Ennek a műnek az

Az ezot. kivit-TEXT-HTML

változata az adatbázisokba történő indexelést szolgálja,

a benne található szakkifejezések internetes keresését

segíti elő.

 

 

Az ezotéria kivitelezése

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

 

http://kunlibrary.com

 

 

 

 

 

KUN ÁKOS

 

AZ EZOTÉRIA KIVITELEZÉSE

 

 

 

(I. kötet)

 

 

 

 

 Mottó: „A tudás gyökere olykor keserű,

de a gyümölcse édes.”

                                    

 

 

 

 Kezünkben tartjuk,

vagy a markunkba ragadtuk a világot?

 

 

Ezt a könyvet a nagyvilágban szétszóródott magyarok figyelmébe ajánlom, hogy ők is megismerhessék az óhaza ezoteria terén elért eredményeit.

Ez a mű azonban más nemzetek számára is hasznos lenne. Anyagi helyzetem viszont nem teszi lehetővé műveim széles nyilvánosság elé tárását. Ezért a világhálón keresztül fordulok a külföldi érdeklődőkhöz: Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek különféle nyelvekre történő lefordítását és Internetre való felrakását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Könyvtáramat nonprofit alapon működtetem, ezért az idegen nyelvű változatok letöltése is ingyenes lesz.

Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 SWIFT code: BACXHUHB. UniCredit Bank Hungary Rt. Közreműködésüket előre is köszönöm.

Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak ezekhez a művekhez és a bennük található hasznos infor­mációkhoz, ez úton keresek olyan ismert hazai és külföldi kiadókat, akik vállal­ják könyveim nyomdai megjelentetését. Ajánlataikat az alábbi e-mail címre továbbíthatják: info@kunlibrary.com vagy kel@kunlibrary.com

 

 

 

 

A hátsó borító szövege (1. Kötet):

 

Ez a könyv a szerző korábbi, hasonló tartalmú műveinek folytatása. Az „Ezoterikus körkép”-ből megismerhettük az ezotéria alapjait. „Az ezotéria kiteljesedése” a bonyolult kérdésekre is választ ad. A jelenlegi mű főként az ezotéria eredményeinek gyakorlati megvalósításával foglalkozik. Ennek so­rán praktikus tanácsokat kaphatunk legfontosabb feladatainkkal, a tudati felvilágosítással, és a bű­nözés visszaszorításával kapcsolatban. Ezek közül legjelentősebb a készpénz megszüntetése, egy új mone­táris rendszer bevezetése. Az utakon tapasztalható áldatlan állapotok megszüntetésének leg­ha­téko­nyabb módja, a luxusadó bevezetése. A munkaerő-használati adó az idősebb korosztály fog­lal­koz­ta­tási gondjait oldaná meg. A műszaki érdeklődésűek megtudhatják, hogy milyen tennivalók vár­nak ránk az ezoterikus kutatások terén. Végül ebben a kötetben szó esik az elektroplan megvalósításának leg­cél­sze­rűbb mód­já­ról, melynek során megismerhetjük a Tesla-konverter rekonstruálásának egy könnyen járható útját.

 

 

 

Megjegyzés:

 

A gyors kiprintelhetőség elősegítésére ez a mű A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvemnél található betűtáblákat másoljuk be a Windows operációs rend­szer Fonts mappájába. Kinyomtatás előtt a Normál nézetet állítsuk át Oldalkép, illetve Nyomtatási elrendezés nézetre, és ellenőrizzük a sorok hézagmentességét. Ha a megnyitáshoz használt programból hiányzik a magyar elválasztó szótár, a tördelés nem tud érvényesülni. Ez esetben a szövegállományt újra kell tördelni. (Töltsük fel a hézagos sorokat, a lap aljára tolódott címsorokat pedig küldjük át a következő oldalra. Kevesebb gondunk lesz az elválasztással, ha a Kun Elektronikus Könyvtár Kellékek mappájából betöltjük az MSHY_HU.USR elválasztó kivételszótárt az Office à Proof mappánkba.) Az Office 97 – 2003 szövegszerkesztő programok és a Windows 98 – Windows XP operációs rendszerek kez­dők számára is érthető formában leírt kezelési szabályaival, valamint a házilagos könyvgyártással foglalkozó művem szintén az alábbi webhelyen található: http://kunlibrary.com

ELŐSZÓ

 

Ez a könyv „Az ezotéria kiteljesedése” című művem folytatása. Fő feladata a gyakorlati tanácsadás. Különféle ötletekkel, javaslatokkal megpróbál segíteni a jelenlegi bajainkon. Ezek a tanácsok sokakat hátrányosan fognak érinteni, így ez a mű feltehetően nem fog osztatlan elismerést aratni. Az átalakulás, az új útra lépés azonban áldozatokkal jár, ami azt jelenti, hogy ennek a folyamatnak lesznek vesztesei is. A nyertesek, a megmenekülők száma azonban jóval nagyobb lesz, ezért vállalnunk kell a tisztulással, lemorzsolódással járó veszteséget. Ha majd tetőfokára hág az életünk minden szféráját felforgató változás, gondoljunk arra, hogy ennek drasztikus módja, az apokalipszis sokkal nagyobb pusztítást vitt volna végbe a világunkban.

A magyar könyvszakma műveim iránt tanúsított nagyfokú közönye folytán egyelőre ez a kötet sem fog nyomtatásban megjelenni. Az elmúlt hónapokban folytatott nagyarányú szponzorkeresési akció is eredménytelen maradt. Az ipar, a kereskedelem, a szolgáltató szektor és a bankszféra intézményei, vala­mint a különböző kormányhivatalok vezetői merev elutasítással reagáltak a kérvényeimre. A több mint 60 címzett közül csupán Dr. Fülöp László, a Hemotrade Kft. ügyvezető igazgatója tanúsított megértést a törek­véseim iránt. Pénzt azonban ő sem tudott adni, mert a közgyűlés leszavazta a támogatásomat javasló indítványát. Így egyetlen lehetőségem maradt művem nyilvánosságra hozására, hogy kiszerkesztés után felküldtem az Internetre, ahol a következő címen érhető el: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/ezkivit Nyelv: WinWord 8.0 és RTF formátum, WinZip-el tömörítve.

 

Budapest, 2000. november

 

Sajnos az Interneten közzétett felhívásom is hatástalan maradt. Eddig senki sem jelentkezett, hogy haj­landó lenne könyvem nyomdai megjelentetését támogatni. Időközben elkészült művem tovább bő­vített változata, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a korábbi helyen található meg. A tar­talom jelentős bővítésén kívül tipográfiai átalakításokra is sor került, ami nagymértékben ja­vította az olvasha­tóságot, és a külalak színvonalát. A könyvemben említett termékek beszerzésének meg­könnyí­tése érde­kében több helyen feltüntettem a gyártó cég nevét, címét és telefonszámát. A félreértések elkerülése ér­dekében ezek az ajánlások nem fizetett hirdetések. Csak olyan árucikkekre, illetve szol­gáltatásokra hív­tam fel a figyelmet, amelyek jelenleg a legjobbak, a legmegbíz­hatóbbak, és az áruk is elfogadható.

A hétjegyű buda­pesti telefonszámok előtt nincs feltüntetve a körzetszám, ezért vidé­ki hívásoknál tár­csázzuk elé az 1-es számot. Mobiltele­fonnál és vidéki telefonszá­moknál a zárójelbe tett számot csak belföldi hívásnál kell alkalmazni. Külföldről történő telefonálás esetén a távhívószám vezetékes telefonoknál (00-36)-ra, míg mobiltelefonoknál (+36)-ra módosul. Sajnos a gazdasági recesszió következtében nálunk is sorra szűnnek meg a vállalkozások. Ezért mielőtt elindulnánk a megadott címre, hívjuk fel a céget telefonon, hogy létezik-e. Az is előfordulhat, hogy idő­közben elköltöztek. Főleg a régebbi kiadást használóknak célszerű ezt megtenni. A megadott címeket, telefonszámokat igyekszem rendszeresen felfrissíteni, de a nyomtatásban megjelent könyveken utólag már nem tudok változtatni. Művem elektronikus változatában az egyes címek Könyvjelzőkkel vannak ellátva. Ezáltal az Ugrás ablakkal egy pillanat alatt megtalálhatók.

 

Budapest, 2001. szeptember

 

A rendszeres bővítések sorozata 2002-ben sem szakadt meg. Erre azért is szükség van, mert az Internetről történő letöltések növekedése azt jelzi, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a természetes gyógymódok, és az ezoterikus jelenségek iránt. Világunk rohamos pusztulása láttán mind többen látják be, hogy megmenekülésünk egyetlen lehetősége az ezotéria által feltárt jelenségek kihasználása. Támogatás hiányában azonban továbbra sincs lehetőség művem nyomdai megjelentetésére. A jelen helyzetben csupán azzal tudom segíteni az olvasóimat, hogy kiszerkesztettem az anyagot A/4-es formátumra. Így otthon kiprintelve és spirálkötéssel összefűzve legalább jegyzetként forgatható. Különböző stílusok alkalmazásával szebb és olvashatóbb lett a szövegállomány. Képernyőn történő olvasás esetén lehetőség van az automatikus témakeresésre. A Tartalomjegyzékben csak rá kell kattintani a keresett címszó oldalszámára, és a szövegállomány ott nyílik meg.

A formai átalakításon és tar­talmi bővítésen kívül ez a változat egy újabb fejezettel is gyarapodott. Ebben további adalékokkal és friss hírekkel egészülnek ki a korábbi témák. A III. fejezetben megtalálható annak az UFO-hajtó­műnek a működési mechanizmusa is, amelyet egy Földön kívüli civilizáció mutatott meg nekünk. Nagy előnye ennek az antigravitációs erőgépnek, hogy rendkívül egyszerű a felépítése, és nem igényel elektromos gerjesztést. Ezért megbízható, és olcsón elő­állít­ható. A higanycirkulációs motorhoz, a gyűrűs reaktorhoz és a kristályos hajtóműhöz képest szinte alig tartalmaz valami alkatrészt. A három imbolygó kúpból és két mágneskorongból álló szerkezet az ellenirányú gerjesztés tipikus példája. A kaszkádba kapcsolt elemek oly mértékű energiasokszoro­zódást váltanak ki ebből a szerkezetből, amely több tonnás járművek magasba emelésére is képes. Csekély önsúlya tovább szélesíti a felhasználási területét. Miután semmi olyan tartozéka nincs, amelyet ne tudnánk előállítani, bármikor elkezdhetjük a sorozatgyártását. Csupán a vezérlési módját kell megismerni, kitapasztalni, hogy navigálni tudjunk vele.

 

Budapest, 2002. augusztus

 

Ebben az évben művem kiegészült egy újabb fejezettel. A IV. fejezet megírását, előzőektől való elkülönítését az utóbbi hónapokban tapasztalt negatív fejlemények tették szükségessé. Mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a bajokból való kilábalás során ez az ország a nem az előre menekülés útját választotta. Már csak abban bízom, hogy az itt leírtak ráébresztik az embereket helytelen viselkedésükre, és az utolsó percben még elkerülhető a katasztrófa. Szerencsére nem szemléli mindenki közönyösen ezt a folyamatot. Olvasótáborom növekedésével olyanok is vannak, akik hajlandóak segíteni a munkámat. Ez úton köszönöm Papp Gábornak Dombóváron, hogy a még szélesebb körű tájékoztatás érdekében felhívta a figyelmemet különböző cikkekre, tanulmányokra és egyéb publikációkra.

 

Budapest, 2003. május

 

Sajnos könyvem kiadásának ügye semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. A címzettek újabban már nem is válaszolnak a leveleimre, holott a kormányhivatalok számára törvény írja elő, hogy kötelesek reagálni az állampolgárok beadványaira. A jelenlegi szocialista kormány Környezetvédelmi Minisztériuma már arra sem méltat, hogy elutasítsa a kérvényemet. Mindezek ellenére tovább folyt ennek a művemnek is a bővítése, kiegészítése, melynek eredményeként már minden lényeges információ megtalálható benne, amit az ezotéria eredményeinek gyakorlati megvalósíthatóságáról jelenleg tudunk. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy a legfrissebb változat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is legalább 2 cm vastag, és több mint 1 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépés­ben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le a ingyenesen letölt­hető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állít­suk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhet­jük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2004. március

 

Miután hat éve nem adtam hírt könyveim helyzetéről, sokan érdeklődnek, hogy van-e valami változás. Nos az elmúlt évek alatt semmi sem változott, sőt a helyzet sokkal rosszabb lett. Politikusaink egymás ócsárlásával és korrupciós ügyleteik bonyolításával vannak elfoglalva, így nem érnek rá a természet megmentésével, az ország felemelésével foglalkozni. A gazdasági világválság miatt magánszemélyek támogatásában sem reménykedhetek. A szponzorálás világszerte rohamosan csök­ken, már a gazdagok is félnek a bizonytalan jövőtől. Támogatás hiányában pedig nem tudok továbblépni. Korábbi pénztartalékaim elfogytak, ezért újabb magánkiadásra nem vállalkozhatok. Miután nem csak hétköznapokon, hanem hétvégeken is megállás nélkül napi 14 órát dolgozom, így állást sem tudok vállalni, hogy így próbáljak némi pénzt összegyűjteni a nyomdaköltség fedezésére. Erre már koromnál és fokozatosan romló egészségi állapotomnál fogva sincs esélyem. Közel 20 éve munkanélküli vagyok, és egy fillér jövedelmem sincs. Nyugdíjra sem számíthatok, mivel a két évtizednyi kihagyás miatt a minimál nyugdíjhoz szükséges szolgálati idővel sem rendelkezem. 

A kilátásaim tehát nem túl jók, pedig ezekre a művekre mindenkinek égetően szüksége lenne. Sok olyan ötlet, tanács található bennük, ami segítene megoldani az energiaválságot, megszüntetné a környezetszennyezést, és kiemelné az emberiséget a jelenlegi erkölcsi válságból. De azok, akik ezt elősegíthetnék, nem törődnek a világ bajaival; akik meg aggódnak miattuk, azoknak nincs pénzük. Így csak a csodában reménykedhetek. Mindezek ellenére alkotókedvem nem csökkent, műveim az elmúlt években is tovább bővültek, tökéletesedtek. Kiadó hiányában azonban továbbra is csak elektronikus formában olvashatók. A saját könyvtáraimon, valamint a Magyar Elektronikus Könyvtáron kívül már a Magyar Digitális Könyvtárból is letölthetők.

 

Budapest, 2010. március   

                                                                                    

                                                                                                                                    A szerző

 

 

 

 

 

Frissítés: 2012. február 28.

 

A frissített változat a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: http://kunlibrary.com

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

A http://kunlibrary.com honlapról tölthető le a 530 egzotikus   gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó 33 nyelvű album legfrissebb változata is, 9317 képpel illusztrálva. Terjedelme: min. 510 MB.

Ugyanitt érhető el a kontinentális zöldségeket és gyümölcsöket

ismertető 33 nyelvű album rendszeresen frissített változata, ami jelenleg 9706 képet tartalmaz. Terjedelme min. 510 MB.

 

 

 

 

I. FEJEZET

 

Ez a művem egy könyvtrilógia harmadik tagja. Az „Ezoterikus körkép”-ből megismerhettük az ezotéria alapjait. Tisztáztuk az alapfogalmakat, és választ kaphattunk mindazon kérdésekre, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy valaki tájékozódhasson ezen a szakterületen. „Az ezotéria kiteljesedése” a bonyolult kérdésekre is választ ad, és az elméleti ismeretek terén eljuttatja az olvasót arra a szintre, ahol ma a szakemberek állnak. A jelenlegi mű főként az ezotéria eredményeinek gya­korlati megvalósításával foglalkozik. Mivel ez a folyamat még csak az elején tart, nézzük meg hogyan kellene elkezdeni ismereteink kamatoztatását, mi a legelső és legfontosabb feladatunk.

 

Tudati fejlődés

 

Először is el kell döntenünk, hogy mi a cél. Romba döntsük a világunkat, vagy túléljük ezt a válságos időszakot? Ha az előbbi, akkor semmit sem kell tennünk. Hagynunk kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, ugyanis jelenlegi fejlődésünk a pusztulás, a megsemmisülés irányába visz minket. Ha ez a jövő nem felel meg nekünk, akkor sürgősen el kell kezdenünk világunk átformálását. Ennek során legelső és legfontosabb feladatunk a tudati felvilágosítás. Tudatosítani kell az emberekkel életük célját, értelmét, hogy ne tehetetlen porszemként hányódjanak a világban. Ha rádöbbennek lelkük örökkévalóságára, és tisztába kerülnek az élet valódi értékeivel, akkor nem lesznek többé kitéve a démoni erők kénye-kedvének. Nem követik vakon az ösztöneiket, megszűnik a „föld­­hözragadtságuk”. Kevésbé lesznek manipulálhatók, önálló személyiségként döntenek a saját sorsukról. A tudati felvilágosultság megszünteti a boldogtalanságot, az elidegenedést, az elmagányo­sodást. Az emberek nyitottak és megértők lesznek egymás iránt. Ezzel egyidejűleg az élet minden területén ismét előtérbe kerülnek a valódi értékek. Mind kevesebben választják a bűnözés útját megélhetésük biztosítása érdekében. Az embereknek fontosabb lesz lelki tisztaságuk megőrzése, mint a testi jólétük.

Jelentősen átértékelődik a szegénység fogalma is. Szabad akaraton alapuló élet­mód­választás esetén a szegénység nem szégyen lesz, hanem erény. Most még képtelenségnek tűnik, de a tudati felvilágosítás általánossá válásával a gazdagok irigyelni fogják a szegényeket, hogy vállalni merték a fejlődésnek ezt a sok szenvedéssel járó intenzív módját. Sorsunk alakulását, esetleges testi-szelle­mi fogyatékosságainkat nem istencsapásként fogjuk megélni, hanem egyfajta leckeként, életeink végtelen láncolatának próbaköveként. Egy angyali üzenet szerint: „Az emberiség nagy vál­tozás előtt áll. Át kell formálni a világot, és ezt saját magunk megváltoztatásával kell kezdenünk.” Azért is fontos a tudati felvilágosítás, hogy kialakuljon az emberekben az együvé tartozás, a testvériség érzése. Ez esetben megszűnik a háborúskodás a világban, senki sem fog kezet emelni a másikra.

Tulajdonképpen gondolkodásmódunknak ez utóbbi téren történő átalakulása a legfontosabb feltétele a továbblépésnek. Eddig azért nem kaptuk meg az emberi fejlődés negyedik szintjéhez szükséges technikai ismereteket, mert ezek birtokában kiirtottuk volna egymást. A szubatomi energiarészecskékben rejlő mérhetetlen erőt és lehetőséget nem a természet megmentésére és civilizációnk felemelésére használtuk volna, hanem a világ népeinek kegyetlen elnyomására, az emberiség megsemmisítésére. A sugárfegyverek, az időbombák és egyéb rendkívül hatékony tömegpusztító eszközök felelőtlen birtoklása következtében addig háborúskodnánk egymással, amíg a fajunkat maradéktalanul kipusztítanánk. Vélt vagy valós sérelmeink alapján ezt már most is megtehetnénk, mivel a rendelkezésünkre álló atomfegyver-arzenál a korábbi leszerelési egyezmények ellenére még mindig harmincszorosa annak, mint amennyi a földi élet megsemmisítéséhez elegendő. Eddig az tartot­ta vissza a nagyhatalmakat egy újabb világháború kirobbantásától, hogy a nukleáris fegyverek bevetése nem csak az ellenséget, hanem a támadó felet is elpusztítja. A sugárfegyver azonban csak a célpontot semmisíti meg, a tágabb környezetet nem. Nem szennyezi el a talajt, a levegőt és az élővi­zeket. Csak a bevetés helyén várható évekig tartó terméskiesés, a környezeti katasztrófa nem eszkalálódik. Nem pusztul el az egész élővilág az összecsapás utóhatásaként, így a tudati felvilágosultság jelenlegi szintjén semmi sem riasztaná el az emberiséget a felelőtlen alkalmazásától.

