Ennek a műnek az

Az ezot. kivit-TEXT-HTML

változata az adatbázisokba való belinkelést szolgálja,

a benne található szakkifejezések internetes keresését

segíti elő.

 

Az ezotéria kivitelezése

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

 

http://kunlibrary.com

 

 

 

KUN ÁKOS

 
AZ EZOTÉRIA KIVITELEZÉSE

 

 

 

(I. kötet)

 

 

 

 

Mottó: „A tudás gyökere olykor keserű,

de a gyümölcse édes.”

                                    

 

 

 

 


 

Kezünkben tartjuk,

vagy a markunkba ragadtuk a világot?

 

 

Ezt a könyvet a nagyvilágban szétszóródott magyarok figyelmébe ajánlom, hogy ők is megismerhessék az óhaza ezoteria terén elért eredményeit.

Ez a mű azonban más nemzetek számára is hasznos lenne. Anyagi helyzetem viszont nem teszi lehetővé műveim széles nyilvánosság elé tárását. Ezért a világhálón keresztül fordulok a külföldi érdeklődőkhöz: Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek különféle nyelvekre történő lefordítását és Internetre való felrakását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Könyvtáramat nonprofit alapon működtetem, ezért az idegen nyelvű változatok letöltése is ingyenes lesz.

Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 SWIFT code: BACXHUHB. UniCredit Bank Hungary Rt. Közreműködésüket előre is köszönöm.

Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak ezekhez a művekhez és a bennük található hasznos infor­mációkhoz, ez úton keresek olyan ismert hazai és külföldi kiadókat, akik vállal­ják könyveim nyomdai megjelentetését. Ajánlataikat az alábbi e-mail címre továbbíthatják: info@kunlibrary.com vagy kel@kunlibrary.com

 

 

 

 

A hátsó borító szövege (1. Kötet):

 

Ez a könyv a szerző korábbi, hasonló tartalmú műveinek folytatása. Az „Ezoterikus körkép”-ből megismerhettük az ezotéria alapjait. „Az ezotéria kiteljesedése” a bonyolult kérdésekre is választ ad. A jelenlegi mű főként az ezotéria eredményeinek gyakorlati megvalósításával foglalkozik. Ennek so­rán praktikus tanácsokat kaphatunk legfontosabb feladatainkkal, a tudati felvilágosítással, és a bű­nözés visszaszorításával kapcsolatban. Ezek közül legjelentősebb a készpénz megszüntetése, egy új mone­táris rendszer bevezetése. Az utakon tapasztalható áldatlan állapotok megszüntetésének leg­ha­téko­nyabb módja, a luxusadó bevezetése. A munkaerő-használati adó az idősebb korosztály fog­lal­koz­ta­tási gondjait oldaná meg. A műszaki érdeklődésűek megtudhatják, hogy milyen tennivalók vár­nak ránk az ezoterikus kutatások terén. Végül ebben a kötetben szó esik az elektroplan megvalósításának leg­cél­sze­rűbb mód­já­ról, melynek során megismerhetjük a Tesla-konverter rekonstruálásának egy könnyen járható útját.

 

 

 

Megjegyzés:

 

A gyors kiprintelhetőség elősegítésére ez a mű A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvemnél található betűtáblákat másoljuk be a Windows operációs rend­szer Fonts mappájába. Kinyomtatás előtt a Normál nézetet állítsuk át Oldalkép, illetve Nyomtatási elrendezés nézetre, és ellenőrizzük a sorok hézagmentességét. Ha a megnyitáshoz használt programból hiányzik a magyar elválasztó szótár, a tördelés nem tud érvényesülni. Ez esetben a szövegállományt újra kell tördelni. (Töltsük fel a hézagos sorokat, a lap aljára tolódott címsorokat pedig küldjük át a következő oldalra. Kevesebb gondunk lesz az elválasztással, ha a Kun Elektronikus Könyvtár Kellékek mappájából betöltjük az MSHY_HU.USR elválasztó kivételszótárt az Office à Proof mappánkba.) Az Office 97 – 2003 szövegszerkesztő programok és a Windows 98 – Windows XP operációs rendszerek kez­dők számára is érthető formában leírt kezelési szabályaival, valamint a házilagos könyvgyártással foglalkozó művem szintén az alábbi webhelyen található: http://kunlibrary.com

ELŐSZÓ

 

Ez a könyv „Az ezotéria kiteljesedése” című művem folytatása. Fő feladata a gyakorlati tanácsadás. Különféle ötletekkel, javaslatokkal megpróbál segíteni a jelenlegi bajainkon. Ezek a tanácsok sokakat hátrányosan fognak érinteni, így ez a mű feltehetően nem fog osztatlan elismerést aratni. Az átalakulás, az új útra lépés azonban áldozatokkal jár, ami azt jelenti, hogy ennek a folyamatnak lesznek vesztesei is. A nyertesek, a megmenekülők száma azonban jóval nagyobb lesz, ezért vállalnunk kell a tisztulással, lemorzsolódással járó veszteséget. Ha majd tetőfokára hág az életünk minden szféráját felforgató változás, gondoljunk arra, hogy ennek drasztikus módja, az apokalipszis sokkal nagyobb pusztítást vitt volna végbe a világunkban.

A magyar könyvszakma műveim iránt tanúsított nagyfokú közönye folytán egyelőre ez a kötet sem fog nyomtatásban megjelenni. Az elmúlt hónapokban folytatott nagyarányú szponzorkeresési akció is eredménytelen maradt. Az ipar, a kereskedelem, a szolgáltató szektor és a bankszféra intézményei, vala­mint a különböző kormányhivatalok vezetői merev elutasítással reagáltak a kérvényeimre. A több mint 60 címzett közül csupán Dr. Fülöp László, a Hemotrade Kft. ügyvezető igazgatója tanúsított megértést a törek­véseim iránt. Pénzt azonban ő sem tudott adni, mert a közgyűlés leszavazta a támogatásomat javasló indítványát. Így egyetlen lehetőségem maradt művem nyilvánosságra hozására, hogy kiszerkesztés után felküldtem az Internetre, ahol a következő címen érhető el: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/ezkivit Nyelv: WinWord 8.0 és RTF formátum, WinZip-el tömörítve.

 

Budapest, 2000. november

 

Sajnos az Interneten közzétett felhívásom is hatástalan maradt. Eddig senki sem jelentkezett, hogy haj­landó lenne könyvem nyomdai megjelentetését támogatni. Időközben elkészült művem tovább bő­vített változata, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a korábbi helyen található meg. A tar­talom jelentős bővítésén kívül tipográfiai átalakításokra is sor került, ami nagymértékben ja­vította az olvasha­tóságot, és a külalak színvonalát. A könyvemben említett termékek beszerzésének meg­könnyí­tése érde­kében több helyen feltüntettem a gyártó cég nevét, címét és telefonszámát. A félreértések elkerülése ér­dekében ezek az ajánlások nem fizetett hirdetések. Csak olyan árucikkekre, illetve szol­gáltatásokra hív­tam fel a figyelmet, amelyek jelenleg a legjobbak, a legmegbíz­hatóbbak, és az áruk is elfogadható.

A hétjegyű buda­pesti telefonszámok előtt nincs feltüntetve a körzetszám, ezért vidé­ki hívásoknál tár­csázzuk elé az 1-es számot. Mobiltele­fonnál és vidéki telefonszá­moknál a zárójelbe tett számot csak belföldi hívásnál kell alkalmazni. Külföldről történő telefonálás esetén a távhívószám vezetékes telefonoknál (00-36)-ra, míg mobiltelefonoknál (+36)-ra módosul. Sajnos a gazdasági recesszió következtében nálunk is sorra szűnnek meg a vállalkozások. Ezért mielőtt elindulnánk a megadott címre, hívjuk fel a céget telefonon, hogy létezik-e. Az is előfordulhat, hogy idő­közben elköltöztek. Főleg a régebbi kiadást használóknak célszerű ezt megtenni. A megadott címeket, telefonszámokat igyekszem rendszeresen felfrissíteni, de a nyomtatásban megjelent könyveken utólag már nem tudok változtatni. Művem elektronikus változatában az egyes címek Könyvjelzőkkel vannak ellátva. Ezáltal az Ugrás ablakkal egy pillanat alatt megtalálhatók.

 

Budapest, 2001. szeptember

 

A rendszeres bővítések sorozata 2002-ben sem szakadt meg. Erre azért is szükség van, mert az Internetről történő letöltések növekedése azt jelzi, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a természetes gyógymódok, és az ezoterikus jelenségek iránt. Világunk rohamos pusztulása láttán mind többen látják be, hogy megmenekülésünk egyetlen lehetősége az ezotéria által feltárt jelenségek kihasználása. Támogatás hiányában azonban továbbra sincs lehetőség művem nyomdai megjelentetésére. A jelen helyzetben csupán azzal tudom segíteni az olvasóimat, hogy kiszerkesztettem az anyagot A/4-es formátumra. Így otthon kiprintelve és spirálkötéssel összefűzve legalább jegyzetként forgatható. Különböző stílusok alkalmazásával szebb és olvashatóbb lett a szövegállomány. Képernyőn történő olvasás esetén lehetőség van az automatikus témakeresésre. A Tartalomjegyzékben csak rá kell kattintani a keresett címszó oldalszámára, és a szövegállomány ott nyílik meg.

A formai átalakításon és tar­talmi bővítésen kívül ez a változat egy újabb fejezettel is gyarapodott. Ebben további adalékokkal és friss hírekkel egészülnek ki a korábbi témák. A III. fejezetben megtalálható annak az UFO-hajtó­műnek a működési mechanizmusa is, amelyet egy Földön kívüli civilizáció mutatott meg nekünk. Nagy előnye ennek az antigravitációs erőgépnek, hogy rendkívül egyszerű a felépítése, és nem igényel elektromos gerjesztést. Ezért megbízható, és olcsón elő­állít­ható. A higanycirkulációs motorhoz, a gyűrűs reaktorhoz és a kristályos hajtóműhöz képest szinte alig tartalmaz valami alkatrészt. A három imbolygó kúpból és két mágneskorongból álló szerkezet az ellenirányú gerjesztés tipikus példája. A kaszkádba kapcsolt elemek oly mértékű energiasokszoro­zódást váltanak ki ebből a szerkezetből, amely több tonnás járművek magasba emelésére is képes. Csekély önsúlya tovább szélesíti a felhasználási területét. Miután semmi olyan tartozéka nincs, amelyet ne tudnánk előállítani, bármikor elkezdhetjük a sorozatgyártását. Csupán a vezérlési módját kell megismerni, kitapasztalni, hogy navigálni tudjunk vele.

 

Budapest, 2002. augusztus

 

Ebben az évben művem kiegészült egy újabb fejezettel. A IV. fejezet megírását, előzőektől való elkülönítését az utóbbi hónapokban tapasztalt negatív fejlemények tették szükségessé. Mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a bajokból való kilábalás során ez az ország a nem az előre menekülés útját választotta. Már csak abban bízom, hogy az itt leírtak ráébresztik az embereket helytelen viselkedésükre, és az utolsó percben még elkerülhető a katasztrófa. Szerencsére nem szemléli mindenki közönyösen ezt a folyamatot. Olvasótáborom növekedésével olyanok is vannak, akik hajlandóak segíteni a munkámat. Ez úton köszönöm Papp Gábornak Dombóváron, hogy a még szélesebb körű tájékoztatás érdekében felhívta a figyelmemet különböző cikkekre, tanulmányokra és egyéb publikációkra.

 

Budapest, 2003. május

 

Sajnos könyvem kiadásának ügye semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. A címzettek újabban már nem is válaszolnak a leveleimre, pedig a kormányhivatalok számára törvény írja elő, hogy kötelesek reagálni az állampolgárok beadványaira. A jelenlegi szocialista kormány Környezetvédelmi Minisztériuma már arra sem méltat, hogy elutasítsa a kérvényemet. Mindezek ellenére tovább folyt ennek a művemnek is a bővítése, kiegészítése, melynek eredményeként már minden lényeges információ megtalálható benne, amit az ezotéria eredményeinek gyakorlati megvalósíthatóságáról jelenleg tudunk. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy a legfrissebb változat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is legalább 2 cm vastag, és több mint 1 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépés­ben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le a ingyenesen letölt­hető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állít­suk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhet­jük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2004. március                                                                                               

                                                                                                                                    A szerző

 

 

 

Frissítés: 2010. február 25.

 

A frissített változat a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: http://kunlibrary.com

Korábbi honlapok: http://kek.tar.hu és http://kel.tar.hu

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

Csak a http://kunlibrary.com honlapról tölthető le a

353 egzotikus gyümölcsöt tartalmazó 33 nyelvű album,

4780 képpel illusztrálva. Terjedelme: min. 200 MB.

Ugyanitt érhető el a kontinentális zöldségeket tartalmazó 33 nyelvű album, ami 7800 képet tartalmaz. Terjedelme min. 400 MB.

 

 

I. FEJEZET

 

Ez a művem egy könyvtrilógia harmadik tagja. Az „Ezoterikus körkép”-ből megismerhettük az ezotéria alapjait. Tisztáztuk az alapfogalmakat, és választ kaphattunk mindazon kérdésekre, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy valaki tájékozódhasson ezen a szakterületen. „Az ezotéria kiteljesedése” a bonyolult kérdésekre is választ ad, és az elméleti ismeretek terén eljuttatja az olvasót arra a szintre, ahol ma a szakemberek állnak. A jelenlegi mű főként az ezotéria eredményeinek gya­korlati megvalósításával foglalkozik. Mivel ez a folyamat még csak az elején tart, nézzük meg hogyan kellene elkezdeni ismereteink kamatoztatását, mi a legelső és legfontosabb feladatunk.

 

Tudati fejlődés

 

Először is el kell döntenünk, hogy mi a cél. Romba döntsük a világunkat, vagy túléljük ezt a válságos időszakot? Ha az előbbi, akkor semmit sem kell tennünk. Hagynunk kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, ugyanis jelenlegi fejlődésünk a pusztulás, a megsemmisülés irányába visz minket. Ha ez a jövő nem felel meg nekünk, akkor sürgősen el kell kezdenünk világunk átformálását. Ennek során legelső és legfontosabb feladatunk a tudati felvilágosítás. Tudatosítani kell az emberekkel életük célját, értelmét, hogy ne tehetetlen porszemként hányódjanak a világban. Ha rádöbbennek lelkük örökkévalóságára, és tisztába kerülnek az élet valódi értékeivel, akkor nem lesznek többé kitéve a démoni erők kénye-kedvének. Nem követik vakon az ösztöneiket, megszűnik a „föld­­hözragadtságuk”. Kevésbé lesznek manipulálhatók, önálló személyiségként döntenek a saját sorsukról. A tudati felvilágosultság megszünteti a boldogtalanságot, az elidegenedést, az elmagányosodást. Az emberek nyitottak és megértők lesznek egymás iránt. Ezzel egyidejűleg az élet minden területén ismét előtérbe kerülnek a valódi értékek. Mind kevesebben választják a bűnözés útját megélhetésük biztosítása érdekében. Az embereknek fontosabb lesz lelki tisztaságuk megőrzése, mint a testi jólétük.

Jelentősen átértékelődik a szegénység fogalma is. Szabad akaraton alapuló élet­mód­választás esetén a szegénység nem szégyen lesz, hanem erény. Most még képtelenségnek tűnik, de a tudati felvilágosítás általánossá válásával a gazdagok irigyelni fogják a szegényeket, hogy vállalni merték a fejlődésnek ezt a sok szenvedéssel járó intenzív módját. Sorsunk alakulását, esetleges testi-szelle­mi fogyatékosságainkat nem istencsapásként fogjuk megélni, hanem egyfajta leckeként, életeink végtelen láncolatának próbaköveként. Egy angyali üzenet szerint: „Az emberiség nagy vál­tozás előtt áll. Át kell formálni a világot, és ezt saját magunk megváltoztatásával kell kezdenünk.” Azért is fontos a tudati felvilágosítás, hogy kialakuljon az emberekben az együvé tartozás, a testvériség érzése. Ez esetben megszűnik a háborúskodás a világban, senki sem fog kezet emelni a másikra.

Tulajdonképpen gondolkodásmódunknak ez utóbbi téren történő átalakulása a legfontosabb feltétele a továbblépésnek. Eddig azért nem kaptuk meg az emberi fejlődés negyedik szintjéhez szükséges technikai ismereteket, mert ezek birtokában kiirtottuk volna egymást. A szubatomi energiarészecskékben rejlő mérhetetlen erőt és lehetőséget nem a természet megmentésére és civilizációnk felemelésére használtuk volna, hanem a világ népeinek kegyetlen elnyomására, az emberiség megsemmisítésére. A sugárfegyverek, az időbombák és egyéb rendkívül hatékony tömegpusztító eszközök felelőtlen birtoklása következtében addig háborúskodnánk egymással, amíg a fajunkat maradéktalanul kipusztítanánk. Vélt vagy valós sérelmeink alapján ezt már most is megtehetnénk, mivel a rendelkezésünkre álló atomfegyver-arzenál a korábbi leszerelési egyezmények ellenére még mindig harmincszorosa annak, mint amennyi a földi élet megsemmisítéséhez elegendő. Eddig az tartot­ta vissza a nagyhatalmakat egy újabb világháború kirobbantásától, hogy a nukleáris fegyverek bevetése nem csak az ellenséget, hanem a támadó felet is elpusztítja. A sugárfegyver azonban csak a célpontot semmisíti meg, a tágabb környezetet nem. Nem szennyezi el a talajt, a levegőt és az élővi­zeket. Csak a bevetés helyén várható terméskiesés, a környezeti katasztrófa nem eszkalálódik. Nem pusztul el az egész élővilág az összecsapás utóhatásaként, így a tudati felvilágosultság jelenlegi szintjén semmi sem riasztaná el az emberiséget a felelőtlen alkalmazásától.

De nem csak önmagunk létét veszélyeztetnénk, hanem kozmikus szomszédainkét is. Szubatomi meghajtású interplanetáris űrhajóinkat teleraknánk fegyverekkel, és elkezdenénk más civilizációk meghódítását, a tejútrendszer gyarmatosítását. Ez a perspektíva egyáltalán nem vonzó a körülöttünk élő magasabb fejlettségű fajok számára. Ezért sem sietnek a segítségünkre, ez az oka a rejtőzködő magatartásuknak. Amíg tudatilag nem növünk fel a kozmikus embertípusra jellemző szintig, addig nem fogadnak be minket maguk közé. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy nem kapjuk meg azt a technikai segítséget, amelyre égetően szükségünk lenne környezetünk, és ez által az egész emberiség megmentése érdekében. Ebből is látható, hogy mennyire fontos gondolkodásmódunk átalakulása. A tudati fejlődés felgyorsulása létkérdés számunkra.

Miután Isten elhárította fejünk felől a meteorit-becsapódás veszélyét, és sorsunk alakítását a kezünkbe adta, most versenyt futunk az idővel. Egyfelől az ökológiai katasztrófa, másfelől a bűnözés rohamos növekedése szorongat bennünket. Külső segítségre nem számíthatunk, magunk erejéből kell eljutnunk a megmenekülésünket jelentő „new age” korszakba. Eközben sok szenvedés és nagy zűrzavar vár ránk, de ezeket az áldozatokat, megpróbáltatásokat vállalnunk kell, hogy szebb legyen a jövőnk, illetve, hogy egyáltalán legyen jövőnk. A tudati fejlődés az a küszöb, amit átlépve megnyílik előttünk az ajtó. Ha ezt a lépést sikerül megtennünk, többé nem hagynak bennünket magunkra. Mind a túlvilági erők, mind a Földön kívüli civi­lizációk megadják nekünk a továbbfejlődésünkhöz szükséges segítséget. Tevékenységünk segí­tése, figyelemmel kísérése azért is elkerülhetetlen, mert a szub­atomi világ kellő szakértelem nélküli manipulálása nem csak a mi civilizációnkat veszélyezteti, hanem beláthatatlan következményekkel járhat az egész univerzumra nézve.

A segítségnyújtás valószínűségét erősíti meg a bennünket leggyakrabban látogató 16 Földön kívüli civilizáció egyikének üzenete: „A Földet elkerülhetetlen katasztrófa fenyegeti, ha az emberek nem változtatnak jelenlegi életmódjukon. Azért jövünk közétek, hogy újfajta életmintát mutassunk az emberiségnek. De ezek a változások olyan nagymérvűek és drasztikusak lesznek, hogy csak a leg­erő­sebbek és legkiválóbbak képesek alkalmazkodni hozzájuk. A célunk, hogy megosszuk veletek a tudást, melynek segítségével megismerhetitek és megérthetitek az energia világát. Szándékunkban áll megváltoztatni a világot, hogy az univerzumban közelebb kerüljenek egymáshoz a katasztrófát túlélt bolygók. Mindnyájatoknak új életet, új életformát mutatunk és adunk; bevezetünk benneteket a tudás csodálatos világába.”

Az apokalipszis elkerülése, és az oly sokat emlegetett Vízöntő korszakba való megérkezés után először spirituális vívmányokat kapunk, melyek alkalmazásával képesek leszünk társadalmunkat a normális követelményeknek megfelelően átrendezni. Ezt követően nyílik meg az út az új tudományos és technológiai ismeretek közlése, sugallata előtt, ami lehetővé teszi számunkra, hogy eljussunk az uni­verzum távoli tájai felé. Ha tudatára ébredünk a civilizált világ valódi értékrendjének, akkor koráb­bi értelemben mi is istenekké válunk, hiszen uraljuk majd a teret, az időt, az anyagot és az energiát. De ehhez erkölcsileg is fel kell nőni. Mi eredendően képesek vagyunk arra, hogy mindazon parapszichológiai erőket életre hívjuk (pl. telepátia, teleportáció, levitáció), amelyeket a Földön kívüli civilizációk rutinszerűen használnak, csak mi ezeket a képességeket elfelejtettük. Újra kell tanulnunk mindezt, és képesek is leszünk rá. Ezt követően az állati ösztönök kiélésének korából a józan belátás korába, a hatalom korából az együttműködés korába lépünk. Ez azonban csak tudati felvilágosítással teremthető meg.

 

Helyzetünk ismeretében a legcélszerűbb lépés az lenne, ha minden erőnket ennek a feladatnak a megoldására koncentrálnánk. Ilyen törekvés azonban egyelőre nem tapasztalható a világban. Csupán spontán megnyilvánulások fordulnak elő ezen a téren. A jelenlegi körülmények között nem is számíthatunk jelentős változásra, hiszen hivatalosan támogatott, kampányszerű tudati felvilágosítás egyetlen országban sem folyik. A reinkarnáció sem része az iskolai tananyagnak. A szelídségre, az erőszaktól való tartózkodásra való nevelés ugyancsak nem jellemző a jelenlegi oktatási rendszerünkre. Ennek ellenére valami megindult a társadalmunkban. Az emberek lelkének legmélyén kezd kihajtani a jobb, szebb világ iránti vágyakozás csírája. Már mindenkinek kezd elege lenni az erőszakból, a szexuális szabadosságból, az önzésből, az érzelem nélküli rideg világból, ahol egyetlen értékmérő a pénz. Tudatuk mélyén érzik az emberek, hogy ez az út sehová sem vezet. Az univerzális értékrendtől való eltávolodás, a több ezer éves erkölcsi értékrend lábbal taposása csak zűrzavart és boldogtalanságot szül.

A változások előszele legmeggyőzőbb módon a sajtóban érhető tetten, olvasói levelek formájában. A hivatásos újságírók még idegenkednek ettől a témától, de attól már nem zárkóznak el, hogy olvasóik ilyen jellegű élményeit a nyilvánosság elé tárják. A Nők Lapja pl. így számolt be egy terhes nő életszemléletének spontán átalakulásáról: „Amikor gyereket vártam, elkezdődött bennem valami fontos változás. Folyamatosan adnom kellett a testemből, az egészségemből, féltve őrzött szépségem­ből. Amikor a baba megszületett, hirtelen még többet kellett adnom. El kellett felejtenem azt a szót, hogy: Én. Ekkor tanultam meg, hogy sokkal többet kell adnom magamból, mint amennyi egyszerűen jólesik. Nagyon nehéz küzdelem volt önmagammal, de amikor véget ért, minden könnyebb és egyszerűbb lett. A gyermekem hirtelen nem ordította át az éjszakát. Ez a tapasztalat átformálta az emberekkel való kapcsolataimat. Félretettem a hiúságomat, az önbecsülésemet, és adni kezdtem. Ezt követően csodálatos dolog történt, a környezetemtől sorra visszakaptam mindent, amit adtam.”

A transzcendentális változások iránt fogékonyabb nők tehát már kezdenek rájönni, hogy mi a követendő irány, természetadta szerepüket miként tudják legeredményesebben betölteni. A jó irány­ban történő elmozdulás bizonyítéka szexuális igényeik megváltozása is. Különböző sajtótermékek tudósításait összegezve így számolnak be az újságírók erről a jelenségről: „Új dimenziók a szexben! A minőség fontosabb! Elérkezett a gyengédség iránti vágy időszaka! Elsősorban a nőknél, de a férfiaknál is megfigyelhető, hogy a legszelídebb érzés szinte alapszükségletté vált. Az elmúlt évtizedekben a szexuális csúcsteljesítmények hajszolása extázisba hozta ugyan a testet, de a lélek kielégí­tetlen maradt. Manapság mind több ember kezdi felfedezni a test és a lélek egységét, nem csak a gyógyításban, hanem a szexben is. Ennek tudható be, hogy egyre nagyobb az igény a gyengédség, a lelki szerelem iránt. Ennek módja az összebújás, a simogatás, a kedveskedés, az érzelmek kinyil­vá­nítása. A nők számára eddig is fontosabb volt az elő- és utójáték, mint maga az aktus.

Az 1960-as évek által propagált szexuális szabadosság, a gyakori partnerváltás, a gyors aktusok csak ideig-óráig voltak képesek csillapítani a szexuális éhséget. Az eredmény csupán pillanatnyi mámor volt, ami nem érintette meg a lelket. A teljességre törekvő nők most testileg-lelkileg is szeretnék jól érezni magukat a szerelmi kapcsolataikban. A gyengédség nem csupán valami kívánatos plusz, hanem alap­feltétele lett az érzéki mámornak, a tökéletes feloldódásnak. Csak így gerjed fel teljes mértékben a vágy, ettől válik a szexuális együttlét igazán élvezhetővé. Az érzelmek kinyilvánítása elengedhetetlen, mert csak ez töltheti meg mély tartalommal az intim órákat. Ez a törekvés végre a férfiakat is felszabadítja a teljesítménykényszer terhe alól, hiszen a férfiasság fokmérője már nem a mennyiség, hanem a minő­ség. A szexuális hódítások hosszú lajstroma ma már nem előny­nek, hanem hátránynak számít.”

A feminista, hímsoviniszta pengeváltásoktól hangos világunkban szinte üdítően hangzik, hogy a gyengédség iránti vágy a hálószobán kívül is jelentkezik. Apró figyelmességekkel halmozzák el egymást a partnerek. Minden nap egy szál virág vagy egy kis nassolnivaló csemege, illetve pár szerelmes sor könnyen észrevehető helyekre tűzött cédulákra írva. Meglepő mellékterméke ennek a jelenségnek, hogy a nők már nem sietnek. Nem az első férfit akarják, hanem a legjobbat. Egyre többen őrzik meg a szüzességüket tudatosan a nagy „Ő” számára. Inkább hosszabb ideig elviselik a kielégítetlenséget, minthogy olyan férfival álljanak össze, aki szégyellnivalónak tartja a szelíd szexet. Mind többen vallják, hogy nekik csak egy férfi kell, az igazi; és nem dobják oda magukat az első jöttmentnek csak azért, mert most ez a módi. Szükség is van erre a példamutatásra, mivel az erkölcsi szabadosság mértéke szexuális téren is minden határt túllépett. Jellemző a jelenlegi helyzetre, hogy egy menyasszonyi ruhák kölcsönzésével foglalkozó vállalkozó nemrégen így fakadt ki: „Át kell állnunk kismama szabású ruhák készítésére, olyan sok a várandós menyasszony.” Természetesen ez a fazon is az ártatlanság szimbólumának tekintett fehér anyagból készül, mert a kuncsaftok ezt igénylik.

A szexuális szokásokon túlmenően az életmód is változóban van. A New York-i Tendencia Kuta­tó Intézet szerint mind több az olyan ember, aki önként egyszerű életmódot folytat. Elegük van a kör­nye­zetszennyezésből, a tömegtermelésből, a számítógépes forradalomból, és egy romlatlan, tiszta élet reményében kivonultak a társadalomból. Viselkedésük megváltozása arra a gondolkodásmódra vezethető vissza, hogy a természettel harmóniában, azt nem kifosztva kell élni; és hagyni, hogy mások is békében élhessenek a saját életterükben. Az ilyen családok főleg falvakba, tanyákra menekülnek a városból. Ott kézművességgel, állattartással foglalkoznak. Ezek az emberek azt vallják, hogy nem érdekli őket a pénz, a státusz, a karrier, a hatalom. Újabban már egy szervezet, a Rainbow Family fog­ja össze a hasonló gondolkodású embereket, családokat, és segíti őket életmódjuk kialakításában.

A pénzzel kapcsolatos felfogás is átalakulóban van. Ez már a sokak által neveletlennek és elkényeztetettnek nevezett ifjú nemzedéknél is megfigyelhető. Kétségtelen hogy a gyerekek világára nagy hatást gyakorol a pénz, a reklámok által sugallt hamis értékítélet, de nem mindenkire jellemző ez az életszemlélet. Ennek bizonyítéka az alábbi eset is: Gazdagék gyereke végignézett az osztály leg­szegényebb gyerekén, és fitymálóan megjegyezte: „Az összes ruhája nem ér annyit, mint az én márkás cipőm,” Erre a szegény fiú csak annyit mondott: „Úgy látom, hogy benned meg a cipőd ér a legtöbbet.”

Ez a fajta gondolkodásmód és viselkedés ma még csak kevés emberre jellemző, a társadalom túlnyomó részét még nem érintették meg ezek az eszmék. A terjesztésük azonban már megindult. Az élvhajhász életmódra buzdító bulvárlapok szerkesztői ugyan még messze elkerülik ezt a témát, de az ezoterikus folyóiratok már elkezdték az újkor követelményeihez igazodó elvek népszerűsítését. Cikkeikben mind gyakrabban találkozhatunk efféle felhívásokkal: „A tiszta szeretet által vezérelt erkölcsiség inspirálja minden tettünket!” A jövőt vázoló írásokból megtudhatjuk, hogy ezen az úton haladva hová jutunk. A végtelen önzésen, haszonlesésen alapuló jelenlegi társadalmunk után egy olyan korba érkezünk, ahol: „Az emberek cselekedeteiket alárendelik a kollektív érdeknek, ugyanakkor az egyén teljes szuverenitást élvez. A siker, a hatalom, a pénz lényegtelen lesz számunkra. Ezeket a dolgokat csupán eszközként fogjuk használni, és nem tulajdonítunk nekik túlzott jelentőséget.”

A XXI. században a sok hamis csillogás mögött rátalálunk az élet lényegére. A következő század embere pszichikai erejét saját méltóságának megőrzéséből, és mások méltóságának tiszteletben tartásából meríti. Nem fogja többé embertársait kihasználni, legázolni, megalázni. A társa nem „harci kutya” lesz, aki a legkisebb súrlódás esetén a „torkának ugrik”, hanem lényének kiegészítője, törekvéseinek segítője. Ráébredünk arra, hogy a férfi és a nő egységet alkot. Soros összetartozásukat a teremtés alaptörvénye, a dualitás szabja meg. A duális egység teljessége iránti vágyakozás már ma is gyakran megérinti a magányos embereket. Az isteni állapot utáni sóvárgás időnként mindkét nemből feltör. Ezekben a ritka pillanatokban, lelkük távoli társa iránti vágyakozásban igen szép időszakot élnek meg egymással azok a partnerek is, akik csak a jelenlegi életükben kapcsolódnak egymáshoz.

Az ezotéria eszméinek terjesztői nem feledkeznek meg a Teremtőhöz vezető út egyengetéséről sem: „Aki Isten közelébe akar jutni, annak saját magában kell a hozzá vezető szűk ösvényt megtalálni.” Sokak számára meghökkentő az a kijelentésük, hogy: „A szerencse és a boldogság is mérgezett, ha nem telt be a szenvedés mértéke.” A racionális megközelítés számára most még teljességgel abszurd az a megállapításuk is, hogy: „A szenvedés az az energia, amely az ércből ki­választja az aranyat, igaz énünket. A szenvedés a kudarc, a szegénység, és az üldöztetés által igaz magatartásra tanít bennünket.” Dicséretes dolog a tudati felvilágosítás szorgalmazásának ez a megalkuvást nem tűrő módja, de ma még nem várható áttörés ezen a téren. Mire vágyik jelenleg az egyszerű halandó? Békére, boldogságra, örömre, kielégülésre, teljességre. Önkifejezésre a munkában, szeretetre az életben, és egészségre a testében. Szenvedésre nem. Még akkor sem, ha ez a lelki fejlődését szolgálja. Ahhoz hogy erre is vágyjon, még sok munkára, és a jelenleginél is intenzívebb felvilágosító tevékenységre lesz szükségük az újkor apostolainak.

 

 

 

A bűnözés felszámolása

 

Nagyrészt a tudati felvilágosulatlanság következménye civilizációnk legnagyobb rákfenéje, a bűnözés is. Itt nem csupán bűnelkövetőkről, hanem egy rendkívül bonyolult és összetett problémáról van szó, melynek megoldása nem tűr halasztást. Az egyértelműen látszik, hogy a bajok legfőbb forrása a pénz minden eddigi mértéket meghaladó hatalma a világ felett. A bűnözés mindent elsöprő áradatán kívül ennek tudható be az elanyagiasodás, az emberi kapcsolatok beszűkülése, az erkölcsi értékrend felbomlása, és a nyomor fokozódása is. Ha sikerül eljutnunk a hőn áhított Vízöntő korszakba, akkor 100-150 év múlva, a pénz megszűnésével eltűnnek ezek a problémák. Ennek az időszaknak a végigszenvedése azonban nem szükségszerű. Ezek a gondok már most is megszüntethetők lennének. Ennek módja nem is olyan nehéz.

Mivel ma még elképzelhetetlen, hogy mindenki önként, belső késztetés által indíttatva a képességei szerint vegye ki részét a munkából, így azt sem lehet bevezetni, hogy a szükségletei alapján része­süljön a javakból. A „bőség kosarára”, a pénz felszámolására tehát még várni kell, ennek ellenére már most megszüntethető lenne a pénz uralma a világ felett. Ehhez semmi másra nincs szükség, mint a pénzügyi alapok megváltoztatására. Létre kellene hozni egy új monetáris rendszert, ahol a kész­pénz­forgalmat egy jól nyomon követ­hető kompenzációs rendszer váltaná fel. Ennek alapja a folyószámla lenne, amelynek megnyitását minden állampolgár és vállalkozás számára kötelezővé kellene tenni. Az átutalási betétszámla születésétől kezdve végigkísérné az egyént, így akár személy­azonosító számként is használható lenne. A vállalatok illetve magánszemélyek által előállított ter­mékek, szolgáltatások, vagyis a létrehozott többletérték ára nem pénzben jelenne meg a folyószám­lákon, hanem kredit (követelés, jóváírás) formájában. A vásárolt áruért, az igénybe vett szol­gálta­tásért sem pénzzel (bank­jeggyel, érmével) kellene fizetni, hanem debit (tartozás, megterhelés) for­májában. Az egyenleget köz­ponti számítógépek tartanák nyilván, az igénybevétel pedig chip­kár­tyá­val működtetett automatákkal történne.

Tulajdonképpen ebben a Neal Donald Walsch által felvetett rendszerben semmi új nincs, mivel a jelenlegi mágnesszalagos hitelkártyarend­szer lényegében ugyanígy működik. Évti­zedekkel ezelőtt készpénzkímélés céljából vezették be, és azóta meghódította az egész világot. (Jelenleg kb. 5 milliárd bank­kár­tyát használnak a különböző országok­ban.) A mechanizmus tehát adva van, sőt be is van járatva. Egyetlen apró hiá­nyos­sága, hogy viszonylag egyszerű a hamisí­tása, de ez a probléma a mágnescsík mik­rochippel való helyet­tesítésével könnyen megoldható. Nagy előnye ennek a fizetési módnak, hogy a bűnüldöző szervek szá­mára átláthatóvá, könnyen ellenőriz­hető­vé teszi a bemenő és a kimenő pénzeket. A folyószámla ellenőrzése által nem csak azt lehet kideríteni, hogy a tulajdonosa hon­nan kapott pénzt, hanem azt is, hogy mire költötte. Egyetlen hátránya ennek a rend­szernek, hogy nem egyeduralkodó. Mellette létezik a készpénzfizetés lehetősége is, ami módot ad a pénzügyi visszaélésekre, a bűnözésre. A készpénz megszüntetésével azonban ezek a gondok egy csapásra kiküszöbölhetőek lennének, mert a lopott, rabolt értéktár­gyakat nem tudnák eladni, és nem lehetne sikkasztani sem. Az illegális eredetű javakért az orgazda csak debittel tudna fizetni, amivel a bűnözők semmire sem mennének. Ezek a tranzakciók ugyanis a központi számítógépen keresztül percek alatt felderíthetők lennének, és a rendőrség még az adás-vétel lebonyolítása napján letartóztatná a gyanúsítottakat. Értelmetlenné válna az adócsalás is, mivel a letagadott jövedelmet nem lehet zsebre vágni, a hatóság elől elrejteni.

A debit ugyanis nem nyilvánul meg anyagilag, hanem egy fogalom, amely kizárólag a saját rend­szerében működőképes. A debit (betéti) kártya leolvasásának technikai feltételei azonban nem minde­nütt adottak. A piacon pl. a 80 éves nénit nem lehet arra kötelezni, hogy vegyen magának egy bankkártya-leolvasó automatát, és azt magával cipelje azért, hogy a kertjében termett néhány kiló zöldséget és gyümölcsöt eladhassa. Arról nem is szólva, hogy ezeken az elárusítóhelyeken nem áll rendelkezésre telefonvonal, és többnyire villanyáram sem, amihez a készüléket csatlakoztathatnák. Mobiltelefonnal kombinálva áthidalható ugyan ez a probléma, de ez még drágábbá és bonyolultabbá tenné a kártyaleolvasó használatát. Ezekben az esetekben az eladó igényelhetne a banktól egy névre szóló csekktömböt. Az egyes szelvényekre ráírná az áru megnevezését, mennyiségét és árát, majd feltüntetné a vevő debitkártyájának számát. Ezt követően aláírattatná vele a csekket. Ezután semmi mást nem kellene tenni, mint az egyes szelvényeket vagy a betelt tömböt bevinni a bankba, ahol a rajta szereplő összeget a nevére írják.

Különösebb többletmunkával és -költséggel ez nem járna, mert a jelenleg érvényben levő rendeletek is számlaadásra kötelezik a piaci árusokat. A különbség csupán az lenne, hogy a kiállított szám­lán szereplő áru átvételét a vevő az aláírásával igazolná. Mivel a fenti ügylet bizalmi alapon bonyo­lódik, a vevő felelősséggel tartozik, hogy az elköltött összeg rendel­ke­­zé­sé­re álljon a bankban. Ellen­kező esetben büntetőjogi eljárást indítanak ellene. Annak érdekében, hogy a jóhiszemű eladót ne ér­je kár, a bank a csekken szereplő összeget minden esetben kifizetné, és azt az aláírójától utólag behaj­taná. Ez a rendszer az adócsalást is lehetetlenné tenné, mivel az eladó által eltitkolt számlát a bank nem írja jóvá. Ez a korábban kifizetődő manipuláció most olyan követ­kezményekkel járna, mintha az eladó az árut elajándékozta volna. A kereskedőknek tehát elemi érde­kük lesz, hogy a kiállított számlákat hiánytalanul leadják a bankban, ahol az adóhatóság ezek alapján bármikor ellenőrizheti a forgalmukat.

A leegyszerűsített fizetési mód másik alternatívája az elektronikus pénztárca. Ehhez már szükség van egy elemmel működő kis kézi készülékre, amellyel az eladó leemeli a vételárat a vevő kártyájáról. Ez esetben nem egy számlatömböt mutat be a kereskedő a banknak, hanem a kalkulátorhoz hasonló méretű készülékből kiemelt memóriát (flash kártyát). Tulajdonosa az elektronikus pénztárcának nevezhető chipkártyát a pénzlehívó automatákká átalakított utcai pénzkiadó automatákból töltheti fel. Csak addig lehet használni, amíg a rátöltött összeg el nem fogy rajta. Olyan, mint a jelenlegi telefonkártyák. Ennek a rendszernek az az előnye, hogy nem kell a számlavezető bankkal kapcsolatot létesíteni. Nincs szükség telefonvonalra, a vevő fizetőképességének ellenőrzésére. Ez a kártya egészen kis összegű vásárlásoknál is gazdaságos, mert a fizetést nem terheli a magas kommunikációs költség. Ezzel a kártyával lehetne fizetni (menetjegyet váltani) a tömegközlekedési járműveken, vagy telefonálni az utcai fülkékben. Egyelőre azonban csak az egyetemeken használják ezt a rendszert. A diákok a diákigazolványként szolgáló chipkártyájukkal különféle szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Ezzel fizetnek a büfékben, a fénymásolásért és az egyetem területén vásárolt könyvekért, újságokért.

Széleskörű elterjesztése most folyik. Franciaországban már 2 éve működik a Moneo elektronikus pénztárca rendszer, és az ügyfelek kezdik megszeretni azt a kényelmes fizetési módot. Sajnos a jelenlegi feltöltős chipkártyák nem személyhez kötöttek, ezért elvesztésük esetén illegális használatukat nem akadályozza jelszó. Emiatt úgy kell vele bánni, mint a készpénzzel. Vigyázni kell rá, és nem szabad nagy összeget tartani rajta. A nagy vásárlásokat debit-, illetve hitelkártyával kell bonyolítani.

A monetáris alap megváltoztatása, a pénz szimbolikussá tétele az elektronikus bankrendszert is biz­tonságossá tenné. A hitelkártya-manipulációk korábbi módjait a készpénz megszüntetése eleve értelmetlenné teszi, ez a rendszer azonban lehetőséget teremt a biztonság további fokozására. Megfelelő programozással az is meggátolható, hogy a számítógépes kalózok a betétszámlán szereplő összeg átírásával bosszúból kifosszanak, vagy alaptalanul gazdagítsanak valakit. Mivel ebből a rend­­szerből nem lehet pénzt kivenni, így a számokkal történő manipulálás megakadályozása érdekében nem kell mást tenni, mint utasítani a számítógépet, hogy kizárólag átutalásra szóló parancsot fogad­jon el. Így bárkinek a bankszámláján csak akkor történhet mozgás, ha a pénz valakinek a szám­lájá­ról jön, vagy egy másik ügyfél számlájára megy. Nem keletkezhetnek fantom összegek sen­kinek a kárára, vagy előnyére.

