöket intézményük kínálatáról. Ezt igencsak időszerűvé teszi, hogy egyes szakmákban egyre nagyobb a munkaerőhiány, ugyan­akkor folyamatosan emelkedik a szek­szárdi főiskoláról kikerülő és elhelyezkedni nem tudó taní­tók és szociális mun­kások szá­ma.

Mácz Katalin Népsza­badság, 2004. szeptem­ber 24. (11. oldal)

[

Minden héten búcsúztatnak valakit. Állást nem találó fiatal diplomások indulnak „Európá­ba”. Nem a kaland miatt men­nek, nem is jó helyekre. Pálya­kezdő értelmiségiként mosogat­ni, vagy pincérnek állhatnak, bé­biszitternek mindenképpen af­féle diplomás cselédnek. Szege­di ismerősöm meséli: meghir­detett egy oktatásszervezői ál­lást, és csaknem háromszá­­zan je­lent­keztek rá. Jobb­nál jobb képes­sé­gű fiatal em­berek. Az állás nem volt jó, nem fizetett sokat, nem is tart sokáig, hi­szen csak egy pályá­zaton nyert projekthez kapcsolódik de állás volt. Valami nagyon ki­csi fix hely a világban, amibe belekapaszkod­hat az, aki naponta azt érzi, nincs rá szükség. Nincs hely a számára: nem kell sehová. Erre a helyzetre azt szokták mondani: mi az, hogy nincs hely a számodra? Annyi hely van, amennyit kiharcolsz magadnak. Hányan indultak nulláról: ügyesek voltak, élelmesek, szorgalmasak egy szabad világban sokra vitték. Ha volt, aki sokra vitte, akkor sokra vihette volna ugyanúgy más is. Akkor te vagy a hibás, nem a társadalom van rosszul berendezve.

No de, abból, hogy va­lakik sokra vitték, még nem követ­kezik, hogy bárki sokra vihette vol­na. Pláne az nem, hogy min­denki. Kaparjuk csak meg, hogy mivel lehetett sokra vinni: a jó képes­ség önmagában kevés volt, ha nem párosult erő­sza­kossággal, gát­lás­­ta­lan­ság­gal. De hát nem min­den­ki ilyen. Volt egy-két sze­­renc­sés évjárat, amely­ben a hall­gatók jókor vé­gez­tek, ezért előt­tük a vál­­tozások megnyi­tot­tak né­hány kaput. Ugyanannyi tu­dás­­sal nyolc éve főosz­tály­ve­zető le­hetett valaki, amennyi­vel ma tar­tósan munkanélküli. An­nak a biztonságnak, hogy a meg­­szer­zett tudásra szükség le­het vala­hol, vége. Túl­képzésről először akkor hall az ember, amikor ma­ga szembesül vele addig inkább szakzsargonként kezeli, mint valóságos veszély­nek. Amikorra „beérik” a szó, elmúlik a tárgyilagosság, ma­rad a keserű konklúzió: nem lesz itt tudásalapú társadalom. Aki jól látta a dolgokat, annak cinikus hablaty volt az egész, aki meg komolyan gondolta, illúziókat kergetett.

El kell dönteni, hogy itthon teng-leng tovább az ember, várja, hogy egy hónap múlva ismét meghirdessenek egy állást, vagy el­megy innen. De hová is? Mire is? Hiszen Nyugat-Európában még magasabb a pályakezdők mun­kanélkülisége, mint nálunk. Ott sincs igazán szükség senki­re: esetleg akkor, ha jóval töb­bet tud, és jóval kevesebbel be­éri, mint az ottaniak. Igazából azonban el­men­ni sem alkalmas mindenki. Ez a másik nagy csa­lódás: hogy a globalizáció majd olyan ér­te­lem­ben is esélyt te­remt, hogy ha eleget tudsz, ak­kor bárhol a világon helyet ta­lálhatsz ma­gad­nak. A tőke glo­bálisabb, mint a mun­ka. Kímé­letlen me­nedzserként talán elmehetsz a világ másik végére, de mérnök­ként, tanár­ként nem. És persze a sze­mé­lyiség sem mindig al­kalmas er­re. Az em­berek több­sége túl erősen kötődik helyek­hez, kul­túrához, közösséghez.

Nemcsak Szegeden, nem­csak Magyarországon érzi ezt a ma fiatal nemzedék többsége: nekivágnak a világnak Szerbiá­ból, Romániából. Abban is van valami keserűen nevetséges, hogy akik itthon azzal vezetik le a tehetetlenségüket, hogy ledöntik a másfélék síremlékét, azok majd gyökértelenül, esélytelenül összeférnek ugyanezekkel a másfélékkel valamilyen déltengeri luxushajó személyzeti tömegszállásán, mint olcsó bérű takarítók. Csak egy a biztos, mondja az egyik útra kelő: a búcsúztatón sokat kell inni.

Tanács István Népszabadság, 2004. október 12. (3. oldal)

[

A globalizáció velejárója a munkerővándorlás. Ma még több­nyire a megélhetési kényszer hajtja az embereket külföldre, míg a befogadó országot a kró­nikus munkaerőhiány sarkalja az idegenek fogadására. Az elt­érő kultúrák találkozása, a be­illeszkedési problémák azonban leküzdhetetlennek tűnő feszült­séget keltenek a vegyes lakos­ság körében. Európában Német­ország a legnagyobb befogadó, ők foglalkoztatják a legtöbb ven­dégmunkást. Így ezek a gondok is náluk mutatkoznak meg a leg­markánsabban. A világgaz­da­sá­gi válság, az életszínvonal csök­kenése, a munkanélküliség növ­ekedése tovább fokozza a ven­dégmunkásokkal szembeni ellen­érzést. A tolerancia hiánya mind­két olda­lon kölcsönös szemrehányásokhoz vezet, és a globalizáció híveiben komoly aggodalmakat vált ki:

 

„Minden bajnak a törökök az okai. Idejönnek, elveszik a rendes német embertől a munkát, ha meg nem dolgoznak, akkor mi tartjuk el őket. Még németül sem hajlandóak rendesen megtanulni, becsempészik ide az iszlámot, hordják a fejkendőt. Miért nem mennek vissza oda, ahonnan jöttek?” dohog Horst, a nyugdíj előtt álló nyugat-berlini mérnök.

A mindenért a bevándorlókat okoló mentalitás nem ritka a felső-középosztálybeli környéken, mivel errefelé lakó törököt keveset látni. Az egyetlen a sarki kebabos, ő keményen dolgozik. A törökökkel kapcsolatos sztereotípiák ezzel szemben arról szólnak, hogy a bevándorlók szociális segélyből élnek, lényegében a német adófizetőket szipolyozzák. A férjek terrorizálják a feleségüket, fütyülnek a többségi társadalom értékeire, nem akarnak beilleszkedni, amit mi sem mutat jobban, mint hogy török tévét néznek, török újságokat olvasnak, törökökkel barátkoznak és házasodnak. A gyerekeiket iszlámoktatásra járatják, ami tudvalevőleg a terrorista kiképzés előszobája. Klisék persze a másik oldalon is vannak. A törökök szerint a németek ridegek, önzőek, kevéssé toleránsak, viszont egyre lustábbak, képtelenek valódi barátságokat kötni és rémesen főznek.

A klisék ellen nehéz küzdeni. Amikor Raziye történetét elmesélem német ismerőseimnek, általában hitetlenkedve hallgatják, mert sehogy sem támasztja alá a törökökről szőtt elképzeléseiket. Raziye, a fiatal török asszony tizenhat évesen érkezett Anatóliából Németországba. Egy már itt született, második generációs török férfi családja szemelte ki feleségnek. A fiatalok jól kijöttek egy­mással, egy év múlva megszületett az első fiuk, hét év múlva a másik. Közben azonban történt egy s más: Raziye férje megbetegedett, leszázalékolták, epilepsziás rohamai miatt nem tud többé dolgozni. A fiatalasszony vette kézbe a dolgokat. Megtanult németül, takarítónői munkát vállalt, és évek óta ő gondoskodik a négytagú család megélhetéséről. Szinte soha nem panaszkodik, a minap például lelkesen újságolta, hogy 34 évesen végre megtanult biciklizni. Micsoda móka volt, amikor a parkban először össze-vissza billegett a kétkerekű nyergében, aztán egyszerre rálelt az egyensúlyra, és valósággal suhant a fák alatt! Még a fiai is büszkék voltak rá.

De Razyie akkor a legelégedettebb, amikor a hétvégére is talál valamilyen munkát. Ilyenkor viszi magával a gyerekeit, hadd keressenek néhány eurót ők is. Nemrég egy belvárosi felvonuláson kávét mértek az egyik sátorban, máskor a virslisütésben segédkeznek. Pihenésre nem jut sok idő, hétvégenként nagy a vendégjárás náluk, jönnek a rokonok, ismerősök, barátok, ahogy az egy török családnál szokás. Az asszony főz, kiszolgál és figyelmesen hallgatja a férfiakat. A szófán ilyenkor apósa és barátai trónolnak, a vendéget (jelen esetben e sorok íróját) a fotelbe ültetik, a férj széket kerít magának, Raziye teát hoz, süteményt, majd jobb híján a földre kuporodik.

  A rasszizmusban a németek akár világelsők lehetnének biztosít rögtön az elején Ilyas, a család barátja, aki 1966-ban hen­tesként érkezett Németországba.

Eredetileg csak két évre jött, vendégmunkásként, de a többiekhez hasonlóan »itt ragadt«. Dolgozott újságíróként, gründolt török nyelvű rádiót, részt vett a helyi politikában is.

  Én még a Ludwig Erhard-féle gazdasági csoda idején jöttem, akkoriban szó szerint toborozták a vendégmunkásokat, akkora szükség volt itt a munkaerőnkre. Nem akartam én itt maradni, csak egy kis pénzt keresni, amiből otthon elindíthatom a saját vállalkozásomat.

Az első török csoport, kétezerötszáz ember még 1961-ben jött német földre, akkoriban hetven óráig tartott az Isztambul-München vonatút. 1969-ben már egymillió török vendégmunkás dolgozott a német gazdaság fellendítésén.

  Jellemző, hogy először a szociáldemokrata Willy Brandt ígérte meg a választási kampányában, hogy hazaküld minket, de az 1970-es években is szükség volt ránk, így maradhattunk. Néhány év múltán jöhetett utánunk a család is emlékszik vissza Ilyas, akinek akkor rendült meg először a bizalma a szociáldemok­ra­tákban.

A csendesebb Nebi, Raziye apósa csu­pán annyit tesz hozzá:

  Lustasággal igazán nem vádol­hatnak minket. Pénzt keresni jöt­tünk, egyedül, család nélkül, és keményen dolgoztunk az építke­zéseken. Mind külföldiek vol­tunk. Emlékszem, egyszer jött egy né­met, egy napig próbálta tartani a tempót, aztán feladta. Ez neki túl nehéz munka, mond­ta, nem is látt­uk többé. Ne szépítsük a dolgo­kat, velünk végeztették el azt a munkát, amit a né­metek már nem voltak hajlandóak elvállalni. Most meg egyszerűen hazakülde­né­nek?

Lassan negyven éve élek Németor­szág­ban, négy gyerekem van, hat unokám, mind itt laknak a környéken. Szívesen utazom haza, Törökországba, de a világért sem költöznék vissza. Pedig a német kormányok sok mindennel megpróbálkoztak. Az 1980-as évek elején például tízezer márka »hazatérési prémiumot« fizettek annak, aki családjával visszahurcolkodott Törökországba. Nem sokan éltek az ajánlattal. Egy friss felmérés szerint a törökök 61%-a egyenesen elképzelhetetlennek tartja a visszatérést, 10% esetleg fontolgatja. Egy Frankfurtban született fiatal humoristájuk szerint: ha már megengedték a törököknek, hogy részt vegyenek Németország felépítésében, joguk van részt venni a tönkretételében is. Ez a német politikusokra nézve nem éppen hízelgő riposzt azt sugallja, hogy a bevándorlók helyett inkább a gazdaság rendbetételével kellene foglalkozniuk.

  Furcsa világ ez fűzi hozzá a harciasabb Ilyas. Soha nem voltam a németek kolonca, min­dig rendesen adóztam, minden járulékot befizettem, soha semmilyen büntetést nem kap­tam. De akkor is »szaros török« maradok. Csak mert nem passzolok a németek közé. Más a bőröm színe, az akcentusom, eltérőek a szokásaim. Mindig az integrációval jönnek nekem. De tudja, mit? Valójában asszimilálni akarnak. Hogy én is olyan legyek, mint ők. Ha annak idején segí­tet­tek volna a nyelvtanulásban, napi egy óra elég lett volna, hogy ne kínkeservesen, hibá­san, a magunk erejéből próbáljunk megtanulni németül. Még mindig nem tudnak mit kezdeni velünk. Addig jóindulatúak, amíg feltételezik, hogy szegény vagyok. De amint egy kicsit jobban megy, rögtön a fejemre koppintanak. Mintha arra törekednének, hogy a külföldi legyen szegény, de azért tudjon megélni. Vagyis semmiképpen se veszélyeztesse az itteni rendet.

Németországban ma 7,3 millió külföldi él, ez a lakosság 9 százaléka. Ezt néhányan túl soknak tartják. A legnépesebb csoportot a törökök és török származásúak alkotják. Ők 2,5 millióan vannak. Az első generációs bevándorlók egyszerű munkavállalók voltak, a második generáció tagjai között már 60 ezer vállalkozó van, akik több mint háromszázezer embernek adnak munkát. Utóbbiak egyharmada német- Rég nem igaz tehát, hogy a törökök csupán a »piszkos munkát« végeznék. A török vállalkozók tavaly 30 milliárd euró után adóztak, ők adják a német nemzeti össztermék 1,4%-át, és tévedés azt állítani, hogy miattuk jutott csődbe a szociális kassza. Tavaly több mint hárommilliárd eurót fizettek be társadalombiztosítás címén.

Vannak már török sikertörténetek is. Például Fatih Akin filmrendező Fejjel a falnak című filmje az idén a berlini filmfesztivál nagydíját nyerte el, és ezzel 18 év után először sikerült a németeknek »otthon« tartaniuk az Arany Medvét. Más kérdés, hogy Akin filmje nem a német-török együttélést, hanem éppen az ellenkezőjét mutatja be. Egy olyan zárt török közösséget, amelynek jóformán semmilyen kapcsolata nincs a külvilággal, ahol a házasság csupán azért köttetik a két, második generációs török fiatal között, hogy a lány megszabaduljon otthona fojtogató közegéből. A németeknek legfeljebb epizódszerepek jutnak ebben a történetben, és ez sokszor így van a valóságban is. A sztereotípiák itt vészesen közel járnak az igazsághoz.

  A barátságok, szerelmek óhatatlanul a török közösségen belül szövődnek. Nebi négy gyerme­ke is török házastársat választott. Ez ugyan nem volt szülői kívánság, egyszerűen így alakultak a dolgok. A németek között ritka az olyan barátság, mint nálunk. A szerelem is másképp mű­ködik. Emlékszem, egyszer egy német kollégám, akiről egykor azt hittem, a barátom, egy hétig nálunk vendégeskedett Törökországban. A házunkban lakott, kocsival együtt jártuk a vidéket, a feleségem főzött rá, minden kívánságát lestük. Mondanom sem kell, egy fillért sem fogad­tam el tőle, hiszen nálunk ez így természetes. Hálásan köszönte a vendéglátást, visszarepült Berlinbe, aztán soha többé nem hallottam róla. Egyetlenegyszer sem hívott fel, pedig nem lakik messze, csak itt Berlinben, az Alexanderplatz környékén.

Raziye grillcsirkét hoz salátával, eddig nem nagyon szólt, de erre már elmosolyodik.

  Az embereket nem az különbözteti meg egymástól, hogy törökök-e vagy németek, hanem hogy van-e szívük mondja egyszerűen. De azért ő is megtanulta, hogy a török szokások olykor mérföldekre vannak a németektől. Az egyik házhoz rendszeresen délben járt takarítani, és mivel éhes volt, mindig vitt magával két süteményt: az egyiket magának, a másikat a háziasszonynak. Csupán udvariasságból, hogy a másiknak ne kelljen végignéznie, amint ő falatozik. Az asszony a mai napig elfogadja az ajándékot, de még egyszer sem jutott eszébe, hogy megkínálja Raziyét egy pohár teával. De ezen nem- sértődöm meg, hiszen én csak egy egyszerű takarítónő vagyok magyarázza.

Közben befut Raziye két fia a lakótelepi focimeccsről: az idősebb komolyan válaszolgat a férfiak kérdéseire törökül, de a kicsi inkább németül szólal meg.

  Nem tudok ennyi nyelvet fejben tartani. Az iskolában angolul is tanulunk, mindenkivel néme­tül beszélek, a török nekem már nehéz panaszolja szégyenlős mosollyal.

A kisfiú nem kivételes eset, az öt és tizenegy év közötti bevándorló gyerekek több mint fele már németül beszél a barátaival, és ez lassan átalakítja a családi kommunikációt is. A szülők ugyan még törökül szólnak a gyerekeikhez, de azok már németül válaszolnak, sőt, már a testvérek is előnyben részesítik a németet egymás között. Raziye egy dologban meglepően határozott: hallani sem akart arról, hogy a fiai iszlám oktatást kapjanak. A német sajtó szereti ugyan kongatni a vészharangot a Korán-iskolák népszerűsége miatt (pláne ilyen terrorgyanús időkben), de valójában a muzulmán szülők csupán 10%-a küldi oda a gyerekeit.

  Magam is muzulmán vagyok, de eszembe sem jutna a gyerekeimet olyan iskolába járatni, ahol fejkendős tanítónők vannak. Ismerjék meg a többi vallást is, aztán később válasszák ki, ame­lyik nekik tetszik.

Kezdetben a férfiak is liberálisnak tűnnek, de aztán ingoványos talajra tévedünk.

  Bugyiban lehet, fejkendőben nem? Hadd hordja a fejkendőt, aki akarja! Mi a gond ezzel? A német nők nyaranta gyakorlatilag egy szál bugyiban szaladgálnak az utcán, az sem tilos. Mindenkinek joga van a vallásához és a kultúrájához, az pedig igazán túlzás, hogy mindenkit, aki muzulmán, most hirtelen iszlám terroristának néznek. Ezt kikérem magamnak! veti bele magát a politikába Ilysar, az egykori újságíró és baloldali politikus. Az iszlámban nincs terrorista, ha valaki a vallásban keresi az oko­kat, az egyszerűen manipulál. A dolog ennél sokkal egyszerűbb: amíg lesznek elnyomott, kihasz­nált országok, addig lesz terroriz­mus is, de ennek a valláshoz az égvilágon semmi köze.

Ilysar és Nebi buzgón bólogatnak, Raziye a konyhába száműzi magát az edényekkel. Óvatos kísérletet teszek egy kissé árnyaltabb kép kialakítására. Hasztalan. Rövid vitába bonyolódunk az olajmonarchiákban előforduló sze­génységről és némely terroristák jól­szituált családjáról, továbbá arról, hogy valóban a Nyugat és főleg az Egyesült Államok felelős-e a világ min­den nyo­morúságáért. Az állás­pon­tok nem közelednek, de a feszültség miként a sok-sok klisé megmarad. Akárhonnan is jövök, terrorügyben én mégiscsak a fehér világot képviselem. A gazdagokat.”

Inotai Edit Népszabadság, 2004. augusztus 14. (4. oldal)

[

Úgy látszik Az európai uniónak kezd elege lenni az illegális bevándorlókból. Már nem csak Belgiumban, Ausztriában és Nagy-Britanniában rakják repülőgépre a betolakodókat, hanem Olaszországban is:

„A parti őrség illegális bevándor­ló­kat kísér egy délolasz kikötőbe. Három re­pülőgéppel ötszáz illegális beván­dor­lót toloncoltak vissza a hét végén Lí­bi­ába az olasz hatóságok. Tegnap továb­bi ki­toloncolásokat is fontolóra vettek. A légi híd változást jelent Itáliának a „csó­­nak­emberekkel” kapcsolatos ma­ga­tar­tá­sá­ban, amely eddig lehetővé tet­te az af­rikai partok felől érkezett be­vándorlók indokainak mérlegelését. A kitolon­co­lás közvetlen oka az volt, hogy az el­múlt öt nap alatt mintegy 2500 be­ván­dorolni vá­­gyó ért partot Itália leg­dé­leb­bi pont­ján, a parányi Lam­pe­dusa-szi­­ge­ten, több­szö­rösen túl­ter­helve a mind­­össze kétszáz fő be­fogadására alkalmas menekültköz­pon­tot. A példát­lan intéz­kedés heves tilta­ko­zást váltott ki az em­­berjogi szer­vezetek és az olasz el­len­zék részéről. A kitoloncolás bírálói állítják, hogy a hatóságok ki sem vizs­gálták, hogy a kiutasítottak között vol­tak-e olyanok, akik megalapozottan kér­hettek volna politikai menedéket.

A nyáron előfordult már ugyan, hogy 37 illegális bevándorlót azonnali hatállyal kiutasítottak Olaszországból, de róluk bebizonyosodott, hogy hazudtak a származási helyüket illetően, és nem a darfuri válságövezetből érkeztek, ahogy mondták. Olaszország és Líbia az afrikai és közel-keleti kivándorlás legfontosabb tranzitországa között egyébként szeptember 15-én lépett életbe egy új egyezmény, amelynek értelmében a felek közös járőrözéssel próbálják megfékezni az Itáliába tartó menekültáradatot. Róma komoly nyomást gyakorolt az EU-ra a Tripolival szembeni szankciók mielőbbi feloldása érdekében, hogy a 7600 kilométeres határának őrzésére alkalmas eszközökkel láthassa el a Kadhafi-rendszert. Líbiában egyébként olasz-német kezdeményezésre szűrőállomást szándékoznak létrehozni az Európába tartó migráció ellenőrzésére.”

Pogár Demeter Népszabadság, 2004. október 5. (4. oldal)

[

Az állampolgárok megélhetésével nem törődő politikusaink még nem sejtik, hogy milyen veszélyt rejt magában a nemzedékről nemzedékre öröklődő munkanélküliség. Könnyű valakit leszoktatni a munkáról, de annál nehezebb rászoktatni. A munkához nem szokott fiatalokat pedig lehetetlen. Mivel valamiből nekik is élniük kell, törvényszerű, hogy bűnözőkké válnak.

„Nem Gézáról akarok szólni, mégis hadd kezdjem vele, mivel nélküle a történet kezelhetetlen. Szóval: Géza negyvenkilenc esztendős, nyolc osztályt végzett, viszonylag jó egészségi állapotban lévő, családos ember, aki­nek ti­zenöt éve nincs mun­kahelye. Utol­jára, legálisan egy pécsi kivite­le­ző cégnél dolgozott, segédmunkás­ként. A dél-baranyai faluban lakó férfi kivitelező cég meg­szűnése óta segélyből és napszámból él. Általában egy év alatt száz-száz­tíz na­pon jut neki alkalmi mun­ka, emellett ért a csiga- és a gyógy­növénygyűjtéshez, azok­ból is csur­ran-csöppen egy kis pénz. A férfi meg­élhetésszerűen pecázik és gom­bászik, mindezt nem mindig sza­bá­lyosan teszi. Ha Géza vala­mennyi anya­gi forrását össze­gez­zük, ak­kor a férfi évente hozzá­ve­tőleg annyi pénzt keres, mint­ha egy cég­­nél mini­mál­bérért dolgoz­na. Gé­za felesége is nyolc elemit vég­zett. Az elhízottsága ellenére für­ge mozgású, a hátát sűrűn fájlaló, felvágott nyelvű asszony legtovább a pécsi baromfi-feldolgo­zó­ban dolgozott. A céget azonban felszámolták, neki tizennégy éve nincs állása. Azóta évente negy­ven napot dolgozik a dinnyéseknek, és elkíséri férjét gyógynövényt gyűjteni.

A házaspár több mint tíz éve nem próbált állandó munkát ke­res­ni. Az is bizonytalan, hogy tíz évvel ezelőtt valóban próbáltak-e? Azt mondják, ők már kihúzzák így a nyugdíjig. Bevallják, hogy most már nem tudnának alkal­maz­kodni egy üzem elvárásai­hoz, a főnökök parancs­szavai­hoz, az ingázáshoz. Mellesleg a há­zas­pár falujában több tucatnyi em­ber hasonló életvitelre rendez­kedett be, mint Géza és felesége. De nem Gézáról és feleségéről, s nem az ő sorstáraikról akarok szól­­ni, hanem a baranyai faluban élő há­zas­pár gyermekeiről. Gézá­ék­nak két fia és egy lánya van. A na­gyobbik fiú 23 éves, öccse egy évvel fiatalabb. Szakmát egyikük se tanult, mindketten ugyanazt az életstratégiát követik, amit apjuk. A fivérek átla­gos havi jövedelme 40 ezer forint közül mozog. A lány tizenegy éves, s ha valaki azt kér­dezi tőle, hogy mi szeretne lenni, azt feleli: mega­sztár.