De nem csak önmagunk létét veszélyeztetnénk, hanem kozmikus szomszédainkét is. Szubatomi meghajtású interplanetáris űrhajóinkat teleraknánk fegyverekkel, és elkezdenénk más civilizációk meghódítását, a tejútrendszer gyarmatosítását. Ez a perspektíva egyáltalán nem vonzó a körülöttünk élő magasabb fejlettségű fajok számára. Ezért sem sietnek a segítségünkre, ez az oka a rejtőzködő magatartásuknak. Amíg tudatilag nem növünk fel a kozmikus embertípusra jellemző szintig, addig nem fogadnak be minket maguk közé. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy nem kapjuk meg azt a technikai segítséget, amelyre égetően szükségünk lenne környezetünk, és ez által az egész emberiség megmentése érdekében. Ebből is látható, hogy mennyire fontos gondolkodásmódunk átalakulása. A tudati fejlődés felgyorsulása létkérdés számunkra.

Miután Isten elhárította fejünk felől a meteorit-becsapódás veszélyét, és sorsunk alakítását a kezünkbe adta, most versenyt futunk az idővel. Egyfelől az ökológiai katasztrófa, másfelől a bűnözés rohamos növekedése szorongat bennünket. Külső segítségre nem számíthatunk, magunk erejéből kell eljutnunk a megmenekülésünket jelentő „new age” korszakba. Eközben sok szenvedés és nagy zűrzavar vár ránk, de ezeket az áldozatokat, megpróbáltatásokat vállalnunk kell, hogy szebb legyen a jövőnk, illetve, hogy egyáltalán legyen jövőnk. A tudati fejlődés az a küszöb, amit átlépve megnyílik előttünk az ajtó. Ha ezt a lépést sikerül megtennünk, többé nem hagynak bennünket magunkra. Mind a túlvilági erők, mind a Földön kívüli civi­lizációk megadják nekünk a továbbfejlődésünkhöz szükséges segítséget. Tevékenységünk segí­tése, figyelemmel kísérése azért is elkerülhetetlen, mert a szub­atomi világ kellő szakértelem nélküli manipulálása nem csak a mi civilizációnkat veszélyezteti, hanem beláthatatlan következményekkel járhat az egész univerzumra nézve.

A segítségnyújtás valószínűségét erősíti meg a bennünket leggyakrabban látogató 16 Földön kívüli civilizáció egyikének üzenete: „A Földet elkerülhetetlen katasztrófa fenyegeti, ha az emberek nem változtatnak jelenlegi életmódjukon. Azért jövünk közétek, hogy újfajta életmintát mutassunk az emberiségnek. De ezek a változások olyan nagymérvűek és drasztikusak lesznek, hogy csak a leg­erő­sebbek és legkiválóbbak képesek alkalmazkodni hozzájuk. A célunk, hogy megosszuk veletek a tudást, melynek segítségével megismerhetitek és megérthetitek az energia világát. Szándékunkban áll megváltoztatni a világot, hogy az univerzumban közelebb kerüljenek egymáshoz a katasztrófát túlélt bolygók. Mindnyájatoknak új életet, új életformát mutatunk és adunk; bevezetünk benneteket a tudás csodálatos világába.”

Az apokalipszis elkerülése, és az oly sokat emlegetett Vízöntő korszakba való megérkezés után először spirituális vívmányokat kapunk, melyek alkalmazásával képesek leszünk társadalmunkat a normális követelményeknek megfelelően átrendezni. Ezt követően nyílik meg az út az új tudományos és technológiai ismeretek közlése, sugallata előtt, ami lehetővé teszi számunkra, hogy eljussunk az uni­verzum távoli tájai felé. Ha tudatára ébredünk a civilizált világ valódi értékrendjének, akkor koráb­bi értelemben mi is istenekké válunk, hiszen uraljuk majd a teret, az időt, az anyagot és az energiát. De ehhez erkölcsileg is fel kell nőni. Mi eredendően képesek vagyunk arra, hogy mindazon parapszichológiai erőket életre hívjuk (pl. telepátia, teleportáció, levitáció), amelyeket a Földön kívüli civilizációk rutinszerűen használnak, csak mi ezeket a képességeket elfelejtettük. Újra kell tanulnunk mindezt, és képesek is leszünk rá. Ezt követően az állati ösztönök kiélésének korából a józan belátás korába, a hatalom korából az együttműködés korába lépünk. Ez azonban csak tudati felvilágosítással teremthető meg.

 

Helyzetünk ismeretében a legcélszerűbb lépés az lenne, ha minden erőnket ennek a feladatnak a megoldására koncentrálnánk. Ilyen törekvés azonban egyelőre nem tapasztalható a világban. Csupán spontán megnyilvánulások fordulnak elő ezen a téren. A jelenlegi körülmények között nem is számíthatunk jelentős változásra, hiszen hivatalosan támogatott, kampányszerű tudati felvilágosítás egyetlen országban sem folyik. A reinkarnáció sem része az iskolai tananyagnak. A szelídségre, az erőszaktól való tartózkodásra való nevelés ugyancsak nem jellemző a jelenlegi oktatási rendszerünkre. Ennek ellenére valami megindult a társadalmunkban. Az emberek lelkének legmélyén kezd kihajtani a jobb, szebb világ iránti vágyakozás csírája. Már mindenkinek kezd elege lenni az erőszakból, a szexuális szabadosságból, az önzésből, az érzelem nélküli rideg világból, ahol egyetlen értékmérő a pénz. Tudatuk mélyén érzik az emberek, hogy ez az út sehová sem vezet. Az univerzális értékrendtől való eltávolodás, a több ezer éves erkölcsi értékrend lábbal taposása csak zűrzavart és boldogtalanságot szül.

A változások előszele legmeggyőzőbb módon a sajtóban érhető tetten, olvasói levelek formájában. A hivatásos újságírók még idegenkednek ettől a témától, de attól már nem zárkóznak el, hogy olvasóik ilyen jellegű élményeit a nyilvánosság elé tárják. A Nők Lapja pl. így számolt be egy terhes nő életszemléletének spontán átalakulásáról: „Amikor gyereket vártam, elkezdődött bennem valami fontos változás. Folyamatosan adnom kellett a testemből, az egészségemből, féltve őrzött szépségem­ből. Amikor a baba megszületett, hirtelen még többet kellett adnom. El kellett felejtenem azt a szót, hogy: Én. Ekkor tanultam meg, hogy sokkal többet kell adnom magamból, mint amennyi egyszerűen jólesik. Nagyon nehéz küzdelem volt önmagammal, de amikor véget ért, minden könnyebb és egyszerűbb lett. A gyermekem hirtelen nem ordította át az éjszakát. Ez a tapasztalat átformálta az emberekkel való kapcsolataimat. Félretettem a hiúságomat, az önbecsülésemet, és adni kezdtem. Ezt követően csodálatos dolog történt, a környezetemtől sorra visszakaptam mindent, amit adtam.”

A transzcendentális változások iránt fogékonyabb nők tehát már kezdenek rájönni, hogy mi a követendő irány, természetadta szerepüket miként tudják legeredményesebben betölteni. A jó irány­ban történő elmozdulás bizonyítéka szexuális igényeik megváltozása is. Különböző sajtótermékek tudósításait összegezve így számolnak be az újságírók erről a jelenségről: „Új dimenziók a szexben! A minőség fontosabb! Elérkezett a gyengédség iránti vágy időszaka! Elsősorban a nőknél, de a férfiaknál is megfigyelhető, hogy a legszelídebb érzés szinte alapszükségletté vált. Az elmúlt évtizedekben a szexuális csúcsteljesítmények hajszolása extázisba hozta ugyan a testet, de a lélek kielégí­tetlen maradt. Manapság mind több ember kezdi felfedezni a test és a lélek egységét, nem csak a gyógyításban, hanem a szexben is. Ennek tudható be, hogy egyre nagyobb az igény a gyengédség, a lelki szerelem iránt. Ennek módja az összebújás, a simogatás, a kedveskedés, az érzelmek kinyil­vá­nítása. A nők számára eddig is fontosabb volt az elő- és utójáték, mint maga az aktus.

Az 1960-as évek által propagált szexuális szabadosság, a gyakori partnerváltás, a gyors aktusok csak ideig-óráig voltak képesek csillapítani a szexuális éhséget. Az eredmény csupán pillanatnyi mámor volt, ami nem érintette meg a lelket. A teljességre törekvő nők most testileg-lelkileg is szeretnék jól érezni magukat a szerelmi kapcsolataikban. A gyengédség nem csupán valami kívánatos plusz, hanem alap­feltétele lett az érzéki mámornak, a tökéletes feloldódásnak. Csak így gerjed fel teljes mértékben a vágy, ettől válik a szexuális együttlét igazán élvezhetővé. Az érzelmek kinyilvánítása elengedhetetlen, mert csak ez töltheti meg mély tartalommal az intim órákat. Ez a törekvés végre a férfiakat is felszabadítja a teljesítménykényszer terhe alól, hiszen a férfiasság fokmérője már nem a mennyiség, hanem a minő­ség. A szexuális hódítások hosszú lajstroma ma már nem előny­nek, hanem hátránynak számít.”

A feminista, hímsoviniszta pengeváltásoktól hangos világunkban szinte üdítően hangzik, hogy a gyengédség iránti vágy a hálószobán kívül is jelentkezik. Apró figyelmességekkel halmozzák el egymást a partnerek. Minden nap egy szál virág vagy egy kis nassolnivaló csemege, illetve pár szerelmes sor könnyen észrevehető helyekre tűzött cédulákra írva. Meglepő mellékterméke ennek a jelenségnek, hogy a nők már nem sietnek. Nem az első férfit akarják, hanem a legjobbat. Egyre többen őrzik meg a szüzességüket tudatosan a nagy „Ő” számára. Inkább hosszabb ideig elviselik a kielégítetlenséget, minthogy olyan férfival álljanak össze, aki szégyellnivalónak tartja a szelíd szexet. Mind többen vallják, hogy nekik csak egy férfi kell, az igazi; és nem dobják oda magukat az első jöttmentnek csak azért, mert most ez a módi. Szükség is van erre a példamutatásra, mivel az erkölcsi szabadosság mértéke szexuális téren is minden határt túllépett. Jellemző a jelenlegi helyzetre, hogy egy menyasszonyi ruhák kölcsönzésével foglalkozó vállalkozó nemrégen így fakadt ki: „Át kell állnunk kismama szabású ruhák készítésére, olyan sok a várandós menyasszony.” Természetesen ez a fazon is az ártatlanság szimbólumának tekintett fehér anyagból készül, mert a kuncsaftok ezt igénylik.

A szexuális szokásokon túlmenően az életmód is változóban van. A New York-i Tendencia Kuta­tó Intézet szerint mind több az olyan ember, aki önként egyszerű életmódot folytat. Elegük van a kör­nye­zetszennyezésből, a tömegtermelésből, a számítógépes forradalomból, és egy romlatlan, tiszta élet reményében kivonultak a társadalomból. Viselkedésük megváltozása arra a gondolkodásmódra vezethető vissza, hogy a természettel harmóniában, azt nem kifosztva kell élni; és hagyni, hogy mások is békében élhessenek a saját életterükben. Az ilyen családok főleg falvakba, tanyákra menekülnek a városból. Ott kézművességgel, állattartással foglalkoznak. Ezek az emberek azt vallják, hogy nem érdekli őket a pénz, a státusz, a karrier, a hatalom. Újabban már egy szervezet, a Rainbow Family fog­ja össze a hasonló gondolkodású embereket, családokat, és segíti őket életmódjuk kialakításában.

A pénzzel kapcsolatos felfogás is átalakulóban van. Ez már a sokak által neveletlennek és elkényeztetettnek nevezett ifjú nemzedéknél is megfigyelhető. Kétségtelen hogy a gyerekek világára nagy hatást gyakorol a pénz, a reklámok által sugallt hamis értékítélet, de nem mindenkire jellemző ez az életszemlélet. Ennek bizonyítéka az alábbi eset is: Gazdagék gyereke végignézett az osztály leg­szegényebb gyerekén, és fitymálóan megjegyezte: „Az összes ruhája nem ér annyit, mint az én márkás cipőm,” Erre a szegény fiú csak annyit mondott: „Úgy látom, hogy benned meg a cipőd ér a legtöbbet.”

Ez a fajta gondolkodásmód és viselkedés ma még csak kevés emberre jellemző, a társadalom túlnyomó részét még nem érintették meg ezek az eszmék. A terjesztésük azonban már megindult. Az élvhajhász életmódra buzdító bulvárlapok szerkesztői ugyan még messze elkerülik ezt a témát, de az ezoterikus folyóiratok már elkezdték az újkor követelményeihez igazodó elvek népszerűsítését. Cikkeikben mind gyakrabban találkozhatunk efféle felhívásokkal: „A tiszta szeretet által vezérelt erkölcsiség inspirálja minden tettünket!” A jövőt vázoló írásokból megtudhatjuk, hogy ezen az úton haladva hová jutunk. A végtelen önzésen, haszonlesésen alapuló jelenlegi társadalmunk után egy olyan korba érkezünk, ahol: „Az emberek cselekedeteiket alárendelik a kollektív érdeknek, ugyanakkor az egyén teljes szuverenitást élvez. A siker, a hatalom, a pénz lényegtelen lesz számunkra. Ezeket a dolgokat csupán eszközként fogjuk használni, és nem tulajdonítunk nekik túlzott jelentőséget.”

A XXI. században a sok hamis csillogás mögött rátalálunk az élet lényegére. A következő század embere pszichikai erejét saját méltóságának megőrzéséből, és mások méltóságának tiszteletben tartásából meríti. Nem fogja többé embertársait kihasználni, legázolni, megalázni. A társa nem „harci kutya” lesz, aki a legkisebb súrlódás esetén a „torkának ugrik”, hanem lényének kiegészítője, törekvéseinek segítője. Ráébredünk arra, hogy a férfi és a nő egységet alkot. Soros összetartozásukat a teremtés alaptörvénye, a dualitás szabja meg. A duális egység teljessége iránti vágyakozás már ma is gyakran megérinti a magányos embereket. Az isteni állapot utáni sóvárgás időnként mindkét nemből feltör. Ezekben a ritka pillanatokban, lelkük távoli társa iránti vágyakozásban igen szép időszakot élnek meg egymással azok a partnerek is, akik csak a jelenlegi életükben kapcsolódnak egymáshoz.

Az ezotéria eszméinek terjesztői nem feledkeznek meg a Teremtőhöz vezető út egyengetéséről sem: „Aki Isten közelébe akar jutni, annak saját magában kell a hozzá vezető szűk ösvényt megtalálni.” Sokak számára meghökkentő az a kijelentésük, hogy: „A szerencse és a boldogság is mérgezett, ha nem telt be a szenvedés mértéke.” A racionális megközelítés számára most még teljességgel abszurd az a megállapításuk is, hogy: „A szenvedés az az energia, amely az ércből ki­választja az aranyat, igaz énünket. A szenvedés a kudarc, a szegénység, és az üldöztetés által igaz magatartásra tanít bennünket.” Dicséretes dolog a tudati felvilágosítás szorgalmazásának ez a megalkuvást nem tűrő módja, de ma még nem várható áttörés ezen a téren. Mire vágyik jelenleg az egyszerű halandó? Békére, boldogságra, örömre, kielégülésre, teljességre. Önkifejezésre a munkában, szeretetre az életben, és egészségre a testében. Szenvedésre nem. Még akkor sem, ha ez a lelki fejlődését szolgálja. Ahhoz hogy erre is vágyjon, még sok munkára, és a jelenleginél is intenzívebb felvilágosító tevékenységre lesz szükségük az újkor apostolainak.

 

A bűnözés felszámolása

 

Nagyrészt a tudati felvilágosulatlanság következménye civilizációnk legnagyobb rákfenéje, a bűnözés is. Itt nem csupán bűnelkövetőkről, hanem egy rendkívül bonyolult és összetett problémáról van szó, melynek megoldása nem tűr halasztást. Az egyértelműen látszik, hogy a bajok legfőbb forrása a pénz minden eddigi mértéket meghaladó hatalma a világ felett. A bűnözés mindent elsöprő áradatán kívül ennek tudható be az elanyagiasodás, az emberi kapcsolatok beszűkülése, az erkölcsi értékrend felbomlása, és a nyomor fokozódása is. Ha sikerül eljutnunk a hőn áhított Vízöntő korszakba, akkor 100-150 év múlva, a pénz megszűnésével eltűnnek ezek a problémák. Ennek az időszaknak a végigszenvedése azonban nem szükségszerű. Ezek a gondok már most is megszüntethetők lennének. Ennek módja nem is olyan nehéz.

Mivel ma még elképzelhetetlen, hogy mindenki önként, belső késztetés által indíttatva a képességei szerint vegye ki részét a munkából, így azt sem lehet bevezetni, hogy a szükségletei alapján része­süljön a javakból. A „bőség kosarára”, a pénz felszámolására tehát még várni kell, ennek ellenére már most megszüntethető lenne a pénz uralma a világ felett. Ehhez semmi másra nincs szükség, mint a pénzügyi alapok megváltoztatására. Létre kell hozni egy új monetáris rendszert, ahol a kész­pénz­forgalmat egy jól nyomon követ­hető kompenzációs rendszer váltaná fel. Ennek alapja a folyószámla lenne, amelynek megnyitását minden állampolgár és vállalkozás számára kötelezővé kellene tenni. Az átutalási betétszámla születésétől kezdve végigkísérné az egyént, így akár személy­azonosító számként is használható lenne. A vállalatok illetve magánszemélyek által előállított ter­mékek, szolgáltatások, vagyis a létrehozott többletérték ára nem pénzben jelenne meg a folyószám­lákon, hanem kredit (követelés, jóváírás) formájában. A vásárolt áruért, az igénybe vett szol­gálta­tásért sem pénzzel (bank­jeggyel, érmével) kellene fizetni, hanem debit (tartozás, megterhelés) for­májában. Az egyenleget köz­ponti számítógépek tartanák nyilván, az igénybevétel pedig chip­kár­tyá­val működtetett automatákkal történne.

Tulajdonképpen ebben a Neal Donald Walsch által felvetett rendszerben semmi új nincs, mivel a jelenlegi mágnesszalagos hitelkártyarend­szer lényegében ugyanígy működik. Évti­zedekkel ezelőtt készpénzkímélés céljából vezették be, és azóta meghódította az egész világot. (Jelenleg kb. 5 milliárd bank­kár­tyát használnak a különböző országok­ban.) A mechanizmus tehát adva van, sőt be is van járatva. Egyetlen apró hiá­nyos­sága, hogy vi­­szonylag egyszerű a hamisí­tása, de ez a probléma a mágnescsík mik­rochippel való helyet­tesítésével könnyen megoldható. Nagy előnye ennek a fizetési módnak, hogy a bűnüldöző szervek szá­mára átláthatóvá, könnyen ellenőriz­hető­vé teszi a bemenő és a kimenő pénzeket. A folyószámla el­lenőrzése által nem csak azt lehet kide­ríteni, hogy a tulajdonosa hon­nan kapott pénzt, hanem azt is, hogy mire költötte. Egyetlen hátránya ennek a rend­szernek, hogy nem egyeduralkodó. Mellette létezik a készpénzfizetés lehetősége is, ami mó­dot ad a pénzügyi visszaélésekre, a bű­nö­zésre. A készpénz megszüntetésével azon­ban ezek a gondok egy csapásra kiküszö­bölhetőek lennének, mert a lopott, rabolt értéktár­gyakat nem tudnák eladni, és nem lehetne sikkasztani sem. Az illegális eredetű javakért az orgazda csak debittel tudna fizetni, amivel a bűnözők semmire sem mennének. Ezek a tranzakciók ugyanis a központi számítógépen keresztül percek alatt felderíthetők lennének, és a rendőrség még az adás-vétel lebonyolítása napján letartóztatná a gyanúsítottakat. Értelmetlenné válna az adócsalás is, mivel a letagadott jövedelmet nem lehet zsebre vágni, a hatóság elől elrejteni.

A debit ugyanis nem nyilvánul meg anyagilag, hanem egy fogalom, amely kizárólag a saját rend­szerében működőképes. A debit (betéti) kártya leolvasásának technikai feltételei azonban nem minde­nütt adottak. A piacon pl. a 80 éves nénit nem lehet arra kötelezni, hogy vegyen magának egy bankkártya-leolvasó automatát, és azt magával cipelje azért, hogy a kertjében termett néhány kiló zöldséget és gyümölcsöt eladhassa. Arról nem is szólva, hogy ezeken az elárusítóhelyeken nem áll rendelkezésre telefonvonal, és többnyire villanyáram sem, amihez a készüléket csatlakoztathatnák. Mobiltelefonnal kombinálva áthidalható ugyan ez a probléma, de ez még drágábbá és bonyolultabbá tenné a kártyaleolvasó használatát. Ezekben az esetekben az eladó igényelhetne a banktól egy névre szóló csekktömböt. Az egyes szelvényekre ráírná az áru megnevezését, mennyiségét és árát, majd feltüntetné a vevő debitkártyájának számát. Ezt követően aláírattatná vele a csekket. Ezután semmi mást nem kellene tenni, mint az egyes szelvényeket vagy a betelt tömböt bevinni a bankba, ahol a rajta szereplő összeget a nevére írják.