Ma már az is könnyen megoldható, hogy a számítógép kizárólag a számlatulajdonostól fogadjon el átutalásra szóló megbízást. Ezt az úgynevezett biometrikus azonosítók teszi lehetővé. Ezek közül legígéretesebb az ujjlenyomat-azonosító készülék, melynek legújabb (könnyen és viszonylag olcsón gyártható) generációja éppen elfogadására vár. A szakemberek a japán Sony cég konstrukcióját tart­ják legalkalmasabbnak a gyakorlati bevezetésre. Az általuk kifejlesztett tenyérnyi méretű ujjlenyomat-érzékelő a bőr elektromos ellenállását is méri, így levágott ujjal sem hozható működésbe. Hasz­nálata annyira biztonságos, hogy a jelenleg alkalmazott ötféle azonosító rendszer mindegyikét kiváltja, feleslegessé teszi. Az ujjlenyomat-azonosítás ugyanis annyira biztonságos, hogy 64 milliárd embernek kellene élnie a Földön ahhoz, hogy két azonos ujjlenyomatot találjunk. Nagyon ígéretesnek tűnik egy dél-koreai mérnök találmánya is, amely nem a bőr­fodrokat vizsgálja, hanem az ujj verejtékmirigyeinek elhelyezkedését. Az eljárás iránt óriási az érdeklődés a bankok részéről, mivel ez a fajta azonosító rendszer nagyságrendekkel olcsób­ban meg­valósítható, mint az ujjlenyomat-anali­zálás.

A személyazonosítás másik útja a skót kutatók által kifejlesztett Stella íriszazonosító berendezés. Ez esetben egy minikamera lefényképezi a kártyatulajdonos szemét, és a szivárványhártyáján látható jellegzetes színfoltok alapján összehasonlítja a központi számítógépben tárolt képpel. A 250 azonosítási pont ellenőrzése közben a biztonság fokozása érdekében egy beszédszintetizátor segítségével beszélteti az ügyfelet. A kapott válaszokat hanganalizátorral kielemzi, és csak akkor hajtja végre a kért banki műveletet, ha a számlatulajdonos hangja is megegyezik a számítógépben tárolttal. A hanganalízis pontossága ugyan csak 1:50, de biometrikus érzékelőkkel kombináltan alkalmazva már ez is két nagyságrenddel növeli a biztonságot. Időközben más vállaltok is bekapcsolódtak az ügyfél részéről semmilyen közreműködést nem igénylő íriszazonosító eljárás fejlesztésébe. A japán OKI cég Iris PassR-S rendszere 1 méter távolságról is képes rögzíteni az előtte álló szivárványhártyájának mintáját, és a képet speciális íriszkóddá alakítja át. Miután a kód tárolása csupán 512 bájtnyi memóriát igényel, az ellenőrzés nem tart tovább 2 másodpercnél.

Az íriszfelismerő rendszer nem a retina fényképét hasonlítja össze az eredetivel. A szivárványhártya képét a kis gödröcskékkel, árkokkal, a szövetek szálaival háromdimenziós kontúrképpé alakítják, majd digitalizálják. A szín nem számít, a biometrikus rendszer csak a mintázatra figyel. Ezek a jellemzők az embrionális fejlődés nyolcadik hónapjában fejlődnek ki, és többé nem változnak az életünk során. Az írisz színe viszont változhat a különböző betegségek kifejlődése, illetve megszűnése folytán. (Erre épül az íriszdiagnosztika, amelynek semmi köze az íriszazonosításhoz.) A digitalizálással kapott 2048 számjegyű kódot hasonlítják össze az adatbázisban tárolttal. Ha az összehasonlított kódok legalább 75%-ban egyeznek egymással, akkor mindössze egy az egymilliárdhoz a valószínűsége annak, hogy a rendszer téved. A 6 milliárdból tehát csupán egyetlen embernél fordulhat elő, hogy a szeme alapján tévesen azonosítsák. Azonban ennek esélye is csupán 1%. Mivel a Földön kb. 12 milliárd szem van, ez a módszer meglehetősen biztonságosnak mondható.

Még a vakok is azonosíthatók ily módon, ha van szivárványhártyájuk. Az íriszt semmilyen műtéttel, lézersebészeti eljárással nem lehet megváltoztatni. Az életkor, a növekedés, a testméret­vál­to­zás sem befolyásolja. Az íriszazonosítás hanganalizálás és arcforma vizsgálat nélkül is biztonságosabb, mint az ujjlenyomat-összehasonlítás. Az íriszen ugyanis több mint 200 egyedi jellemző található, míg az ujjlenyomat csupán 60-70 azonosításra alkalmas elemet tartalmaz. Az összetéveszthetet­len biometriai jellemzőkkel rendelkező szivárványhártya felkeltette a bankszakmán kívül tevékenykedő biztonságtechnikai szakemberek figyelmét is. A retinaszkennert újabban védett objektumok beléptető rendszerénél, légitársaságoknál és a hivatalok személynyilvántartásánál is alkalmazzák.

Térhódításához jelentősen hozzájárul, hogy semmilyen együttműködést nem igényel a vizsgálandó sze­mélytől. Még arra sincs szükség, hogy belenézzen a kamerába, mert az előtte álló készülék akkor is képes használható íriszképet készíteni róla, ha mozgatja a szemét vagy a fejét. Ezek az eljárások a nemzetközi terrorizmus visszaszorítására is alkalmasak lennének. Széleskörű használatukat azonban nem csak anyagi nehézségek gátolják. A nyugati országok személyiségi jogokat védő törvényei nem teszik lehetővé büntetlen előéletű állampolgárok ujjlenyomatainak központi tárolását. Német­országban pl. a Külügyminisztérium még azt is ellenzi, hogy a gyanús útlevelekről fotókópia készüljön. A beutazó vízumot kérők adatlapjait sem lehet egy évnél tovább tárolni. Az íriszvizsgálattal kapcsolatos aggályok sorában nem kis szerepet játszik, hogy a szivárványhártya tájékoztatást ad az illető betegségeiről, sőt a drog- illetve alkoholfüggőségéről. A legújabb személyazonosító módszer a retinavizsgálat, amely a szem hátsó falán található vérerek mintázatát figyeli. A leolvasó fej kis intenzitású infravörös sugarakkal világítja át a szemfeneket, és a visszaverődő fénynyalábokból képet készít a retinahártya láthatatlan erezetéről. Terjedését gyorsítja, hogy a retinaazonosítás biztonsága két nagyságrenddel meghaladja az íriszvizsgálatét.

A legújabb biometrikus azonosító eljárás az érhálózat-elemzés. A japán Fujitsu cég által kifejlesztett PalmSecure készülék valójában nem más, mint egy apró infravörös kamera, melynek fókusztávolsága 3-4 centiméterre van beállítva. Kezünket fölé tartva érzékeli a tenyerünk érhálózatából kisugárzódó hőt. Minden ember tenyerén más-más irányba futnak a bőr alatti erek. Még az egypetéjű ikreknél sem egyezik meg az értérkép. Regisztrálás során a szerkezet több mintát is vesz tőlünk, és ezekből képez egy átlagot. Utána már csak fölé kell tartanunk a tenyerünket, és másfél másodperc alatt kész az azonosítás. Mivel nem kell hozzáérnünk, ez az eljárás higiénikusabb is, és az érzékelő sem koszolódik el. Megbízhatósága igen jó. Véletlen elfogadási aránya, vagyis tévesztése 0,08 ezrelék, ami az íriszazonosítás pontosságát is meghaladja. Nem véletlen, hogy Japánban már több bank is bevezette ezt a rendszert.

 

Az átállás tökéletesítése érdekében meg kellene szüntetni a nemesfémek és a drágakövek értékmérő szerepét is, a továbbiakban az arany, ezüst, platina, a gyémánt és egyéb nemes kristályok csupán ipari nyersanyagként lennének nyilvántartva. Ez persze nem jelentené azt, hogy a ritkafémeket és ásványokat többé nem lehetne ékszerként hordani, de a forgalmuk kizárólag folyószámlán keresztül bonyolódna. Kezdetben előfordulna ugyan, hogy valaki valamilyen szolgáltatást mondjuk egy aranygyűrű ellenében végezne el, de az illető hamar rájönne, hogy ezt a gyűrűt nem lehet eladni, így tulajdonképpen nincs forgalmi értéke. Ahhoz, hogy bármilyen vagyontárgyunkat el tudjuk adni, előbb nyilvántartásba kellene vetetni. Az új monetáris rendszert megelőző kötelező vagyonnyilatkozat legalizálná a már meglevő javakat, és ezt követően új vagyontárgyakat már csak eredetigazolás esetén lehetne nyilvántartásba vetetni, és értékesíteni. A készpénz megszüntetésével felszámolhatók lennének a pénzkiadó automaták, és a bankpénztárak is. Ez a bankok számára tetemes megtakarítást jelentene, az ügyfeleknek pedig többé nem kellene attól tartaniuk, hogy pénzfelvétel során kilesik, majd az utcán követve leütik, és kirabolják őket. A most divatos hitelkártya-manipu­lálás is értelmet­lenné válna, mert a fő motiváció, a készpénzhez jutás lehetősége megszűnne. A szá­mítógépes kredit-átirá­nyí­tásnak egyébként sem lenne értelme, mivel kereső­programokkal utólag könnyen megálla­pítható lenne, hogy az átutalt jóváírás mely számlára vándorolt. Más terhére sem lehetne árut venni, mert a számítógép minden ügyletet dokumentál, illetve megőriz a memóriájában, így azt is, hogy ki, mit, hol és mikor vásárolt. Ebben a rendszerben az adórendőrség nyomozói egy rutinellenőrzéssel bárkiről hamar kideríthetik, hogy jövedelmi viszonyai alapján joga van-e az általa igénybe vett javak élvezetére.

Az anyagi indíttatású bűnözés, a pénzügyi visszaélések megszűnésén kívül ez a rendszer számtalan járulékos előnnyel rendelkezne. Először is meg lehetne szüntetni a bankjegy- és érmegyártást. Világviszonylatban az így megtakarított költség dollármilliárdokra rúgna. A készpénz felszámolásával megszűnne a világszerte nagy kárt okozó bankjegyhamisítás. A bűnözők elesnének ettől a jövedelemforrástól is. (A bankjegyek és a pénzérmék megszűnésével civilizációnk megszabadulna a vírusos és bakteriális fertőzések legfőbb terjesztőjétől. A legújabb egészségügyi felmérések szerint ma már az emberiség 90%-a magában hordozza a herpesz I, 70%-uk pedig herpesz II. vírust. Ez a döbbenetes arány főként a pénz fogdosásának, kézről-kézre adásának tudható be. A pénz a legfőbb terjesztője a kötőhártya-gyulladás kórokozójának, valamint a hepatitisz-B vírusnak is. Jelenleg az emberiség 10%-a fertőzött ezzel a vírussal. Kínában ennél is rosszabb a helyzet. A világ legnépesebb országában minden ötödik ember magában hordozza a hepatitisz-B vírust. Rohamosan terjed a hepatitisz-C vírus is, amelynek nincs ellenszere. Jelenleg 170 millió ember hordozza magában ezt a halálos vírust világszerte. Gyógyításának egyetlen módja a májátültetés. De honnan vegyenek ennyi egészséges májat, és ki viseli a műtétek költségeit?)

Ezen túlmenően megszüntethetők lennének a bankok, a biztosító intézetek, az adóhivatal és az illetékhivatal. Ezeket a feladatokat egy központi elszámolási hivatal látná el, intelligens programokkal feltöltött nagyteljesítményű számítógépek segítségével. Ezek minden beérkező jövedelem­ből automatikusan levonnák a ha­tó­ságilag megállapított adót, ille­­téket, és az eladott termékek va­lamint szolgáltatások után jár­ó forgalmi adóval együtt átu­talnák a kincstár számlájára. El­maradna a jövedelmek be­val­lásával, a forgalmi adók vissza­igénylésével járó űrlapok gyár­tá­si költsége is, nem szól­va a ki­tölté­sükre fordított munka­órák­­ról. Lényegesen gördüléke­nyeb­bé válna a nyugdíj- és egész­ség­biztosítási járulékok besze­dé­se, és a kifizetések intézése. A leegyszerűsített államap­pa­rá­tus jóval olcsóbbá tenné a költségve­tési szervek fenntar­tását is, és emellett lehetet­len­né válna a korrupció, a politi­ku­­sok háttérben folytatott pénz­ügyi manipulációi.

A pénz felszámolásával meg­szűnnének a valuta- és deviza­árfolyamokra irányuló speku­lá­ciók, sőt az infláció is. A gazdaság erősödése illetve gyengülése nem az ország pénznemének árfolyamváltozásában nyilvánulna meg, hanem a kreditek és a debitek egymáshoz viszonyított arányában. Ha jól megy a gazdaság, akkor több kredit jelenik meg a vállalatok, illetve a polgárok számláján, míg pangás esetén a debit mennyisége növekedne. Így automatikusan visszaszorulna a vásárlóerő, ami megakadályozná a felelőtlen költekezést. Ez alól a költségvetés sem mentesülne, ezáltal az államháztartás is ugyanolyan racionálisan működne, mint az állampolgárok háztartása, ahol csak annyit költ­hetnek, amennyi a családi kasszába befolyik. Az ily módon történő gazdaság­szabályozás az egyszerűségén és átláthatóságán kívül abszolút igazságos is lenne, mivel nem a kisemberekre hárítaná át a betegeskedő gazdaság talpra ­állításával járó terheket, hanem jövedelméhez mérten mindenki kivenné a részét az áldozatvállalásból.

Mindezek alapján valószínűleg sokan ellenezni fogják ennek a rendszernek a bevezetését, de ők lesznek kevesebben. A becsületes emberekből álló többségnek ugyanis nincs semmi vesztenivalója. Ők a jelenlegi rendszerben is eleget tesznek állampolgári kötelezettségeiknek, így az új elszámolási mód semmi­lyen hátrányt nem jelentene számukra. A társadalom egészének is előnyös lenne az új monetáris rendszer, mert alkalmazásával csillagászati összegeket lehetne megtakarítani, amit a szegények, az elesettek megsegítésére fordíthatnánk. Ez tovább csökkentené a bűnözést, ami a vártnál jóval hamarabb elvezetne bennünket egy új, igazságos és békés társadalom megvalósulásához. Ennek alapját az az elv teremti meg, mely szerint mindenki oly mértékben részesedik a javakból, amennyit letett a társadalom közös asztalára. Ez a rendszer még nem az igazi, de mindenképpen igazságosabb, mint a jelenlegi. Az anyagi javak halmozását, a harácsolást ez a mechanizmus sem tudja megszüntetni, de megszabadítja az emberiséget a bűnözéstől, és rövid időn belül lehetővé teszi a jóléti állam létrehozását.

Tulajdonképpen ez a rendszer már most is bevezethető lenne, mivel az átálláshoz szükséges min­den technikai feltétel adva van. A részletek kidolgozása ugyan még várat magára, de a pénzügyi szakemberek számára ez nem jelent különösebb gondot. A legnagyobb problémát az okozza, hogy ez a rendszer csak akkor válik hatékonnyá, ha az egész vilá­gon egyszerre vezetik be. Rész­leges bevezetése esetén ugyan­is megindulna a javak átme­ne­kítése a pénzt használó or­szá­gokba, illetve ezeknek az or­szá­goknak a bankjegyei az al­világ fizetőeszközeivé válná­nak a pénzt nem használó ál­la­mokban is. A készpénz fel­számolhatóságát mi sem bi­zo­nyítja jobban, minthogy a rész­vénypiacon már végbe is ment a papír alapú részvények meg­szüntetése. A tőkepiaci tör­vény előírása alapján 2004-ben bevonták a nyomdai úton elő­állí­tott értékpapírokat, és ki­­lyu­kaszt­va, felülbélyeg­zés­sel ér­vény­telenítették őket. A de­ma­terializált részvények elekt­ro­nikus adattá váltak, egy érték­pa­pírszám­lára kerültek. A részvényeket betéti számlán tartók ezt a változást észre sem vették, míg a részvényeiket otthon tárolók beszolgáltatták papírjaikat a brókercégeknek, illetve a dematerializá­lás­­sal megbízott pénzintézeteknek. Mivel ez a változás nem érintette a tulajdonosi jogokat, mindenki bele­nyugodott. Ugyanez várható a papír- és fémpénz megszüntetése esetén. Aggódnivalójuk csak azok­nak lesz, akik illegálisan szerezték a pénzüket.

A készpénz felszámolása azzal az előnnyel is járna, hogy megszűnne az illegális bevándorlás a kredit-debit rendszerhez csatlakozó államokba. Ehhez csupán egy rendeletet kell alkotni, mely szerint bankszámlát csak személyi igazolvánnyal és állandó lakhellyel, illetve munkavállalási engedéllyel rendelkezők nyithatnak. Ily módon az illegális bevándorló nem jut pénzhelyettesítő bankkár­tyához. Ha pedig nincs pénze, nem tud vásárolni, és előbb-utóbb éhen hal. Bűnözés útján sem ké­pes a megélhetését biztosítani, mert az elrabolt értéktárgyakkal egyetlen boltban sem lehet fizetni. Az ugyan előfordulhat, hogy egy orrgazda vagy egy mindenre elszánt műgyűjtő átveszi őket, és cse­rébe megengedi a bankkártyája használatát, de az ujját nem tudja vele adni, és ujjlenyomat-vizsgálat nélkül a kártya használhatatlan. Az ily módon történő törlesztés csak úgy valósulhat meg, hogy az orrgaz­da minden egyes vásárlásnál és személyes szolgáltatás igénybevételénél (pl. hajvágásnál) jelen van. Ezzel azonban bűnjelek és tanúk sokaságát hagyja maga után, ami felhívja a bűnüldöző szervek figyelmét. A lebukás szinte elkerülhetetlen, mert ha az imént említett fodrászban felmerül, hogy miért kell egy felnőtt embernek más bankkártyája terhére hajat vágatni, és erre a kérdésre az illetékeseknél keres választ, máris megjelenik a rendőrség az orrgazda lakásán, ahol szerencsés esetben még az ellopott tárgyakat is megtalálják.

Ilyen körülmények között az engedély nélküli bevándorlónak arra sincs lehetősége, hogy visszautazzon a hazájába, mert ezekben az országokban menetjegyet vagy üzemanyagot is csak bankkártyára adnak. Sorsa az őrizetbe vétel, a bűnügyi nyilvántartásba való bekerülés, és a kiutasítás. Ezután már arra sincs lehetősége, hogy bevándorlási kérvényt benyújtva jusson be az országba, mivel egyetlen állam sem engedélyezi a területén korábban bűncselekményt elkövetők letelepedését. Ebben a pénzügyi rendszerben a korábban illegálisan bevándoroltak, az országban bujkálók is „láthatóvá” válnak a hatóságok számára. Nekik azonban lehetőségük nyílik arra, hogy az ad­dig szerzett jövedelmük felhasználásával még a készpénz megszüntetése előtt elhagyják az országot. Ezt azért is célszerű megtenniük, mert amennyiben a korábbi munkáltatójuk továbbra is igényt tart rájuk előfordulhat, hogy kijárja a munkavállalási engedélyüket, ami egy idő után végleges letelepedést is eredményezhet. A legális bevándorlás engedélyezésére minden esélyük megvan, mivel a nyugati or­szá­gok lakossága rohamosan csökken, emiatt mind nagyobb számban lesz szükségük importált mun­kaerőre.

 

A bűnözés felszámolásának leghatékonyabb módja, hogy a készpénz megszüntetésével értelmetlenné tesszük az anyagi indíttatású bűnelkövetést. (Világviszonylatban nem kis összegekről van szó. Statisztikai becslések szerint a bűnözők bevétele évente 1000 milliárd dollárra tehető.) Ennek megvalósításához azonban legfelső szinten hozott politikai döntésekre, és a nemzetközi pénzügyi világ összefogására van szükség. A bűnözést megelégelő államok és helyi közösségek azonban már most is alkalmazhatnak egy célravezető módszert, a megszégyenítést, ami a pénzszerzésre irányuló akciókon kívül más bűncselekmények esetén is igen hatásos. Ezt a konstruktív módszert már a középkorban is gyakran használták, gondoljunk csak a városok főterén történt kalodába zárásra. (A hűtlenségen tetten ért asszonyokat is kalodába zárták, méghozzá pőrén, hogy nagyobb legyen az elrettentő hatás. Képzeljük el, ha ma is alkalmaznák ezt a módszert. Nem csak a főtéren, hanem minden utcasarkon állna egy kaloda, és állandó lenne a kihasználtságuk.)

A XX. században azonban mindinkább előtérbe kerültek az emberi jogok, így a bűnözők személyiségi jogai is. Ennél fogva a megszégyenítésnek ezt az eszközét már csak a diktatórikus rendszerek enged­hették meg magunkak. A kommunista országokban napirenden volt az eltévelyedettek „pellengérre állítása”. Bevett szokás volt, hogy a bolti szarkák nevét kiírták a bejárati ajtó melletti faliújságra. A hajdani Leningrádban a megszégyenítendő alkoholisták nevét felfestették a víztorony oldalára. Egyszer az elvtársak megkérdezték az éppen oda látogatott amerikai küldöttségtől, hogy mi a véleményük erről. „Rendkívül érdekes megoldás” – felelték.

Úgy látszik, idegenkedésük ellenére valahol a tudatuk mélyén megragadt az amerikaiakban ez a módszer, mert később ők is elkezdték alkalmazni. Az Egyesült Államokban egy futballstadion vezetője megbundázta a meccs előtti sorshúzást, és úgy intézte, hogy a kisorsolt gépkocsit az anyósa nyerje meg, aki aztán átadta neki a nyereményt. Amikor az eset kiderült, a helyi bíróság mellékbüntetésként arra ítélte a férfit, hogy szabadságának visszanyerése után jelenjen meg a következő évi bajnoki döntőn egy olyan pó­ló­ban, amelyre ezt a feliratot festették rá: „Az előző sor­solást megbundáztam. Aljas hazug, csaló, tolvaj va­gyok.” A példa követőkre talált a jog­alkalmazásban. A Maryland állambeli Salisbury ben egy asszonyt, aki alig 10 dol­lárnyi benzin tankolása után fizetés nélkül távozott arra ítélt a bíró, hogy egy táb­lá­val a nyakán álljon ki a ben­zinkút elé. A táblára ez volt írva: „Elkaptak, mert ben­­zint loptam.” Büntetését fo­kozta, hogy az esetről hallva szá­mos szülő elvitte cse­me­téjét a töltőállomáshoz, hogy er­kölcsi érzékét fejlessze. Ott aztán a bűnösre mutogatva nyomatékosan felhívták gyermekük figyelmét arra, hogy tanuljon a pórul járt asszony példájából, és sohase orozza el azt, ami a felebarátjáé. A kisvároson átutazók sem állták meg megjegyzés nélkül a látványt. Egyikük megjegyezte: Mi az, visszatért a középkor?

A közlekedési rendőrök is megunták a sok szabálytalankodást, és újabban sokkoló megoldásokat alkalmaznak. Kanadában, aki biztonsági öv nélkül vezet, annak hullaházban alkalmazott, lábujjra akasztható azonosító cédulát osztogatnak. A szabálytalankodó hazaviheti, és kipróbálhatja, hogyan fog kinézni a saját lábujján. De ez még nem minden. Addig nem engedik útjára a megdöbbent vezetőt, amíg ki nem tölti rajta a Név, A legközelebbi hozzátartozó és Az elhalálozás oka rubrikákat. Így ha továbbra sem csatolják be az övet, a hullaházban tevékenykedőknek már nem kell az adminisztrálásukkal foglalkozni. A bűnözés visszaszorításnak másik útja a visszaesők szigorú büntetése. Amerika több államában alkalmazzák a „harmadszorra kiestél” szabályt. Akit harmadszor ítéltek el, annak nincs több „dobása” Ezt követően már akkor is életfogytiglanra ítélik, ha csak áruházi lopáson érik. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban 2,1 millió embert tartanak fogva, vagyis minden 138-ik amerikai rács mögött ül.

Már a narkósok, prostituáltak és az illegális lakásfoglalók kiűzésével sem bajlódnak a rendőrök. Eddig havonta küldtek egy felszólítást a jogcím nélküli lakóknak, hogy hagyják el a bitorolt ingatlant. Ezt követően polgári peres eljárást indítottak ellenük, és csak évek múlva, az érvényes bírósági határozat megszületése után tudták őket kilakoltatni. De nem sokra mentek vele, mert másnap visszaköltöztek. Feltörték a hatósági pecsétet, és elfoglalták a lakást. A közüzemi szolgáltatások kikapcsolása sem jelent megoldást, mert tűzveszélyes eszközökkel világítanak, és az alapvető higiéniai követelményeknek sem tesznek eleget. Ezáltal bármikor felgyújthatják vagy megfertőzhetik a környéket. Egy dél-karolinai város serifje egyszerűen megoldotta ezt a problémát. Már az első helyszínelésnél kiűzi a renitenskedőket bűzös borzzal. Nem valódi borzokat visz magával, hanem a szintetikusan előállított váladékukat, spray formájában. Szétpermetezi a lakásban, és mindenki hanyatt-homlok menekül. Az elviselhetetlen bűz hetek múlva is megmarad a lakatlan házban, így mesze elkerülik a bűnözők a korábban felszámolhatatlan rejtekhelyeket. Az új-zélandi gyártó eredetileg kóbor macskák elrettentésére fejlesztette ki orrfacsaró készítményét, de bűnözők kiűzésére is jól alkalmazható. Richland megye rendőrfőnöke büszkén újságolta az újságíróknak, hogy eddig már 11 helyen vetették be a borzillóolajat nagy sikerrel.

Az előbbi büntetésmódnál tulajdonképpen nem a megszégyenítés a legelviselhetetlenebb, hanem a nyilvánosságra hozatallal együtt járó kiközösítés. Normális körülmények között a megszégyenített embereket nem csak a társadalom, hanem a család is kiveti magából, és miután az ember közösségi lény, nincs nagyobb büntetés számára, mint hogy kitaszítják természetes közegéből. Ehhez persze az szükséges, hogy a bűnelkövetés mindenütt szégyen legyen az emberek szemében, és ne virtus. Ahol bocsánatos cselekménynek számít a bűnözés, ott sohasem fognak megszabadulni a bűnözőktől. A jelenlegi agyondemokratizált világunkban a börtön szanatóriummá, menedékházzá, és a bűnözők „szakmai továbbképző intézményévé” vált. A börtönbüntetésnek ma már nincs semmi visszatartó ereje. Igazi büntetés csak a család, a környezet, a társadalom megvetése lehet. Nem elég lecsukni, fizikailag elkülöníteni a bűnözőket, erkölcsileg is éreztetni kell velük, hogy ha erre az útra tévednek, nincs többé helyük a tisztességes emberek alkotta társadalomban. A kiközösítést, a semmibevételt régen is nehezen viselték az emberek. Egy ókori bölcs így fakadt ki a könyörtelen elutasítás láttán: „Légy legalább az ellenségem!” Egy társadalomban üldözöttként élni még mindig jobb, mint nyugalomban, de számkivetve. Kiközösítés, erkölcsi megsemmisítés nélkül a bűnözés elleni harc eredménytelen marad.

 

A Gonosz hatalmát is csak az iránta mutatott közönnyel és megvetéssel törhetjük meg. Ezt kell tenni bűnözőkkel is. Jelenleg ennek a folyamatnak éppen az ellenkezője zajlik. Ahelyett, hogy megvetnék az emberek a köztörvényes bűnözőket, követendő példaképet csinálnak belőlük. A média, a szenzációéhes újságírók rávetik magukat minden jelentősebb bűncselekményre, és reflektorfénybe állítják az elkövetőt. Tisztességes emberek egész életen át végzett becsületes munkával összesen nem kapnak annyi figyelmet, mint amennyit egy fülön csípett zsebtolvaj elkönyvelhet magának, ha írnak róla az újságok, vagy beszámol az eseményről a rádió, illetve a televízió. A nagy gazemberekből meg egyenesen nemzeti hőst csinál a társadalom. Ha elkapnak egy régóta körözött gonosztevőt, miközben üdül a jól felszerelt börtönben, elkezdi írni az emlékiratait. Erről értesíti az ügyvédjét, aki nyomban összehív egy sajtótájékoztatót, és még el sem készült a „mű”, máris akad olyan kiadó, aki 180 millió forintot kínál érte. Teheti, mert biztos benne, hogy nagy példányszámban el tud­ja adni ezt a könyvet. Eközben a tudományos szakírók, az élet útvesztőiben irányt mutató művek alkotói éveken át kilincselnek anélkül, hogy kiadóra lelnének. Ha az élelmesebbje talál is valakit, aki hajlandó megjelentetni a könyvét, nem sok jóra számíthat. Rendszerint 60-80 ezer forint honoráriummal „kiszúrják a szemét”, és közlik vele: örüljön, hogy egyáltalán kiadják a művét. Amikor a szerencsésnek mondott szerző kiszámolja, hogy az évtizedeken át, óriási műgonddal kidolgozott alkotása mennyi hasznot hozott, kiderül, hogy 1 forintos órabérért dolgozott.

Ezzel szemben a nyolc általános iskolát végzett banditák néhány hét alatt összecsapott firkálmányaiért sorban állnak a kiadók és a filmgyárak. Nem baj, hogy elolvasni sem lehet, mert tele van he­lyesírási és fogalmazási hibákkal. Majd szereznek egy „négert”, aki néhány ezer forintért átfésüli, „fogyasztható” állapotba hozza a gyűrött, pecsétes füzetlapra firkált ákombákomokat. Eközben az ügyvéd már szervezi a sajtókampányt, ahol közli, hogy a busás honoráriumból meg tudják fizetni az okozott kárt, és ez esetben „más elbírálást érdemel” a védence. Ez a számítás többnyire be is válik, így a néhány évre csökkentett büntetés letöltése után az áldozataival könyörtelenül elbánt gazember irodalmi babérokkal felékesítve, és gazdagon távozik a börtönből. Ezt követően már azt a luxust is megengedheti magának, hogy tisztességes életvitelt folytasson, mivel a több százmilliós vagyon jóval nagyobb annál, mint amennyit korábban fegyveres rablásokkal szerzett magának. Mindemellett fürdik a dicsfényben, mert a média sztárt csinált belőle. Különféle fogadásokra jár, ahol magas rangú politikusokkal parolázik. Senkinek sincsenek fenntartásai vele szemben, senkit sem érdekel, hogy az egész bűnüldöző rendszert közröhej tárgyává tette. Országos vezetők arra gondolnak: nem árt egy kis népszerűség, bármi áron is. A nem egészen önzetlenül tevékenykedő ügyvéd lelkiismere­te is nyugodt marad. A nyilvánosság előtt azzal ideologizálja meg mítosz- és profitgyártó ügyködését, hogy: „Ja kérem, ez a kapitalizmus”. Az időközben megjelent mű pedig már tankönyvként is szolgált. Egy fiatalkorú pl. ennek alapján fosztott ki a minap egy vidéki pénzintézetet.

A nyugati országok bűnözőinek akkor sem kell aggódniuk a megélhetésük miatt, ha túlságosan lusták ahhoz, hogy életrajzi regényt írjanak. Szabadulásuk után várja őket a magas nyugdíj. Egy holland börtönben raboskodó pe­­­do­fil rablógyilkost „pszicho­lógiai okokból” százszá­zalé­ko­san mun­kaképtelennek nyilvá­ní­tottak, ezért havi 600 ezer fo­rintnak megfelelő összegű nyug­díjat fo­lyó­sítanak neki. Nyilván na­­gyon meg­viselte az öt gyerek puszta kézzel való megfoj­tá­sa, és ez vezetett a lelki zava­rához. A sorozatgyilkosságért csupán 20 év börtönbüntetést ka­pott. A rács mögött teljes ellátás­ban részesül, így most nincs szük­sége a bankszámláján gyara­podó pénzre. 2012-ben fog sza­badulni, és akkor 144 millió forint vár rá. Ily módon igyek­szik feledtetni ve­­le a társa­da­lom a „nehéz éve­ket”, így biz­to­sítja számára a nyu­godt öreg­séget. A holland igaz­ság­szol­gál­tatás már több tucat lelki okok­­ból leszázalékolt bűnö­zőből csi­nált ily módon millio­most.

Amerikában a börtön réme sem fenyegeti a bűnözőket. Az igazságszolgáltatás elkerüléséhez nem kell más, csak egy dörzsölt ügy­véd, aki végtelenségig el­nyújtja az ügyet. Az ügyvédek törvénnyel folytatott packázá­sa már odáig fajult, hogy új­ratárgyalták egy floridai férfi perét, mert az esküdtszék túl sok tagjának neve kezdődött „G” betűvel. Az esküdtszék tizenkét tagja közül hétnek a vezetékneve volt G-kezdő­betűs, amit a fegyveres bűnö­ző védője nagyon arány­ta­lan­nak talált. Azzal érvelt, hogy védencének alkotmá­nyos joga sérül, ha az esküdtszék össze­tétele nem reprezentálja a tár­sadalmi csoportok valódi meg­oszlását. A bíró helyt adott a panasznak, az ügyet újratárgyalták, ami a vádlott felmentésével ért véget.

 

Az erkölcsi érzék hiányát illetően a külföldi bulvárlapok és kiadók is túltesznek a hazaiakon. A CKM magazin pl. több oldalt szentelt a XX. századi kannibalizmusnak. A horrorisztikus részleteket élethűen érzékeltető leírások egyike a venezuelai Dorangel Vargasról szól, aki tavaly 10 embert gyilkolt és evett meg az Andokban. Az újságíró által a konyhaművészet költőjének titulált Vargas kényes ízlésével tűnt ki a társai közül. A tudósítás szerint jobban kedvelte a férfiak húsát a nőknél. „Érzékeny szájpadlása csak a finom, egészséges és tápláló emberhúst képes elviselni.” A megbotránkoztatás fokozása érdekében szó szerint idézte a gyilkos nyilatkozatát: „Mindenki ehet, sőt mindenkinek muszáj emberhúst ennie, csak jól meg kell mosni és tisztítani.” A tanácsadás azzal folytatódott, hogy: „A kéz és lábfej sose kerüljön a fazékba.” Aztán azzal dicsekedett, hogy tökéletes szószt készít a nyelvből, a szemből pedig kiváló ízű és egészséges levest tud főzni. „Egy francia szakácsnak is becsületére válna!” Most életfogytiglani börtönbüntetését tölti és könyvet ír. Szakácskönyvet. A fentiek alapján sejthetjük, hogy milyen alapanyagokból. Ennek ellenére már több kiadó is jelezte érdeklődését a mű iránt, akik dollármilliókkal kecsegtetik Vargast. De öröme nem teljes, egyre csak azt hajtogatja: „Minek nekem az a sok dollár, itt a börtönben egy gramm emberhúst sem vehetek rajta.”

Azt is megtudhatjuk ebből a cikkgyűjteményből, hogy a világ kannibalizmusának igazi csillaga a japán Issey Sagawa, aki miután megölte majd elfogyasztotta a barátnőjét, tengernyi pénzt keresett, és világhírnévre tett szert. Találkozása későbbi áldozatával ártatlanul és romantikusan kezdődött, közösen verseket olvastak. Közben agyonlőtte a holland lányt, akivel a párizsi Sorbonne-on tanult. Aztán feldarabolta, és egyes testrészeit megette. Annak ellenére, hogy letartóztatták, nem állították bíróság elé, mert a francia hatóságok elmebetegnek nyilvánították. Ezt követően „gyógykezelés céljából” hazaszállították Japánba, ahol családi kapcsolatainak köszönhetően „teljesen egészségesnek” bizonyult. Szabadsága visszanyerése után Sagawa valóságos hőssé vált. A média sztárt csinált belőle. 5 könyvet, köztük 2 párizsi útikalauzt írt, amelyekért tekintettel a szerző nevére szinte verekedtek a kiadók. Később tévésztár és különféle szadomazochista filmek főszereplője lett. Hazájában gomba módra szaporodnak a rajongóit tömörítő klubok, így nem csak a pénze sokasodik, hanem a hírneve is egyre nagyobb lesz. Csodálkozunk, hogy ilyen körülmények között mind több ember válik bűnözővé? Miért válassza valaki a társadalmi érvényesülés szenvedésekkel teli, lassú útját, amikor jóval könnyebben és gyorsabban magasabb szintre juthat. Az ehhez szükséges mintákat a média futószalagon szállítja. A vádakra, mely szerint így kitanítják, rossz útra terelik az olvasóikat, azt válaszolták, hogy az ő kötelességük a tájékoztatás. A híreket nem ők csinálják, ők csak tudósítanak róla. Vagyis teszik a dolgukat.

Ennek megfelelően igen részletesen tálalták azt a hírt is, hogy van aki a hullákat kedveli. Jáva szigetén, Purballingga megye egyik falujában meghalt egy 80 éves asszony. A temetés után a családtagok észrevették, hogy valaki megbolygatta a sírt. Balsejtelmük beigazolódott. A kiásott koporsóból hiányzott a tetem. A rendőrség egy helybeli férfi házában találta meg a holttestet, felaprítva. A wokban és a dunsztos üvegekben másoktól származó emberi maradványok is voltak. A vádlott vallomása szerint eddig három embert evett meg. Az öregasszonyon kívül megölt és megevett két betörőt is. Áldozatainak húsát általában nyersen fogyasztotta el. Úgy gondolta, hogy így természetfeletti erő költözik belé, és megbékél a lelke. Egy belső hang azt súgta neki, hogy legalább két embert kell megennie ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Az egyik rabló péniszét levágva kiszárította, és a nyakába akasztva amulettként hordta. A kihallgatáson nem észleltek nála elmebetegségre utaló jeleket. Tökéletesen tisztában volt tettével, és cselekedetét természetesnek tartotta.

Az alábbi történet hírügynökségi továbbítása a belga sorozatgyilkosságokon edződött európai újságírókat is megdöbbentette. Ez persze nem tartotta őket vissza abban, hogy hetekig cikkezzenek róla. A lelkük mélyén azonban érezték, hogy itt már nagy baj van, világunk tényleg a teljes rothadás felé tart. A pokoli indíttatású rituálé életben maradt főszereplőjét felelősségre sem tudták vonni, mert tettére nem találtak paragrafust. A civilizált országokban csak a halottgyalázást bünteti a törvény, az emberevést nem. Pedig ez történt Németországban, a XXI. század elején. A horror színhelye egy idilli kisváros, Rotenburg volt. Tiszta, rendezett utcák, vidám emberek. Bármerre néz az ember, mindenütt a kultúra és a polgári jólét megnyilvánulásaival találkozik. Az ódon, jól kar­bantartott házak között állt egy 35 szobás kúria, nagy kerttel. Egy kedves, szolgálatkész, középkorú férfi lakta. Az anyját haláláig kitartóan ápolta, gyermek, és kutyabarát. Komputerszakértőként tevékenykedett. Szakmáját még a katonaévei alatt, a Bundeswehrben tanulta. Ott példás karriert csinált, 12 év alatt a főtörzsőrmesterségig vitte. Megbízható, rendes munkatársnak, fegyelmezett katonának tartották. Leszerelése után a civil életben kamatoztatta tudását. Anyagi gondjai nem voltak.

A történet másik főszereplője egy berlini mérnök, aki a Siemens cégnél dolgozott, igen magas beosztásban. Egy fejlesztőrészleget vezetett. Munkatársai szakmai zseninek tartották. Kettős életéről a környezete semmit sem tudott. Szabadidejében ugyanis gyakran látogatta a berlini szadoma­zochista bordélyokat, és ismert ügyfele volt a nyugat-berlini vasútállomás férfiprostituáltjainak. Anyagi gondjai neki sem voltak. Vezető mérnök­ként havi 10 ezer eurót keresett. Így megengedhette ma­g­á­nak, hogy luxuslaká­sá­ban méregdrága kompu­ter­rend­szert építsen ki. Szen­ve­dé­lyes internetező volt, gyak­ran böngészett a vi­lág­há­lón. Eközben talált rá a kö­vet­kező hirdetésre: „Ke­­re­­sek egy jó testi fel­épí­té­sű, 18-30 év közötti fér­fit, aki beelegyezik, hogy le­vágjam és megegyem.” Hü­­­lye vicc, gondolhatná bár­ki, aki találkozott már az In­ter­netre felrakott sok mar­­­ha­sággal. Nincs olyan őrült, aki komolyan venne egy ilyen dőreséget. De akadt. A hirdető az előbbiekben említett komputerszakértő, az áldozat szerepére vál­lal­kozó pedig a berlini mérnök volt.

Amikor összejöttek és megkötötték a vérfagyasztó alkut, kidolgoztak egy ördögi forgatókönyvet. E szerint a főtörzsőrmester lemetszi a mérnök nemi szervét, és azt megsütve közösen elfogyasztják. Ezt követően késszúrásokkal végez a megcsonkított áldozattal, majd feldarabolja, és megeszi. Így is történt. A komputerszakértő kúriájának pincéjében külön mészárszéket rendezett be hentesszerszámokkal és húskampókkal a rettenetes színjátékhoz. A forgatókönyvhöz hozzátartozott a rituálé videoszalagon való rögzítése is. A rendőrség rátalált a 4,5 órás vérfagyasztó felvételre. Amikor lejátszották, a nyomozást vezető rendőrtiszt rosszul lett a látványtól. A maradék emberhús a hűtőszekrényben várt további fogyasztásra, akkurátusan műanyag zacskókba porciózva. A csontok és a koponya a kertből került elő, egy kis halom alá ásva. Az emberevő gyilkos már a következő áldozatát kereste, amikor lecsaptak rá a rendőrök. Tettét egy percig sem tagadta, sőt ártatlannak vallotta magát. Végül is emberölésért ítélték el. Megúszta 8,5 évi börtönbüntetéssel, de jó magaviselet esetén már 5 év után szabadon engedik. A bíróság azért nem vette figyelembe a kannibalizmust, mert „ez a büntetőjog egy olyan határterülete, ahol nincsenek tapasztalatok”. Sokat elárul társadalmunk jelenlegi erkölcsi állapotáról, hogy a hirdetésre 200-an jelentkezetek áldozatként, 30-an az iránt érdeklődtek, hogy részt vehetnek-e a lakomán, 15-en pedig nézőnek ajánlkoztak.