Még ennyi választ se kapunk Géza két fiától, ha arról fag­gat­juk őket, hogy ők mik sze­ret­né­nek lenni. Nem is egészen értik a kér­dést, hisz úgy érzik, hogy ők már lettek valakik. A két fiatalem­ber a munkaügyi központtal nem tartja a kap­cso­latot, azt mond­ják, ne­kik úgy se tud­nának megfelelő munkát aján­lani, ta­nul­ni pedig nem akar­nak. Amúgy taníthatók len­né­nek, erejük, kézügyességük sokféle szak­­mára al­kalmassá ten­né őket, ám ne­kik nincs kedvük emiatt naponta bejárni a város­ba, s eltűrni a tanóra fegyel­mét. A fi­vérek sza­vai, gesztusai azt su­gall­ják, hogy ők is va­la­hogy ki akarják húzni a nyugdíjig. Köz­­ben persze meg akar­nak háza­sodni, és gyerekeket is szeret­né­nek. A kiseb­bik fiú lehet, hogy hamarosan meg is nősül, már két éve jár egy vele egykorú lánnyal. Párja sürgetné a házasságot és a gyermek­vállalást. Egyébként Gé­za leendő menye sem tanult töb­bet, mint jövendőbelije, ő is mun­­ka­nél­küli, miképpen anyja és apja is az. Ha Géza házasságot fontol­gató fiát arról kérdezzük, hogy ő miképp lesz majd képes gondos­kodni gye­rekéről, akkor a fiatal­ember meg­vonj­a a vállát, és így felel: én elő­teremtek mindent az enyémeknek. Géza átveszi a szót, és azt mondja, hogy ők is segítenek, ha jön az uno­ka. Géza fe­le­sége hozzáteszi: mi össze­tartó család vagyunk, nem fog az a gyerek éhezni. Rábó­lin­tok, hogy ebben biztos vagyok, és elha­gyom Gézá­ék rozoga portáját.

A pszichológusok és a szocio­ló­gusok már nem egyszer el­mondták: a tartós munkanélkü­li­ség társadalmi veszélyessége ak­kor különö­sen nagy, ha az évekig állás nélkül vegetáló embereket a kiskorúakról való gondoskodás fele­lős­sé­ge is terheli. Nem pusz­tán az anya­gi szűkösség növeli a ve­szélyeket, hanem az: ha egy gye­­rek azt ta­pasztalja, hogy szü­lei eltengődnek valahogy állan­dó mun­ka nélkül, akkor számára ez lesz a követendő, vagy leg­alább­is az elfo­gadható pél­da. Az el­múlt másfél évtizedben több­százezer gyerek nőtt fel olyan családban, ahol a szülők tartó­san munkanélküliek. A nyugati or­szá­gokban vannak olyan fiata­lok, akik harmadik ge­nerációs munkanél­kü­liek. Már az apjuk és a nagyapjuk is se­gé­lyen élt. Az ily módon szo­cia­lizá­ló­dott fi­­a­­­talok számára a rend­sze­res és legális munka nem lét­szük­­ség­let. Többségüket a mind válto­zatosabb foglalkoztatási prog­ra­mok sem érik el. Ők elégedettek azzal, amit a szüleiktől eltanul­tak. S ha nem elégedettek, akkor is csak nagyon kevesen képesek a változtatásra. Ha a társadalom nem talál hozzájuk utat, nem tud számukra vonzó példát felmu­tatni, akkor szerencsétlen élet­helyzeteiket életstratégiák for­má­­jában adják tovább. Gyerme­keiknek, unokáiknak.”

Ungár Tamás Népszabadság, 2004. szeptember 21. (10. oldal)

[

Ma már világjelenség, hogy az 50 éven felüliek újrakezdési, elhelyezkedési lehetősége úgy­szól­ván a nullával egyenlő. Aki­nek 50 éves kora után szűnik meg a munka­viszonya, gyakor­latilag befejezte a pályafutását, mert sehová sem veszik fel. Ke­resztet vethet a kar­rierjére. Pedig ennek egyál­ta­lán nem kellene így lenni, mert a munka­erő­használati adó meg­ol­daná ezt a prob­lémát is. (Lásd „Az ezotéria ki­vite­lezése” című könyv I. fejeze­té­ben, Előrevivő adó­po­litika.) A po­li­tikuso­kat azon­­ban nem érdekli a kis­em­be­rek prob­lé­mája. Az ő foglal­koz­­tatásuk akár 80 éves korukig is biz­tosítva van, a vá­lasztóik meg hadd szen­ved­jenek, nyomorog­janak. Pe­dig az itt javasolt meg­oldás több­let­ter­het sem róna a tár­sadalomra. Sem a költségve­tés­nek, sem a mun­ka­adók­nak nem kerülne semmibe. A kifizetések és a bevételek ugyanis egy idő után kiegyenlítenék egymást, és a társadalom minden rétege számarányának megfelelően venne részt a munkaerőpiacon. Sem a pályakezdők, sem az idősebb korosztály nem kerülne a „szemétdombra”.

Egyelőre azonban csak részvétben és vigasztalásban van részük az 50 éven felülieknek. Franciaországban pl. az embereknek alig egy­harmada dolgozik 50 után. Nem azért, mert lusták vagy belefáradtak a mun­kába. Dolgoznának ők, ha engednék őket. Külsőségeknek hódoló korunk azonban munkaerőben is az előnyös kinézetet keresi, a fiatal testet értéke­li. Amíg az előző korosztályok a felelős beosztásúak kiválasztásánál az élettapasztalatra, a bölcsességre he­lyez­ték a hangsúlyt, most az számít, hogy a munkavállaló hogy néz ki. Mivel 50 év felett már egyre rosszab­bul, ezért nem tartanak rájuk igényt. Ezért a búbánatos sorstársak mozgal­mat indítottak, amely a világhálón tart­ja össze őket, és persze tartja bennük a lelket. Ha már munkát nem kaphat­nak, legalább kipanaszkodják magukat. Leggyakoribb sérelem, hogy a legtöbb helyen még csak nem is fo­gadják őket. Az egyik elbocsátott így siránkozott: „53 éves vagyok. 10 élet-rajzot kap­tam vissza úgy, hogy indok-lás nem volt. Magyarázat helyett pi­rossal be­keretezték a születési dátu­mot.

És mit csinál ebben a helyzetben a kormány? kérdik sokan. Természe­tesen úgy nyilatkozik, hogy nem hagy­ja annyiban a dolgot. De mit jelent ez a gyakorlatban? A munkát kereső ötveneseket összetrombitálják egy terembe, és ott egy lélekbúvár vigasztalja őket: Ne csüggedjenek! Ne essenek kétségbe! Van még re­mény! Erre a sorstársak egy­másra néznek, és depresszióba es­nek. Olyanok ezek az össze­jövetelek, mint a névtelen al­koholisták gyűlései. Mi, mint álláskeresők beszámolunk ar­ról, hogy miért nem sike­rült… De ettől nem lesz mun­kánk, és utána mindenki ga­rantáltan rosszabbul érzi magát. Nem csak a pénzhiány okozza a depressziót, hanem az is, hogy az 50 éven fe­lüliek úgy érzik: nincsen rá­juk szükség. Pedig munka szem­pontjából az idő­sebb kor­osz­tály sokkal értéke­sebb, mint a fiatalok. Szorgal­ma­sabbak, ta­pasztaltabbak, és jobb a prob­l­émamegoldó ké­pes­­ségük. A mun­kaadójuk iránti lojalitá­suk is nagyobb. Nem állnak odébb azonnal, ha valahol jobb ajánlatot kapnak. Miután gyermekeik felnőttek, a mun­­kahelyük­ről sem hiányoznak annyit, mint a családos fiata­lok. Mel­lőzésük oka a jelen­legi ostoba divathullám. En­nek persze a fiatalok örülnek, de nem so­káig. Az idő gyor­san repül. Maholnap ők is 40-50 évesek lesznek, és ha mos­tani döntési pozíciójukat ki­használva nem tesznek sem­mit ebben az ügy­ben, rájuk is hasonló sors vár. Akkor fog megszűnni a mun­kaviszo­nyuk, amikor a leghaté­ko­nyab­bak lesznek, amikor a legtöb­bet nyújthatnák a társada­lom­nak.

[

Kovács Jánost pontosan reg­gel 6 órakor ébresztette órája (made in China). Amíg a ká­véfőzője (made in China) a reggeli kávét (product of Bra­silia) csepegtette, lezu­ha­­nyozott, a hajszárítóval (ma­de in Taiwan) meg­szá­rította a haját, a villany­bo­rotvá­jával (made in China) megborotválkozott. Egy pó­lót (made in India) és far­mert (made in Singapore) hú­zott. Lábait sportcipőbe (ma­de in Korea) bujtatta. A ke­nyér­pirítójából (made in Phi­lip­pines) kinyert pirítóst reg­gelizett, majd mened­zser­kal­kulátorán (made in Hong­kong) megnézte aznapi fe­ladatait. Az óráját (made in Switzerland) beállította a rádió (made in China) alap­ján, beült autójába (made in Germany) és mint már hónapok óta, álláskeresésbe fogott. Az ismét eredménytelen nap végén János hazament, papucsot (made in China) húzott, fogott egy üveg bort (made in France) és bekapcsolta tévéjét (made in Japan). Amíg a brazil sorozatot nézte, elgondolkodott, miért nem talált ma sem egy magyar munkahelyet…

 

Nem mindenütt ez a helyzet. Svájcban pl. körömszakadtáig védik a helyi piacot, a hazai munkahelyeket. Ezt a politikát tiltják ugyan a globalizáció jegyében kötött nemzetközi kereskedelmi egyezmények, de Svájc nem tagja az Európai Uniónak, ezért nem tudják felelősségre vonni őket.

Egy Svájcba emigrált magyar tanárnő mesélte, hogy amikor befogadta a helyi iskola, azzal tüntette ki az igazgató, hogy ő intézhette az iskola számára szükséges eszközök beszerzését. Persze bizonyítani akart, és összeállította a legjobb minőségű és legolcsóbb áruk listáját, ami a világpiacon fellehető. Internetes kutatásainak eredményét izgatottan vitte a bemutatásra. Az igazgató vetett rá egy pillantást, majd azt mondta, hogy úgy rossz, ahogy van, lehet újraírni. Az értetlen arcot látva, jóindulatúan elmagyarázta:

  Először meg kell nézni, hogy a városban gyártják-e ezt a cikket? Ha igen, meg kell venni, mert az a legolcsóbb, hiszen a város lakóinak munkát biztosítunk, és a későbbi minőségi problémák kizártak. Ha nem, meg kell nézni, hogy a tartományban készítenek-e ilyesmit, mert ez a második legolcsóbb, minőségvitára itt sem kell számítani. Amennyiben a tartományban nem készül, megnézzük, hogy Svájc területén előállítják-e a terméket. Ha igen, jöhet.

Végül felmerül a kérdés: mi a teendő akkor, ha nem gyártják Svájcban?

  Ekkor hátra kell dőlni, és behunyt szemmel el kell gondolkodni azon, hogy egyáltalán kell-e nekünk ez a szar?

[

Nehezen tudjuk túltenni magunkat a faji előítéleteken. Szinte mindenki ismeri a színes bőrű világsztárt, Tina Turnert, akit sokan rock nagyinak becéznek. Hírnevét már csak a vagyona múlja felül. Húsz éve Svájcban él, és nemrég volt az esküvője. Ennek apropójából gondolta felfrissíti a ruhatárát. Kellékeket keresgélve az egyik luxusüzletben kinézett magának egy 35 ezer frankos (10 millió forintos) krokodilbőr kézitáskát. Megvenni azonban nem tudta, mert az eladó eltanácsolta őt a vásárlástól. Ránézett és azt mondta, hogy ez túl drága lesz neki. Miután az eset a sajtó tudomására jutott a Trois Pommes Luxus áruházlánc vezetője nem győzött bocsánatot kérni a művésznőtől, hogy egy félreértéstől volt szó. 

[

Nálunk a munkanélküliek jelentős részét a gyermekes anyák teszik ki. Mindenütt ódzkodnak a foglalkoztatá­suk­tól mondván, hogy nem lehet rájuk számítani. Gyakran beteg a gyerek, vagy éppen iskolai szünet van, és nincs aki vigyázzon rá. Ezért folyton hiányoznak a munkahelyükről. A másik probléma, hogy a gyermekneveléssel járó gondok, elfoglaltság miatt a nők nem is tudnak egész napos munkát vállalni. Ezek a nehézségek azonban könnyen elháríthatók. A nyugati országokban jól bevált módszer az „ikerfoglalkoztatás”. A nyolcórás állásra két szakmailag egyenértékű kismamát vesznek fel 4-4 órában, akik aztán egymást között beosztják a munkaidőt. Ha valamelyiknek beteg a gyereke, helyettesítik egymást. Szükség esetén 8 órán át bent maradnak, egymás kisegítése érdekében nyújtott műszakot végeznek. A munkaadó nem is törődik azzal, hogy ki hány órát dolgozik. Ezt egymás között kell elintézniük. Így a munkáltató is jól jár, mert a két munkavállaló közül az egyik mindig bent van, és a gyermekes anyák is jól járnak, mert fele fizetésért ugyan, de van állásuk, dolgozhatnak. Nem csak a családi kasszát egészítik ki, hanem megszerzik a nyugdíjjogosultságot is.

[

Eredményessége folytán egyesekben felmerült, hogy ezt a rendszert ki kellene terjeszteni az egész társadalomra. Szerintük a munkanélküliség felszámolásának leghatékonyabb, és legegyszerűbb módja a 4 órás munkaidő bevezetése, mely által kétszeresére nőne az álláshelyek száma. Mindenkinek lenne munkája. Az érte kapott fél bér csak szerény életszínvonalat biztosítana ugyan az emberek számára, de ez végső soron pozitív hatást gyakorolna a világra. A csekély vásárlóerő megszüntetné az áruhalmozást, az ész nélküli költekezést, az élvezetekben való tobzódást. Még a jóléti társadalomban jellegzetes jelenséget, a kóros elhízást is megakadályozná. A kevesebb bérből kevesebb élelmet lehet vásárolni. Senki sem halna éhen, és a pénzhiány mentesítené az embereket a feles kilóktól, mérsékelné a szenvedélybetegségek okozta károkat. A szerény életkörülmények sok olyan bajtól, kísértéstől óvnák meg az egyént, amelybe a gazdagság, az élvezetekben való tobzódás sodorja bele.

[

A művelt trafikos:

  Jó napot!

  Jó napot!

  Maga itt a trafikos?

  Én. Én… voltam.

  Hát igen. Én meg leszek.

  Hogy-hogy?

  Én nyertem el a koncessziót erre a trafikra.

  Gratulálok.

  Köszönöm. De csak júliustól…

  Tudom.

  Ezzel kapcsolatosan lenne egy kérésem.

  Parancsoljon!

  Hány éve csinálja ezt?

  Itt vagyok huszonnégy éve. Apámtól vettem át a boltot. Ő meg azóta csinálja, hogy visszajött a munkaszolgálatból.

  Aha. Katona volt.

  Hát majdnem. Mindenesetre én szinte beleszülettem.

  Nagyszerű. Volna egy ajánlatom.

  Tessék.

  Tanítson be engem egy kicsit. Én májusban, júniusban beülnék ide, és nézném, hogyan kell ezt csinálni.

  Mivel tetszett foglalkozni eddig?

  Önkormányzatnál voltam. Besegítettem ebbe-abba. Szóval egy kicsit betanítana, én meg fizetnék ezért. Én is jól járnék, és maga is könnyebben kezdhetne új életet.

  Értem.

  Rendben van így?

  Rendben. De van egy feltételem.

  Igen?

  Önnek most felolvasnék egy kis írást, és ön azt meghallgatja.

  Írást? Minden le van papírozva már. Nézze…

  Nem, nem, nem olyan írás. Szépírás. Egy kis tárca.

  Tárca? Az meg mi?

  Olyan, mint a novella. Csak egyszerűbb. Ezt Szép Ernő írta. Ezelőtt ötven éve.

  Olyan régen?

  Nem volt az olyan régen. Na, üljön le, ott hátul talál egy stokit.

  Stokit? Ja, ez. Kényelmesebb szék nincsen?

  Nincs.

  Majd lesz.

  Persze, lesz. De addig üljön csak erre és hallgassa. Ezzel készültem a maga fogadására. Már vártam ugyanis. Szóval: „Magas rangú katonatiszt felesége, méltóságos asszony, szép asszony, elegánsan öltözködő. A kalapjait Roth Margit üzletéből szerezte be, az a Váci utcai bolt volt a legelőkelőbb kalapszalon Pesten. Egy szép napon, harminckilencben, benyit Roth Margithoz (Ő mesélte el azután nekem ezt a látogatást). Benyit hozzá, próbál egypár kalapot csupa szokásból, azután leül, rágyújt és odakéri Roth Margitot ahhoz a csipkés, virágvázás asztalkához. Üljön le kicsikét, édes Margitkám, szeretnék valamit megbeszélni magával.     
Bizonyára nem hallotta még, mert ez még nem nyilvános, hogy a zsidóktól elveszik az üzleteket. Igen, Margitkám, és elhiheti, hogy fáj a szívem, mikor ilyen újságot kell magával közölnöm. Mikor? Hát édes szívem, ez egy-két hónap kérdése. Csak most kezdik előkészíteni a belügyben az illető törvényjavaslatot. Elég sajnos, hogy maga is zsidó, Margitkám, vagyis hogy zsidó származású, no igen, de ebben az esetben a kitérés nem jelent semmit. Szóval drágám, a maga szép üzletét is el fogják venni. És miután így áll a dolog, amit én szívem mélyéből sajnálok, tudhatja, milyen jó barátnéja voltam mindig magának, hát édes jó Margitkám, én rögtön arra gondoltam, a maga üzletét én fogom kiigényelni. Négy gyerekünk van, az uram sajnos a ráeső örökséget még kapitány korában elkártyázta, hát nekem igazán isteni ajándék lesz ez a kalapszalon.
Nahát most rátérek, Margit édes, avval a kis kéréssel jöttem most magához, foglalkozzon velem kicsit, mondjuk mindennap tíztől tizenegy, fél tizenkettőig itt leszek magánál, gondolom, olyankor ér rá legjobban. Tanítson, neveljen bele a kalapdivat titkaiba, az eladás művészetébe. A bolt halálbiztos az enyém lesz, az uram már megtette ebben az irányban a lépéseket, és magának ugyebár csak jól fog esni, hogy velem foglalkozhatik, és hogy én leszek az örököse, nem pedig egy ismeretlen valaki. És én sohase fogom elfelejteni az én szeretett Margitomat. No, ugye tubicám, rendbe vagyunk. Én azt hiszem, már holnap elkezdem a tanulást. Már fél tízkor? Hogyne, jöhetek, milyen kedves maga. Jaj, rohannom kell a fodrászatra, csókolom, aranyos, hát a holnapi viszontlátásra, pá.”

  Hm. Érdekes. Nem tudom, ezt miért olvasta nekem föl. Hisz’ maga nem is kalapos. Mindenesetre maga egy művelt ember.

  Nem vagyok művelt. Csak szoktam olvasni néha.

  Maga egy művelt ember. De azzal már itt nem fog sokra menni. Na, mindegy. Akkor holnap jönnék. Mondjuk fél tízkor… Fél tízkor jó lesz nekem is.

  Kérem. Várom.

  Viszlát.

  Viszlát. Cső. Csákány.

(Bächer Iván Népszabadság - Hétvége melléklet, 2013. április 27. (11. oldal)

[

Társadalmunk állapota főként vezetőink színvonalától, képességeitől függ. A rossz vezető nem tud mit kezdeni a rábízott emberekkel, nem képes kihozni belőlük a maximumot. A jelenlegi kiválasztási rendszer mellett nem is várhatunk javulást ezen a téren. Ma még a külső, a megjelenés, a kommunikációs készség dönti el, hogy kiből lesz vezető. A tehetség, a hatékonyság, az eredményesség nem számít:

 

Hamarabb jut álláshoz, könnyebben lesz főnök, és mindenképpen jobban keres az, aki szép. Kutatások sora bizonyítja, hogy a karriert (is) döntően befolyásolja a megjelenés, a hangszín, mi több, az illat is. Már a régi rómaiak is megmondták: „jó szerencse, semmi más...” Az igazi szerencse pedig úgy tűnik, még felvilágosultnak hitt korunkban is az, ha valaki szépnek születik. Abban nincs semmi meglepő, hogy a történelem hajnalán érzékszerveink és ösztöneink igazgattak minket. A megjelenés, a hang, a szag „üzent” az egészségről, az erőről, a nemzőképességről. Az érdekes az, hogy ma is azt tartjuk szépnek, amit tízezer évekkel ezelőtt: a szimmetriát, a sima bőrt, a karcsú, magas testalkatot, a megfelelő csípő-derék arányt mindkét nemnél. Nyert ügye van annak, aki mindezen külső tulajdonságokkal indul neki az életnek.

A Munkaügyi Szemle októberi számában megjelent tanulmány alapján ez a munkahelyi előremenetelnél is többet segít, mint a személyes kapcsolatok vagy egy-egy érdekcsoporthoz való tartozás. Hasonló eredményre jutott a Neumann és Partners hazai leányvállalatának magyarországi cégeknél végzett felmérése. 1300 amerikai és angol nagyvállalat személyzeti igazgatójának 93%-a vélte úgy, hogy „szép gyerekek jobb iskolai osztályzatokat kapnak, a szép emberek pedig könnyebben találnak maguknak állást” annak a vizsgálatnak a során, amelyet a New York-i Syracusa egyetem tanárai készíttettek. Európában sem igazán más a helyzet. A hamburgi közgazdaság-tudományi egyetem kutatói 1986 óta tesztelik a vállalati vezetőket, hogy szerintük mekkora szerepet játszik a karrierben a megjelenés. Úgy tűnik egyre nagyobbat, mert 2003-ra a kezdeti 5%-ról már többségbe került a külsőt fontosnak mondók aránya. De lehet, hogy ebbe a nagyságrendnyi eltérésbe az is belejátszik, hogy a főnökök őszintébbek lettek.

Nemcsak a ranglétrán lehet a jó megjelenésnek köszönhetően gyorsabban feljebb jutni. Ugyanabban a pozícióban pénzben is kimutatható a szépség jutalma. Az előnyős külsőhöz mintegy 5%-kal magasabb kereset társul. Az amerikai egyetemen még azt is bizonyították, hogy az a cég nagyobb forgalmat ér el, amelynek több vonzó kinézetű munkatársa van. A képzettségi szint és a testmagasság között is kimutatható az összefüggés. A német egyetemisták átlag 3 centiméterrel magasabbak, mint ugyanolyan korú szakmunkás társaik. A londoni Guildhall[63] egyetem kutatója szerint a 182 centiméternél magasabbak kereseti előnye 6%. A magyarországi Neumann megkeresésére válaszoló férfi vezetők testmagassága kivétel nélkül meghaladta a 180 centimétert.

Mindezen tapasztalatok a munka világában elsősorban a férfiakról szólnak. Mert a nőknél legalábbis a munkahelyi előremenetelnél nem feltétlenül előny a szépség, pontosabban a nőies megjelenés. Telt keblek, szív alakú arc, hosszú, szőke haj együtt elég ahhoz, hogy valaki nagy hátránnyal induljon harcba egy magasabb pozícióért. Még maguk a személyzeti vezetők is elismerték, hogy egy nőies nőt automatikusan keresztkérdések pergőtüzébe fognak, míg barna hajú, hegyes állú konkurensét hagyják, hogy hosszan meséljen sikereiről.

Férfivilágról tanúskodik az is, hogy a munkahelyen milyen hangszín, hanghordozás a „nyerő”. Márpedig ez nagyon fontos, mert miként az attraktivitást kutatók ezt is kiderítették fülünknek nem az számít, hogy mit mond valaki, hanem az, hogyan mondja. Így a hatás 38%-ban függ a hang minőségétől, 55%-ban a gesztusoktól, és mindössze 7%-ban befolyásolja a megítélést a kimondott szavak tartalma. Az üzleti életben pedig a mély hangfekvés kívánatos és bizalomgerjesztő; tehát tipikusan a férfihang. E tónus elsajátításánál azonban ügyelni kell arra, hogy a munkahelyi közösségek azokat a vezetőket tartják megbízhatónak és magabiztosnak, akik az alaphangszínüket nem változtatják. Az előrejutást megcélzó hölgyeknek tehát érdemes idejekorán elkezdeniük hangjuk trenírozását, és nem csak akkor, amikor már pozícióba jutottak. Még egy jó tanács: a férfiakat a beszédgyakorlatokon három hang használatára oktatják, ami érzelemmentesebb kifejezést tesz lehetővé, mert ez felel meg a férfi vezető sztereotípiának. A nőket öt hang használatára tanítják. A dallamosabb kifejezőbb beszéd kevesebb autoritást sugall ugyan, viszont nem mond ellent a nőkről alkotott képnek. A nagy testű emberek előnyben vannak azáltal is, hogy hangjuk ércesebben cseng, ami szintén erőteljesebbé teszi az üzenetet.

Van még egy érzékszervünk, amely irányít az emberek megítélésénél: az orr. Az illatok a férfiakat sokkal inkább befolyásolják, mint a nőket, de azért csínján kell bánni a parfümökkel. Egy amerikai illatkutató mert ezek szerint ilyen is létezik a felvételi beszélgetéseken vizsgálta az illatok hatását. Ebből az derült ki, hogy az interjú megkezdése előtt a kísérleti alanyok mindegyike által kellemesnek mondott kölni illatát a férfi felvételiztetők irritálónak találták a hölgyeken a beszélgetés során. Vonzóbbnak, intelligensebbnek ítélték azokat a pályázókat, akik semmilyen illatszert nem használtak. Érdekes módon női felvételiztetőknél az eredmény ennek éppen fordítottja volt. A nők fejlettebb szaglóérzéke még a nőtársaikkal szembeni döntéseiket is befolyásolja. Ha pedig összegezni kellene a sok különböző nációnál több évtizeden át folytatott kísérletek eredményét, egy dolog bizton állítható: messze vagyunk még attól, hogy a siker csak a tehetségen múljék.