Különösebb többletmunkával és -költséggel ez nem járna, mert a jelenleg érvényben levő rendeletek is számlaadásra kötelezik a piaci árusokat. A különbség csupán az lenne, hogy a kiállított szám­lán szereplő áru átvételét a vevő az aláírásával igazolná. Mivel a fenti ügylet bizalmi alapon bonyo­lódik, a vevő felelősséggel tartozik, hogy az elköltött összeg rendel­ke­­zé­sé­re álljon a bankban. Ellen­kező esetben büntetőjogi eljárást indítanak ellene. Annak érdekében, hogy a jóhiszemű eladót ne ér­je kár, a bank a csekken szereplő összeget minden esetben kifizetné, és azt az aláírójától utólag behaj­taná. Ez a rendszer az adócsalást is lehetetlenné tenné, mivel az eladó által eltitkolt számlát a bank nem írja jóvá. Ez a korábban kifizetődő manipuláció most olyan követ­kezményekkel járna, mintha az eladó az árut elajándékozta volna. A kereskedőknek tehát elemi érde­kük lesz, hogy a kiállított számlákat hiánytalanul leadják a bankban, ahol az adóhatóság ezek alapján bármikor ellenőrizheti a forgalmukat.

A leegyszerűsített fizetési mód másik alternatívája az elektronikus pénztárca. Ehhez már szükség van egy elemmel működő kis kézi készülékre, amellyel az eladó leemeli a vételárat a vevő kártyájáról. Ez esetben nem egy számlatömböt mutat be a kereskedő a banknak, hanem a kalkulátorhoz hasonló méretű készülékből kiemelt memóriát (flash kártyát). Tulajdonosa az elektronikus pénztárcának nevezhető chipkártyát a pénzlehívó automatákká átalakított utcai pénzkiadó automatákból töltheti fel. Csak addig lehet használni, amíg a rátöltött összeg el nem fogy rajta. Olyan, mint a jelenlegi telefonkártyák. Ennek a rendszernek az az előnye, hogy nem kell a számlavezető bankkal kapcsolatot létesíteni. Nincs szükség telefonvonalra, a vevő fizetőképességének ellenőrzésére. Ez a kártya egészen kis összegű vásárlásoknál is gazdaságos, mert a fizetést nem terheli a magas kommunikációs költség. Ezzel a kártyával lehetne fizetni (menetjegyet váltani) a tömegközlekedési járműveken, vagy telefonálni az utcai fülkékben. Egyelőre azonban csak az egyetemeken használják ezt a rendszert. A diákok a diákigazolványként szolgáló chipkártyájukkal különféle szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Ezzel fizetnek a büfékben, a fénymásolásért és az egyetem területén vásárolt könyvekért, újságokért. Széleskörű elterjesztése most folyik. Franciaországban már 2 éve működik a Moneo elektronikus pénztárca rendszer, és az ügyfelek kezdik megszeretni azt a kényelmes fizetési módot. Sajnos a jelenlegi feltöltős chipkártyák nem személyhez kötöttek, ezért elvesztésük esetén illegális használatukat nem akadályozza jelszó. Emiatt úgy kell vele bánni, mint a készpénzzel. Vigyázni kell rá, és nem szabad nagy összeget tartani rajta. A nagy vásárlásokat debit-, illetve hitelkártyával kell bonyolítani.

A monetáris alap megváltoztatása, a pénz szimbolikussá tétele az elektronikus bankrendszert is biz­tonságossá tenné. A hitelkártya-manipulációk korábbi módjait a készpénz megszüntetése eleve értelmetlenné teszi, ez a rendszer azonban lehetőséget teremt a biztonság további fokozására. Megfelelő programozással az is meggátolható, hogy a számítógépes kalózok a betétszámlán szereplő összeg átírásával bosszúból kifosszanak, vagy alaptalanul gazdagítsanak valakit. Mivel ebből a rend­­szerből nem lehet pénzt kivenni, így a számokkal történő manipulálás megakadályozása érdekében nem kell mást tenni, mint utasítani a számítógépet, hogy kizárólag átutalásra szóló parancsot fogad­jon el. Így bárkinek a bankszámláján csak akkor történhet mozgás, ha a pénz valakinek a szám­lájá­ról jön, vagy egy másik ügyfél számlájára megy. Nem keletkezhetnek fantom összegek sen­kinek a kárára, vagy előnyére.

Ma már az is könnyen megoldható, hogy a számítógép kizárólag a számlatulajdonostól fogadjon el átutalásra szóló megbízást. Ezt az úgynevezett biometrikus azonosítók teszi lehetővé. Ezek közül legígéretesebb az ujjlenyomat-azonosító készülék, melynek legújabb (könnyen és viszonylag olcsón gyártható) generációja éppen elfogadására vár. A szakemberek a japán Sony cég konstrukcióját tart­ják legalkalmasabbnak a gyakorlati bevezetésre. Az általuk kifejlesztett tenyérnyi méretű ujjlenyomat-érzékelő a bőr elektromos ellenállását is méri, így levágott ujjal sem hozható működésbe. Hasz­nálata annyira biztonságos, hogy a jelenleg alkalmazott ötféle azonosító rendszer mindegyikét kiváltja, feleslegessé teszi. Az ujjlenyomat-azonosítás ugyanis annyira biztonságos, hogy 64 milliárd embernek kellene élnie a Földön ahhoz, hogy két azonos ujjlenyomatot találjunk.

Lengyelországban már működnek ujjlenyomat-azonosításon alapuló ATM-ek. A csalás elkerülése végett a leolvasó nem csak az ujjlenyomatot vizsgálja, hanem bőr redőzetét, és az ujj érhálózatát is. Használat után pedig egy törlőeszköz megtisztítja az érzékelőt, letörli róla az ujjlenyomatot. Nagyon ígéretesnek tűnik egy dél-koreai mérnök találmánya is, amely nem a bőr­fodrokat vizsgálja, hanem az ujj verejtékmirigyeinek elhelyezkedését. Az eljárás iránt óriási az érdeklődés a bankok részéről, mivel ez a fajta azonosító rendszer nagyságrendekkel olcsób­ban meg­valósítható, mint az ujjlenyomat-anali­zálás.

A személyazonosítás másik útja a skót kutatók által kifejlesztett Stella íriszazonosító berendezés. Ez esetben egy minikamera lefényképezi a kártyatulajdonos szemét, és a szivárványhártyáján látható jellegzetes színfoltok alapján összehasonlítja a központi számítógépben tárolt képpel. A 250 azonosítási pont ellenőrzése közben a biztonság fokozása érdekében egy beszédszintetizátor segítségével beszélteti az ügyfelet. A kapott válaszokat hanganalizátorral kielemzi, és csak akkor hajtja végre a kért banki műveletet, ha a számlatulajdonos hangja is megegyezik a számítógépben tárolttal. A hanganalízis pontossága ugyan csak 1:50, de biometrikus érzékelőkkel kombináltan alkalmazva már ez is két nagyságrenddel növeli a biztonságot. Időközben más vállaltok is bekapcsolódtak az ügyfél részéről semmilyen közreműködést nem igénylő íriszazonosító eljárás fejlesztésébe. A japán OKI cég Iris PassR-S rendszere 1 méter távolságról is képes rögzíteni az előtte álló szivárványhártyájának mintáját, és a képet speciális íriszkóddá alakítja át. Miután a kód tárolása csupán 512 bájtnyi memóriát igényel, az ellenőrzés nem tart tovább 2 másodpercnél.

Az íriszfelismerő rendszer nem a retina fényképét hasonlítja össze az eredetivel. A szivárványhártya képét a kis gödröcskékkel, árkokkal, a szövetek szálaival háromdimenziós kontúrképpé alakítják, majd digitalizálják. A szín nem számít, a biometrikus rendszer csak a mintázatra figyel. Ezek a jellemzők az embrionális fejlődés nyolcadik hónapjában fejlődnek ki, és többé nem változnak az életünk során. Az írisz színe viszont változhat a különböző betegségek kifejlődése, illetve megszűnése folytán. (Erre épül az íriszdiagnosztika, amelynek semmi köze az íriszazonosításhoz.) A digitalizálással kapott 2048 számjegyű kódot hasonlítják össze az adatbázisban tárolttal. Ha az összehasonlított kódok legalább 75%-ban egyeznek egymással, akkor mindössze egy az egymilliárdhoz a valószínűsége annak, hogy a rendszer téved. A 6 milliárdból tehát csupán egyetlen embernél fordulhat elő, hogy a szeme alapján tévesen azonosítsák. Azonban ennek esélye is csupán 1%. Mivel a Földön kb. 14 milliárd szem van, ez a módszer meglehetősen biztonságosnak mondható.

Még a vakok is azonosíthatók ily módon, ha van szivárványhártyájuk. Az íriszt semmilyen műtéttel, lézersebészeti eljárással nem lehet megváltoztatni. Az életkor, a növekedés, a testméret­vál­to­zás sem befolyásolja. Az íriszazonosítás hanganalizálás és arcforma vizsgálat nélkül is biztonságosabb, mint az ujjlenyomat-összehasonlítás. Az íriszen ugyanis több mint 200 egyedi jellemző található, míg az ujjlenyomat csupán 60-70 azonosításra alkalmas elemet tartalmaz. Az összetéveszthetet­len biometriai jellemzőkkel rendelkező szivárványhártya felkeltette a bankszakmán kívül tevékenykedő biztonságtechnikai szakemberek figyelmét is. A retinaszkennert újabban védett objektumok beléptető rendszerénél, légitársaságoknál és a hivatalok személynyilvántartásánál is alkalmazzák.

Térhódításához jelentősen hozzájárul, hogy semmilyen együttműködést nem igényel a vizsgálandó sze­mélytől. Még arra sincs szükség, hogy belenézzen a kamerába, mert az előtte álló készülék akkor is képes használható íriszképet készíteni róla, ha mozgatja a szemét vagy a fejét. Ezek az eljárások a nemzetközi terrorizmus visszaszorítására is alkalmasak lennének. Széleskörű használatukat azonban nem csak anyagi nehézségek gátolják. A nyugati országok személyiségi jogokat védő törvényei nem teszik lehetővé büntetlen előéletű állampolgárok ujjlenyomatainak központi tárolását. Német­országban pl. a Külügyminisztérium még azt is ellenzi, hogy a gyanús útlevelekről fotókópia készüljön. A beutazó vízumot kérők adatlapjait sem lehet egy évnél tovább tárolni. Az íriszvizsgálattal kapcsolatos aggályok sorában nem kis szerepet játszik, hogy a szivárványhártya tájékoztatást ad az illető betegségeiről, sőt a drog- illetve alkoholfüggőségéről. A legújabb személyazonosító módszer a retinavizsgálat, amely a szem hátsó falán található vérerek mintázatát figyeli. A leolvasó fej kis intenzitású infravörös sugarakkal világítja át a szemfeneket, és a visszaverődő fénynyalábokból képet készít a retinahártya láthatatlan erezetéről. Terjedését gyorsítja, hogy a retinaazonosítás biztonsága két nagyságrenddel meghaladja az íriszvizsgálatét.

A legújabb biometrikus azonosító eljárás az érhálózat-elemzés. A japán Fujitsu cég által kifejlesztett PalmSecure készülék valójában nem más, mint egy apró infravörös kamera, melynek fókusztávolsága 3-4 centiméterre van beállítva. Kezünket fölé tartva érzékeli a tenyerünk érhálózatából kisugárzódó hőt. Minden ember tenyerén más-más irányba futnak a bőr alatti erek. Még az egypetéjű ikreknél sem egyezik meg az értérkép. Regisztrálás során a szerkezet több mintát is vesz tőlünk, és ezekből képez egy átlagot. Utána már csak fölé kell tartanunk a tenyerünket, és másfél másodperc alatt kész az azonosítás. Mivel nem kell hozzáérnünk, ez az eljárás higiénikusabb is, és az érzékelő sem koszolódik el. Megbízhatósága igen jó. Véletlen elfogadási aránya, vagyis tévesztése 0,08 ezrelék, ami az íriszazonosítás pontosságát is meghaladja. Nem véletlen, hogy Japánban már több bank is bevezette ezt a rendszert.

A legmegbízhatóbb azonosítás az auravizsgálat lesz. Ehhez azonban még nincs megfelelő érzékelőnk. Ennek ellenére már most is alkalmazhatnánk a testünkből kiáramló specifikus energiasugárzást azonosításra. A minden embernél eltérő frekvenciaspektrumú szubatomi energiasugárzás ugyan­­is elnyelődik a vízben is, amitől megváltozik a struktúrája. Ennek kimutatásához nincs szükség bonyolult érzékelőre, mert az elpárolgott vízcseppek után visszamaradó alakzat is őrzi a vízmolekulák energiaspecifikus átrendeződését. Erre Bernd Kröplin professzor jött rá a Stuttgarti Egyetem Repülési és Űrhajózási Intézetében. Kísérletei során csapvízből és különböző források vízéből egy-egy cseppet helyezett üveg tárgylemezre. Megvárta, amíg a vízcseppek felszáradnak, majd ultramikroszkóppal megvizsgálta, hogy milyen alakzat marad vissza utánuk. A csepp szélén egy finom karika alakult ki, benne egy vastagabb gyűrű, ami lehet világos vagy sötét, rojtozott, csipkés, tüskés szélű, foltos vagy pettyes, stb. Ez egy érdekes természeti jelenségnek tűnt, amelyből hasonló következtetést lehetett volna levonni, mely szerint nincs két egyforma hópehely a világon.

 A kísérlet azonban nem állt meg itt, hanem váratlan fordulatot vett. Kiderült, hogy a száradási alakzat eltérő mintázatot mutatott, amikor ugyanabból a csapvízből más-más személy cseppentett az üveglemezre. Ellenőrzésként egy kísérletsorozatot hajtottak végre, melynek során megállapították hogy egy egyetemista csoportból mindegyik diák eltérő gyűrűképet hagyott maga után. Az igazi meglepetés azonban akkor érte őket, amikor rájöttek, hogy a kísérlet megismétlése során mindenki­nél ugyanolyan, rá jellemző cseppkép alakult ki. Ennek oka, hogy testünk energiakisugárzása nem változik, az ujjlenyomathoz hasonlóan életünk végéig ugyanaz marad. Az azonosításhoz természete­sen nem a vízcseppmintákat kell megőrizni, hanem a róluk készített fotókat. Ezekről egy számító­gépes analizáló program az ujjlenyomat-vizsgálathoz hasonlóan kiválasztja a legjellemzőbb ponto­kat, és ezeket összehasonlítja a többi vízcseppminta jellemző pontjaival. Az eredményt egy pillanat alatt közli, ami lehetőséget termet egy új, csalhatatlan biometrikus azonosító létrehozására. Testünk energiakisugárzása ugyanis semmilyen módon nem változtatható meg, és bioenergiát csak az élő test sugároz ki magából. Ezért ezt az azonosító rendszert nem lehet megtéveszteni, a csalás lehető­sége kizárt. Ez az eljárás ugyanolyan megbízható, mint a genetikai vizsgálat, de sokkal gyorsabb, és nagyságrendekkel olcsóbb.

 

Az átállás tökéletesítése érdekében meg kellene szüntetni a nemesfémek és a drágakövek értékmérő szerepét is, a továbbiakban az arany, ezüst, platina, a gyémánt és egyéb nemes kristályok csupán ipari nyersanyagként lennének nyilvántartva. Ez persze nem jelentené azt, hogy a ritkafémeket és ásványokat többé nem lehetne ékszerként hordani, de a forgalmuk kizárólag folyószámlán keresztül bonyolódna. Kezdetben előfordulna ugyan, hogy valaki valamilyen szolgáltatást mondjuk egy aranygyűrű ellenében végezne el, de az illető hamar rájönne, hogy ezt a gyűrűt nem lehet eladni, így tulajdonképpen nincs forgalmi értéke. Ahhoz, hogy bármilyen vagyontárgyunkat el tudjuk adni, előbb nyilvántartásba kellene vetetni. Az új monetáris rendszert megelőző kötelező vagyonnyilatkozat legalizálná a már meglevő javakat, és ezt követően új vagyontárgyakat már csak eredetigazolás esetén lehetne nyilvántartásba vetetni, és értékesíteni. A készpénz megszüntetésével felszámolhatók lennének a pénzkiadó automaták, és a bankpénztárak is. Ez a bankok számára tetemes megtakarítást jelentene, az ügyfeleknek pedig többé nem kellene attól tartaniuk, hogy pénzfelvétel során kilesik, majd az utcán követve leütik, és kirabolják őket. A most divatos hitelkártya-manipu­lálás is értelmet­lenné válna, mert a fő motiváció, a készpénzhez jutás lehetősége megszűnne. A szá­mítógépes kredit-átirá­nyí­tásnak egyébként sem lenne értelme, mivel kereső­programokkal utólag könnyen megálla­pítható lenne, hogy az átutalt jóváírás mely számlára vándorolt. Más terhére sem lehetne árut venni, mert a számítógép minden ügyletet dokumentál, illetve megőriz a memóriájában, így azt is, hogy ki, mit, hol és mikor vásárolt. Ebben a rendszerben az adórendőrség nyomozói egy rutinellenőrzéssel bárkiről hamar kideríthetik, hogy jövedelmi viszonyai alapján joga van-e az általa igénybe vett javak élvezetére.

Az anyagi indíttatású bűnözés, a pénzügyi visszaélések megszűnésén kívül ez a rendszer számtalan járulékos előnnyel rendelkezne. Először is meg lehetne szüntetni a bankjegy- és érmegyártást. Világviszonylatban az így megtakarított költség dollármilliárdokra rúgna. A készpénz felszámolásával megszűnne a világszerte nagy kárt okozó bankjegyhamisítás. A bűnözők elesnének ettől a jövedelemforrástól is. (A bankjegyek és a pénzérmék megszűnésével civilizációnk megszabadulna a vírusos és bakteriális fertőzések legfőbb terjesztőjétől. A legújabb egészségügyi felmérések szerint ma már az emberiség 90%-a magában hordozza a herpesz I, 70%-uk pedig herpesz II. vírust. Ez a döbbenetes arány főként a pénz fogdosásának, kézről-kézre adásának tudható be. A pénz a legfőbb terjesztője a kötőhártya-gyulladás kór­okozójának, valamint a hepati­tisz-B vírusnak is. Jelenleg az emberiség 10%-a fertőzött ezzel a ví­russal. Kínában ennél is rosszabb a helyzet. A világ legnépesebb országában minden ötödik ember magában hordozza a hepatitisz-B vírust. Rohamosan terjed a hepa­titisz-C vírus is, amelynek nincs ellenszere. Jelenleg 170 millió em­ber hordozza magában ezt a halálos vírust világszerte. Gyógyí­tásának egyetlen módja a máj­átültetés. De honnan vegyenek ennyi egészséges májat, és ki vi­se­li a műtétek költségeit?)

Ezen túlmenően megszüntet­he­tők lennének a bankok, a biztosí­tó intézetek, az adóhivatal és az illetékhivatal. Ezeket a feladato­kat egy központi elszámolási hi­vatal látná el, intelligens progra­mokkal feltöltött nagyteljesít­mé­nyű számítógépek segítségével. Ezek minden beérkező jövedelem­ből automatikusan levonnák a ha­tó­ságilag megállapított adót, ille­­téket, és az eladott termékek va­lamint szolgáltatások után jár­ó forgalmi adóval együtt átu­talnák a kincstár számlájára. El­maradna a jövedelmek be­val­lásával, a for­galmi adók vissza­igénylésével járó űrlapok gyár­tá­si költsége is, nem szól­va a ki­tölté­sükre fordított munka­órák­­ról. Lényegesen gördüléke­nyeb­bé válna a nyugdíj- és egész­ség­biztosítási járulékok besze­dé­se, és a kifizetések intézése. A leegyszerűsített államap­pa­rá­tus jóval olcsóbbá tenné a költségve­tési szervek fenntar­tását is, és emellett lehetet­len­né válna a korrupció, a politi­ku­­sok háttérben folytatott pénz­ügyi manipulációi.