[

Korunk leghatékonyabb fegyvere, a média. Akár rossz, akár jó célokat akarunk szolgálni, az írott és elektronikus sajtó faltörő kosként vág utat nekünk. Ugyanakkor kétélű fegyver is, amely gyakran a használóját sebesíti meg. Többször előfordult már, hogy valaki a média segítségével próbált az elszenvedett sérelmeiért elégtételt venni, de éppen ellenkező hatást ért el vele. Erre legismertebb példa a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című könyv megjelentetése, amely méltán vívta ki egy zsidó hitközség vezetőjének tiltakozását. Ezt a cári titkosszolgálat által összeállított hamisítványt egy csőd szélén álló kis kiadó jelentette meg annak reményében, hogy ezzel talán helyreállíthatja megrendült anyagi helyzetét. A kiadó vezetőjének nem sokáig fájt a feje emiatt, mert ahogy meg­érkezett a feljelentés a Legfőbb Ügyészséghez, és erről a sajtó tudósított, az emberek megrohanták a könyvesboltokat, és napok alatt az utolsó darabig felvásárolták a készletet. A nagy keresletre való tekintettel megindították az újranyomást, ami azt jelenti, hogy több tízezer darabot fognak eladni egy olyan színvonaltalan fércműből, amelyből normál körülmények között száz darabot sem vettek volna meg.

A rendőrség elrendelte ugyan a nyomozást a kiadó vezetője ellen „izgatás és gyűlöletkeltés” címén, de nem sokat tehetnek ellene. Átmenetileg felfüggesztették a nyomdai munkálatokat is, de a jogi szakértők szerint a végleges betiltásnak igen kicsi az esélye. Egy demokratikus országban ugyanis az alkotmány biztosítja a véleménynyilvánítási és a sajtószabadságot, ami azt jelenti, hogy a magánvéleményét nem csak szóban terjesztheti bárki, hanem ki is nyomtathatja. Ráadásul itt nem is új gondolatokról volt szó, hanem egy múlt században született konspirációs jelentésgyűjteményről, amelyet azóta jó néhány országban, több tucat kiadó jelentetett meg, különösebb következmények nélkül. A véleménynyilvánítási szabadság korlátozása azért sem járható út, mert könnyen ki lehet játszani. A gyűlöletbeszéd elleni perekben mit fog kezdeni a bíróság a kódolt, de mindenki által desifrírozható szöveggel, a kétértelmű kijelentésekkel. Hogy lehet valakit elítélni azért, mert kijelentése helytelenül is értelmezhető. A vádlott ügyvédjének csak annyit kell mondani, hogy: Rossz az, aki rosszra gondol – és máris lesöpri a vádat az asztalról.

A nyugati államok törvényei oly mértékben liberálisak, hogy teret engednek olyan nézeteknek is, amelyek nem egyeznek a többség véleményével, sőt évezredes erkölcsi értékeket sértenek. Talán azért teszik ezt, mert ezzel akarják bizonyítani, hogy az ő demokráciájuk annyira erős, hogy ezt is kibírja. Így jelenhetett meg náluk minden gond nélkül Hitler: Mein Kampf -ja, és Sztálin emlékiratai. Ezeknek az országoknak a vezetői ugyanis bíznak polgáraik józan ítélőképességében, és úgy gondolják, hogy egyetlen normális ember sem veszi komolyan ezeket a téveszméket. A világban történtek megértéséhez, a vélemények sokszínűségének megismeréséhez azonban szükség van ezeknek a műveknek a nyilvánosság elé tárására is. Mellesleg ezeket a könyveket pár évvel ezelőtt nálunk is megjelentették, minden különösebb visszhang nélkül. A kutya sem törődött velük, évekig porosodtak a könyvesboltok polcain. Valószínűleg ez a sors várt volna a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című kiadványra is, ha egy túlbuzgó vallási vezető nem veri fel a port körülötte. Lehet, hogy nálunk nem lesznek olyan elnézőek a bírák, és a kiadót – a látszat kedvéért – némi pénzbüntetésre ítélik, de ez nem fog elégtételt szolgáltatni az oly sokat szenvedett zsidóságnak. A számukra sértő sajtótermék megjelenésének média segítségével történő akadályozásával éppen ellenkező hatást értek el.

Súlyosbítja a helyzetet a botrányos ügyek nyilvánosság elé tárásának szinte minden esetben fellépő kísérő jelensége: a továbbgyűrűzés. A „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” felhívta a hatóságok figyelmét a Hitler által írt „Mein Kampf”-ra is. En­nek következtében eljárást indítottak a megjelentetését végző két kiadó ellen, és el­kobozták a megmaradt pél­dányokat. Ily módon sike­rült az emberek figyelmét felhívni erre a műre is. Eb­ben a helyzetben teljesen mindegy, hogy milyen íté­let születik, az érdeklődés óriási mértékben meg fog nőni e fasiszta propaganda-kiadvány iránt is. Ha a bíróság felmentő ítéletet hoz, akkor a kiadók árasztják el a piacot újabb példá­nyok­kal, ha pedig betiltják a to­vábbi megjelentetését, ak­kor szamizdatként fog ter­jedni. Mellesleg a „Cion bölcseinek jegy­ző­könyve” esetében ez már meg is történt. A rendőrség tájékoztatója szerint az eljárás megindítását követő 1 hónap alatt több kalózkiadás jelent meg. Most keresik azokat, akik reprint kivitelben újra kiadták a be­tiltott művet. Ismerve az al­világ szervezettségét, en­nek sikere erősen kétséges. Mindezek tetejébe már az Internetre is felkerült ez a könyv. Méltó társa lesz a csőbomba házilagos készítését, valamint a szakszerű kábítószer-adagolást bemu­ta­tó műveknek.

Feltehetően hasonló sors vár a „Mein Kampf”-ra is. Ha a hatóságoknak ezt si­kerülne megakadályozni, a beindult negatív folya­ma­tot ez sem állíthatja le. Ez esetben a már eladott pél­dá­nyok kelnek vándorútra. Közismert tény, hogy egy-egy botránykönyv kézről-kézről jár. Ha csak néhány száz darabot adtak el belőle, a tartalmuk ily módon több tízezer emberhez is eljuthat, ami azt jelenti, hogy a lakosság jelentős része megfertőződik a bennük foglalt fajgyűlölő eszmékkel. A sok alaptalan állítás és rágalom valószínűleg még több embert fog zsidógyűlölővé tenni, ami minden bizonnyal nem hiányzik ennek a hányatott sorsú népnek.

Hasonló a helyzet az uszító szólamokat tartalmazó szélsőséges folyóiratokkal. Ezek a kiadványokat olyan kevesen olvassák, hogy nem jelentenek veszélyt a társadalomra. Akik járatják ezeket a lapokat, azoknak semmi újat sem mond a tartalmuk, mert ők már telítve vannak az önmaguk által gyártott gyűlölködő eszmékkel. Baj csak akkor keletkezik, ha egy kívülálló kezébe kerülnek. A fajgyűlölő és kisebbségellenes nézetektől mentes olvasó természetesen felháborodik ezeknek a köröknek a véleményalkotásáról, és demokratikus érzelmeitől vezéreltetve mozgósítja a ható­ságokat. Ez esetben már a rendőrség és az ügyészség is kénytelen foglalkozni a leírtakkal, amiről azonnal hírt ad a média. A nyomtatott és elektronikus sajtót ugyanis a botrányok éltetik. Manapság csak az számít hírnek, ami felkorbácsolja az indulatokat. Így a hírszerkesztők azonnal rávetik magukat minden információra, ami botránygyanús. A szokásos napi hírek senkit sem érdekelnek, ezekkel nem lehet nö­velni az eladott példányszámot, a hallgatottsági-, illetve nézettségi indexet. A tiltakozás tehát a korábbi beidegződések útját járva nyilvánosságra kerül, amire széles néptömegek figyelnek fel. Innentől kezdve beindul a negatív spirál. A kíváncsiság emberek tízezreinek figyelmét irányítja rá ezekre a szennylapokra, és innentől kezdve azok is rendszeresen olvassák, akik korábban a létezésükről sem tudtak.

Vigyázni kell tehát sérelmeink nyilvánosság elé vitelével, mert a média mozgósításával egy olyan bombát biztosítunk ki, amely könnyen lehet, hogy bennünket fog megsemmisíteni. Ma egy olyan világban élünk, amelyben a Sátán kihasznál minden alkalmat, hogy civilizációnkat a porba sújtsa. A saját magunk által alkotott törvé­nyeket fordítja ellenünk, az álta­lunk működtetett fejlett infrastruktúra ma­nipulálásával teremt olyan hely­ze­tet, hogy alantas szándékait ér­vény­re juttassa. Szép dolog a de­mok­rá­cia, nagyszerű találmány a fejlett hír­közlés, de körültekintően kell bán­ni vele. Észre kell venni, hogy ezek a vívmányok nem csak használnak, hanem árthatnak is nekünk. Az imén­­ti példák is mutatják, hogy a túlvilági gonosz erők milyen kör­mön­font módon manipulálják a tár­sa­dalmunkat, a lehető legrosszabb irányba. Ez ellen legtöbbet az új­ság­írók tehetnek, akik mielőtt „meg­lo­va­golnak” egy hírt, végiggondol­nák, hogy milyen következmé­nyek­kel jár annak nyilvánosságra hoza­ta­la a társadalomra nézve. Ők azok, akiket a démoni erők rábírnak a fejlődés lassítására, megakadályozására is. Ha valaki egy pozitív gondolatot, egy előrevivő eszmét szeretne a média se­gít­ségével győzelemre juttatni, kü­lönféle félelmeket keltenek a köz­reműködésre felkért újságírók fe­jében. A legtöbbször azonban erre sincs szükség, elég ha nem­tö­rő­döm­­ségre ösztönzik őket, vagy fel­keltik bennük a minden em­berben fellelhető lustaságot, és má­ris vak­vágányra futott az ügy. Ez a hoz­záállás sajnos mérhetetlen ká­ro­kat okoz a világban, de a földi életről, a fizikai létről alkotott ismereteink csekély volta követ­kez­tében ez ma még nem tudatosult az érintet­tek­ben.

A „hírgyártók” magatartása csak a tudati felvilágosodás előreha­la­dásával fog megváltozni. A lélek­mérgezés kiszélesedése ellen azon­ban az átlagpolgár is sokat tehet az­zal, hogy nem engedelmeskedik a felbujtó késztetéseknek. Ha képe­sek vagyunk az indulatainkon ural­kodni; ha a felháborodásunk nem lépi át a bennünket körülvevő családi-, baráti-, szakmai közösséget, akkor a gonosz erők nem érik el céljukat. Alkalmazzuk azt a taktikát, amit ők használnak velünk szemben, a pozitív meg­­­­nyilvánulásaink agyonhallgattatása során. Ne hagyjuk magunkat provokálni, ne fújjuk fel a jelentéktelen ügyeket, és főleg ne vonjunk bele olyanokat, akik semmit sem tudnak tenni a káros jelenség felszámolása érdekében. Egy ügy csak akkor válik jelentőssé, ha jelentőséget tulajdonítunk neki. Az érdektelenség a negatív törekvéseket is képes elsorvasztani. Cselekedni akkor kell, ha tettlegességig fajul a dolog. Az erőszakos megnyilvánulások elfojtása is könnyebbé válik, ha nem támaszkodnak széles néprétegekre. Elszigetelődés esetén a társadalom pusztító sejtjei nem képesek tovább fertőzni, és felszámolásuk után sem keletkeznek újabb gócok. Vészterhes világunkban a médiának nem fékezhetetlen fenevadként, hanem józan közéletformálóként kellene tevékenykednie.

 

Előrevivő adópolitika

 

Már az eddig olvasottak alapján is látható, hogy milyen összetett és bonyolult problémákat kell megoldaniuk a jövő szakembereinek. A legnehezebb feladat azonban a törvényalkotókra vár, mivel nekik rendkívül sok szempontot kell figyelembe venniük ahhoz, hogy pozitív, előremutató törvények, a társadalmi fejlődést elő­segítő rendelkezések szülessenek. A jövőben a törvényalkotás nem abból fog állni, hogy: „Üres az államkassza, nosza vessünk ki egy új adót!” A körültekintés nélkül, esztelen módon meghozott törvé­nyek növelik ugyan az állami be­vételeket, de ellehetetlenítik a tár­sadalom jelentős hányadát. Erre legjobb példa az ÁFA-törvények hazai megalkotása volt. Amíg Ausztriában és más nyugati orszá­gokban a tejet és tejtermékeket nem terheli forgalmi adó, addig nálunk még a tehén alól elvett fel­dolgozatlan nyerstejre is akkora adót vetnek ki, mint a luxusélelmiszerekre. Ennél fogva az utóbbi években a hazai tejfogyasztás a rendszerváltás előtti szint kétharmadára esett vissza. A szegény családok már évek óta nem tudnak tejet, tejtermékeket venni a gyermekeiknek. Ez a növekedés, egészségmegőrzés szempontjából alapvetően szükséges élelmiszer a lakosság egyharmadának megfizethetetlenné vált. Nem kell hozzá túl nagy fantázia, hogy belássuk, milyen következményekkel fog ez a helyzet járni a jövő generációjának életképességére nézve.

Negatív kihatásait tekintve legalább ekkora baklövés volt a könyvek megadóztatása. Ez a külföldön is nagy megütközést kiváltott intézkedés oda vezetett, hogy a lakosság kétharmada számára már nem csak a színház, a mozi és a különféle kulturális rendezvények váltak hozzáférhetetlenné, hanem a könyvek is. Köztudott tény, hogy világszerte mind kevesebbet olvasnak az emberek. Ennek következtében egyre műveletlenebbek, egyre tájékozatlanabbak, és ezáltal egyre kiszolgáltatottabbak lesznek. Felvilágosultság, a világ dolgaiban való jártasság, más népek szokásairól való informáltság hiányában ezek az emberek könnyen manipulálhatóvá válnak. Aki nem rendelkezik szilárd kulturális alapokkal, hamarabb állítható társadalmilag káros eszmék szolgálatába, ami az erkölcsi értékrend további pusztulását eredményezi.

Ráadásul az öngyógyító, az egészséges életvitelt elősegítő könyvekre is kiterjesztették a for­galmiadó-kötelezettséget, így az emberektől elvették az egészségmegőrzés egyetlen lehetőségét is. Az államilag finanszírozott hiva­ta­los gyógyítás nem sokat törődik az egészségmegőrzéssel. Ők az em­bereket többnyire csak akkor veszik kézbe, amikor már meg­betegedtek. A természetgyógyász-rendelők szolgáltatásai és egyéb betegségmegelőző kúrák az át­lag­emberek számára megfizet­he­tet­lenek. Ez külföldön is így van, de ott legalább rendelkezésre áll az ezzel foglalkozó szakiro­da­lom; így aki akarja, öntevékeny mó­don is elsajátíthatja ezeket a mód­szereket. Az autodidakta kép­zés útján történő gyógyulás azért is le­­hetséges ezen a téren, mert sok eset­ben a természetgyó­gyá­szok sem gyógyítanak. A páciens alapos vizs­gálata, vagyis beteg­ségeinek felmérése után olyan életmód­prog­ra­mot állítanak össze, amely­nek követésével a beteg önmagát gyógyítja meg.

Nálunk azonban az állam eltorlaszolta ezt a kiutat. Olyan drágává tette a könyveket, hogy az egészségmegőrzésnek, az öngyógyításnak ez a módja sem áll az emberek rendelkezésére. Külföldön másként ítélik meg ezt a helyzetet. Nagy-Britanniában pl. nem vetnek ki fogyasztási adót a könyvekre, napilapokra, folyóiratokra, sőt még a képes magazinokra sem. A mindenkori kormányok azzal indokolják ezt a határozatot, hogy „a tudást nem szabad megadóztatni”. Filozófiájuk, hogy egy jól működő társadalom elképzelhetetlen jól informált lakosság nélkül. Nálunk viszont 15% ÁFA-t vetettek ki a könyvekre és a folyóiratokra. (Nem csak a bulvársajtóra, hanem a tudományos szakfolyóiratokra is.)[3]

Ezekből az esetekből is látszik, hogy egy-egy rosszul meghozott törvény milyen károkat tud okozni a világban. Ennek elkerülése érdekében politikusainknak alaposabban át kellene gondolniuk, hogy milyen szabályzókat vezetnek be a társadalomban. A mainál is nehezebb dolguk lesz a jövő politi­kusainak, mivel nekik komplex törvényeket kell alkotniuk, olyanokat, amelyek nem csak a meg­célzott vonalon eredményeznek pozitív változást, hanem az élet szinte minden területén. Az adó­bevételeket növelő rendelkezéseket, pl. úgy kell meghozniuk, hogy az ne csak az államkincstárt gyarapítsa, hanem előnyös hatást gyakoroljon a környezetre, az arányos közteherviselésre, és más szférákra. Itt van pl. a gépkocsiforgalom feltartóztathatatlan növekedése, a környezetszennyezés ka­tasz­trofális helyzete, a fokozatos elszegényedés, és a költségvetési hiány megállíthatatlan növekedésének komplex problémája.

Rövidlátó politikusaink ezt a problémakört eddig meglehetősen egy­ol­dalúan, és önző módon pró­bálták megoldani. Az államkincstár felduzzasztására olyan adókat vetettek ki, amelyek a gazdagokat és a szegényeket egyaránt súj­tot­ták, a környezetvédelemmel pe­dig egyál­­ta­lán nem törődtek. A ter­mészet meg­mentése érdekében nem igye­kez­tek korlátozni a gép­ko­csi­hasz­ná­latot, mert ez őket, és a ro­ko­ni-, ba­ráti körüket is hátrányosan érin­tette volna, így nem cso­da, hogy nap­jaink közleke­dése kaoti­kus­sá vált. Arról nem is szólva, hogy az iszo­nyatos mértékű gépkocsi­forga­lom mind szennye­zet­­tebbé teszi a le­ve­gőt, és ezen ke­resztül a talajt, vala­mint az élő­vize­ket. Az Egész­ség­ügyi Világ­szerve­zet (WHO) fel­mé­rése alapján egyér­telművé vált, hogy ma már nem az ipari üzemek szennye­zik a környe­zetet legna­gyobb mértékben, hanem a gép­járműforga­lom. Nap­ja­ink leg­na­­gyobb és legveszedel­me­sebb kör­nyezetszennyezője az autó. Az autók kipufogógázai bomlasztják tovább a freonok és egyéb ipari gázok által kikezdett ózonlyukat felettünk, ráadásul mind több ember válik áldozatává a közlekedési baleseteknek. (Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a levegőszennyezés következtében évente 3 millió ember hal meg. Háromszor annyi, mint közlekedési balesetekben.)

Ebből a helyzetből egyértelműen következik, hogy túlélésünk érdekében radikálisan csökkenteni kell a gépkocsiforgalmat. Ezt azonban nem lehet tiltó rendelkezésekkel megtenni, mert ez csorbítaná az emberi szabadságjogokat. Gazdaságilag sem lenne előnyös a drasztikus forgalomkorlátozás, mivel jelentősen csökkennének az állami bevételek. Ez esetben egy komplex törvény megalkotására van szükség, amely oly módon korlátozza a gépkocsiforgalmat, hogy annak a többség számára csak előnyös következményei legyenek. Ennek a törvénynek az alapja egy új adó bevezetése lenne, amely kimondja, hogy akinek a munkájához, megélhetéséhez nincs szüksége gépkocsira, aki kedvte­lésből vagy azért tart autót, mert megengedheti magának, az fizessen utána luxusadót.

A gép­kocsi­tartás nem előfeltétele a normális életvitelnek. Nélküle is jól meg lehet lenni. Aki úgy érzi, hogy nem tud autó nélkül élni, vagy a kivagyiság által vezérelve így akar kitűnni a tömegből, az a vételáron túlmenően teremtse elő a fenntartásához szükséges összeget is. Az üzemeltetési költségbe ezentúl ne csak az üzemanyag ára, a biztosítási díj, és a szervizelési költség tartozzon bele, hanem ez az újfajta adó is, amely segít kiegyenlíteni a társadalmi igazságtalanságokat, és jó irányba tereli a világ fejlődését. Az életszínvonal emelkedésével az autó divatcikké vált. A mobilitás, a szabadság jelképe lett. A divat követése az öltözködésben is nagy anyagi áldozatokat köve­tel. Akkor fizessenek az autó­hóbort követő is. Felületes ítél­kezők esetleg azt mondhatnák, hogy ez az új adó tovább fogja rontani a sze­gényebb rétegek gép­kocsiszer­zési esélyeit. Ez a vád azonban nem felel meg a való­ságnak. A szegények autóvá­sár­lását első­sor­ban nem az adók, ha­nem az aut­ók magas ára, és a drága benzin teszi lehetet­len­né. Akinek a va­gyoni helyzete azon a határon áll, hogy éppen a luxusadó aka­dályozza a gépko­csi­tartásban, az mondjon le más kedv­telé­sé­ről, és ily módon te­remtse elő a különadó fedezésére szolgáló összeget. Tudomásul kell venni, hogy a passzióból történő gép­kocsitartás luxus, amelyért áldozatot kell hozni.

Kétségtelen, hogy autót továbbra is csak a tehetős rétegek tudnak majd tartani, de erről nem ez a törvény tehet. Ez az új adónem azonban képes lesz a vagyoni különbségekből eredő feszültségeket enyhíteni azáltal, hogy a gazda­gok által befizetett összegeket az állam oly módon csoporto­sít­ja át, hogy annak a szegények is hasznát látják. A jövedelemará­nyos köztehervise­lés teljesebbé tételének érdekében a luxusadó mértékének megállapításánál fi­gye­lem­be kell venni a gépko­csi­tulajdonosok vagyoni helyzetét is. Ez esetben nincs szükség bi­zony­talan alapon álló jövede­lem­igazolások beszerzésére, mi­­vel a tágas, nagy sebességű, il­letve nagyobb komfor­t­foko­zatú járműveket többnyire a tehe­tősebb rétegek vásárolják. Így elegendő az egyes gépkocsi­tí­pu­­s­ok­ra szorzószá­mokat meg­álla­pítani. A felár meghatározásánál szakértői véleményre sincs szükség, mert a gépjárművek gyári ára híven tükrözi az értéküket. A befizetendő díj megállapításánál nem szabad figyelembe venni a gépkocsi korát, mivel a használt autó ugyanúgy koptatja az utakat, ugyanúgy (sőt jobban) szennyezi a levegőt, mint az új. A luxusadó alapja tehát minden esetben a szóban forgó gépkocsitípus új ára lenne. Mellesleg ez a közlekedésre is pozitív hatást gyakorolna, mert arra ösztönözné a leendő autótulajdonosokat, hogy ne roncsokat, hanem új, korszerű, biztonságos személygépkocsikat, illetve szállítójárműveket vásároljanak.

Miután a komplexitásnak elő kell segítenie az államgépezet fokozatos leépítését is, ezt az adót oly módon kell kivetni, hogy egyúttal minden más kapcsolódó adó megszűnjön. A luxusadót úgy tanácsos kikalkulálni, hogy magába foglalja a súlyadót, az úthasználati díjat, a környezetvédelmi adót, a kötelező biztosítás díját, és minden egyéb gépkocsival kapcsolatos fizetnivalót. Ennélfogva aki befizeti a luxusadót, automatikusan tagjává válik az általa megjelölt biztosítási intézetnek. Így nem fordulhatna elő, hogy egy baleset ártatlan elszenvedője azért nem kap kártérítést, mert a vétkes fél „elfelejtette” befizetni a kötelező biztosítást. A biztosítóknak is előnyösebb ez a megoldás, mivel nem az ügyfelektől kell havi részletekben beszedni a díjakat, hanem megkapják az államtól egy összegben. A luxusadónak tartalmaznia kellene a gépjárművek időszakos, kötelező felülvizsgálati díját is. Ennélfogva senkinek sem állna érdekében, hogy elbliccelje a zöldkártya beszerzését, így még kevesebb lenne a műszakilag meg nem felelő gépkocsi a forgalomban. Ezen adónemek összevonása azzal az idő- és idegkímélő előnnyel is járna, hogy a gépkocsitulajdonosoknak mind kevesebb alkalommal kellene érintkezniük a hatóságokkal. Az egy helyen történő befizetéssel, illetve banki átutalással végső soron lehetővé válna az ügyintéző apparátus egyszerűsíthetősége, nem kellene annyi szervezetet fenn­tartani a különböző adónemek nyilvántartására és beszedésére.

Ennek az összevont adónak a behajtásánál természetesen fokozott szigorral kell eljárni, mert a befizetés elmulasztása káros következmények egész sorát váltaná ki. Ezért ebbe a folyamatba célszerű lenne bekapcsolni a közlekedésfelügyeletet. A rendőrség csak akkor adna ki rendszámot az új gépkocsira, illetve a használt autó forgalmi engedélyét csak abban az esetben írnák át, ha a tulajdonos igazolná, hogy az első havi luxusadót befizette. Ettől kezdve az adóhivatal ellenőrizné, hogy minden hónapban befolyt-e a kivetett összeg, és ha nem, felkérnék a rendőrséget, hogy a nem fizető tulajdonos járművét vonják ki a forgalomból.

A luxusadó következetes beszedése azért is fontos, mivel ez az adónem szabályozó szerepet töltene be a világban. Ez esetben a fő cél nem az állami bevételek növelése, hanem a környezetszennyezés csökkentése, az élővilág, a természet megmentése. Ez csak oly módon érhető el, ha mind ke­vesebb gépkocsi járja a világ útjait. Ennek elérése érdekében a luxusadó mértékét mindaddig növelni kell, amíg a gépkocsiállomány nem kezd el lassan apadni. Az ily módon befolyt többletösszeget pedig a tömegközlekedés fejlesztésére kell fordítani, hogy tovább csökkenjen a környezetszennyezés, és a forgalmat akadályozó zsúfoltság. Tömegközlekedési eszközökkel ugyanis azonos távolság megtétele csupán egy huszadnyi üzemanyagot, és egytizedrésznyi helyet igényel, mint saját járművel. A személygépkocsik számának csökkenése azért is sürgető, mert mint tudjuk ma már túlnyomórészt a gépjárművek felelősek az üvegházhatás fokozódásáért. Amíg 1990-ben a közlekedésből származó széndioxid-kibocsátás 58% volt, 2000-ben ez az arány elérte a 75%-ot.

Az esélyegyenlőség biztosítása miatt is szükséges a tömegközlekedés bővítését, illetve megteremtését szorgalmazni, mert a lakosság egyharmada vagy túl fiatal vagy túl öreg ahhoz, hogy volán mögé üljön. Ha nem teszünk semmit ezen a téren, idővel polgárjogi problémák is felmerülhetnek. Az életüket féltő, türelmüket vesztett emberek a társadalmi igazságosságra hivatkozva fel fogják tenni a kérdést, hogy: „Kinek az érdeke fontosabb, a többségé vagy a kisebbségé? Miért kell a gépkocsit tartó kisebbség kényelméért a többségnek elviselnie a gépjárművek okozta környezetszennyezés következményeit, az utak zsúfoltságából eredő balesetveszélyt, és a zajártalmat?” Az indulatok elszabadulása és a dohánygyárak ellen indított kártérítési perek mintájára kezdeményezett végelláthatatlan jogi eljárások csak a ­személygépkocsi-állomány radikális csökken­tésével, a helyzet normalizálásával kerülhetők el. (Japánban a nagyvárosi polgárok az autógyárakat perelték be, amelyek kénytelenek voltak 1,2 milliárd jen kártérítést fizetni. A további pereskedések elékerülése érdekében a gépkocsigyártók 3,3 milliárd jen adományt ajánlottak fel a tokiói asztmás betegek kezelésére.)

Ha a hatóságok nem hajlandóak foglalkozni ezekkel az ügyekkel, akkor mind gyakoribb lesz az önbíráskodás. Tulajdonképpen ez a folyamat már meg is indult. 2004. novemberében valaki szöges vasdarabokat szórt az M5-ös autópályával párhuzamosan futó 5-ös számú műútra. Mi­után a helybeliek hiába tilta­koztak a megnövekedett ka­mionforgalom ellen, az egyik lakos „kézbe vette” a dolgokat. Az éj leple alatt vas­csö­vekből applikált szögeket szórt az útra. Egyetlen nap alatt 20 teherautósofőr tett fel­je­lentést a helyi rendőrka­pi­tány­ságon, hogy a fémtüskék ki­lyukasztották járművük ke­re­két. A tettest nem sikerült kézre keríteni. (Aki látta, az se igyekezett felfedni a ki­létét.) Ezért a Fuvarozó Vál­lal­kozók Országos Szövet­sé­­ge kiadott egy közle­ményt, amelyben kérik az érin­tette­ket, ne veszélyeztessék hegyes vasdarabokkal a közlekedés biztonságát, és elítélték a tiltakozás ilyen módját. Az akciónak azonban meg lett az eredménye. Az eset után hirtelen megnőtt a kamionsofőrök díjfizetési kedve. Többségük ma már a számukra épített autópályát használja, mentesítve az elkerülő út mentén lakókat a zaj- és környezetszennyezéstől.

A viszály elmérgesedése gyors hatósági intézkedésekkel most még megelőzhető lenne. Az állam azonban adóbevételeit féltve semmit sem hajlandó tenni ebben az ügyben. Így mind több helyen a polgárok veszik kezükbe az ügyet. Az Egyesült Államok Palm Springs körzetében pl. a helyi lakosok úgy védekeznek a településükre zúduló forgalom ellen, hogy minden útkereszteződésbe közlekedési lámpát szereltek. A hosszabb útszakaszokat zebrákkal szabdalták fel, és a gyalogos átkelőhelyeket is lámpák védik. Ezt követően az út­vonal összes lámpáját piroshul­lám­ra han­golták. Így a százméteren­ként meg­állni kényszerülő kamionok legköze­lebb alaposan meggondolják, hogy arra menjenek. Inkább választják a közeli autópályát, és kifizetik az út­használati díjat. Ez az önvédelmi rend­szer azonban csak akkor hatékony, ha az autóút összes települése csatlakozik ehhez a mozgalomhoz. Ekkor a bel­terü­leti forgalmat szolgáló útvonalon va­ló áthaladás akár duplájára növel­heti a menetidőt és az üzemanyag-fel­használást, ami már a távolsági fuvar­oztató cégek vezetőit is megfontolásra készteti. Ez ellen a kezdeményezés el­len az állam semmit sem tehet, mert a közlekedési lámpák felállítása és mű­ködtetése az önkormányzatok feladat. Az igazi megoldás azonban a gépkocsik számának csökkentése, és az út-adó megszüntetése lenne.

A gépkocsik számának csökkené­sé­vel a forgalmi dugókon, a zsúfolt­ság­ból, idegességből eredő balesete­ken kívül megszűnnének a parkolási gondok, és végre a gyalogosok is szabadon közlekedhetnének, mert nem állnák el útjukat a járdán parkoló gép­járművek. A kisma­mák­nak sem kelle­ne az utcán tolniuk a babakocsit azért, mert az autók a jár­­dán ter­peszkednek. Újabban a bi­cik­li­sek is gátolják a gya­lo­gosfor­gal­mat. Kerékpár­utak híján, sok helyen rá­en­gedték a biciklifor­gal­mat a jár­dákra. Mind töb­ben panasz­kodnak amiatt is, hogy a gyalogosok már a ki­jelölt gya­logát­kelő-he­lyeken sem tud­nak közle­kedni. Ha odaérnek egy zeb­rához és az út túlsó oldalára sze­ret­nének átjut­ni, akkor rendszerint se elő­re, se ol­dalt nem me­hetnek, mi­vel a bonyolult balra kanyarodási mű­vele­tek biztosítására mindkét irány­ban tilosat mu­tat a lámpa. Ha végre át­vált az egyik, ak­kor sem indul­hat­nak el, mert a jobb­ra, kis ívben kanya­rodó jár­művek ezt lehetetlenné teszik. Mire elfogy­nak a gépkocsik, átvált a lámpa piros­ra. Akkor sem járnak jobban, ha ilyen irányú forgalom nincs, mivel a közle­kedési lámpákat gyakran úgy állítják be, olyan kevés időt hagynak az átkelésre, hogy csak futva lehet átérni a zebrán. Aki nem elég fürge, azt a türelmetlen autósok elgázolják a zebra közepén. Nem véletlenül tartják sokan, hogy a gyalogosokat másodrendű állampolgárként kezelik. Büntetik őket azért, mert nincs kocsijuk. A gépkocsigyártás mérséklődé­sé­­vel nem fenyegetne ben­nünket a világ nyersanyag­készleteinek idő előtti ki­merülése sem. Még az autó­használattal felhagyóknak is előnyös lenne ez a vál­to­zás, mert a gyaloglás vagy a kerékpárra való át­szállás megszünteti a mozgásszer­vi panaszokat, segít meg­őrizni az egész­sé­get.

Paradox módon hangzik, de ez az újfajta adó vég­ső soron maguknak a gép­kocsitulajdonosoknak is hasznos lenne. A luxus­adó várhatóan igen magas összege ugyanis arra ösz­tö­nözné az érintetteket, hogy mihamarabb alkal­maz­­zák azokat az új meghaj­tási módo­kat, amelyek meg­szabadítják őket az üzem­anyagköltségtől. Ez lökés­sze­rűen felgyorsítaná az „in­gyen energiával” mű­kö­­dő mo­torok fejlesztését. A szub­­atomi energia fel­hasz­nálá­sán ala­puló gépjármű­meg­hajtás radi­ká­­lisan csök­­ken­tené a környe­zet­szennye­zési gondjain­kat, mert az emberiség megszaba­dulna a legfőbb szennyezőtől, a robbanómotoroktól. Em­ber, állat, nö­vény egyaránt fel­lélegezne. Et­­től kezdve egy új korszak kez­dőd­ne a Föld élővilágában. A vil­lany­mo­torral hajtott, kon­ver­teres táplálású gépjárművek örökre mentesítenék az emberiséget a kipufogógáz okozta légszennyezéstől.

Ebből az állapotból nemrég egy kis ízelítőt is kaptunk. A New Scientist tudósítása szerint a 2003. augusztusi áramkimaradás nyomán jelentős mértékben javult a levegő tisztasága az Egyesült Államokban. Mint ismert az USA északkeleti és Kanada délkeleti területein néhány napra leálltak az erőművek a nagy meleg miatti túlfogyasztás miatt. A meteorológiai mérések szerint a leállást követő éjjel a levegő széndioxid-tartalma 90%-kal, az ózon pedig 50%-kal csökkent. Ezzel egyidejűleg 40 kilométerrel nőtt a látótávolság az érintett területen. Ez csupán 3 nap eredménye. Képzeljük el mi lesz akkor, ha az összes erőmű leáll a világon. Emellett megszűnik a gépjárművek szennyezőanyag-kibocsátása is. Olyan kristálytiszta lesz a levegő, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Mindez nem vágyálom. A megvalósítása csak rajtunk múlik.

Az üzemanyag megszűnése népgazdasági szinten is előnyös lenne. Az állam ugyan jelentős forgalmi adótól esne el, de az energia az állami intézményeknek, gépjárműveknek sem kerülne semmibe, ami kompenzálná a veszteséget. A benzinkutak megszűnése pedig világszerte óriási nyersanyag-megtakarítást eredményezne. Az üzamanyagtöltő-állomások felszámolásával megszűnik a rákkeltő hatásuk is. A Journal of Environmental Medicine tudományos folyóiratban megjelent felmérés szerint a benzinkutak és autójavító szervizek közelében élő gyerekek között négyszer akkora a leukémia kialakulásának veszélye, mint korosztályuk másutt élő tagjainál. Ennek oka a gázolajból kipárolgó benzol rákkeltő hatása. Villanymotoros meghajtású gépkocsit jelenleg is gyártanak, de ezek nem tekinthetők globálisan emissziómentesnek. Hiába táplálja őket akkumulátor, ha a feltöltésükhöz szükséges áramot környezetszennyező barnaszénerőművekkel állítják elő.

A kőolajtermelő országoknak ez az átállás nem tetszene ugyan, de csak addig, amíg nem tudatosulna bennük, hogy az általuk birtokolt szénhidrogénekre a vegyiparnak továbbra is szüksége lesz. Csupán annyi változás várható, hogy a világ kőolajkészleteit nem fogjuk 30-40 év alatt energiatermelés céljából elégetni, így a vegyipar 2-300 év múlva is tud majd műanyagot gyártani. Azért sem szabad a kőolajat gépjárműhajtásra használni, mert a robbanómotorok meglehe­tő­sen alacsony hatásfokkal nyerik ki a szénhidrogénekből az energiát. Ennek következtében a civili­zációnk által üzemeltetett gépjárművek évente 560 millió tonna üzemanyagot égetnek el. A vegyipar ennek a mennyiségnek csak egy töredékét használja fel. Emiatt az olajkitermelő országok jövedelme csökkenni fog ugyan, de legalább az utódaiknak is lesz miből megélni, nem fenyegeti őket az olaj­kutak kimerüléséből eredő elszegényedés. A világon jelenleg 200 millió tonna műanyagot gyártanak évente, de ez a mennyiség folyamatosan nő. Jellemző a műanyagok térhódítására, hogy egy 1 tonnás gépkocsiban 200 kg műanyag van. Alapanyagának 90%-át kőolaj képezi. Műanyagot ugyan alkoholból, illetve etilénből is elő lehet állítani, de jóval drágábban, mint kőolajból.

A társadalmi folyamatok jó irányba terelése érdekében a luxusadót nem célszerű kiterjeszteni minden gépjárműre. Általános mentességet kell biztosítani a tömegközlekedési járművek (vonatok, autóbuszok, villamosok, trolik, metró, elővárosi gyorsvasút stb.), a teherszállító járművek (kamionok, tehergépkocsik stb.), a haszongépjárművek (mezőgazdasági gépjárművek, úttisztító járművek, szemétgyűjtő járművek stb.) valamint a taxik és a rokkantak által használt járművek számára. Nem kellene fizetnünk a különböző szervizek szakembereinek, a szerszámaikat gépkocsival helyszínre szállító iparosoknak, és a kereskedelmi ügynököknek sem. Ennek a kategóriának a körét tovább kell bővíteni mindazokkal, akiknek a munkavégzése, a megélhetése a gépkocsihasználattól függ. A vállalkozók azonban – a visszaélések elkerülése érdekében – csak akkor mentesülnének a luxusadó megfizetése alól, ha a tárgyév végén érvényes adóbevallást nyújtanak be, és az általuk fizetett jövedelemadó meghaladja a luxusadó összegét. Ennek az előírásnak a hiányában előfordulhatna, hogy egyesek olyan cégeket hoznak létre, amelyeket nem működtetnek. Ezek a fantomcégek csupán azt a célt szolgálnák, hogy kibújjanak a gépkocsiadó fizetése alól. Mentesülnének a luxusadó megfizetése alól azok is, akik más módon, mint gépkocsival nem tudnak kimozdulni hazulról, mivel a környezetükben nincs tömegközlekedés. Erre azért is szükség van, mert a helyzetváltoztatás szabadsága alapvető emberi jog, senkit sem lehet „röghözkötöttségre” kárhoztatni.

Az adómentességet azonban nem szabad ajándékba adni, mert ez egyes rétegek alaptalan gazdagodását eredményezné, ami nem segíti elő a társadalmi feszültségek enyhülését. A világ majd minden országában veszteségesen üzemeltetett tömegközlekedési járművek esetében nincs mit tenni, mivel ezek nem képesek csökkenteni a tarifákat. Más a helyzet a nyereséges taxizással, a teherfuvarozással és a vállalkozásokkal. Az ő esetükben csak azzal a kikötéssel szabad eltekinteni a luxusadó meg­fize­té­sétől, ha ezzel az összeggel csökkentik a fuvardíjakat, illetve a szolgáltatásaik árát. Ezáltal csökkenne az infláció, és a szállítási költségek mérséklődése élénkítőleg hatna a gazdaságra. Ennek az előírásnak a végrehajtásánál nincs szükség szigorú ellenőrzésre, mert ha a kedvezményezetteknek csak a fele betartja a rendelkezést, akkor a többi kénytelen lesz követni őket. A törvénytisztelő vállalkozók ugyanis letörik az árakat, így a piacgazdaság törvényei kikényszerítik, hogy a vonakodók tábora is jobb belátásra térjen. Az árcsökkentést az tenné lehetővé, hogy a kedvezményezett járművek tulaj­donosainak a későbbiekben nem kellene fizetniük súlyadót, és a kötelező biztosítást sem. Az ebből eredő hiányt az államháztartás a passzióból gépkocsit tartók luxusadójából pótolná. Az adómentes­séget biztosító engedélyt az önkormányzatoknak kell kiállítani, max. 1 éves időtartamra. Erre azért van szükség, mert a helyi viszonyokat csak az adóalanyokkal közvetlen kapcsolatban álló hatóságok ismerik, központilag nem lehet egyénekre lebontott rendelkezéseket hozni.

Ennek az új adónemnek a bevezetése valószínűleg nem fog osztatlan elismerést aratni a társadalomban. A hátrányosan érintett személyeknek azonban el kell gondolkodniuk azon, hogy mi a fontosabb számukra, a vagyonuk, vagy az életük. A gépkocsieladások száma roha­mo­san nő, minden évben közel 10%-kal emelkedik a forgalomban levő autók száma. Ha ez így megy tovább, akkor nem lehet kimenni az utcára, mert min­dent ellepnek a gépkocsik. Annyi lesz az autó, hogy már parkírozni sem tud­nak. A közlekedésük is lehetetlenné vá­lik, mivel nem tudnak egymástól moz­dul­ni. Az utak teljes felületét ellepik. Több órás dugók alakulnak ki, a közúti közlekedés teljesen megbénul. Szakér­tői becslések alapján a forgalmi dugók mi­atti torlódások, leállások világvi­szony­lat­ban évi 100 milliárd dollárnyi vesz­teséget okoznak. Nem is szólva az uta-kon vesztegelő több millió gépjármű által kibocsátott szennyezőanyagról. Sta­tisztikai becslések szerint jelenleg 34 milliárd liter üzemanyagot pazarolnak el a gépjárművek világszerte a forgalmi dugókban. Az araszoló járművek motorját nem lehet leállítani, mert ha valaki ezt megteszi, az utána veszteglők dudakoncerttel fejezik ki méltatlankodásukat amiatt, hogy nem gurult előbbre, nem töltötte ki az előtte képződött néhány centiméternyi hézagot.

Ráadásul a káosz és az elviselhetetlen forgalom következtében még több ember fog meghalni az utakon. A statisztikai kimutatások szerint világ útjain naponta 3000 ember hal meg, és min. 30 ezren megsérülnek. Az elmúlt 100 év alatt, vagyis amióta autózunk 25 millió ember vesztette életét az uta­kon. A gépkocsiállomány növekedésével ez a szám meredeken emelkedni fog. A biztosítótársaságok számításai szerint az elkövetkező 35 évben 50 millió ember fog meghalni közlekedési balesetekben, annyi mint a II. világháborúban. Nem szabad elfeledkezni a közlekedési balesetek okozta károkról sem, melyek jelentős része szintén a zsúfoltságnak tudható be. Csak Magyarországon évente 100 milliárd forint kár keletkezik a személygépkocsik és egyéb gépjárművek által okozott balesetekből. Ez több mint amennyi a bűncselekményekből származik. A világ más országaiban is hason­ló a helyzet. Ehhez jön még a járulékos veszteség. A Világbank adatai szerint a közúti balesetekből és halálozásokból eredő termeléskiesés min. 500 milliárd dollár kárt okoz a világgazdaságnak. A forgalomtelítődés, a gyakori dugók járulékos következménye lesz, hogy a mentők, tűzoltók, rendőrség nem tud a baleset helyszínére jutni, ami további károkat, tragédiákat okoz.