H. Sz. Népszabadság, 2004. november 2. (3. oldal)

[

A jövőben a kulcsfontosságú munkakörökre a magasabb szférák láthatatlan tanácsadóinak javaslatai alapján fogjuk kijelölni a megfelelő embert. A munkaadók két kézzel kapnak a nagy tapasztalattal rendelkező, ötödik-hatodik szintről leszületett lelkek után. Ők ugyanis olyan fejlett képességekkel rendelkeznek, amellyel bárhol megállják a helyüket. Nem a külső megjelenés, a kapcsolatok és nem is a származás fogja eldönteni, hogy kiből mi lesz, hanem a lelki fejlettségi szintje. A munkaerő használhatóságának ezen az alapon való megítélése már most is megnyilvánul. Mivel a reinkarnáció hivatalosan még tubutéma, a fejlettségi szint helyett a tehetséget vizsgálják, ami valójában nem más, mint az előző életek tapasztalatainak összegeződése. A fejvadászok által kidolgozott „war for talent”[64] (harc a tehetségért) stratégia forradalmasította a munkaerőtoborzást. A WIFI Hungária vezető tanácsadója így foglalta össze a jelenlegi kiválasztási stratégia lényegét:

 

Húsz évvel ezelőtt egy állás elnyeréséhez elég volt, ha a jelentkező rendelkezett a megfelelő képesítésekkel. Ma a személyiségét is igyekeznek alaposan feltérképezni. Korábban az is erény volt, ha valaki becsülettel végigdolgozta a nyolc órát, ma a cégek az eredmé­nyességet díjazzák. A piacvezető multinacionális cégek három rövid szóval határozzák meg toborzási és kiválasztási stratégiájukat: „war for talent” azaz harc a tehetségért. A másik oldalról pedig azt láthatjuk, hogy a munkaerőpiac telítettsége és a magas követelmények sokszor re­ménytelennek tűnő erőfeszítésre kény­szerítik az állást keresőket. A kérdés az, hogy tényleg reménytelen-e a helyzet sőt egyáltalán harc-e az, ami az állások körül zajlik?

Korábban többnyire elegendő volt, ha valaki megfelelő végzettséggel rendelkezett, és ha nem volt egyéb kizáró ok, már fel is vették. Ön­élet­rajz, egy rövid elbeszélgetés, és lehet is aláírni a papírokat. Az elmúlt tíz évben ez gyökeresen megváltozott. Ma az önéletrajzok elemzése mellett kifinomult interjúmódszereket hasz­nálnak. Megjelentek a speciális ki­választási tesztek és egyre gyakrab­ban vetik be bizonyos pozícióknál a „nagyágyút” is, az úgynevezett fel­mérőközpontos technikát foglalja össze a munkaerő kiválasztásának módszereit Juhász Tibor, a WIFI Hungária Oktató és Továbbképző In­tézet vezető tanácsadója.

Az interjúnak három fő formája létezik. Régen a „feltérképező” inter­jú módszere volt általános. Ennek során a gyerekkorból kiindulva sorban haladtak az életesemények mentén nem mellőzve olyan magánéleti momentumokat sem, mint a szülőkkel, testvérekkel való kapcsolat, az élettárs választásának motivációi stb. A másik módszer a rövid, „fókuszált” interjú, amely nem más, mint egy szűk szakmai ismeret- és képességvizsgálat. Ma a leghatékonyabbnak tartott interjúforma a „strukturált” interjú, amelyben a munkakörhöz szükséges, előre definiált képességprofilt tesztelik. A képességprofil összeállítása nagy szakértelmet kíván a humánerőforrás-szakemberektől. Nagy általánosságban minden ilyen profil négy fő területből áll: szakmai képességek, üzleti képességek, emberi (humán) kompetenciák, valamint a hozzáállás idegen szóval attitűd viselkedés-összetevői. Abban azonban megegyeznek a szakemberek, hogy még a legnagyobb gonddal össze­állí­tott kérdéssorok is csak 70 százalékos meg­bízhatósággal működnek.

A megbízhatóság növelése érdekében a nyolcvanas évek végétől széles körben al­kal­mazzák a különböző személyiség- és ké­pességtesz­teket. Kezdetben klinikai pszic­hológiai teszteket használtak. Ezekben nem egy olyan kérdés is előfordult, amely sér­tette a jelentkező szemé­lyiségi jogait, hi­szen ő állás miatt fordult a céghez és nem lelki problémáira kér tanácsot. Ráadásul ezek a tesztek nem nyújtanak rele­váns in­formá­ciót a vállalat­nak a munkával kap­cso­latos képességekről. Manapság az ilyen eti­kát­lan, nem helyén­való kérdések kezdenek ki­kopni a felvételi tesztek gya­korlatából, és szerencsére a piacon van­nak már a munka világából fel­épí­tett, valós kom­petenciákat mé­­r­ő haté­kony tesztek. A kö­zép- és felső ve­ze­tők kivá­lasz­­tá­sá­nál újabb szokás a már em­­lített fel­mé­rőközpon­tok alkalma­zása. Eb­­ben a jel­lem­zően magasan képzett szak­em­be­rek által lefolyta­tott eljárásban az in­ter­júk, a tesztek mellett a jelentkezőt va­lós, élet­hűen szimulált szi­tuációkban is meg­fi­gye­lik. A csoportos-, páros- és egyé­ni fela­da­tok során a megfi­gyelők értékelőlapon rögzí­tik pont­jai­kat, amiket a sta­tisztikai össze­sí­té­sek után ér­tékelő konferencián vitat­nak meg. Az érté­kelő konfe­rencián meg­hozott javas­la­tok, döntések már 80% fe­letti meg­bíz­ható­ságot kép­vi­selnek.

Manapság minden cégnek törekednie kell az objektivitásra, ugyanakkor érdemes óvakodni a személyiségi vagy munka­jog­ba ütköző megközelítésektől hangoztatja a WIFI szakértője. Így nem diszkriminálhatják a jelentke­zőket sem kor, nem, sem pedig etnikai hovatartozás szerint, hogy csak a legismertebbeket említsük. Erre a két szempontra a nagyobb cégek már különösen ügyelnek. A munkavállalói oldalról nézve azt tanácsoljuk a jelentkezőknek, hogy minél több időt szánjanak a felvételi eljárásra való felkészülésre. Persze nem- csak arról van szó, hogy „úgy kell tennünk, mintha”. A cég HR-specia­listái előbb-utóbb átlátnak a színészkedésen. Olyan ez, mint egyes barokk épületek felső emeleti homlokfala, ami mögött nincsen semmi, csak úgy látszik, mintha egy magas pozíciójú, gazdag tulajdonost sejtető palota lenne. Aztán persze más szemszögből, oldalnézetből kiderül a turpisság. Színészkedés helyett inkább a valós, hiteles énjét, valós képességeit mutassa a jelentkező úgy, hogy a cég vezetői megbizonyosodhassanak arról, hogy motivált, tudatos személlyel állnak szemben. Még azt is érdemes bevallanunk, mihez nem értünk, mert ez erőteljesen növeli esélyeinket a „bevállalós mindent tudókkal” szemben.

A magas elvárások miatt persze nem bűn, ha a felvétel előtt kicsit „felturbózzuk” magunkat, ugyanakkor hiba olyan képességeket csillogtatni, amelyekkel nem rendelkezünk, mert ez későbbi boldogulásunkat veszélyezteti. Harc vagy nem harc? Egy biztos: a háborúban valamelyik fél biztos veszít. A munkaerőpiacon a jól felkészültek rendelkeznek nagyobb eséllyel. Ehhez pedig van olyan segítség, amelyet érdemes igénybe venni zárta le gondolatait Juhász Tibor, a WIFI Hungária vezető tanácsadója.”

Népszabadság Állástrend melléklet, 2004. augusztus 10. (3. oldal)

[

Kelet-Európában is mind többen ismerik fel az „összekötő hídban” rejlő lehetőségeket. Az egymással évszázadokon át ellenségeskedő nemzetek többségi lakói lassan nálunk is ráébrednek arra, hogy az együttélésnek nem csak hátrányai, hanem előnyei is vannak. Ennek a felismerésnek köszönheti magas pozícióját Mária Kadlečiková, aki jelenleg a FAO közép- és kelet-európai irodájának vezetője. Hiába szerzett agrárközgazdász diplomát, ez önmagában nem lett volna elegendő ennek az állásnak az elnyeréshez. Azért nevezték ki az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének budapesti irodavezetőjévé, mert tökéletesen beszél magyarul. Pedig nem magyar. Szlovák származású. Szüleit az 1947-es „lakosságcsere” során visszatelepítették Szlovákiába. A nálunk töltött évek alatt azonban megtanultak magyarul. Ezt a tudást aztán továbbadták a gyermeküknek is. Etnikai meghurcoltatásukkal kapcsolatos sérelmeiket félretéve Szlovákiában is magyarul beszéltek a lányukkal, aki így könnyedén megtanulta a nyelvünket.

Amikor a FAO úgy döntött, hogy a 19 országot átfogó kelet-európai irodáját Budapesten hozza létre, nyilvánvaló volt, hogy csak olyan személyt nevezhetnek ki az élére, aki beszéli a magyart. Ezzel rendkívüli módon beszűkült a szóba jöhető személyek száma, mivel a FAO alkalmazottai közül sem sokan beszélik a kis népek nyelveit. Végül a szakmai rátermettséget is figyelembe véve nem egy született magyarral, hanem egy szlovák szakemberrel töltötték be ezt a posztot. Ehhez a siker­hez csupán arra volt szükség, hogy a szülei a már ismert nyelven szóljanak a gyermekükhöz. Az agy befogadóképessége kora gyermekkorban a legnagyobb. Ilyenkor mindenki játszva tanul. Később az­tán az agyunk egyre jobban eltompul. Felnőtt korban már lehetetlenség tökéletesen megtanulni egy nyelvet. Már pedig a nyelvtudás, főleg a ritka nyelvek tökéletes elsajátítása manapság felér egy dip­lomával. Ennek a „diplomának” a megszerzéséért még iskolába sem kell járni. Pénzbe sem kerül. Csupán ki kell használni a családi adottságokat.

 

A bürokrácia útvesztői

 

  Jó napot, a lejárt útlevelemet szeretném megújítani. Itt a 234-es sorszám, az öreg útlevél, a személyi igazolvány.

  Eegen. Név, cím, születés rendben? Ajaj, van itt egy probléma. Az okmányaiban doktorként szerepel, a központi adatbázisban azonban ennek nincs nyoma.

  Talán nézze meg alaposabban! Kisdoktor vagyok. Egészen kicsi.

  Viccelődik az állampolgár?

  Bocs. Szerintem a dolog egyszerűen megoldható. Felejtsük el a doktori címet, úgyse hasz­náltam, sose adtam a cafrangokra. Írja csak simán a nevemet az útlevélbe.

  Nana! Ez nem olyan egyszerű. Vagy doktor valaki, vagy nem doktor valaki. Sajnos csak úgy állíthatom ki az új útlevelét, ha hoz egy igazolást a doktori címéről.

  Nézze, én készültem. Nem akartam ezt a baromi sort még egyszer végigvárni, ezért elhoztam minden iratot, amiről elképzelhető, hogy szükség lehet rá. Itt van az oltási bizonyítványom, a születési anyakönyvi kivonatom?

  A kivonat jó okmány! Ott milyen néven szerepel? Ajaj, a dolog egyre bonyolultabb. Az egyik okmányban doktor, a másikban nem... Gyanús!

  Sajnos, én még olyan korban jöttem a világra, amikor nem lehetett megumbuldálni, hogy az ember eleve doktornak szülessen. A fene egye meg, hogy épp a doktori disszertációmat felejtettem otthon!

  Márpedig anélkül nem megy a dolog. A törvény az törvény!

  Erről jut eszembe, hogy tulajdonképpen nem is vagyok már doktor. Ha jól emlékszem, 1993-ban hoztak egy rendeletet az egyetemi doktori címek PhD-doktori címmé való átalakításáról, amit kérvényezni kellett. Én nem kérvényeztem, ezzel mintegy automatikusan elmúltam doktor lenni. Úgy is lehet mondani, hogy ledoktorálódtam. Ilyen egyszerű a helyzet. Már töltheti is ki azt az útlevelet?

  Nana! A helyzet még bonyolultabb, mint gondoltam! Mi van akkor, ha ön valójában mégis csak doktor, de le akarja tagadni? A legjobb lesz, ha hoz egy hivatalos igazolást arról, hogy nem doktor.

  Ki ad nekem ilyen igazolást?

  Hát ez probléma. De tudja, az ön ügye nem egészen életszerű. Bizonyára befektetett egy cso­mó időt és energiát a cím megszerzésébe, de aztán csak úgy veszni hagyja?

  A dolog nagyon is élet­szerű. Dolgozott ugyanis akkori­ban egy nagyon csi­nos hölgy az egye­tem ta­nu­lmányi osztá­lyán, törté­netesen éppen a doktori ügyekkel foglal­ko­zott. Ma úgy mon­danák: haj­tottam rá.

  Na, és sikerült?

  Summa cum laude!

  Nem a doktorira gondol­tam...

  Jesszusom, arról is kellett volna igazolást hoznom?

  Csak vicc volt. Szóval így múlik el a szerelemmel a dok­tori cím is?

  Ön nagyon téved. Az igaz szerelem örök, csak közben a hölgy állást változtatott és nekem attól fogva az állami nyelv­vizsgákra kellett koncent­rál­n­om. Ezeket egyébként el­ho­z­tam. Sajnos, azóta me­gint új állásban van, úgy­hogy most teológiát tanu­­lok.

  Mindenkinek megvan a ma­ga keresztje.

  Összegezve: ha holnap be­hozom a doktori okleve­le­met, akkor a dolog meg­ol­dódik?

  Részlegesen. Én ugyanis kény­­­telen leszek feljelenteni a ha­­­tó­ság megtévesztése kí­sér­le­tének alapos gyanúja mi­att, hiszen mint mondta, már nem doktor, de mégis ennek igazolására tesz kísérletet. Korábban kell kelnie annak, aki meg akarja téveszteni a hatóságot! Na most, ha le­csukják, akkor a priusza mi­att úgyse kaphat útlevelet, s ezzel a problémája egy idő­re megol­dást nyer.

  Nincs kiút a csapdából?

  Nézze, ha egy nap azzal térne be hozzánk, hogy az összes iratát elveszítette, akkor a dolog egyszerűsödne, hiszen ezzel megszűnne az ellentmondás a meglévő iratok és a központi adatbázis között.

  Én akkor is harcolni fogok a törvényes megoldásért! Ha kell, még a strasbourgi nemzetközi bíróságig is elmegyek!

  Nana! Útlevél nélkül?

dr? Karcagi László Népszabadság, 2004. november 20. (9. oldal)

[

János bácsival nem lehetett lacafacázni. Az öreg pedellus minden reggel 7 óra 40 perckor kiállt a váci gimnázium kapujába, kezében a hatalmas tölgyfakapu kulcsával. 7. 45-kor becsukta az iskolakaput, ráfordította a zárat, aztán ebédig nélküle se ki, se be. Ha elkéstél, felírta a nevedet és leadta a tanáriban. János bácsi az 1960-as ’70-es években folyamatosan alkotmánysértést követett el. Az volt a szerencséje, hogy akkor még nem volt ombudsman, aki megírta volna neki, hogy tevékenysége „sérti az alkotmányban megfogalmazott és a tanulókat megillető emberi méltóság elvét, mert szükségtelenül, aránytalanul és önkényesen korlátozza a diákok általános személyiségi jogait, cselekvési szabadságát”. János bácsi alakja akkor idéződött fel bennem, amikor a minap Takács Albert, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese levelet írt annak a nagykanizsai iskolának, ahol az idén tavasszal az országban először bevezettek egy chipkártyás beléptető rendszert, ismertebb nevén a lógásgátlót.

A fent idézett sorok ebből a levélből valók, amelyben Takács Albert azt ajánlja az iskola vezetőinek, hogy számolják fel a lógásgátlót, mert az durván sérti a tanulók emberi méltóságát. Az ombuds­man álláspontja jogilag nyilván megalapozott. De a kanizsai szakközépiskola tanári gárdája és a diákok szülei továbbra is ragaszkodnak a lógásgátlóhoz. Az ok: a rendszer igen hatékony. Az iskolában az elmúlt hónapokban 30-50%-kal csökkent az igazolatlan órák száma. Ezen túlmenően szinte teljes egészében megszűntek a lopások, a védett épületet messze elkerülik a besurranó tolvajok. Az iskolák igyekeznek egyre több modern technikai eszközt bevetni a diákok ellenőrzésére. Van, ahol alkoholszondát alkalmaznak, másutt SMS-ben küldenek értesítőt a szülőknek a diákok érdemjegyeiről. A különböző jogvédő szervezeteknek és a hivataloknak nem tetszenek ezek az újítások. Azt ajánlják, hogy a pedagógusok továbbra is inkább a hagyományos fegyelmező-ellenőrző módszereket alkalmazzák.

Takács Albert például azt javasolta a nagykanizsai iskola igazgatójának, hogy a személytelen lógásgátló helyett ügyeletes tanárok alkalmazásával oldják meg a ki- és beléptetést. Az ombudsman azonban egy dolgot nem vett figyelembe jogi álláspontja kialakításánál: iskola és iskola között óriási különbségek vannak. Ami az egyik intézményben égető fegyelmezési probléma, az máshol ismeretlen jelenség. Akadnak olyan elitiskolák, ahol se portás, se pedellus, se beléptető kapu nem kell ahhoz, hogy a diákok bejárjanak az órákra, máshol még a vasszigor is kevés a házirend betartatásához. A kanizsai intézményben a lógásgátló fel­szerelésével tulajdonképpen azt is­mer­ték be, hogy a hagyományos peda­gógiai eszközökkel már nem tudtak fegyelmet tartani. Ha mégis eleget tennének az ombudsman ajánlásának és lesze­relnék a beléptető kapukat, azz­al helyreállíthatnák a diákok „cse­lekvési szabadságát” és vissza­ad­hat­nák „emberi méltóságukat”. Csak ép­pen ismét megnőne az igazolatlan órák száma. Tessék mondani, mit szól­na ehhez János bácsi?

Cseri Péter, Népszabadság, 2004. november 20. (3. oldal)

[

Örvendetes, hogy az Európai Unió direktíváihoz igazodva mind nagyobb eredményeket érünk el a dohányzás visszaszorításá­ban. De azért nem kellene „a fürdő­vízzel a gyereket is kiönteni”! Nemrégiben négyszázezer fo­rint­ra bün­tettek egy könyvki­a­dót, ami­­ért egyik köny­vének szerzőjét dohányzás köz­ben áb­rázolják a reklámokon, és a kö­tet borító­ján. Az ügy nem volt előzmény nélküli, néhány h­ó­nap­pal ko­ráb­ban a rekedtes hangjáról is­mert énekes pla­kát­ja mi­att tört ki a bot­rány. A „Jég, dupla whis­ky­vel” című dal előadója ugyan­is nem ki­sebb bűnt kö­vetett el, mint­hogy talpig szi­varfüstben hir­dette új koncert­jét: Ami ezt a mostani, újabb esetet illeti, a Fogyasztó­védel­mi Fő­felügyelőség úgy ítélte meg, hogy bár az íróként is is­mert zsurna­liszta kol­léga köz­is­mert do­hányos, ci­garettával a kezében va­ló áb­rá­zolása nem csu­pán az ő egész­ségét veszé­lyezteti, hanem a példáján felbuzdul­va, a felnö­vek­vő ifjúság is kedvet kaphat a füstöléshez. Ezen a véle­mé­nyen van az Országos Do­hány­füstmentes Egyesület is, mely „cég” immár másfél évtizede nyilván­valóan jó célt szolgál, amikor a la­kos­ságot, főként a fiatalokat, igyekszik megóvni attól, hogy rendszeresen do­há­nyozzanak. Amiben egyébként tö­kéletesen igaza van; mert­hogy rágyújtani könnyű, de le­szokni annál ne­he­zebb. Ám amit szóvivőjük nem­régiben az egyik rádióban kifejtett, az finoman fogalmaz­va is túlbuz­góság­nak tekinthe­tő. A máskü­lönben kiváló fér­fiú ugyanis nem kevesebbet ál­lított, minthogy a sokak által nézett, sőt, még a klasszikus­nak számító fil­mekből is ki kel­lene vágni a „dohányzós” je­le­neteket.

Igyekszem magam elé kép­zel­ni Karády Katalint; amint hamvadó cigarettavég helyett egy szelet müzlit tart a kezé­ben; de a Casablanca „füst­men­­tes” változata is érdekes len­ne. És pestiesen szólva, az se sem­mi, hogy a dohány­zás­ellenes ak­tivista Colombo had­nagy ke­zéből is kicsavarná filmes nyel­ven: kivágná a szivart. Igaz, a gyűrött ballonjában feszítő, szinte láncdohányosnak számító nyomozó a leharcolt autójával sokak szemében szimpatikus mégis, aligha gondolhatja bárki, hogy a fiatalok az ő példája láttán szok­nának rá a szivarra. Mielőtt bárki szándékosan félreértené: a dohányzás valóban káros és veszélyes, ezért mindent el kell követni, hogy minél kevesebben gyújtsanak rá. De a túlbuzgósággal nem példát mutatunk, hanem nevetségessé tesszük ma­gunkat, Ha pedig így történik, a más­különben jó szán­dékú erőfeszítésnek stílusosan szól­va nagyobb lesz a füstje, mint a lángja.

Föld S. Péter Metro, 2005. augusztus 9. (4. oldal)

[

Hír: A parlamenti takarító-te­rem­biztosi szolgálat alkalman­ként 10-20 zsák szemetet ganajoz össze a kép­viselők után. Szotyola­héj, hasz­nált rágógumi, üres üveg, műanyag pohár, banánhéj, naranc­shéj, alma­csutka, papírszemét, gu­mi óvszer a padokon és a padok alatt így fest a parlamenti patkó a T. Ház ülése után.

 

Szotyola, üres üveg, banánhéj, ezek rendben is volnának. Még az almacsutkát is lenyeli az ember. De a gumi óvszert! Azt már nem! Mi folyik a magyar parla­mentben, amihez a képviselőknek óvszerre van szükségük? Az ál­lam­polgár­nak igenis joga van meg­tud­ni, hogy az általa vá­lasz­tott képviselők mivel mú­latják az időt az ország há­zá­ban! Réges-régen, mint a de­mok­rácia édes em­lőin, úgy csüng­tem a parlamenti tévé­köz­ve­títéseken. Aztán ahogy kiderült, hogy az ülések szín­vonala alig közelíti egy óvodai kiscso­port foglal­ko­zásának szint­jét, le­szoktam a parlamentről. Lehet, hogy megint vissza kéne szoknom. Mert az Or­szágházból kikerülő szemét össze-tételét tekintve ne foglalkozzunk az elfogadott törvényekkel! érdekes dolgok történhetnek az ülés­teremben. Lehet, hogy egy kapitális megtévesztés áldozatai vagyunk? Mi­köz­ben a padok felett egyre elké­pesz­tőbb, undorítóbb acsarkodás folyik, addig a padok alatt megy a picsi­pacsi, meg a himihumi? Lehet, hogy nekünk is két parlamentünk van: ami nyilvános, az a felsőház, és ami a padok alatt titokban folyik, az az alsóház? Lehet, hogy amit a nyilvánosság parlamenti csetepaténak gondol, az nem más, mint titkos szeretők évődése csupán? Lehet, hogy meg kellene változtatni a hivatalos megszólítás szövegét, és Tisztelt Ház! helyett Tisztelt Nyilvánosház!-zal kellene kezdeni a felszólalásokat?

Alaposan átolvastam a házszabályt, meg a képviselők jogállásáról szóló törvényt. Ezek részletesen rögzítik a képviselők jogait és kötelezettségeit, de egy szót sem szólnak a képviselők kö­zöt­ti viszonyokról, különös te­kintettel a há­zastársi kötele­zett­ségekre. A fentiek fényében egé­szen más megvilágí­tást kap az a tény, hogy kitiltották a té­vékamerákat a parlamentből. Ed­­dig úgy tudtuk azért, mert szem­­fü­les operatőrök rögzítet­ték, ho­gyan fújják a füstöt a kép­vi­se­lők a folyo­sókon, ahol egyéb­ként tilos a do­hányzás. Lehet, hogy más tiltott dol­gok is zajla­nak a parlamenti zegzu­gos fo­lyosók beugróiban? És ha job­ban utánakavarnánk, se nem ró­ka, se nem nyúl, hanem hon­anya és honatya ugrana ki a zöldleveles be­ug­róból? Félre­ér­tés ne essék, amúgy nekem sem­mi bajom nincs azzal, hogy hon­atyáink, honanyáink óv­szerrel felszerel­kezve járnak a T. Ház­ba. Sőt, izgulok azért, hogy hasz­nálják, mert ha még szaporodnának is, az lenne csak az igazi katasz­trófa!

Karcagi László Népszabad­ság, 2007. január 6. (5. ol­dal)

[

A „Tisztelt Ház”-ban folyó üzelmek már a humoristákat is megihlette. A L'art pour l'art együttes Parlamenti közvetítés című hatperces videoklipjét eddig 60 ezren tekintették meg.[65] Webcím: http://www.youtube.com/watch?v=EAOw7vjHsFk&feature=related

[

Goedendag! Igazolványt ké­rek! az idén már gyakrab­ban hallhatják a hollandok ezt a fü­lüknek eddig szinte ismeretlen mondatot. Az új törvény értel­mében akár 2250 eurós (550 ezer forintos) büntetéssel is sújtható az a ti­zennégy éven fe­lüli sze­mély, aki a felszólításra nem ad át va­lamilyen, a sze­mélyazo­nos­sá­gát igazoló papírt (személyi iga­zol­ványt, útleve­let, jogosít­ványt vagy tartóz­kodási en­ge­délyt). A január elsején életbe lépett jogszabály azért váltott ki megl­ehetősen vegyes vissz­hangot a királyság közvéle­mé­nyében, mert eddig csak azok vitték maguk­kal az igazolvá­nyukat, akik tö­megbe, azaz például futball­mér­kőzésre men­tek, vagy mondjuk metróra száll­tak. A jobboldali kormány a biztonság megerősí­tésével in­dokolja a lépés szük­séges­sé­gét. Theo van Gogh, a radi­ká­lis, iszlámbíráló filmren­dező ta­valy novemberi meggyilko­lá­sa óta nem kell ezt ennél bő­vebben ecsetelni a korábban liberális minta­államnak tartott Hollandiában.