A pénz felszámolásával meg­szűnnének a valuta- és deviza­árfolyamokra irányuló speku­lá­ciók, sőt az infláció is. A gazdaság erősödése illetve gyengülése nem az ország pénznemének árfolyamváltozásában nyilvánulna meg, hanem a kreditek és a debitek egymáshoz viszonyított arányában. Ha jól megy a gazdaság, akkor több kredit jelenik meg a vállalatok, illetve a polgárok számláján, míg pangás esetén a debit mennyisége növekedne. Így automatikusan visszaszorulna a vásárlóerő, ami megakadályozná a felelőtlen költekezést. Ez alól a költségvetés sem mentesülne, ezáltal az államháztartás is ugyanolyan racionálisan működne, mint az állampolgárok háztartása, ahol csak annyit költ­hetnek, amennyi a családi kasszába befolyik. Az ily módon történő gazdaság­szabályozás az egyszerűségén és átláthatóságán kívül abszolút igazságos is lenne, mivel nem a kisemberekre hárítaná át a betegeskedő gazdaság talpra ­állításával járó terheket, hanem jövedelméhez mérten mindenki kivenné a részét az áldozatvállalásból.

Mindezek alapján valószínűleg sokan ellenezni fogják ennek a rendszernek a bevezetését, de ők lesznek kevesebben. A becsületes emberekből álló többségnek ugyanis nincs semmi vesztenivalója. Ők a jelenlegi rendszerben is eleget tesznek állampolgári kötelezettségeiknek, így az új elszámolási mód semmi­lyen hátrányt nem jelentene számukra. A társadalom egészének is előnyös lenne az új monetáris rendszer, mert alkalmazásával csillagászati összegeket lehetne megtakarítani, amit a szegények, az elesettek megsegítésére fordíthatnánk. Ez tovább csökkentené a bűnözést, ami a vártnál jóval hamarabb elvezetne bennünket egy új, igazságos és békés társadalom megvalósulásához. Ennek alapját az az elv teremti meg, mely szerint mindenki oly mértékben részesedik a javakból, amennyit letett a társadalom közös asztalára. Ez a rendszer még nem az igazi, de mindenképpen igazságosabb, mint a jelenlegi. Az anyagi javak halmozását, a harácsolást ez a mechanizmus sem tudja megszüntetni, de megszabadítja az emberiséget a bűnözéstől, és rövid időn belül lehetővé teszi a jóléti állam létrehozását.

Tulajdonképpen ez a rend­szer már most is bevezethető lenne, mivel az átálláshoz szük­séges min­den technikai feltétel adva van. A részletek kidol­go­zása ugyan még várat magára, de a pénz­ügyi szakemberek szá­mára ez nem jelent kü­lö­nösebb gon­dot. A legnagyobb problémát az okozza, hogy ez a rendszer csak akkor válik ha­tékonnyá, ha az egész vilá­gon egyszerre vezetik be. Rész­leges beveze­tése esetén ugyan­is meg­in­dulna a javak átme­ne­kítése a pénzt használó or­szá­gokba, il­letve ezeknek az or­szá­gok­nak a bankjegyei az al­világ fizető­eszközeivé válná­nak a pénzt nem használó ál­la­mok­ban is. A készpénz fel­szá­mol­ha­tósá­gát mi sem bi­zo­nyítja jobban, minthogy a rész­vénypiacon már végbe is ment a papír alapú részvények meg­szüntetése. A tőkepiaci tör­vény előírása alap­ján 2004-ben bevonták a nyomdai úton elő­állí­tott értékpapírokat, és ki­­lyu­kaszt­va, felülbélyeg­zés­sel ér­vény­telenítették őket. A de­ma­terializált részvények elekt­ro­nikus adattá váltak, egy érték­pa­pírszám­lára kerültek. A részvényeket betéti számlán tartók ezt a változást észre sem vették, míg a részvényeiket otthon tárolók beszolgáltatták papírjaikat a brókercégeknek, illetve a dematerializá­lás­­sal megbízott pénzintézeteknek. Mivel ez a változás nem érintette a tulajdonosi jogokat, mindenki bele­nyugodott. Ugyanez várható a papír- és fémpénz megszüntetése esetén. Aggódnivaló­juk csak azok­nak lesz, akik illegálisan szerezték a pénzüket.

A készpénz felszámolása azzal az előnnyel is járna, hogy megszűnne az illegális bevándorlás a kredit-debit rendszerhez csatlakozó államokba. Ehhez csupán egy rendeletet kell alkotni, mely szerint bankszámlát csak személyi igazolvánnyal és állandó lakhellyel, illetve munkavállalási engedéllyel rendelkezők nyithatnak. Ily módon az illegális bevándorló nem jut pénzhelyettesítő bankkár­tyához. Ha pedig nincs pénze, nem tud vásárolni, és előbb-utóbb éhen hal. Bűnözés útján sem ké­pes a megélhetését biztosítani, mert az elrabolt értéktárgyakkal egyetlen boltban sem lehet fizetni. Az ugyan előfordulhat, hogy egy orrgazda vagy egy mindenre elszánt műgyűjtő átveszi őket, és cse­rébe megengedi a bankkártyája használatát, de az ujját nem tudja vele adni, és ujjlenyomat-vizsgálat nélkül a kártya használhatatlan. Az ily módon történő törlesztés csak úgy valósulhat meg, hogy az orrgaz­da minden egyes vásárlásnál és személyes szolgáltatás igénybevételénél (pl. hajvágásnál) jelen van. Ezzel azonban bűnjelek és tanúk sokaságát hagyja maga után, ami felhívja a bűnüldöző szervek figyelmét. A lebukás szinte elkerülhetetlen, mert ha az imént említett fodrászban felmerül, hogy miért kell egy felnőtt embernek más bankkártyája terhére hajat vágatni, és erre a kérdésre az illetékeseknél keres választ, máris megjelenik a rendőrség az orrgazda lakásán, ahol szerencsés esetben még az ellopott tárgyakat is megtalálják.

Ilyen körülmények között az engedély nélküli bevándorlónak arra sincs lehetősége, hogy visszautazzon a hazájába, mert ezekben az országokban menetjegyet vagy üzemanyagot is csak bankkártyára adnak. Sorsa az őrizetbe vétel, a bűnügyi nyilvántartásba való bekerülés, és a kiutasítás. Ezután már arra sincs lehetősége, hogy bevándorlási kérvényt benyújtva jusson be az országba, mivel egyetlen állam sem engedélyezi a területén korábban bűncselekményt elkövetők letelepedését. Ebben a pénzügyi rendszerben a korábban illegálisan bevándoroltak, az országban bujkálók is „láthatóvá” válnak a hatóságok számára. Nekik azonban lehetőségük nyílik arra, hogy az ad­dig szerzett jövedelmük felhasználásával még a készpénz megszüntetése előtt elhagyják az országot. Ezt azért is célszerű megtenniük, mert amennyiben a korábbi munkáltatójuk továbbra is igényt tart rájuk előfordulhat, hogy kijárja a munkavállalási engedélyüket, ami egy idő után végleges letelepedést is eredményezhet. A legális bevándorlás engedélyezésére minden esélyük megvan, mivel a nyugati or­szá­gok lakossága rohamosan csökken, emiatt mind nagyobb számban lesz szükségük importált mun­kaerőre.

 

A bűnözés felszámolásának leghatékonyabb módja, hogy a készpénz megszüntetésével értelmetlenné tesszük az anyagi indíttatású bűnelkövetést. (Világviszonylatban nem kis összegekről van szó. Statisztikai becslések szerint a bűnözők bevétele évente 1000 milliárd dollárra tehető.) Ennek megvalósításához azonban legfelső szinten hozott politikai döntésekre, és a nemzetközi pénzügyi világ összefogására van szükség. A bűnözést megelégelő államok és helyi közösségek azonban már most is alkalmazhatnak egy célravezető módszert, a megszégyenítést, ami a pénzszerzésre irányuló ak­ció­kon kívül más bűncselekmények esetén is igen hatásos. Ezt a konstruktív módszert már a középkorban is gyakran használták, gondoljunk csak a városok főterén történt kalodába zárásra. (A hűtlenségen tetten ért asszonyokat is kalodába zárták, méghozzá pőrén, hogy nagyobb legyen az elrettentő hatás. Képzeljük el, ha ma is alkalmaznák ezt a módszert. Nem csak a főtéren, hanem minden utcasarkon állna egy kaloda, és állandó lenne a kihasználtságuk.)

A XX. században azonban mindinkább előtérbe kerültek az emberi jogok, így a bűnözők személyiségi jogai is. Ennél fogva a megszégyenítésnek ezt az eszközét már csak a diktatórikus rendszerek enged­hették meg magunkak. A kommunista országokban napirenden volt az eltévelyedettek „pellengérre állítása”. Bevett szokás volt, hogy a bolti szarkák nevét kiírták a bejárati ajtó melletti faliújságra. A hajdani Leningrádban a megszégyenítendő alkoholisták nevét felfestették a víztorony oldalára. Egyszer az elvtársak megkérdezték az éppen oda látogatott amerikai küldöttségtől, hogy mi a véleményük erről. „Rendkívül érdekes megoldás” – felelték.

Úgy látszik, idegenkedésük ellenére valahol a tudatuk mélyén megragadt az amerikaiakban ez a módszer, mert később ők is elkezdték alkalmazni. Az Egyesült Államokban egy futballstadion vezetője megbundázta a meccs előtti sorshúzást, és úgy intézte, hogy a kisorsolt gépkocsit az anyósa nyerje meg, aki aztán átadta neki a nyereményt. Amikor az eset kiderült, a helyi bíróság mellékbüntetésként arra ítélte a férfit, hogy szabadságának visszanyerése után jelenjen meg a következő évi bajnoki döntőn egy olyan pó­ló­ban, amelyre ezt a feliratot festették rá: „Az előző sor­solást megbundáztam. Aljas hazug, csaló, tolvaj va­gyok.” A példa követőkre talált a jog­alkalmazásban. A Maryland állambeli Salisbury-ben egy asszonyt, aki alig 10 dol­lárnyi benzin tankolása után fizetés nélkül távozott arra ítélt a bíró, hogy egy táb­lá­val a nyakán álljon ki a ben­zinkút elé. A táblára ez volt írva: „Elkaptak, mert ben­­zint loptam.” Büntetését fo­kozta, hogy az esetről hallva szá­mos szülő elvitte cse­me­téjét a töltőállomáshoz, hogy er­kölcsi érzékét fejlessze. Ott aztán a bűnösre mutogatva nyomatékosan felhívták gyermekük figyelmét arra, hogy tanuljon a pórul járt asszony példájából, és sohase orozza el azt, ami a felebarátjáé. A kisvároson átutazók sem állták meg megjegyzés nélkül a látványt. Egyikük megjegyezte: Mi az, visszatért a középkor?

A közlekedési rendőrök is megunták a sok szabálytalankodást, és újabban sokkoló megoldásokat alkalmaznak. Kanadában, aki biztonsági öv nélkül vezet, annak hullaházban alkalmazott, lábujjra akasztható azonosító cédulát osztogatnak. A szabálytalankodó hazaviheti, és kipróbálhatja, hogyan fog kinézni a saját lábujján. De ez még nem minden. Addig nem engedik útjára a megdöbbent vezetőt, amíg ki nem tölti rajta a Név, A legközelebbi hozzátartozó és Az elhalálozás oka rubrikákat. Így ha továbbra sem csatolják be az övet, a hullaházban tevékenykedőknek már nem kell az adminisztrálásukkal foglalkozni. A bűnözés visszaszorításnak másik útja a visszaesők szigorú büntetése. Amerika több államában alkalmazzák a „harmadszorra kiestél” szabályt. Akit harmadszor ítéltek el, annak nincs több „dobása”. Ezt követően már akkor is életfogytiglanra ítélik, ha csak áruházi lopáson érik. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban 2,1 millió embert tartanak fogva, vagyis minden 138-ik amerikai rács mögött ül. (2010-ben nálunk is bevezették a „Három csapás” törvényt. A bíróságoknak nincs lehetőségük mérlegelésre. Aki harmadszor is lebukik, azt életfogytiglani börtönre ítélik.)

Már a narkósok, prostituáltak és az illegális lakásfoglalók kiűzésével sem bajlódnak a rendőrök. Eddig havonta küldtek egy felszólítást a jogcím nélküli lakóknak, hogy hagyják el a bitorolt ingatlant. Ezt követően polgári peres eljárást indítottak ellenük, és csak évek múlva, az érvényes bírósági határozat megszületése után tudták őket kilakoltatni. De nem sokra mentek vele, mert másnap visszaköltöztek. Feltörték a hatósági pecsétet, és elfoglalták a lakást. A közüzemi szolgáltatások kikapcsolása sem jelent megoldást, mert tűzveszélyes eszközökkel világítanak, és az alapvető higiéniai követelményeknek sem tesznek eleget. Ezáltal bármikor felgyújthatják vagy megfertőzhetik a környéket. Egy dél-karolinai város serifje egyszerűen megoldotta ezt a problémát. Már az első helyszínelésnél kiűzi a renitenskedőket bűzös borzzal. Nem valódi borzokat visz magával, hanem a szintetikusan előállított váladékukat, spray formájában. Szétpermetezi a lakásban, és mindenki hanyatt-homlok menekül. Az elviselhetetlen bűz hetek múlva is megmarad a lakatlan házban, így mesze elkerülik a bűnözők a korábban felszámolhatatlan rejtekhelyeket. Az új-zélandi gyártó eredetileg kóbor macskák elrettentésére fejlesztette ki orrfacsaró készítményét, de bűnözők kiűzésére is jól alkalmazható. Richland megye rendőrfőnöke büszkén újságolta az újságíróknak, hogy eddig már 11 helyen vetették be a borzillóolajat nagy sikerrel.

Az előbbi büntetésmódnál tulajdonképpen nem a megszégyenítés a legelviselhetetlenebb, hanem a nyilvánosságra hozatallal együtt járó kiközösítés. Normális körülmények között a megszégyenített embereket nem csak a társadalom, hanem a család is kiveti magából, és miután az ember közösségi lény, nincs nagyobb büntetés számára, mint hogy kitaszítják természetes közegéből. Ehhez persze az szükséges, hogy a bűnelkövetés mindenütt szégyen legyen az emberek szemében, és ne virtus. Ahol bocsánatos cselekménynek számít a bűnözés, ott sohasem fognak megszabadulni a bűnözőktől. A jelenlegi agyondemokratizált világunkban a börtön szanatóriummá, menedékházzá, és a bűnözők „szakmai továbbképző intézményévé” vált. A börtönbüntetésnek ma már nincs semmi visszatartó ereje. Igazi büntetés csak a család, a környezet, a társadalom megvetése lehet. Nem elég lecsukni, fizikailag elkülöníteni a bűnözőket, erkölcsileg is éreztetni kell velük, hogy ha erre az útra tévednek, nincs többé helyük a tisztességes emberek alkotta társadalomban. A kiközösítést, a semmibevételt régen is nehezen viselték az emberek. Egy ókori bölcs így fakadt ki a könyörtelen elutasítás láttán: „Légy legalább az ellenségem!” Egy társadalomban üldözöttként élni még mindig jobb, mint nyugalomban, de számkivetve. Kiközösítés, erkölcsi megsemmisítés nélkül a bűnözés elleni harc eredménytelen marad.

 

A Gonosz hatalmát is csak az iránta mutatott közönnyel és megvetéssel törhetjük meg. Ezt kell tenni bűnözőkkel is. Jelenleg ennek a folyamatnak éppen az ellenkezője zajlik. Ahelyett, hogy megvetnék az emberek a köztörvényes bűnözőket, követendő példaképet csinálnak belőlük. A média, a szenzációéhes újságírók rávetik magukat minden jelentősebb bűncselekményre, és reflektorfénybe állítják az elkövetőt. Tisztességes emberek egész életen át végzett becsületes munkával összesen nem kapnak annyi figyelmet, mint amennyit egy fülön csípett zsebtolvaj elkönyvelhet magának, ha írnak róla az újságok, vagy beszámol az eseményről a rádió, illetve a televízió. A nagy gazemberekből meg egyenesen nemzeti hőst csinál a társadalom. Ha elkapnak egy régóta körözött gonosztevőt, miközben üdül a jól felszerelt börtönben, elkezdi írni az emlékiratait. Erről értesíti az ügyvédjét, aki nyomban összehív egy sajtótájékoztatót, és még el sem készült a „mű”, máris akad olyan kiadó, aki 180 millió forintot kínál érte. Teheti, mert biztos benne, hogy nagy példányszámban el tud­ja adni ezt a könyvet. Eközben a tudományos szakírók, az élet útvesztőiben irányt mutató művek alkotói éveken át kilincselnek anélkül, hogy kiadóra lelnének. Ha az élelmesebbje talál is valakit, aki hajlandó megjelentetni a könyvét, nem sok jóra számíthat. Rendszerint 60-80 ezer forint honoráriummal „kiszúrják a szemét”, és közlik vele: örüljön, hogy egyáltalán kiadják a művét. Amikor a szerencsésnek mondott szerző kiszámolja, hogy az évtizedeken át, óriási műgonddal kidolgozott alkotása mennyi hasznot hozott, kiderül, hogy 1 forintos órabérért dolgozott.

Ezzel szemben a nyolc általános iskolát végzett banditák néhány hét alatt összecsapott firkálmányaiért sorban állnak a kiadók és a filmgyárak. Nem baj, hogy elolvasni sem lehet, mert tele van he­lyesírási és fogalmazási hibákkal. Majd szereznek egy „négert”, aki néhány ezer forintért átfésüli, „fogyasztható” állapotba hozza a gyűrött, pecsétes füzetlapra firkált ákombákomokat. Eközben az ügyvéd már szervezi a sajtókampányt, ahol közli, hogy a busás honoráriumból meg tudják fizetni az okozott kárt, és ez esetben „más elbírálást érdemel” a védence. Ez a számítás többnyire be is válik, így a néhány évre csökkentett büntetés letöltése után az áldozataival könyörtelenül elbánt gazember irodalmi babérokkal felékesítve, és gazdagon távozik a börtönből. Ezt követően már azt a luxust is megengedheti magának, hogy tisztességes életvitelt folytasson, mivel a több százmilliós vagyon jóval nagyobb annál, mint amennyit korábban fegyveres rablásokkal szerzett magának. Mindemellett fürdik a dicsfényben, mert a média sztárt csinált belőle. Különféle fogadásokra jár, ahol magas rangú politikusokkal parolázik. Senkinek sincsenek fenntartásai vele szemben, senkit sem érdekel, hogy az egész bűnüldöző rendszert közröhej tárgyává tette. Országos vezetők arra gondolnak: nem árt egy kis népszerűség, bármi áron is. A nem egészen önzetlenül tevékenykedő ügyvéd lelkiismere­te is nyugodt marad. A nyilvánosság előtt azzal ideologizálja meg mítosz- és profitgyártó ügyködését, hogy: „Ja kérem, ez a kapitalizmus”. Az időközben megjelent mű pedig már tankönyvként is szolgált. Egy fiatalkorú pl. ennek alapján fosztott ki a minap egy vidéki pénzintézetet.

A nyugati országok bűnözőinek akkor sem kell aggódniuk a megélhetésük miatt, ha túlságosan lusták ahhoz, hogy életrajzi regényt írjanak. Szabadulásuk után várja őket a magas nyugdíj. Egy holland börtönben raboskodó pe­­­do­fil rablógyilkost „pszicho­lógiai okokból” százszá­zalé­ko­san mun­kaképtelennek nyilvá­ní­tottak, ezért havi 600 ezer fo­rintnak megfelelő összegű nyug­díjat fo­lyó­sítanak neki. Nyilván na­­gyon meg­viselte az öt gyerek puszta kézzel való megfoj­tá­sa, és ez vezetett a lelki zava­rá­hoz. A sorozatgyilkosságért csupán 20 év börtönbüntetést ka­pott. A rács mögött teljes ellátás­ban részesül, így most nincs szük­sége a bankszámláján gyar­a­podó pénzre. 2012-ben fog sza­badulni, és akkor 144 millió forint vár rá. Ily módon igyek­szik feledtetni ve­­le a társa­da­lom a „nehéz éve­ket”, így biz­to­sítja számára a nyu­godt öreg­séget. A holland igaz­ság­szol­gál­tatás már több tucat lelki okok­­ból leszázalékolt bűnö­zőből csi­nált ily módon millio­most.