Ezen túlmenően oly mértékben elszennyeződik a levegő, hogy tönkremegy az élet minden megnyilvánulása. Először a növények, majd az állatok, végül a közlekedési balesetek és a különféle betegségek által megkímélt emberek fognak elpusztulni. Ennek módjáról a szakirodalom részletes tájé­koz­tatót nyújt, így senkinek nem lehetnek kétségei a helyzet komolyságát illetően. (A szabadenergia birtokbavételével a környezetvédelmi gondjaink idővel enyhülni fognak ugyan, ez esetben azon­ban a gépkocsik száma fog ugrásszerűen megemelkedni. Üzemanyagköltség híján ugyanis azok is vásárolnak maguknak autót, akiket addig a magas benzin- és olajárak tartottak vissza a gép­kocsi­használattól.) Ilyen körülmények között van értelme a pénzünk miatt aggódni? A világot meg kell menteni, és ez áldozatokkal jár. A szegényeknek nincs rá pénzük, az államkassza szinte mindenütt üres, így nincs más lehetőség, mint a gazdagoknak kell belenyúlniuk a zsebükbe.

Egyébként a közlekedés terheinek jövedelemarányos elosztása ma sem szokatlan jelenség. Finn­országban a közlekedési kihágásokért nem egységes tarifájú büntetést rónak ki, hanem meg­vizs­gálják a szabálysértő jövedelmi viszonyait. Bekérik az adóhiva­taltól az előző évi adóbe­vallá­sát, és a jövedelme arányában szabják meg a büntetést. Ebből kifolyólag nemrég egy húsipari vállalkozót 160 ezer euró (44 millió forint) büntetésre ítéltek sebességtúllépésért. (Egy rövid útszakaszon a megengedett 25 km/h sebesség helyett 50 km/h-val haladt.) Az Interneten üz­letelő Jaakoo Rytsola szintén gyorshajtásért fizetett 80 ezer euró (20,1 millió forintos) bün­tetést. A Nokia cég egyik vezetője sem járt sokkal jobban. Egy kis forgalmú útkereszte­ző­désnél figyelmen kívül hagyta a közlekedési lámpa piros jel­zését. Ezért a tettéért 35 ezer euró (9,2 millió forint) bünte­tést róttak ki rá. Kínában úgy próbálják a gépkocsik mérték­telen szaporodását fékezni, hogy aki új autót vesz, annak a vételár felét kell kifizetni a rendszámtábláért. Ez azonban nem más, mint burkolt áremelés. A vételár 50%-os megemelése nem riasztja el a gazdagokat a gépkocsivásárlástól. A megoldás a folyamatos teherviselés, a luxusadó bevezetése lenne.

 

A városi közlekedés elvisel­hetőbbé tételének, a tüle­ke­dés mérséklésének már most is alkalmazott módja a „rendszámért bérlet” akció. Belgium flamand részén az elmúlt másfél évben több mint 16 ezer ember adta le gépko­csi­já­nak rendszám­tábláját. Cserébe maguk és családtagjaik ingyen bérletet kaptak az ottani tö­megközlekedési vállalat, a De Lijn helyi jártaira. A családi au­tó leállításáért ingyenbérlet ak­ció során a családtagokkal együtt immáron 21 ezer ember utazhat ingyen Belgiumban. Az ezzel já­ró terheket természe­te­sen nem a közlekedési válla­lat, hanem a költségvetés állja. A belgák úgy gondolják, hogy megér nekik ennyit a levegő tisztábbá válá­sa, a zsúfoltság és a zajszennyezés csökkenése. Mel­lesleg ilyen akció már Buda­pes­ten is volt. Aki otthon hagyta az autóját, az ingyen utazhatott a tömeg­köz­leke­dési járműveken. Ez azon­ban csak 1 napig tar­tott. Az autó­mentes napot ugyan ná­lunk is meghirdetik minden év­ben, de ez a kezdeményezés Magyarországon süket fülekre talál. A nyugati nagyvárosokkal ellentétben Budapest gépkocsiforgalma ezen a szeptemberi napon még 1%-kal sem csökken.

A városi közlekedés normalizálásának drasztikus módját választotta Ken Livingstone, London főpolgármestere. 2003-ban hozott egy intézkedést, mely szerint a belvárosba csak 8 font illeték ellenében lehet behajtani. Mindenki azt hitte, hogy bele fog bukni a kezdeményezésébe. A „dugóadó” azonban beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ma már naponta 400 ezer ember hagyja otthon a gépkocsiját, és veszi igénybe a tömegközlekedési eszközöket. Ehhez persze korszerűsíteni kellett az utasszállító járműveket. Elterjesztették az arrafelé ismeretlen csuklós buszokat, bővítették a buszsávok hálózatát, és sűrítették a járatokat. Emellett kedvezményes bérleteket és gyűjtőjegyeket vezettek be. jelentősen gyorsította a jegykezelést az előre megváltható vonaljegy is. Mindezek következtében ma már naponta 1,1 millióval több ember szál fel buszra. Napközben 40 ezerrel kevesebb autó hajt be a belvárosba, ami némileg mérsékli ugyan az üzletek forgalmát, de megszűntek a dugók. A korábbi 4,6 helyett közel 12 km/h sebességgel lehet haladni a belvárosban. A reggel 7-től este 7 között kirótt behajtási illeték jelentősen csökkentette a levegőszennyezést és a zajártalmat is. A kedvező tapasztalatok alapján már 15 ország 34 nagyvárosa tervezi a behajtási illeték bevezetését. Edingburg, Stockholm, Helsinki, Göteborg, Prága, Barcelona, Milánó, Torino, San Francisco és Sao Paulo már meghozta szükséges intézkedéseket, és elkezdték a tömegközlekedés fejlesztését. Oslo, Bergen és Trondheim pedig már be is vezette a dugóadót. A városi behajtási díjat egyébként először Szingapúrban vezették be 1975-ben. Azóta is kitűnően működik. Nélküle megbénulna ennek a rendkívül sűrűn lakott ázsiai városállamnak a közlekedése.

Ez a megoldás azonban csak tüneti kezelés. Csupán enyhít a gondokon, de nem eredményez gyö­keres változást. A legcélravezetőbb az önmegtartóztatás lenne, ha az emberek belátnák, hogy az élet értelme nem az élvezetekben való tobzódás. Ebben a szellemben cselekedve lemondanának azoknak a javaknak a birtoklásáról, amelyek kárára vannak a világnak, amelyek mások testi épségének veszélyeztetését, és életterünk pusztulását eredményezik. Ha nem hajlandóak lemondani a rendelkezésükre álló javak élvezetéről, akkor vállalják a vele járó fokozott terheket. Tudomásul kell vennünk, hogy a jövő igazságos társadalmában mindenki az elfogyasztott javak, az igénybe vett szolgáltatások arányában részesül a terhekben. Aki nagyobb mértékben veszi igénybe a természet javait, a világ erőforrásait, annak több adót kell fizetnie utána, vagyis a pénzével enyhítenie kell a túlfogyasztással okozott kárt.

[

Társadalmunk mind súlyosabbá váló problémája a munkanélküliség. A teljes foglalkoztatottság hiánya az idősebb korosztály esetében nyilvánul meg legdrasztikusabban. Náluk a munkanélküliségi ráta lassan megközelíti a 100%-ot, ami abból adódik, hogy nyugdíjkorhatár felé közeledve sehová sem veszik fel őket. Az előrehaladott korúak gyakori egészségügyi problémáit tekintve ez a folyamat még érthető is lenne, de újabban már a középkorúakat is kezdi leírni a munkaerőpiac. Éppen abban a korban, amikor szakmailag a csúcson vannak, amikor a maximumot tudják nyújtani maguk­ból. Nem csak nagy szakmai tapasztalattal, hanem kellő életbölcsességgel is rendelkeznek, így váratlan helyzetekben sem veszítik el a fejüket. Ráadásul ebben a korban már családi gondok sem hátráltatják őket. Miután a gyermekeik felnőttek, túl vannak a betegségeikkel és az iskoláztatásukkal kapcsolatos problémákon, így teljes mértékben a munkájuknak tudják szentelni magukat. A munkaerőpiac azonban nem tart rájuk igényt. Az ok: fiatal, rugalmas, dinamikus kollektívát akarnak kialakítani, ami dicséretes dolog, de nem mindig célravezető. Kétségtelen, hogy az előnyös külső, a csinos arc vonzza a vásárlókat, az ügyfeleket, az idősebbek azonban jobban felismerik a kockázatokat. Pillanatok alatt átlátják a legbonyolultabb helyzeteket is, és nagy biztonsággal el tudják dönteni, hogy mit szabad csinálni, és mit nem. Emellett jobban tudnak bánni az emberekkel, és jobb a munkamoráljuk is. Nem kis szerepe van még az idősebb korosztály mellőzésében annak a szempontnak, hogy a fiatal kollegáknak jóval kevesebb fizetést kell adni, mint a több évtizedes gyakorlattal rendelkező szakem­bereknek.

Ez az önös érdek azonban társadalmi szinten igen nagy veszteséget okoz. A nemzetgazdaságnak óriási kár a származik abból, hogy a termelőüzemek és a szolgáltatók a nagy tapasztalatokkal rendelkező ereje teljében rendelkező munkaerőt nem használják ki. A társadalmi erőforrások maximális kiaknázása érdekében nem engedhető meg, hogy 40-45 éves korban a „szemétre hajítsák” az embereket. Ráadásul egyre rosszabbá válik az eltartott-eltartó arány. A népesség fokozatos fogyásával pár éven belül már 1:1 lesz a dolgozó/eltartott arány, ami a leggazdagabb államok nyugdíjrendszerét is finanszírozhatatlanná fogja tenni. Ebben az ütemben haladva 2050-re a nyugdíjasok jelenlegi 10%-os aránya 21%-ra nő.

Ennek megakadályozására célszerű lenne bevetni a munkaerő­használati adót. Ennek lényege, hogy a munkaadónak a fiatal munkaerő után adót kellene fizetnie az államnak. Ez a munkabérek után fizetendő járulék fordított arányban állna az életkorral. 25-30 év között 15%, 30-35 év között 10%, 35-40 év között pedig 5% lenne. A rendszer hatékonyabbá tétele érdekében az állam a befolyó pénzt nem tenné „zsebre”, hanem ebből támogatná az idősebb kor­osz­tály foglalkoztatását. A 40-45 év közöttiek után még nem adna támogatást, de itt a munka­erőhasználati adó is 0% lenne. Az a munkáltató azonban amely 45 és 50 év közöttieket foglalkoztat, a munkabérként kifizetett összeg után 5%, az 50-55 év közöttiek esetén 10%, az 55-60 közöttiek esetén 15%, a 60-65 év közöttiek esetén pedig 20% dotációt kapna. Nálunk jelenleg az aktív korúak csupán 56 százalékának van állása. Ez az európai viszonylatban rendkívül rossz arány az idősebb korosztály munkaerőpiaci mellőzésének, és a részmunkaidős foglalkoztatás hiányának tudható be. Ez utóbbi a gyermekes anyák elhelyezkedését nehezíti meg. Emiatt a nők foglalkoztatási aránya az 50%-ot sem éri el. Miután a fia­talok és az egyedülállók nagyobb számban vannak jelen a munkaerőpiacon, mint az idősebbek és a kisgyermekes anyák, az utánuk befizetett adó bőven fedezi a két legmellőzöttebb réteg foglalkoztatására kifizetett támogatásokat. A költségvetésnek tehát semmibe sem kerülne a munkaerőpiac ily módon történő kiegyensúlyozása. A 25 év alattiak foglalkoztatását nem szabad adóval terhelni, mert ez gátolná a pályakezdők elhelyezkedését.

Ezek az adószázalékok csupán irányadók, pontos értéküket a statisztikai adatok figyelembevételével kell kialakítani. Oly módon célszerű meghatározni őket, hogy a társadalom minden korosztályában százalékosan ugyanakkora legyen a munkanélküliség. Ez esetben az államnak nem sok intéznivalója lenne ezzel az adóval. A vállalatok és vállalkozások ugyanis gazdaságossági okok miatt úgy választják majd meg az alkalmazottaikat, hogy ugyanannyi legyen köztük a fiatal, mint az idősebb munkatárs, így az adó és a dotáció kiegyenlíti egymást. Ez az új adónem tehát már azáltal betöltené a szerepét, hogy megszületik, a végrehajtására az esetek többségében nem lesz szükség. Persze az igazi megoldás az lenne, ha a munkáltatók felfedeznék az idősebb korosztályban rejlő értékeket, és nem kényszer hatására alkalmaznák őket. Ennek már vannak is jelei. Az Egyesült Államokban pl. mind több az olyan tartalmú hirdetés, hogy: „Munkatársakat keresünk negyven felett.” Ők már felfedezték, hogy az idős ember jó munkaerő. Nem azt nézik, hogy hány éves, hanem hogy mit tud, mennyi hasznát lehet venni. Az is köztudomású, hogy a nagy cégek főnökei mellett ősz hajú igazgatótanács áll rendelkezésre ötletekkel, trükkökkel és kiterjedt kapcsolatrendszerrel.

Mi azonban még messze állunk ettől. Magyarországon az 55 és 64 év közöttiek foglalkoztatási aránya 24%. Ennél is rosszabb a helyzet Olaszországban, ahol csupán 18%. A szenvedés, az átélt érzelmi válságok is növelik a munkaerő értékét. Angliában és az Egyesült Államokban 500 menedzser és üzletember bevonásával végeztek egy munkaerő-értékelő vizsgálatot, amelyből kiderült, hogy azok a hölgyek, akiket megviselt a válással járó érzelmi válság több mint kétszeres teljesítményt nyújtanak, mint a boldogságban úszó kollega­nőik. Pontosabbak, fegyelmezettebbek, és minden energiájukat a munkájukra fordítják. Lehet, hogy nincs messze az idő, amikor a következő hirdetést olvashatjuk: „Elvált asszonyt keresünk, kiemelt fizetéssel”.

Mellesleg a fenti módon felszámolható lenne a munkavállalók más csoportjait sújtó diszkrimináció is. A demokratikus társadalmakban jelenleg törvényi szabályozással próbálják a munkaerőpiacon tapasztalt igazságtalan megkülönböztetéseket megakadályozni. Ennek következtében ezekben az államokban törvény tiltja, hogy a munkáltatók beírják az álláshirdetéseikbe, hogy férfiakat vagy nőket szeretnének alkalmazni. A nyugati országokban már ott tartanak, hogy a munkaadó azt sem kérdezheti meg, hogy hány éves a pályázó, van-e családja, férje, felesége, gyermekei. A problémák ily módon történő megoldása azonban sérti az emberi szabadságjogokat. A munkáltatónak alapvető joga eldönteni, hogy a pénzéért kit alkalmazzon. A versenyszférában tevékenykedő vállalatok nem jótékonysági intézmények. A konkurenciával folytatott kemény küzdelemben csak úgy tudnak helyt állni, ha feladataik ellátására a legmegfelelőbb embereket veszik fel. Az egyes rétegek mellőzéséből eredő feszültségeket nem adminisztratív eszközökkel kell felszámolni, hanem olyan szabályzókkal, amelyek elejét veszik az egyenlőtlenségek kialakulásának. Ennek legegyszerűbb módja az előzőekben ismertetett kompenzációs rendszer alkalmazása. Amennyiben a statisztikai kimutatások szerint pl. a gyermekes anyák hátrányt szenvednek a munkaerőpiacon, akkor az alkalmazásukra hajlandó vállala­tokat dotációban kell részesíteni. Ennek mértékét pedig addig kell növelni, amíg a kisgyermekes-, illetve a gyermeküket egyedül nevelő munkanélküli anyák számaránya el nem éri a más népcsoportokra jellemző szintet.

[

Ezen a módon megoldható lenne a nyugati világ másik nagy gondja is, a népességcsökkenés. Ismert tény, hogy az életszínvonal növekedése, az elkényelmesedés és az önmegvalósítás előtérbe kerülése fokozatosan csökkenti a házasodási, gyermekvállalási ked­­vet. Ennek első jele az „egyke” korszak volt, amikor a szülők csak egy gyerek felnevelésére vál­lal­koztak. A mostani fiata­lok jelentős része pedig egyál­talán nem akar gyereket, min­den figyelmüket a karrier­épí­tésre fordítják. A családcent­ri­kus fiatalok sem tudnak több gye­reket vállalni, mert a jelen­legi támogatási rendszer ezt nem teszi lehetővé. Az állam által folyósított családi pótlék a ne­ve­lési költségnek csupán a tö­redékét fedezi, így a sok­gye­re­kes családok egyre jobban el­sze­gényednek. Minél több a gye­­rek a családban, annál na­gyobb nélkülözés vár rájuk. A nemzet kihalásának elkerülése érekében hozott áldozatukat a társadalom azzal honorálja, hogy nyomorba taszítja őket. Eközben a minden pénzüket önmagukra költő egyedülállók vígan élik az életüket.

Ennek a visszás helyzetnek a felszámolása érdekében célszerű lenne bevezetni a gyermektelenségi adót. Ezt minden munkaképes korú férfira és nőre kivetnék, akinek nincs gyereke. Ez az összeg azt a célt szolgálná, hogy a társadalmi igazságosság jegyében mindenki hozzájáruljon a jövő nemzedékének felneveléséhez. Az utódokról nem gondoskodók nyugdíját ugyanis valakinek meg kell termelni, a jövő társadalmát valakinek működtetni kell. Ez az utánunk következő generáció feladata lesz, amelynek felnevelését nem lehet a nagycsaládosok nyakába varrni. Ennélfogva a gyermektelenségi adó sem az államkasszát gyarapítaná, hanem a társadalombiztosítási intézményekhez kerülne, akik kiutalnák a nagycsaládosok számára, hogy méltó körülményeket teremthessenek a jövő nemzedékének felneveléséhez. Ennek a törvénynek a megalkotása során természetesen figyelembe kell venni a biológiai adottságokat is. Így a 45 év feletti nők és az 55 év feletti férfiak mentesülnének a gyermektelenségi adó fizetése alól. Nem szabad kivetni ezt az adót a 25 év alatti fiatalokra sem, mert ez gátolni őket tanulmányaik folytatásában, az önálló egzisztencia megteremtésében. Az adó mértékét ez esetben úgy kell megállapítani, hogy egy gyermek után csak egy házaspár mentesüljön az adófizetés alól. Az örökbe adott gyerek után a vér szerinti szülők ne kaphassanak mentességet.

Azt is meg kell akadályozni, hogy egyesek nyerészkedésre, önmaguk eltartására használják fel a különböző címeken kapott hozzájárulásokat. Ezért rendeletben rögzíteni kell, hogy családi pótlékot csak munkaviszonnyal rendelkezők, illetve a munkanélküli ellátásban részesülők kaphatnak. A munkahelyi hiányzások, a gyakori kilépések megelőzése érdekében elő kellene írni, hogy a családi pótlék a ledolgozott napok arányában jár. Ezzel megakadályozható lenne a színlelt munkavállalás, vagyis az a jelenség, hogy valaki csak azért vállal 1-2 napos alkalmi munkát, hogy hozzájusson a havi gyermeknevelési juttatáshoz. Ennek az adónak a bevezetése valószínűleg azoknak fog a legkevésbé tetszeni, akiknek valamilyen oknál fogva nem lehet gyerekük. Másként fogják azonban megítélni a dolgot, ha ezt az elvonást nem adónak, hanem befektetésnek tekintik. A társadalmi munkamegosztás egyfajta módjának, amelyben mások gondoskodnak annak a nemzedéknek a megteremtéséről, amely nyugdíjas korukban eltartja őket, és biztosítja szükségleteik kielégítését. Ezzel kapcsolatban minden bizonnyal sokan felhozzák majd érvként, hogy őket nem kell eltartani. Évtizedeken át fizetik a társadalombiztosítási járulékot, így életük alkonyán ezt kapják vissza nyugdíjként. Ez valóban így van. A nyugdíjjárulékkal azonban csak a jogot vásárolják meg az ellátásra, és nem a gondoskodást. A pénzt nem lehet megenni. Hiába van meg ez az összeg a bankban, ha nincs aki élelmiszerré, ipari termékké, szolgáltatássá alakítsa. A statisztikai számítások szerint, ha ilyen ütemben csökken a születések száma Európában, 2300-ra a 60 éven felüliek jelenlegi 10%-os aránya 38%-ra növekedik. Ha kihal a társadalom, még az sem lesz, aki házhoz kézbesítse a nyugdíjakat, vagy átutalja a bankszámlára.

[

Ésszerű adópolitikával meg lehetne akadályozni a multinacionális vállalatok elvándorlását is, amellyel egy-egy nemzet egész iparát teszik tönkre. Először Észak-Amerikából és Nyugat-Európá­ból költöztették át a termelő üzemei­ket a kommunista diktatúra alól fel­sza­ba­dult kelet-európai államokba. Újabban innen is továbbviszik őket Kí­­nába, ahol a munkabér a kelet-euró­painak a fele. Ez a fizetés egyébként az amerikai munkabér 5%-a, így nem csoda, hogy a globális vállalatok sora telepítik át a nemrég létesített üzemei­ket Kínába. Ezáltal nem csak a csúcs­technológiától, a technikai fejlő­dés le­hetőségétől fosztják meg a régió or­szá­gait, hanem munkanélküliek tízez­reit hagyják maguk után. Miután a Ke­let-európai államok mindegyike va­­lósággal kiárusította az országot, a jól menő gyárakat eladták a külföldi ma­mutvállalatoknak, megszűnt a nem­zeti iparuk. Emiatt az elbocsátott, ut­cá­ra tett embereket nem tudják fog­lal­koz­tatni. Most már arra sincs le­he­tő­sé­gük, hogy legalább a belföldi keresletet kielégítsék a korábbi korszerűtlen termékekkel. Ezek ugyan nem érték el a világszínvonalat, de olcsók voltak, és biztosították a teljes foglalkoztatást az országban. Most viszont a családtagokat beleszámítva több százezer ember süllyed a nyo­mor­ba, ami radikálisan csökkenti a vásárlőerőt. Ezáltal a gazdaság egy olyan negatív spirálba kerül, ami a privatizáció után nem­zeti tulajdonban maradt vállalatokat is tönkreteszi. A költ­ségvetési szerveknél is leáll a mun­ka, mert bevételek híján, az óri­ási költ­ségvetési hiány követ­keztében az ál­lam nem tudja ki­fizetni a munka­bé­reket. Ennek ered­­ményeként az egész ország mun­ka­nélkülivé válik.

Ezt a teljes leépüléssel fenye­gető fo­lyamatot csak egy módon tudják a munkahelyeket vesztett országok ki­vé­deni, a további elvándorlásokat meg­akadályozni, ha az importált termé­kek­re munkabér-kiegyenlítő adót vet­nek ki. Ki kell számolni, hogy a meg­vá­sárolni kívánt termék mennyibe kerülne, ha náluk állítanák elő, ezt össze kell vetni a Kínából im­portált olcsó termék árával, és a különbözetet a munkabérre ra­kódó egyéb költségekkel együtt rá kell terhelni védővámként. A kínai munkások jelenlegi havi­bére 70-80 euró (18-20 ezer fo­rint). Ez tizedrésze a nyugat-eu­ró­pai munkabéreknek. A mun­kabér-kiegyenlítő adó elvenné a multinacionális vállalatok kedvét a vándorlástól. Ezt követően nem azt néznék, hogy hol olcsóbb a munkaerő, hanem azt, hogy hol jobbak, kedvezőbbek a gyártás feltételei. A munkabér-kiegyen­lí­tő adó megszüntetné a gyer­mek­munkát is. Indiában pl. a magánkézben levő textilgyárakban félig meztelen testű gyerekek halásszák ki a szövetet a vegyi anyagokkal teli tartályokból. Napi 10-12 órát dolgoztatják őket vegyszer­gőzzel telített sötét műhelyekben, a felnőttek munkabérének feléért.

Amíg a visszaköltözés nem tör­ténik meg, az így befolyt össze­get a nemzeti ipar fejlesztésére, a hiányzó technológiák megvásár­lá­sára kell fordítani. Az ily mó­don előállított termék nem lesz ugyan olyan olcsó, mint a Kíná­ban előállított, de legalább mun­kát ad az embereknek, meg­aka­dályozza a gazdasági össze­om­lást. Ez az eljárás azonban csak akkor válik eredményesé, ha a vé­dővámot az érintett országok mindegyike bevezeti, különben nem jön létre a kívánt visszarendeződés. Mivel licenszként nem szokták a legújabb fejlesztési ered­ményeket, az élvonalbeli technológiát eladni, az otthon előállított termék valószínűleg világszínvonalú sem lesz. Erre azonban nincs is mindig szükség. Csupán egy példát felhozva: a számítógépiparban a legkorszerűbb winchester kapacitása jelen­leg 1 TB. Erre a terjedelemre azonban a nyugati országok technikai csodákat kedvelő és előszeretettel vásárló fogyasztóinak sincs szükségük. Nálunk az átlagfelhasználónak bőven megfelel a másodvonalbeli 250 GB -os merevlemez is, melynek gyártástechnológiája könnyen beszerezhető a világpiacon.

Így semmi akadálya sem lenne a székesfehérvári IBM üzemben megszüntetett merevlemezgyártás újraindításának. Ezáltal ismét lenne munkája az elbocsátott 3800 munkásnak. Az épület is ott áll üresen. Csupán a kutatóintézetek igényelnek nagykapacitású tárolókat, de az a néhány darab, amelyre nekik szükségük van, külföldről könnyen importálható. A munkabér-ki­egyenlítő adó azonban csak akkor fog pozitív hatást gyakorolni a gazdaságra, ha a felügyeleti szervek megakadályozzák a belföldön előállított termék ármanipulációját. Amennyiben a hazai gyárak monopolhelyzetüket kihasználva a védővámmal megemelt import termék árához igazítva forgalmazzák készítményeiket, ez a fogyasztók kifosztását eredményezné. Ilyenkor átmenetileg fel kell függesz­teni a védővámot, és be kell engedni az országba a jó minőségű és olcsó külföldi terméket, ami nagyon hamar jobb belátásra téríti a nyereségüket ily módon növelő hazai gyártókat.

Idővel a kezdeti lemaradás is behozható lenne. A gyártásra telepített fejlesztés ugyanis előbb-utóbb korszerű eljárások kifejlesztését eredményezné, ami később lehetővé tenné világszínvonalú termékek előállítását is. Sehol sincs előírva, hogy haladó gondolatok, nagyszerű ötletek csak a nagy világcégek laboratóriumaiban születhetnek. Sőt, a technika történetét ismerve ennek éppen az ellenkezője igaz. A világraszóló eredmények szinte mindig a kis műhelyekben, a sok nehézséggel küszködő országokban születtek. Egy idő után az is előfordulhat, hogy azok a cégek jönnek hozzánk licenszet vásárolni, akik annak idején cserbenhagytak bennünket. Ehhez azonban technikai kultúrára van szükség, ahol a jövő műszaki szakemberei felnevelődnek. Ahol nincs önálló nemzeti ipar, ott nincs fejlődés sem. A multinacionális vállalatoknak olcsó bérrabszolgákra van szükségük, és nem helyettük gondolkodó, föléjük magasodó mérnökökre. Ezért nem fognak nekünk kreatív szakembereket kinevelni. A jelenlegi helyzetben a korábban képzett mérnökeink is elmennek, sorra hagyják el az országot, mert a privatizációs divathullám áldozatául esett nemzeti ipar hiányában nem tudunk nekik képzettségüknek megfelelő munkát és életszínvonalat biztosítani. A privatizációs bevételek kézen-közön elfolytak, vagy a költségvetés feneketlen zsákjába kerülve semmivé váltak. Csak most kezdünk rádöbbenni arra, hogy a rövid távú célok érdekében kiárusított gyáraink a túlélés lehetőségétől fosztottak meg bennünket.

Az állami vállalatok felszámolásának másik égető következménye, hogy megszűnt a szakmunkásképzés. Szakmunkásokat nem lehet kizárólag iskolákban, osztálytermekben, laboratóriumokban képezni, mint a mérnököket. A szakmai gyakorlat megszerzéséhez műhelyre, gyárakra, jól felszerelt, korszerű üzemekre van szükség. Hiába az elméleti képzés, ha az iskolapadból kikerült szakmunkás azt sem tudja, hol kell bekapcsolni egy esztergapadot. A szakközépiskola, illetve iparitanu­ló-iskola képtelen megoldani a szakmai képzést, mert nem tudnak beszerezni több száz millió forintos NC-vezérlésű szerszámgépeket, vagy egy vaskohót. Emiatt meg fog szűnni a szakmunkás-után­pótlás. Az idősebbek nyugdíjba mennek, utánpótlás pedig nincs. A multinacionális vállalatok nem képeznek szakmunkásokat, mert nekik kész szakemberek kellenek. Ha ezt nem találják meg, odébb vándorolnak, elmennek egy másik országba. Pl. Kínába, ahol nem történt rendszerváltás, nem verték szét az állami vállalatokat, nem kótyavetyélték el az államvagyont.

A védővám intézménye egyébként nem új dolog. Az Európai Unió pl. a tömbön kívüli országokból származó termékeknél jelenleg is alkalmazza. Az ipari nagyhatalmak esetén azonban a nagytőke nyomására, valamint a gazdaság liberalizációjára hivatkozva megszüntették az áru szabad áramlásnak korlátozását. Ezáltal valósággal tönkretették a nemzeti iparukat, melynek következményeit már most is több millió munkanélküli érzi a bőrén. Az előbbi korlátozáshoz hasonlóan a védővám megújított rendszere sem maradna meg sokáig. Ahogy a befolyó összegekből létrehozott belföldi vállalkozások fokozatosan kielégítik a helyi keresletet, mind jobban csökken az olcsó bérmunkával termeltető multik rendelésállománya. Ez választás elé állítaná őket: vagy tönkremennek, vagy a krónikus munkanélküliséggel küszködő régiókban létrehoznak egy-egy gyáregységet a helyi igények kielégítésére. Így a megtermelt áru belföldinek számítana, és nem kell utána semmilyen vámot fizetni. A profitjuk sem csökkenne jelentősen, mivel a vámmentes, olcsó árut nagy mennyiségben el lehet adni. Miután munkát, jövedelmet biztosítottak a helybelieknek, potenciális vásárlókká válva lenne aki megvegye a termékeiket.

Így egy idő után beállna az egyensúly. Megszűnne a nyomor, a létbizonytalanság, és a fejlődő országok technikai lemaradása. Csupán a multinacionális vállalatok profitja csökkenne kissé. Ennek következtében a csúcsvezetők és a legkisebb fizetésű alkalmazottak közötti jövedelemkülönbség nem 200-szoros lenne, hanem csak 20-szoros. A jelenlegi profithajszát ugyanis nem a veszteséges gazdálkodás megszüntetése motiválja. A mamutcégek vezetői azért akarnak több haszonra szert tenni, hogy még nagyobb legyen a saját és a részvényeseik jövedelme. Ebben a törekvésükben nincsenek tekintettel senkire és semmire. Önző céljukat el is fogják érni, ha az érintettek, a folyamat vesztesei nem tesznek ellene semmit.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben megismerhettük az Bioptron lámpa jótékony hatását a szervezetre. Lézerfénnyel azonban még a polarizált fénynél is nagyobb gyógyhatás érhető el. A lézergenerátorok nem csak egyirányú, hanem azonos frekvenciájú, úgynevezett monokromatikus fényt bocsátanak ki. A természetgyógyászatban a piros színű fényt kibocsátó lézerdiódák terjedtek el, mivel az iparban alkalmazott argongázos generátorok, valamint a biztonságtechnikában használt infradiódák túl erősek erre a célra. Egyetlen piros fényt biztosító diódát alkalmaznak a lézeres akupunktúrában, valamint a moxakezelés legmodernebb formájában is. Biofotonmérései alapján Fritz-Albert Popp professzor néhány évvel ezelőtt felfedezte, hogy a sejtek energiaszintjét nem kizárólag a meridiánokon keresztül lehet növelni, hanem közvetlen besugárzással is. Ez esetben a lágylézerkezelés nagy felületen történik, hogy a piros fény minél több sejtet stimuláljon. Ehhez a német Dieter Jossner találmányát használta, amely nem más, mint egy félkör alakú lámpatest, piros fényt kibocsátó lézerdiódákkal kirakva. A tenyérlézer kb. 10 darab egymástól meghatározott távolságban elhelyezett dió­dát tartalmaz, míg az arc és a nagyobb testfelületek kezeléséhez 128 darab diódát magába foglaló lám­patesteket alkalmaznak.

Az ily módon előálló 50 cm hosszú és 20 cm széles fénynyaláb jól használható a neurodermitisz és a pikkelysömör kezelésére. Igen gyorsan gyógyul tőle a lábszárfekély, bezárulnak a régóta nyitott, behegedni nem akaró sebek. Hasonlóan jótékony hatást gyakorol a lágylézer a herpesz által ki­vál­tott sebekre, és az influenzára. Alkalmazásával a többi vírusos megbetegedés is már korai stádiu­mában lezárul. Ennek oka, hogy a piros fényfürdő hatására erősödik az immunrendszer, nő a vörös­vértestek aránya, és gyorsul a sejtosztódás is. Emellett oldódnak az izomgörcsök, enyhülnek a migrénes fájdalmak, és újra kinő a haj. Erre a célra olyan lámpatestet használnak, amely ide-oda pásztáz, hogy minél több sejtet érjen a fény. Kemoterápián átesett betegeknél 4-10 alkalommal történt kezelés esetén mérséklődött a hajhullás. Akik a terápia előtt veszik igénybe a lézeres kezelést, azoknál a hajhullás teljesen el is maradhat. A lágylézer oly mértékben megnöveli a sejtek energia­fel­vételét és vérellátását, hogy az érelmeszesedés, a cukorbaj és a baktériumfertőzések miatt elhalt szö­vetek (az úgynevezett nekrózisok) is elevenné válnak. Lábujjelhalás esetén is újraéleszthetők a szövetek, de akadt olyan beteg, akit lábának amputálásától mentett meg a fénykezelés.

A közepes felületű lézerrel jól gyógyíthatók a rándulások, a vérömlenyek, ficamok és gyulladások. A teniszkönyök 10-15 kezelés után eltűnik. Jól bevált ez a módszer szemödéma, akut arcüreg­gyulla­dások, gyerekek hiperaktivitása, valamint a szájnyálkahártya gyulladásainak kezelésénél is. Orosz klinikákon lágylézeres terápiával már asztmát, gyulladásos bélbetegségeket, gyomorfekélyt, ízületi- és anyagcsere-betegségeket is gyógyítanak. Ezt az teszi lehetővé, hogy a monokromatikus fény kedvező hatást gyakorol az egész szervezetre. Dieter Jossner szerint gyakorlatilag nincs olyan betegség, ame­lyet a lézerterápia ne enyhítene. Popp professzor egy érdekes felfedezéssel is gyarapította ezirányú ismereteinket. Vizsgálatai során megállapította, hogy ha zavar lép fel a sejtben, megnövekszik az energiakibocsátása, egészen az elhalásáig. A sejt a maradék energiáját egyetlen utolsó fellobbanásban kisugározza. (Mellékesen megjegyezve lehet, hogy ez a jelenség okozza azt, hogy a haldoklók többsége közvetlenül a halála előtt felélénkül, és sokkal jobban érzi magát.) A lézerkezelés azonban pótolni tudja az energiaveszteséget, így a sejtnek lehetősége nyílik önmaga megújítására. A lézerterápia a beteg sejtek energiaszintjét a két-háromszorosára is képes megnövelni.

A lágylézer-terápia kiváló eredményei nem a placébóhatáson alapulnak. Ezt az időközben végzett állatkísérletek egyértelműen igazolják. A dakszlik bénulását okozó porckorongsérv pl. hagyományos módszerekkel nem kezelhető, lézerrel azonban könnyen elmulasztható. Ez a módszer megkímélte az ínhüvelygyulladásban szenvedő lovakat is attól, hogy hat héten át az istállóban álldogáljanak. Anti­bio­tikumokat és egyéb gyulladásgátlókat sem kellett adni nekik. Mind embereknél, mind állatoknál a nagy felületű lézerkezelés hatására az ínysérülések és -gyulladások is kétszer-három­szor gyorsabban gyógyultak a szokásosnál. Ezzel jelentősen lerövidíthető az az időszak, ami alatt a páciens csak folyadékot fogyaszthat. A módszer kidolgozói szerint azonban az ily módon elérhető gyógyulások csak akkor válnak tartóssá, ha az illető természetes életmódot folytat. Nem fogyaszt húst, nincsenek káros szenvedélyei, és sokat mozog; főleg a napon, mivel a nap hasonló hatást gyakorol a bőrre, mint a lézerfény. Egyébként a lágylézer magyar találmány. Az elvét Mester Endre professzor dolgozta ki. Ennek ellenére nálunk ne terjedt el. Mint a legtöbb találmányunkra, erre sem tar­tottunk igényt. Külföldön azonban annál nagyobb sikert ért el ez az eljárás. Nyugat-Európában már erre alapozó kórházi osztályok is működnek.

[

Az előző két könyvben részletes képet kaphattunk a jelenleg ismert természetes gyógymódokról, de ezekből nem derült ki, hogy milyen módon kellene ezeket széles körben alkalmazni. Mivel egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szelíd gyógymódok terjedését semmi sem képes megakadályozni, az egészségügyi hatóságoknak fel kellene készülniük ezek intézményesítésére. Felhasználva a kínálkozó lehetőséget, a természetgyógyászati eljárásokat nem a korábbi betegellátó rendszerbe kellene beillesz­teni, hanem létre kellene hozni egy új, alapjaiban megreformált rendszert. Erre elsősorban a ki­adások csökkentése érdekében lenne szükség. Ez a gyógyító eljárás ugyanis lehetőséget ad az egész­ségügyre fordított források radikális csökkentésére, ami a költségvetési egyensúly megőrzése, meg­teremtése érdekében a világ minden államában égető szükséglet. Bevezetése jelentős kockázattal sem járna, mivel egy kipróbált rendszer, a jól bevált kínai módszer átvételéről van szó.

Ennek lényege, hogy a kínai orvos évente négyszer berendeli a körzetébe tartozó családok tag­jait, és alaposan meg­vizsgálva őket felméri szervezetük bio­energia-szintjét. Ezt követően har­monizálja a meridiánrend­sze­rü­ket, helyreállítja szerveze­tük energiaegyensúlyát, meggá­tolva ezzel a kezdődő beteg­sé­gek ki­fejlődését. Szükség esetén mé­reg­telenítő teákat, immun­rend­szer-erősítő gyógy­füveket vagy egyéb természetgyógyá­szati kú­rát ír elő. Ha mindezen óvin­tézkedések ellenére valaki meg­betegszik, akkor az orvos­nak ki kell mennie a pácien­séhez, és kö­teles őt ingyen meg­gyó­gyí­tani. A kínaiak ugyan­is úgy gon­dolkodnak, hogy azért bete­ged­tek meg, mert az orvo­suk nem végzett ala­pos munkát, nem de­rítette fel a lappangó betegségüket. Ilyenkor úgy járnak el, mint a rossz munkát végzett iparossal; visszarendelik őt, és a saját költségére kijavíttatják vele a hibát. A betegellátási pénztár évről évre rohamosan növekvő hiányán túlmenően azért is szükség lenne a reformra, mert egy WHO-felmérés szerint a magyar egészségügy fejlettsége a 105. helyen áll a világ országainak rangsorában. Olyan országok is megelőznek bennünket ezen a téren, mint Afganisztán, Mongólia vagy Botswana. Amíg Japánban a várható élettartam 74,5 év, nálunk csupán 64,1 év.

Miután a betegségmegelőzés költsége csupán töredéke a gyógyításra fordított összegeknek, ennek a módszernek a bevezetésével akár egy nagyságrendnyi csökkentést is el lehetne érni az egész­ségbiztosítási kiadásokban. Hor­ri­bi­lis összegeket lehet megtaka­rítani azáltal is, hogy a termé­sze­­tes gyógymódok alkalmazá­sánál nincs szükség méregdrága gyógy­sze­rekre. A bioenergia in­gyen van, helyreállítása, fokozá­sa nem igényel költséges eszkö­zöket, így a betegellátó intéz­mények dologi kiadása minimá­lisra csökken. Eb­ben a rendszer­ben a biztosító fi­zetné a megelő­zéssel kapcsolatos kiadásokat, a gyógyítással kap­cso­­latos költsé­gek pedig a házi­or­vosokat és a kórházakat terhel­nék. Ez alól csak akkor mente­sülnének, ha a betegség bizo­nyít­hatóan a páci­ens hibájából kö­vet­kezett be. Ilyen ok lehet egész­ségromboló életmód (pl. ivás, do­hányzás, ká­bítószer-fogyasz­tás, hely­telen táp­­lálkozás) folyta­tása, vagy az óvat­lan magatartás kö­vet­keztében fellépő balesetek. Ekkor a páciensnek kell fizetnie a gyógyításával járó összes költséget, ami rákényszerítené őt, hogy törődjön az egészségével, a biztonságával. Rá­ébresztené az embereket arra, hogy felelősséggel tartoznak saját életükért. A jelenlegi egészségbiztosítási rendszer nem csak pazarló, hanem igazságtalan is. Miután minden gyógyítással kapcsolatos költséget megtérít, egyáltalán nem ösztönzi az embereket egészségük megőrzésére, azt pedig aki ezt megteszi bünteti azzal, hogy vele is ugyanakkora járulékot fizet­tet, mint felelőtlen embertársaival. A jövő igazságos társadalmában nem lehet egymás rovására élni. Aki felelőtlenül él, vagy nem képes magán uralkodni, annak tudomásul kell venni, hogy nem csak a másokban, hanem a saját magában okozott kárt is meg kell térítenie, ennek költségét nem varrhatja a társadalom nyakába.