Egyre indokoltabb a „korábban” kitétel: a Balkenen­de-kabinet a 16 millió hol­landiai lakos közül 755 ezret állam­polgársági és nyelvvizs­gára kö­telez a jövőben. Nem fel­tétle­nül csak a bevándorlókat, hanem bárkit, aki 8 évnél ke­vesebbet töltött a holland is­kolarendszerben. (Kivételt kap­­­nak viszont a más EU-tagál­la­mok polgá­rai és a 65 évnél idő­seb­bek.) Aki 5 éven belül nem teszi le a vizsgát, leg­alább 400 euró bün­tetésre, és ha nem hol­land állam­pol­gár kiuta­sításra számít­hat. A há­gai kormány egyébként nem tesz mást, mint előre me­nekül. Az egy­kori liberális, most radi­ká­lis iszlámelle­nes Geert Wilders válasz­tási listája a felmérések sze­rint decemberre megelőzte a kereszténydemokratákat, a vezető kormán­ypártot. Hol­lan­diában 900 ezer muzulmán él, és Theo Van Gogh meggyil­ko­lá­sá­val egy 27 éves, marokkói holland férfit vádolnak.

Szőcs László Népszabadság, 2005. január 3. (4. oldal)

[

Az új munkaerő megírta a spamről a feljegyzést, kinyomtatta, lepecsételte, dátumozta, aláírta, később az irodavezetőjével láttamoztatta, pecsételte, dátumozta, végül sietett az irattárba, ahol érkeztetett, iktatott, pecsételt, dátumozott és aláírt megint. Erika az első munkanapját töltötte az önkormányzati hivatal külügyi irodájában, amikor megjelent az ajtóban egy ötven év körüli, vörösre festett hajú, szemüveges asszony, a kezében pecsétes papírt lobogtatott, majd azt mondta éles, ellentmondást nem tűrő hangon:

  Angol nyelvű, internetes levelet hoztam további intézkedés végett. Hová rakjam? Ahová szoktuk?

De Erika még nem tudta, hogy hová szokták itt rakni az angol nyelvű, internetes leveleket, ezért mindössze annyit rebegett oda, hogy „csókolom”. Erre az asszony az évtizedes irodisták bennfentes, mindentudó arckifejezésével biccentett, s hozzátette:

  Még nem találkoztunk, szervusz, Marika vagyok a költségvetésről. Ezt a dokumentumot beteszem a fachotokba. Itt így szokás, drágám.

Erika már ugrott is, hogy megnézze a levelet jó benyomást akart kelteni magáról az első munkanapján , de amikor a papírba belepillantott, megdermedt:

  De hiszen ez egy spam mondta.

  Tessék? vonta föl a szemöldökét Marika.

Erika megkönnyebbülten felnevetett:

  Ez egy spam, vagyis levélszemét. Egy e-mailes hirdetés. Miért tetszett ezt, vagyis ööö... miért tetszettél ezt kinyomtatni és idehozni, Marika?

Az asszony sértődött képet vágott.

  Hogy-hogy miért nyomtattam ki? kérdezte. A hivatali e-mail címünkre jött, angolul van, szerintem rátok tartozik!

Erika erre bocsánatkérően pislogott:

  De ezt azonnal ki kell törölni, Marika. Ez az üzenet arról szól, hogy vegyünk Viagrát olcsón.

Marika hidegen végigmérte az új munkaerőt, s közölte:

  Én nem tudok angolul, és egyetlen levelet sem törölhetek ki olvasatlanul.

Erika megvonta a vállát:

  Akkor majd én kitörlöm, jó? Ezt a papírt meg eltépjük.

  Marika kirántotta Erika kezéből a levelet, s felsikoltott:

  Még hogy eltépjük? De hiszen ezt már érkeztettem, iktattam, és hivatalosan áttettem hozzátok!

  Akkor nekem mit kell csinálnom vele? képedt el Erika, mire az asszony nagyot sóhajtott, és magyarázni kezdte:

  Csinálsz róla egy feljegyzést, és beleírod, hogy az ügy további intézkedést nem igényel. Aztán aláírás, dátum, pecsét.

Ennyi? nyugodott meg Erika, mire Marika megcsóválta a fejét:

  Mire tanítottak téged az Államigazgatási Főiskolán, édesem?

  Hát... húzta el a száját Erika, és a papírra sandítva azon tűnődött, hogy vajon mennyit érhet ez a Viagra magyar pénzben. A spamben ugyanis dollárban volt megadva az ára. Marika azonban rendületlenül folytatta:

  Ha megvagy a feljegyzéssel, akkor aláírattatod az irodavezetőddel is.

  Az irodavezetőmmel? Miért? sápadt el Erika.

  Mert a levél csak az ő tudtával mehet az irattárba. Iktatófüzet, irattár, aláírás, dátum, pecsét. Érted?

  Úristen nyögte önkéntelenül Erika, mire Marika végigmérte, és azt kérdezte:

  Mi a probléma? Itt így szokás.

Erika megtörölte a homlokát:

  De ha kitörölnénk rögtön az elején, akkor...

Marika közbevágott:

  Nemhogy örülnél egy ilyen könnyű esetnek! Év végén a köztisztviselői értékelésben ezt is beszámítják majd az elintézett ügyek közé! mondta, s olyan méltósággal vonult el, mint egy bálkirálynő. Ezután az új munkaerő megírta a spamről a feljegyzést, kinyomtatta, lepecsételte, dátumozta, aláírta, később az irodavezetőjével időpontot egyeztetett, majd az iratot láttamoztatta, pecsételte, dátumozta, végül sietett az irattárba, ahol érkeztetett, iktatott, pecsételt, dátumozott és aláírt megint. El is telt az első napja szépen.

Kácsor Zsolt Népszabadság, 2010. május 5. (5. oldal)

[

Látlelet a magyar egészségügyről:

A földesúr mobilszáma

Kisebb műtétre voltam hivatalos az egyik klinikára, meg sem lepődtem rajta, hogy ott kellett hagynom az osztályt, mielőtt befeküdtem volna. Elvégre kinek hiányzik az, hogy mint a kutyával, úgy beszéljenek vele. Nem köszön vissza az orvos, pedig te két méterről előre, jó hangosan, a szemébe? Mindennapos. Sőt naponta többször, amikor csak találkozol vele. Orvosod olyan lekezelőn, flegmán és rátartin beszél veled, mintha földesurad volna, te pedig utolsó jobbágya, ki magas színe elé járulni levett kalappal tartozik. Ugyan, minek csodálkozni ezen is. A szakrendelésen az orvost hiába keresed, holott volna még fél óra a rendelési idejéből. Hát persze. Az asszisztense sziszegi oda neked, hogy elment a főorvos úr. Műteni ment. Kérdezed, hogy miért ment el, ha volna fél óra még, s te ide időre jöttél, mire unott vállvonogatás válasz: kevesen vagyunk, kedves uram, jöjjön vissza holnap. Állsz az osztályon, hová most befeküdni kellene, s a nővérek rád se hederítenek. S amikor az egyik megkönyörül rajtad, s a főnővérhez utasít, ő éppen egy barátjával trécsel a folyosón, hallod messziről, a jaj-de-gyorsan-megnőtt gyerekeikről fecsegnek, meg a nyugdíjas évekről oly harsányan, mintha kávézóban üldögélnének, habos kapucsínó mellett. Te meg állsz ott, műtéted miatt az idegességtől remegsz, s arra gondolsz, kérhettél volna protekciót.

Persze, kérhettél volna. Munkád révén ismersz itt sok embert, ki úgynevezett „fejes”. Segítettek volna biztosan. De nem, ebből elég volt egyszer. Egy vizsgálat meggyorsítása érdekében pár éve már folyamodtál e kerülő úthoz, de meg is bántad, mert a kivételezést nem szenvedheted. Azóta nem szóltál senkinek, bármely klinikán akadt magánügyed. Most sem hívtál föl senkit, pedig lett volna mobilszámod a megfelelő földesúrhoz. Hüledezel, hogy amikor a főnővér a traccsot befejezi, miért néz rád úgy, mint teli szemeteszsákra, amely kiürítésre megérett már rég. Mit akar maga, kérdezi, befeküdni, válaszolod, mire jajongás a válasz. Ajjajajjajjaj, a főnővér ezt mondja. Miért ajjajajjajjaj?, kérdezel vissza ingerülten, mire odaveti, hogy sok most a dolga, nem hiányoztál neki. Gyűrögeted a kezedben a papírokat, s azon tűnődsz, összegyűrd-e gombóccá leleteidet, s vágd-e a képébe most. Vagy csak később. S mondjad-e neki, hogy műtétre váró emberrel főnővér így nem beszélhet. De aztán persze kussolsz. Mindig csak kussolsz, te magyar jobbágy, lapítasz az alázatosan levett kalapoddal a kezedben évszázadok óta.

Várakoztatnak aztán néhány órát a folyosón, ahol ülőhely számodra nincsen, s amikor az ígéretük ellenére rád sem hederítenek, otthagyod őket, otthagyod őket a francba. Nem lesz műtét. Itt nem. Nem kértél protekciót, meg is lett az eredménye: ha az osztályra nem is, de becsekkoltál a való világba. Rohansz feldúltan el, s hallod az egyik folyosón, hogy egy öreg, szakállas beteg inni kér egy pult mögött ülő, fehér köpenyes nőtől. „Meghalok szomjan, kérek egy pohár vizet”, ezt mondja szó szerint. Mire a fehér köpenyes nő fölcsattan, „nem adok, nekem is csak egy poharam van”, ezt mondja szó szerint. Aztán odaszól egy mentősnek, hogy ezt az embert ki kéne rakni, mert büdös. A mentős a fejét rázza: nem, én innen nem rakok ki senkit. Hálás vagy neki. Majd nézel a fehér köpenyes nőre, s azon tűnődsz, hogy hová tűnt belőle az emberi lélek édesnek hazudott méze. Annak a szomjas embernek nincsen vize. De mobilszáma sincsen földesúrhoz. A szegény emberek így pusztulnak.

(Kácsor Zsolt Népszabadság, 2013. április 2. (11. oldal)

[

A rendszerváltás után mi voltunk a mintakép, a gazdasági átalakulás nálunk indult el legdinamikusabban. Aztán az elmúlt húsz év alatt éllovasból sereghajtóvá váltunk. Ez azért is érthetetlen, mert az új polgári kormány rendkívül alacsony szintre csökkentette az iparűzési adót, a személyi jövedelemadó pedig egységesen 16% lett. Ezzel egyidejűleg a Parlament kíméletlen harcot folytatott a korrupció ellen. Ennek ellenére a külföldi vállalkozók nem állnak sorba a magyar határnál, otthon veszteséges gyáraikat nem hozzánk telepítik át. Hogy miért? A korrupciót is felülmúló bürokrácia miatt. Amíg Amerikában a hivatalnokok azt keresik, hogyan segíthetik a polgárt, a vállalkozót minél hatékonyabban, nálunk a bürokraták szinte eszelősen keresik, hogyan gördíthetnek minél nagyobb akadályt eléjük. Bár a jelenlegi kormány a bürokrácia elleni küzdelmet is a zászlajára tűzte, ez egy nehéz harc lesz. Az irigységet, az egymás iránt táplált rosszindulatot, a „Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszéd tehene is!” szemléletet nem lehet egy nép lelkületéből kiűzni. Zsigeri késztetéseink lépten-nyomon megnyilvánulását jól szemlélteti az alábbi cikk is:

 

Jogász végzettségű főhősünk bemegy az alföldi város okmányirodájába, és közli, hogy közhasznú egyesületük gépjárművet vásárolt, amelyet szeretnének átíratni az egykori magántulajdonos nevéről az egyesület nevére. Be is mutatja a magával hozott iratokat: a friss bírósági kivonatot az egyesület létezéséről, a szervezet alapító okiratát, valamint az egyesület elnöke és két tanú által aláírt meghatalmazást az átíráshoz. Mivel a közhasznú egyesületek gépjárműátírása illetékmentes, főhősünk alaposan meghökken, amikor az okmányiroda dolgozója közli:

  Ötvenhatezer forint lesz.

  Az nem lehet rázza meg a fejét az ügyfél , nekünk az ilyesmiért nem kell fizetni.

  Ezt meg honnan veszi? kérdezi erre az ügyintéző.

  Nem én veszem, törvény mondja ki.

Erre az okmányiroda alkalmazottja bólint:

  Rendben, akkor hozzon erről igazolást!

  Tessék? kerekedik el főhősünk szeme. Én hozzak igazolást egy törvényről? Honnan? A Parlamentből?

Az ügyintézőt azonban nem lehet zavarba hozni:

  Hozzon az APEH[66]-től!

  Kedves asszonyom, én jogot végeztem válaszolja az ügyfél , nagyon jól tudom, hogy az APEH az illetékmentességünket szavatoló törvényről nem fog igazolást adni.

Az okmányiroda dolgozóját azonban nem tudja meggyőzni. Főhősünk elmegy az APEH-hez, ahol kissé megmosolyogják, s közlik vele, hogy illetékmentességről nem adhatnak igazolást.

Azt azonban szívesen igazolják, hogy a szóban forgó egyesület közhasznú.

  De arról nem kell igazolás érvel az ügyfél , hiszen a közhasznúság ténye benne van a bírósági kivonatban.

  Ha nem, hát nem válaszolja az APEH dolgozója , de ha mégis szüksége lesz az igazolásra, akkor adjon be kérvényt, s harminc napon belül igazoljuk, hogy az önök egyesülete közhasznú.

  Ajjaj, az késő lenne mondja főhősünk , merthogy a gépjárműátírást tizenöt napon belül rendezni kell. Visszamegy hát az okmányirodai ügyintézőhöz, s közli, hogy az APEH nem adhat egy törvényről igazolást.

  Ha nem, hát nem mondja amaz , akkor hozzon egy aláírási címpéldányt egy közjegyzőtől arról, hogy a maga meghatalmazását tényleg az egyesület elnöke írta alá.

  Tessék? kérdi az ügyfél. – Akkor minek az a két tanú, akinek az aláírása a meghatalmazáson szerepel?

Főhősünk hiába érvel. Megcsináltatja hát az aláírási címpéldányt, s boldogan tér vissza az okmányirodába. Az ügyintéző átnézi az iratokat, majd azt mondja:

  Rendben, de az átírás csak akkor lehetséges, ha befizeti az ötvenhatezer forint illetéket.

  De hát illetékmentesek vagyunk! csattan föl főhősünk, mire az okmányiroda dolgozója legyint:

  Fizesse be, legfeljebb visszaigényli az illetékhivataltól!

Az ügyfél szétnéz merengve, okos fejével biccent, és fizet. Ám két héttel később levelet kap, amely­ben az áll: az okmányiroda bejelentést tett a helyi rendőrkapitányságon szabálysértés miatt, mivel a szervezet túllépte a gépjárműátírás tizenöt napos határidejét. Főhősünk ezután rendőrségi idézésre megjelenik a kapitányságon, ahol azzal védekezik, hogy az egyesület tizenöt napon belül szerette volna átíratni az autót, ám az ügyintézés valami furcsa oknál fogva elhúzódott. A rendőrség megértő, és megszünteti az eljárást. Egy héttel később az egyesület levelet kap az illetékhivataltól, amely közli, hogy az állam haladéktalanul visszautalja a befizetett ötvenhatezer forintot. Indoklás: közhasznú egyesületek számára a gépjárműátírás illetékmentes.

Kácsor Zsolt Népszabadság, 2010. december 1. (5. oldal)       

[

A megértés, az együttműködés helyett egyelőre csak széthúzás, nemzetiségi gyűlölködés tapasztalható Kelet-Európa szomszédos országai között. Még az önzetlen segítségnyújtásban is a kifogásokat, egymás pocskondiázásának lehetőségét keresik. Ennek legújabb megnyilvánulása a 2005 tavaszán bekövetkezett Bánság-i árvíz, ahol a Temes folyó kiár­adá­sa folytán 50 négyzet­kilo­méter területet borított el a víz, 350 hidat sodort el az ár, és 4 ezer ház dőlt össze, illet­ve rongá­lódott meg.

A román sajtó leleplezte teg­nap azokat a román politiku­sokat és újságírókat, akik a bánsági árvízkatasztrófát nacio­nalista mederbe kívánták te­rel­­ni az elmúlt napokban. A vitát, amely már néhány napja tart, a Magyarország által Ro­má­niá­nak kölcsönzött szivattyúk vál­tották ki. Elsőként Gheorghe Seculici miniszterelnök-helyettes jelentette ki, hogy Romániának is vannak hasonló szivattyúi, de a hatóságok közötti kommunikáció hiánya és a közigazgatási fejetlenség miatt nem tudták megállapítani, hogy ezek pontosan hol vannak. Sulfina Barbu környezetvédelmi és vízügyi miniszter erre azzal érvelt, hogy belföldről senki nem ajánlott fel a magyar szivattyúkéhoz mérhető teljesítményű berendezéseket, ezért fogadták örömmel a Persányi Miklós miniszter által térítésmentesen és tapasztalt szakemberekkel együtt rendelkezésre bocsátott magyar felszereléseket. Aztán jelentkezett az egyik bukaresti szakvállalat, az Aversa SA, amelynek igazgatója közölte: az általuk gyártott szivattyúk a magyar berendezéseknél jobbak, nagyobb kapacitásúak. A román média valóságos szivattyúhisztériát keltve ismételgette a hírt, azzal fűszerezve, hogy a magyar szivattyúk igénybevételével Románia hitele romlott. Ovidiu Draganescu Temes megyei prefektus lehűtötte a vitát. Közölte: a magyar fél a szivattyúkon kívül azok helyének kialakítását és a berendezések beállítását szolgáló gépeket is hozott magával. Hozzátette: a magyar szakemberek ingyen dolgoznak.

Eközben a Bánságba érkezett száz magyar szakember megfeszített munkával nekilátott a 25 szivattyúnak a Béga partjára tör­té­nő elhelyezéséhez. Ótelek ha­tárában már kedd estére sike­rült az első nagy teljesítményű szivattyút üzem­be helyezni, s azóta már több be­rendezés is működik. A nacionalista hiszté­riakeltést el­ítélő Eveni­mentul Zilei rámu­tatott: Románia csú­fot űzött a segítségére siető ren­des szom­szé­daiból. Közben ki­de­rült, hogy a nagyobb kapa­ci­tá­sú és sokkal jobb román szi­vattyúkról szó­ló hírekből semmi nem volt igaz. Az Aversa ál­tal busás összege­kért fel­ajánlott be­rendezé­sek jóval ki­sebb kapaci­tá­súak vol­tak, az adott kö­rülmények kö­zött használhatat­la­nok, és a bu­karesti vállalat azo­kat csak tíz nap múlva tudta volna leszállítani. Az Evenimentul Zilei szerint a román sajtó „nemzeti toll­nokai” részéről a magyar szakembereket köszönet helyett súlyos sérelem érte, amit a vendégek szomorúan ugyan, de tudomásul vettek, majd tovább dolgoztak.

Népszabadság, Tibori Szabó Zoltán, 2005. május 13. (10. oldal)

 

Modern Biblia

 

Már a katolikus egyházon belül is sokan szorgalmazzák a Biblia megreformálását, a kihagyott részletek beledolgozását. Ez azonban valószínűleg nem fog teljes mértékben végbemenni. Ez esetben ugyanis a Szentírás nem sokban különbözne egy UFO-s szakkönyvtől. A figyelmen kívül hagyott részletek bedolgozása már a Biblia legelején is hajmeresztő interplanetáris együttműködésre derítene fényt, melynek a gondolatától is iszonyodnak a keresztény hívők. Ezékiel és Illés próféták „mennybemenetelének” feltárása, életük történetének pontos ismertetése vetekedne bármelyik sci-fi regénnyel, és az ezotériával szemben ellenérzést táplálók idegrohamot kapnának tőle.

A Káin Könyve című titkos zsidó iratból pl. kiderül, hogy az Úr mellett a földönkívülieknek is aktív szerepük volt a Paradicsom megteremtésében, majd benépesítésében. Az ősi tekercsek alapján kilenc Földön kívüli ember érkezett az Édenkertbe egy űrjárművel. Így írnak erről az ősi zsidó források: Ádám a paradicsomban búslakodott, amikor nagy dörgések és villámlások közepette váratlanul leszállt egy égi szekér. A járműből egy gyönyörű vörös hajú nő lépett ki, akit Ádám Lilitnek (szélvihar asszonyának) nevezett el. Azért adta neki ezt a nevet, mert a hatalmas űrjármű, amellyel érkezett, leszállás közben valóságos szélvihart keltett a Paradicsomban. Nem jött egyedül. Volt egy kísérője is, valamint egy héttagú személyzet, akik az űrhajót irányították.

A régi héber szövegek több helyen is említést tesznek Szarapiról, Asszer lányáról, aki szintén „elevenen érkezett” a Paradicsomba. A legnagyobb ismertségre azonban Lilit, a vörös démon tett szert, aki nem vesztegette az idejét. Megérkezése után rögtön kivetette hálóját Ádámra. Az ősatya nem tudott ellenállni a szépséges idegennek, aki egy Káin nevű fiút szült neki. Lilit azonban egy idő után ráunt Ádámra, vagy a földi Paradicsomra, és visszatért égi hazájába. Az ősatya keservesen bánkódott miatta. Ekkor szánta meg az Úr, és megteremtett neki Évát, hogy enyhítse a fájdalmát. Éva is egy fiúval, a másodszülött Ábel­lal ajándékozta meg, akit aztán Káin megölt. A test­vérgyil­kosság valódi okáról azonban hallgat a Biblia. Az Ószövetség csupán arról tudósít, hogy az Úr nem fogadta el Káin áldozatát. Káin Könyvében viszont az áll, hogy a viszály eredete arra vezethető vissza, hogy a két fivér ugyanabba a Földön kívüli lányba szeretett bele. Ez a héber „legenda” nem merült teljesen a feledés homályába. Annak ellenére, hogy kihagyták a Bibliából, szájhagyomány útján tovább terjedt. A XX. század elején különös módon került a figyelem középpontjába. A női egyenjogúság élharcosainak tekintetett szüfrazsettek Lilit nevét tűzték a zászlajukra, mivel volt bátorsága elhagyni Ádámot. A válás engedélyezésért folytatott küzdelemben is Lilitet tekintették a példaképüknek.

Arról sem szól a Biblia, hogy mit csinált Ádám és családja a Paradicsomban. A bennszülöttekhez hasonlóan süttették a hasukat a napon, és amikor megéheztek, leszakítottak egy gyümölcsöt a fáról. Mint tudjuk egy kivételével bármelyik fa gyümölcsét fogyaszthatták. Az ősi iratok szerint azonban a Paradicsom nem egy szubtrópusi éghajlat alatt létrehozott rezervátum volt. Minden bizonnyal fejlett infrastruktúrával rendelkezett, mert még írni is lehetett benne. A XVIII. század tudósai kiderítették, hogy Ádám 12 könyvet írt a Paradicsomban. Ezek címei: Ábécés könyv, A kinyilatkoztatás könyve, Értekezés a bölcsek kövéről és az aranycsinálásról, A Rend Könyve, Könyv a teremtett lények mibenlétéről, Az Ádám család családfája, A Teremtés története, Az angyalok rendje. Könyv Ádám vezekléséről, Ádám végrendelete. Éva is írt kettőt. Az egyik Éva evangéliuma, a másik Éva próféciái. Még Lilit is alkotott egy művet, melynek stílusosan a „Csillagok Könyve” címet adta.  

[

Jakab protoevangéliumában olvasható, hogy Jézus születésekor megállt az idő, a világ teljes nyu­galomba dermedt. Amikor József elindult bábát keresni, a következő jelenséget tapasztalta: „Én József mentem, és mégsem mentem. Felnéztem az égboltra, és láttam, hogy mozdulatlan. Fürkésztem a levegőt, és érzékeltem, hogy csodálattal figyel. Láttam, hogy az ég madarainak szárnya sem rebben. És lenéztem a földre. Láttam a kondért, a mellette heverő munkásokat, ahogyan kezüket a kondér felé nyújtják. De a szájukba vett ételt nem ették, a kondérból kivett falatot nem emelték tovább. A maguk felé vitt kéz nem lendült a szájukig. Mindegyikük tekintete az ég felé szegeződött. Láttam, hogy terelik a birkákat, de a birkák nem mozdulnak. A juhász felemeli a karját, hogy ösztökélje őket, de a karja a magasban marad. Lenéztem a folyó vizére, láttam a kecskéket. Szájuk már a víztükörhöz ért, mégsem ittak. Aztán egyszeriben minden mozgásba lendült.”