Amerikában a börtön réme sem fenyegeti a bűnözőket. Az igazságszolgáltatás elkerüléséhez nem kell más, csak egy dörzsölt ügy­véd, aki végtelenségig el­nyújtja az ügyet. Az ügyvédek törvénnyel folytatott packázá­sa már odáig fajult, hogy új­ratárgyalták egy floridai férfi perét, mert az esküdtszék túl sok tagjának neve kezdődött „G” betűvel. Az esküdtszék tizenkét tagja közül hétnek a vezetékneve volt G-kezdő­betűs, amit a fegyveres bűnö­ző védője nagyon arány­ta­lan­nak talált. Azzal érvelt, hogy védencének alkotmá­nyos joga sérül, ha az esküdtszék össze­tétele nem reprezentálja a tár­sadalmi csoportok valódi meg­oszlását. A bíró helyt adott a panasznak, az ügyet újratárgyalták, ami a vádlott felmentésével ért véget.

 

Az erkölcsi érzék hiányát illetően a külföldi bulvárlapok és kiadók is túltesznek a hazaiakon. A CKM magazin pl. több oldalt szentelt a XX. századi kannibalizmusnak. A horrorisztikus részleteket élethűen érzékeltető leírások egyike a venezuelai Dorangel Vargasról szól, aki tavaly 10 embert gyilkolt és evett meg az Andokban. Az újságíró által a konyhaművészet költőjének titulált Vargas kényes ízlésével tűnt ki a társai közül. A tudósítás szerint jobban kedvelte a férfiak húsát a nőknél. „Érzékeny szájpadlása csak a finom, egészséges és tápláló emberhúst képes elviselni.” A megbotránkoztatás fokozása érdekében szó szerint idézte a gyilkos nyilatkozatát: „Mindenki ehet, sőt mindenkinek muszáj emberhúst ennie, csak jól meg kell mosni és tisztítani.” A tanácsadás azzal folytatódott, hogy: „A kéz és lábfej sose kerüljön a fazékba.” Aztán azzal dicsekedett, hogy tökéletes szószt készít a nyelvből, a szemből pedig kiváló ízű és egészséges levest tud főzni. „Egy francia szakácsnak is becsületére válna!” Most életfogytiglani börtönbüntetését tölti és könyvet ír. Szakácskönyvet. A fentiek alapján sejthetjük, hogy milyen alapanyagokból. Ennek ellenére már több kiadó is jelezte érdeklődését a mű iránt, akik dollármilliókkal kecsegtetik Vargast. De öröme nem teljes, egyre csak azt hajtogatja: „Minek nekem az a sok dollár, itt a börtönben egy gramm emberhúst sem vehetek rajta.”

Azt is megtudhatjuk ebből a cikkgyűjteményből, hogy a világ kannibalizmusának igazi csillaga a japán Issey Sagawa, aki miután megölte majd elfogyasztotta a barátnőjét, tengernyi pénzt keresett, és világhírnévre tett szert. Találkozása későbbi áldozatával ártatlanul és romantikusan kezdődött, közösen verseket olvastak. Közben agyonlőtte a holland lányt, akivel a párizsi Sorbonne-on tanult. Aztán feldarabolta, és egyes testrészeit megette. Annak ellenére, hogy letartóztatták, nem állították bíróság elé, mert a francia hatóságok elmebetegnek nyilvánították. Ezt követően „gyógykezelés céljából” hazaszállították Japánba, ahol családi kapcsolatainak köszönhetően „teljesen egészségesnek” bizonyult. Szabadsága visszanyerése után Sagawa valóságos hőssé vált. A média sztárt csinált belőle. 5 könyvet, köztük 2 párizsi útikalauzt írt, amelyekért tekintettel a szerző nevére szinte verekedtek a kiadók. Később tévésztár és különféle szadomazochista filmek főszereplője lett. Hazájában gomba módra szaporodnak a rajongóit tömörítő klubok, így nem csak a pénze sokasodik, hanem a hírneve is egyre nagyobb lesz. Csodálkozunk, hogy ilyen körülmények között mind több ember válik bűnözővé? Miért válassza valaki a társadalmi érvényesülés szenvedésekkel teli, lassú útját, amikor jóval könnyebben és gyorsabban magasabb szintre juthat. Az ehhez szükséges mintákat a média futószalagon szállítja. A vádakra, mely szerint így kitanítják, rossz útra terelik az olvasóikat, azt válaszolták, hogy az ő kötelességük a tájékoztatás. A híreket nem ők csinálják, ők csak tudósítanak róla. Vagyis teszik a dolgukat.

Ennek megfelelően igen részletesen tálalták azt a hírt is, hogy van aki a hullákat kedveli. Jáva szigetén, Purballingga megye egyik falujában meghalt egy 80 éves asszony. A temetés után a családtagok észrevették, hogy valaki megbolygatta a sírt. Balsejtelmük beigazolódott. A kiásott koporsóból hiányzott a tetem. A rendőrség egy helybeli férfi házában találta meg a holttestet, felaprítva. A wokban és a dunsztos üvegekben másoktól származó emberi maradványok is voltak. A vádlott vallomása szerint eddig három embert evett meg. Az öregasszonyon kívül megölt és megevett két betörőt is. Áldozatainak húsát általában nyersen fogyasztotta el. Úgy gondolta, hogy így természetfeletti erő költözik belé, és megbékél a lelke. Egy belső hang azt súgta neki, hogy legalább két embert kell megennie ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Az egyik rabló péniszét levágva kiszárította, és a nyakába akasztva amulettként hordta. A kihallgatáson nem észleltek nála elmebetegségre utaló jeleket. Tökéletesen tisztában volt tettével, és cselekedetét természetesnek tartotta.

Az alábbi történet hírügynökségi továbbítása a belga sorozatgyilkosságokon edződött európai újságírókat is megdöbbentette. Ez persze nem tartotta őket vissza abban, hogy hetekig cikkezzenek róla. A lelkük mélyén azonban érezték, hogy itt már nagy baj van, világunk tényleg a teljes rothadás felé tart. A pokoli indíttatású rituálé életben maradt főszereplőjét felelősségre sem tudták vonni, mert tettére nem találtak paragrafust. A civilizált országokban csak a halottgyalázást bünteti a törvény, az emberevést nem. Pedig ez történt Németországban, a XXI. század elején. A horror színhelye egy idilli kisváros, Rotenburg volt. Tiszta, rendezett utcák, vidám emberek. Bármerre néz az ember, mindenütt a kultúra és a polgári jólét megnyilvánulásaival találkozik. Az ódon, jól kar­bantartott házak között állt egy 35 szobás kúria, nagy kerttel. Egy kedves, szolgálatkész, középkorú férfi lakta. Az anyját haláláig kitartóan ápolta, gyermek, és kutyabarát. Komputerszakértőként tevékenykedett. Szakmáját még a katonaévei alatt, a Bundeswehrben tanulta. Ott példás karriert csinált, 12 év alatt a főtörzsőrmesterségig vitte. Megbízható, rendes munkatársnak, fegyelmezett katonának tartották. Leszerelése után a civil életben kamatoztatta tudását. Anyagi gondjai nem voltak.

A történet másik főszereplője egy berlini mérnök, aki a Siemens cégnél dolgozott, igen magas beosztásban. Egy fejlesztőrészleget vezetett. Munkatársai szakmai zseninek tartották. Kettős életéről a környezete semmit sem tudott. Szabadidejében ugyanis gyakran látogatta a berlini szadoma­zochista bordélyokat, és ismert ügyfele volt a nyugat-berlini vasútállomás férfiprostituáltjainak. Anyagi gondjai neki sem voltak. Vezető mérnök­ként havi 10 ezer eurót keresett. Így megengedhette ma­g­á­nak, hogy luxuslaká­sá­ban méregdrága kompu­ter­rend­szert építsen ki. Szen­ve­dé­lyes internetező volt, gyak­ran böngészett a vi­lág­há­lón. Eközben talált rá a kö­vet­kező hirdetésre: „Ke­­re­­sek egy jó testi fel­épí­té­sű, 18-30 év közötti fér­fit, aki beelegyezik, hogy le­vágjam és megegyem.” Hü­­­lye vicc, gondolhatná bár­ki, aki találkozott már az In­ter­netre felrakott sok mar­­­ha­sággal. Nincs olyan őrült, aki komolyan venne egy ilyen dőreséget. De akadt. A hirdető az előbbiekben említett komputerszakértő, az áldozat szerepére vál­lal­kozó pedig a berlini mérnök volt.

Amikor összejöttek és megkötötték a vérfagyasztó alkut, kidolgoztak egy ördögi forgatókönyvet. E szerint a főtörzsőrmester lemetszi a mérnök nemi szervét, és azt megsütve közösen elfogyasztják. Ezt követően késszúrá­sok­kal végez a megcsonkított áldozattal, majd feldara­bol­ja, és megeszi. Így is tör­tént. A komputerszakér­tő kúriá­jának pincéjében kü­­lön mé­szárszéket rendezett be hen­tes­szer­szá­mokkal és hús­kam­pók­kal a rettenetes szín­játék­hoz. A forgató­könyv­höz hoz­zá­tar­tozott a rituálé videosza­la­gon való rögzí­té­se is. A rendőrség rá­­talált a 4,5 órás vérfa­gyasz­tó fel­vé­tel­re. Amikor leját­szot­ták, a nyomozást veze­tő rendőr­tiszt rosszul lett a látvány­tól. A mara­dék em­berhús a hűtő­szek­rényben várt to­vábbi fo­gyasztásra, akku­rá­­tusan mű­anyag zacs­kók­ba porci­óz­va. A cson­tok és a ko­po­nya a kertből került elő, egy kis halom alá ás­va. Az emberevő gyilkos már a következő áldozatát ke­res­te, amikor lecsaptak rá a rendőrök. Tettét egy per­cig sem ta­gadta, sőt ártat­lannak val­lotta magát. Vé­gül is em­ber­ölésért ítélték el. Megúszta 8,5 évi börtönbüntetéssel, de jó magaviselet esetén már 5 év után szabadon engedik. A bíróság azért nem vette figyelembe a kannibalizmust, mert „ez a büntetőjog egy olyan határterülete, ahol nincsenek tapasztalatok”. Sokat elárul társadalmunk jelenlegi erkölcsi állapotáról, hogy a hirdetésre 200-an jelentkezetek áldozatként, 30-an az iránt érdeklődtek, hogy részt vehetnek-e a lakomán, 15-en pedig nézőnek ajánlkoztak.

[

Korunk leghatékonyabb fegyvere, a média. Akár rossz, akár jó célokat akarunk szolgálni, az írott és elektronikus sajtó faltörő kosként vág utat nekünk. Ugyanakkor kétélű fegyver is, amely gyakran a használóját sebesíti meg. Többször előfordult már, hogy valaki a média segítségével próbált az elszenvedett sérelmeiért elégtételt venni, de éppen ellenkező hatást ért el vele. Erre legismertebb példa a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című könyv megjelentetése, amely méltán vívta ki egy zsidó hitközség vezetőjének tiltakozását. Ezt a cári titkosszolgálat által összeállított hamisítványt egy csőd szélén álló kis kiadó jelentette meg annak reményében, hogy ezzel talán helyreállíthatja megrendült anyagi helyzetét. A kiadó vezetőjének nem sokáig fájt a feje emiatt, mert ahogy meg­érkezett a feljelentés a Legfőbb Ügyészséghez, és erről a sajtó tudósított, az emberek megrohanták a könyvesboltokat, és napok alatt az utolsó darabig felvásárolták a készletet. A nagy keresletre való tekintettel megindították az újranyomást, ami azt jelenti, hogy több tízezer darabot fognak eladni egy olyan színvonaltalan fércműből, amelyből normál körülmények között száz darabot sem vettek volna meg.

A rendőrség elrendelte ugyan a nyomozást a kiadó vezetője ellen „izgatás és gyűlöletkeltés” címén, de nem sokat tehetnek ellene. Átmenetileg felfüggesztették a nyomdai munkálatokat is, de a jogi szakértők szerint a végleges betiltásnak igen kicsi az esélye. Egy demokratikus országban ugyanis az alkotmány biztosítja a véleménynyilvánítási és a sajtószabadságot, ami azt jelenti, hogy a magánvéleményét nem csak szóban terjesztheti bárki, hanem ki is nyomtathatja. Ráadásul itt nem is új gondolatokról volt szó, hanem egy múlt században született konspirációs jelentésgyűjteményről, amelyet azóta jó néhány országban, több tucat kiadó jelentetett meg, különösebb következmények nélkül. A véleménynyilvánítási szabadság korlátozása azért sem járható út, mert könnyen ki lehet játszani. A gyűlöletbeszéd elleni perekben mit fog kezdeni a bíróság a kódolt, de mindenki által desifrírozható szöveggel, a kétértelmű kijelentésekkel. Hogy lehet valakit elítélni azért, mert kijelentése helytelenül is értelmezhető. A vádlott ügyvédjének csak annyit kell mondani, hogy: Rossz az, aki rosszra gondol – és máris lesöpri a vádat az asztalról.

A nyugati államok törvényei oly mértékben liberálisak, hogy teret engednek olyan nézeteknek is, amelyek nem egyeznek a többség véleményével, sőt évezredes erkölcsi értékeket sértenek. Talán azért teszik ezt, mert ezzel akarják bizonyítani, hogy az ő demokráciájuk annyira erős, hogy ezt is kibírja. Így jelenhetett meg náluk minden gond nélkül Hitler: Mein Kampf-ja, és Sztálin emlékiratai. Ezeknek az országoknak a vezetői ugyanis bíznak polgáraik józan ítélőképességében, és úgy gondolják, hogy egyetlen normális ember sem veszi komolyan ezeket a téveszméket. A világban történtek megértéséhez, a vélemények sokszínűségének megismeréséhez azonban szükség van ezeknek a műveknek a nyilvánosság elé tárására is. Mellesleg ezeket a könyveket pár évvel ezelőtt nálunk is megjelentették, minden különösebb visszhang nélkül. A kutya sem törődött velük, évekig porosodtak a könyvesboltok polcain. Valószínűleg ez a sors várt volna a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című kiadványra is, ha egy túlbuzgó vallási vezető nem veri fel a port körülötte. Lehet, hogy nálunk nem lesznek olyan elnézőek a bírák, és a kiadót – a látszat kedvéért – némi pénzbüntetésre ítélik, de ez nem fog elégtételt szolgáltatni az oly sokat szenvedett zsidóságnak. A számukra sértő sajtótermék megjelenésének média segítségével történő akadályozásával éppen ellenkező hatást értek el.

Súlyosbítja a helyzetet a botrányos ügyek nyilvánosság elé tárásának szinte minden esetben fellépő kísérő jelensége: a to­vábbgyűrűzés. A „Cion böl­cseinek jegyzőkönyve” fel­hívta a hatóságok figyel­mét a Hitler által írt „Mein Kampf”-ra is. En­nek kö­vet­keztében eljárást indí­tot­tak a megjelentetését végző két kiadó ellen, és el­koboz­ták a megmaradt pél­dá­nyo­kat. Ily módon sike­rült az emberek figyelmét fel­hívni erre a műre is. Eb­ben a hely­zetben teljesen mind­egy, hogy milyen íté­let szü­letik, az érdeklődés óriási mér­tékben meg fog nőni e fa­siszta propaganda-kiad­vány iránt is. Ha a bíróság felmentő ítéletet hoz, akkor a kiadók árasztják el a pia­cot újabb példá­nyok­kal, ha pedig betiltják a to­vábbi megjelentetését, ak­kor szamizdatként fog ter­jedni. Mellesleg a „Cion bölcseinek jegy­ző­könyve” esetében ez már meg is történt. A rendőrség tájékoztatója szerint az eljárás megindítását követő 1 hónap alatt több kalózkiadás jelent meg. Most keresik azokat, akik reprint kivitelben újra kiadták a be­tiltott művet. Ismerve az al­világ szervezettségét, en­nek sikere erősen kétséges. Mindezek tetejébe már az Internetre is felkerült ez a könyv. Méltó társa lesz a csőbomba házilagos készítését, valamint a szakszerű kábítószer-adagolást bemu­ta­tó műveknek.

Feltehetően hasonló sors vár a „Mein Kampf”-ra is. Ha a hatóságoknak ezt si­kerülne megakadályozni, a beindult negatív folya­ma­tot ez sem állíthatja le. Ez esetben a már eladott pél­dá­nyok kelnek vándorútra. Közismert tény, hogy egy-egy botránykönyv kézről-kézről jár. Ha csak néhány száz darabot adtak el belőle, a tartalmuk ily módon több tízezer emberhez is eljuthat, ami azt jelenti, hogy a lakosság jelentős része megfertőződik a bennük foglalt fajgyűlölő eszmékkel. A sok alaptalan állítás és rágalom valószínűleg még több embert fog zsidógyűlölővé tenni, ami minden bizonnyal nem hiányzik ennek a hányatott sorsú népnek.

Hasonló a helyzet az uszító szólamokat tartalmazó szélsőséges folyóiratokkal. Ezek a kiadványokat olyan kevesen olvassák, hogy nem jelentenek veszélyt a társadalomra. Akik járatják ezeket a lapokat, azoknak semmi újat sem mond a tartalmuk, mert ők már telítve vannak az önmaguk által gyártott gyűlölködő eszmékkel. Baj csak akkor keletkezik, ha egy kívülálló kezébe kerülnek. A fajgyűlölő és kisebbségellenes nézetektől mentes olvasó természetesen felháborodik ezeknek a köröknek a véleményalkotásáról, és demokratikus érzelmeitől vezéreltetve mozgósítja a ható­ságokat. Ez esetben már a rendőrség és az ügyészség is kénytelen foglalkozni a leírtakkal, amiről azonnal hírt ad a média. A nyomtatott és elektronikus sajtót ugyanis a botrányok éltetik. Manapság csak az számít hírnek, ami felkorbácsolja az indulatokat. Így a hírszerkesztők azonnal rávetik magukat minden információra, ami botránygyanús. A szokásos napi hírek senkit sem érdekelnek, ezekkel nem lehet nö­velni az eladott példányszámot, a hallgatottsági-, illetve nézettségi indexet. A tiltakozás tehát a korábbi beidegződések útját járva nyilvánosságra kerül, amire széles néptömegek figyelnek fel. Innentől kezdve beindul a negatív spirál. A kíváncsiság emberek tízezreinek figyelmét irányítja rá ezekre a szennylapokra, és innentől kezdve azok is rendszeresen olvassák, akik korábban a létezésükről sem tudtak.

Vigyázni kell tehát sérelmeink nyilvánosság elé vitelével, mert a média mozgósításával egy olyan bombát biztosítunk ki, amely könnyen lehet, hogy bennünket fog megsemmisíteni. Ma egy olyan világban élünk, amelyben a Sátán kihasznál minden alkalmat, hogy civilizációnkat a porba sújtsa. A saját magunk által alkotott törvé­nyeket fordítja ellenünk, az álta­lunk működtetett fejlett infrastruktúra ma­­nipulálásával teremt olyan hely­ze­tet, hogy alantas szándékait ér­vény­­re juttassa. Szép dolog a de­mok­rá­cia, nagyszerű találmány a fejlett hír­közlés, de körültekintően kell bán­ni vele. Észre kell venni, hogy ezek a vívmányok nem csak használnak, hanem árthatnak is nekünk. Az imén­­ti példák is mu­tatják, hogy a túlvilági gonosz erők milyen kör­mön­font módon mani­pulálják a tár­sa­dalmunkat, a lehető legrosszabb irányba. Ez el­len legt­öbbet az új­ság­írók tehetnek, akik mielőtt „meg­­­lo­va­golnak” egy hírt, vé­giggondol­nák, hogy milyen kö­vetkezmé­nyek­kel jár annak nyil­vánosságra hoza­ta­la a társadalomra nézve. Ők azok, akiket a démoni erők rábírnak a fejlődés lassítására, megakadályozására is. Ha valaki egy pozitív gondolatot, egy előrevivő eszmét szeretne a média se­gít­ségével győzelemre juttatni, kü­lönféle félelmeket keltenek a köz­reműködésre felkért újságírók fe­jében. A legtöbbször azonban erre sincs szükség, elég ha nem­tö­rő­döm­­ségre ösztönzik őket, vagy fel­keltik bennük a minden em­berben fellelhető lustaságot, és má­ris vak­vágányra futott az ügy. Ez a hoz­záállás sajnos mérhetetlen ká­ro­kat okoz a világban, de a földi életről, a fizikai létről alkotott ismereteink csekély volta követ­kez­tében ez ma még nem tudatosult az érintet­tek­ben.