[

1999 végén Magyarországon is hivatalos gyógymóddá nyilvánították a homeopátiát. Jövőre nálunk is elkezdik egyetemi kereteken belül oktatni ezt a gyógymódot, a már praktizáló orvosok pedig szakvizsgát tehetnek homeopátiából. Ezzel egyidejűleg engedélyezték a gyógyszertárak számára a homeopátiás szerek forgalmazását. Egyébként Magyarországon korábban sem volt ismeretlen a homeopátia. Ezt a kezelési módot Bakody József honosította meg nálunk az 1831-32 évi kolerajárvány idején, nagy sikerrel. Eredményei külföldön is feltűnést keltettek. Az 1860-as években Magyarországot a homeopátia fellegvárának tartották Európában, ami azt eredményezte, hogy a klasszikus orvoslással egyenrangúvá vált. A budapesti orvosi egyetemen két homeopátiás tanszék létesült, és a két világháború között három homeopátiás gyógyszertár is működött a fővárosban. 1935-ben Budapesten tartották a 10. nemzetközi homeopátiás kongresszust. A kommunista diktatúra azonban derék­ba törte ennek a gyógymódnak a karrierjét. A hatalom ateista alapon álló urai az összes ezoterikus jelenséggel együtt a homeopátia gyakorlását is betiltották. Erre egyébként sem lett volna mód, mivel a gyógyszergyárak államosításával megszüntették a homeopátiás szerek előállítását is. Fél évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy a tiltást visszavonják, és végre nálunk is elfoglalja ez a gyógy­mód a méltó helyét.

 

Boldogságkeresés

 

Az előző két könyvben részletes képet kaphattunk a boldogság fogalmáról, és arról, hogy a jelenlegi körülmények között miért válik ez az érzés sok ember számára elérhetetlenné. Most olyan ötletek, felismerések, praktikus tanácsok következnek, amelyek segítenek megváltoztatni ezt az állapotot. Alkalmazásukkal könnyebben fogunk boldogulni ezen a téren, mert tisztában leszünk a korlátainkkal és a lehetőségeinkkel. A legtöbb embernek a párkapcsolatok rendezettsége jelenti a boldogságot. Mindent meg is tesznek ennek érdekében, de gyakran eredménytelenül. A kezdeményezés során a férfiakat éri a legtöbb kudarc, mert még mindig nem vették tudomásul, hogy ezen a téren a nők döntenek. Sok férfi azt hiszi, hogy ő választotta ki a neki tetsző nőt, holott ez éppen fordítva történt. A párkapcsolat létrejötte nem az aktív férfinak, hanem a passzív nőnek köszönhető.

Kirsten Kruck, a Max Planck Intézet viselkedéspszichológusa szerint: „A nők a megpillantást követően a másodperc ezredrésze alatt döntenek a férfi sorsáról. Kb. 1 perc elteltével számíthat rá a »teremtés koronája« hogy számára is megnyilvánuló módon észreveszik őt, és akkor megkockáztathat néhány kihívó pillantást a hölgyre. Ha pedig megjelenése és viselkedése megnyerő, úgy a második percben már kinyithatja a száját. A harmadik percben az is eldől, hogy szóba jöhet-e a férfi, mint szerelmi partner, vagy sem.” A józan ész alapján döntő férfiak számára az a legérthetetlenebb ebben a folyamatban, hogy az első látásra, egy szemvillanás alatt meghozott ítélet a legtöbb esetben később sem változik. Egy Goethétől származó aforizma így fejezi ki ezt a jelenséget: „A nő mindig megmarad első érzésénél”. Hiábavaló a férfi imponálási igyekezete, sorsa az első 3 percben eldől. Negatív döntés esetén az „erősebb nem” legkitartóbb képviselőjének ostroma is hidegen hagyja a nőt. Kevésbé rámenős férfiak eddig sem jutnak el, mert mire rászánják magukat a megszólításra, a nő már döntött, és egy kurta „nem”-mel elintézi a dolgot. Ez persze csak az érdek nélküli, szívből jövő kapcsolat­teremtésre igaz. Amennyiben a döntést a pénz, az anyagiak befolyásolják, akkor minden másként alakul. Ilyenkor a több millió éven át kialakított természetes ösztönök háttérbe szorulnak, és a nők úgy viselkednek, mint a prostituáltak.

Lelki kisugárzásunk életünk más terén is hasonlóan gyors döntést vált ki embertársainkból. Személyzetisek munkáját tanulmányozó kutatók szerint a beszélgetés első 15 másodpercében eldől, hogy a munkaadó hajlandó-e alkalmazni a jelentkezőt a meghirdetett állásra. Az önéletrajznak, a szakmai tapasztalatnak csak akkor van jelentősége, ha a munkaadó pozitív döntést hozott. Ezt követően a biztonság kedvéért ellenőrzi a pályázó szakmai alkalmasságát, mert ha a választottja nem tudja ellátni leendő munkakörét, akkor a gazdasági érdek felülkerekedik az egyéni érzelmeken. Szimpátia nélkül azonban hiábavaló minden igyekezet, mert a munkáltatók nem szakértelmet vásárolnak, hanem egyéniséget. Az előbbi ugyanis hamar elavul. Az ember viszont megmarad lelkének minden megnyil­vánulásával, amelyet aztán viselkedésnek, képességnek, intelligenciának, szorgalomnak, toleran­ciának, együttműködő-képességnek és még sok egyéb olyan tulajdonságnak nevezünk, amelyek döntően befolyásolják egy ember munkahelyi alkalmazhatóságát.

Sok férfi számára érthetetlen a nők eltérő viselkedése, és ezt lelki okokra vezetik vissza. A legújabb tudományos kutatások azonban kiderítették, hogy ennek nagyon is valós okai vannak. Az élettani vizsgálatok feltárták, hogy a nők beszédközpontjában 25%-kal több sejt van, mint a férfiakéban. Ennek tudható be, hogy a nők verbális képessége jóval fejlettebb, mint a férfiaké. Ugyancsak 25%-kal több sejtet találtak a nők megfigyelőközpontjában, ami arra ad magyarázatot, hogy miért tudnak egy pillantás alatt mindent felmérni, ha belépnek egy helyiségbe, vagy megpillantanak egy férfit. Képességek tekintetében tehát meghatározó jelentősége van az agysejtek megoszlásának. Hiába nagyobb a férfiak agyveleje 150 cm3 -rel, ha a többlet nem ott halmozódik fel ahol kellene, nem tudnak versenyre kelni a nőkkel. Svéd kutatók szerint a nők arcfelismerő készsége is jobb, mint a férfiaké. Ennek nemükből eredő okai vannak. Az anyák évmilliókon át gyerekeik szemét figyelték, ha valami baj volt. A szem ugyanis abban az esetben is tájékoztat a problémáról, ha a gyerek még nem tud beszélni. Ez a szemkereső képesség tevődött át később az arc figyelésére.

Némi vigaszt nyújt a férfiak számára, hogy nekik viszont fejlettebb a cselekvőképességük. Amíg a nők lassan döntenek, és nehezen szánják el magukat a cselekvésre, a férfiak gyorsan és határozottan lépnek fel. Ennek oka is a múltba keresendő. A család védelme, a külső támadások elhárítása a férfiak feladata volt, így az ő adottságaik ezen a téren fejlődtek. Ugyancsak a régmúltból eredő munkamegosztásnak tudható be a férfiak jobb tájékozódási képessége. Az élelmiszer előteremtése során sokszor kilométereken át kellett üldözni a vadat, és utána haza kellett találni az erdőből Ez az évmilliók át folytatott tevékenység kellőképpen kifejlesztette a férfiak térbeli eligazodó-készségét. A nők viszont szinte egész életüket otthon töltötték, így nem tudott kifejlődni bennük a térképszerű tájékozódási képesség. Ennek tudható be, hogy ha egy nő elindul a számára ismeretlen városban, egy idő után nem talál haza, vagy ha egy forgalmas téren feljön a metró-aluljáróból, fogalma sincs róla, hogy hol van. Eligazító táblák nélkül képtelen lenne eldönteni, hogy melyik lépcsőn kell felmenni, ha el akar jutna a tér másik sarkára. Nem véletlenül született ez a vicc a nőkről:

– Ha a tizedik emeletről leveti magát egy férfi és egy nő, melyik ér hamarabb földet?

– A férfi! A nő ugyanis eltéved útközben.

Amerikai kutatók nemrég felfedezték, hogy a nők látószerve is fejlettebb. Színesebben látnak, mert a szemük több árnyalatot képes megkülönböztetni. Ez a képességük is az evolúció során fejlődött ki, mert segítette őket a gyűjtögetésben. Az Arizonai Egyetem tudósai különböző kontinenseken 236 ember DNS-ét vizsgálták meg. Ennek során kiderítették, hogy a vörös színtartomány érzékeléséért felelős OPN1W jelű gén az X kromoszómán található. Mivel a nők szervezetében ez a kromoszóma két példányban van jelen, finomabban érzékelik a vörös színtartományt, mint a férfiak. Ezért ősanyáink jobban boldogultak az érett gyümölcsök, bogyók gyűjtögetésében.

[

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek IV. fejezete részletesen foglalkozott az emberiség különböző szintekre jutásával, attól függően, hogy ki mely szférából érkezett. Az olvasottak tükrében sokan megpró­bálnak náluk fejlettebb emberekkel kapcsolatot keresni, ami nem minden esetben célravezető. Ennek okát könnyen beláthatjuk, ha megnézzük, hogy milyen cél vezérli az egyes szférabeliek életét. Az első négy csoportba tartozók életviteléről sokat tudunk, hiszen ide tartozik az emberiség 95%-a. Az alsóbb szférabeliek fő törekvései, ösztöneik kiélése, az anyagi világhoz való kötődésük jól ismert. Ennek ellenére nem ők használják ki leginkább a fizikai világ nyújtotta lehetőségeket. Itt a Földön teljes életet az ötödik szférabeliek élnek. Munkájuk, választott hivatásuk mellett ragaszkodnak a családhoz, a gyerekekhez és minden értelmes célhoz, amit a fizikai élet nyújthat az embernek. Ők azok, akik leginkább képesek élvezni az életet. Az étkezésben ínyencek, a szeretkezésben mesterek. Nem vélet­len, hogy oly kívánatosak embertársaik szemében, és oly sokan szeretnének szert tenni az ezen a szinten állókra. Az ötös szférabeli nők tulajdonságait, életvitelét legjellemzőbb módon Nastassja Kinski amerikai színésznő, és Szily Nóra magyar tévériporter testesíti meg[4].

E szint felett már ne keressenek maguknak társat azok sem, akik a legértékesebb partnerre vágynak. Nem azért, mert a hatos és hetes szférából jöttek olyan kevesen vannak, hogy úgy sem találnának rájuk, hanem azért, mert nem érdemes. A hatos szférabeliek kizárólag a munkájuknak élnek. Mindent, így a családi életüket, a boldogságukat is a hivatásuknak vetik alá. Életüket küldetésük teljesítésének minden áron való vágya vezérli. Nagy áldozatokkal jár egy ilyen emberrel együtt élni, az ösztönvilág rabjai meg se próbálkozzanak vele. A hetes szférabeliekkel azért nem érdemes kapcsolatot teremteni, mert születésük pillanatától kezdve halálra vannak ítélve. Az ő sorsuk a keresztre feszítés, ami azt jelenti, hogy ezek az emberek életük derekán mártírhalált fognak halni. Mostanában természetesen nem keresztre feszítés útján végzik ki őket, hanem a kor ítélkezési szokásainak megfelelően. Ennek legjellemzőbb példája Tóth Ilona szigorló orvos halálra ítélése, akit az 1956-os magyar forradalom mártírjaként ártatlanul akasztottak fel. Jézushoz hasonlóan ő sem védekezett a rágalmak ellen. Minden vádat magára vállalt, hogy ezzel is mentse a társait. Hetedik szférabeli férfi már alig található a Földön. A nagyravágyó nőknek azért sem célszerű utánuk kutatni, mert velük eleve nem lehet egy életre szóló házasságot kötni. A kívülálló szemével nézve tiszteletre méltó dolog lehet egy világhírű személy özvegyének lenni, ha valaki a szenvedésekkel teli élet után képes elviselni az évtizedekig tartó magányosságot. A túl nagy megtiszteltetésnek örvendő ember özvegye ugyanis nem mehet újra férjhez anélkül, hogy cselekedete ne lenne közmegvetés tárgya.

A partnerkapcsolat szempontjából legvonzóbb ötös szférabeliek ma sem mennek ritkaságszámba, de az igazi aranykoruk korábban volt. Az ötödik szférából (korábban már említett történelmi okok miatt) a XIX. század elején kezdtek tömegesen leszületni a lelkek a Földre. A folyamat a XX. század kezdetéig, kb. 100 éven át tartott. Az 1970-es, ’80-as évekig tevékenykedtek nálunk jelentős számban. Ebben az időszakban meghatározó szerepet töltöttek be a kultúrában, a sportban, az iparban, a tudományos életben, sőt a politikában is. Nem véletlen, hogy a világ ez alatt a másfél évszázad alatt fejlődött a legtöbbet. Ennek a korszaknak az utolsó képviselői közül Magyarországon Tolnay Klári, Amerikában pedig Katharine Hepburn a legismertebb. Mellesleg az ötös szférába tartozók igen fejlett kommuni­kációs képességgel rendelkeznek. Igazi társasági emberek. Érdemes odafigyelni arra, amit mondanak, és ahogy mondják.

Érdekes módon ez a készség már nem mutatkozik meg a hatos szférában. Itt a Földön az ezen a szinten állók kommunikációs készsége többnyire le van blokkolva. Ennek feltehetően az az oka, hogy az ügy amit képviselnek, nem tűri a szószátyárkodást. A hatos szféra­beliek túlságosan fajsúlyos dolgokkal foglalkoznak, amelynek idő előtti nyilvánosságra kerülése zavart okozna. Ezt ők maguk is érzik, ezért igyekeznek a háttérben maradni. A velük együtt élők azt tartják róluk, hogy csak akkor beszélnek, ha mondanivalójuk van. A hetes szférabeliek nem küsz­köd­nek ugyan gátlásokkal, de ők meg rébuszokban beszélnek. A példázatok, szójátékok, a mondat végi rímek igen magas röptűvé teszik a beszédüket, és ez a nyelvezet az egyszerű emberek számára érthetetlen. A kifinomodott ízlés megmaradt ugyan a hatos szférabelieknél is, de ez a típus már a gasztronómiai élvezetekről is képes lemondani, ha érdekei, küldetésének teljesítése ezt kívánja. A hetes szférából érkezett lelkek minden tekintetben puritán életmódot folytatnak, nekik a földi világ által kínált élvezetek semmit sem jelentenek. A szexnek is eltérő módon hódolnak a különböző szférákból jöttek. Az alsóbb szinteken állóknál vad és fékezhetetlen. A felsőbb szinteken ez a tevékenység erősen elnyújtott, és inkább hasonlít a kozmikus egyesülésre, mint az állati párzásra. A hetedik szférabeliek már képesek lemondani a szexuális élet nyújtotta örömökről is. Ők többnyire úgy távoznak ebből a világból, ahogy jöttek, szűzen.

Ahhoz, hogy a magasabb szférabeliek eleget tudjanak tenni küldetésüknek, megfelelő társra, önzetlen segítőkre van szükségük. A nagyravágyó emberek (különösen a ragadozó típusú nők) azonban kifejezetten vadásznak rájuk. Esélyeiket növeli, hogy a primitív emberek sokszor igen előnyös külsővel rendelkeznek. Erre szükségük is van, mert az eszükkel, intelligenciájukkal nem tudnának érvényesülni az életben. Belső értékek híján boldogulásuk egyetlen lehetősége a szépségükből, a tökéletes testükből eredő helyzeti előnyük kihasználása. Miután a magasabb szférabeliek is hús-vér lények, így gyakran beleesnek ebbe a csapdába, ami nem csak a munkájukat gátolja, hanem pokollá teszi a magánéletüket is. Mint a továbbiakban látni fogjuk, az ilyen szerencsétlen kapcsolatok tragédiával is végződhetnek. A magasabb szférabeliek életének zátonyra futása csak egy módon kerülhető el: fokozott éberséggel, a partnerek gondos megválogatásával. Érdekes módon a kirívóan magas szintkülönbségtől később a fejlődésben alacsonyabb szinten álló partner is szenved. Tanulságképpen nézzük meg, hogyan nyilatkozott erről a helyzetről egy primitív lélekkel rendelkező nő Jane Sacks: Rendes fiú című könyvében.

Elöljáróban az írónő leszögezi, hogy regénye hősnője a végén kinyírja az összes rendes udvarlóját. Ehhez a végkifejlethez egy tudatalatti késztetés, a kiforratlan lelkek sajátos gondolkodásmódja, ösztönvilága vezetett. Az események nyomon követésével egyre világosabbá válnak a folyamat moz­gatórugói. A főszereplő kendőzetlen stílusú kitárulkozása alapján egyértelművé válik, hogy a vele kapcsolatba lépők élete törvényszerűen alakult így. A primitív lelkekben uralkodó vad ösztönöket nem lehet elnyomni, hosszú távon nem lehet rajtuk uralkodni. Minél tovább elfojtják őket, annál pusztítóbb lesz a kitörésük. Az alacsony szinten álló lélek nem képes elviselni a nála fejlettebb lelkeket. Minél magasabb szinten áll a másik, annál kirívóbbá válik az ő primitívsége, ami elemi erővel irritálja őt. Ezért a torzult lelkű személy mindig azok ellen rohan ki, akik a legkedvesebbek, a leginkább nagylelkűek vele szemben, mert ezek higgadtsága, nyugalma és tartása mellett még kiáltóbb az ő érzelmi zűrzavara. Mivel nem képes elérni az ő szintjüket, előbb tudat alatt, később már tudatosan is a saját érzelmi mocsarába próbálja lerántani őket. A végleges megoldást abban látja, hogy elpusztítja az útjába kerülő fejlett lelkeket, így próbálván megszabadulni az eléje tartott „tükörtől”. Ez nem csak a nőknél van így, hanem a férfiaknál is. Aki látta a „Szelíd motorosok” című filmet Peter Fonda főszereplésével, az érti, hogy miről van szó.

A fenti regény hősnője így magyarázta azt a sajátos belső késztetést, ami őt ide vezette: „Péter jóravaló gyerek volt. Szeretetre méltó, figyelmes, alkalmazkodó, nem követelőző, és mindig nagyon igyekezett, hogy a gyönyörök netovábbját nyújtsa az ágyban. Ennek ellenére már alig vártam, hogy lerázhassam.” Az írónő szerint sokan kérdik tanácstalanul: Vajon miért nem vonzódom a derék férfiakhoz? Miért van az, hogy amikor a véletlen egy jótét lélekkel hoz össze, a kezem-lábam töröm, hogy megszabaduljak tőle? A főszereplő szerint: „Mert álmosító az ilyen fazon társasága, és az ember könnyen beleragad, mint a dongó a mézbe. A legtöbb lány inkább korommal kenné be a képét, ócska ruhát húzna magára, mintsem hogy szóba álljon egy efféle talpig becsületes muksóval. Nem arról van szó, mintha a rend, a tökéletesség ezen őrei egytől egyig szerencsétlen fráterek volnának. Szó sincs róla. Nem mind olyan unalmas fej, mint ahogy hírlik. Jártam már rendes ürgével, aki egy világlap külföldi tudósítója volt. A másik kabarészínészként aratott tapsviharokat, sőt akadt köztük menő dzsesszgitáros is. Az illedelmes fiúk kiváltják belőlünk, hogy viszonzásképpen mi is nyájaskodunk, vagy épp fordítva, pimaszkodunk velük, mert nem tudjuk elviselni a szakadatlan béketűrésüket, a kikezdhetetlen jó kedélyüket, állandó derűs nyugalmukat. Vagy a legjobbat, vagy a legrosszabbat, de mindenképpen a legkibírhatatlanabbat hozzák ki belőlünk. Én többnyire a negédeskedés hibájába esem. Amint egy ilyen előzékeny hapsi társaságába kerülök, azonnal átveszem a stílusát, és kibújik belőlem a tündibündi. Elveszítem az egyéniségemet, a valódi énemet. A barátnőmmel tár­salogva fesztelenül érzem magam, nem győzök poénkodni, csúfondároskodni. Disznó vicceket me­sélek, gátlástalanul kipakolom a gonosz pletykákat. Szelíd kis barátaim ekkor rám sem ismernének. Ilyenkor jól érzem magam. Talán ezért menekülök a jámbor fickók elől a barátságtalanok karjába.”

A regény véres kezű hősnője végül egy durva bérgyilkosban találta meg a hozzá illő férfit. „Ugyanazért kedvel engem, amiért én is kedvelem a kiállhatatlan tagokat. Az ilyeneknek meg lehet mondani az igazat. Nem kell attól tartani, hogy a harmatos lelkük kikészül, ha mondjuk kedvem szottyan belerúgni a metró lépcsőjén előttem vánszorgó tuskóba, vagy ha a vágyamat keresetlen sza­vakba öntve alpári módon fejezem ki magam. Számomra rém unalmas dolog a rendes fiúk pátyol­gatása. Tárasságukban nem tehetem meg, hogy böfögjek, szellentsek, vagy ha úgy tartja kedvem, törjek-zúzzak.” Ebből is látszik, hogy nem lehet egy lelket kirángatni abból a világból, ahová tartozik. Akár önmaguk, akár mások próbálkoznak ezzel, az eredmény csak látszólagos és átmeneti lesz. A szerepjátszás nem tarthat sokáig, mert valódi énje elemi erővel húzza őt vissza arra a szintre, ahonnan jött. Ha kell, rombol, gyilkol, de vissza akar térni arra a fokozatra, ami őt meg­illeti. Neki az az otthona, oda tartozik. Ösztönösen érzi, hogy ha nem tombolja ki magát, ha nem teljesedhet ki a maga primitív szintjén, akkor később sem lesz képes elmozdulni erről a fokozatról.

A primitív emberek sajátos jellemzője még, hogy nem szeretik a zenét. A zene ugyanis harmóniát, kiegyensúlyozottságot, tökéletességet közvetít a hallgatója felé. Minél színvonalasabb a szétáradó muzsika, annál jobban irritálja őket. A komolyzenétől kifejezetten iszonyodnak. Csak a vad, disszonáns, csörömpölős „zenét”, a fülsértő lármát, a dallamtalan üvöltést kedvelik. Az ő lelkivilágukat ugyanis ez tölti ki, így örömüket is ebben lelik. Kedvelt műfajuk még a gagyipop. Ők te­rem­tették meg korunk könnyűzenei életének sajátos jelenségét: a papírzsebkendő-sztárokat. A színvo­naltalan lelket csupán a színvonaltalan, tukci-tukci zene tudja szórakoztatni. Csökevényes agyuk csak a zsibbasztást tűri, a tágítást nem. A lélekemelő, igényes zene menekülésre készteti őket. Partnereik kiválasztásában is hasonló irányelveket követnek. A primitív nők nem szeretik az okos, intelligens férfiakat. Ők a laza, pörgős, jó dumájú, sármos férfiakat keresik. A belső értékekkel nem törődnek, mivel ilyesmivel ők sem rendelkeznek. Azért is kerülik az értékes embereket, mert mellettük görbe tükörként nyilvánul meg a primitív lelkük, saját belső ürességük.

Mellesleg a primitív ember nem tűri a tanácsadást sem. A jóindulatú útmutatást személye iránti támadásnak tekinti. Azt hiszi, hogy ostobának nézik, ezért mondják meg neki, hogy mit tegyen. Miután tisztában van vele, hogy szel­lemi képességei enyhén szólva kívánnivalót hagynak maguk után, dühbe gurul, és gorombáskodni kezd a jótevőjével. Ilyenkor két dolgot tehetünk. Vagy elviseljük a mocskolódásait, sőt sok esetben a tettlegességbe torkolló reagálását; vagy sorsára hagyjuk őt, és engedjük, hogy az óhatatlanul elkövetett hibái által a saját kárán tanuljon. Ez esetben azok a szenvedések segítik a fejlődését, amelyeket a hozzá hasonló szintű emberekkel összetűzésbe kerülve él át.

 

Fejlődésünk buktatói

 

A statisztikai adatok szerint ma a 45-65 év közötti – érettségivel nem rendelkező – férfiak halálozási aránya majd kétszerese az érettségizetteknek. Nyugaton szintén jókora a szakadék a társadalom különböző rétegei között. Angliában egy segédmunkás 10 évvel hamarabb hal meg, mint egy diplomás. Még akkor is, ha nem iszik, nem dohányzik. A magatartástudományi kutatások szerint ennek oka az egyén személyiségében keresendő. Minél műveltebb, minél iskolázottabb valaki, annál tudatosabban keresi a helyes életmód kialakításának lehetőségeit. Igyekszik megszabadulni a káros szenvedélyeitől, és fokozatosan áttér a helyes táplálkozási módra. Egészségének tudatos kímélése, megőrzése mellett elsajátítja a stresszoldó, konfliktuskezelő technikákat. Helyzeti előnyét kihasználva ezt már gyermekkorban, a családban, a többnyire értelmiségi szüleitől tanulja meg. Az alacsony iskolai végzettségűek azonban általában tanulatlan szülők gyermekei, akik jóval kevesebb ismerettel rendelkeznek ezen a téren. Egy magas szinten álló társ, egy kulturált élettárs még sokat segíthetne rajtuk, de érthető okokból senki sem szeret lefelé házasodni.

A hátrányos helyzetűek tehát a tudatlanságuk, a tanulatlanságuk áldozatai. Az iskolai nevelés is sokat javíthatna ezen a helyzeten, de az iskolákban ma még nincs életvezetés tantárgy. Sokszor maguk a tanárok sem tudják, hogyan kellene élni a világban. Aki nem hozta magával a családi környezetből, az azt sem tudja, miként kell kulturáltan kifejezni a nemtetszését. Gyanakodva kezeli mások övétől eltérő szokásait, véleményét. Az ismeretlenről eleve rossz szándékot feltételez. Az ebből eredő konfliktusok gyakran torkolnak fizikai összetűzésekbe, ami szintén rontja az alacsonyabb sorban élő népcsoportok túlélési esélyeit.

Az iskola nem ismeri fel, hogy ennek a rétegnek a gyermekei otthon nem sajátították el ezeket a készségeket, ezért ahelyett hogy megtanítaná rá őket, folyamatosan bünteti a beilleszkedésre képteleneket. Az ebből eredő stressz, kisebbrendűségi érzés már kezdettől fogva hátrányos helyzetűvé alacsonyítja őket. Ebből a helyzetből aztán később sem tudnak kitörni. Már kora gyermekkorban kialakul bennük a krónikus stresszállapot, ami arra késztet, hogy a deviánsnak minősített valóban deviánssá váljon. Ilyen körülmények között az egyén minél hamarabb szabadulni akar az iskolától. Már 14 éves kora előtt kimarad az oktatásból, vagy nem akar tovább tanulni. Ezzel egész életére elvágta magát azoknak a magas szintű ismereteknek a megszerzésétől, amelyek segíthetnék őt az átlagéletkor elérésében. Magas szintű képzés hiányában csak rosszul fizetett munkát végezhet, vagy egészségre ártalmas munkakörülmények közé kerül. Az alacsony jövedelme miatt nem tudja megfizetni a meglehetősen drága táplálék-kiegészítőket, ezért előbb-utóbb hiánybetegségek is kialakulnak nála. Kilátástalannak tűnő helyzetét mértéktelen evéssel, alkoholfogyasztással, dohányzással próbálja feledtetni. Az ebből eredő elhízás és szenvedélybetegségek azonban még elviselhetetlenebb helyzetbe sodorják.

Egy széleskörű ismeretekkel rendelkező értelmiségi viszont át tudja minősíteni, újra tudja értékelni a helyzetét. A legkilátástalanabbnak látszó problémát sem tartja eleve megoldhatatlannak. Tisztában van vele, hogy a kihívások, a konfliktusok a személyiség fejlődésének legfőbb hajtóerői, de csak akkor, ha képesek vagyunk a kezelésükre. Így a nehéz élethelyzetekből, a reménytelennek tűnő szituációkból is sikerül kievickélnie, nem adja meg magát a „sorsnak”.

Ez a jelenség szorosan összefügg a lelki fejlődéssel. A magasabb szinten álló lélek már sok nehéz helyzetet élt át az előző életeiben, így szert tett némi rutinra a gondok elhárításában. Ahogy a Biblia írja: „Az eszes meglátja a bajt, és elrejti magát; a bolondok pedig nekimennek, és kárát vallják.” Úgy is felfogható ez a jelenség, hogy az alacsony szinten álló lélek nem rendelkezik megfelelő tapasztalatokkal az életről, így szinte belső kényszert érez a tapasztalatgyűjtésre. Önkéntelenül is belesodródik az „élet sűrűjébe”, hogy az átélt szenvedések által fejlődhessen. Ebből egyesek azt a következetést vonhatnák le, hogy nem tehetünk semmit az alacsonyabb néprétegek felemelése érdekében, hiszen ez a sorsuk. A származásukból eredő körülményeiken valóban nem sokat változtathatunk, de az iskolai nevelés jelentősen csökkenthetné a lépéshátrányukat. Fejlődni nem csak állati szenvedések közepette lehet, hanem kulturáltan, emberhez méltó körülmények között is. Aki nagyon mélyre süllyed, annak nem fejlődik, hanem megtörik a lelke, és ezáltal még mélyebbre zuhan. A követező életében alacsonyabb fokra sorolódik, még rosszabb körülmények közé születik le. Össztársadalmi méretekben ez a jelenség jelentősen lelassítja civilizációnk fejlődését, amelynek végső soron mindnyájan kárát látjuk.

[

Jól jellemzi a társadalom peremén élők sorsukba való beletörődését Koblencz Zsuzsa cikke, amely a Népszabadságban jelent meg Horvátné ágya címmel:

Ha a bevált sémákat tekintjük, semmi nem indokolja, hogy Horvátné ágyának históriáját a nyilvánossággal megismertessük. Horvátné ugyanis nem afféle szépasszony, akinek ágya izgalmas eseményekkel hozható összefüggésbe. Nem is fiatal már. Elmúlt ötven, s egy vállalkozó kertészetében dolgozik 10-12 órát is naponta, hogy a nyugdíjhoz a jogosultságot megszerezze. Horvát úr rokkantsági járadékot kap. Evégett időről időre meg kell jelennie a felülvizsgálaton, ahol megállapítják, javult vagy romlott-e az állapota. Horvát úré garantáltan romlik. Két éve azzal bocsátotta útnak a felülvizsgáló főorvos, hogy a mája szinte alig működik, s ha nem hagy fel a pálinkázással, hát fél év múlva – vagy még hamarabb – búcsút inthet az árnyékvilágnak. Horvát úrban azonban ott munkálhat valami őserő, mert bár a leletei egyre rosszabbak, ő maga úgy él, mint akit nem legyinthet meg a halál. Igényei már nincsenek, egyedül a napi pálinkaporciójához ragaszkodik.

Horvátné ehhez rég hozzászokott, de neki vannak még igényei. Egy új ágyról kiváltképpen sokat álmodott az utóbbi hónapokban, de a félretett pénzhez – amiből szűkösebb napokon gyakorta le kell csípni valamennyit – nem mert erőteljesebben hozzányúlni. Egészen addig, amíg a két héttel ezelőtti nagytakarítás napja el nem érkezett. Akkor ugyanis olyan dühvel taszította félre az anyjától örökölt, kiszolgált rekamiét, hogy annak egy csöndes nyekkenéssel kitört a lába. Ez a sötétbarna és zöld csíkokkal díszes rekamié kihúzott állapotában igyekezett jól szolgálni a házaspár éjszakáit, de hivatásának egyre kevésbé felelt meg. De mint említettük, Horvát úrnak nem voltak igényei. Ezért a kitörött lábra is csak rálegyintett: eszében sincs azzal kínlódni, hogy visszaszögelje, de különben sem lehetne, mert szilánkosra tört a vége. Végül azt javasolta, rakjanak a láb helyére téglát. Horvátné hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a javaslat hallatára először kétségbeesetten elkezdjen jajveszékelni, vagy hozzon be egy téglát, és azt teljes erőből vágja hozzá tökéletlen hites urához. Végül kiviharzott a konyhába, elővette rejtekhelyéről a pénztartalékot, s azonmód, takarításhoz való ruhában elindult ágyat venni.

Fenyőbútorról ábrándozott mindig, de előbb végigzarándokolta a kisváros mindhárom bútorüzletét, hogy másféle ágyakat, heverőket is szemrevételezzen. Nem hitt a szemének, amikor az utolsó boltban azt látta, hogy épp a fenyőbútorokra hirdettek akciót. A dupla ágyat tizenkilencezer-kilencszázért kínálták. Nagy lélegzetet vett, és megfogadta, hogy ágy nélkül innen semmilyen körülmények között nem távozik. Tíz perc múlva azonban már erős kétségei voltak elhatározását illetően. Kiderült, hogy az akciós vételár csak az ágykeretre vonatkozik. Ehhez meg kell még vásárolni a beléje helyezhető deszkasorokat, valamint két matracot is. Házhoz szállítással együtt végül 62 ezer forintba került az ágy.

Horvátné egyedül rángatta a fészer mögé a kiérdemesült rekamiét – amibe majd beleszakadt. Horvát úr eközben a kocsmában időzött. Az asszonynak az ágyvégekkel is meggyűlt a baja. Mire az egyiket sikerült beakasztania, a másik kidőlt. De mindenképpen látni akarta az összerakott szép, új ágyat, úgyhogy még akkor sem adta fel, amikor az alacsonyabb támla rádőlt a lábfejére. Leült, halkan sírdogált egy kicsit, aztán folytatta az összeszerelést. Este szó nélkül feküdtek le. Horvát úr nem tett semmilyen észrevételt, Horvátné pedig, amikor épp nem jutott eszébe a pénz, boldognak és szinte elégedettnek érezte magát. Éjfél elmúlt már, amikor robajra ébredt. Férje alól egy lendületes megfordulást követően kidőltek a deszkák. Horvát úr ott ült a padlón, a kettéhajlott matrac alján, és éktelenül káromkodott.

Segítsél már – kiabálta. – Fáj a vállam, nem bírok kikapaszkodni, nem látod! Az asszony felkelt, kirángatta a férfit a gödörből, és összerakta újból az ágyat. Másnap éjjel mindez megismétlődött, mert az átkozott ágydeszkák ugyanúgy kicsúsztak. Harmadnap elment reklamálni az üzletbe. Kijött az asztalos, aki mindent rendben talált. Semmi nem volt rövidebb vagy hosszabb a kelleténél, nem lehetett mit kijavítani. Az ördög bújik éjszakánként az ágyba – kacsintott az asztalos, mielőtt távozott. Negyednap Horvát úr megint a padlón találta magát, de most már bömbölt, mint a sebesült tigris, és fejszével akart nekimenni az ágynak. Reggelre kelve Horvátné kiment a sufniba, ahol egy csúf, öreg de masszív szekrényben tárolták a szerszámokat. Leakasztotta a két szekrényajtót, becipelte a szobába, s keresztben ráfektette az ágydeszkákra, majd rájuk helyezte a matracokat. Éjjel csend volt, nem mozdult semmi, Horvátné könnytelen szemmel meredt a sötétbe, miközben arra gondolt: „Van egy 62 ezer forintos ágyam, és szekrényajtókon alszom.” Amikor már azt lehetett hinni, hogy elaludt, Horvát úr felmordult: „Ennyi idő alatt már megtanulhattad volna asszony, hogy vehetünk mi százezerért is ágyat, nekünk csak rosszabb lesz.” Mi valahogy ilyennek születtünk. Ez volt az a pont, amikor Horvátné hangosan felzokogott.

 

Érdekes hírek

 

A reform gondolatoknak tág teret engedő Egyesült Államok az ítélkezés terén is sok meglepetéssel szolgál. Új-Mexikóban egy helyi bíró új fejezett nyitott a büntetés-végrehajtásban. A precedens jogalkalmazás alapján a törvényszegőket ezután thai chi meditációra is ítélhetik az egész országban. A liberális szellemiségű Santa Fé bírónője, Frances Gallegos választás elé állítja a fiatalkorú bűnözőket: vagy börtönbe vonulnak, vagy elsajátítják, és folyamatosan gyakorolják ezt az egészségmegőrző és meditációs gyakorlatokból álló módszert. Elmondása szerint a hagyományos bűnmegelőző, bűnleszoktató módszerek megbuktak, és ennek legszembetűnőbb jele a visszaesők nagy aránya. A bírónő előzőleg kikérte a keleti gyógyászatban jártas pszichológus, Mark De Francis véleményét. Azóta szent meggyőződése, hogy az ázsiai hagyományok megtanítják az embereket lecsendesedni, „megtalálván a külső ellenség helyett a belsőt”, hogy az elítélt azzal „viaskodjon”. Ha így haladunk tovább, nemsokára az Agykontroll is a büntetés-végrehajtás része lesz. A gyakorlatokon elsajátított mély meditáció rádöbbenti a bűnözőket ember mivoltukra, és jó útra téríti őket.

[

A ma használatos biometrikus azonosító módszerek közül a legelterjedtebbek ujjaink bőrlécrend­szerét ellenőrzik. Nem véletlenül. Ezek az egyénre jellemző, megismételhetetlen kombinációt alkotnak, ami megfelelő készülékkel meglehetős biztonsággal azonosítható. Osztrák fejlesztők azonban tovább tökéletesítették az ujjlenyomat ellenőrzését. Az általuk kifejlesztett bőrbe látó NANO leolvasó módszer nemcsak az ujjak felszíni mintázatát, hanem a bőr alatti szövetrétegek egyedi jellemzőit is felismeri. A Nanoident nevű cég mérnökei szerint az ujjakat azonosító jelenlegi készülékek általában csak a bőr külső felületét pásztázzák végig, így akár meg is téveszthetők, például másról levágott, illetve szilikonból előállított műujjakkal. A bőr alá látó szkennerek azonban az ilyen trükköket kiszűrik. A leolvasó szenzora ugyanis több különböző hullámhosszú fénysugarat bocsát ki, és ezáltal 4 mm mélységig feltérképezi a bőr alatti területeket is. Így azonosítja például az erek lefutását, sőt, színe alapján a vér hemoglobintartalmát is megméri. Egyértelművé válik tehát, hogy élő ujjról van-e szó, vagy sem.

Ennek a módszernek az alkalmazása nagymértékben fokozza a rá épülő biztonsági rendszerek megbízhatóságát. A Nanoident fejlesztői most azon dolgoznak, hogy az azonosítót különféle elektronikai eszközökbe építsék be. Fő céljuk a képernyőfelületekbe integrálás, hogy a PDA-k, a notebookok, vagy az asztali PC-k felhasználói jogosultság-ellenőrzéséhez ne legyen szükség külön eszközre. Ezt követően nem kell leolvasó készüléket alkalmaznunk ahhoz, hogy beléphessünk a számítógépünkbe. Elég a monitor sarkára helyezni az ujjunkat, és máris végbemegy az azonosítás.

[

Az ezoterikus kutatások melléktermékének tekinthető az a diagnosztikai megfigyelés, mely szerint a különböző frekvenciájú agyhullámok termelődése erősen függ az életkortól. Egy újszülött 6 hónapos koráig általában fele-fele arányban produkál delta és théta hullámokat. 1 és 3 éves kor között már a théta dominál. Ezt követően a delta hullámok fokozatosan csökkennek, és helyette megjelennek az alfa és a béta hullámok. 17 és 60 év között a delta hullámok eltűnnek, az alfa és a béta hullámok aránya pedig azonos lesz. 60 éves kor felett a béta hullámok dominálnak, és már csak kevés alfa mérhető. Főként annak tudható be az időskori álmatlanság, és hogy a csecsemők oly mélyen alszanak. Erre vezethető vissza az energiahiány, az időskori elerőtlenedés is.

[

A felkelő nap országában a szerzetesek már a középkorban azt tanácsolták a betegségből lábadozóknak, az ideg- és elmebetegeknek, hogy hallgassák a természet hangjait; a víz csobogását, a rovarok zümmögését, a szellő suttogását, a madarak énekét. Japánban a pszichológusok kezdeményezésére két éve működik egy különleges telefonvonal, amelyen a Hokkaido-szigetek élővilágának „zenebonáját” hallgathatják az érdeklődők. Egy közvélemény-kutatás szerint ez a szolgáltatás igen nagy népszerűségnek örvend; esténként japánok milliói tárcsázzák az ismert számot, hogy belehallgassanak a természet varázserejű muzsikájába. A telefonszolgálat sikerét megirigyelték a zeneműkiadók; és kazettán, valamint CD-n is megjelentették a biozenét, amely a zeneboltok sikerlistáján tavaly az élre került.

[

A lélek nem csak korlátlan parapszichológiai képességekkel rendelkezik, hanem a memóriája is tökéletes. Mindent megőriz, mindent elraktároz, amit valaha hallottunk, láttunk, éreztünk. Ez azonban a mindennapi életünkben inkább káros, mint hasznos, mivel nehezíti agyunk aktuális teendőkre való koncentrálását. Ezért a bal agyfélteke csak az eseményekből leszűrt tanulságokat kapja meg a lélek által uralt jobb agyféltekétől, illetve olyan kulcsfontosságú információk, benyomások rögzülnek benne, amelyekre a mindennapi életében elengedhetetlenül szüksége van. Vannak azonban olyan emberek, akik az átlagosnál nagyobb mértékben állnak kapcsolatban agyuk jobb féltekéjével, és ezáltal különböző parapszichológiai képességekre tesznek szert. Ez a kapcsolatteremtés részlegesen (pl. a memóriára kiterjedően) is megnyilvánulhat.

Ezt bizonyítja Daniel McBride hihetetlen képessége. Ez az angol férfi mindenre emlékszik, ami valaha történt vele, vagy csak megfordult a fejében. Nyilvános fellépései során egyszer megkérdezték tőle, hogy mikorra esett egy bizonyos 15 évvel ezelőtti esemény. Amikor McBride azt felelte, hogy péntekre, a kérdező a fejét rázta. Nem igaz, mert csütörtökre. – mondta. Péntekre a házasságkötésének időpontja esik. Erre előszedték a régi naptárakat, és kiderült, hogy McBride-nak volt igaza. A férfi képességei nem korlátozódnak dátumokra. Mi sokszor azt sem tudjuk, hogy tegnap mit ebédeltünk. Ő viszont tisztán emlékszik rá, hogy az elmúlt 40 évben mit evett reggelire, ebédre, vacsorára. Csak ki kell keresni a naptárban egy dátumot, és megmondja, hogy milyen napra esik, s mi volt a napi menü. Ezen túlmenően arra is tökéletesen emlékszik, hogy milyen műsort hallott aznap a rádióban, mit nézett meg a televízióban. Még az időjárást is fel tudja idézni. Gondolkodás nélkül megmondja, hogy az elmúlt 40 év bármely napján milyen volt az idő. Válasza pontosan megegyezik a meteorológiai feljegyzések aznapra szóló jelentésével.