 

Jakab protoevangéliumából az is kiderül, hogy Jézus nem egy vendégfogadó istállójában született, hanem egy barlangban. A bába késve érkezett, így már nem sok szükség volt rá. Útközben József tájékoztatta őt Mária szeplőtelen fogantatásról, ami nagyon kíváncsivá tette. Miközben ellátta Máriát, gondolta megvizsgálja. Amint ujjával elkezdte tapogatni a testét, a kezét „tűz emésztette el”. A bába feljajdult: „Átok az én gonoszságomra, és hitetlenségemre! Miért is kísértettem az élő Istent?” Miután megbánta a bűnét, Isten megkönyörült rajta, és visszaadta a kezét. Elébe állt az Úr angyala, és így szólt. „A világ Mindenható Ura meghallgatta kérésedet. Nyújtsd kezedet a gyermek felé, és vedd a karodba! Benne leled meg üdvösségedet, és örömödet.” Ahogy a kis Jézus közelébe ért, a keze újra materializálódott. Egyébként a proto (ősi, eredeti) evangéliumot az ókori zsidók még teljes értékűnek tekintették. Annyira komolyan vették, hogy amikor Jeromos próféta hevesen támadta, kegyvesztetté vált.

[

A Megváltó gyermek és ifjúkoráról keveset tudunk. Az Egyiptomban eltöltött évekről csak szűkszavúan emlékezik meg az Újszövetség. Tamás evangéliuma azonban részletesen beszámol róla, hogy a többi gyerekhez hasonlóan Jézus sem volt éppen „angyal”. Nem egyszer visszaélt a magas lelki fejlettségéből eredő parapszichológiai képességeivel. Ha felbosszantották vagy megsértették, halálra sújtotta ellenfelét. 5 éves korában egy patak gázlójánál játszott, és a vizet kis gödrökbe terel­te. Aztán a felkavart iszapos vizet egyetlen szavával tisztává varázsolta azzal, hogy ráparancsolt. Utá­na sárból 12 verebet formált. De éppen szombat volt, és amikor József meglátta a nagy munkálkodást rászólt: »Miért cselekszel szombaton ilyesmiket!« Erre Jézus összecsapta a tenyerét, és rákiáltott a verebekre: »Távozzatok!« A sárból készül madarak szárnyra keltek, és csiripelve elrepültek. A többi gyerekkel együtt Annis írástudó fia is a pataknál játszott. Vesztére egy fűzfaággal elvezette a vizet, amit Jézus összegyűjtött. Amikor a kis Jézus meglátta mi történt, haragra gerjedt, és rákiáltott: »Te kártékony, istentelen és esztelen! Mit vétettek neked a gödrök és a víz? Íme most te is elszáradsz, mint a fa. Nem hozol se lombot, se gyökeret, se gyümölcsöt.« Erre a gyerek azonnal teljesen kiszáradt. A halott fiút a szülei felemelték, és ifjúságát siratva elvitték Józsefhez, vádolva őt, hogy ilyen fia van, aki ilyesmiket cselekszik.

Máskor a kis Jézus éppen a falun sietett át, amikor egy másik gyerek a vállának ütközött. Ekkor Jézus így rivallt rá: »Nem fogsz tovább menni az utadon!« A szerencsétlen fiú azon nyomban összeesett, és meghalt. A járókelők látva az eseményeket félve kérdezték egymástól: »Honnét származik ez a gyerek, hogy minden szava megvalósult tett?« Isteni származása folytán Jézus szavainak teremtő ereje volt, mind jó, mind rossz tekintetben. A meghalt gyerek szülei is panaszkodva mentek Józsefhez. Megfenyegették, hogy nem lakhatnak velük a faluban, ha nem neveli meg a fiát. Vegye rá, hogy ne ártson, hanem áldjon.« A falubeliek féltek, hogy sorra megöli a gyerekeiket. Az általa keltett nyugtalanság miatt József dühösen kérdőre vonta Jézust. »Miért cselekszel ilyeneket, hogy ezek szenvedjenek? Azt akarod, hogy meggyűlöljenek, és elküldjenek minket?« A kedélyek lecsillapodásig Jézust szobafogságra ítélte az apja. Az egyiptomi beszámoló szerint József így fordult Máriához: »Ne engedd ki az ajtón, mert meghalnak, akik megharagítják.« Szerencsére a gyermeki gonoszság, meggondolatlanság idővel elmúlt, és a felnőtt Jézus már senkinek sem ártott. Jártában-keltében a szeretet, a megértés fontosságát hirdette.

A farizeusok később is gyakran vádolták a Megváltót, hogy varázsló, akinek csodái gonosz szellemek művének tulajdonítható. Hívei azonban azzal hárították el a mágia vádját, hogy Jézus mindenféle varázsige nélkül, egyetlen szavával gyógyított. Ráadásul a gyógyulást sohasem magának, hanem a beteg hitének, és Isten végtelen hatalmának tulajdonította. A mágikus jelenségek azonban végigkísérték az életét. A feljegyzések szerint, amikor Jézus belépett Pilátus palotájába, a jelképeken levő római császári mellképek meghajoltak előtte. Nem véletlenül parancsolta meg a római helytartó az őröknek, hogy nagy tisztelettel hozzák elébe a »zsidók királyát«. Amikor megérkezett, a követ kendőjét a lába elé terítette, hogy azon lépkedjen. Pilátus nem is akart neki ártani. Csak azért korbácsoltatta meg, hogy lecsillapítsa a zsidókat, és elkerülje a halálra ítélését. A zsidó nép azonban hajthatatlan maradt. A külső erők által gerjesztett tömeghipnózis gondoskodott róla, hogy beteljesedjen Krisztus végzete, és végbemenjen a Megváltás. E nélkül nem jött volna létre a kereszténység, és nem lett volna Istenbe vetett hit, ami kétezer éven át visszatartotta az emberek többségét a bűnözéstől.

[

Amikor István király élete alkonyán járt, lázadás tört ki az országban. Rokona, Vászoly látván, hogy az uralkodó mást választott utódul, szövetkezett három főnemessel, és eltökélte, hogy maga ül a trónra. Az egyik lázadó köpenye alá tőrt rejtve belopódzott a király ágyasházába, hogy leszúrja az alvó uralkodót, ám a kezéből egy fényes angyal kiütötte a gyilkos fegyvert. A kőre eső tőr pengésére a király felriadt álmából, és szelíd hangon megszólalt:

  Ha isten velünk, ki ellenünk?

A merénylő elszégyellte magát, és bocsánatért esedezett. A nagylelkű király megkegyelmezett neki.

[

A szentté avatásnak számos kritériuma van, melynek beteljesülését a Vatikán minden esetben szigorúan megvizsgálja. Ezek egyike az elhalt személy testének romolhatatlansága. Erről a jelenségről sok esetleírás, és számos bizonyíték létezik. Ma is láthatók évszázadok ezelőtt elhunyt szentek, akiknek üvegkoporsóba helyezett testén a bomlás legcsekélyebb jele sem látható. Sőt a szentek teste rózsaillatot áraszt magából. Mint az „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk a szervezetükben termelődő rózsaolaj gyógyító, csodatevő hatással is rendelkezik.

Nekünk nem kell külföldre mennünk, hogy ezt a jelenséget közelebbről tanulmányozzuk. A korabeli krónikák szerint IV. Béla király leánya, Szent Margit már életében sem szűkölködött a csodákban. A hitelesség érdekében eredeti nyelvezeten idézzünk a feljegyzésekből:

„És mikoron Szent Margit sokáig állott ezenképpen ő imádságaiban, látá az őt kísérő nővér Elena tűzének lángját a fején. Nagyon megijedt, és félve mondá az önmagát szolgasorsra ítélt királylánynak, hogy tűz van a fején. Erre Szent Margit a kezét fejére veté, és tapogatja. Sápadtan mondá a nővérnek, hogy e látást senkinek meg ne mondjad.”

Margit 1272-ben halt meg, 29 éves korában. Nem temették el azonnal, mert még napokkal később sem látták semmilyen jelét teste romlásának. A szent szűz úgy nézett ki, mintha aludna. A bomlás jelei helyet valami egészen mást tapasztaltak a mellette virrasztók: „A szent szűz orcája csodálatos fényességgel megfényesedék, és szeme alatt oly igen szép világosság vala, mintha megaranyozták volna.” Amikor az esztergomi érsek, a váci püspök és az óbudai prépost bemenének a klastromba, és felemelék orcájáról a vélomot, amivel befödték vala, láták az ő arcát fényleni.”

A legenda szerint a koporsó megérintése csodás események sorát indította el. Messzi földről, érkeztek a gyógyulni vágyó betegek, és meg is szabadultak nyavalyáiktól. Amikor sírba tették testét a hullaszag helyett édes illat áradt ki belőle. Két fráter vallatni kezdte a nővéreket, hogy mivel kenték be a testét, de ők váltig állították, hogy semmivel. Hozzátették még, hogy egy hétig virrasztottak mellette, és egy pillanatra sem hagyták őrizetlenül. Két héttel a halála után egy a hatalmas követ helyeztek a sírjára, és még mindig érződött a kellemes illat. Három hónap múlva elmozdították a sírhantról az otromba követ, hogy egy vörös márványból faragott síremléket rakjanak rá. A krónika szerint ekkor „igen édes illat pára, füst és illat jő vala fel a koporsóból, mintha rózsák voltak volna ott”. A krónikás megemlíti még, hogy amikor Szent Margit lelke távozott a testéből, a mellette levő Erzsébet nővér egy igen fényes csillagot látott kimenni a klastromból.

[

Casciai Szent Rita, a lehetetlennek tűnő kívánságok beteljesítője, „Umbria gyöngye”, Olaszország egyik legismertebb szentje, Roccaporenában született 1381-ben. Szüleinek éveken át tartó imádsága után születését égi hang jelezte. Azt kérte, hogy nevezzék a kisleányt Ritának, azaz igazgyöngynek. Életét már gyermekkorában csodás jelek kísérték. Rita arcát csecsemőkorában méhek lepték el, de egy se szúrta meg. Ritában már igen korán, ötévesen föltámadt a vágy, hogy együtt szenvedhessen Krisztussal. Szerény körülmények között, szeretetteljes légkörben nőtt föl, és igaz vallásos nevelésben részesült. Szülei férjhez adták egy helybeli zsoldos katonához. Rita, bár Krisztus menyasszonyaként képzelte el a jövőjét, hamar belátta, hogy az Úrnak másféle szándékai vannak vele. Férjéből előtört durva, hatalmaskodó természete. A szelíd Ritát verte, szidalmazta, és dorbézoló, erőszakos életet élt. Rita rendelkezett azzal a képességgel, hogy szüntelen példamutatásával átalakítsa a környezetében élő durva és önző embereket. Férjétől mindent eltűrt, és titkon úgy élt, mint egy apáca: imádkozott, böjtölt, áldozatokat vállalt, és segített, ahol csak lehetett. Példamutató élete, szelídsége, kedvessége láttán férje teljesen megváltozott, és jó útra tért.

Ezt követően Ritát sorozatos sorscsapások érték: meghaltak a szülei, majd megölték a férjét. A kor szokásainak megfelelően iker­fiai vér-bosszút fogadtak apjuk gyilkosa ellen. Rita folyamatos imádsággal könyörgött azért, hogy gyermekei elkerüljék sötét sorsukat, és hogy az egymással háborúban álló két nagy család kibéküljön egymással. Ezt követően a fiúk, megbékélve Istennel, megbetegedtek, és miután megtértek, váratlanul meghaltak, a családok pedig meglepő módon kibékültek egymással. Amikor Rita egyedül maradt, vagyonát szétosztotta, és szeretett volna belépni az Ágoston-rendiek közé apácának. Bár nem akarták jóváhagyni, hogy felvételt nyerjen a rendbe, a számtalan csodás esemény hatására ez mégis megtörtént. Titokzatos módon, a zárt ajtók ellenére, a kulcsokat őrző rendfőnök nagy megdöbbenésére Rita a kolostoron belül találta magát, sőt hirtelen maguktól szólaltak meg a harangok, és kizöldült egy elszáradtnak hitt szőlőtő. Fogadalomtételének éjjelén álmában egy égig érő létrát látott, melynek tetején Krisztus állt majd intett, hogy Rita fokról fokra jöjjön egyre följebb.

Ezt követően 40 éven át élte a zárdában önfeláldozó életét. Szüntelenül mások helyett vezekelt, ápolta a betegeket és minden rászorulónak küldött melegséget és fényt. Miután hosszú ideje kérte az Urat hogy Krisztus szenvedéseiben részesülhessen, szaggató fejfájás kezdte gyötörni, és homlokán Krisztus töviskoronájának sebei jelentek meg. E sebek 15 éven át véreztek, és Ritát mennyei magasságokba emelték. A feljegyzések szerint egy leírhatatlan, magnetikus erő hatotta át: Krisztus ereje, amely számtalan csodában is megnyilvánult. A stigmák megjelenése után apácatársaitól elkülönítették, és hosszú időn át iszonyatos szenvedéseket élt át. Kínjait örömmel viselte, és Krisztusnak ajánlotta. Imái rendszeresen meghallgatásra találtak. Úgy tartják, hogy semmi sem lehetetlen számára, ezért is nevezik őt a lehetetlen kívánságok beteljesítőjének. Közbenjárására megszállottak és betegek gyógyultak meg. A halála előtti hónapokban a napi tápláléka egy korty víz volt, és a szentelt ostya szentáldozásnál. Egy téli, havas napon unokatestvérétől rózsát kért, aki csodás módon egy szál illatos, fehér rózsával tért vissza. 1447. május 22-én Casciában halt meg a Mária Magdolna kolostorban. Elhunytakor a harangzúgást nagy tömeg hallotta, bár a harangot senki nem húzta meg. Testét soha nem temették el, mert nem érte romlás. Sértetlenül került ki abból a tűzvészből is, amelyben koporsója porrá égett. Épen maradt testét a Cascia Szent Rita-templomban őrzik. Ravatalánál csodás testi és lelki gyógyulások következtek be. Szent Rita közbenjárását mind a mai napig emberek milliói kérik.

Forrás: Szent Rita A lehetetlenségek szentje. (Etalon Kiadó 2007)

[

Az élet mozgatórugói

 

Nincsenek véletlenek. Az általunk véletlennek tartott események nem mások, mint a sors által előre megtervezett, gondosan megrendezett események. Legjobb példa erre Abraham Lincoln esete. Mint tudjuk Amerika talán leghíresebb elnöke, a kettészakadt ország újra egyesítője meglehetősen alacsony sorból származott. Egyszerű vidéki gazdálkodóként teltek napjai. Csak felnőtt fejjel kezdett el tanulni, és vált ügyvéddé. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy értelmiségi pályára lépjen. Ebben egy „véletlen” segítette. A sorsfordító esemény akkor történt, amikor érezni kezdte, hogy többre hivatott annál, hogy gazdálkodó vagy kézműves legyen egy kis illinoisi faluban. Egy nap találkozott egy vándorkereskedővel, aki egy értéktelen, limlomokkal teli hordót akart rásózni. Csupán 1 dollárt kért az egészért. Lincoln ahelyett, hogy lerázta volna a nyakáról az erőszakos kucsébert, odaadta neki a pénzt. A sok kacattal azonban nem tudott mit kezdeni. Azt gondolta, hogy a hordó talán jó lesz valamire. Elkezdte kitisztítani. Az aljára érve a lomok között egy sorozat törvénykönyvet talált. Ezekből tanulta ki az ügyvédi szakmát, és így indult el rendkívüli pályafutása.

[

Ismét elérkezett október 6-a, az 1848-as forradalom és szabadságharc leverésének, a négyszáz éves Habsburg megszállás ellen harcoló főtisztek kivégzésének évfordulója. A függetlenségért küzdő magyar hadsereg mártírhalált halt tábornokairól és ezredeséről sorra elhangoztak a hivatalos megemlékezések. Az ilyenkor szokásos méltatások között találunk egy rendhagyó, számunkra kevésbé hízelgőt is:

„Fél évszázada, a manapság mind többek által visszakívánt »átkosban« ha éjjel felráztak egy nebulót, félálomban is hibátlanul elsorolta a 7 honalapító vezér és a 13 aradi vértanú nevét. 155 esztendeje ezekben az órákban ontotta ki az önkény a magyar forradalom és szabadságharc 12 tábornokának és 1 ezredesének életét. Kora reggel az aradi sáncok között »kegyelemből« sortűz végzett Dessewffy Arisztiddel, Kiss Ernővel, Lázár Vilmossal és Schweidel Józseffel. Ezután a vár közelében felakasztották Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knezich Károlyt, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westenburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Pöltenberg Ernőt, Török Ignácot és Vécsey Károlyt.

Volt közöttük királyi családdal rokon arisztokrata, és egyszerű származású honpolgár. Némelyikük ereiben német, szerb, örmény, horvát vér is csörgedezett, magyarul sem mind beszéltek. De igaz magyarként harcoltak, és mindhalálig állták a nemzetnek adott szavukat.” Nem ők tehettek róla, hogy az orosz cár 200 ezer katonát küldött ránk, miután az osztrák császár kezet csókolva könyörgött neki segítségért. A kis létszámú és hiányos felszereltségű magyar hadsereg Ferenc József labancait legyőzte ugyan, de a négyszeres túlerővel szemben nem tudott ellenállni. A magyar tábornoki kar még ebben a reménytelen helyzetben sem futamodott meg. „Nem szegték meg esküjüket, hazájuk és a függetlenség harc vértanúiként haltak meg. Utolsó óráikban hihetetlen lelkierőről és nyugalomról tettek tanúbizonyságot. Dessewffy vidám volt. »Tiszta a lelkiismeretem« mondta. Aulich Horatiust olvasott. Török egy várerődítési szakkönyvet tanulmányozott. Mintha nem is a halálukra, hanem egy új életre készültek volna.

Ilyen klasszikus jellemek csak rendíthetetlen hitben és kikezdhetetlen meggyőződésben gyökerezhetnek. Láhner fuvolázott, Damjanich pedig a hóhérral beszélgetett, kérve őt: legyen tekintettel törött lábára, és kevés kínzással ölje meg. »Uraságod meg lesz velem elégedve« felelte a hóhér. (Hazudott, mert némelyik bitó alacsonyabb volt az elítéltnél, s a hóhér és segédei iszonyú kínokat okozva törték el áldozatuk nyakcsigolyáját.) Az aradi vértanúk hősök voltak, nem politikusok. Nem alkudtak meg, nem engedtek a »negyvennyolcból«. Nem ők tehettek róla, hogy utóbb a nemzet kiegyezett a halásos ítéletüket aláíró uralkodóval, s ezzel közvetve a saját halálos ítéletét is aláírta. A magyarság végül együtt bukott a birodalommal, amely ellen pedig annyiszor fellázadt.”

 Az I. világháborút kirobbantó uralkodók is elnyerték méltó büntetésüket. A sors nem feledkezett el a korábbi gaztetteikről sem. Az I. világháború elvesztése után az osztrák nép megfosztotta a tróntól a Habsburgokat. Az uralkodó családját teljes vagyonelkobzásra ítélték, és elkergették őket az országból. Mind a mai napig nem kapták vissza javaikat, és évtizedeken át látogatóba sem térhettek vissza Ausztriába. A cári család még kegyetlenebb büntetésben részesült. A forradalmárok kíméletlenül lemészárolták II. Miklós cárt és családját. Feleségének, fiának és négy lányának megölésével a cárizmus írmagját is kiirtották Oroszországban. Elégetett és savval lelocsolt tetemüket pedig két út menti gödörbe temették, hogy az utókor ne tudjon emlékezni rájuk a sírjuknál. Így ért véget a kis országok szabadságát lábbal taposó Szent Szövetségnek nevezett álságos paktum[67].

Október 6-án a bosszúszomjas császári helytartó nem csak az aradi vértanúkat végeztette ki, hanem az első független magyar kormány miniszterelnökét is. Batthyány Lajost Pesten lőtték főbe, a kormány tisztségviselőit és a hadsereg alacsonyabb rangú tisztjeit pedig több évtizedes börtönbüntetésre ítélték. Sokuk nem került ki élve az osztrák várbörtönökből. Néhány évnyi sínylődés után a kegyetlenkedések és az embertelen körülmények okozta betegségek végeztek velük. Az 1849. augusztus 13-án elbukott szabadságharcunk után 141 év telt el, mire végre igazán szabaddá vált az ország. Dicsőséges elődeink azonban nem ezért a Magyarországért áldozták életüket. „Tegyük a kezünket a szívünkre: sem az 1848-as, sem az 1956-os forradalom mártírjai nem azért adták az életüket, ami itt ma folyik.

Népképviseleti demokráciát akartak, nem kuplerájt. Felelős kormányzást, nem »egy neked, egy nekem« alapú privatizálást. Nálunk a szabadság kissé félreértelmezett módon szabadrablásban nyilvánult meg. Akinek lehetősége nyílt rá vitte, ami a keze ügyébe került, széthordták az államvagyont. Elődeink jogegyenlőséget akartak, és nem a csibészek szabadságát. Igazságos adóterheket, nem a szegények sarcolását. Nem egy »kaparj kurta, neked is jut« sunyi Magyarországot, amely alakoskodó, de a színfalak mögött cinkosan összevigyorgó, egymással szolidáris »oldalakból«, konc­leső klientúrákból, csendestársi bűnszövetkezetekből és összeuszított, toporzékoló szavazó-szur­ko­ló­tá­bo­rokból áll.

A vértanúk azt hitték nem hiába vész el életük, nem hiába zokog, szenved családjuk, árvájuk. Lovagok voltak, akik eszményeikért áldozták fel magukat. Nem sejtették, hogy a jövőben nem nagylelkű úriemberek őrzik, hanem simlis ügyeskedők magánosítják a magasztos eszméket, s hogy a megálmodott szabadság, egyenlőség és testvériség helyett egy görcsösen fujtató, robbanásveszélyes magyar társadalom vánszorog át a harmadik évezredbe. Már csak ezért is kitűzhetnénk a mai napon a fekete szalagot.”

Szaniszló Ferenc Metro, 2004. október 6. (4. oldal)

[

A kápolnásnyéki Mészáros Lászlótól kaptam levelet. Azt írta, hogy közelegvén október 6-a, az aradi tizenhármak emlékünnepe, elmond egy történetet, amit ma már csak kevesen ismernek. Magam is meglepődve olvastam a históriát.

„Feltevések szerint a 13 aradi vértanú és Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése után országszerte köröztek egy írást, nagy titokban. Ebben Batthyány gróf özvegye Zichy Antónia megátkozta Ferenc Józsefet. A kárhoztatás így szólt: »Tudja meg Ferenc József császár is, mi az a fájdalom. Ne haljon meg addig, míg saját családját tizenháromszoros gyász nem éri!« Az átok megfogant. A történészek megállapítása szerint a császár családtagjai közül 13-an haltak meg időnek előtte.

   1.   Elsőszülött leánya, Zsófia főhercegnő 27 hónapos korában elhunyt.

   2.   1867-ben, a kiegyezés évében, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttekor három tragédia is érte a császári házat. Charlotte mexikói császárné megőrült. Még 50 évig élőhalottként tengette életét.

   3.   Június 6-án hosszú szenvedések után meghalt Matild főhercegnő. Cigarettája meggyújtotta a függönyt, és a tűz a ruhájába kapott. Égési sebei olyan súlyosak voltak, hogy életét nem tudták megmenteni. Iszonyatos kínok között halt meg.

   4.   Június 19-én a mexikói Querétaróben kivégezték Miksa mexikói császárt, Ferenc József öccsét.

   5.   1889. január 30-án Mayerlingben megölte magát Rudolf trónörökös, a császár egyetlen fia.

   6.   1891-ben feltehetően hajótörésben eltűnt János Szalvátor főherceg, aki egyben Rudolf legjobb barátja volt. Közvetve a császár okozta a halálát azzal, hogy azonnali lemondását követelte. A sértett főherceg hirtelen felindulásból vágott neki a végzetes útnak.

   7.   1894 júniusában Vilmos Ferenc Károly főherceg Badenben lebukott a lováról, és szörnyethalt. Korábbi ténykedése számunkra is emlékezetes, mert parancsnokként részt vett a magyar szabadságharc leverésében.

   8.   1895-ben Pesten vérmérgezésben elhunyt László főherceg. Egy vadászaton fegyvere elsült, és önmagát sebesítette meg. Mivel akkoriban még ismeretlen volt a tetanuszoltás, a vérmérgezés végzetessé vált számára.

   9.   1897-ben Erzsébet királyné húga, Zsófia hercegnő tűzvész áldozat lett Párizsban.

10.   1898 szeptemberében egy Luccheni[68] nevű anarchista Svájcban megölte Erzsébet királynét.

11.   1903-ban Alcsúton meghalt Klotild főhercegnő mérgezés következtében. 19 éves volt.

12.   1914 nyarán Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinánd trónörököst.

13.   A merénylő a mellette ülő feleségével, Zsófia főhercegnővel is végzett.

Az aggastyán korú császár csak mindezen tragédiák átélése után halhatott meg, 1917-ben. Vele együtt pusztult a birodalma is. Rá két évre széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia. »Ki fegyvert fog, fegyver által vész el!« mondja a Szentírás. Vagy megfogant az átok? Ez a lista nem kevésbé véres, mint az aradi tizenhármaké. A gyászolóknak az elégtétel, az utódoknak pedig az emlékezés és a tanulság marad.” A várbörtönökben sínylődők is kellő elégtételben részesültek a sors által. Amíg őket a vizes falak, a fűtetlen, penészes cellák kínozták és betegítették meg, Ferenc József császár gyógyíthatatlan kórban szenvedett. A szeretője szifilisszel megfertőzte, amit tovább adott a feleségének is. Mivel akkoriban még erre a betegségre sem volt gyógyszer, iszonyatos gyötrelmeket kellett kiállniuk. Az orvosok higanyadagolással fékezték a baktériumok szaporodását. A végső stádium: a megőrülés és a szörnyű fájdalmak között bekövetkező halál késleltetésének ez volt az egyetlen módja. A higany azonban súlyos mérgezést vált ki a szervezetben, amitől Ferenc József megkopaszodott, s kihullottak a fogai. Az egészségére oly sokat adó gyönyörű szép, nádszál karcsú királyné ezt soha sem tudta megbocsátani a férjének. Elhagyta őt és a birodalmat, s a merénylet bekövetkeztéig külföldön, inkognitóban utazgatott.