A „hírgyártók” magatartása csak a tudati felvilágosodás előreha­la­dásával fog megváltozni. A lélek­mérgezés kiszélesedése ellen azon­ban az átlagpolgár is sokat tehet az­zal, hogy nem engedelmeskedik a felbujtó késztetéseknek. Ha képe­sek vagyunk az indulatainkon ural­kodni; ha a felháborodásunk nem lépi át a bennünket körülvevő családi-, baráti-, szakmai közösséget, akkor a gonosz erők nem érik el céljukat. Alkalmazzuk azt a taktikát, amit ők használnak velünk szemben, a pozitív meg­­­­nyilvánulásaink agyonhallgattatása során. Ne hagyjuk magunkat provokálni, ne fújjuk fel a jelentéktelen ügyeket, és főleg ne vonjunk bele olyanokat, akik semmit sem tudnak tenni a káros jelenség felszámolása érdekében. Egy ügy csak akkor válik jelentőssé, ha jelentőséget tulajdonítunk neki. Az érdektelenség a negatív törekvéseket is képes elsorvasztani. Cselekedni akkor kell, ha tettlegességig fajul a dolog. Az erőszakos megnyilvánulások elfojtása is könnyebbé válik, ha nem támaszkodnak széles néprétegekre. Elszigetelődés esetén a társadalom pusztító sejtjei nem képesek tovább fertőzni, és felszámolásuk után sem keletkeznek újabb gócok. Vészterhes világunkban a médiának nem fékezhetetlen fenevadként, hanem józan közéletformálóként kellene tevékenykednie.

 

Előrevivő adópolitika

 

Már az eddig olvasottak alapján is látható, hogy milyen összetett és bonyolult problémákat kell megoldaniuk a jövő szakembereinek. A legnehezebb feladat azonban a törvényalkotókra vár, mivel nekik rendkívül sok szempontot kell figyelembe venniük ahhoz, hogy pozitív, előremutató törvények, a társadalmi fejlődést elő­segítő rendelkezések szülessenek. A jövőben a törvényalkotás nem abból fog állni, hogy: „Üres az államkassza, nosza vessünk ki egy új adót!” A körültekintés nélkül, esztelen módon meghozott törvé­nyek növelik ugyan az állami be­vételeket, de ellehetetlenítik a tár­sadalom jelentős hányadát. Erre legjobb példa az ÁFA-törvények hazai megalkotása volt. Amíg Ausztriában és más nyugati orszá­gokban a tejet és tejtermékeket nem terheli forgalmi adó, addig nálunk még a tehén alól elvett fel­dolgozatlan nyerstejre is akkora adót vetnek ki, mint a luxusélelmiszerekre. Ennél fogva az utóbbi években a hazai tejfogyasztás a rendszerváltás előtti szint kétharmadára esett vissza. A szegény családok már évek óta nem tudnak tejet, tejtermékeket venni a gyermekeiknek. Ez a növekedés, egészségmegőrzés szempontjából alapvetően szükséges élelmiszer a lakosság egyharmadának megfizethetetlenné vált. Nem kell hozzá túl nagy fantázia, hogy belássuk, milyen következményekkel fog ez a helyzet járni a jövő generációjának életképességére nézve.

Negatív kihatásait tekintve leg­alább ekkora baklövés volt a köny­vek megadóztatása. Ez a külföl­dön is nagy megütközést kiváltott intézkedés oda vezetett, hogy a la­kosság kétharmada számára már nem csak a színház, a mozi és a különféle kulturális rendezvények váltak hozzáférhetetlenné, hanem a könyvek is. Köztudott tény, hogy világszerte mind kevesebbet ol­vas­nak az emberek. Ennek kö­vet­keztében egyre műve­letle­neb­bek, egyre tájékozatlanabbak, és ez­ál­tal egyre kiszolgáltatottabbak lesz­nek. Felvilágosultság, a világ dol­gaiban való jártasság, más né­pek szokásairól való informáltság hi­án­yában ezek az emberek könnyen manipulálhatóvá válnak. Aki nem rendelkezik szilárd kulturális ala­pok­kal, hamarabb állítható társa­dalmilag káros eszmék szolgálatába, ami az erkölcsi értékrend további pusztulását eredményezi.

Ráadásul az öngyógyító, az egészséges életvitelt elősegítő könyvekre is kiterjesztették a for­galmiadó-kötelezettséget, így az emberektől elvették az egészségmegőrzés egyetlen lehetőségét is. Az államilag finanszírozott hiva­ta­los gyógyítás nem sokat törődik az egészségmegőrzéssel. Ők az em­bereket többnyire csak akkor veszik kézbe, amikor már meg­betegedtek. A természetgyógyász-rendelők szolgáltatásai és egyéb betegségmegelőző kúrák az át­lag­emberek számára megfizet­he­tet­lenek. Ez külföldön is így van, de ott legalább rendelkezésre áll az ezzel foglalkozó szakiro­da­lom; így aki akarja, öntevékeny mó­don is elsajátíthatja ezeket a mód­szereket. Az autodidakta kép­zés útján történő gyógyulás azért is le­­hetséges ezen a téren, mert sok eset­ben a természetgyó­gyá­szok sem gyógyítanak. A páciens alapos vizs­gálata, vagyis beteg­ségeinek felmérése után olyan életmód­prog­ra­mot állítanak össze, amely­nek követésével a beteg önmagát gyógyítja meg.

Nálunk azonban az állam eltorlaszolta ezt a kiutat. Olyan drágává tette a könyveket, hogy az egészségmegőrzésnek, az öngyógyításnak ez a módja sem áll az emberek rendelkezésére. Külföldön másként ítélik meg ezt a helyzetet. Nagy-Britanniában pl. nem vetnek ki fogyasztási adót a könyvekre, napilapokra, folyóiratokra, sőt még a képes magazinokra sem. A mindenkori kormányok azzal indokolják ezt a határozatot, hogy „a tudást nem szabad megadóztatni”. Filozófiájuk, hogy egy jól működő társadalom elképzelhetetlen jól informált lakosság nélkül. Nálunk viszont 15% ÁFA-t vetettek ki a könyvekre és a folyóiratokra. (Nem csak a bulvársajtóra, hanem a tudományos szakfolyóiratokra is.)[3]

Ezekből az esetekből is látszik, hogy egy-egy rosszul meghozott törvény milyen károkat tud okozni a világban. Ennek elkerülése érdekében politikusainknak alaposabban át kellene gondolniuk, hogy milyen szabályzókat vezetnek be a társadalomban. A mainál is nehezebb dolguk lesz a jövő politi­kusainak, mivel nekik komplex törvényeket kell alkotniuk, olyanokat, amelyek nem csak a meg­célzott vonalon eredményeznek pozitív változást, hanem az élet szinte minden területén. Az adó­bevételeket növelő rendelkezéseket, pl. úgy kell meghozniuk, hogy az ne csak az államkincstárt gyarapítsa, hanem előnyös hatást gyakoroljon a környezetre, az arányos közteherviselésre, és más szférákra. Itt van pl. a gépkocsiforgalom feltartóztathatatlan növekedése, a környezetszennyezés ka­tasz­trofális helyzete, a fokozatos elszegényedés, és a költségvetési hiány megállíthatatlan növekedésének komplex problémája.

Rövidlátó politikusaink ezt a problémakört eddig meglehetősen egy­ol­dalúan, és önző módon pró­bálták megoldani. Az államkincstár felduzzasztására olyan adókat vetettek ki, amelyek a gazdagokat és a szegényeket egyaránt súj­tot­ták, a környezetvédelemmel pe­dig egyál­­ta­lán nem törődtek. A ter­mészet meg­mentése érdekében nem igye­kez­tek korlátozni a gép­ko­csi­hasz­ná­latot, mert ez őket, és a ro­ko­ni-, ba­ráti körüket is hátrányosan érin­tette volna, így nem cso­da, hogy nap­jaink közleke­dése kaoti­kus­sá vált. Arról nem is szólva, hogy az iszo­nyatos mértékű gépkocsi­forga­lom mind szennye­zet­­tebbé teszi a le­ve­gőt, és ezen ke­resz­tül a talajt, vala­mint az élő­vize­ket. Az Egész­ség­ügyi Világ­szerve­zet (WHO) fel­mé­rése alapján egyér­tel­mű­vé vált, hogy ma már nem az ipari üzemek szennye­zik a környe­zetet leg­na­gyobb mértékben, hanem a gép­járműforga­lom. Nap­ja­ink leg­na­­gyobb és legve­sze­­del­me­sebb kör­nyezet­szennyezője az autó. Az autók kipufogógázai bomlasztják tovább a freonok és egyéb ipari gázok által kikezdett ózonlyukat felettünk, ráadásul mind több ember válik áldozatává a közlekedési baleseteknek. (Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a levegőszennyezés következtében évente 3 millió ember hal meg. Háromszor annyi, mint közlekedési balesetekben.)

Ebből a helyzetből egyértelműen következik, hogy túlélésünk érdekében radikálisan csökkenteni kell a gépkocsiforgalmat. Ezt azonban nem lehet tiltó rendelkezésekkel megtenni, mert ez csorbítaná az emberi szabadságjogokat. Gazdaságilag sem lenne előnyös a drasztikus forgalomkorlátozás, mivel jelentősen csökkennének az állami bevételek. Ez esetben egy komplex törvény megalkotására van szükség, amely oly módon korlátozza a gépkocsiforgalmat, hogy annak a többség számára csak előnyös következményei legyenek. Ennek a törvénynek az alapja egy új adó bevezetése lenne, amely kimondja, hogy akinek a munkájához, megélhetéséhez nincs szüksége gépkocsira, aki kedvte­lésből vagy azért tart autót, mert megengedheti magának, az fizessen utána luxusadót.

A gép­kocsi­tartás nem előfeltétele a normális életvitelnek. Nélküle is jól meg lehet lenni. Aki úgy érzi, hogy nem tud autó nélkül élni, vagy a kivagyiság által vezérelve így akar kitűnni a tömegből, az a vételáron túlmenően teremtse elő a fenntartásához szükséges összeget is. Az üzemeltetési költségbe ezentúl ne csak az üzemanyag ára, a biztosítási díj, és a szervizelési költség tartozzon bele, hanem ez az újfajta adó is, amely segít kiegyenlíteni a társadalmi igazságtalanságokat, és jó irányba tereli a világ fejlődését. Az életszínvonal emelkedésével az autó divatcikké vált. A mobilitás, a szabadság jelképe lett. A divat követése az öltözködésben is nagy anyagi áldozatokat köve­tel. Akkor fizessenek az autó­hóbort követő is. Felületes ítél­kezők esetleg azt mondhatnák, hogy ez az új adó tovább fogja rontani a sze­gényebb rétegek gép­kocsiszer­zési esélyeit. Ez a vád azonban nem felel meg a való­ságnak. A szegények autóvá­sár­lását első­sor­ban nem az adók, ha­nem az aut­ók magas ára, és a drága benzin teszi lehetet­len­né. Akinek a va­gyoni helyzete azon a határon áll, hogy éppen a luxusadó aka­dályozza a gépko­csi­tartásban, az mondjon le más kedv­telé­sé­ről, és ily módon te­remtse elő a különadó fedezésére szolgáló összeget. Tudomásul kell venni, hogy a passzióból történő gép­kocsitartás luxus, amelyért áldozatot kell hozni.

Kétségtelen, hogy autót továbbra is csak a tehetős rétegek tudnak majd tartani, de erről nem ez a törvény tehet. Ez az új adónem azonban képes lesz a vagyoni különbségekből eredő feszültségeket enyhíteni azáltal, hogy a gazda­gok által befizetett összegeket az állam oly módon csoporto­sít­ja át, hogy annak a szegények is hasznát látják. A jövedelemará­nyos köztehervise­lés teljesebbé tételének érdekében a luxusadó mértékének megállapításánál fi­gye­lem­be kell venni a gépko­csi­tulajdonosok vagyoni helyzetét is. Ez esetben nincs szükség bi­zony­talan alapon álló jövede­lem­igazolások beszerzésére, mi­­vel a tágas, nagy sebességű, il­letve nagyobb komfor­t­foko­zatú járműveket többnyire a tehe­tő­sebb rétegek vásárolják. Így ele­gendő az egyes gépkocsi­tí­pu­­s­ok­ra szorzószá­mokat meg­álla­píta­ni. A felár meghatározásánál szakértői véleményre sincs szükség, mert a gépjárművek gyári ára híven tükrözi az értéküket. A befizetendő díj megállapításánál nem szabad figyelembe venni a gépkocsi korát, mivel a használt autó ugyanúgy koptatja az utakat, ugyanúgy (sőt jobban) szennyezi a levegőt, mint az új. A luxusadó alapja tehát minden esetben a szóban forgó gépkocsitípus új ára lenne. Mellesleg ez a közlekedésre is pozitív hatást gyakorolna, mert arra ösztönözné a leendő autótulajdonosokat, hogy ne roncsokat, hanem új, korszerű, biztonságos személygépkocsikat, illetve szállítójárműveket vásároljanak.

Miután a komplexitásnak elő kell segítenie az államgépezet fokozatos leépítését is, ezt az adót oly módon kell kivetni, hogy egyúttal minden más kapcsolódó adó megszűnjön. A luxusadót úgy tanácsos kikalkulálni, hogy magába foglalja a súlyadót, az úthasználati díjat, a környezetvédelmi adót, a kötelező biztosítás díját, és minden egyéb gépkocsival kapcsolatos fizetnivalót. Ennélfogva aki befizeti a luxusadót, automatikusan tagjává válik az általa megjelölt biztosítási intézetnek. Így nem fordulhatna elő, hogy egy baleset ártatlan elszenvedője azért nem kap kártérítést, mert a vétkes fél „elfelejtette” befizetni a kötelező biztosítást. A biztosítóknak is előnyösebb ez a megoldás, mivel nem az ügyfelektől kell havi részletekben beszedni a díjakat, hanem megkapják az államtól egy összegben. A luxusadónak tartalmaznia kellene a gépjárművek időszakos, kötelező felülvizsgálati díját is. Ennélfogva senkinek sem állna érdekében, hogy elbliccelje a zöldkártya beszerzését, így még kevesebb lenne a műszakilag meg nem felelő gépkocsi a forgalomban. Ezen adónemek összevonása azzal az idő- és idegkímélő előnnyel is járna, hogy a gépkocsitulajdonosoknak mind kevesebb alkalommal kellene érintkezniük a hatóságokkal. Az egy helyen történő befizetéssel, illetve banki átutalással végső soron lehetővé válna az ügyintéző apparátus egyszerűsíthetősége, nem kellene annyi szervezetet fenn­tartani a különböző adónemek nyilvántartására és beszedésére.

Ennek az összevont adónak a behajtásánál természetesen fokozott szigorral kell eljárni, mert a befizetés elmulasztása káros következmények egész sorát váltaná ki. Ezért ebbe a folyamatba célszerű lenne bekapcsolni a közlekedésfelügyeletet. A rendőrség csak akkor adna ki rendszámot az új gépkocsira, illetve a használt autó forgalmi engedélyét csak abban az esetben írnák át, ha a tulajdonos igazolná, hogy az első havi luxusadót befizette. Ettől kezdve az adóhivatal ellenőrizné, hogy minden hónapban befolyt-e a kivetett összeg, és ha nem, felkérnék a rendőrséget, hogy a nem fizető tulajdonos járművét vonják ki a forgalomból.

A luxusadó következetes beszedése azért is fontos, mivel ez az adónem szabályozó szerepet töltene be a világban. Ez esetben a fő cél nem az állami bevételek növelése, hanem a környezetszennyezés csökkentése, az élővilág, a természet megmentése. Ez csak oly módon érhető el, ha mind ke­vesebb gépkocsi járja a világ útjait. Ennek elérése érdekében a luxusadó mértékét mindaddig növelni kell, amíg a gépkocsiállomány nem kezd el lassan apadni. Az ily módon befolyt többletösszeget pedig a tömegközlekedés fejlesztésére kell fordítani, hogy tovább csökkenjen a környezetszennyezés, és a forgalmat akadályozó zsúfoltság. Tömegközlekedési eszközökkel ugyanis azonos távolság megtétele csupán egyhuszadnyi üzemanyagot, és egytizedrésznyi helyet igényel, mint saját járművel. A személygépkocsik szá­mának csökkenése azért is sür­­gető, mert mint tudjuk ma már túlnyomórészt a gép­jár­mű­vek felelősek az üveg­ház­ha­tás fo­kozódásáért. Amíg 1990-ben a közlekedésből szárma­zó szén­dioxid-kibo­csátás 58% volt, 2000-ben ez az arány el­érte a 75%-ot.

Az esélyegyenlőség bizto­sí­tása miatt is szükséges a tö­megközlekedés bővítését, il­letve megteremtését szorgal­mazni, mert a lakosság egy­harmada vagy túl fiatal vagy túl öreg ahhoz, hogy volán mögé üljön. Ha nem teszünk semmit ezen a téren, idővel polgárjogi problémák is fel­me­rülhetnek. Az életüket fél­tő, türelmüket vesztett emberek a társadalmi igazságosságra hivatkozva fel fogják tenni a kérdést, hogy: „Kinek az érdeke fontosabb, a többségé vagy a kisebbségé? Miért kell a gépkocsit tartó kisebbség kényelméért a többségnek elviselnie a gépjárművek okozta környezetszennyezés következményeit, az utak zsúfoltságából eredő balesetveszélyt, és a zajártalmat?” Az indulatok elszabadulása és a dohánygyárak ellen indított kártérítési perek mintájára kezdeményezett végelláthatatlan jogi eljárások csak a ­személygépkocsi-állomány radikális csökken­tésével, a helyzet normalizálásával kerülhetők el. (Japánban a nagyvárosi polgárok beperelték az autógyárakat, amelyek kénytelenek voltak 1,2 milliárd jen kártérítést fizetni. A további pereskedések elkerülése érdekében a gép­kocsigyártók 3,3 milliárd jen adományt ajánlottak fel a tokiói asztmás betegek kezelésére.)

Ha a hatóságok nem hajlandóak foglalkozni ezekkel az ügyekkel, akkor mind gyakoribb lesz az önbíráskodás. Tulajdonképpen ez a folyamat már meg is indult. 2004. novemberében valaki szöges vasdarabokat szórt az M5-ös autópályával párhuzamosan futó 5-ös számú műútra. Mi­után a helybeliek hiába tilta­koztak a meg­növekedett ka­mionforgalom ellen, az egyik lakos „kézbe vette” a dolgokat. Az éj leple alatt vas­csö­vekből applikált szögeket szórt az útra. Egyet­len nap alatt 20 teherautósofőr tett fel­je­lentést a helyi rendőrka­pi­tány­ságon, hogy a fémtüskék ki­lyukasztották jár­művük ke­re­két. A tettest nem sikerült kézre keríteni. (Aki látta, az se igyekezett felfed­ni a ki­létét.) Ezért a Fuva­rozó Vál­lal­kozók Országos Szö­vet­sé­­ge kiadott egy köz­le­ményt, amelyben kérik az érin­tette­ket, ne veszélyez­tes­sék hegyes vasdarabokkal a közlekedés biztonságát, és elítélték a tiltakozás ilyen mód­­ját. Az akciónak azonban meg lett az eredménye. Az eset után hirtelen megnőtt a kamionsofőrök díjfizetési kedve. Többségük ma már a számukra épített autópályát használja, mentesítve az elkerülő út mentén lakókat a zaj- és környezetszennyezéstől.