McBride nem áll egyedül ezzel a képességével. A német Uli Vogel pl. úgy olvas, hogy valósággal lefényképezi agyával az oldalakat. Találomra kiválasztottak egy 500 oldalas könyvet, és elolvastatták vele. Nem olvasott lassabban, mint bárki más. Aztán nyilvánosság előtt megkérték, hogy ismertesse a tartalmát. Erre szóról szóra felmondta az egész könyvet. A kétkedők a kezükben tartották a művet, és betűről betűre ellenőrizték az előadást. Csupán 12 apró hibát ejtett. Eddig 1529 könyvet olvasott el, és mindegyiknek minden mondatára emlékszik. Rendkívüli képességei ellenére buszsofőrként dolgozik, mert irtózik az értelmiségiek társaságától. A dán Per Jensen azokra emlékszik rendkívül jól, akiket 5 éves kora után látott, illetve amit hallott. Próbaként elvitték egy színházba, de nem a darab szereplőire kellett visszaemlékeznie, és nem is a párbeszédekre, illetve a hosszú monológokra. A szünetben bemutattak neki 393 találomra kiválasztott nézőt. Másnap megkérték, hogy írja le ezeknek a néhány másodpercig látott embereknek a kinézetét. Közülük 389 személy külsejét tökéletes hűséggel ismertette. A maradék 4 néző visszaidézése során is csak jelentéktelen hibákat ejtett.

[

Az ezotériától hideglelést kapó hivatalos tudományt egy újabb titokzatos eset bosszantja. A Csád Köztársaság és Szudán határán, a Szaharában található egy oázis, ahol különleges datolya terem. A kereskedőkaravánok gyakran megállnak a Fayar-oázisban, hogy kipihenjék magukat. Friss gyümölcsre vágyva a datolyafák termésével üdítetik fel magukat. A helybeliekkel elbeszélgetve feltűnt nekik, hogy milyen sok közöttük az okos gyerek. Szinte mindegyikük valóságos zseni volt, annak ellenére, hogy soha nem jártak az oázison kívül. A 2001. október 24-én arra járt karaván elhíresztelte az esetet a csádi fővárosban is, ahonnan tovább került a szomszédos országokba. A szóbeszéd a BBC egyik tudósítójának az érdeklődését is felkeltette, aki egy színes riport formájában széles nyilvánosság elé tárta az IQ-növelő datolyáról szóló beszámolót. Fokozta a rejtélyt, hogy az oázisban járt kereskedők is feltűnő változást tapasztaltak agyuk működében. Miután visszaérkeztek az útról, úgy vágott az eszük, mint a beretva. Négy kereskedőből kettő már a megérkezése után igen jó üzleteket kötött. A harmadik felhagyott a kereskedéssel, mert a csádi fővárosban kapott egy nagyon előnyös állást. A negyedik is pályát változtatott. Távolból elkezdett spekulálni a pretoriai és párizsi tőzsdéken. Néhány nap alatt valóságos „részvényrablást” hajtott végre, soha nem látott hozamözönben volt része. Érthetetlen módon mindig megérezte, hogy másnap hogyan alakulnak a részvényárfolyamok, és ennek megfelelően vásárolt, és adott el papírokat. Az előrejelzései soha sem csalták meg.

Mivel a nem mindennapi datolya híre nagy port vert fel az egész világon, a kairói egyetem kutatócsoportot küldött a Fayar-oázisba. Miután a kutatók sok viszontagság után megérkeztek a helyszínre, elkezdték felmérni az ott lakók szellemi képességeit. Döbbenten állapították meg, hogy a többségükben teljesen iskolázatlan, analfabéta felnőttek intelligenciahányadosa jócskán felülmúlta a környező országokban lakókét. Ennél is nagyobb volt a csodálkozásuk, amikor a gyerekeket vizsgálták meg. A 21 fiú és lány IQ-ja elérte a zseni szintet. Közülük a legfiatalabb 9, míg a legidősebb is csak 16 éves volt. A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a hihetetlen eredmények a helyben termő datolya fogyasztásának tudhatók be. Vittek is belőle mintát Kairóba, de a vegyelemzések semmiféle különleges anyagot nem mutattak ki benne. Erre meglehetősen hosszadalmas és költséges, atomi részecskékre is kiterjedő vegyelemzésnek vetették alá őket. Mindhiába. Semmi olyan anyagot vagy izotópot nem találtak benne, ami a más helyen termelt datolyákból hiányozna.

Időközben olyannyira elterjedt a csodadatolya híre, hogy a környező országokban lakók valósággal megrohamozták a kis oázist. Sokan csak azért indultak el, hogy a varázsdatolya magját megszerezzék. 2002. őszén a szudáni kormány már azt fontolgatta, hogy az egész környéket zárlat alá veszi, és katonai kordont von köré. Ebben csak az akadályozta meg, hogy Szudán és Csád között a mai napig nincs pontosan kijelölve a határvonal. A régi gyarmati térképeken csupán tízkilométeres pontossággal határozható meg, hogy hol húzódik a határ. Ezért a csádi kormány is magáénak vallja a Fayar-oázist. Mellesleg a „datolya ügy” kipattanásáig senki sem törődött ezzel a területtel. Mivel ezen a környéken nem található semmilyen ásványkincs, mindkét kormányt hidegen hagyta az ott lakók sorsa. Ők maguk sem tudták, hogy mely ország polgárai. Talán éppen a felfokozott intelligenciájuknak tudható be, hogy ebből a helyzetből sokszor hasznot húztak. Mindkét országból beszerez­ték a szükséges papírokat, majd amikor Szudánból érkeztek hozzájuk hivatalnokok, csádinak; míg a csádi bürokraták előtt szudáninak vallották magukat. Az idegenek előtt pedig Fayar-oázis­beliként mutatkoznak be.

Mivel a vegyelemzések nem tárták fel a titok nyitját, egy dél-afrikai amatőr kutatócsoport azzal a céllal érkezett a helyszínre, hogy tanulmányozzák az oázis kútjainak vizét. A kudarc után ugyanis sokan arra gondoltak, hogy az agyműködésre gyakorolt kedvező jelenség nem a datolyának, hanem az ivóvíznek tudható be. A karavánok vándorai, a kereskedők ebből is bőven ittak, így akár ez is okozhatta az intelligenciahányadosuk növekedését. A csalódás csak fokozódott, amikor ez a feltételezés is megdőlt. A magukkal hozott műszerek kimutatták, hogy ebben sincs semmilyen szokatlan anyag. A biztonság kedvéért azért küldtek belőle mintát egy dél-afrikai laboratóriumba. A központi vizsgálat eredménye ugyanaz lett. Az összes ásványanyagból pontosan annyi van benne, mint Szahara többi oázisának vizében. Közben a legokosabb fayari gyerekeket elvitték Kamerunba. Közülük az egyik arab fiú két hét alatt úgy megtanulta az ottani hivatalos nyelvet, a franciát, hogy az újságírók összes kérdésére válaszolni tudott. Egy másik 11 éves gyerek minden intelligenciatesztet ragyogóan teljesített, amit csak kitaláltak az értelmi képesség mérésére. Két gyerek eljutott Európába is. Egyikük a párizsi Sorbonne egyetemen tartott előadást 40 kiválasztott pszichológusnak, agykutatónak és a viselkedéstan elismert szaktekintélyeinek. A másik fiút Londonba vitték, ahol mindössze 28 nap alatt elsajátította az űrfizika és az űrhajózástan alapjait.

Ezek az esetek tovább fokozták az érdeklődést az oázis iránt. Amerikai kutatókban felmerült, hogy az olajfák körüli talajban van valamilyen gázszivárgás, és ez stimulálja az agyműködést. Mindjárt be is mutattak egy gázkeveréket, ami ilyen hatást vált ki. A helyben elvégzett ellenőrzés azonban botrányos eredményre vezetett. Az önként jelentkező egyetemi diákok a gáz kismértékű belélegzése után egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akinek megnőtt az értelme. Éppen ellenkezőleg. Ostobán nevetgéltek röhögtek, sőt ugattak. A sok kudarc és tanácstalanság folytán a kutatókat már valósággal sokkolja a datolyaügy. A leginkább az zavarja őket, hogy az UFO-jelenséghez hasonlóan nem tudják „szőnyeg alá seperni” az egészet, mert ma is létezik, és bárki által ellenőrizhető a hatása.

Lehet hogy nem alaptalan az aggodalmuk, mert ez esetben is egy ezoterikus jelenséggel van dolguk. Ezt a sajátos hatást feltehetően egyfajta földsugárzás váltja ki, ami csak itt nyilvánul meg. A speciális frekvenciaspektrumú mágneses sugarak elnyelődnek a talajvízben, ami a fákba felszívódva bekerül az oázis egyetlen gyümölcsébe, a datolyába is. Minden bizonnyal ez okozza az agysejtek nagy hatásfokú, rendezett működését. Jelentős lépés lenne az ügy kivizsgálásában, ha mind a datolyából, mint az ivóvízből nagyobb mennyiséget átszállítanának egy másik kontinensre, és ott önként jelentkezőkön kipróbálnák a hatását. Ha náluk nem, vagy kevésbé érzékelhető az intelligenciahányados növekedése, akkor egyértelműen a helyi földsugárzás váltja ki ezt a hatást. Ennek elemzése azonban még várat magára, mivel jelenleg nem rendelkezünk olyan műszerrel, amellyel a Yang jellegű éteri sugárzást mérni tudnánk.

[

Nemrégiben egy új gyógymód indult hódító útjára Németországban, a hidegkamrás terápia. Az első hidegkamrát 1984-ben nyitotta meg egy Bad Seebruch-i orvos, Reinhard Fricke. A kamrában ‑110 oC-os hideg van, amely egyébként hasonlatos a naprendszerben uralkodó átlaghőmérséklethez. A gyógyulni vágyók fürdőruhában és arcuk elé kötött maszkkal lépnek be a kamrába. Fagyveszély nem fenyegeti őket, mert csupán 2-3 percet töltenek bent. Mozogni sem szükséges, csupán szaporábban kell venni a levegőt. A garatnyílásban keletkező pára megfagyását az orr- és szájvédő maszk akadályozza meg. A sokkszerű hideg hatására a beteg izmai ellazulnak, és az ízületei mozgékonyabbá válnak. Ennek következtében javul a vérellátása, melynek eredményeként kimosódnak az ízületekben és egyéb testszövetekben felhalmozódott mérgek. Ennélfogva ez a gyógymód elsősorban a reumásokon, a pikkelysömörben és a neurodermitiszben szenvedőkön segít. Ígéretes eredményekkel jár depresszió, idült alvászavar és fejfájás esetén is. Nem ajánlott viszont magas vérnyomás, szervi szívbaj, vérellátási zavarok, allergiás rohamok, hidegre való túlérzékenység, valamint vese- és hólyagbántalmak esetén. A kezelés 10-12 napig tart, és naponta kétszer (reggel és délben) kell alkalmazni. A tapasztalt betegek szerint az alacsony hőmérséklet csak az első három alkalommal kellemetlen. Egyetlen hátránya ennek a minden mellékhatástól mentes kúrának, hogy kissé drága. Egyébként az egész testre kiterjedő hidegkamrás terápia japán találmány. Még az 1980-as évek elején fejlesztették ki, de a hideget gyógyászati célra már az ókori görögök is alkalmazták. Jelenleg hozzánk legközelebb Ausztriában alkalmazzák ezt az eljárást, a tiroli Bad Häringben és a karintiai Bad Eisenkappelben.

[

A fogszuvasodás elkerülésének leghatékonyabb módja a megelőzés. A rendszeres fogmosás, a cukros ételek fogyasztásnak mellőzése nagyban hozzájárul a fogak épségének megőrzéséhez. A fogromlás azonban ennél összetettebb probléma. Nagyban befolyásolja a nyomelemhiány, a fluor elég­telen bevitele is. Ezért egyes országokban, pl. Svájcban fluorral dúsítják az ivóvizet, és a kisgyerekeket rendszeres fluorpótlásban részesítik. A kutatók rájöttek arra is, hogy a fogromlásban nagy szerepet játszanak a baktériumok, amelyek tejsavat termelve megtámadják a fogzománcot. A bostoni Forsyth Intézetben élelmiszerbe kevert vakcinával tették harcképtelenné a sterptococcus mutáns baktériumot. Ez a kórokozó egy olyan ragasztóanyagot termel, amely a mikrobát a foghoz tapasztja, így segítve elő a romboló tevékenységét. Az ellenanyag csak a ragasztó-kiválasztást akadályozza meg. Alkalmazását másfél éves kortól javasolják. Egy floridai orál-biológus szerint genetikailag módosított streptococcusokkal kell kiszorítani a szájüregben egyébként honos normál baktériumokat. Ezek nem termelnek tejsavat, így megszűnne a fogzománc-károsító hatásuk.

A legújabb kísérletek már a biológiai fogpótlást tűzték ki célul. Egy washingtoni laboratóriumban kihúzott bölcsességfogakból nyert őssejtekkel kísérleteznek. A sejttenyészet tápoldatához csontképzésben nélkülözhetetlen anyagokat is adagoltak, majd kísérleti állatok ínye alá ültették őket. Két hónap múlva a kihúzott fog helyén valódi csatornával rendelkező fognyúlvány képződött. Kár, hogy a kutatóink nem olvassák az ezoterikus irodalmat, mert akkor tudnák, hogy ez a cél egyszerűbben is elérhető. Az álkapocs koncentrált energiával való besugárzása szintén képes megindítani az új fog sarjadását. Egyébként ez természetes körülmények között is végbemegy. A több száz évig élő Földön kívüli civilizációknál kb. 120 évente lezajlik egy teljes fogváltás. A sejtekhez hasonlóan a fogak sem örök életűek. Egészséges életvitel esetén is tönkremennek, mert elkopnak, besárgulnak. Amíg a testsejtjeik hétévente cserélődnek le, a fogak megújulására az 1000 éves élettartamuk alatt, a tejfogváltással együtt max. nyolcszor kerül sor.

Mindez nem vonatkozik a „kis szürkékre”. Nekik ugyanis nincsenek fogaik. Testük szauroid jellegéből és növényevő táplálkozásukból eredően az ő rágószervük egy-egy patkó alakú kemény íny, ami a sejtmegújulással együtt frissül fel. Érdemes még megemlíteni a Földön is sokáig honos több mint 3 méter magas óriásokat. Fajuk utolsó példánya kb. 3000 évvel ezelőtt pusztult ki, illetve erkölcstelen, élősködő életvitelük miatt kiirtották őket a bennünket felügyelő Földön kívüli civilizációk. Az ő fogazatuk dupla soros volt, ami azt jelenti, hogy alul és felül is 2 × 16, azaz 32 foggal rendelkeztek. A nagyobb testtömeggel járó többszörös mennyiségű táplálék elfogyasztása ugyanis alaposan igénybe vette a rágószervüket, és a fokozott követelményt az evolúció csak a fogak megkettőzésével tudta kielégíteni. Náluk tehát minden fog mellett állt egy másik is. Emellett mind a kezükön, mind a lábukon hat-hat ujjal rendelkeztek. Mellesleg ilyen koponyákat, fogmaradványokat, csontvázakat mind nagyobb számban találnak a régészeink, de mint minden megmagyarázhatatlan jelenséget, ezt is elhallgatják.

[

Az Egyesült Államok második legnagyobb kórházában hivatalosan is be­vezették a kézrátétes gyógyítást. Az első próbálkozások 30 évvel ezelőtt kezdődtek. A „csendes forradalom” elindítója egy fiatal amerikai ápoló­nő, Dolores Krieger volt, aki folyamatosan képezve magát meredek ívű karriert futott be. Ma már professzorként tevékenykedik, és eddig 80 ezer ápolónő sajátította el a vezetése alatt ezt a módszert. A New York-i Columbia Presbyterian Hospital alternatív gyógyászati osztályának vezetője, Jerry Withworth maga is végez kézrátételes energetikai kezeléseket. A kórház 1400 ággyal és 3000 alkalmazottal rendelkezik. Az intézményen belül önálló osztálya van a komplementer medicinának, 55 munkatárs­sal. A gyógyító érintésnek nevezett módszert elsősorban krónikus hátfájás, migrén, stresszbetegségek és szorongásos zavarok esetén alkalmazzák, de jó eredményeket értek el vele a daganatkezelésben, és az idősgondozásban is. Újabban bypassműtéteknél is használják. Miközben a sebészek a beteg felnyitott mellkasában dolgoznak, a gyógyító érintéssel foglalkozó nővér a páciens fejénél ül, és köröző mozdulatokat tesz a feje fölött. Ez az eljárás segít a betegnek ellazulni altatás közben, és megőrzi az energiamezejét. Gyakran kezeli a szívpumpában levő vért is, mert a bioenergiával dúsított vér növeli a páciens erőnlétét, és lerövidíti a lábadozás időszakát.

A tudományos áttörést egy kaliforniai tanulmány megjelenése eredményezte, amely a klasszikus kettős vakteszt alkalmazásával egyértelműen bebizonyította a gyógyító érintés hatásosságát. A vizsgálat során a módszer kiemelkedően sikeresnek bizonyult a sebgyógyítás felgyorsításánál. Ezzel együtt csökkent a szövődmények száma, és enyhültek az operáció utáni fájdalmak. Eddig több ezer beteg részesült ilyen jellegű kiegészítő kezelésben. A gyógyítók Taj chi és Chi kung gyakorlatok végzésével őrzik meg, illetve növelik szervezetük bioenergia-szintjét. Nálunk ennek a fajta kezelésnek a bevezetése egyelőre elképzelhetetlen, az amerikai kórházakban azonban haladnak a korral. Alkalmazásba vételénél nagy szerepet játszott az is, hogy ez az eljárás rendkívül olcsó, mondhatni semmibe sem kerül. Ezt, valamint az eredményeket látva ma már a világ 68 országában tanítják ezt a módszert, Franciaországtól kezdve Finnországon és Iránon át egészen Kenyáig. Terjedését az is elősegíti, hogy a kézrátétes gyógyításnak mind az öt földrészen ősi hagyományai vannak.

[

Az akupunktúra és a homeopátia után az Agykontrollal is kezd megbarátkozni az orvostudomány. Ez a változás az általuk végzett tudományos vizsgálatoknak köszönhető. Lassan rájönnek arra, hogy az Agykontroll nem világnézet, hanem egy tudományosan megalapozott problémamegoldó módszer. Mentális technikacsokor, melynek megalkotását az emberi elme néhány alapvető működési törvényének felismerése tette lehetővé. A kísérletek célja nem az autogén módszerek hatékonyságának bizonyítása volt, de az eredmény egyértelműen igazolta az agy minden irányú teremtő erejét. Amerikai kutatók kíváncsiak voltak arra, hogy az agy képes-e növelni az izomerőt. Csak nehéz tornagyakorlatokkal tudjuk izmaink erejét növelni, vagy képzeletben elvégzett gyakorlatokkal is. Gueng Yue az Ohio-i Cleveland Klinikai Alapítvány orvosa abból indult ki, hogy miután az agy irányítja az izmok működését elektromos jelek segítségével, a gondolatban küldött utasítás is képes aktiválni a neuronokat. Az izmok idegsejtjeinek ingerlése fizikai mozgás nélkül is kiválthatja a kívánt fiziológiai folyamatot.

A vizsgálatokba egy fiatalokból álló tízfős csoportot vontak be. Feladatuk az volt, hogy hetente öt alkalommal gondolatban feszítsék meg a bicepszüket olyan erősen, ahogyan csak tudják. A kutatók a tréning alatt rögzítették az alanyok agyának aktivitását, és hogy biztosan ne feszülés okozza az izomerő-növekedést, nyomon követték a kar izomsejtjeinek elektromos aktivitását is. A program során kéthetente mérték az önkéntesek izomerejét, amely néhány heti képzeletbeli torna után 13,5%-os növekedést mutatott. A kísérlet abbahagyása után ez az állapot még három hónapon át fennmaradt. A kontrollcsoport tagjainál, akik nem vettek részt semmilyen tornában, semmiféle változást nem tapasztaltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha rávesszük az agyunkat, küldjön minél erősebb utasítást a szóban forgó neuronokhoz, az önmagában is erősíti a környező izmokat. A tudósítás azzal zárult, hogy hamarosan bezárhatnak a fitnisztermek, és elkezdődik a lusták diadalútja.

Ha kutatóink így haladnak tovább, a későbbiek során még nagyobb meglepetésben lesz részük. A kísérletek agyfrekvenciára koncentrálásával kiderül majd, hogy nincs szükség elektromos impulzusok gondolatban való küldésére sem. Elég, ha lecsökkentjük az agyfrekvenciánkat, és elképzeljük a kívánt hatást. A hit és a vágy megléte esetén az elvárás megteremti számunkra az eredményt. Ez már egy szabályos Agykontroll gyakorlat. Innen már csak egy lépés a szubjektív világ felfedezése, a parapszichológiai erők mozgásba hozása. Nagy megrökönyödést fog kiváltani annak felismerése, hogy pusztán a gondolatainkkal mi mindent tudunk elérni. Agyfrekvenciánk lecsökkentése által birtokba vehetjük az egész univerzumot, kihasználhatjuk azokat a fizikai jelenségeket, amelyekről egyelőre tudomásunk sincs. A szubjektív világ megismerését a véletlen is segíti. Svájci ideggyógyászok akaratlanul „halálközeli élményt” idéztek elő egy nőnél. Az agyához elektródokat kötöttek, hogy megállapítsák pontosan hol keletkeznek az epilepsziás rohamai. A német Bild der Wissen­schaft-Online beszámolója szerint valahányszor a jobb agyfélteke gyrus angularus nevű agytekervényét ingerelték, a betegnek olyan érzése volt, mintha elhagyná, és felülről nézné a testét. Úgy tűnik, hogy az agynak ez a része lélekkiléptetést vált ki. Ingerlése által a lélek elhagyja a testet, az elek­tromos sokkolás időtartamára különválik tőle.

[

Amerikában a David Lipscomb University két munkatársa érdekes következtetésekre jutott az emberek világnézetének alakulásával kapcsolatban. Az összegyűjtött adatokból az derült ki, hogy akiket eddigi életükben nem ért megrázkódtatás, azok világnézetüket tekintve szabályos képet mutattak. Sem a vallás, sem az ezotéria iránt nem érdeklődtek különösebben. A parajelenségek létezését illetően különösen kétkedőnek bizonyultak a vallásos emberek. Ám azoknál, akiknek az élete az utóbbi időben kellemetlenül alakult, merőben más kép rajzolódott ki. Az ateisták elkezdtek érdeklődni Isten, és a paranormális jelenségek iránt. A hit révén próbáltak fogódzót, kiutat találni az összekuszált életükből. A meglepetést azonban nem ez okozta, hanem a hívők reagálása. A sorscsapások hatására a vallásos emberek hite gyengült a földöntúli lények mindenhatóságában, és mind job­ban megnyíltak a földi világgal szorosabb kapcsolatban álló ezotéria világa előtt. Mindez arra utal, hogy a nem várt események bekövetkezte elbizonytalanítja az embereket eddigi világszemléletük helyességét illetően, és sokszor öntudatlanul elkezdenek más magyarázatok után kutatni. Ez a jelenség azonban csak a „vasárnapi” hívőkre jellemező. A szilárd hittel rendelkezők, valamint a fa­na­tikusok Istenbe vetett bizalmát a különféle megpróbáltatások nem gyengítik, hanem erősítik. Ők to­vábbra is elutasítják a parajelenségeknek még a gondolatát is, semmilyen módon nem hagyják meggyőzni magukat ennek a világnak a létezéséről.

[

Csak az az ember válhat minden csábítás ellen felvértezetté, aki átkelt a szenvedély világának minden tüzén. Nehéz a szenvedélyek rabságából szabadulni. Ez sokszor a szenteknek sem sikerül. Pál apostol így vallott erről: „Akarom ugyan a jót, de a rossz cselekszik bennem.” Az átlagember meg sem kísérli szenvedélyei leküzdését. Egy kanadai férfi pl. 20 hónapos börtönbüntetésének 24 hónapra való felemelését kérte, mert a 2 évnél kevesebb időtartamra ítélteket a helyi börtönbe zárják, ahol nem lehet dohányozni. A legalább 2 évre ítélt veszélyes bűnözőket viszont központi börtönben őrzik, ahol engedélyezett a dohányzás. Fellebbezésének eleget tett a bíróság. Nagy örömére a súlyosbított ítélet lehetővé tette számára a dohányzást.

[

Dr. Mitch Krucoff, az észak-carolinai Durham Duke University orvosa meglepő tanulmányt tett közzé. 150 akut szívbántalmakban szenvedő beteget öt csoportra osztott, és azt vizsgálta, hogyan csökkenhető bizonyos beavatkozások, pl. a szívkatéterezés kockázata. A páciensek első csoportja szo­kásos kórházi kezelésben részesült. A második, harmadik és negyedik csoport emellett relaxációs gyakorlaton, imaginációs terápián valamint érintésterápiás foglalkozáson vett részt. Az ötödik csoportba tartozó betegek semmit sem csináltak. Csupán az különböztette meg őket az első csoport­tól, hogy imádkoztak értük. Világszerte több ezer keresztény, buddhista és zsidó hívet kértek fel arra, hogy imádkozzanak ezeknek a betegeknek a gyógyulásáért. A kutató orvos legnagyobb megdöbbenésére a legjobb eredményeket ez a csoport produkálta, ráadásul a gyógyulás is itt volt a leggyorsabb. Szakmai körökben is nagy megrökönyödést váltott ki ez a fejlemény, ezért az orvosok elhatározták, hogy a kutatást nagyobb csoportokkal tovább folytatják.

Ennek során egy holland professzor arra is rájött, hogy a különböző módon végzett imádkozás közül a kézrátételes imádság a legnagyobb hatású. Ő magas vérnyomásban szenvedő betegeket osz­tott három csoportra. Az első csoport tagjaiért név szerint, de távollétükben imádkoztak. A második csoport tagjainak gyógyulásáért a templomban kézrátétellel imádkoztak. (A fohászt mondó személy a beteg fejére, vállára tette a kezét.) A harmadik csoport is megkapta azokat a hipertónia ellenes szereket, mint az első kettő, de értük nem imádkozott senki. Ők a jelenleg általánosan alkalmazott gyógyító eljárásban részesültek. A professzor nem akart hinni a szemének az eredmény láttán. A második csoport tagjai kiugróan magas arányban gyógyultak meg. Valamivel szerényebbek voltak az első csoport mutatói, míg a leggyengébb eredményt a kizárólag gyógyszeres kezelésben részesültek produkálták.

Ezzel párhuzamosan a Johns Hopkins Egyetem tudósai kimutatták, hogy a rendszeresen templomba járó emberek ritkábban betegednek meg, mint azok, akik messze elkerülik Isten házát. Más vizsgálatok szerint az imádság lelki erőt ad, csökkenti az aggodalmat, az élettel szembeni elégedetlenséget. Az imádság enyhíti az alkoholizmust, a depressziót és a kábítószer-függőséget is. A legmegle­pőbbek azonban a dohányzásról leszoktató klinikák jelentései voltak, amelyek szerint „az erősen vallásos résztvevők között a gyógyultan távozók aránya rendkívül magas volt”. Ebben nem a hívők akaratereje játszott szerepet, mert a saját bevallásuk szerint ugyanolyan gyarló módon viselkedtek, mint a többiek. Egészen más vezette őket sikerre. Egyikőjük ezt nyilatkozta: „Az erőt ehhez teljes egészében kívülről kaptam”. Az imádság mellett a könyörületesség is segít. A Miami Egyetem vizs­gálatai szerint az AIDS-betegek közül jóval kedvezőbb azoknak az állapota, akik gyakorolják a vallásukat, és önkéntesként segítenek a többi betegnek.

A kutatók zavarát nem kis mértékben fokozták azoknak az orvoskollé­gáknak az élménybeszámolói, akik különböző kórházakban tevékenykedve azt tapasztalták, hogy imádkozó betegeik sorra épültek fel a gyógyíthatatlannak nyilvánított betegségekből. Mivel semmi­lyen természeti törvénnyel nem voltak képesek megmagyarázni a történteket, gyógyulásukat csodá­nak tekintették. Olyan is akadt közöttük, aki a meglepetéstől erre a kijelentésre ragadtatta magát: „Az ima az egyetlen erő a világon, amely látszólag képes legyőzni a természeti törvényeket.” Ha ezek a vizsgálatok és felismerések a tudomány más területeire is átterjednek, ez alapjában fogja megingatni a materialista életszemléletet. A bizonyítékok láttán ateista tudósaink a végén még kénytelenek lesznek elismerni, hogy Isten létezik.

[

Hitetlen tudósainknak nem csak Isten létezésével kell megbarát­kozniuk. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek elismerni a Földön kí­vüli civilizációk létét is. Erre a gabonaköröket vizsgáló tudóstár­saik késztetik őket. A hivatalos tu­do­mány évti­ze­deken át nem vett tudomást a földön­kívü­liek látoga­tá­sairól, itteni tevékenységükről. Így a gabonakörök formájában el­jut­­tatott üze­­neteik is teljesen hidegen hagyták őket. Nap­jainkra azon­ban oly nagy lett a felhajtás a ga­bo­nakörök körül (Amerikában már egy nagy­szabású filmet is for­gattak erről a té­má­ról), hogy lép­ni kellett ebben az ügyben. Gon­dol­ták, megvizsgálják ezeket a köröket, és kiad­nak egy tudományos cáfolatot, ami egyszer s mindenkorra véget vet ennek az „áltudo­má­nyos hisztériának”. A dolog azon­ban for­dítva sült el. A vizsgálat nem a várt eredményt hozta. Kiderült, hogy mégsem tré­fás kedvű ha­misítók csínytevésről van szó, hanem, érthetetlen fizikai jelenségek” sorozatáról.

 A kételkedés zsilipét egy fiatal tudósnő, Diane Conrad nyitotta meg. Geológiai tudását felhasználva mintát vett az egyik gabonakör talajából, és otthon analizálta. Legnagyobb meglepetésére üle­dékes kőzetre jellemző tulajdonságokat fedezett fel rajta. Ezeket olyan meleg kőzetek tonnái hoz­zák létre, amelyeket a Föld magjának hője elő­kezelt. A gabonakörön kívüli talaj azonban tel­esen normálisnak mutatkozott. Nyilat­kozata szerint: „A körön belüli talaj 600-800 oC-os hőségnek volt kitéve. Érthetetlen azonban, hogy eközben a növé­nyek nem égtek el, sőt még csak meg sem pör­kö­lőd­tek. Pedig ilyen hőmérsékleten minden nö­vény hamuvá válik.” Egy San Diego -i ku­ta­tó­in­tézetben megismételték a vizsgálatot. A kutatók nem akarták el­hinni, hogy fel­színi talajmintáról van szó, mert sza­k­mai ta­pasztalataik szerint a rá jellemző tulaj­don­ságokat csakis olyan üledék­kőze­tekben tud­ták kimutatni, amelyek évmilliókon át magas hőmérsékletnek és nyomásnak voltak kitéve.

Robert C. Reynolds a Dartmouth College vi­lág­hírű professzora is megerősítette a vizsgálat ered­ményét. Jelentést azzal zárta, hogy. „Jelen tudásunk alapján nem vagyunk képesek meg­magyarázni ennek a geológiai anomáliának a ke­letkezését.” Ezt követően W. C. Le­ven­good biofizikus meg­vizsgált néhány ga­bo­nakörből származó kalászt. Megdöb­bent, amikor a nö­vények szárán levő cso­mókban gombos­tű­fejnyi lyukakat fedezett fel. Úgy véli, hogy a hirtelen felmele­gedés követ­keztében a szalma­szálban le­vő nedvesség gőzzé alakult. Ez kitágította a szárat. A nagy anyag­sűrűségű cso­mókat azonban nem tudta a gőz tá­gítani, ezért lyukakat vágva rajta eltávozott. Sej­tése szerint „nagy intenzitású mikrohullámú ener­gia” lehet a tettes, mert is­mereti sze­rint csak ez az energia hevít belülről ki­felé. A gabo­na­körön kívüli szalmaszálak­ban ezeket a lyukakat egy esetben sem tudták ki­mu­tatni. Levengood azt is meg­vizsgálta, hogy a „mik­rohullámú su­gár­zás” befolyásolta-e a mag­­képző és zsendülési képességet. Nagyon meg­lepődött, amikor azt tapasztalta, hogy a besugárzott magvak 50%-kal gyakrabban csí­ráztak ki, mint a körön kívüli kalászok magvai. Ráadásul a különös hajtások sokkal jobban tűr­ték a víz- és fényhiányt, mint a kontroll cso­port tagjai.

Ez az eredmény felkeltette a farmerek és nagy­­­birtokosok figyelmét is. Közbenjárásukra a Pine­landiai Biofizikai laboratóriumban kidol­goztak egy új eljárást, amit MIR-nek nevez­tek el. A molekuláris impulzusválasz egy olyan sugár­keze­lés, amely ugyanazt a hatást váltja ki, mint amit a gabonakörökben ész­lel­tek. A kísérleti gazdaságokban már nagy­üzemi méretekben folyik a normálisnál gyor­sabban növő gabo­na­magvak tesztelése. Ezek az eredmények a The Sunday Times kultu­rális mellékletében jelen­tek meg 2002. szep­tember 15 -én. A cikk cí­me ez volt: „Valami elkezdődött, amit nem lehet többé meg­állí­tani!” Ma már több helyen folynak ilyen kí­sér­letek. Angol kutatók ta­pasztalata szerint, hogy a szubatomi ener­giá­val kezelt magvak ötször gyorsabban kezde­nek el csírázni és növekedni, mint a kezelet­lenek. Sokkal na­gyob­bá és egészségesebbé, a kártevőkel szemben ellenállóbbá válnak. Bő­vebb termést hoznak még akkor is, ha az átlagosnál jóval kevesebb vizet és fényt kapnak. Ennek a felismerésnek a felhasz­ná­lásával kietlen pusztaságokat, sőt a sivata­gokat is termővé lehetne tenni, ami megszüntetné az éhínséget a fejlődő országokban, Afrika félsivatagos területein. Ők is készítettek egy olyan készüléket, amellyel az UFO-sugárzást mesterségesen is elő lehet előállítani. Az „ion-laviná”-nak nevezett generátor jelenleg szabadalmaztatás alatt áll.

Úgy tűnik, hogy civilizációnkban a paradigmaváltás kiváltója, fő motorja nem a tudomány, és nem a politikusok lesznek, hanem a haszonszerzés. Amennyiben a pénzügyi befektetők meglátják a parajelenségekben az extraprofit lehetőségét, azonnal melléállnak. Ha a tudomány nem hajlandó elismerni a jelenség létét, akkor átnevezik. (Jelen esetben a mágneses energiával való kezelést „molekuláris impulzusválasz” -nak keresztelték el.) Így mindenki megnyugodott, és a hatóságok sem tudnak piszkálódni. Aki kételkedik a minősítésben, bizonyítsa be, hogy itt egy úgynevezett paraje­lenség alkalmazásáról van szó. Ehhez nem rendelkezik sem műszerekkel, sem megfelelő ismeretekkel. Ebből is látszik, hogy nem tudjuk megtagadni önmagunkat. A pénzért, a többlethaszonért mindenre képesek vagyunk. Még a végén a természetet is megmentjük a pusztulástól. De csak akkor, ha meggazdagodhatunk rajta.

 

Könyvajánlat

 

A korábbiakhoz hasonlóan itt is egy olyan könyvről lesz szó, amely nem mostanában született, de tartalma aktuálisabb, mint valaha. A címe: Az igazság fényében, a szerzője: Abd-Ru-Shin. (Ez írói álnév, amely valójában egy német szerzőt takar.) A háromkötetes mű első kötete az erkölcsi romlás érzékeltetésével kezdődik: „Viharos gyorsasággal pusztulnak az erkölcsi értékek. A korábban csak undort és megvetést kiváltó dolgok nagyon gyorsan természetessé váltak, és ma már senki sem botránkozik meg rajtuk.” Anélkül, hogy az erkölcscsősz szerepébe esnénk, idézzük egy híres színésznő kijelentését ennek a megállapításnak az alátámasztására. Amikor megkérdezték tőle az újságírók, hogy magas jövedelme és a világhírnév birtokában mi szüksége volt arra, hogy a Playboy magazinban pucéran mutogassa magát, ezt válaszolta: „Valami újat akartam adni magamból a rajongóimnak”. Tettével kapcsolatban a legcsekélyebb mértékű erkölcsi gátlás sem merült fel benne, és ami a rajongóit illeti, ők sem botránkoztak meg ezen a dolgon.

Aki akarja, már egyetemi szinten is űzheti ezt a mesterséget, mivel az Egyesült Államok egyik felsőfokú tanintézményében fakultatív tárgyként oktatják a sztriptízt. A diáklányok tucatjával jelentkeztek erre a szakra, és mint leendő csa­ládanyák, nagyon megörültek ennek a lehetőségnek.? Tényleg igaz, hogy az ilyesmi ma már ter­mészetesnek mondható. Ebben az egészben nem a meztelenkedés a kétségbeejtő, mert egy szép női testben nincs semmi kivet­nivaló. Maga a jelenség ad okot az aggodalomra. Már azok sem tartják szükségesnek az erkölcsi értékek meg­tartását, akiknek ez köteles­ségük lenne. A nemzet példaképei is úgy viselkednek, mint az átlag­em­ber. Ahelyett, hogy erkölcsi irány-mutatást, cselekvési modellt szol­gál­tatnának, mindinkább utat engednek állati ösztöneiknek, és lassan negatív példaképpé válnak.

Az átlagemberek tömege természetesen boldogan követi eszményképeit, sőt túl is tesznek rajtuk. Eközben olcsó filozófiát gyártanak a nemi ösztönből fakadó kilengéseik megideologizálására, hogy leplezve vagy leplezetlenül mindig új tápot adjanak a számtalan alakot öltő vágy­nak. Ebben készségesen segíti őket a bulvársajtó, amely buzgón hangoztatja, hogy: „A vágynak ellenállni egészségtelen!” – amit jól megfizetett „szakértőkkel” bizonyítanak. Az erkölcstelenség korszelleme áthatja a művészeteket is, ami tovább fokozza ennek a kóros jelenségnek a terjedését. Nem véletlen, hogy manapság gyakran találkozunk efféle filmkritikákkal: „Ebben a modern szerelmi történetben a fiatalok összetalálkoznak, majd a harmadik menet után már be is mutatkoznak egymásnak. A szülői ház, a társadalmi kapcsolatok ábrázolása ezúttal kissé háttérbe szorul, de bőséggel kárpótol minket, hogy a szerelmesek már a film má­sodik percében egymásra lelnek, mint a nyulak.”

Jellemző a közízlésre, hogy Lon­don színházi világában viha­ros si­kere van egy meg­lehetősen groteszk produkciónak. Két ausz­trál ko­mikus kasszasiker-rekor­dokat dön­tö­get virtuóz hím­vessző mutatvá­nyai­val. A pé­nisz­pantomimnak is ne­vezhető produkció megnyitásaként letolják nadrágjukat, majd saját kezűleg mintázzák meg egyebek közt a Loch Ness-i szörnyet és az Eiffel-tornyot abból, amijük van. A tudósító a végén záró poénként megjegyzi: „Ezek után otthon nyíl­ván már csak a pizzai ferde toronyra futja.” Az anyagiak terén ennél is lazábbak az erkölcsök. A minap pl. Németországban felelősségre von­tak egy ismert sportvezetőt, hogy már egy évtizede évi 300 ezer DM fizetést vesz fel szaktaná­csa­dóként, holott 1995 óta egy sornyi tanácsot sem láttak tőle. A bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutató sportszakember ezt nyilatkozta az ügyet firtató új­ságíróknak: „Mindenki ott ka­szál, ahol tud; én sem vagyok ellensége a pénznek.” Egy olasz politikus 200 km/h sebességgel száguldott az autópályán a for­galommal szemben. A rendőr­ségen így védekezett a nős honatya: „A szeretőmhöz siettem. Ötven éves vagyok, és jogom van hozzá!” Ilyen laza erköl­csök mellett lehet-e csodál­koz­ni azon, hogy a bűn, az erőszak, a korrupció teljesen elönti a világot, a környezet gátlástalan szennyezése pedig civilizációnknak már a létét is veszélyezteti.

Erkölcsi értékrendünk megsemmisülése a mindennapi életünkben is lépten-nyomon tetten érhető. Régen, főleg vidéken a kenyér nemcsak táplálék volt, hanem az élet szimbóluma. Mielőtt megszeg­ték, a késsel keresztet karcoltak rá. Ha egy darabja leesett az asztalról, felvették, és megcsókolták. Azóta sokat változott a világ, de sajnos nem a kívánatos irányba. Nemrég a Rózsadombon az egyik Mercedes kereke egy vekni kenyérrel volt kitámasztva. Nem ritka az sem, hogy a gyerekek egy­másnak rugdosva focilabdának használják a megszáradt kenyeret. Még az előző generáció is azt tar­totta, hogy tilos eldobni a kenyeret. Csak annyit sütöttek, illetve vettek belőle, amennyi elfogyott. Amíg korábban a kenyér szentnek, az éhínségtől megmentő tápláléknak számított az emberek szemében, ma már annyi becsülete sincs, mint a kukába hajított rothadt almának. Ugyanezt tesszük minden értékkel, ami körülvesz bennünket. A pénzen kívül semmit sem tisztelünk. Kultúránk meg­őrzésének elengedhetetlen feltétele hagyományaink tisztelete. Kultúrálatlan viselkedésünk, elálla­tiasodásunk törvényszerű kö­vetkezménye múltunk semmi­be­vé­telének, legszentebb ha­gyo­mányaink lábbal taposá­sának.

Hogy ez a folyamat hová ve­zet, arról a könyv további ré­­szében olvashatunk. A szer­ző szerint jelenlegi magatar­tásunk alapján elkerülhetetlen az apokalip­szis, Isten bea­vat­kozása életünk to­vábbi mene­tébe: „Közel az isteni igaz­ság­szolgáltatás. A tisztulás meg­indult. Minden a Fény elé ál­lít­tatik, hogy meg­nyilvá­nul­jon a valódi értéke, és meg­íté­l­tessék. A Fény a legrej­tettebb dolgokat is fel­tár­ja, hogy min­den a maga va­ló­ságában megmutat­koz­­zék. Ez­­által mindenki szá­mára vi­lágossá válik, hogy mi a Jó, és mi a Rossz.” Lelep­leződ­nek az üres sza­vak is. Egy­értelművé vál­nak politi­ku­sa­ink és egyéb felelős ve­zető­ink könnyel­­mű ígérge­té­sei. Ki­­derül, hogy a de­­magóg szó­noklatok mögött egyé­ni ér­­dekek húzódnak meg. Az országos vezetők túl­­nyo­mó része csak zse­bé­nek de­gesz­re tömésével tö­rő­­dik, míg a másik ré­sze a hatalom­vá­gyát igyekszik ki­élni. „Elér­ke­zett a szám­adás időszaka. Minden­ki­nek felel­nie kell a tettéért, bűnhődnie kell a hamisságáért, bűnös cseleke­de­téért. Rosszul sáfárkodtunk a ránk bízott értékekkel, a vi­lággal. Isten türelme immár el­fogyott. Szent haragja lesújt a bű­nösökre, azokra, akik az em­beriséget saját érdekükben ma­ni­pulálták, kihasználták. Is­ten felnyitja mindenkinek a sze­mét, hogy az emberek meg­lás­sák azokat a téves néze­te­ket, tanokat, amelyek elhomályosítják, be­mocskolják a szent igaz­ságokat. Hamarosan ránk köszönt a felismerés ideje, és ami téves, megdől. A világosság felé történő mozgásban szét fog zúzódni, el fog égni minden, ami nem viseli el a sugárzást. De ami a fénnyel összhangban van, az kivirul és megerősödik.