Schäffer Erzsébet Nők Lapja, 2003/40. szám. (65. oldal)

[

Orosz politikusok szerint a kommunizmus is nekünk köszönheti a bukását. Jelcin, orosz elnök amerikai látogatása során egyszer azt mondta, hogy a kommunizmus akkor kezdett el hanyatlani, amikor eltaposták az 1956-os magyar forradalmat. Budapest rommá lövése, több ezer forradalmár meggyilkolása és 200 ezer ember emigrációba kényszerítése olyan égbekiáltó bűn volt, ami nem múlhatott el következmények nélkül.

[

Valami baj lehet nálunk azzal, amit egy nemzet vagy társadalom közös szellemének, szellemiségének szokás nevezni. Hadd adjak erre egy meggyőző példát. Ha a nyugat- és dél-európai országokban utazunk, általában azt tapasztaljuk, hogy egy adott falunak vagy kisvárosnak megvan a maga „szellemisége”, ami például abban fejeződik ki, hogy a régi és az új házak többé-kevésbé azonos stílusban épültek. Vagyis a polgárok a magukénak érzik az adott közösség hagyományait, szellemiségét. Ezzel szemben a magyar falvak és kisvárosok többségében teljes az összevisszaság. Abban a Buda-környéki faluban, ahol lakom, egyetlen utcában például a következő stílusú házak épültek egymás mellé:

Ø   Egy csúcstetős bányászház

Ø   Egy apácacserepes toszkán villa

Ø   Egy mexikói haciendautánzat

Ø   Egy szlovák típusú osztott pallérház

Ø   Egy korcs Bauhaus ükunoka

Ø   Egy a tetősátrat mélyen a szemébe húzó posztmodern erőlködés

Ø   Egy tiroli parasztház

Ø   Egy szocreál mini társasház

Ø   Egy zöld gyepen terpeszkedő csupa üveg kaliforniai ház

Ø   Egy neobarokk kispalota

Ø   Egy Kós Károly stílusú méhkas

Ø   Egy Pest-környéki kispolgárház, és így tovább.

Ezzel a gyámoltalan összevisszasággal akarunk betörni a nyugati világba? Folytathatnám még azoknak a tényeknek a felsorolását, amelyek azt jelzik, hogy az emberi tényezővel még sok a teendő Magyarországon (és általában Kelet-Európában). A magyar társadalom jelenlegi közérzete, életérzése, magatartás-kultúrája, értékrendje, erkölcsi erőnléte komoly kerékkötője lehet az ország legnagyszerűbb kitörési terveinek is. Az emberek alapvető értékei, értékpreferenciái lassan változnak, és egy anakronisztikus értékrend nagymértékben akadályozhatja az ország gyors és sikeres fejlődését.

Hankiss Elemér Népszabadság- Hétvége melléklet, 2005. január 22. (4. oldal-részlet)

[

Külföldön már kezdik belátni, hogy nem az a fontos, hogy minek mennyi az ára, hanem hogy a vállalkozás mennyi nyereséget hoz. Ezáltal inflációs időkben nem indítják be a szokásos árnövelő mechanizmust, hanem ellenkezőleg: csökkentik az árakat. Mint mindenütt a világon a német államvasutak is évek óta válságban van. Kevés az utas, a rezsiköltség pedig nem csökkenthető, mert a szerelvényeket akkor is el kell indítani, ha csak néhányan váltanak rá jegyet. A pályafenntartás költsége sem lesz kisebb attól, ha félig üres vonatok haladnak át rajta. A mozdonyvezető, a kalauz, a jegypénztáros fizetése sem függ az utasok számától. Ezt belátva Németországban eddig ismeretlen módszert alkalmaztak a vasúti közlekedés nyereségessé tételére. Csökkentették a jegyárakat. Ez a számunkra meghökkentő döntés, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Hirtelen megugrott a vasúton közlekedők száma, ami megszüntette a veszteséget. Sokan visszaálltak a vonat használatára, mert az alacsony jegyárak miatt kifizetődőbb lett, mint autóval közlekedni. Arról nem is szólva, hogy jóval biztonságosabb. Miután az utasok számának növekedésével a rezsiköltség nem emelkedett számottevően, a többletbevétel ismét nyereségessé, fenntarthatóvá tette a német államvasutakat.

[

A régi szufi szövegek sok tanulságos történetet tartalmaznak a sorsunkat megszabó túlvilági lények gondolkodásmódjával kapcsolatban.

„Három fiú jött Naszreddin Hodzsához egy zsák dióval, és így szólt: Osszad szét közöttünk ezt a diót úgy, mintha Isten osztaná. Hodzsa erre az egyiknek egyetlen szemet, a másiknak egy marékra való diót adott, a harmadiknak pedig mind, ami a zsákban maradt. A fiúk megütközve bámultak. Értetlen ábrázatukat látva Hodzsa így szólt: Nem teszik? Jó. Akkor majd elosztom úgy, ahogy a szolgák szokták. Egyenként megszámolta az összes diót, és pontosan három részre osztva adta vissza a fiúknak.”

[

Volt egyszer egy fiatal kolduló szerzetes, aki a Gangesz partján élt. Mivel a világról lemondott aszkéta volt, csak egy ágyékkötő fedte a testét. Mindennap megfürdött a szent folyó habjaiban, meditált, és folytatta jógagyakorlatait. Fürdés után kitette ágyékkötőjét a napra száradni. Egyik nap, miközben arra várt, hogy megszáradjon a ruhája, eltöprengett, hogy milyen kényelmetlen ez a várakozás. „Mennyi időt nyerhetnék, ha lenne egy másik ágyékkötőm!” gondolta. Miközben ezen merengett, észrevette őt egy idős szent ember. Mivel olvasott a fiatal szerzetes gondolataiban, így szólt:

  Kedves fiam! Ne szaporítsd fölöslegesen az anyagi szükségleteidet! Viseld el a vele járó a kisebb kellemetlenségeket, és inkább az önmegvalósításra tartogasd az idődet, az energiádat!

  Mi baj lenne abból, ha lenne egy másik ágyékkötőm is? Ez aligha zavarná meg a lelki gyakorlataimat mondta az ifjú, és szerzett egy másik ágyékkötőt.

Másnap ismét megfürdött a szent folyóban, majd kitette a ruhadarabot a napra száradni. Felöltötte a másikat, és boldogan ment a dolgára. Amikor a következő nap ismét fürödni ment látta, hogy egy egér kirágta az ágyékkötőjét. „Mit csináljak? Hogyan védhetném meg a holmimat? töprengett. Megvan, tudom már! Szerzek egy macskát, az majd elriasztja az egeret a ruhámtól!” Így is tett. Most már volt macskája, aki őrizte az ágyékkötőjét. Ám amikor másnap visszatért, a macska keservesen nyávogott az éhségtől. „Most mit csináljak? Szeretném, ha a macska megvédene az egerektől, de valahogy táplálnom is kellene szegényt! Töprengett, hogy mitévő legyen. „Tudom már! Szerzek egy tehenet, hogy tejet adjon a macskának!” Így is tett. Most már volt második ágyékkötője, volt macskája, és volt tehene is. Amikor azonban eljött  a fejés ideje nem tudta mit csináljon, hiszen nem értett a jószágokhoz. A földre roskadt, és lehajtott fővel, bánatosan szomorkodott. Látván a fiatal aszkétát meg a bőgő tehenét egy arra járó így szólt:

  Miért nem házasodsz meg? Majd a feleséged megfeji a tehenet!

Az ifjú aszkéta megfogadta a tanácsot, és így cselekedett. Most már volt asszonya is. Kis idő múltán megszületett az első gyermeke, aztán a második, majd a harmadik. Így végül házat kellett vennie. Ehhez azonban munkát kellett szereznie, és hamarosan egy másikat is, hogy rendesen el tudja tartani a családját. Évek múltán ismét arra járt az idős szent, és megkérdezte:

  Hogy haladsz az önmegvalósításban?

  Önmegvalósítás? Kiáltott fel a fiatalember. Hisz annyira elfoglalt vagyok! Dolgoznom kell, gondoskodnom kell a feleségemről meg a gyermekeimről! Meg kell fejnem a tehenet, és a macskát is etetnem kell. Nincs időm az önmegvalósításra. Nincs időm, nincs időm!

Tanulság: Ne gyűjtögessünk felesleges holmikat!

[

Mindenki a saját „szemüvegén” keresztül látja a világot. Olyannak tartja az embereket, amilyen ő maga. A gonosz, alantas lélek a másikban is a rossz tulajdonságokat keresi, és meg is találja; míg a „széplélek” a jót kutatja az emberekben. Azok a tulajdonságok dominálnak bennünk, amelyeket másokban észreveszünk. Találóan fejezi ki ezt a helyzetet ez az arab tanmese:

Történt egyszer, hogy egy utazó betévedt egy kis faluba, és felkereste az ott lakó szufi mestert, a falu bölcs öregjét. A látogató így szólt hozzá:

  Azon tűnődöm, hogy vajon letelepedjek-e a falvatokban, ezért szeretném tudni, miféle embe­rek laknak itt? Mondanál nekem pár szót róluk! A mester erre így szólt:

  El tudnád mondani nekem, hogy milyen emberek élnek ott, ahonnan te jössz? Az utazó azt felelte, hogy az ő falujában csupa útonálló, csaló, hazug lakik, mire a bölcs annyit mondott:

  Hát tudod itt is pontosan ilyen emberek élnek. Az utazó erre elhagyta a falut, és soha többé nem tért vissza. Fél órával később újabb vendég, egy másik utazó érkezett a faluba. Ez is felkereste a mestert, és azt mondta neki:

  Úgy gondolom, talán ideköltözöm a falutokba. Meg tudnád mondani, miféle emberek laknak itt felétek? A szufi mester megint visszakérdezett:

  El tudnád mondani nekem, milyen emberek élnek ott, ahonnan te jössz? mire a látogató ezt felelte: A szomszédaim voltak a legkedvesebb, legnyájasabb, leginkább együtt érző és legsze­retőbb emberek, akiket valaha ismertem, és mind nagyon fognak hiányozni. A mester erre így felelt:

  Hát látod, itt is pontosan ilyen emberek laknak.

[

Egyszer egy fiatal nő elment az apjához, tanácsot kérni:

  Apa, belefáradtam ebbe az egészbe! Minden rosszul megy a munkahelyemen, és a személyes életemben. Nincs erőm megbirkózni az újabb feladatokkal. Mit kellene tennem?            

Az apja csak ennyit mondott:

  Megmutatom!

Letett három vízzel teli lábast a tűzhelyre. Az egyikbe beletett egy sárgarépát, a másikba egy tojást, a harmadikba egy kanál kávét. Pár percig főzte mindhármat, majd elzárta a tüzet.

  Nos, látod mi történt velük?

  A sárgarépa és a tojás megfőtt, a kávé pedig feloldódott mondta a fiatal nő.

Az apa erre így felelt:

   A forró, lobogó vizet fogd fel úgy, mint egy ellenséges, durva közeget. A sárgarépa, ami kemény volt, pár perc után meglágyult. Nézd, egy villával szét tudom nyomni. A tojás, amiről tudjuk milyen törékeny, a főzés után kemény lett. Pedig, ha kívülről nézed, mindkettő ugyanolyan, mint korábban! De belül mégis teljesen más! Na, ugyanez történik az emberrel, ha ellenséges közegben van! Van, aki erősnek tűnik, de a nyomás hatására elgyengül. Más törékenynek látszik, de a teher hatására megerősödik, és ellenállóbb lesz. Szó szerint megkeményedik.

  És mi a helyzet a kávéval?

  Ó, a kávé a legérdekesebb! Teljesen feloldódik az új közegben! Elveszti eredeti formáját, de ennek hatására a forró vizet kellemes frissítő itallá változtatja. Sokan vannak, akik úgy viselkednek az életben, mint a kávé. Nem tudják megváltoztatni a körülményeket, de megpróbálják alakítani azt. Ehhez önmagukon is változtatni kell. De a végén valami új jön létre!

A lány látszott, hogy elgondolkodik. Az apja törte meg a csendet:

  Lányom, a körülmények mindannyiunkat alakítanak. Nem tudod elkerülni! Viszont a te döntésed, hogyan reagálsz ezekre!

Zöld Újság 2016/10 szám (14. oldal)

[

Úgy látszik, a világ nem sokat változik, mert ez a XVI. századi angol mese ma is nagyon aktuális:

           

Az Igazság és Hamisság együtt mentek fürdeni. A Hamisság előbb jött ki a vízből, ellopta az Igazság ruháját, magára vette, a sajátját meg ott hagyta a parton. Szegény Igazság nagyon elszomorodott, amikor nem lelte a holmiját, de így szólt magában: „Inkább járok mezítelenül egész hátralevő életemben, semhogy magamra vegyem a Hamisság köntösét:” Azóta mezítelen az Igazság, a Hamisság meg mind a mai napig az Igazság köntösében jár-kel az emberek között.

[

A nagy francia filozófus La Bruyère[69] nem csak rövid aforizmákkal örvendeztetett meg bennünket. Bölcs mondásait gyakran hosszabb anekdotákban adta közre. Bár több mint háromszáz évvel ezelőtt élt, a gazdag és a szegény emberről írt példázata ma is találó:

Giton arcbőre friss, képe telt, orcái leffegők, pillantása biztos és határozott, vállai szélesek, pocakja dagadt, járása nyugodt és kimért. Szavai elárulják önbizalmát; kétszer is elmondatja, amit előadnak neki, és fitymálva hallgatja mások beszédét. Széles zsebkendőjébe hangosan fújja az orrát, messzire köp és harsogva tüsszent. Álma napközben is mély, akárcsak éjszaka, és horkolva alszik a társaságban is. Ha asztalhoz ül vagy sétálni indul, több helyet foglal el, mint bárki más, s ha társai egyenlő rangúak, ő középen halad. Ha megáll, megáll a többi is, s ha elindul, a társaság is nekiered. Mindenki hozzá igazodik. A beszélőket félbeszakítja, és kijavítja szavukat, az ő beszédét azonban senki sem zavarja meg, és türelmesen hallgatják, amíg csak beszél. Mindenki osztja a nézetét, és készséggel elhiszik közléseit. Leül, azaz zsöllyébe veti magát, keresztbe rakva lábait; összeráncolja homlokát, és kalapját a szemébe húzza, hogy senkit se kelljen látnia; ha pedig felcsapja kalapját, akkor büszkén és kihívóan mutatja homlokát. Kedélye jó és gunyoros, de olykor türelmetlen, elbizakodott, hirtelen haragú, egyébként szabadgondolkodó, ravasz és ügyeiben olykor titokzatos. Tehetségesnek és szellemesnek hiszi magát. Giton ugyanis gazdag ember.

Phédon szemei beesettek, arcbőre ragyavert, teste szikár, orcája sovány; keveset alszik, és éber szelleme elkalandozik álmodón, s bár szellemes, úgy néz ki, mint az ostoba. Nem mondja el azt sem, amit tud, és hallgat, pedig tudna közölni dolgokat; s ha olykor mégis előad valamit, beszéde ügyetlen és bukdácsoló; azt hiszi, terhére van az embereknek. Beszéde száraz és rövid, nem köti le az embert, mert nincs benne kedély. A más szavára lelkendezve és mosolyogva, készséggel osztja véleményét. Fut, repül, hogy az embereknek kis szolgálatokat tehessen, és magatartása szolgálatkész, hízelgő s buzgólkodó. Ügyeiben szeret titokzatosnak látszani. Néha hazudik, különben babonás, kételkedő és félelemmel teli. Járása lágy és könnyű, mintha attól tartana, hogy nagyon is rátapos a földre; szemlesütve jár, s nem mer az arcokba nézni. A társaságban nem csatlakozik a beszélgetőkhöz, inkább hátuk mögé áll, lopakodva, hogy kihallgassa szavaikat, de sürgősen elvonul, ha észreveszik. Mintha egyáltalán nem foglalna el helyet, vagy mintha ilyenre nem is tartana igényt. Behúzza a vállait, kabátját összehúzza, s hogy ne lássák, kalapját szemébe csapja. Nincs olyan zsúfolt utca vagy forgalmas csarnok, ahol ne surranna át észrevétlenül. Ha hellyel kínálják, az ülés szélére ül, halkan és hibásan beszél, pedig őszintén szól a közügyekről, a korra méltán haragszik, s jogosan elégedetlen a miniszterekkel és a kormánnyal. Száját csak válaszra nyitja ki, de köhint előbb, és orrát a kalapja alatt fújja. Ha köp, majdnem magát találja el, és ha tüsszentenie kell, vár, míg egyedül marad, de ha az mégis társaságban esik meg vele, senki sem veszi észre a dolgot. Senki sem üdvözli, és felköszöntésben sincs része soha. Phédon ugyanis szegény ember.

[

A hagyomány szerint a rómaiak kétszer is elhívták az eke szarvától Cincinnatust, hogy segítsen az örök városnak: hol az ellenséggel szemben, hol egy éhséglázadás közepette. Eleget tett a kérésnek, odahagyta tanyáját, fölvette a szenátus által neki adományozott és korlátlan hatalommal járó diktátori címet, és megoldotta a problémát. Utána előjogairól lemondva, azon nyomban visszatért a birtokára egyszerű polgárként földet művelni. A haza megmentője természetesnek tartotta, hogy a hívó szóra fölhagy szeretett tevékenységével. És az is természetes volt számára, hogy feladata elvégzése után ott folytatta, ahol előtte abbahagyta. Nem vágyott magasabb polcra. Tudta, minél feljebb jut az ember; annál nagyobbat eshet. Dicséretes erény. „Római jellem” mondták rá a kortársak, majdnem két és fél évezreddel ezelőtt. Megmentőből, diktátorpalántából ma sem szenved hiányt a világ, legtöbbjüket hívni sem kell, pláne nem az eke szarvától. Jönnek maguktól is. Csak aztán hiába küldené őket a köz, sehogyan sem akaródzik menniük. A haza „megmentése” egyesek számára közhivatás, fizetett állás, előnyökhöz juttató hatalom.

Szaniszló Ferenc, Metro, 2005. szeptember 30. (4. oldal)

[

Nyolcvanéves lenne, de tíz éve nincs már köztünk. Zseni volt, a kegyelemben fogantak közül egy. Akik ismertük, tudtuk ezt, és elnéztük a kedvessége, udvariassága mögött megbúvó furcsaságait is. Uzsoky Miklós nevét valószínűleg kevesen ismerik, bár hozzá fűződik egyebek között az első magyar tévéadó, vagy a hosszú évekig Magyarország egyik legkitűnőbb exportcikkének számító mikrohullámú távközlési rendszer kifejlesztésének irányítása. Azt mondta róla egy Amerikában a világhírig eljutott egykori munkatársa: „ismertem vagy tíz Nobel-díjast, de igazi zsenit csak négyet-ötöt. Uzsoky köztük volt... Mégsem lett belőle akadémikus, mert nem bíbelődött az alapfokot jelentő kandidátusi cím megszerzésével sem. Minek, ő sokszorosan többet tudott, mint a derék bizottságok. Talán, ha 1956-ban ő is elmegy, ahogyan egyes agyonajnározott sportolóink odébbálltak az olimpiáról, ma eggyel több lenne a magyar Nobel-díjas. Nem lett akadémikus Uzsoky, nem is emlékeztek meg róla, illetve kevesen. Tanítványok, egykori munkatársak, mondhatni, szűk családi körben. Nem jelent meg róla megemlékezés, hiszen „csak” egy alkotó tudós mérnök volt, akihez nem fűződik botrány, szenzáció.

Az ám, hazám! Bizony nem becsülöd a zsenijeidet! Hiszen nem érdemelt egy érdemérmet sem a világszerte ünnepelt tudós mérnökóriás, Mosonyi Emil a napokban betöltött 95. születésnapján. Pedig az ő nevét hordozza egy nagy világszervezet nemzetközi díja is, több mint 40 országban magasra becsült szakértő, születésnapjára távoli földrészekről is eljönnek ünnepelni őt. Hány nagy emberünkről mondhatjuk el ugyanezt? Fogadott hazája, Németország igaz megbecsülésben részesíti, de a mi hivatalos nagyságaink úgy vélték, Mosonyi Emil (többek között a Tiszalöki vízlépcső tervezésének és kivitelezésének vezetője, egyetemi tankönyvek írója) nem méltó egy olyan kitüntetésre sem, amit minden főosztályvezető megkap nyugdíjba vonulásakor. Bizony ha­zám, nem bánunk jól szellemi nagyjainkkal, holott az ő szellemük, az ő munkájuk nyomán terem a jólétünk. A minap a Magyar Mérnök Akadémiában panaszolták társaim, nemigen tudunk elég publicitást szerezni a mérnöki munkának, az elért eredményeknek. A tudás, a hozzáértés minő lekicsinylése, hogy ha kényes kérdések kerülnek szóba, legyen az klímaváltozás vagy az atomerőmű üzemidejének meghosszabbítása, többnyire nem szakértőt hívnak meg, nem őket kérdezik, hanem a mindent csak ellenző, nemegyszer igencsak tudatlan, de annál hangosabb tüntetőket.

Lázadoznak a tudósok, úgy vélik, kevés a pénz az alapkutatásokra, nincs elég modern műszer, és ami van, azt sem tudják fenntartani. Félő nagyon, hogy elmennek a legjobb fejek. Az ugyan inkább előny, ha elmennek né­hány évre, mert ha visszajönnek, sok új is­me­rettel gaz­da­gítanak minket. Ám ha vég­le­gesen odamaradnak, ha más országok él­vezik tu­dásukat, ha má­sutt gaz­da­god­nak az eredményeik­ből, az nem baj, az tra­gé­dia. Csuda nagy divat lett manapság az in­nováció. Az első tíz között szerepel politikusaink frázis-szótárá­ban. Más kér­dés, hogy magá­tól nem lesz meg­újí­­tás, verseny­ké­pesség. Ah­hoz bi­zony kimű­velt em­berfők kelle­nek. Akiknek itt­hon tar­tása, meg­be­csülése nem csak pénz­kérdés. Persze az is, nehogy már azt gondolja bárki hivatalos ember, hogy ráfordítások nél­kül is jön a ha­szon! De a meg­be­csülés, a tisztelet­adás nem ke­vés­bé lé­nye­ges. Ezért is kellene méltón meg­ünnepelnünk alko­tó nagy­ja­in­kat.

Szentgyörgyi Zsuzsa, Metro, 2005. december 20. (4. oldal)

[

2004-ben a Digitális Irodalmi Aka­démia honlapját naponta 6460-an ke­resték fel. Ennyien voltak kíváncsiak a havi 250 ezer forintos jogdíjátalányban részesülő kortársszerzők műveire[70]. Nagy a való­színűsége azonban annak, hogy a látogatók többsége nem a 63 kortárs szerző 660 kötetét töltötte le, hanem a mellettük megtalálható 36 klasszikus költő 10 922 művét. A Ma­gyar Elektronikus Könyvtár látogató­inak száma viszont naponta 40 000. (Ebben az adatban nincsenek benne a külföldi tükörszerverekről való letöl­tések, amelyek legalább 15%-kal nö­velik ezt az értéket.) Ennek ellenére a MEK-re feltett művek szerzői semmilyen jogdíjban, támogatásban nem részesülnek. Az ő művüket mindenki ingyen használja. Maga a könyvtár is vegetál. A kulturális tárca egyáltalán nem segíti a MEK tevékenységét. Üzemeltetőjétől, az Országos Széchenyi Könyvtártól tavaly 400 millió forintot vont el a kormány. Már ott tartanak, hogy a villanyszámlájukat sem tudják kifizetni. A MEK szerverét működtető rendszergazda munkabérét hónapok óta nem folyósítják.

A MEK nagy népszerűsége nem az ingyenességnek tudható be, mivel a DIA könyvállományát is ingyen tölthetik le az olvasók. A látogatók száma közötti nagyságrendnyi eltérés az olvasók értékítéletének tudható be. Az átlagembert nem érdekli, hogy a szerző tagja-e az Írószövetségnek, vagy van-e ismerőse, támogatója a DIA ösztöndíj-odaítélő ku­ratóriumában. Őket csak egy dolog érdekli: a mű színvonala, információtartalma. Ennélfogva a MEK szerzői között olyan is van, akinek a könyveit egymagában többen töltik le, mint a DIA összes kortárs szerzőjének műveit. Eközben ez a szerző nyomorog és éhezik, mert a napi 14 órai munka mellett nem tud állást vállalni, nem tudja a megélhetését biztosítani.

Jellemző a DIA bennfentességére, haveri alapon való működtetésére, hogy Kertész Imre sem volt tagja ennek a testületnek. Csak a Nobel-díj odaítélése után vették fel őt gyorsan a tagjaik közé, és ezt követően került be a Sorstalanság és a többi műve ebbe a könyvtárba. A nemzetközi elismeréséig tudomást se vettek róla. 1973-ban Kertész Imre Sorstalanság című regényét azzal utasította el a kiadó, hogy: „Az élményanyag művészi feldolgozása nem sikerült, a hős érthetetlen, különc módon reagál az eseményekre.” A magyar könyvszakma még ma is itt tartana, ha a Nobel-díjat odaítélő bizottság nem vélekedik másként erről a műről.