A viszály elmérgesedése gyors hatósági intézkedésekkel most még megelőzhető lenne. Az állam azonban adóbevételeit féltve semmit sem hajlandó tenni ebben az ügyben. Így mind több helyen a polgárok veszik kezükbe az ügyet. Az Egyesült Államok Palm Springs kör­ze­tében pl. a helyi lakosok úgy véde­keznek a településükre zúduló for­galom ellen, hogy minden útke­resz­teződésbe közlekedési lámpát sze­rel­tek. A hosszabb útszakaszokat zeb­rákkal szabdalták fel, és a gyalogos átkelőhelyeket is lámpák védik. Ezt követően az út­vonal összes lámpáját piroshul­lám­ra han­golták. Így a száz­méteren­ként meg­állni kényszerülő ka­mionok legköze­lebb alaposan meg­gondolják, hogy arra menjenek. In­kább választják a közeli autópályát, és kifizetik az út­használati díjat. Ez az önvédelmi rend­szer azonban csak ak­kor hatékony, ha az autóút összes te­lepülése csatlakozik ehhez a mozga­lomhoz. Ekkor a bel­terü­leti forgalmat szolgáló útvonalon va­ló áthaladás akár duplájára növel­heti a menetidőt és az üzemanyag-fel­használást, ami már a távolsági fuvar­oztató cégek ve­zetőit is megfontolásra készteti. Ez ellen a kez­deményezés el­len az állam semmit sem tehet, mert a közlekedési lámpák felállítása és mű­ködtetése az önkormányzatok feladat. Az igazi megoldás azonban a gépkocsik számának csökkentése, és az útadó megszüntetése lenne.

A gépkocsik számának csökkené­sé­vel a forgalmi dugókon, a zsúfolt­ság­ból, idegességből eredő balesete­ken kívül meg­szűn­nének a parkolási gondok, és végre a gyalogosok is szabadon közlekedhetné­nek, mert nem állnák el út­­jukat a járdán parkoló gép­járművek. A kisma­mák­­nak sem kelle­ne az utcán tol­ni­uk a babakocsit azért, mert az autók a jár­­dán ter­pesz­kednek. Újab­ban a bi­cik­li­sek is gátolják a gya­lo­gos­for­gal­mat. Ke­rék­pár­utak híj­án, sok he­lyen rá­en­ged­ték a bicik­li­for­gal­mat a jár­­dák­ra. Mind töb­ben pa­nasz­kodnak ami­att is, hogy a gyalogosok már a ki­jelölt gya­logát­ke­lőhe­lyeken sem tud­nak köz­­le­kedni. Ha oda­érnek egy zeb­rához és az út túlsó oldalára sze­ret­nének átjut­ni, akkor rendszerint se elő­re, se ol­dalt nem me­hetnek, mi­vel a bonyolult balra kanyarodási mű­vele­tek biztosítására mindkét irány­ban tilosat mu­tat a lámpa. Ha végre át­vált az egyik, ak­kor sem indul­hat­nak el, mert a jobb­ra, kis ívben kanya­rodó jár­művek ezt lehetetlenné teszik. Mire elfogy­nak a gépkocsik, átvált a lámpa piros­ra. Akkor sem járnak jobban, ha ilyen irányú forgalom nincs, mivel a közle­kedési lámpákat gyakran úgy állítják be, olyan kevés időt hagynak az átkelésre, hogy csak futva lehet átérni a zebrán. Aki nem elég fürge, azt a türelmetlen autósok elgázolják a zebra közepén. Nem véletlenül tartják sokan, hogy a gyalogosokat másodrendű állampolgárként kezelik. Büntetik őket azért, mert nincs kocsijuk. A gépkocsigyártás mérséklődé­sé­­vel nem fenyegetne ben­nünket a világ nyersanyag­készleteinek idő előtti ki­merülése sem. Még az autó­használattal felhagyóknak is előnyös lenne ez a vál­to­zás, mert a gyaloglás vagy a kerékpárra való át­szállás megszünteti a mozgásszer­vi panaszokat, segít meg­őrizni az egész­sé­get.

Paradox módon hangzik, de ez az újfajta adó vég­ső soron maguknak a gép­kocsitulajdonosoknak is hasznos lenne. A luxus­adó várhatóan igen magas összege ugyanis arra ösz­tö­nözné az érintetteket, hogy mihamarabb alkal­maz­­zák azokat az új meghaj­tási módo­kat, amelyek meg­szabadítják őket az üzem­anyagköltségtől. Ez lökés­sze­rűen felgyorsítaná az „in­gyen energiával” mű­kö­­dő mo­torok fejlesztését. A szub­­atomi energia fel­hasz­nálá­sán ala­puló gépjármű­meg­hajtás radi­ká­­lisan csök­­ken­tené a környe­zet­szennye­zési gondjain­kat, mert az emberiség megszaba­dulna a legfőbb szennyezőtől, a robbanómotoroktól. Em­ber, állat, nö­vény egyaránt fel­lélegezne. Et­­től kezdve egy új korszak kez­dőd­ne a Föld élővilágában. A vil­lany­mo­torral hajtott, kon­ver­teres táplálású gépjárművek örökre mentesítenék az emberiséget a kipufogógáz okozta légszennyezéstől. Erre sokan mondhatnák, hogy ez már megvalósult, mert a gombamód szaporodó elektromotoros gépkocsik évek óta róják útjainkat. A jelenlegi villanyautók azonban csak lokálisan tiszták, globálisan nem. Az akkumulátoruk feltöltéséhez szükséges villamos energiát ugyanis többnyire hőerőművekből nyerik.

A globális levegőtisztulásból nemrég egy kis ízelítőt is kaptunk. A New Scientist tudósítása szerint a 2003. augusztusi áramkimaradás nyomán jelentős mértékben javult a levegő tisztasága az Egyesült Államokban. Mint ismert az USA északkeleti és Kanada délkeleti területein néhány napra leálltak az erőművek a nagy meleg miatti túlfogyasztás miatt. A meteorológiai mérések szerint a leállást követő éjjel a levegő széndioxid-tartalma 90%-kal, az ózon pedig 50%-kal csökkent. Ezzel egyidejűleg 40 kilométerrel nőtt a látótávolság az érintett területen. Ez csupán 3 nap eredménye. Képzeljük el mi lesz akkor, ha az összes erőmű leáll a világon. Emellett megszűnik a gépjárművek szennyezőanyag-kibocsátása is. Olyan kristálytiszta lesz a levegő, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Mindez nem vágyálom. A megvalósítása csak rajtunk múlik.

Az üzemanyag megszűnése népgazdasági szinten is előnyös lenne. Az állam ugyan jelentős forgalmi adótól esne el, de az energia az állami intézményeknek, gépjárműveknek sem kerülne semmibe, ami kompenzálná a veszteséget. A benzinkutak megszűnése pedig világszerte óriási nyersanyag-megtakarítást eredményezne. Az üzamanyagtöltő-állomások felszámolásával megszűnik a rákkeltő hatásuk is. A Journal of Environmental Medicine[4] tudományos folyóiratban megjelent felmérés szerint a benzinkutak és autójavító szervizek közelében élő gyerekek között négyszer akkora a leukémia kialakulásának veszélye, mint korosztályuk másutt élő tagjainál. Ennek oka a gázolajból kipárolgó benzol rákkeltő hatása. Villanymotoros meghajtású gépkocsit jelenleg is gyártanak, de ezek nem tekinthetők globálisan emissziómentesnek. Hiába táplálja őket akkumulátor, ha a feltöltésükhöz szükséges áramot környezetszennyező barnaszénerőművekkel állítják elő.

A kőolajtermelő országoknak ez az átállás nem tetszene ugyan, de csak addig, amíg nem tudatosulna bennük, hogy az általuk birtokolt szénhidrogénekre a vegyiparnak továbbra is szüksége lesz. Csupán annyi változás várható, hogy a világ kőolajkészleteit nem fogjuk 30-40 év alatt energiatermelés céljából elégetni, így a vegyipar 2-300 év múlva is tud majd műanyagot gyártani. Azért sem szabad a kőolajat gépjárműhajtásra használni, mert a robbanómotorok meglehe­tő­sen alacsony hatásfokkal nyerik ki a szénhidrogénekből az energiát. Ennek következtében a civili­zációnk által üzemeltetett gépjárművek évente 560 millió tonna üzemanyagot égetnek el. A vegyipar ennek a mennyiségnek csak egy töredékét használja fel. Emiatt az olajkitermelő országok jövedelme csökkenni fog ugyan, de legalább az utódaiknak is lesz miből megélni, nem fenyegeti őket az olaj­kutak kimerüléséből eredő elszegényedés. A világon jelenleg 200 millió tonna műanyagot gyártanak évente, de ez a mennyiség folyamatosan nő. Jellemző a műanyagok térhódítására, hogy egy 1 tonnás gépkocsiban 200 kg műanyag van. Alapanyagának 90%-át kőolaj képezi. Műanyagot ugyan alkoholból, illetve etilénből is elő lehet állítani, de jóval drágábban, mint kőolajból. A kőolaj-finomítás végtermékére, a pakurára is szükség lesz még egy darabig, mert ebből készülnek az aszfaltutak.  

A társadalmi folyamatok jó irányba terelése érdekében a luxusadót nem célszerű kiterjeszteni minden gépjárműre. Általános mentességet kell biztosítani a tömegközlekedési járművek (vonatok, autóbuszok, villamosok, trolik, metró, elővárosi gyorsvasút stb.), a teherszállító járművek (kamionok, tehergépkocsik stb.), a haszongépjárművek (mezőgazdasági gépjárművek, úttisztító járművek, szemétgyűjtő járművek stb.) valamint a taxik és a rokkantak által használt járművek számára. Nem kellene fizetnünk a különböző szervizek szakembereinek, a szerszámaikat gépkocsival helyszínre szállító iparosoknak, és a kereskedelmi ügynököknek sem. Ennek a kategóriának a körét tovább kell bővíteni mindazokkal, akiknek a munkavégzése, a megélhetése a gépkocsihasználattól függ. A vállalkozók azonban – a visszaélések elkerülése érdekében – csak akkor mentesülnének a luxusadó megfizetése alól, ha a tárgyév végén érvényes adóbevallást nyújtanak be, és az általuk fizetett jövedelemadó meghaladja a luxusadó összegét. Ennek az előírásnak a hiányában előfordulhatna, hogy egyesek olyan cégeket hoznak létre, amelyeket nem működtetnek. Ezek a fantomcégek csupán azt a célt szolgálnák, hogy kibújjanak a gépkocsiadó fizetése alól. Mentesülnének a luxusadó megfizetése alól azok is, akik más módon, mint gépkocsival nem tudnak kimozdulni hazulról, mivel a környezetükben nincs tömegközlekedés. Erre azért is szükség van, mert a helyzetváltoztatás szabadsága alap­vető emberi jog, senkit sem lehet „röghözkötöttségre” kárhoztatni.

Az adómentességet azonban nem szabad ajándékba adni, mert ez egyes rétegek alaptalan gazdagodását eredményezné, ami nem segíti elő a társadalmi feszültségek enyhülését. A világ majd minden országában veszteségesen üzemeltetett tömegközlekedési járművek esetében nincs mit tenni, mivel ezek nem képesek csökkenteni a tarifákat. Más a helyzet a nyereséges taxizással, a teherfuvarozással és a vállalkozásokkal. Az ő esetükben csak azzal a kikötéssel szabad eltekinteni a luxusadó meg­fize­té­sétől, ha ezzel az összeggel csökkentik a fuvardíjakat, illetve a szolgáltatásaik árát. Ezáltal csökkenne az infláció, és a szállítási költségek mérséklődése élénkítőleg hatna a gazdaságra. Ennek az előírásnak a végrehajtásánál nincs szükség szigorú ellenőrzésre, mert ha a kedvezményezetteknek csak a fele betartja a rendelkezést, akkor a többi kénytelen lesz követni őket. A törvénytisztelő vállalkozók ugyanis letörik az árakat, így a piacgazdaság törvényei kikényszerítik, hogy a vonakodók tábora is jobb belátásra térjen. Az árcsökkentést az tenné lehetővé, hogy a kedvezményezett járművek tulaj­donosainak a későbbiekben nem kellene fizetniük súlyadót, és a kötelező biztosítást sem. Az ebből eredő hiányt az államháztartás a passzióból gépkocsit tartók luxusadójából pótolná. Az adómentes­séget biztosító engedélyt az önkormányzatoknak kell kiállítani, max. 1 éves időtartamra. Erre azért van szükség, mert a helyi viszonyokat csak az adóalanyokkal közvetlen kapcsolatban álló hatóságok ismerik, központilag nem lehet egyénekre lebontott rendelkezéseket hozni.

Ennek az új adónemnek a bevezetése valószínűleg nem fog osztatlan elismerést aratni a társadalomban. A hátrányosan érintett személyeknek azonban el kell gondolkodniuk azon, hogy mi a fontosabb számukra, a vagyonuk, vagy az életük. A gépkocsieladások száma roha­mo­san nő, minden évben közel 10%-kal emelkedik a forgalomban levő autók szá­ma. Ha ez így megy tovább, akkor nem lehet kimenni az utcára, mert min­dent ellepnek a gép­kocsik. Annyi lesz az autó, hogy már parkírozni sem tud­nak. A köz­­lekedésük is lehetetlenné vá­lik, mivel nem tudnak egymástól moz­dul­ni. Az utak teljes felületét ellepik. Több órás dugók ala­kulnak ki, a közúti köz­lekedés teljesen megbénul. Szakér­tői becs­lések alapján a forgalmi dugók mi­atti torló­dások, leállások világvi­szony­lat­ban évi 100 milliárd dollárnyi vesz­teséget okoz­nak. Nem is szólva az uta­kon vesztegelő több millió gépjármű ál­tal kibocsátott szennyezőanyagról. Sta­tisz­tikai becslé­sek szerint jelenleg 34 milliárd liter üzemanyagot pazarolnak el a gépjárművek világszerte a forgalmi dugókban. Az araszoló járművek motorját nem lehet leállítani, mert ha valaki ezt megteszi, az utána veszteglők dudakoncerttel fejezik ki méltatlankodásukat amiatt, hogy nem gurult előbbre, nem töltötte ki az előtte képződött néhány centiméternyi hézagot.

Ráadásul a káosz és az elviselhetetlen forgalom következtében még több ember fog meghalni az utakon. A statisztikai kimutatások szerint világ útjain naponta 3000 ember hal meg, és min. 30 ezren megsérülnek. Az elmúlt 100 év alatt, vagyis amióta autózunk 25 millió ember vesztette életét az uta­kon. A gépkocsiállomány növekedésével ez a szám meredeken emelkedni fog. A biztosítótársaságok számításai szerint az elkövetkező 35 évben 50 millió ember fog meghalni közlekedési balesetekben, annyi mint a II. világháborúban. Nem szabad elfeledkezni a közlekedési balesetek okozta károkról sem, melyek jelentős része szintén a zsúfoltságnak tudható be. Csak Magyarországon évente 100 milliárd forint kár keletkezik a személygépkocsik és egyéb gépjárművek által okozott balesetekből. Ez több mint amennyi a bűncselekményekből származik. A világ más országaiban is hason­ló a helyzet. Ehhez jön még a járulékos veszteség. A Világbank adatai szerint a közúti balesetekből és halálozásokból eredő termeléskiesés min. 500 milliárd dollár kárt okoz a világgazdaságnak. A forgalomtelítődés, a gyakori dugók járulékos következménye lesz, hogy a mentők, tűzoltók, rendőrség nem tud a baleset helyszínére jutni, ami további károkat, tragédiákat okoz.

Ezen túlmenően oly mértékben elszennyeződik a levegő, hogy tönkremegy az élet minden megnyilvánulása. Először a növények, majd az állatok, végül a közlekedési balesetek és a különféle betegségek által megkímélt emberek fognak elpusztulni. Ennek módjáról a szakirodalom részletes tájé­koz­tatót nyújt, így senkinek nem lehetnek kétségei a helyzet komolyságát illetően. (A szabadenergia birtokbavételével a környezetvédelmi gondjaink idővel enyhülni fognak ugyan, ez esetben azon­ban a gépkocsik száma fog ugrásszerűen megemelkedni. Üzemanyagköltség híján ugyanis azok is vásárolnak maguknak autót, akiket addig a magas benzin- és olajárak tartottak vissza a gép­kocsi­haszná­lattól.) Ilyen körülmények között van értelme a pénzünk miatt ag­gódni? A világot meg kell menteni, és ez áldozatokkal jár. A szegé­nyeknek nincs rá pénzük, az ál­lam­kassza szinte mindenütt üres, így nincs más lehetőség, mint a gaz­da­goknak kell belenyúlniuk a zse­bük­be.

Egyébként a közlekedés terhei­nek jövedelemarányos elosztása ma sem szokatlan jelenség. Finn­or­szág­ban a közlekedési kihágásokért nem egységes tarifájú büntetést rónak ki, hanem meg­vizs­gálják a szabálysértő jövedelmi viszonyait. Bekérik az adóhiva­taltól az előző évi adóbe­vallá­sát, és a jövedelme arányában szabják meg a büntetést. Ebből kifolyólag nemrég egy húsipari vállalkozót 160 ezer euró (44 millió forint) büntetésre ítéltek sebességtúllépésért. (Egy rövid útszakaszon a megengedett 25 km/h sebesség helyett 50 km/h-val haladt.) Az Interneten üz­letelő Jaakoo Rytsola szintén gyorshajtásért fizetett 80 ezer euró (20,1 millió forintos) bün­tetést. A Nokia cég egyik veze­tője sem járt sokkal jobban. Egy kis forgalmú útkereszte­ző­désnél figyelmen kívül hagyta a közlekedési lámpa piros jel­zését. Ezért a tettéért 35 ezer euró (9,2 millió forint) bünte­tést róttak ki rá. Kínában úgy próbálják a gépkocsik mérték­telen szaporodását fékezni, hogy aki új autót vesz, annak a vételár felét kell kifizetni a rendszámtábláért. Ez azonban nem más, mint burkolt áremelés. A vételár 50%-os megemelése nem riasztja el a gazdagokat a gépkocsivásárlástól. A megoldás a folyamatos teherviselés, a luxusadó bevezetése lenne.

 

A városi közlekedés elvisel­hetőbbé tételének, a tüle­ke­dés mérséklésének már most is alkalmazott módja a „rendszámért bérlet” ak­ció. Belgium flamand részén az elmúlt másfél évben több mint 16 ezer ember adta le gépko­csi­já­nak rendszám­tábláját. Cserébe maguk és családtagjaik ingyen bérletet kaptak az ottani tö­megközlekedési vállalat, a De Lijn helyi jártaira. A családi au­tó leállításáért ingyen­bérlet ak­ció során a családtagokkal együtt immáron 21 ezer ember utaz­hat ingyen Belgiumban. Az ezzel já­ró terheket természe­te­sen nem a közlekedési válla­lat, hanem a költségvetés állja. A belgák úgy gon­dolják, hogy megér nekik ennyit a levegő tisztábbá válá­sa, a zsú­foltság és a zajszennyezés csökke­nése. Mel­lesleg ilyen akció már Bu­da­pes­ten is volt. Aki otthon hagyta az autóját, az ingyen utazhatott a tömeg­köz­leke­dési járműveken. Ez azon­ban csak 1 napig tar­tott. Az autó­mentes napot ugyan ná­lunk is meghirdetik minden év­ben, de ez a kezdeményezés Magyarországon süket fülekre talál. A nyugati nagyvárosokkal ellentétben Budapest gépkocsiforgalma ezen a szeptemberi napon még 1%-kal sem csökken.

A városi közlekedés normalizálásának drasztikus módját választotta Ken Livingstone, London főpolgármestere. 2003-ban hozott egy intézkedést, mely szerint a belvárosba csak 8 font illeték ellenében lehet behajtani. Mindenki azt hitte, hogy bele fog bukni a kezdeményezésébe. A „dugóadó” azonban beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ma már naponta 400 ezer ember hagyja otthon a gépkocsiját, és veszi igénybe a tömegközlekedési eszközöket. Ehhez persze korszerűsíteni kellett az utasszállító járműveket. Elterjesztették az arrafelé ismeretlen csuklós buszokat, bővítették a buszsávok hálózatát, és sűrítették a járatokat. Emellett kedvezményes bérleteket és gyűjtőjegyeket vezettek be. Jelentősen gyorsította a jegykezelést az előre megváltható vonaljegy is. Mindezek következtében ma már naponta 1,1 millióval több ember szál fel buszra. Napközben 40 ezerrel kevesebb autó hajt be a belvárosba, ami némileg mérsékli ugyan az üzletek forgalmát, de megszűntek a dugók. A korábbi 4,6 helyett közel 12 km/h sebességgel lehet haladni a belvárosban. A reggel 7-től este 7 között kirótt behajtási illeték jelentősen csökkentette a levegőszennyezést és a zajártalmat is. A kedvező tapasztalatok alapján már 15 ország 34 nagyvárosa tervezi a behajtási illeték bevezetését. Edingburg, Stockholm, Helsinki, Göteborg, Prága, Barcelona, Milánó, Torino, San Francisco és Sao Paulo már meghozta szükséges intézkedéseket, és elkezdték a tömegközlekedés fejlesztését. Oslo, Bergen és Trondheim pedig már be is vezette a dugóadót. A városi behajtási díjat egyébként először Szingapúrban vezették be 1975-ben. Azóta is kitűnően működik. Nélküle megbénulna ennek a rendkívül sűrűn lakott ázsiai városállamnak a közlekedése.