A Rossz szabadon engedése most mindent a túlérésig fokoz, hogy azután megrothadva nyilvánvalóvá váljon, hogy mi az, ami pusztulásra ítéltetett. Ezáltal felszabadul a Jó, és teret kapnak a pozitív törekvések. Eközben be fogjuk látni, hogy milyen kicsik és erőtlenek vagyunk a Teremtőhöz képest. Világossá válik mindennek a tarthatatlansága, amit az ember eddig alkotott, szem­beötlően napvilágra kerül tehetetlenségünk bizonyítéka.” Korábban oly nagyra tartottuk magunkat, hogy még a természetet is le akartuk igázni, ami később teljes katasztrófába sodort bennünket. Mindezek tetejébe még azt is elvártuk, hogy a Mindenható megáldja a tákolmányainkat. Elvakultságunkban Isten nevét is belekevertük a környezetromboló praktikáinkba. Papjaink szentelt vízzel locsolták meg a természetet károsító létesítményeinket, sőt még a fegyvereinket is megáldották.

„Most életünkkel fizetünk azért, mert nem engedtük az isteni törvények érvényre jutását, és beszennyeztük, tönkretettük a világunkat. Háborúk, tűzvész, éhínség, földrengések, járványok, valamint az időjárás szélsőséges megnyilvánulásai egyre több ember életét fogják kioltani, és az anyagi kár is mind nagyobb lesz.” 2003-ban csupán a rendkívüli kánikula következtében 21 ezer ember halt meg világszerte. A bűnözés, a terrorizmus is egyre nagyobb súllyal telepszik ránk. A bűnelkövetők arctalanná, elérhetetlenné válnak, ami nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy ennek a folyamatnak az igazi irányítói nem itt, hanem a túlvilágon keresendők. A sok tragédia, a mind nagyobb veszteség megtanítja a gazdagokat nélkülözni, a hatalmasokat rettegni, és a hitetleneket hinni. „Már vasmarokkal szorít bennünket korábbi tetteink minden következménye. Ekkor beindul a nagy változás, meg fog tisztulni a Föld, és az egész világ. A megtörtek Istenhez fognak fordulni, mert már csak benne reménykedhetnek. Belátják, hogy a Teremtés Isten akaratából keletkezett, és csak az ő törvényei által működik. Fennmaradásunk egyetlen lehetséges útja, az univerzális törvények követése.

A folyamat végén a Sátán és csatlósai 1000 évre megkötöztetnek, hogy béke és rend legyen a világban. Az elkövetkező 1000 év az emberiség iskolája lesz, ahol meg fogjuk tanulni, hogyan kell civilizált emberekhez méltó módon gondolkodni, cselekedni, élni. Csak ezáltal tudjuk teljesíteni a ránk bízott feladatokat, csak így tudjuk betölteni a szerepünket az univerzumban, és csak így lehetünk maradéktalanul boldogok a saját életterünkben. Ebben az időszakban egyedül Isten akarata fog uralkodni. Ez alatt nem csak tanulni fogunk, hanem megtudjuk azt is, hogy mit is ér a mi hatalmunk az övéhez képest, és mi a különbség az általunk létrehozott, s az általa újrateremtett világ között. Ez az iskola azért nyúlik olyan hosszúra, hogy utána már ne hibázzunk. A rendelkezésünkre álló 1000 év alatt oly mértékben meg kell szilárdítanunk az erkölcseinket, annyira meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat, hogy többé ne süllyedhessünk vissza arra a szintre, ahol most állunk.” Ez esetben ugyanis civilizációnk végleg megsemmisíttetik, nem lesz többé helyünk a Föld felszíni világában. Ekkor már nem segít a kérés, a jajgatás, hiszen egy évezredet kaptunk a felemelkedésre. Menthe­tetlenül eltűnünk mi is a szakadékban, és átadjuk helyünket egy új, életképesebb civilizációnak.

 

A new age a kereszténység legnagyobb kihívása

 

Nincs olyan mozgalom a világon, amely különböző körökben nagyobb vitát váltott volna ki, mint a new age[5]. Ahogy ennek a rovatnak a címe is mutatja, a nyugati egyházak is intenzíven foglalkoznak vele. Keresztény szakírók szerint: „A new age nem más, mint a keleti miszticizmus, a nyugati mate­rializmus, a tudomány, a babonák, a fizika, a metafizika, az ősi bölcsesség és a modern gondolko­dásmód suta keveréke. A legegyszerűbb lenne, ha mi keresztények a new age mozgalmát naiv és ártalmatlan tévedések gyűjteményeként fognánk fel, és úgy tennénk, mintha nem is létezne. Nekünk azonban ezt a mozgalmat nagyon komolyan kell vennünk.”

John R. W. Stott így foglalta össze ennek okát: „A new age érdeklődésének középpontjában az ember személye áll. Isten helyett az emberi ént tapasztalja meg, sőt mi több, az embert istenként tiszteli. Azt hirdeti, hogy az embernek tudatára kell ébrednie isteni természetének, fel kell élesztenie szunnyadó képességeit. A new age követői szerint az újjászületés nem az erkölcs és a viselkedés megváltozását jelenti, hanem az emberi tudat átalakulását, az ember Istentől származó képességeinek felfedezését, fejlesztését. Az ember vétke azonban nem a tudatlanság, hanem a bűn! A segítség pedig nem a bensőnkből érkezik, hanem kívülről. Az igazi evangélium, a hamisítatlan örömüzenet nem azt hirdeti, hogy az embernek tudatára kell ébrednie saját isteni természetének, hanem hogy Jézus Krisztus eljött közénk, hogy megmentse a bűnösöket. Választanunk kell a két egymással ellentétes evangélium között. Az egyik oldalon a new age hamis evangéliuma áll, melynek középpontjában az én személyem, lehetőségeim foglalnak helyet; a másik oldalon pedig az igaz evangélium áll, amely Istenre összpontosít. Az Atyára, aki szeret, a Fiúra, aki meghalt értem, és a Szentlélekre, aki bennem él, és új emberré formálhat engem. A két evangélium összebékíthetetlen. A valódi újkort Jézus Krisztus hozza majd el újbóli földre jövetelével. A new age csupán hamisítvány, csalás!”

David Marshall egy egész könyvet írt erről a témáról A new age a kereszténység legnagyobb kihívása címmel, amelyet ezekkel a kijelentésekkel vezet be: „A new age veszélyeit nem ismerte fel a nyugati világ. A kereszténység meglepően naivnak és tájékozatlannak bizonyult. A keresztény teológusok ugyan tekintélyes számú könyvet jelentettek meg az újkor mozgalma ellen, de sajnos elsősorban az érzelmeikre támaszkodtak. Ideje azonban alaposan tanulmányozni ezt a mozgalmat, és megcáfolni a téves információkat. A keresztényekre nagy küzde­lem vár. Hitünk ellenségei nem csak az egyházon kívül, hanem már az egyházon belül, az egyház testéből is támadást indítottak ellenünk. A new age sikerének egyik titka, hogy sokoldalú, érdeklő­dése nem ismer határokat. A mozga­lomnak számos működési területe, arculata és korszaka van. Egyes szervezeteinek, pl. a Greenpeace mozgalomnak léteznek látszatra ártalmatlannak tűnő elemei is. Ezzel szemben kifejezetten káros területe az okkultizmus, amely milliókat csalogat a mágia sötét világába. A XX. század végén a nyugati társadalom legnagyobb problémája, hogy az emberek mindent elhisznek, amit elég meggyőzően és magabiztosan tálalnak fel nekik. A new age beépült Hollywoodba, a televízió műsorpolitikájába, a nyomtatott kiadványok világába, a kereskedelembe, és az üzleti életbe is. Irányítója lett minden eszköznek, amely valamilyen módon befolyásolhatja nézeteinket és viselkedésünket, hiszen a felsorolt intézményektől függ jövőnk, karrierünk és anyagi helyzetünk. A new age arról akar meggyőzni bennünket, hogy a Jézus által képviselt Halak korszakot a Vízöntő korszaka fogja felváltani, és a fordulat forradalmibb lesz a reneszánsz s a reformáció által előidézett változásoknál is. Át fogja alakítani az élettel és bolygónk jövőjével kapcsolatos hagyo­mányos felfogásokat. Felvetném azonban a kérdést, vajon a keresztények csakugyan készek feladni Jézus Krisztus vallását?”

A válasz megadása előtt a szerző ismerteti a new age keletkezésének körülményeit, feltárja a gyökereit. Ezeket a hinduizmusban és a buddhizmusban találja meg, melyekről elmondja, hogy gyors terjedésük titka: nagyon könnyen alkalmazkodnak bármely ország kultúrájához és vallásához. A new age kifejezés 1977-ben keletkezett, így a tanok egyvelege végre nevet kapott. Keresztény kutatók viszont kiderítették, hogy már 1966-ban, egy nemzetközi hindu konferencián elfogadták az egész világot átfogó hindu evangelizáció tervét. A gurukat választották ki első evangelizátoruknak, akik ezt követően tömegesen vándoroltak a nyugati országok nagyvárosaiba, hogy népszerűsítsék a keleti tanokat. Követőik tábora rohamosan növekedett, így az 1979-es hindu világkongresszuson az elnök ezt nyilatkozta: „Nyugaton folytatott missziónk fantasztikus sikereket ért el. A hinduizmus a világ uralkodó vallásává válik, a kereszténység napjai meg vannak számlálva.”

Ezt követően a szerző kitér saját tapasztalataira ezen a téren. Nem tagadja, hogy a new age hívei nagyon kedvesek tudnak lenni. „Gondot fordítanak az emberek jólétére, egészségére. Természetbarátok. Már maga a mozgalom neve a new age, vagyis »új kor« is buja völgyek, dús lombú erdők, csodálatos naplementék, és más vonzó természeti látványosságok képzetét varázsolja elénk. A valóság azonban az, hogy a new age szoros kapcsolatban áll a spiritizmussal, a varázslással, és csak egy lépés választja el a sátánizmustól.” Elfogultságában odáig ragadtatja magát, hogy a jógát is az emberiség megrontójának nevezi: „A jóga minden fajtája megfosztja az embert a logikus gondolkodás képességétől, agymosást végez, így lehetővé teszi a démonoknak, hogy uralmuk alá hajtsák az emberi elmét.” Ennek folyamatát ily módon vázolja: „A meditáció célja a jógagyakorlatok során az elme kiüresítése. Ez nagyon veszélyes folyamat. Hasonló egy ajtó kinyitásához. Amikor ez az ajtó kinyílik, bármi behatolhat az agyba. Az ember többé nincs abban a helyzetben, hogy ellenőrzése alatt tartsa az eseményeket.” Rosszallásának fokozásaként megjegyzi még: „A jóga legnagyobb csalása, hogy manapság egyszerű testgyakorlatként népszerűsítik. A new age mozgalom híveinek nagy része éppen a jóga közvetítésével kerül az okkultizmus hálójába.”

Ennek az ellenszenvnek feltehetően az az oka, hogy a Hatha jóga által előírt testhelyzetek eredetileg szakrális szimbólumok voltak, melyek segítségével a gyakorlatozó meghatározott hindu istenségek­hez fordult. Őket imádva hívta le az erejüket, és kérte a segítségüket. Ez tény azonban önmagában nem teszi elítélendővé ezt a módszert, mivel semmi bizonyíték sincs arra, hogy ezek az istenek ártani akarnának nekünk. A brahmanizmus többistenhite ellen sem lehet kifogásunk, hiszen a keresztény vallásban is számos angyal, arkangyal, kerub és szeráf segíti a Teremtőt. Felépítését tekintve a brah­ma­nizmus csupán annyiban tér el a kereszténység által hirdetett mennyei hierarchiától, hogy ők a mindenható Brahma segítőit magasabb tisztségre emelték. Az egyes vallások esetén nem azt kell nézni, hogy minek nevezik az isteneiket, mert minden fohász, minden ima ugyanahhoz az istenhez, a Mindenhatóhoz jut el. A túlvilágról érkezett segítség megítélésének legfontosabb szempontja, hogy hon­nan, melyik oldalról jött. Jó, vagy a gonosz erők állnak-e a szolgálatukban.

A TM-meditációt azzal vádolják, hogy a mantrák egy-egy démon nevét jelentik. Ez azonban szintén nem bizonyítható. Ezek az ősi szanszkrit szavak isteni eredetű lények nevét is jelölhetik. Egyébként a démonvilágban sem minden lény ártalmas. A természetet irányító; a fákban, felhőkben, erdőn, mezőn élő dévák többnyire jóindulattal viseltetnek az emberek iránt. Amíg az életterünket átszövő láthatatlan világokat alaposan meg nem ismerjük, addig nem tudunk határozott véleményt mondani ezekről a dolgokról. A keresztény oldalról hirdetett szemellenzős vélemény fejlődésünkre nézve legalább olyan káros, mint az álpróféták szemfényvesztő, romlásba döntő tevékenysége. A XX. század végére szinte kibogozhatatlanul összekeveredtek az értékek a világunkban, így az alaptalan, elhamarkodott vádaskodások nem segítenek. A szétválogatás, a megtisztítás, a rendcsinálás csak közös erővel, összefogással lehetséges.

Ez a munka azonban nem lesz könnyű, mivel a new age -et behálózó, az eszményét beszennyező tanok képviselői keményen védeni fogják elfoglalt helyüket az új világban. Az egy igaz Isten mellett elkötelezett hívők csak összefogással akadályozhatják meg a káros eszmék térhódítását. A keresztények viszont ahelyett hogy egyesítenék erőiket, egyre inkább szétforgácsolják önmagukat. Mind több kisegyházra oszlanak, miközben egymást szapulják. Az adventisták és a baptisták pl. nem tekintik igaz hitűeknek a katolikusokat, mert ők nem szombaton tartják a heti pihenőnapot, hanem vasárnap. Az evangélikusoknak az a bajuk a római katolikusokkal, hogy elvesznek a ceremóniákban ahelyett, hogy az evangéliumban leírtakra koncentrálnának. Ezek a látszatproblémák, az infantilis huzakodások meggyengítik őket, és elterelik a figyelmüket az igazi ellenségről, a világunkat méte­lyező démoni erők áldatlan tevékenységéről.

Visszatérve a new age bírálatához hasonlóan lesújtó a szerző véleménye az asztrológiáról. Érveinek alátámasztására hosszasan sorolja a jövendőmondó asztrológusok baklövéseit. Efeletti ujjongása minden bizonnyal kisebb volna, ha tisztában lenne vele, hogy jövőnk alakulását a szabad akarat is befolyásolja. Emiatt még Isten sem tudja pontosan megmondani, hogy milyen jövő vár ránk. A planétaállások csak tendenciákat valószínűsítenek, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem. Az egyes égitestek által kisugárzott szubatomi energiahullámok ereje oly csekély, hogy fizikailag senkit sem képesek semmire sem kényszeríteni. Ezek a sugarak a lélekre és a tudatalattira hatva befolyásolnak minket, de ezt a késztetést a tudatos bal agyfélteke bármikor leállíthatja, vagy akár az ellenkezőjére is változtathatja. Az asztrológiától való elrettentés fokozására végső érvként még felhozza, hogy a Biblia szerint: „A csillagok vizslatói sugallataikat a démonoktól kapják. Ez a fajta közvetítés csak előjátéka a lelkekkel való szorosabb kapcsolatnak, ami később megszállottsághoz vezet.” Nem ilyen egységes a kép az ezotéria más területein. A természetes gyógymódok terén a new age ellenzői sokkal engedé­kenyebbek. Elítélik ugyan a távol-keleti gyógymódokat, így pl. a tudományosan elismert akupunk­túrát, de helyeslik a homeopátia és a vegetarizmus terjedését. Engedékenységük nyomaté­kosítására felhozzák még: „Naivitás lenne azt gondolni, hogy a new age mozgalmában minden rossz és gonosz.” Elismerőleg szólnak arról, hogy a new age iránt érdeklődő eljut oda, hogy „legalább foglalkozni kezd a lelkével”. Módszerei lehetővé teszik a pozitív önkép kialakulását. Tagadhatatlan haszna new age -nek, hogy kivezeti az embereket az ateizmusból. A legnagyobb hasz­na azonban az, hogy felébreszti az egyén felelősségtudatát; rámutat arra, hogy a környezetvédelem egyetemes emberi feladat; és elő­segíti a világbékét.

Ezt követően a modern gon­dolkodás számára is elfogadható érveket sorol fel a szerző annak alátámasztására, hogy milyen tár­sadalmi jelenségek járultak hoz­zá a new age terjedéséhez. Az első a materializmus elleni lá­zadás volt. A materializmus sok kárt tett az egyházaknak, mert háttérbe szorította a vallást, de az 1990-es években ismét di­vatossá vált lelki dolgokkal fog­lalkozni. Habár mindenki szor­galmasan hajlongott tovább a Mammon előtt, a II. világháború utáni évtizedek radikális anyagi­assága ellenállást váltott ki a társadalomban. A különféle gaz­dasági „izmusok” növelték ugyan az életszínvonalat, de nem tud­ták kielégíteni az emberi lélek vágyait. Emiatt a nyugati országok polgárai megcsömörlöttek a materializmustól, és tömegesen csatlakoztak az ezoterikus tanokhoz. A materializmus lehetővé tet­­te ugyan az anyagi világ él­ve­zetében való elmerülést, de az üres­ség, a gyökértelenség érzé­sét hagyta maga után. A gyökér­telenség, a sehová sem tartozás érzésével szemben a new age azt a tudatot fejlesztette ki az egyén­ben, hogy egy vég nélküli lánc része, amely hozzákapcsolja őt minden idők lelki megvilágosodást elért tanítóihoz. Az embernek szüksége van egy beépített útjelzőre. A materializmus azonban nem jelöl ki semmilyen irányt. Aki követi ezt az irányzatot, egy idő után rájön, hogy végállomás sincs. Minden siker viszonylagos, és az eredményeknek nincs semmi jelentő­sé­gük, mert az egész élet értel­met­len. Az emberek azonban sem­mitől sem rettegnek jobban, mint attól a gondolattól, hogy az éle­tüknek nincs értelme. Ha fel­éb­red bennük a gyanú, hogy cél nél­kül élnek, kapva kapnak az élet értelmének bármilyen ma­gya­­rázatán.

Nem kis mértékben járult hoz­­zá az ezoterikus gondolatok el­fogadásához az elveszettség ér­zése. Az 1960-as és ’70-es évek nemzedékei társadalom­elle­nes lázadásuk során felelőtlenül eltaposták a keresztény hagyomá­nyok és a korábbi erkölcsi ér­tékrend még megmaradt korlá­tait is. Így a továbbiakban nem maradt semmi útjelző, fogódzó a modern kor embere számára. Sú­­­lyosbította a helyzetét az el­ma­gá­nyosodás. A falusi közös­sége­ket felváltották az urbánus köz­pon­tok, ezért a nemzedé­kek­re épülő családi kapcsolatok felbomlottak. Az egyén elszigeteltté, társtalanná vált. Az ember azonban társas lény, vágyik arra, hogy tartozzon valakihez vagy valamihez. Így kapóra jöttek a különböző izmusok, valamint a new age mozgalom, amely ráadásul önmegismerést és felvilágosítást is ígért. Az 1980-as évekre a hagyományos erkölcsi normák darabokra törtek. A szexuális forradalom ledöntött minden korlátot az érzéki vágyak gátlástalan kiélése előtt. A szabadosság azonban egy idő után csömört váltott ki, az erkölcsi összeomlás pedig zavart és nyugtalanságot okozott. Ennek az életér­zésnek a következményeként mind intenzívebbé vált az önmarcangoló aggodalom, a szörnyű kétségbeesés, a tudathasadás, a stressz, az önmagunkkal való meghasonlás érzése. „Mindez olyan körülményeket teremtett, amelyben minden életcélt és önmegismerést ígérő mozgalom sikert arathatott volna. Ez esetben a társadalmi válságot a new age használta ki.”

A bírálatokat összegezve a keresztény szakírók a new age mozgalmat a csalás háromszoros hitvallásának nevezik. „Az első csalás a reinkarnáció tana, amely szerint nincs halál, az ember folytonos újraszületésre ítéltetett (a hinduizmus szerint kárhoztatott).” Tagadják, hogy a reinkarnáció nyo­mai fellelhetők lennének a Bibliában. Jézusnak azt a kijelentését, hogy „a Messiás eljövetelét meg fogja előzni Illés eljövetele” ezzel a ködös elmélettel próbálják félremagyarázni: „A zsidó hitben élt a megtestesítő személy képe, aki Isten választottja, és aki Isten akaratát képviseli, vagy a választott népet, vagy mindegyiket. Ilyen szereplők a Bibliában Ádám és Éva, Mózes, Dávid király, Illés pró­féta, s a várt Messiást is részben ilyen megtestesítő személynek képzelték. A korporatív személyek között kapcsolatot éreztek; őket összetartozónak, részben felcserélhetőnek is hitték. Egymás és a Messiás előképének tartották őket. Jézus tehát nem arra gondolt, hogy Illés lelke újra leszületett volna Jánosban, hanem arra, hogy az új prófétát megtestesítő személyiségen ugyanaz a karizma jelent meg, amely már Mózest is felkereste küldetésre.” Ez a bonyolult és kissé zavarosnak tűnő fejtegetés valószínűleg nem sok embert fog eltántorítani a reinkarnációs magyarázattól. No de most lássuk a következő „csalást”.

A második, hogy: „Az ember önmagát Istenhez hasonlítja, olyan képességeket hív elő magából, amelyek Istenhez teszik hasonlóvá.” Ennek kétségbe vonása azért érthetetlen, mert a Biblia egyértelműen kijelenti, hogy „Isten az embert saját képmására teremtette”. Ha pedig önmagát másolta, nem zárható ki, hogy a testi adottságaival együtt a pszichikai képességeit is átadta. Ha ez nem így lenne, akkor nem érkeznének hozzánk ilyen üzenetek a túlvilágról: „Minden képességetek Istentől származik, ezért használjátok azokat a legjobb tehetségetek szerint.” A harmadik csalás, hogy: „Saját énünk megismerése juttat el bennünket a megváltásig.” Ennek következtében az emberiség képes lenne elkerülni önmaga elpusztítását. A tudati felvilágosítás lehetőséget ad a túlélésre, az apokalipszis elkerülésére. Ezt az állítást nem csupán a meggyőződésük mondatja a new age híveivel. Az utóbbi időkben napvilágra került ősi információk (pl. holt-tengeri tekercsek, Mózes első öt könyvébe kódolt rejtett üzenetek, több ezer éves múltra visszatekintő indián legendák) mind azt sugallják, hogy a II. évezred végére jósolt katasztrófa nem elkerülhetetlen. Ezt a tényt azonban a keresztény hívők nem hajlandóak elismerni. A bizonyítékok tanulmányozására irányuló ösztönzéseket azzal a sommás kijelentéssel utasítják vissza, hogy: „Nem sok értelme van a hitnek, ha az ember örökké kételkedik.”

A bigott, szemellenzős emberek, a fanatikus hívők egyáltalán nem törődnek a tényekkel. Elolvasni sem hajlandóak a világ keletkezésével és működésével kapcsolatos tudományos felismeréseket. Egyfolytában a Bibliát lobogtatják, hogy csak az létezik, ami abban le van írva. Nem képesek felfogni, hogy ez a mű majdnem 4000, illetve 2000 éve született, így eleve nem lehetnek benne korunk felismerései. Arra hivatkoznak, hogy a Biblia a jövőnkkel kapcsolatban is tartalmaz utalásokat. Arra azonban nem gondolnak, hogy ezek a jóslatok jövőnknek egyfajta, legvalószínűbb alakulására vonatkoznak. Megrögzötten hisznek az apokalipszis bekövetkeztében. Szinte epekedve várják, hogy jöjjön már a megsemmisülés (amit ők természetesen elkerülnek, mert a kiválasztottak táborába fognak tartozni). Meg sem fordul a fejükben, hogy Istennek nem célja az értelmetlen pusztítás. Ha egy kis reményt lát a megtérésre, akkor kész megkegyelmezni nekünk. Ninive lakóit sem pusztította el, pedig már kimondta felettük az ítéletet. A megbánás, bűnös életmódjuk feladása megmentette a város lakóit. Isten nem fogja csak azért is elpusztítani a világot, hogy neki legyen igaza. Ha látja, hogy jó útra tértünk, van remény a megváltásunkra, akkor rajtunk is meg fog könyörülni.

Nem zárható ki, hogy már a „mentőcsónakot” is elküldte hozzánk, de a szemellenzős hívei nem hajlandók belekapaszkodni. Úgy viselkednek, mint az együgyű parasztember a bajban. Azok kedvéért, akik nem ismerik a történetet: „Árvíz van. János bácsi a háza tetején ül, már a derekáig ér a víz. Arra jön egy csónak, fölkiabálnak az öregnek: János bácsi! Jöjjön kimentjük! Nem, nem – mondja az öreg. Vigyáz énrám a Jóisten. Egy idő után János bácsit teljesen ellepi a víz, és megfullad. A túlvilágon panaszra megy az angyalokhoz: Azt ígérték, vigyáz rám az Úristen! Szent Péter válaszol: János bácsi, küldtünk egy csónakot…!”

 

Modern hit

 

A Biblia meglehetősen régi alkotás. Mint tudjuk, az Újszövetség közel kétezer éves, az Ószövetség pedig még ennél is régebbi, kezdete az i. e. 1900-ra tehető. Ábrahám és Jézus születése között 3×14, azaz 42 nemzedéknyi idő telt el. Természetes tehát, hogy a Biblia meglehetősen régi beszéd­stílus szerint, és az akkori kornak megfelelő ismeretek alapján írta le azokat a törvényeket, amelyek mind a mai napig igazgatják az életünket. Ez persze nem von le semmit a Biblia értékéből, de a modern ember számára sokszor érthetetlen nyelvezete számos embert elriaszt attól, hogy tanulmányozza a régi korban íródott szent könyveket. A Biblia modern nyelvjárásnak megfelelő átfogalmazására senki sem vállal­kozik, de nincs is rá szükség. A helyszín, a szituáció ugyanis megváltoztathatatlan, az ókor eseményeit lehetetlen az atomkorba áthelyezni. Szeren­csére az elmúlt évszázadok során a Biblia szelleme már kellőképpen belénk ivódott, a generációkon át tartó vallásos nevelés kiváltotta azt a hatást, amelyet Isten az alaptörvények átadása, és Jézus küldetése által kívánt elérni. Ezért a ma embere már más jellegű vallást igényel. Civilizált társadalmunk számára már magától értetődőek azok az erkölcsi és egészségügyi tilalmak, amelyekre az ókori népeket még meg kellett tanítani. Az atomkor emberét viszont egyre több olyan hatás éri, amellyel nem tud mit kezdeni. A régi törvények az új problé­mákra már nem adnak választ, új törvények pedig nem léteznek, így sehol sem tudja azokat elsajátítani.

Ezt felismerve nagyon valószínű, hogy a vallás néhány évtized múlva gyöke­resen át fog alakulni, a régi értékeket megtartva modern nyelven, modern isme­retekkel kiegé­szítve fogja az embereket a korunkhoz igazított erkölcsi törvé­nyekre, a korszellemnek megfelelő magatartásra oktatni. Feltételez­hető az is, hogy a jövőben a hit nem fog szorosan a templo­mokhoz kötődni. A felvilá­gosult ember nem külsőségekben lesz vallásos, hanem lélekben és tetteiben. Tudniillik nem attól lesz valaki igaz hívő, hogy állandóan a templomokat bújja, és „szent fazék” módjára fűnek-fának papol a hitről. Az ilyen emberek hitvallása Istenről nem más, mint szájgyakorlat. Ma még sokan vannak, akik „vizet prédikálnak, és bort isznak”; azaz térden állva ájtatoskodnak Isten előtt, a templom falain kívül viszont saját családtagjaikat is meg tudnák fojtani egy kanál vízben. Isten az álszenteskedőket megveti, számára igaz értéket csak a lélek mélyén rejlő és a csele­ke­detekben megnyilvánuló hit jelent. Az sem mindegy, hogy cselekede­teink milyen indíttatásúak. Nem kevés azoknak az embe­reknek a száma, akik csak azért tesznek jót vagy kerülik a rosszat, mert szolgalelkűek. Olyanok is akadnak, akik juta­lom­ként a Mennyországba szeretnének jutni, vagy egyszerűen gyávák, és félnek Isten bünteté­sétől. A maguk hasznát keresők, a meghunyászkodók imája abból áll, hogy égnek fordítják a szemüket, és kuncsorognak: „Uram segíts meg!” Ezután kenetes ábrázattal várják a mennyei erők támogatását, és a Paradicsomba való bebocsáttatást. Üdvözülésre azonban csak azok számíthatnak, akik minden­féle befolyás nélkül, önös érdekektől mentesen, meggyő­ződésből szolgálják az Urat.

Nem ritka jelenség a vakbuzgóság, amikor valaki a forma ketrecébe zárva mutogatja magát, mint igaz hívőt. Ez a hamis igyekezet csak arra jó, hogy a többieket elkápráztassa. Azt a benyomást akarja kelteni a környezetében, hogy ő példa­mutató buzgalommal teljesíti a szent kötelességeket, hiszen betart minden apró-cseprő formai részletet. Az alázatos hűség azonban sokszor csak álca, amely leplezi a hamisságot, a bűnös vágyakat és törekvéseket. Ez a folyamat egyébként nagyon hosszú múltra tekint vissza a keresztény egyházakban. A formarögzítésben már a zsidó farizeusok odáig ju­tottak, hogy szinte lépni sem tudtak anélkül, hogy ahhoz valami kapcsolódó törvényt hozzá ne ren­deljenek. Mindenféle általuk kitalált szabályzattal és részletekkel terhelték önmagukat s népüket ahelyett, hogy az igazi, szent törvények benső lényegét élték volna meg. Aki nem fért bele az általuk kreált formába, az ellen tűzzel-vassal küzdöttek. Rövidlátó­ságuk odáig ragadtatta őket, hogy magát a Megváltót is kiközösítették a zsidó gyülekezetből.

A kereszténység kezdetén még volt némi értelmük a dogmáknak, mert a Római Birodalom bukását kísérő zavaros időkben megóvta az eszmerendszert a felhígulástól. Később azonban az egyházi vezetők sok vitás kérdésben egymással sem jutottak közös nevezőre, és éppen azt felejtették el, ami a hit lényege: az Istenhez fordulást. Egy idő után hitvitáik eldöntésében nem a Mindenhatótól kértek tanácsot, nem belőle merítkeztek, hogy megvilágítsa elméjüket, hanem elvesztek a liturgiák, a keretek, a formák között. Istennek szóló fohászaik során egyre inkább a formát élték meg, és nem a lényeget. Saját tekintélyüket, önnön szavukat megkér­dő­je­lezhetetlenné tették, így minden, amit kinyilvánítottak, az ő látásmódjukat, önös érdekeiket tükrözte vissza. A hitbéli dogmákhoz mind inkább hozzátapadt az egyházi méltóságok erőszakos törtetése, gőgje, benső énjük tökéletlensége. A középkorban már annyira belerögzültek saját dogmáikba, hogy elvesztették valódi hitüket, és már csak külsőségekben szolgálták az Urat. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a szeretet és Isten nevében elítélték hittársaikat, ezreket idéztek az inkvizíció elé, megkínoztak és élve elégettek mindenkit, aki megingatta a formák mindenhatóságát.

Ilyen körülmények között törvényszerűnek mondható, hogy az addig egységes keresztény egyház bomlásnak indult. Az egyház­szakadás, a reformáció, kisegyházak ala­pítása és a new age mozgalom által propagált modern hitvallás mind arra figyelmeztetnek, hogy senki sem sajátíthatja ki magának a hitet. Ez az örök érték mindig újabb és újabb formát és keretet keres magának, hogy tartalmával a maga szintjén mindenkit éltethessen. A formák és előírások szaporodása, az egyes hittételek önkényes kiegészítése az évszázadok során mind bonyolultabbá tették a vallásgyakorlást. A komplikált és nehezen érthető téziseket tartalmazó tan azonban nem igazi vallás, hanem az egyházi szervezetek által kitalált elméleti okoskodás. Az isteni eredetű vallás egyszerű elvekből épül fel, hogy bárki könnyen megérthesse, és magáévá tehesse. A jelenlegi vallásokat papjaik olyan szövevényessé és nyakatekertté tették, hogy nem csoda, ha manapság alig akad hívük. Az emberiség túlnyomó részét tehát jelenleg a különféle egyházak fosztják meg a vallás igazi értelmétől, a hittől.

Kezdetben a vallás kereteinek megteremtése azt a célt szolgálta, hogy azok az egyszerű emberek is hozzá­férhessenek a hit lényegéhez, akik csak formákhoz kötötten képesek élni. A külsőségek segítették őket, hogy a tartalomból minél többet magukba emelhessenek. Korunk embere azonban a hitet már önmagában is képes megélni. Az ima lényege az Istenre hangolódás, és mindegy, hogy milyen külsőségek között hangzik el. Az Istenről mit sem tudó primitív dzsungellakók imái ugyanúgy eljutnak hozzá, mint a muszlimok napi ötszöri letérdelés során elküldött fohászai, ha előtte békét teremtenek a lelkükben, és nem éreznek gyűlöletet mások iránt. Mert nem a szavak, hanem a benső töltés az, ami meghallgatásra talál. Őszinte, szívből jövő imádság esetén a felszálló fohá­szokból, gondolatokból, sóhajokból felerősödve kiválik a lényeg, ami a legnagyobb távolságon is áthatol. Az átélés nélkül eldarált ima azonban süket fülekre talál, áhítat hiányában hatástalan marad.

Az imádság azért is fontos, mert az angyalok kéretlenül nem avatkoznak bele az életünkbe. Az őrangyalok megvédenek bennünket minden olyan veszedelemtől, ami nincs előírva a sorsunkban. A karma ellen nem tehetnek semmit, de a véletlen bajokat, baleseteket elhárítják a fejünk fölül. Önmagunktól szintén nem tudnak megvédeni minket, mivel mindenkinek jogában áll elrontani a saját életét. A számunkra biztosított minden irányú szabadság folytán nem csak előre, hanem visszafelé is fejlődhetünk. (Ha nekünk úgy jó. Az ostobaságunk következményeitől sem védenek meg minket, hogy tanuljunk belőle.) Sorsunk jobbá tétele érdekében azonban sokat tehetnek. Ezt viszont kérni kell. Maguktól nem teszik meg. Azért sem, mert ok nélkül nem avatkozhatnak senkinek az életébe. Ha egy ateista úgy véli, hogy a saját erejéből is boldogul a világban, ennek kipróbálásában, megtapasztalásban nem zavarhatják meg. Akarata ellenére senkit sem rángathatnak előre a fejlődés útján. Ki kell nyilvánítanunk, hogy szükségünk van a segítségükre, nem bánjuk, sőt elvárjuk a közreműködésüket.

A kérés azonban hiábavaló, ha nem érdemeljük meg a segítséget. Aki Isten segítségével akar előbbre jutni, annak Istenek tetsző életet kell élni, és fohászkodnia kell a jóindulatú szellemekhez. A szívből jövő ima, a pozitív célokat szolgáló kívánság előbb-utóbb meghallgatásra talál. Egyetlen fohász többnyire nem használ. Ahhoz, hogy az angyalok lássák az eltökéltségünket, szándékunk komolyságát, kitartóan kell imádkozni. A hőn óhajtott cél elérése érdekében türelmesnek kell lennünk. A fizikai világban sem kapunk meg mindent azonnal. Mindenért meg kell küzdeni, szenvedni. A túlvilágon sem szórják két kézzel az ajándékot. Ennek a szférának a segítségét is ki kell érdemelni. Csak a Sátán teljesíti azonnal a kívánságunkat, de abban nincs köszönet. Mindennapi tetteinkkel, viselkedésünkkel, Isten iránti elkötelezettségünkkel méltóvá kell válni a segítségnyújtásra, ami kitartó kérés, megszólítás esetén nem marad el.

Gyors segítség csak akkor érkezik az isteni szférától, ha másokért imádkozunk. A mások érdekében folytatott önzetlen ima tízszer olyan hatékony, mint amikor saját magunkért imádkozunk. Ez a cselekedet ugyanis a nagylelkűségnek egy olyan ritka megnyilvánulása, amit nagyra értékelnek a túlvilágon. Kevesen képesek olyan emberért könyörögni, akihez nem fűződik rokoni, baráti vagy valamilyen érdekkapcsolatuk. Ebben az elidegenedett világban senki sem törődik az embertársával, felebarátjával, így ez a fajta ima felértékelődött az angyalok és a fénylények szemében. Ilyenkor arra is ügyelnünk kell, hogy erről a közreműködésről később sem szerezhet tudomást az illető. Az általunk kieszközölt túlvilági segítséget nem válthatjuk „aprópénzre”. Soha, semmikor nem közölhetjük vele, hogy szerepünk volt a megsegítésében. Azért sem, mert erről nem szerezhetünk bizonyosságot. Ezekre a titkokra csak a túlvilágon derül fény.

Az imába való belemerülés, a révület sok rokon vonást mutat a meditációval. A jól imádkozó em­ber sokszor ugyanazt kapja, mint a meditáló: mennyei ener­giát, amellyel feltöl­tekezve meggyógyul a teste, és kívánságának megfelelően alakul a környezete. Ez a változás azáltal következik be, hogy a magunkba fogadott isteni energia megnöveli a hitünket, amely képes arra, hogy mozgó­sítsa a világunkban tevékeny­kedő jóakaratú erőket. Ezek a lények arra is képesek, hogy megvédjenek bennünket a gonosz erők felénk nyúló csáp­jaitól, és harmóniával eltöltve, boldoggá tegyenek minket. Miután az ima tudományos hatásmechanizmusát az ókori emberek nehezen értették volna meg, Isten a formák megteremtésével sietett a segítségükre. Kérésük meghallga­tásaként olyan feltételeket szabott, hogy azok teljesítése közben lélekben megtisztulva, és kellő áhítattal közelítettek a mennyek országához. Amikor valaki letérdel, és összekulcsolja a kezét vagy homlokával a földet érinti, vagyis meghajol annak hatalma előtt, akitől segítséget kér, az olyan alázatot él át ezáltal, ami elősegíti az imája célba juttatásához szükséges áhítat elérését.

Ám a formák lassan kiüresedtek, elveszítették tartalmi lényegüket, és azt a szellemiséget, ami eredetileg éltette őket. A rituálék megmaradtak ugyan mint vázak, emberi kötöttségek, de ezek már csak arra jók, hogy a forma börtönébe zár­ják a hívőket. Miközben a halottá vált liturgiákat erősítgetjük ebben a szűk ket­recben, eltűnik a vallás igazságtartalma, elmarad az isteni üzenet megszentelő­dése. Ilyen körülmények között érthető, hogy a templomba járás elvesztette spirituális értelmét, és közösségi eseménnyé vált. A gyülekezet tagjait nem a vallás mély értelme foglalkoztatja, hanem az, hogy vajon mit szólnak a ­többiek, ha nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően cselekszem. A hit sem képes már betölteni eredeti szerepét, mert napjainkra érzelgős ájtatosság lett belőle.

Meglehetősen groteszk megnyilvánulása a katolikus egyháznak a bűnbocsánat intézménye is. A bűnbe esett hívő elmegy a templomba, meggyónja bűneit, mire a pap Isten nevében megbocsát neki. „Mondj el tíz Miatyánkot, tíz Üdvözlégyet, adakozz bőkezűen az Úr házának, és bűneid alól felmentést nyersz!” Aztán a hívő nyugodtan folytathatja bűnös életét. Egy idő után, ha ismét sok van a rovásán, megint elmegy a templomba, meggyónja bűneit, meghallgatja a pap korholását, majd otthon elmormolja néhányszor a Miatyánkot, és az Üdvözlégy Máriát. Ezzel újra tisztára mosta a lelkét. Ez olyan, mint egy pénzbedobós automata. Meghatározott tarifáért a bűnök töröltetnek. Nem sokban különbözik a középkorban bevezetett „búcsúcédulától”. Akkor az is elég volt, ha a bűnös kinyitotta az erszényét, penitenciát nem róttak ki rá. Ez az egész nem más, mint bohóckodás. A mély megbánás, a rossz cselekedet jótettekkel való ellensúlyozása képes ugyan törölni a büntetést, de néhány imádság gyors elhadarása nem mentesít bennünket bűneink következményei alól.

Nem kevésbé ártalmas a bűnbeesés megítéléséhez való hozzáállásunk. A keresztény egyház tanításai szerint: „Tiltás nélkül nincsen bűn.” Ennek alapján a felvilágosítás, az erkölcsi prédikáció kifejezetten káros. Erről a visszás helyzetről szól az a klasszikus történet, amelyben a misszionárius erkölcsös életre tanítja a kannibálokat. Az egyik megkérdezi: „Mondd, ha nem tudom, hogy az emberevés bűn, akkor is bűnös lennék?” Erre a pap: „Ha nem tudod, hogy bűn, amit cselekszel, Isten előtt ártatlan vagy.” Kár, hogy nem így van. A túlvilágon is hasonló törvények uralkodnak, mint a mi világunkban. Eszerint: „A törvény nem tudása nem mentesít annak következményei alól.” Ezért is olyan fontos a felvilágosítás, az ezoterikus tanok, a transzcendentális világ megismerése. Nézzünk csak körül a világunkban, hogy mennyi szerencsétlen ember szenved körülöttünk. Mivel nincsenek tisztában a karma törvényeivel, sejtelmük sincs róla, hogy mi az oka balsorsuknak. Oktondi állat módjára szenvednek, holott ha tudatában lennének tettetik következményeinek, el is kerülhetnék a bajt.

Úgy látszik a katolikus egyház képtelen tanulni a hibáiból. Luther Márton idején a búcsúcédulák árusítása újabb egyházszakadáshoz vezetett. A görögkeleti egyház létrejötte után sorra születtek meg a reformeszméket valló keresztény egyházak. Megszűnt a katolikus egyház egyeduralma a nyugati világban. A bűnbocsánat jelenlegi intézménye pedig az ezoterikus eszméknek, a buddhista vallásnak nyitott utat Európában. A brahmanizmuson alapuló buddhizmus ugyanis nem terjeszt tév­eszméket. Nem vezeti félre az embereket, nem szaporítja a bűnlajstromukat alaptalan megbocsátásokkal. A vallás nagyban befolyásolja az emberek életfelfogását. Olyan az életünk, amilyen az életfilozófiánk. Amíg a kereszténység leplezi, a brahmanizmus felfedi az élet titkait. Ezért tartják sokan olyan vonzónak a keleti bölcsességet. Egyébként a buddhizmus valójában nem vallás, hanem egy olyan filozófia, amely arra int, hogy vállaljunk felelősséget az életünkért. A buddhista eszméket valló kínaiak azt mondják, hogy: „Az embert nem az ég pusztítja el; Magunkat öljük meg azzal, hogy az örök törvényeket áthágjuk.” Ebben a hozzáállásban nyoma sincs az isteni megbocsátásnak. Ez az élettapasztalatokon alapuló mondás egyértelműen arra utal, hogy minden bűnükért fizetni kell, senki sem menetesít bennünket tetteink következményei alól. Hiába „nyerünk” tehát bűnbocsánatot lelkünk földi gondozójától, az égi Atyát ez nem kötelezi semmire.