[

 

Magyarország a reformok országa. A reformoké, amelyek nem történnek meg. A reformoké, amelyek a végtelen mennyiségű míves gondolat és nagy ívű elképzelés ellenére soha nem valósulnak meg. Sokak szerint mi csak beszélni tudunk, cselekedni nem. Csupán egy dologban értünk egyet: a változásokat va­laki más­nak kell csinálnia, nem nekünk. Mivel mindenki ezt gondolja, nem marad senki, aki vállalná a vál­tozások­kal járó ál­dozatot. Így aztán nem történik semmi. A nagy szavak elszáll­nak, és ma­­rad a tehetet­len­ség, a tespedés. Pedig nagyon sok át­gondolt, szak­szerű, igazságot ke­­reső, job­bító szándékú, az or­szá­got törté­nel­mének összefüg­gés­eiben ke­ze­lő gondolat, kon­cepció lát nap­vilá­got. Manapság a nagy átala­ku­lá­­sok korát éljük. A tár­sadal­mi vál­tozásokhoz szeml­életi vál­to­zás­ra van szükség. Elkerül­he­tet­len az emberek önma­gukhoz és környezetükhöz fű­ződő vi­szo­nyá­nak átalaku­lá­sa. A társa­da­lom pedig mi ma­gunk va­gyunk, az egyének és különböző mó­don szer­veződő közössé­ge­ink. Vagyis saját magunkban kell, hogy kez­dődjön a folya­mat, an­nál is in­kább, mert a tör­té­ne­lem kevés felülről, kívülről meg­való­sított át­fogó társadalmi változást jegy­zett fel. Annál több alulról szerveződő békés vagy éppen véres mozgalmat, harcot, fejlődési folyamatot: vallások létrejöttét, művészeti irányzatok és divatok megszületését, társadalmi és gazdasági rendszerek átalakulását, az erkölcsök, az illem és szokások kialakulását, módosulását, technológiai váltásokat.

Természetesen ezeknek a változásoknak voltak ideológusai, élharcosai, vezetői, de többnyire csak azok nevét ismerjük, akik el tudták érni az érintett közösség többségének szemléleti változását, aktív részvételét; azt, hogy magáénak érezze, elfogadja a változást. A reformok kezdeményezői megérezték a változás időszerűségét, irányát, és felismerték, hogyan mozgósíthatóak az ehhez szükséges energiák, de a változást nem ők hajtották végre, hanem mindenki, aki követte őket. Konfucius, Buddha, Jézus, Mohamed, és napjainkban Gandhi. Talán ő fogalmazta meg a legjobban a jelenség titkát, amikor azt mondta, hogy „Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz.” A sikeres vezetők is magukon gyakorolták a változást, mielőtt követőket kerestek volna. Majd a követőik, tanítványaik is így tettek, mielőtt mások meggyőzésébe kezdtek. Gondolataik azért hullottak termékeny talajra, mert hallgatóságuk felismerte, hogy saját maga is a változás részévé kell váljon, azt helyette nem „csinálja meg” senki. A társadalom művelt, nyitott szemléletű rétegeiben már zajlik egy átalakulási folyamat, de ez egyelőre nem terjed, nem jut el a tömegekhez. Pedig ajánlatos lenne utat engedni a pozitív kezdeményezéseknek. Nem lenne jó megvárni, hogy minket is külső kényszer térítsen észhez, lényegesen nagyobb áldozatokkal.

Jaksity György, Népszabadság Hétvége melléklet, 2006. január 14. (1. oldal részlet)

[

A XIX. század végén Budapestet Kelet Párizsának nevezték. Egymás után épültek a szebbnél szebb paloták. Ebben az időszakban épült a Duna partján a világ legszebb országháza, a nyugati turisták által is irigyelt Operaház, a Balettintézet, az Iparművészeti Múzeum, a Gresham palota, a Szent István székesegyház, a Mátyás templom és számtalan kávéház. Köztük a New York palota, ahol világhírű írók, festők, képzőművészek szívták magukba a magyar főváros különös hangulatát. Hol vagyunk ma már ettől. Utoljára a rendszerváltás előtt volt elviselhető ez a város.

 

Budapesten nőttem föl, és szerettem is itt élni. Ennek kerek húsz éve. Azóta megváltozott a város. „Világváros” lett, és „liberális”. Én pedig kimenekültem innen. Csak sajnos a munkám miatt kénytelen vagyok visszajárni. Ilyenkor mindig összefacsarodik a szívem, de nem azért, amiért húsz évvel korábban. Tegnap például ballagtam a Rákóczi úti szmogban, és figyeltem a felfagyott aszfalton bukdácsoló svájci turistákat. Tűnődtem, vajon milyen véleményt alkothatnak rólunk, miközben megkerülik azt a maga alá vizelő hajléktalant, aki az egyik tönkrement üzlet teleplakátolt kirakata alatt fetrengett, és borgőzös hangon szidalmazta őket? Mit gondolnak a kutyahugyos sarkokról, a cipőtalpak alatt szétkenődő, zsíros ürülékről, a házmesterek által évtizedek óta nem takarított utcaszakaszokról? Mit gondolnak azokról a boltosokról, akik eltűrik, hogy kirakataik körül firkák rondítsák a falat? Mit gondolnak az ódon épületek architektúráját agyoncsapó, olcsó hulladékot árusító kínai üzletek gagyi portáljai vagy a homlokzatokat szétbarmoló légkondicionálók láttán? Milyen országkép alakul ki a soha karban nem tartott köztéri bútorok, az alvilági nyomortanyákká változó aluljárók, sőt az egész zöldmentes gyermek- és család- és idősellenes környezet láttán? Mindenütt azt érzem, hogy már azok se szeretik ezt a várost, akik még itt élnek. A svájciak joggal kérdezhetik, vajon van-e fogalma esztétikai minőségről annak a városvezetőnek, aki „utcaművé­sznek” becézget unatkozó kamaszokat, akik festékes szóróflakonjaikkal úgy „önmegvalósítanak”, hogy közben tönk­re­teszik mások tulajdonát? Milyen benyomásuk lehet a városról, amelynek még a Nagykörútján is haldokolnak az üzletek. Ahol a politikusokat lefizető beruházói tőke diktálja a város fejlődését, és nem a várostervező szakemberek? Hová lett az a város, ahová még jó volt hazajönni húsz éve? Amikor még volt miért szeretni, pezsgő és emberi volt?

Bartók László Metro, 2008. február 21. (4. oldal részlet)

[

Sokan teszik fel manapság azt a kérdést, hogy: „hol rontottuk el?” A médiában bölcs közgazdászok és pénzügyi szakemberek ta­lál­­gatják, hogy „mit csinálunk rosszul?” Odáig már eljutottak, hogy nem a vi­lág­gazdasági vál­ságot hibáztatják egy­re szaporo­dó bajain­kért, mert a válság min­den országra egyformán kihat. En­nek ellenére más államok las­san ki­evic­kélnek a re­cesszióból, mi viszont egyre mé­lyebbre süllye­­dünk a mo­csár­ban. Csak csil­lagászati össze­gű világ­banki hi­te­lek segítségével tudjuk fenn­­tart­ani magunkat ideig-óráig, de azt senki sem tudja, hogy ezeket a kölcsö­nöket miből fogjuk visszafizetni. Az évtizedekkel ez­előtt felvett hitelek ka­matait sem tudjuk már törleszteni, ezért egyre sö­tétebb jövő rajzolódik ki szá­munk­ra.

Tanácstalanságunk közepette ke­ve­sen gondolnak arra, hogy bajaink okát a múltunkban keressük. A jö­vőnket mindig a jelenben alakítjuk, ezért pil­la­natnyi helyzetünk korábbi tetteink következménye. Évtizedek óta számos újságíró és számtalan újságcikk szól arról, hogy „lapáttal szórjuk ki legjobb találmányainkat az ablakon”, egyáltalán nem be­csül­jük szellemi értékeinket. Miután vi­lág­szerte elismerik a magyar szak­emberek tehetségét, mi ebből sem­mit sem profitálunk, mert nem en­gedjük érvényesülni szellemi nagy­jainkat. Elgáncsoljuk, tönkretesszük, vagy világgá kergetjük őket. Aki nem menekül el innen időben, az vagy elmegyógyintézetbe kerül, vagy az utcára, ahol hajléktalanként ten­get­heti az életét, amíg egy hideg, téli éjszakán meg nem fagy vala­me­lyik parkban.

Ezzel a magatartással azonban nem csak magunknak ártunk, hanem a világnak is. A tehetség isteni ado­mány, melynek elherdálása világunk, sőt az egész univerzum elleni bűn­tett, amit a Teremtő sosem bocsát meg nekünk. Mi évtizedeken át foly­tattuk ezt a gyakorlatot, és most a „tettek fája termőre fordult. Meg­érett a gyümölcs”, így most kény­tele­nek vagyunk megenni. Bármennyi­re keserű, lenyomják a torkunkon. Most bűnhődünk korábban elkövetett bű­neinkért. Okulásunkra emeljünk ki egyet a több ezer eltékozolt találmányból, tönkretett életből:

 

Dr. Sárvári István családjának története hosszú évtizedekkel ezelőttre nyúlik vissza. Mint a népmesék legkisebb fia, a Sárvári dinasztia is minden akadályt legyőzve váltotta valóra saját tündérmeséjét. Az ígéretes kezdetek után azonban jött a hideg zuhany, a történet pedig rémálommá változott. A nagyapa, Sárvári István éppen hazatért az első világégést követő olasz hadifogságból, és családot alapított Zsana-pusztán, az Alföld kellős közepén. Burgonyát kezdett termeszteni, szíve minden jóságát beleadva. Jó eszű parasztember lévén hamar rájött arra, hogyan lehet a lehető legjobb minőségű vetőburgonyát előállítani, és el is látta vele a környék minden gazdáját. István fia már kisgyermekkorában különös érdeklődést tanúsított a burgonya termesztése iránt, jó szemmel figyelt meg mindent, majd a burgonya nemesítésébe fogott, miközben elvégezte az agrártudományi egyetemet Gödöllőn.

Édesapám hamar észrevette, hogy a rendszeresen pusztító fitoftóra, illetve a különböző vírusok és a kártevők által hordozott betegségek az azokra fogékony burgonyákban hatalmas károkat okoz­nak. Egy-egy betegség akár a várható termés felét is képes tönkretenni. De a vadburgonyafajok ta­nul­mányozása közben arra is rájött, hogy bizonyos rezisztenciák kialakítása lehetséges, így a nö­vény saját magán belül, genetikailag is képes ellenállást kifejteni ezekkel a betegségekkel szemben mesél a kezdetekről dr. Sárvári István, aki a sorban a második generáció egyik képvi­selője a csa­ládban. A nemzetközi génbankoktól megkapta az általa kiválasztott kilencféle vadbur­go­nyafaj min­táit, majd annak ellenére kezdett bele kísérleteibe, hogy a nála jóval tapasztaltabbnak tűnő aka­dé­mikus szakemberek nem sok jövőt jósoltak neki, mondván, hogy a világ nemesítői már megol­dották volna a rezisztens fajták előállítását százötven év alatt, ha az lehetséges lenne.

A rezisztenciára történő nemesítés, vagyis a növények ellenálló képességének növelése ekkorra már 150 éves múltra tekintett vissza szerte a világon, mégsem sikerült elérni a kívánt eredményt. A krumpli nemesítése ugyanis korántsem egyszerű feladat. Új burgonyafajtát csak a virágain keresz­tül, az úgynevezett keresztezéses módszerrel állítanak elő, és a genetikai lehetőségek már a megfo­ga­nás pillanatában eldőlnek. Később ezekbe csak mesterséges indukált mutációval vagy GMO-tech­nikával lehet beavatkozni. A burgonya négyszeres kromoszómakészletének köszönhetően azonban olyan nagy a genetikai hasadás lehetősége, hogy ha a világ valamennyi nemesítője csak egyetlen szülő­párral folytatna keresztezéseket, akkor mintegy 473 milliárd év alatt merülne ki minden genetikai variáció, ami százszorosa a Föld jelenlegi korának.

A több évtizedet jelentő nemesítési projektek általában az idő hiányába buknak bele. A neme­sí­tőknek nincsen elég aktív életidejük a húsz-huszonöt évnél hosszabb nemesítési időt felölelő programokat megvalósítására, hiszen mire beletanulnak a szakmába és vezető beosztásba kerülnek, rendszerint már a negyvenes éveiket tapossák. Az elődök konkurenciának tekintik utódaikat, ezért nem hagyják rájuk eredményeiket. Így minden generációváltásnál, elölről kell kezdeni mindent.

Ezzel szemben dinasztikus nemesítés előnye, hogy az eredményeket hiánytalanul megkaphatják a leszármazottak, sőt olyan szakmai fogásokat is örökül kapnak, amelyeket sehol sem tanítanak.

A hivatalosan támogatott nemesítés bizonytalanságának eredményeként a magánnemesítés családunk hobbijává vált. Magánkertekben, bérelt területeken termesztettünk, máskülönben ki lettünk volna szolgáltatva a pénzadományozók kényének-kedvének. Édesapámnak kilenc vadburgo­nya­fajból sikerült létrehoznia első nagy ellenálló képességű fajhibridjeit úgy, hogy többszöri visszakeresztezéssel a vad tulajdonságokat kiiktatta, de a rezisztenciát megőrizte. A hetvenes évek közepén sokszoros visszakeresztezés eredményeképpen „Magyar rózsa” néven jött létre az egyetlen olyan burgonyafajtánk, amelyet ha­talmas ellenszélben, nagy harc árán sikerült fajtaelis­merésben részesíttetnünk folytatja a történetet ifjabb Sárvári István.

Ahhoz, hogy megértsük, miért is volt olyan körülmé­nyes a Magyar rózsa elis­mer­­tetése, vissza kell ug­ranunk az időben az 1960-as ’70-es évek fordulójára. Ebben az időszakban a hazai krumpli­termesztés alapját jelentő ve­­tő­bur­gonya előállítása az úgy­neve­zett holland minta alap­ján, a szár­fel­húzásos techno­lógiával folyt, hi­szen ez volt az egyetlen véde­kezési lehe­tő­ség a le­véltetvek által ter­jesztett le­vélsodró vírus el­len. Eszerint a levéltetvek in­­vá­zióját követő tíz napon be­­lül meg kellett semmi­sí­teni a bur­gonya lombját, ne­hogy a levél­tetvek által ter­jesztett vírus­be­teg­ség a gumó­ba kerüljön az­zal ugyanis a sza­porítóanyag vég­­leg megfertő­ződik, és örök­re alkalmat­lan­ná válik a továb­bi sza­­porítás­ra. Az állam a szár­felhú­zást, mivel terméski­esés­sel járt, 25 százalékos dotáció­val ju­tal­mazta, hiszen így érté­kes és mi­nőségileg megfelelő sza­­porí­tó­anyaghoz juthattak a ter­melők.

Az 1968-as „Új gazdasá­gi mechanizmus” bevezeté­se azonban nem várt akadá­lyokat állított a magyar cso­da­krumpli elé, de más nö­vényfajok nemesítői is sokat tudnának mesélni erről. A magyar gazdaságot részben megnyitó rendelkezések a nyugati ér­dekszféra számára új piacokat jelentettek. A magyar állami irányítás ismeretlen okok miatt meg­szüntette a szár­talanítási felárat, aminek következtében egyetlen termelő sem végezte el a szár­talanítást. Ennek következtében alig négy esztendő alatt teljesen szabványon kívülivé vált a teljes magyar vetőburgonya-készlet, ami az or­szág burgonyatermelésének 90 százalékát adó hazai fajtákat is kivégezte. A nyugati burgonyakeres­kedők ekkor felajánlották, hogy segítenek a magyar gaz­dákon. A külföldi nemesítésű fajtáik vető­gumó­jával, technikával, gépparkkal látták el őket. Ez igencsak széles felvásárló piacot biztosított a segítő­kész külföldi partner számára, amit a Magyar Népköztársaság még 70 százalékos állami támogatással is megfejelt. Az új fajták megjelenésével szinte egy időben törölték a fajtalistáról az addigi magyar nemesítésű fajtákat (gülbaba, Kisvárdai rózsa stb.). Így a teljes magyar krump­li­termesztés az új, külföldi érdekektől vált függővé. A külföldi érdekek hegemóniája a mai napig tart.

Ilyen politikai és gazdasági környezetben szerettük volna bejegyeztetni első rezisztens neme­sítésű fajtánkat, a Magyar rózsát, de folyamatosan beleütköztünk a külföldi érdekeket szolgáló, magyar hatóságok által épített falakba, ami érdekes módon csak a magyar nemesítést sújtotta mesél az első komoly nehézségekről a burgonyanemesítő család egyik meghatározó képviselője. Az 1970-es évek vége felé már nem tudták tovább akadályozni a Magyar rózsa fajtánk jegyzékbe vételét, ám abban a pillanatban, ahogy regisztrálták, megindult a támadás ellenünk és a fajta ellen, hogy megakadályozzák az elterjedését. Három évig szélmalomharcot vívtunk, próbáltunk meg­felelni minden új előírásnak, ám végül feladtuk. Úgy döntöttünk, hogy ha túl akarjuk élni, akkor meg kell hajolnunk a túlerő előtt, és illegalitásba kell vonulnunk saját hazánkban. Ettől kezdve többé semmiféle olyan információt nem hoztunk nyilvánosságra, amely a külföldi érdeket sértette volna.

A Magyar rózsa elismerése hatalmas pánikot okozott a burgonyapiacon. Az addig ismert nyugati nemesítésű fajták mind a „fogékony fajták” köréhez tartoztak. Az évszázados rezisztencianemesítés ellenére ugyanis még ma is olyan fogékony fajták uralják a világ burgonyatermesztését, amelyek hatalmas, 30-50 százalékos terméskiesést mutatnak egyetlen évi termesztés után, főleg a leromlást okozó betegségek által jobban sújtott térségekben. A biztos bevételre alapozva egyik vetőanyag-forgalmazónak sem állt érdekében ellenállóbb vetőburgonyát piacra dobni, hiszen így a termelők­nek minden évben fel kell újítaniuk a vetőburgonya-készletüket, meg kellett vásárolni az újabb adag fogékony burgonyát. A krumpli szinte az egész világon alapvető élelmiszernek számít, ennél na­gyobb üzlet talán nincs is.

Erre egy szinte ismeretlen családi nemesítés eredményeképpen létrejön néhány olyan széles spek­trumú rezisztens burgonyafajta, melyek nemcsak a vírusoknak állnak ellen, hanem a fitoftóra változékony biotípusaival szemben is. Permetezni sem kell őket, ráadásul még a tárolási vesztségeik is elenyészőek. Ez tönkremenetellel fenyegette a vetőburgonya-ágazatban tevékenykedőket.

A külföldi érdekek eluralkodásának időszakában egy magyar szövetkezet megkeresésére ne­mesítettem burgonyát. 1982-re a vírusrezisztens Magyar rózsa fajtából 510 tonna, nullaszázalékos fertőzöttségi arányú vetőburgonyát állítottunk elő. A Vetőmag Vállalat amely akkoriban a magyar vetőmagimportot teljes egészében uralta azonnal felajánlotta a szövetkezetnek az import burgo­nya országos terjesztésének tíz százalékát, amiért a szövetkezet évek óta harcolt, de csak azzal a feltétellel, hogy megsemmisíti az 510 tonna Magyar rózsa vetőgumóját. A szövetkezet rögtön elfogadta az ajánlatot. Kihordták az erdőbe, és hagyták megfagyni ezt a hatalmas mennyiségű, jó minőségű krumplit avat be dr. Sárvári István a kommunista idők alatt elszenvedett nemtelen tá­ma­dásokba.

Ha ugyanis ez a vetőanyag-mennyiség kiszabadult volna a szövetkezeti területről, semmi nem állíthatta volna meg a sikerét.

A fentieket tekintve nyilvánvalóan komoly érdekek játszottak szerepet abban, hogy ez a magyar találmány ne kerülhessen nyilvánosságra. A történet itt vesz drámai fordulatot.

Az 1970-es évek második felében, amikor a magyar vetőanyag-behozatalt kellett újratárgyalni, egy hónap leforgása alatt édesapám ellen egy, ellenem négy merényletet kíséreltek meg ismeretlen tettesek, amit lehet, hogy csak drasztikus figyelmeztetésnek szántak, mert valami csoda folytán életben maradtunk. A keszthelyi burgonyakutatási intézetben, amelynek édesapám akkoriban a vezetője volt, rejtélyes módon az összes fóliaházban elképesztően nagy mennyiségű fonálféreg­cisz­tát talált a hatóság, így lehetővé vált több millió hibridnövényt megsemmisíttetni, amely a nemesítés kiinduló anyagát képezte. Érdekes módon minden fóliaházban amelyekbe kívülről sohasem vittek be burgonyagumót, amivel bekerülhetett volna egy-egy rátapadt ciszta olyan mennyiséget talál­tak, ami ugyanolyan koncentrációban volt jelen az egy éve használt házban is, mint abban, amit már tíz éve használtak. Csak el kellett szórni a cisztákat a földön, a többi már a természet dolga volt, és egy éber megfigyelőé.

  Van még?

Van. Tavaly hasonló indíttatású eset történt szintén Keszthelyen, miután kezdett teret nyerni több keszthelyi fajta termesztése. Ezúttal olyan baktérium jelent meg a vetőburgonya-szaporító területükön, amelyik szintén karanténlistán van Magyarországon. A szakmai megállapítás szerint az öntözővízzel került be a burgonyaterületre a baktérium.

  Ez lehetséges?

  Ez a baktérium nálunk nem honos és vízben nem is szaporodik.

  Akkor hogyan került oda?

Legfeljebb az öntözőszivattyúhoz juttatva jelenhetett meg a burgonyatáblán. Nem érdekes, hogy a piszkos munkát a magyar hatóságokkal végeztetik el? teszi fel a költői kérdést dr. Sárvári István.

Az 1990-es években Erdélyben végeztek összehasonlító kísérleteket a rezisztens Sárvári- és a fogékony külföldi fajták között. Néhány skót kutató is kíváncsi volt a kísérletekre. Meglepetésként érte őket a tény, hogy egy kivétellel minden burgonyafajtát tönkretett a fitoftóra. Ez az egy a miénk volt. Mintát kértek, majd két éven át próbáltak rájönni a titokra, sikertelenül. A vizsgálatok végén megállapították, hogy a világ legellenállóbb fajtáját vizsgálták. Ekkor a külföld ismét segítséget ajánlott, ezúttal egy magyar magánvállalkozásnak.

1996-ban egy dán mezőgazdasági vállalat, két skót magánszemély és a mi családi vállal­kozá­sunk egyharmad-egyharmad arányban Sárpo, azaz Sárvári Potato néven létrehozott egy vállal­kozást. A mi feladatunk a szellemi munka, a kutatások, a nemesítés volt, a dánok a pénzügyi támo­gatást, a skótok pedig a nemzetközi kutatások és kísérletek megszervezését vállalták magukra mesél az ígéretesnek tűnő kezdetekről Sárvári úr. Két év után azonban új kereskedelmi igazgatója lett a dán cégnek, aki igyekezett elbagatellizálni minden eredményünket. Egyoldalú tőkeemeléssel próbálta meg kitúrni skót társát a Sárpo Kft-ből, a család genetikai bázisát pedig el akarta venni tőlünk, ám szerencsére az akkori magyar társasági törvény módosításai megakadályozták ebben.

A cégen belüli harcokban Sárvári István családja igyekezett a mérleg nyelve maradni, hiszen két sokkal tőkeerősebb vállalkozás bármelyikével szemben, egyedül maradva, esélytelen lett volna a fennmaradás. A folyamatos finanszírozási problémák és ellenségeskedések után áthidaló megol­dás­ként Skóciában létrehoztak egy alapítványt, amely szűrőként funkcionált volna ebben az indulatok­tól forrongó érdekháromszögben. A Sárvári Kutatási Alapítvány (Sárvári Research Trust) nonprofit jelleggel működik, az eredeti elképzelés szerint, neves szakemberek segítségével közvetítve a magyar kutató és a tőkével rendelkező társtulajdonosok között.

  Az alapítvány elnöksége a mai napig nem állt fel. Így visszatekintve az egyetlen pozitívum, hogy sikerült munkánknak megnyerni dr. David Shaw-t, a nemzetközi hírű fitoftóra-kutatót. Az ő munkája, kísérletei, publikációi, és a világ minden tájáról érkező tanítványainak hála, a Sárpoburgo­nya­fajták világhírre tettek szert folytatja a történetet Sárvári István.

A cégen belüli ellentétek azonban a sikerek ellenére sem múltak el. A dán fél megtagadta a finan­szírozást. Év közben azonban nem lehetett már leállítani a kísérleteket, hiszen akkor a genetikai állomány is örökre veszendőbe ment volna. A skótok folyamatosan biztatták a családot, hogy kere­sik a lehetőségét, hogy folytatható legyen a finanszírozás, csak tartsanak ki. A kutatásokat abban az évben végül hitelekből kellett fedezni. A skót fél pedig elfelejtette értesíteni a családot, hogy még­sem finanszírozza tovább munkájukat.

A kényszerből felvett kölcsönök tekeredtek most a nyakunkra, mert utólag kiderült, hogy a két fél mégsem tudott megegyezni a foly­tatásról, és a támogatásuk is abbamarad. A gazdasági válság miatt kénytelenek vagyunk eladni a telepünket, hogy annyi pénzünk legyen, amiből az adósságot, rendezzük, és lehetőségünk legyen a folytatásra   meséli kissé remény­vesz­tetten a kutató. Most is csak ver­gődünk, mert az a burgonyamennyiség, amit a Magyarok Szövetségének hat­hatós és önzetlen segítségével el tudunk adni, csak a napi számlák kifizetésére elég, de ha elfogy, akkor már arra sem lesz pénzünk. Tíz családtól kellett meg­vonnunk a megélhetés egyetlen lehető­ségét, mert nem tudtuk a bérüket kifi­zetni. A bankkal szemben már így is több hónapos csúszásban vagyunk. Idén már arra sem volt pénzünk, hogy el­ül­tessük a következő évi veteményt, ami veszélyezteti több évtizedes munkánk eredményét.