A jelek szerint hamarosan ezek a problémák is megszűnnek, mert mind kevesebben érzik szükségét annak, hogy templomba járjanak. A világsajtó keresztény egyházakat bíráló cikkeiből kiderül, hogy a nyugat-európai országokban a lakosság 4-5%-a jár csak templomba. Oroszországban ez az arány még ennél is kisebb, csupán 2%. Csak Németországban évente 300 ezren fordítanak hátat az egyháznak. Az újságírók már arról cikkeznek, hogy az európai templomok turistalátványossággá váltak, egy letűnt korszak emlékei. Egyre több ember fordít hátat a hitközségének függetlenül attól, hogy melyik társadalmi osztályba tartozik. Sokak számára a vallás már nem hit, hanem hovatartozás kérdése. Pedig a kereszténység a legfőbb világvallások közé tartozik. A világon 1,7 milliárd ember hisz Istenben és Jézus tanításaiban.

Nem csak a fiatalok ábrándulnak ki intézményesen a vallásukból, hanem az idősek is. Az angol The Guardian című újság megállapítása szerint: „Ahogy az idősek előrehaladnak a korban, úgy csökken az Istenbe vetett hitük.” Ez a megállapítás megdöbbenést okozott az egyházi vezetőkben is, mert eddig az öregeket tartották egyre fogyatkozó létszámú gyülekezetük oszlopos tagjainak. Sokan azzal indokolják távolmaradásukat, hogy az egyházak nem tudnak segíteni napi problémáik megoldásában. A papok meg azt mondják, hogy ez nem az ő dolguk. Érdekes módon az irodalomban nem következett be ez a hanyatlás. Az utóbbi 20 évben a különböző regényekben, színdarabokban, tanulmányokban és a sajtóban többet írtak Jézusról, mint a megelőző 2000 évben összesen. Ez is azt jelzi, hogy az embereknek nem Istennel, a Megváltóval vagy a hittel van problémájuk, hanem a hitterjesztés módjával. A keresztény egyházak begyöpösödött középkori hagyományai, a megújulás hiánya idegeníti el az embereket a vallástól.

Mivel a történelmi egyházak nem tudnak, és nem is nagyon akarnak magyarázatot adni korunk rohamosan szaporodó kihívásaira, az emberek elfordulnak a vallástól. Sokan nem tapasztalják, hogy szellemileg gazdagabbá vagy felvilágosultabbá válnának azzal, hogy templomba járnak. A kiábrándult hívők egy csoportja így nyilatkozott: „Egy idő után teljesen hidegen hagytak bennünket az üres szavak, a gépiesen végzett szertartások. Nem véletlen, hogy mind többen térnek át más hitre, válnak buddhistává vagy mohamedánná. Az afrikai-, ázsiai- és latin-amerikai országokban élők pedig tömegesen térnek vissza törzsi és kultikus hitrendszerükhöz. A kereszténység sokuk számára már csak lepel, amely mögött bálványimádás folyik, sámánista szertartások zajlanak. Egy ausztrál napilap, a The Age kétségét fejezi ki amiatt, hogy ezek a pótmegoldások kielégítenék az emberek lelki szükségleteit. A keresztény egyházakról szóló beszámolójukat ezzel zárják: Ez lenne a megoldás? Nyilvánvalóan nem. A tarthatatlan helyzet láttán mind egyértelműbbé válik, hogy ezen a téren is radikális változtatásokra van szükség.

Az Istennel való kapcsolat helyreállítása érdekében a jövőben meg kell szabadulnunk a kiüresedett formáktól, és vagy újakat kell létrehozni helyettük, vagy tudatosítani kell az emberekben, hogy a saját templomát mindenki magában hordja, és ma már nincs szükség erre a támaszra. Új, modern formák teremtése esetén viszont olyan keretet kell alkotni, amely racionális alapon élteti a lényeget, az Isten és ember közötti szent kapcsolatot, s mindenki számára segít azt belső természetében átélni. Jézus már kétezer évvel ezelőtt megjövendölte ennek a kornak az eljövetelét. A Biblia szerint így szólt a szamaritánus asszonyhoz. „Mondom néked asszony, eljön az idő, amikor az emberek Istent nem a templomokban fogják keresni, hanem a lelkükben és az igazságban imádják.” A harmadik évezred minden tekintet­ben meg fogja változtatni az emberek életét, de hitre mindig szükség lesz, és mindig lesznek, akik a hitet hivatásszerűen fogják tanítani, mert az emberi humánum nem terjed magától, azt terjeszteni kell. A vallásos tárgyú könyvek hangvétele is előre­láthatóan meg fog változni. A jelenlegi sokak által kenetteljesnek, hozsannázónak tartott stílus köz­érthetővé, kevésbé szenteskedővé válik, és egyre inkább tudományos alapon fogja megközelíteni a hitet. Univerzális ismereteink kiszélesedésével a tudás jobban elő fogja segíteni Isten tiszteletét, mint a hit. Ezt követően az emberek megszaba­dulnak téveszméiktől, dogmatikus nézeteiktől.

A vallás tehát nagy valószínűséggel nem fog megszűnni, csak az egyház szerepe és jellege változik meg. Az sem zárható ki, hogy az egyes vallások értékes tanait összegezve idővel létrejön egy egységes világvallás a Földön. Ez az ökumenikus vallás mentes lesz minden korábbi szertartástól, és tevékeny­ségét nem korlátozzák többé áthághatatlan vallási dogmák. Az emberiség a vallásnélküliségből haladt a fetisizmuson (egyes tárgyak bálványként való tisztelete), a totemizmuson (egyes növények és állatok tisztelete) át előbb a politeizmus (többistenhit), majd a monoteizmus (egyistenhit) felé. Most éppen a vallási fejlődés legmagasabb foka, a Mindenható általános elismerése előtt állunk. Az EGY tiszteletével megszűnik a Teremtő különféle neveken való említése, ami a világvallások egyesülését fogja eredményezni.

Ennek hatására valószínűleg megszűnnek a hitbéli ellentétek, és a Föld nem egy országában még ma is dúló vallásháborúk, mert az emberek rájönnek arra, hogy minden vallásnak egy közös istene van, és a hit lényege nem a vallásgyakorlat módjában keresendő. Mindnyájan ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk, csak másképpen. Egyes egyházi csoportosu­lások szemellenzős önteltsége te­hát alaptalan. Egyik vallás sem alábbvaló a másiknál, mivel mindegyik ugyanannak az igazságnak a kifejezője. Minden vallás az Igazság része, a nagy egészből ragad ki részleteket. A vallásos hit lényegét a halálközeli élményt átélt személyek tudják a legpontosabban megfogalmazni, akik szerint: Isten felette áll minden vallás­nak, mert Isten maga a vallás. A religio sem vallást jelentett eredetileg, hanem kapcsolódást, az EGY-be való visszatérést.

Földünkön több ezer vallást, és vallási csoportosulást tartanak nyilván. Ezeknek hívei semmiben sem értenek egyet egymással, de abban igen, hogy csak egy Isten létezik. Az évezredek óta folytatott ellenségeskedés fő oka az, hogy ezt az istent mindegyik vallás másként nevezi. Pedig a nevének semmi jelentősége sincs, mert ugyanarról a személyről van szó. Miközben a keresztények vagy az iszlám hívei az egy igaz Istenről beszélnek, rá gondolnak. A vita, veszekedés, ellenségeskedés, erőszakos hittérítés arra vezethető vissza, hogy másként hívják. Az egyszerű hívő azt hiszi, hogy a másik vallásnak más istene van, mert nem úgy nevezik, mint az övét. Ez a nézeteltérés, feszültségforrás azonban könnyen feloldható. Hívjuk Istent mi is úgy, ahogy a Földön kívüli civilizációk: EGY-nek. A világot irányító különböző rendű és rangú istenek is ezt tanácsolják nekünk. Amikor kérni akarunk tőlük, azt mondják, hogy imáinkat ne hozzájuk, hanem a Mindenhatóhoz intézzük. Nem ő fog segíteni rajtunk, de hozzá kell fordulnunk. Az istenek és az angyalok ugyanis tisztában vannak azzal, hogy az univerzumot a Mindenható teremtette. Belőle származik minden, ami létezik. Ő a legtökéletesebb, a leghatalmasabb, így mindenki aki alatta áll, őt szolgálja. A galaxisokat, naprendszereket, élő bolygókat irányító fénylények, vagy ha úgy tetszik istenek is. A bennünket felügyelő fejlettebb civilizációk sem vitatják az EGY létét, és szükség esetén ők is hozzá fohászkodnak.

Nekünk is ezt kellene tennünk, és akkor egy csapásra megszűnnének a világban a vallási villongások, és közös egyetértésben tisztelnénk a legfőbb istent, a Mindenhatót. Ha nevet adnánk Istennek, azzal kinyilvánítanánk, hogy sok isten van, és közülük mi azt az egyet tekintjük teremtőnek. Ezzel azonban nem a Mindenhatót imádnánk, hanem egy alattvalóját, egy segítőjét, valamely fejlettebb civilizáció vezetőjét, aki annak idején eljött hozzánk, hogy terjessze a hitet a Földön. Ő azonban nem isten, még ha istennek szólíttatta is magát, mert mindenható isten csak egy van. Az EGY azonban nem képes minden ember ügyében személyesen eljárni, mert az univerzumban min. 100 milliárd galaxis, csillagrendszerenként legalább 200 milliárd csillag, és ötször ennyi bolygó van. A földönkívüliek szerint ebből a 1023 (100 000 000 000 000 000 000 000) bolygóból több mint 70 millión élnek értelmes lények. Ha ők is annyian vannak mint mi, akkor a Mindenhatónak legalább 400 000 000 000 000 000 ember életét kellene a nap minden percében figyelemmel kísérni.

Emellett segítenie kell alacsonyabb rendű élet fejlődését. A földönkívüliek közlése szerint a tejútrendszerben kb. ezer élettelen égitestre jut egy olyan csillag, amely életet hordoz, azaz valamelyik bolygóján kifejlődött az élet. Az élő bolygók közül csak minden kétezerötszázadikon alakul ki intelligens faj. Ezt az adatot az univerzumra vetítve a világegyetemben 1 750 000 000 000 000 (1,75 × 1016) élő bolygó van, vagyis olyan égitest, amelyen az élet valamilyen megnyilvánulása megfigyelhető. Ráadásul ott vannak a párhuzamos univerzumok, melyekből min. 12 van, de a számuk elérheti a 36-ot is. Ezekre legalább annyi figyelmet kell fordítani, mint ránk. Nyilvánvaló, hogy ez képtelenség. Ennek a feladatnak az eredményes ellátásához a Mindenhatónak segítőkre van szüksége. Az elvi irányítást a különböző szinteken álló fénylények látják el. Mi azonban velük nem találkozhatunk, mert láthatatlanok. Az általunk korábban látott istenek valójában nálunk fejlettebb civilizációk küldöttei voltak. Ők is a Mindenható segítői, és a Teremtő felhatalmazása alapján joguk volt magukat istennek neveztetni. Azt azonban sohasem kérték tőlünk, hogy őket imádjuk. Mindegyikük arra tanított bennünket, hogy az egy igaz Istenhez fohászkodjunk.

A zsidó népet irányító isten is azért nem volt hajlandó elárulni nevét Mózesnek, hogy az általa kiválasztott nép ne hozzá, hanem a legfőbb istenhez imádkozzon. Mi azzal követtük el a hibát, hogy mindenáron meg akartuk tudni a Mindenható nevét. Elődeink azzal érveltek, hogy ha nem ismerik valakinek a nevét, nem tudnak közeledni a viselőjéhez. Neki azonban nincs neve. Miután tovább erőltettük a megszólítását, elárulták, hogy a saját nyelvükön mit jelent a Mindenható. Mivel a hit terjesztését kontinensenként, földrajzi régióként más-más civilizáció végezte a Földön, nyilvánvaló, hogy más neveket mondtak nekünk. Igaz isten azonban csak egy van, ezért minden vallás meg volt győződve arról, hogy az övé a valódi. Ez még önmagában nem lett volna baj, de a legfőbb vallási vezetők híveik számára kötelezően előírták, hogy az általuk igaznak tartott hitet tűzzel-vassal terjesszék a más vallású „hittelen pogányok” között. Ez vezetett a katolikus egyház által Szentföldre indított keresztes hadjáratokhoz, Spanyolország mórok általi meghódításához, és Kelet-Európa török megszállásához. Ázsiában sem volt jobb a helyzet, mert ott is számos vallás vetélkedett a hívekért, a lelkek „megmentéséért”. Ennek során több száz millió ember életét oltották ki.

Mindez egy félreértés miatt történt. Évszázadokon át gyilkoltuk egymást értelmetlenül, sőt ma is ezt tesszük. Mindez elkerülhető lett volna, ha nem isten nevéhez ragaszkodunk, hanem annak kinyilvánításához, hogy csak egy igazi isten létezik. Ezzel más vallások hívei is mélyen egyetértettek volna. Az iszlám és a kereszténység esetében a kölcsönös megértést a közös alapok is elősegítik. Mind a muszlimok, mind a keresztények hisznek az első emberpár, Ádám és Éva isten általi teremtésében, és mindkét vallás hívei Ábrahámot tartják ősatyjuknak. A Biblia és a Korán tartalma is nagyon hasonló. Mindkét mű szeretetre, megértésre, példamutató életmódra ösztönzi híveit. Az ellentétek a későbbi vallásértelmezésből, és Isten eltérő nevéből adódtak. Az alsóbb rendű istenek imádata azért is veszélyes, mert sok közöttük a hamis isten. Ne feledjük, hogy Lucifer is isten. A pokol küldöttei, a mágia gyakorlói istenként imádják a Sátánt. Ők hozzá fohászkodnak, tőle remélnek segítséget. Az EGY azonban mindezen istenek felett áll, és megtartó képességéhez semmi kétség sem fér. Igaz szándékának, végtelen szeretetének fényes bizonyítéka az univerzum léte, sok millió civilizáció megteremtése, és fejlődési feltételeik biztosítása. Így nekünk is őt kell Urunknak tekintenünk, mert ő az, aki mindenek felett áll. A névvel pedig nem kell törődni. Azért sem, mert egyébként is számtalan neve lesz az Úrnak, mivel az „Egy” minden nyelven mást jelent. Ez is azt bizonyítja, hogy nem az elnevezésen van a lényeg, hanem azon, hogy nevének kiejtése során kire gondolunk.

A megreformált Szentírással együtt ki kellene adni egy bibliamagyarázatot is. Különösen az Ószövetség de az Újszövetség is tele van olyan tanításokkal, amelyek ma már érthetetlenek. Példaként kiemelve egyet a XXI. század embere már nem tud mit kezdeni Mózesnek azzal az intelmével, hogy: „Ne főzd meg a gödölyét az ő anyja tejében!” Először is azt sem tudja, hogy mi az a gödölye. Ha veszi magának a fáradságot, és kinyomozza a kihalt szavak lexikonában, akkor sem lesz tőle okosabb. Arra gondol, hogy itt valami állatbarát rendelkezésről van szó. Mózes azonban nem az állatvédő egyesület ókori elnöke volt. Ő egy pogány rituálétól óvta a népét. A kecskegida anyjának tejében való megfőzése hozzátartozott az ókori népek termékenységi rítusához. Akkoriban ez az intelem nagyon is aktuális volt, hiszen Mózes távollétében az Isten által igaz hitre térített zsidó nép egy része is elkezdte imádni az aranyborjút. Ma már a bálványimádás is leegyszerűsödött. Korunk emberének nem kell lexikonokban kutatni egykori pogány szertartások után. A mi generációnkban szinte mindenki Mammont, a pénz istenét imádja.

Egyébként az univerzális vallás nem idegen tőlünk, már régóta vannak hívei itt a Földön is. Az iráni eredetű bahái vallás 1844 óta hirdeti a sokféle hiten keresztül megvalósuló új egységes vallást. Lev Tolsztoj a vallás legnagyobb és legtisztább formájának nevezte. Az alapító neve után baháinak nevezett vallás nem szűkült le földrajzi régiókra, mint a kereszténység, az iszlám vagy a buddhizmus. Az egész világon vannak hívei. Az Encyclopedia Britannica szerint a kereszténység után a bahái a legkiterjedtebb vallás a világon. Hitvallásukat eddig 750 nyelvre fordították le a Föld 200 országában. Kis közösségeik több mint 110 ezer városban és faluban találhatók meg. Az Egyetemes Vallás híveinek nincsenek papjaik, mert azt tartják, hogy korunk embere már képes felkutatni Isten kinyilatkoztatásait, és határozni tud az élet dolgairól. Ennek szellemében nem térítenek, senkit sem próbálnak meg rávenni arra, hogy a különféle istenek feletti EGY-et tisztelje. Az érdeklődőknek azt mondják, hogy az igazságot mindenki maga keresse. Az egyes vallásokon és felekezeteken felülemelkedve önállóan kell eljutni a Mindenhatóhoz.

A bahái hívők nem isznak alkoholt, és nem fogadnak el adományokat kívülállóktól. Hisznek a túlvilágban, és a legnagyobb e világi bajnak az előítéletek által vezérelt gondolkodást, cselekvést tartják. Mint minden vallás, a bahái alapítói és kezdeti hívei is állandó üldöztetésnek voltak kitéve. Először azt hirdették, hogy minden vallás alapja közös, hisz azok ugyanattól az istentől származnak. Ennélfogva elítélték a vallásháborút. Ezt még elnézték nekik a hatóságok, ám amikor azt kezdték el prédikálni, hogy minden ember egyenlőnek született, letartóztatták, bebörtönözték, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. A vagyoni egyenlőség, a másokon gyakorolt hatalom megszűnésének már a gondolata is megbocsáthatatlan bűnnek számított az uralmon levők szemében, és a XIX. század közepén irtóhadjáratot folytattak ellenük. Ennek során több mint 20 ezer bahái hívőt gyilkoltak meg az inkvizíciót is megszégyenítő módszerességgel. A mártírok vére azonban ezúttal sem folyt hiába. Az Egyetemes Vallás nem szűnt meg, a bahái hit új erőre kapott, és ma már 4 millió hívük van világszerte. Az Egyetemes Vallás tanításai szerint el fog jönni a „megígért” aki egyesíti majd a világvallásokat. Isten küldötte a „rejtőzködő” a korábbi próféták (Ádám, Mózes Buddha, Zarathusztra, Jézus és Mohamed) munkáját folytatja. A bahái vallási alapítója Abdul Baha 1913-ban nálunk is járt, és azt nyilatkozta, hogy: „Budapest lesz az egyik központja Kelet és Nyugat egyesülésének, ebből a városból fog szétsugárzódni a világosság más helyek felé.”

 

Környezeti ártalmak

 

Az antibébi tabletták ösztrogéntartalma után világszerte egyre növekvő mértékben találnak gyógyszergyári hatóanyagokat a folyókban, tavakban, talajvízben, és rajtuk keresztül az ivóvízben. Először a berlini vezetékes ivóvízben fedeztek fel klórfibrinsavat. Ezt a szert az orvosok írják fel a vérzsírok csökkentése céljából. Mivel a jóléti társadalmakban mind többen szorulnak fogyókúrára, rohamosan nő a fogyasztó tablettát szedők tábora is. Számos gyógyszer hatóanyagát a páciens szervezete nem, vagy csak részben bontja le. Így a vizelet és a széklet által kikerül a környezetbe. A tisz­títóberendezések ezeket a vegyszereket nem képesek kiszűrni, ezért bejutnak a folyókba, onnan pedig a nagyvárosok ivóvizébe. A szemétlerakókból is jelentős mennyiségű gyógyszermaradvány szivárog a talajba, mivel sokan egyszerűen kidobják a lejárt szavatosságú orvosságokat. Ezek a mérgek már lehatoltak a talajvízig, így az ásványvízforrások is veszélybe kerültek. A bajt fokozza, hogy a jelen­leg gyártott 45 ezer -féle orvosságban közel 3 ezer hatóanyag van, és ebből a legmodernebb elemzési módszerekkel is csupán 60-at tudunk kimutatni. Ezek között leginkább gyulladásgátlók, citoszta­tikumok, röntgenkontraszt anyagok, szintetikus hormonok (fogamzásgátlók, szteroidok) és antibiotikumok találhatók. A maradék 98% gyógyszeralapanyag is beszivárgott az élővizekbe, de az arányukat nem ismerjük. Csupán a hatásuk alapján következtethetünk a létezésükre. A legnagyobb veszélynek ez esetben is a folyóvizekben élő halak és vízinövények vannak kitéve. Pusztulásuk immáron megállíthatatlanná vált, amit tovább fokoz az ipari szennyvíz folyókba engedése.

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben riasztó híreket olvashattunk a halak nemének megváltozásáról. Ugyanez a folyamat megy végbe a szárazföldön, az élővizek közelében élő békák között is. Őket nem a fogamzásgátló- hanem a gyomirtó szerek „férfiatlanítják” el. Amerikai toxikológusok szerint ezt a jelenséget a világ legszélesebb körben használt gyomirtó szere, az atrazin okozza. Ez a vegyszer az Egyesült Államok egész területén veszélyezteti a vadon tenyésző békákat, ami hozzájárulhat a kétéltűek világszerte tapasztalható visszaszorulásához. Az atrazin teszi ki az USA-ban alkalmazott gyomirtók mintegy 40%-át, és az ország gabonatermő területének háromnegyedén használják. Az amerikai környezetvédelmi minisztérium most azt mérlegeli, hogy betiltsa-e ennek a gyomirtónak a használatát. A Kalifornia Egyetemről endokrinológusa, Tyrone Hayes figyelmeztetett először az atrazin veszélyeire. Kutatócsoportja 2002. elején kimutatta, hogy a hím békák már az ivóvízben hivatalos engedélyezett koncentráció 1/30-ánál is feminizálódnak az atrazintól. Az atrazinnak kitett hímekben petefészek vagy több here fejlődött ki, továbbá beszűkült a gégefőjük. Erre az ellenvéleményen lévők azt hozták fel, hogy a vizsgálat csak egy speciális, laborcélokra tenyésztett afrikai fajra, a karmosbékára terjedt ki, így nem lehet általánosítani. Ekkor Hayes és csoportja megvizsgálta az Egyesült Államokban honos összes vadon élő békát is. A kutatási eredmények szerint az atrazin rájuk is ugyanolyan káros, mint afrikai sorstársaikra, amiből arra lehet következtetni, hogy a világ más tájain élő kétéltűekre is ártalmas.

Ezt követően a kutatócsoport szaklapokban is beszámolt róla, hogy az atrazin károsítja az ivarmirigyeket, az északi leopárdbékák hímjeit pedig hermafroditává teszi. Az atrazin használatának mérséklése sem segít, mert a labortesztek szerint az ivarmirigyekkel kapcsolatos elváltozások alacsony koncentrációnál még súlyosabbak voltak. Valószínűleg azért, mert az endokrinrendszer a hormonokat utánzó parányi koncentrációjú vegyszerekre van ráhangolva. A környezetvédelmi tárca úgy döntött, hogy felülvizsgálja az atrazinkockázatot, de az ilyen felülvizsgálatok gyakran éveket vesznek igénybe. Ha Hayes-nek igaza van, és már rendkívül alacsony koncentráció mellett is káros hatások lépnek fel, akkor csak a teljes betiltás lehet hatásos. Egyébként az amerikai hatóságok ezzel csak követnék számos európai ország példáját, amelyek már évekkel ezelőtt tilalmi listára helyezték ezt a vegyszert.

 

Civilizációs létünknek, mindennapi életvitelünknek szinte nincs is olyan megnyilvánulása, ami ne okozna kárt a környezetünknek, ne járulna hozzá a természet pusztulásához. Sokan nem sejtik, hogy az általunk keltett zajnak a madarak pusztulásában is nagy szerepe van. Angliai természetvédők figyeltek fel arra, hogy az énekes madarak a városokban és a főközlekedési utak mentén egyre inkább elnémulnak. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy a benzingőz megtámadja a torkukat, és berekednek, hanem az utcai zaj. A közlekedési eszközök okozta lármában nem hallják a másik hang­ját. A városi forgalom állandó zajában elvész a hímmadarak párcsalogató éneke, és nem hallják meg a közeledő ragadozókat és az erre figyelmeztető füttyöket sem. Ennélfogva az egymást követő utódok nem tudják eltanulni szüleik énekét. A némaságra ítéltetés meghiúsítja a párkeresést is, ami fokozza az énekesmadarak kihalási ütemét.

Az évszakok eltűnése a költöző madarakat is megzavarja, ami gyakran vezet tömeges madárpusztuláshoz. Európából afrikai telelőhelyére tartott 200 gólya, és út közben leszálltak az izraeli Dimona vegyi üzem egyik savtároló medencéjére megpiheni. Az összes madár azonnal elpusztult. A szerencsétlenség oka, hogy a gólyák túl korán keltek útra, és a vegyihulladék-tárolók még nem voltak lefedve. A költözés időtartamára ugyanis a madarak vonulási útvonalába eső, veszélyes anyaggal teli medencéket letakarják. A gólyák szaporodása nem tud lépést tartani pusztulásuk mértékével. Ma már a tanyavilágban is alig látni gólyát. Gyermekeink, unokáink már csak a mesekönyvből ismerhetik meg ezt a népi folklórhoz szorosan kötődő madarat.

Nem jártak jobban azok az amerikai pelikánok sem, amelyek a szárazság miatt az élelemben szegény nyugati partvidékről az ország belseje felé igyekeztek. A kiszáradástól és súlyos legyengüléstől szenvedő barna pelikánok éltető enyhülést adó víztükörnek nézték az autóutak tűző naptól csillogó forró betonfelületét. A hőségtől vibráló betonon történt landolás végzetessé vált számunkra. Több mint 30 madár nem élte túl a fájdalmas sérüléseket. A 43 °C-os hőségben felforrósodott útfelület által visszatükrözött napsugarak délibábszerűen megtévesztették őket.

A városi fények is pusztítják az állatvilágot. A Földközi-tenger görögországi partvidékén tömegesen pusztulnak a teknősbékák az égre irányított lézerfények miatt. A homokos parton lerakott tojásokból kikelt kisteknősök ösztönösen a legvilágosabb fényforrás, a tenger habjai felé indulnak el. Ez a természetes közeg biztosítja számukra a táplálékot és a növekedés lehetőségét. A városi fények azonban megzavarják őket. A tengerpartokra épített szórakozóhelyek, diszkóklubok neonfényei és lézeres attrakciói megtévesztik a kis állatokat, ezért ellenkező irányba indulnak el. Víz hiányában aztán kiszáradnak, vagy megeszik őket a tengeri madarak, illetve a kóbor kutyák.

Életmódunk nem csak pusztítjuk az állatvilágot, hanem fokozatosan lesilányítjuk a génállományukat. Az 1970-es években felfigyeltek a kutatók arra, hogy az állatvilág méretrekordjai egyre csökkennek. A trófea értékét az állatnak, illetve agancsának, agyarának a mérete adta, következésképpen előbb azokat vadászták le. Egyes állatok, így pl. a krokodilok és óriáskígyók egész életükben növekednek; tehát a kapitális, így legidősebb példányok elejtésével a megmaradt fiatalabbaknak egyszerűen nem volt elég idejük nagyra nőni, mivel – mint soron következő legnagyobbakat – őket is kilőtték.

E folyamat más módon is az állatok méretének csökkenéséhez vezet. Ha a legnagyobb példányokat kilövik, akkor azok már nem szaporodnak, a megmaradt, genetikailag csökkent értékű példányoknak az utódai viszont kisebbek lesznek. A nyakló nélküli trófeavadászat végül egyes állatfajok elkorcsosodásához vezet. Az afrikai elefántoknak nemcsak a mérete lett egyre kisebb, de egyre több az agyar nélküli példány is. A ragadozók mindig a beteg, gyenge és fiatal egyedeket iktatják ki, és a legéletrevalóbbak, legerősebbek maradnak életben. Az emberi vadásztevékenység pedig pontosan ellenkező irányú a természetes kiválasztás folyamatával.

 

Kényes témák

 

Ebben az újonnan indított rovatban úgynevezett kényes témák kerülnek terítékre. Olyan problémák, amelyeket korunk álságos humanizmusa igyekezett a „szőnyeg alá seperni”, agyonhallgatni. A visszásságok feloldását célszerű tanácsok fogják követni. Akadnak majd akik kíméletlennek, gúnyolódónak, sőt vérlázítónak találják ezeknek az intelmeknek a fogalmazási módját. Olyanok is lesznek, akik a későbbiekben terítékre kerülő rendellenességeket antidemokratikus, fajgyűlölő és egyéb jelzőkkel fogják illetni. Ezek a vádak azonban alaptalanok. A szókimondó stílus célja nem az indulatok felkorbácsolása, hanem a felrázás, a gondok súlyosságának érintettekkel való beláttatása. Ahhoz hogy a világunkat gyökeresen megváltoztassuk, jobbá tegyük, a korábban tabutémának tekintett problémákat is fel kell vetni, és meg kell oldani. Csak úgy lehet helyükre rakni a dolgokat, ha teljes mélységében feltárjuk a kedvezőtlen jelenségeket, és indulatoktól menetesen megvitatjuk káros hatásukat. Egy feszültségekkel terhelt társadalomban nem lehet békében, biztonságban élni, mert a felszín alatt halmozódó indulatok bármikor lángba boríthatják az egész világot.

A hatékony fejlődés előfeltétele a harmónia, a kiegyensúlyozottság megteremtése, ami szükségessé teszi a rejtett problémák feltárását, megoldását is. Ahhoz hogy meg tudjuk oldani a gondjainkat, előbb szembe kell nézni velük. Hibáink palástolása, álcázása csak elodázza a megoldást, tovább növeli a feszültségeket. A konfliktusok felszámolásának első lépése, hogy kíméletlenül fel kell tárni a helyzetet, nevén kell nevezni a dolgokat, mert e nélkül nem tudunk lehatolni a bajok gyökeréig. Remélhetőleg a leginkább érintettek is belátják majd ennek szükségszerűségét, és energiájukat nem a tiltakozás különféle módjaira fogják pazarolni, hanem arra, hogy a sokak által kimondatlanul is bírált hiányosságaikat megszüntessék. Ezzel önmaguknak használnak a legtöbbet, de általuk a különböző népcsoportok közötti megértés is fokozódni fog. Most lássunk egy kis ízelítőt abból, hogy ebben a témakörben milyen hangvételű írások várhatók a későbbiek során.

A fogyasztói társadalom anyagi világra koncentráló beállítottsága, a különféle termékeket ránk erőltető erőszakos reklámpropaganda, valamint a felszínes, csak a külsőségekkel törődő szemléletmód eredményeként mind több ember tekinti élete fő céljának testének kényeztetését. Különösen a nők járnak élen testük dédelgetésében, piperézésében. Ezáltal rengeteg időt és pénzt vonnak el a valóban fontos teendőktől. Földi létünk legfontosabb célja, hogy fejlődjünk, és ennek eszköze a testünk. Isten azért adott testet nekünk, hogy használjuk. Ne kíméljük tehát, ne féljünk attól, hogy elhasználódik. Ha tönkremegy se kár érte, hiszen sorsa úgyis a pusztulás. Csupán arra ügyeljünk, hogy életünk végéig kitartson. Ezért semmi értelme sincs testünk kényeztetésének, Kinek kíméljük magunkat, a nyüveknek? Azért futkosunk egyik kozmetikai szalonból a másikba, hogy az agyonpiperézett testünkön a férgek nagyobb étvággyal csámcsoghassanak? A fizikai test rendeltetése a lélek szolgálata. Azért van, hogy elősegítse lelki fejlődésünket. Ne kíméljük tehát. Használjuk rendeltetésszerűen. Életünk végén aztán levetjük, és kapunk helyette másikat. Egy újat, még tökéletesebbet. Testünk nem azáltal szolgál bennünket jól, ha mindentől megkímélve életünk végéig fitt és fiatalos marad. Figyelmünket ne a ráncok elleni harcra összpontosítsuk, hanem arra, hogy földi porhüvelyünk jól szolgáljon bennünket. Ezért nyugodtan strapáljuk. Csupán arra ügyeljünk, hogy ép és egészséges maradjon. Ne féljünk az öregségtől, a természetes elhasználódástól, mert testünknek ez a sorsa. Szerepét akkor tölti be optimálisan, ha a lehető legnagyobb hatásfokkal kihasználjuk. Utána vessük a szemétre, mivel nincs már rá szükségünk.

 

A tudomány fetisizálása

 

Érdekes megnyilvánulása az emberi léleknek, hogy minél kevésbé ért valamit, annál jobban tiszteli. Az emberek azt hiszik, hogy ha valami bonyolultan hangzik, akkor komoly dologról van szó. Hogy mi az oka ennek, nem tudni. Talán a lelkük mélyén szégyellik, hogy keveset tudnak a világ dolgairól. Az érthetetlen szavak, mondatok sokasodásával mind inkább elhatalmasodik rajtuk a tudatlanság érzése, ezért hajlamosak hitelt adni a számukra felfoghatatlan magyarázat előadójának. Ez az önmaguk alulértékeléséből eredő reakció aztán lejutott a tudatalattiba, és ösztönszerű viselkedéssé vált. Ennek tudható be, hogy az újkor embere nem becsüli a világos, egyértelmű magyarázatokat, az egyszerű és könnyen megvalósítható megoldásokat. Ennek a jelenségnek számtalan megnyilvánulását örökítette meg a tudománytörténet. Ezek egyike a cseh fiziológus, Johannes Evangelista Purkinje esete, aki már 1823-ban felvetette, hogy a teljesen egyedi ujjlenyomat alkalmas lenne a személyazo­nosság cáfolhatatlan bizonyítására. Ötletét azonban nem fogadták el, mert túl egyszerűnek és ért­hetőnek találták. Ráadásul a gyakorlati megvalósítása sem jelentett gondot. Ha valamely módszer igénybevételéhez nincs szükség bonyolult és drága műszerekre, berendezésekre, akkor nem tekintik tudományosnak; nem alkalmazzák. Ez az eljárás csak azt követően kapott polgárjogot a bűnül­dözésben, amikor egy angol tudós, Sir Francis Galton tanulmányt írt róla. Ebben mind a tíz ujjra részletes osztályozó rendszert állított fel. Ezt még megtoldotta egy kriminalisztikai értekezéssel is, amellyel mind a szakmai bürokraták, mind a széles nyilvánosság előtt kellő tekintélyt szerzett az ügynek.

A tudományos világ annyira beleszeretett ebbe a módszerbe, hogy a XX. század végén kifejlesztett teljesen új személyazonosító módszert, a DNS-analízist is erről nevezték el. A „DNS-ujj­le­nyomat” vizsgálatnak azonban semmi köze sincs az ujjaink begyén található bőrfodrok analizálásához. Bonyolultsága és magas költségei miatt biometrikus azonosítóként sem alkalmazzák. A módszert Alec Jeffrays angol genetikus fedezte fel. Felismerése azon alapul, hogy a dezoxiribonukleinsav bizonyos részei nem génként, működnek, hanem csupán ismétlődnek a DNS mintában. Ezeknek a miniszatelliteknek az elrendeződése szintén személyre szabott, csak egypetéjű ikreknél azonos. A vizsgálathoz elég egyetlen sejtet szerezni a gyanúsított testéből, ami nem is olyan nehéz. Bűncselekmények esetén szinte mindig visszamarad a helyszínen egy lehullott hajszál, egy vérnyom, egy sérülés következtében kiszakadt bőrfoszlány vagy sperma, amely tökéletesen megfelel mintának. A végeredmény száz százalékosan biztosnak mondható, ezért a későbbiekben apasági kereseteknél is alkalmazni kezdték.

 

A tudományos magyarázat istenítésének újabb bizonyítéka, az az újságcikk, amely az ezüstről, mint fertőtlenítőszerről ad hírt. Az indiai Ajurvéda tanításai szerint a tiszta ezüst és arany vízbe helyezve fertőtlenítő hatást vált ki. Ez így túl egyszerűen, ráadásul misztikusan hangzik. Hogyan? Miként? Miért? – tették fel a hitetlenek a kérdést. Mivel nekik tetsző válasz nem kaptak, nem is vették komolyan az ősi tanítást, nem foglalkoztak vele. Több ezer év elteltével napjaink kutatói is felfedezték ezt a jelenséget, és miután tudományos köntösbe öltöztették, már mindenki elhiszi, sőt a sajtó is hírt ad róla. A tudományos szakzsargon szerint megfogalmazott változat így hangzik: „A kolloid halmazállapotú ezüst egyaránt rendelkezik antibiotikus és immunerősítő tulajdonságokkal, de a vízben oldódó pozitív ezüstionok a fertőzéstől való védelem mellett konzerváló anyagként is beválnak. Csírátlanító hatásának köszönhetően a sárgás színű ezüstoldat a fogpótlások és a kontaktlencsék tisztítására is alkalmas. Ha növényekre locsoljuk, elpusztítja a kártevőket, a víztartályokat pedig megszabadítja a baktériumoktól.”

 

A tudomány fetisizálásában maguk a tudósok járnak élen. Náluk az átlagember számára érthetetlen magyarázatokhoz való ragaszkodást szakmai gőg, egzisztencia-féltés és egyfajta társadalmi elithez való tartozás vágya magyarázza. Ennek tudható be, hogy mindent túlkomplikálnak. Nem tudják elviselni, ha valami pofonegyszerű, és könnyen érthető. Degradálónak érzik magukra nézve, ha a tudomány rejtelmeibe bárki beleláthat; ösztönszerűen ódzkodnak minden olyan elmélettől, ami egy laikus számára is azonnal felfogható. Ezért még a legegyszerűbb dolgokat is igyekeznek agyon­bonyolítani, hogy kellően „tudományos” legyen, hogy ne essen csorba a tudomány magasztos tekintélyén. Ami mindenki számára világos, az alantas, azzal nem érdemes foglalkozni; vagy ha muszáj, akkor gyártani kell hozzá egy bonyolult elméletet, hogy csak a „beavatottak” értsék meg. Különben mi értelme lenne a több évtizedes tanulásnak, a diplomák és doktorátusok halmozásának.

 

Energiatermelésünk megreformálása

 

A hagyományos és az alternatív energiaforrások szorgalmazói közötti versengés egyre jobban kiéleződik. Napjainkra ez a csendes vetélkedés elkeseredett küzdelemmé vált. Az indulatok elszabadulása érthető, mert a tét igen nagy. A bioszféra megmentésén túlmenően hatalmas profit forog kockán. A legfrissebb (1997-es) adat szerint a világ összes villamosenergia-termelése 13 949 TWh. Ennek 38,3%-át (5337 TWh) a szénfűtésű erőművek termelik meg. Az atomerőművekből az összes villamos energia csupán egyhatoda, 17,2% (2393 TWh) származik. Ezután következnek a vízi erő­művek 18,3%-kal (2556 TWh). A gázfűtésű erőművek 15,5%-ban (2159 TWh), az olajfűtésűek pedig 9,2%-ban (1282 TWh) veszik ki részüket a villamosenergia-termelésből. A legkevesebb villamos energiát, 1,5% a megújuló energiaforrások szolgáltatják (211 TWh). Környezetszennyezés szempontjából ennél is rosszabb a helyzet a világ összes energiafelhasználása terén. (Ebben benne van a gépjárművek által elhasznált energia, a fűtésre fordított energia stb.) 1997-ben az emberiség teljes energiafogyasztása 8743 Mtoe volt. (Million tonnes of oil equivalent = millió tonna kőolaj­egyenértékű energiamennyiség. Forrás: IEA – World Energy Outlook 2000.)

A Földön fellelhető energiahordozók közül legnagyobb mértékben a kőolajat használjuk. Ez az összmennyiség 40,5%-át (3542 Mtoe) teszi ki. Ezután jön 25,8%-os részesedéssel (2256 Mtoe) a szilárd tüzelőanyag (szén, fa és egyéb fossziliák) alkalmazása. A gázfelhasználás 21,9%-os aránnyal (1911 Mtoe) csupán a harmadik helyen áll. Ezt követi 7,1% részesedéssel (624 Mtoe) az atomenergia. A vízi erőművek az összes energiának csak a 2,5%-át adják (221 Mtoe). Legkisebb mértékben a megújuló energiahordozók veszik ki részüket a teljes energiatermelésből. A nap-, a szélenergia, a metanol (metil-alkohol), a növényi olaj (biodízelolaj) stb. csupán 2,2% (189 Mtoe) erejéig járul hozzá a világ energiaszükségletének kielégítéséhez. Az iparilag fejlett országokban élők számára ezek a számok aránytalannak tűnnek, mivel náluk a villamos energia túlnyomó része vízi- és atomerőművekből származik, és alig használnak fosszilis tüzelőanyagot. A világ háromnegyedét kitevő fejlődő államokban azonban csak szilárd fűtőanyag áll rendelkezésre, a pénzhiány, és az infrastruktúra fejletlensége nem teszi lehetővé a korszerű energiatermelő módszerek alkalmazását.

Sok környezetvédő ennek örül, pedig a jelenleg használt erőművek közül az atomerőművek szennye­zik legkevésbé a környezetet. 1990-ben 420 atomreaktor működött világszerte. Ebből 112 az Egyesült Államokban, 56 Franciaországban, 47 pedig a volt Szovjetunió tagállamaiban. Azóta a számuk lassan csökken, mivel a környezetvédők ellenállása miatt nem építenek újakat, a régieket pedig fokozatosan leállítják. Pedig a korszerű, nyomott vizes hűtőrendszerű reaktorok kellő biztonsággal üzemeltethetők, így alaptalan a félelmük a nukleáris energiahordozóktól. Az atomerőművek ellen tiltakozók arról is elfeledkeznek, hogy az erőmű sugárzó hulladékát elzárva, felügyelet alatt tartják, így a többi erőmű melléktermékével ellentétben nem kerül ki a környezetbe. Az viszont kétségtelen, hogy bonyolultságánál fogva az összes energiatermelő eljárás közül az atomerőmű építése igényli a legnagyobb beruházást, ami csak több évtized alatt térül meg.[6]

Az atomerőmű-építés ellen szól az üzemeltetési kockázat bővülése is. Újabban re