Pedig a Sárpo „Míra” fantázianévvel jelölt burgonyája világszerte nagy elismerésnek örvend. Termesztik is Európa-szerte, Afrikában, sőt Ázsia egyes részein is kísérleteznek vele, termőterülete egyre nő. A nemesítésre vonatkozó szellemi jogdíjak azonban valahogy elvesztek a sok belharc közepette. Újra kellene tárgyalni a szabadalmi jogokat, ám a perre sincsen elég pénzük. Ördögi kör.

A mi rezisztencianemesítésünk a vegyszerfelhasználás ellen harcol, ami persze vegyipari érde­keket is sért. Mi több generációs áldozatos munkánkkal folyamatosan csak érdekeket sértünk azzal, hogy rezisztencianemesítéssel foglalkozunk. Ezért is kellett illegalitásba vonulnunk, és ezért tartunk most ott, hogy közel hetven év munkája veszendőbe mehet elemzi a problémát Sárvári István. Mi soha nem mertünk a génmódosításhoz nyúlni, bár lehetett volna. De a látszólag könnyebb eljárás több problémát okoz, mint amennyit megold. Az ilyen bonyolult DNS-szerkezetek esetében lehetet­len előre meglátni az esetleges veszélyeket. A génmódosított élelmiszerek emberi testre, anyag­cseré­re, immunrendszerre, bélflórára gyakorolt hatása előre megjósolhatatlan. Akár két-három gene­rá­ció is eltelhet addigra, mire egyes mutációk vagy káros hatások a felszínre kerülnek. Éppen ezért a Sárvári család mindig is óvakodott a mesterséges génmanipulációtól. Sokan ugyan úgy gondolják, hogy csak így lehet a megfelelő növényeket létrehozni, ők viszont kemény munkájukkal folyamato­san cáfolnak rá a génmódosítás szükségességét hirdető dogmákra. Vannak még kihasználatlan lehe­tő­sé­gei a hagyományos nemesítésnek, csak megfelelő módon kell alkalmazni.

Több mint negyven fajtaképes burgonyánk van talonban, ezenkívül világszerte száznál is több fajtánkkal folyik a kísérletezés. Az elmúlt évtizedek alatt, a családom 100 millió burgonyahibrid szelekciójával fejlesztette ki azokat a rezisztens fajtákat, melyek világviszonylatban több szempont­ból is egyedülállóak. Más cégek évente alig pár tízezret tudnak megvizsgálni sorolja eredményei­ket kétségekkel küszködve. A politikai döntéshozók felelőssége, hogy az innováció így működött Magyarországon az elmúlt évtizedekben. Pedig óriási karrier előtt állhatnánk, az ország­nak, a magyar agráriumnak milliárdokat hozhatnánk. Miért ne tudnánk a harmadik világ piacát mi kézben tartani a biotermesztés vonalán? Ezekkel a rezisztens fajtákkal ismét Európa éléskamrája lehetnénk! Miért engedjük át a kínai és az indiai piacot másoknak, amikor a mi potenciális lehetőségeink sokkal nagyobbak?

A külföldi lobbi azonban folyamatosan erősebbnek bizonyul. A magyar politikusok pedig nem tö­rődnek az ország sorsával. Az egymással szemben álló pártok csip-csup vitái, acsarkodásai elte­re­lik a figyelmüket sorsdöntő problémáinkról. A történet jelenlegi állása szerint a Sárvári család közel hét évtizedes munkája került veszélybe. A kényszerű hitelfelvétel, a támogatók meghátrálása és a gazdasági válság teljesíthetetlen feladatok elé állította Magyarország egyik legnagyobb potenciális lehetőségek előtt álló családi vállalkozását. Akik termeszteni szeretnék a vírusrezisztens Sárpo burgonyafajtákat, a következő címen vehetik fel a kapcsolatot a nemesítőkkel: isarvari@freemail.hu

Mobil: +36-30-638 4236 Fax: +36 88-415 278.

Gerhát Petra Magyar Demokrata, 2009. június 24. (16-20. oldalak)

A cikk címe: Magyar rózsa Egy potenciális hungarikum különös kálváriája.

[

Dr. Horváth István orvosbiológus, az MTA doktora, felismert egy antigént, amely képes serkenteni a szervezetben az antikoleszterin antitest termelését. Ha ezzel az érelmeszesedés folyamata megállítható, sőt visszafordítható, és ezáltal a szív-ér rendszeri betegségek nagy része megelőzhető, akkor sokakat érintő felfedezésről van szó. Márpedig a professzor szerint ezt tudja az oltóanyag. A jelenleg is aktív kutatóval többek között arról beszélgettünk, hogy miért van szüksége a szervezetnek a koleszterinre, miért lényeges az immunizálás mint öngyógyító mechanizmus, és miért reklamált az egyik gyógyult beteg a szemüvege miatt:

  Sokáig úgy tudtuk, hogy a koleszterin a „mumus”, az érelmeszesedés kiváltója. Aztán a képlet finomodott jó, illetve rossz koleszterinre. Most arról beszélünk, hogy a koleszterin nélkülözhetetlen része a szervezetnek. Pontosan hogy is van ez?

  1980-ig azt állították, hogy az érelmeszesedésért a táplálékkal bevitt koleszterin a felelős. Ez volt a „Ne egyél tojást, sonkát, szalonnát!” korszak. Utána az a teória terjedt el, amely szerint egy baktérium okoz gyulladást az erekben, amire rárakódik a koleszterin. Ez lehetetlen! 2000 óta a hivatalos álláspont szerint a vér magas koleszterinszintje okozza az érelmeszesedést. Előfordul azonban, hogy alacsony koleszterinszint mellett is fellép az érelmeszesedés, és van, amikor magas mellett sem. Ez az egyéntől függ, mint ahogyan maga a koleszterinszintézis is. Az egészséges koleszterinszint legalább olyan változatos, mint az emberek magassága.

  Valójában mi a koleszterin szerepe a szervezetben? Nem akarom leegyszerűsíteni a kérdést, de szükségünk van rá, vagy sem?

  Szükségünk van rá! A koleszterin a szervezet anyagcseréjének és működésének egyik fontos része. Ha nincs koleszterin, nincs élet. Például ha nincs nemi hormon, nincs szaporodás, hiszen a nemi hormon is koleszterinből képződik. De említhetem a mineralokortikoid hormont, amely a szervezet ásványianyag-forgalmát irányítja. Ennek is a koleszterin az alapja. Ha ennek a mennyisége nem elegendő, az ásványi anyagok és sók nem a csontokba épülnek be, hanem lerakódnak például az érfalakra. A vörösvérsejtek 120 naponta teljesen ki cserélődnek a szervezetben. Ha nincs elég koleszterin, a sejthártya nem tud normálisan kialakulni, ami különböző betegségeket okoz. Fontos az epesav is, amelynek szintén a koleszterin az előanyaga. Epesavak nélkül nem tudnánk megemészteni a zsírokat, a zsírok emésztése nélkül pedig nem kerülhetnének a szervezetünkbe a zsírban oldódó vitaminok (A-, B-, E-, F-, K-vitamin). Az agyi, idegrendszeri pályák összeköttetésében, a receptorok stabilizációjában is fontos szerepet játszik a koleszterin. Hiánya idegrendszeri zavarokhoz vezethet, mivel az idegsejti nyúlványok találkozásánál a koleszterin a „forrasztófém”. Ahol sok idegsejt van, ott sok koleszterinre van szükség. Ezért az agy szárazanyag-tartalmának közel 50 százaléka koleszterin, hiánya számos betegség oka. Ezenkívül számtalan példa van arra, hol és hogyan hasznosul a szervezetben a koleszterin.

  Mikor okozhat mégis gondot?

  A táplálékból felvett koleszterin aránya mindössze 5-10 százalék, a többit maga a szervezet állítja elő. A szervezet folyamatosan termeli a koleszterint, és fehérjével összekapcsolva, lipoprotein formájában juttatja a vérkeringésbe. A legtöbbet a máj készíti, de ez a szervünk az egyik legnagyobb felhasználója is. Ráadásul mindig többféle lipoproteint állít elő. Van olyan lipoprotein, amely azonnal felhasználható, ez a HDL, a „jó” koleszterin, a többit pedig „konzerv” formájában küldi a vérbe, hogy amikor kell, akkor mindig kéznél legyen. Ilyen a „rossz” koleszterinnek nevezett LDL. Ez utóbbit csak akkor tudjuk felhasználni, ha betakarja egy olyan fehérje, amely kimondottan a koleszterint keresi. Ennek a neve antikoleszterin antitest. Ha az LDL-t az antiko­lesz­terin antitest fehérje betakarja, akkor fel tud szívódni, és nem a fagociták, a falósejtek eszik meg. (A HDL eleve fehérjeburokban van.) Az antikoleszterin antitestet mi, itt Magyarországon fedeztük fel, de szakmai inkompetencia miatt nem publikálhattuk. Tíz évvel később az amerikaiak is felfedezték, ezt követően engedélyezték, hogy mi is közöljük 1994-ben.

  Miért fontos ez az antitest?

  Ha ebből az antitestből nincs megfelelő mennyiség a szervezetben, a falósejtnek nevezett fehérvérsejtek bekebelezik a fehérjével nem teljesen fedett LDL-t. A fehérvérsejt megemészti az LDL minden részét, de a koleszterin emésztetlenül gyülemlik a „pocakjában”. A „pocakos” sejtek kezdetben az erek falán átbújva halnak el. A sejt összetevőit a szervezet enzimatikusan lebontja, de a koleszterin le nem bontható anyag, ezért először az érfalakon kívül halmozódik fel, a „habos sejtek” falják fel. Miután az a terület megtelt, és a „pocakos sejtek” nem tudnak az ereken kívülre kerülni, fokozatosan beljebb, az érfal sejtjeiben halmozódik fel a koleszterin. Az érfalak koleszterint felhalmozó sejtjeiből egy daganatszerű képlet jön létre, ez a plakk. Az érelmeszesedést sokan úgy képzelik el, mint a vízkövet a cső belsején. Ez tévedés, hiszen az artériák állandóan mozognak, lüktetnek, és egy ilyen lüktető anyagon csak daganatok formájában jöhetnek létre a plakkok.

  Tehát a magas LDL-szint okozza az érszűkületet, amelyet a koleszterin felhasználását elősegítő antitest hiánya idéz elő.

  Nem ilyen egyszerű a kérdés. Tény, hogy a koleszterin-anyagcsere felborulása felelős a megbetegedésekért, mert a szervezetben az antikoleszterin antitest játssza a „konzervnyitó” szerepét a hasznosításhoz. Ha bőven van „konzervnyitó”, akkor a „konzerv koleszterin”, vagyis az LDL nem halmozódik fel. Azt már említettem, hogyan hasznosul a koleszterin, de az is legalább ennyire fontos, hogy a felhalmozódott koleszterin milyen gondokat okoz. Lehetséges következmény az iszkémiás szívbetegség, az angina pectoris, a szívinfarktus, a sztrók, a perifériás érbetegség, a magas vérnyomás stb. A szövődmények gyakoriságát jelzi, hogy hazánkban a halálozások oka közel 50 százalékban szív-ér rendszeri betegség. Ez Magyarországon évente 60 ezer halálesetet jelent, és különösen elszomorító, hogy 15 ezren relatíve fiatal korban hunynak el ilyen okokból.

  Miért nincs a szervezetben elegendő antikoleszterin antitest?

  Ennek az antitestnek a hiányát a genetikai tényezők mellett számos tudatosan befolyásolható kockázati tényező is módosítja: ilyen a stressz, amely már kisiskolás kortól kezdve jelen van az életünkben, a dohányzás, az elhízás, a mozgásszegény életmód, a fogamzásgátló tabletta, a permetek, a vegyszerek, a különböző égéstermékek, élelmiszer-adalékok, a rossz fogak következtében a szervezetbe kerülő endotoxin, stb. A rizikófaktorok életmódbeli változtatásokkal mérsékelhetőek.

  Tehát ha nincs elég anti koleszterin-antitest, a szervezet nem tudja hasznosítani a vérben lévő LDL-t. Mi a megoldás?

  A koleszterin-anyagcsere zavara immunológiai hiba, amely az anti koleszterin-antitest hiányából adódik. Ez immunológiai módszerrel küzdhető le. Az immunológia módszerével győzték le korábban a rettegett fekete himlőt, a diftériát és a tetanuszt is. Ezt az amerikai kutatók is jól ismerték. Készítettek antikoleszterin antitest-termelést serkentő vakcinát, amellyel kísérleti állatokon igazolták a tudósok elképzelésének helyességét, de a mindenevő disznók elpusztultak az antigénjüktől. Ezt követően publikálták, hogy a cél, az emberek szív-ér rendszeri betegségekkel szembeni immunizálása nem oldható meg. Ebbe én nem nyugodtam bele, tovább kutattam, és sikerült kifejlesztenem az antigént, amivel emberek is immunizálhatók. Az oltóanyagnak a „J for H” (Jab for Health), vagyis szúrás az egészségért nevet adtam. Mivel csak Magyarországon évente tízezrek halnak meg érelmeszesedés okozta betegségekben, úgy ítéltem meg húsz évvel ezelőtt, hogy nincs idő további kísérletekre, kipróbáltam a vakcinát emberen: saját magamon. Az lenne a bűncselekmény, hogy önmagam oltásával bizonyítottam, ember oltására, immunizálására alkalmas az általam feltalált vakcina?

  A legtöbb beteg, ha magas a koleszterinszintje, általában sztatinokat tartalmazó készítményt szed.

  A gond az, hogy a sztatin nem válogat: sajnos nemcsak az LDL, hanem a HDL szintézisét is károsítja. így kevesebb lesz az epesav, a nemi hormon, az egészséges sejt. Szerintem a koleszterin-anyagcsere felborult egyensúlyát immunizálással kell helyreállítani.

  Eddig hányan kaptak vakcinát?

  A vakcinát bárki beadhatja magának, de többen segítséget kérnek. Eddig 20 ezren igényelték a vakcinát, és a legtöbbjüknél látványos a javulás: elmaradt a szívműtét, sokuknál visszatért a nemzőképesség, bizonyos esetekben elmúlt a meddőség. Több baba született a vakcinának köszönhetően. Egyeseknél látványosan javul a szellemi teljesítőképesség, a munkabírás. Mivel az antitest fokozza a koleszterin-felhasználás hatékonyságát, visszafordítható az érelmeszesedés folyamata, újból megfelelő lesz az erek keresztmetszete. Ebből adódik a sokféle kedvező hatás. Nem csodaszer, de élénkíti a keringést, ami javítja az összes szerv, beleértve a szem működését is. A közelmúltban egy kedves ismerősöm „reklamált”, mert bár a kezelések után valóban jobb a közérzete, nem görcsöl a lába, könnyen sétál, de óriási költségei lettek. Kiderült, hogy le kellett cserélnie a szemüvegét, mert több dioptriát javult a látása. Egy 84 éves demenciás asszony lányától pedig azt tudtam meg, hogy a már évek óta a sarokban, ölbe ejtett kézzel üldögélő anyja a vakcina hatására újra a régi: süt, főz, takarít, unokákat terelget.

  Ki az, akinek nem ajánlható a vakcina?

  Az immunhiányos és ellenanyag termelését gátló gyógyszerekkel kezelt betegeknél sajnos kevésbé hatásos az immunizálás. Az AIDS-esek és a szervátültetésen átesettek immunrendszere nem működik rendesen. Ilyenkor hiába is vinnénk be az antigént, a legyengült szervezet nem kezdene el antianyagot termelni, és nem alakulnának ki az említett kedvező hatások.

  A külföldi szaksajtó olyanokat ír, hogy az Ön fölfedezése világszenzáció, Nobel-díjat érdemelne. Indiában egyenesen az emberek megmentőjét látják Önben. Számos szabadalmi kiállításról hozta el az aranyérmet. Itthon viszont nem ismerik el. Nem gondolt arra, hogy eladja a szabadalmat?

  Sok megkeresés érkezett külföldről. Legutóbb Ausztráliából keresett meg az egészségipar egyik jó ismerője, és dollármilliókat kínált a vakcináért. Én úgy gondolom, hogy az imént említett „J for H” elég jelentős eredményeket kínál országunknak, és szeretném, ha itthon gyárthatnánk, forgalmazhatnánk.[71] Ennek az országnak szeretnék javára tenni, még akkor is, ha az esetünkre is vonatkozik Madách Imre felszólítása:

„Tégy bátran hát, és ne bánd,

Ha a tömeg hálátlan lesz.

Mert ne önbecsét tekintse célul,

Ki nagyot tesz.”

Rozsnyai Gábor Elixír magazin, 2016. május (39-40. oldalak)

 

Pár napja Budapesten egy Markó utcai tárgyalóteremben ültem dr. Horváth István professzor mögött. Csakhogy ő a vádlottak padján, én a hallgatóság első sorában. Dr. Horváth István találmánya, az antikoleszterin antitest az antibiotikumok gyógyászati hatásához mérhető. Az immunkezelés, injekció-kúra hatására szervezetünk koleszterin-háztartása normalizálódik: az erekből és a hajszálerekből eltűnnek a lerakódások, a vérkeringés helyreáll. Így az érszűkület miatti infarktusok, stroke-esetek száma minimálisra csökkenhet. A hatás az erek kitisztítása, a vérkeringés jelentős javulása. Ezért aki idejében, kb. 30-40 évesen hozzájut a kezeléshez, utána 10-20 évvel fiatalabbnak látszik, mint a korosztálya. A vérerek rugalmassága, áteresztő-képessége jelentősen javul, ez önmagában megszüntetheti a migrénes fejfájásokat, a rossz keringés miatti gyulladásokat. Mellesleg a rossz keringés lehet az oka néhány daganatos betegségnek is: hiszen például szívrák szinte nem létezik, mert a szívben jó a keringés. Ugyanígy a szerzett cukorbaj is gyógyítható lehet, hiszen ha a hasnyálmirigy keringése javul, akkor az inzulintermelés is helyreáll.

Ma Magyarországon évente kb. 15 000 ember hal meg stroke-ban 45-60 éves kora között. Az elfekvő osztályokon pedig ezrek fekszenek stroke után bénultan, magatehetetlenül, a gyógyulás halvány reménye nélkül. Ahogy a rettegett tébécét, vagy más halálos gyulladást a sokféle antibiotikum visszaszorította, ugyanolyan hatásos, de mellékhatások nélküli ez az immunológiai eljárás, amit Horváth professzor kifejlesztett. A családom, a barátaim többsége és én végigcsináltuk ezt a kúrát. Csak a legjobbakat mondhatom róla, ahogy az a néhány ezer ember is, akiknek az életminőségét drasztikusan javította, esetleg megmentette az életét. És éppen ez a baj. Ugyanis akadt egy illetékes elvtárs a Gyurcsány-kormány idején, aki egy őszinteségi rohamában nyíltan a professzor úr szemébe vágta: „Ugyan miből fizetnénk azt a sok nyugdíjat, ha a szer elterjed?” S ez csak az érem egyik oldala. A gyógyszergyáraknak ugyanis hatalmas üzlet a koleszterincsökkentő szerek eladása, dollár-milliárdokat hoz évente a konyhára.

A jó/rossz koleszterinszint olyan, mint a lábméret vagy a nyakbőség. Kinek ilyen, kinek olyan, egyénenként változik. Nekem például egy szakkönyv írása idején a János kórházban 16-os szintet mértek (a szokásos 4 helyett). Akkor éppen 3 éve szigorú vega diétán éltem. A körzeti orvosom szerint csak a gép romolhatott el.

De térjünk vissza a magyar mélyvalóságba, a tárgyalóterembe. Itt a XXI. század szégyene, egy koncepciós per zajlik. Hagyományainkhoz híven persze névtelen feljelentés alapján. Ez már némi kifinomultság a XIX. századhoz képest, amikor egy Semmelweis nevű elődöt az orvos kollégák becsaltak egy bécsi tébolydába. Megkötözték, agyba-főbe verték, a bordáin ugráltak (a látlelet fennmaradt). Majd hagyták, hogy a magatehetetlenül, saját mocskában fekvő orvos sebei elfertőződjenek, és seblázban haljon meg. Mindezt azért, mert egy őrült ötlete támadt: kezet kellene mosni. Abban a korban pedig a megdönthetetlen, szilárd tudományos meggyőződés az volt, hogy a rossz levegő miatt halnak meg az anyák és a csecsemők… A kézmosás, persze, ostobaság. A kollégák el is kezdték híresztelni Semmelweisről, hogy szifiliszes, nemi beteg és őrült, generációkon át mesélték ezt róla. Itt még nem tartunk, Horváth professzor ügyében mindössze hét év letöltendő börtön lebeg felette. Most sem hisznek az eredményekben, hiszen kutatók tízezrei nem értek el semmit ezen a téren. Mint anno a fertőzéseknél.

Az orvosi mentalitás sem változott a mai napig: mindenért a beteg felelős. Amelyik orvos pedig ki akar lógni a sorból, azt elintézik, így vagy úgy… Pontosan ezt láttam Horváth professzor esetében is. A vád egyik tanúja egy ÁNTSZ[72]-es orvosnő volt, Takácsné Csörsz Gabriella. Rendőrökkel érkezett abba a kis VIII. kerületi rendelőbe, ahol az önként jelentkezőktől a vért levették, s később az antiszérumot beadták. Előre megírt jegyzőkönyvvel a zsebükben érkeztek az ellenőrök. Tudták, hogy mit találnak a helyszínen. A jelenet emlékeztetett A tanú című filmre: az ítélet itt is hamarabb megszületett, mint a vádirat. A vád másik tanúja, egy szakértő nem tudta megmondani, hogy a koleszterint egyébként lehet-e kapni kereskedelmi forgalomban. (Lehet.) De azt megerősítette, hogy a szérum ártalmatlan, nincs benne toxikus anyag.

Azokat a hétköznapi embereket is beidézték a vád tanúinak, akiket a rendőrség a razzia során igazoltatott. Természetesen mindenki önként, a gyógyulásban reménykedve várt a vakcinára, a razzia ezt akadályozta meg. Így nem is tudta mindenki folytatni a kúrát. (Kellett hozzá egy kis konspirációs bújócska, új helyszínen, új időpontban.) De még így sem rosszabbodott senkinek az állapota. Néhány tanú elképesztő, orvosi csodának számító gyógyulásról számolt be, valahogy így: „Bíró úr, vánszorogni is alig bírtam az érszűkületem miatt. Orvostól-orvosig hiába jártam. Most nézzen rám, lótok-futok, lépcsőn le-fel.” Még hozzátette: „Szégyen, ami itt folyik, a professzor úr Nobel-díjat érdemelne!” Erre persze a hallgatóság körében nagy taps tört ki. Az eset jogtörténeti érdekesség: a vád tanúja porrá zúzza a vád erkölcsi alapját, szánalmassá nyilvánítja az egész eljárást. Dr. Mikó Gergely tanácsvezető bíró ekkor felhívta a figyelmünket, hogy kivezettet minket, ha zavarjuk a bíróság munkáját. Igen, ehhez joga van. Nekünk, adófizetőknek viszont nincs jogunk ahhoz, hogy beleszóljunk abba, ki és mit tehet a pénzünkkel. Mert ezt az eljárást velünk és a vádlottakkal fizettetik meg.

Van-e halálbüntetés? Itt nálunk akkora a néphatalom, a demokrácia, hogy beleszólhatunk akár abba is, legyen-e halálbüntetés. Jelentem, a vita rég eldőlt. Van halálbüntetés. Méghozzá tömeges. Igaz, most még nem a másokat élve eltemetők, vagy a 20 ezer forintért torkot metszők halnak meg. Most csak a törvénytisztelő, adófizető állampolgárok. Logikus. Belőlük több van. Ez a per több mélyebb, általánosabb kérdésről is szól. Az alkotmány és a jogállam hitelességéről, erkölcsi alapjairól. Arról, hogy komolyan vehető-e akár egy másodpercre is az élethez és az egészséghez való jogunk. Vagy ezt az alapjogot felülírhatja egy huszadrendű szabály, melyet a Fogyasztóvédelmi Felügyelet vagy az ÁNTSZ hoz?

A családom, a baráti köröm és én önként, dalolva vettünk részt a kúrán. Fizettem érte, számlát pedig nem kértem. A történteknek a szégyenletes abszurditása az, hogy az önkéntes részvétel is illegális, ezért büntethető. A kocsmában bárki halálra ihatja magát. Akár két szál cigit is szívhatok egyszerre, mert úgymond demokrácia van… De a saját életemhez, egészségemhez gyakorlatilag nincsen jogom. Csak adófizetői kötelességem van. Márpedig az ilyen uralom illegitim. A tízparancsolat azt írja: Ne ölj!

A vád szerint illegális, nem engedélyezett, ismeretlen összetételű a szer. De ismeretlen a Coca-Cola, vagy a Zwack Unicum összetétele is. Mégis isszák. Mikor lesz razzia a Cola palackozójában? Pedig sokan meghalnak a kóros elhízás miatt, vagy a Cola magas cukor- és foszfáttartalma miatt tönkremennek a fogaik. A Colában sok a cukor, az Unicumban pedig nagy mennyiségű alkohol van. Mindkettő árt az egészségnek. Miért nem tiltják be a gyártásukat, a forgalmazásukat? A daganatos betegek jó része olyan szereket, citosztatikumokat kap, melyek köztudottan mérgezők, s önmagukban is rákkeltők. Viszont tilos az „illegális” immunerősítő szerek adása. A törvény ek