Ez a megoldás azonban csak tüneti kezelés. Csupán enyhít a gondokon, de nem eredményez gyö­keres változást. A legcélravezetőbb az önmegtartóztatás lenne, ha az emberek belátnák, hogy az élet értelme nem az élvezetekben való tobzódás. Ebben a szellemben cselekedve lemondanának azoknak a javaknak a birtoklásáról, amelyek kárára vannak a világnak, amelyek mások testi épségének veszélyeztetését, és életterünk pusztulását eredményezik. Ha nem hajlandóak lemondani a rendelkezésükre álló javak élvezetéről, akkor vállalják a vele járó fokozott terheket. Tudomásul kell vennünk, hogy a jövő igazságos társadalmában mindenki az elfogyasztott javak, az igénybe vett szolgáltatások arányában részesül a terhekben. Aki nagyobb mértékben veszi igénybe a természet javait, a világ erőforrásait, annak több adót kell fizetnie utána, vagyis a pénzével enyhítenie kell a túlfogyasztással okozott kárt.

[

Társadalmunk mind súlyosabbá váló problémája a munkanélküliség. A teljes foglalkoztatottság hiánya az idősebb korosztály esetében nyilvánul meg legdrasztikusabban. Náluk a munkanélküliségi ráta lassan megközelíti a 100%-ot, ami abból adódik, hogy nyugdíjkorhatár felé közeledve sehová sem veszik fel őket. Az előrehaladott korúak gyakori egészségügyi problémáit tekintve ez a folyamat még érthető is lenne, de újabban már a középkorúakat is kezdi leírni a munkaerőpiac. Éppen abban a korban, amikor szakmailag a csúcson vannak, amikor a maximumot tudják nyújtani maguk­ból. Nem csak nagy szakmai tapasztalattal, hanem kellő életbölcsességgel is rendelkeznek, így váratlan helyzetekben sem veszítik el a fejüket. Ráadásul ebben a korban már családi gondok sem hátráltatják őket. Miután a gyermekeik felnőttek, túl vannak a betegségeikkel és az iskoláztatásukkal kapcsolatos problémákon, így teljes mértékben a munkájuknak tudják szentelni magukat. A munkaerőpiac azonban nem tart rájuk igényt. Az ok: fiatal, rugalmas, dinamikus kollektívát akarnak kialakítani, ami dicséretes dolog, de nem mindig célravezető. Kétségtelen, hogy az előnyös külső, a csinos arc vonzza a vásárlókat, az ügyfeleket, az idősebbek azonban jobban felismerik a kockázatokat. Pillanatok alatt átlátják a legbonyolultabb helyzeteket is, és nagy biztonsággal el tudják dönteni, hogy mit szabad csinálni, és mit nem. Emellett jobban tudnak bánni az emberekkel, és jobb a munkamoráljuk is. Nem kis szerepe van még az idősebb korosztály mellőzésében annak a szempontnak, hogy a fiatal kollegáknak jóval kevesebb fizetést kell adni, mint a több évtizedes gyakorlattal rendelkező szakem­bereknek.

Ez az önös érdek azonban társadalmi szinten igen nagy veszteséget okoz. A nemzetgazdaságnak óriási kár a származik abból, hogy a termelőüzemek és a szolgáltatók a nagy tapasztalatokkal rendelkező ereje teljében rendelkező munkaerőt nem használják ki. A társadalmi erőforrások maximális kiaknázása érdekében nem engedhető meg, hogy 40-45 éves korban a „szemétre hajítsák” az embereket. Ráadásul egyre rosszabbá válik az eltartott-eltartó arány. A népesség fokozatos fogyásával pár éven belül már 1:1 lesz a dolgozó/eltartott arány, ami a leggazdagabb államok nyugdíjrendszerét is finanszírozhatatlanná fogja tenni. Ebben az ütemben haladva 2050-re a nyugdíjasok jelenlegi 10%-os aránya 21%-ra nő.

Ennek megakadályozására célszerű lenne bevetni a munkaerő­használati adót. Ennek lényege, hogy a munkaadónak a fiatal munkaerő után adót kellene fizetnie az államnak. Ez a munkabérek után fizetendő járulék fordított arányban állna az életkorral. 25-30 év között 15%, 30-35 év között 10%, 35-40 év között pedig 5% lenne. A rendszer hatékonyabbá tétele érdekében az állam a befolyó pénzt nem tenné „zsebre”, hanem ebből támogatná az idősebb kor­osz­tály foglalkoztatását. A 40-45 év közöttiek után még nem adna támogatást, de itt a munka­erőhasználati adó is 0% lenne. Az a munkáltató azonban amely 45 és 50 év közöttieket foglalkoztat, a munkabérként kifizetett összeg után 5%, az 50-55 év közöttiek esetén 10%, az 55-60 közöttiek esetén 15%, a 60-65 év közöttiek esetén pedig 20% dotációt kapna. Nálunk jelenleg az aktív korúak csupán 56 százalékának van állása. Ez az európai viszonylatban rendkívül rossz arány az idősebb korosztály munkaerőpiaci mellőzésének, és a részmunkaidős foglalkoztatás hiányának tudható be. Ez utóbbi a gyermekes anyák elhelyezkedését nehezíti meg. Emiatt a nők foglalkoztatási aránya az 50%-ot sem éri el. Miután a fia­talok és az egyedülállók nagyobb számban vannak jelen a munkaerőpiacon, mint az idősebbek és a kisgyermekes anyák, az utánuk befizetett adó bőven fedezi a két legmellőzöttebb réteg foglalkoztatására kifizetett támogatásokat. A költségvetésnek tehát semmibe sem kerülne a munkaerőpiac ily módon történő kiegyensúlyozása. A 25 év alattiak foglalkoztatását nem szabad adóval terhelni, mert ez gátolná a pályakezdők elhelyezkedését.

Ezek az adószázalékok csupán irányadók, pontos értéküket a statisztikai adatok figyelembevételével kell kialakítani. Oly módon célszerű meghatározni őket, hogy a társadalom minden korosztályában százalékosan ugyanakkora legyen a munkanélküliség. Ez esetben az államnak nem sok intéznivalója lenne ezzel az adóval. A vállalatok és vállalkozások ugyanis gazdaságossági okok miatt úgy választják majd meg az alkalmazottaikat, hogy ugyanannyi legyen köztük a fiatal, mint az idősebb munkatárs, így az adó és a dotáció kiegyenlíti egymást. Ez az új adónem tehát már azáltal betöltené a szerepét, hogy megszületik, a végrehajtására az esetek többségében nem lesz szükség.

Persze az igazi megoldás az lenne, ha a munkáltatók felfedeznék az idősebb korosztályban rejlő értékeket, és nem kényszer hatására alkalmaznák őket. Ennek már vannak jelei. Amíg nálunk a 60 éven felüli munkavállalók aránya 13%, Svédországba 63%. A többi jóléti állam is jócskán megelőz bennünket ezen a téren. Japánban ez az arány 60%, Svájcban 56%, az USA-ban pedig 54%. Az Egyesült Államokban mind több az olyan tartalmú hirdetés, hogy: „Munkatársakat keresünk negyven felett.” Ők már felfedezték, hogy az idős ember jó munkaerő. Nem azt nézik, hogy hány éves, hanem hogy mit tud, mennyi hasznát lehet venni. Az is köztudomású, hogy a nagy cégek főnökei mellett ősz hajú igazgatótanács áll rendelkezésre ötletekkel, trükkökkel és kiterjedt kapcsolatrendszerrel. Nekünk azonban nem kell a tapasztalt munkaerő. Mint minden negatív statisztikában ezen a téren is élen járunk.

Magyarországon az 55 és 64 év közöttiek foglalkoztatási aránya 24%. Ennél is rosszabb a helyzet Olaszországban, ahol csupán 18%. A szenvedés, az átélt érzelmi válságok is növelik a munkaerő értékét. Angliában és az Egyesült Államokban 500 menedzser és üzletember bevonásával végeztek egy munkaerő-értékelő vizsgálatot, amelyből kiderült, hogy azok a hölgyek, akiket megviselt a válással járó érzelmi válság több mint kétszeres teljesítményt nyújtanak, mint a boldogságban úszó kollega­nőik. Pontosabbak, fegyelmezettebbek, és minden energiájukat a munkájukra fordítják. Lehet, hogy nincs messze az idő, amikor a következő hirdetést olvashatjuk: „Elvált asszonyt keresünk, kiemelt fizetéssel”.

Mellesleg a fenti módon felszámolható lenne a munkavállalók más csoportjait sújtó diszkrimináció is. A demokratikus társadalmakban jelenleg törvényi szabályozással próbálják a munkaerőpiacon tapasztalt igazságtalan megkülönböztetéseket megakadályozni. Ennek következtében ezekben az államokban törvény tiltja, hogy a munkáltatók beírják az álláshirdetéseikbe, hogy férfiakat vagy nőket szeretnének alkalmazni. A nyugati országokban már ott tartanak, hogy a munkaadó azt sem kérdezheti meg, hogy hány éves a pályázó, van-e családja, férje, felesége, gyermekei. A problémák ily módon történő megoldása azonban korlátozza a szabad versenyt. A munkáltatónak alapvető joga eldönteni, hogy a pénzéért kit alkalmazzon. A versenyszférában tevékenykedő vállalatok nem jótékonysági intézmények. A konkurenciával folytatott kemény küzdelemben csak úgy tudnak helyt állni, ha feladataik ellátására a legmegfelelőbb embereket veszik fel. Az egyes rétegek mellőzéséből eredő feszültségeket nem adminisztratív eszközökkel kell felszámolni, hanem olyan szabályzókkal, amelyek elejét veszik az egyenlőtlenségek kialakulásának. Ennek legegyszerűbb módja az előzőekben ismertetett kompenzációs rendszer alkalmazása. Amennyiben a statisztikai kimutatások szerint pl. a gyermekes anyák hátrányt szenvednek a munkaerőpiacon, akkor az alkalmazásukra hajlandó vállala­tokat dotációban kell részesíteni. Ennek mértékét pedig addig kell növelni, amíg a kisgyermekes-, illetve a gyermeküket egyedül nevelő munkanélküli anyák számaránya el nem éri a más társadalmi csoportokra jellemző szintet.

[

Ezen a módon megoldható lenne a nyugati világ másik nagy gondja is, a népességcsökkenés. Ismert tény, hogy az életszínvonal növekedése, az elkényelmesedés és az önmegvalósítás előtérbe kerülése fokozatosan csökkenti a házasodási, gyermekvállalási ked­­vet. Ennek első jele az „egyke” korszak volt, amikor a szülők csak egy gyerek felnevelésére vál­lal­koztak. A mostani fiata­lok jelentős része pedig egyál­talán nem akar gyereket, min­den figyelmüket a karrier­épí­tésre fordítják. A családcent­ri­kus fiatalok sem tudnak több gye­­reket vállalni, mert a jelen­legi támogatási rendszer ezt nem te­szi lehetővé. Az állam által fo­lyósított családi pótlék a ne­ve­lési költségnek csupán a tö­re­dékét fedezi, így a sok­gye­re­kes családok egyre jobban el­sze­gényednek. Minél több a gye­rek a családban, annál na­gyobb nélkülözés vár rájuk. A nemzet kihalásának elkerülése éreké­ben hozott áldozatukat a tár­sa­dalom azzal honorálja, hogy nyomorba taszítja őket. Eközben a minden pénzüket önmagukra költő egyedülállók vígan élik az életüket.

Ennek a visszás helyzetnek a felszámolása érdekében célszerű lenne bevezetni a gyermektelenségi adót. Ezt minden munkaképes korú férfira és nőre kivetnék, akinek nincs gyereke. Ez az összeg azt a célt szolgálná, hogy a társadalmi igazságosság jegyében mindenki hozzájáruljon a jövő nemzedékének felneveléséhez. Az utódokról nem gondoskodók nyugdíját ugyanis valakinek meg kell termelni, a jövő társadalmát valakinek működtetni kell. Ez az utánunk következő generáció feladata lesz, amelynek felnevelését nem lehet a nagycsaládosok nyakába varrni. Ennélfogva a gyermektelenségi adó sem az államkasszát gyarapítaná, hanem a társadalombiztosítási intézményekhez kerülne, akik kiutalnák a nagycsaládosok számára, hogy méltó körülményeket teremthessenek a jövő nemzedékének felneveléséhez. Ennek a törvénynek a megalkotása során természetesen figyelembe kell venni a biológiai adottságokat is. Így a 45 év feletti nők és az 55 év feletti férfiak mentesülnének a gyermektelenségi adó fizetése alól. Nem szabad kivetni ezt az adót a 25 év alatti fiatalokra sem, mert ez gátolni őket tanulmányaik folytatásában, az önálló egzisztencia megteremtésében. Az adó mértékét ez esetben úgy kell megállapítani, hogy egy gyermek után csak egy házaspár mentesüljön az adófizetés alól. Az örökbe adott gyerek után a vér szerinti szülők ne kaphassanak mentességet.

Azt is meg kell akadályozni, hogy egyesek nyerészkedésre, önmaguk eltartására használják fel a különböző címeken kapott hozzájárulásokat. Ezért rendeletben rögzíteni kell, hogy családi pótlékot csak munkaviszonnyal rendelkezők, illetve a munkanélküli ellátásban részesülők kaphatnak. A munkahelyi hiányzások, a gyakori kilépések megelőzése érdekében elő kellene írni, hogy a családi pótlék a ledolgozott napok arányában jár. Ezzel megakadályozható lenne a színlelt munkavállalás, vagyis az a jelenség, hogy valaki csak azért vállal 1-2 napos alkalmi munkát, hogy hozzájusson a havi gyermeknevelési juttatáshoz. Ennek az adónak a bevezetése valószínűleg azoknak fog a legkevésbé tetszeni, akiknek valamilyen oknál fogva nem lehet gyerekük. Másként fogják azonban megítélni a dolgot, ha ezt az elvonást nem adónak, hanem befektetésnek tekintik. A társadalmi munkamegosztás egyfajta módjának, amelyben mások gondoskodnak annak a nemzedéknek a megteremtéséről, amely nyugdíjas korukban eltartja őket, és biztosítja szükségleteik kielégítését. Ezzel kapcsolatban minden bizonnyal sokan felhozzák majd érvként, hogy őket nem kell eltartani. Évtizedeken át fizetik a társadalombiztosítási járulékot, így életük alkonyán ezt kapják vissza nyugdíjként. Ez valóban így van. A nyugdíjjárulékkal azonban csak a jogot vásárolják meg az ellátásra, és nem a gondoskodást. A pénzt nem lehet megenni. Hiába van meg ez az összeg a bankban, ha nincs aki élelmiszerré, ipari termékké, szolgáltatássá alakítsa. A statisztikai számítások szerint, ha ilyen ütemben csökken a születések száma Európában, 2300-ra a 60 éven felüliek jelenlegi 10%-os aránya 38%-ra növekedik. Ha kihal a társadalom, még az sem lesz, aki házhoz kézbesítse a nyugdíjakat, vagy átutalja a bankszámlára.

[

Ésszerű adópolitikával meg lehetne akadályozni a multinacionális vállalatok elvándorlását is, amellyel egy-egy nemzet egész ipa­rát teszik tönkre. Először Észak-Amerikából és Nyugat-Európá­ból költöztették át a termelő üzemei­ket a kommunista diktatúra alól fel­sza­ba­dult kelet-európai álla­mok­­ba. Újabban innen is továbbviszik őket Kí­­nába, ahol a munkabér a kelet-euró­painak a fele. Ez a fi­zetés egyébként az amerikai mun­kabér 5%-a, így nem csoda, hogy a globális vállalatok sora telepítik át a nemrég létesített üzemei­ket Kínába. Ezáltal nem csak a csúcs­­technológiától, a technikai fejlő­dés le­hetőségétől fosztják meg a régió or­szá­gait, hanem munka­nél­küliek tízez­reit hagyják maguk után. Miután a Ke­let-európai álla­mok mindegyike va­­lósággal kiá­rusította az országot, a jól menő gyárakat eladták a külföldi ma­mutvállala­toknak, megszűnt a nem­zeti ipa­ruk. Emiatt az elbocsátott, ut­cá­ra tett embereket nem tudják fog­lal­koz­tatni. Most már arra sincs le­he­tő­sé­gük, hogy legalább a bel­földi keresletet kielégítsék a ko­ráb­bi korszerűtlen termékekkel. Ezek ugyan nem érték el a világ­színvonalat, de ol­csók voltak, és biztosították a tel­jes foglalkozta­tást az országban. Most vi­szont a családtagokat beleszámítva több százezer ember süllyed a nyo­mor­­­ba, ami radikálisan csökkenti a vá­­sárló­erőt. Ezáltal a gazdaság egy olyan ne­gatív spirálba kerül, ami a priva­ti­záció után nem­zeti tulaj­don­ban maradt vál­lalatokat is tönkre­teszi. A költ­ség­vetési szerveknél is leáll a mun­ka, mert bevételek hí­ján, az óri­ási költ­ségvetési hi­ány követ­keztében az ál­lam nem tud­ja ki­fizetni a munka­bé­reket. Ennek ered­­mé­nyeként az egész ország mun­ka­nél­kü­livé válik.

Ezt a teljes leépüléssel fenye­gető fo­lyamatot csak egy módon tudják a munkahelyeket vesztett országok ki­vé­deni, a további elvándorlásokat meg­akadályozni, ha az importált termé­kek­re munkabér-kiegyen­lítő adót vet­nek ki. Ki kell számolni, hogy a meg­vá­sárolni kívánt termék mennyibe kerülne, ha náluk állítanák elő, ezt össze kell vet­ni a Kínából im­portált olcsó termék árával, és a különbözetet a munka­bérre ra­kódó egyéb költségekkel együtt rá kell terhelni védővámként. A kínai munkások jelenlegi havi­bére 70-80 euró (18-20 ezer fo­rint). Ez tizedrésze a nyugat-eu­ró­pai munkabéreknek. A mun­kabér-kiegyenlítő adó elvenné a multinacionális válla­latok kedvét a vándorlástól. Ezt köve­tően nem azt néznék, hogy hol ol­csóbb a munkaerő, hanem azt, hogy hol jobbak, kedvezőbbek a gyártás feltételei. A munkabér-kiegyen­lí­tő adó megszüntetné a gyer­mek­munkát is. Indiában pl. a magánkézben levő textilgyárakban félig meztelen testű gyerekek halásszák ki a szövetet a vegyi anyagokkal teli tartályokból. Napi 10-12 órát dolgoztatják őket vegyszer­gőzzel telített sötét műhelyekben, a felnőttek munkabérének feléért.

Amíg a visszaköltözés nem tör­ténik meg, az így befolyt össze­get a nemzeti ipar fejlesztésére, a hiányzó technológiák megvásár­lá­sára kell fordítani. Az ily mó­don előállított termék nem lesz ugyan olyan olcsó, mint a Kíná­ban előállított, de legalább mun­kát ad az embereknek, meg­aka­dályozza a gazdasági össze­om­lást. Ez az eljárás azonban csak akkor válik eredményesé, ha a vé­dővámot az érintett országok mindegyike bevezeti, különben nem jön létre a kívánt visszarendeződés. Mivel licenszként nem szokták a legújabb fejlesztési ered­ményeket, az élvonalbeli technológiát eladni, az otthon előállított termék valószínűleg világszínvonalú sem lesz. Erre azonban nincs is mindig szükség. Csupán egy példát felhozva: a számítógépiparban a legkorszerűbb winchester kapacitása jelen­leg 2 TB. Erre a terjedelemre azonban a nyugati országok technikai csodákat kedvelő és előszeretettel vásárló fogyasztóinak sincs szükségük. Nálunk az átlagfelhasználónak bőven megfelel a másodvonalbeli 500 GB -os merevlemez is, melynek gyártástechnológiája könnyen beszerezhető a világpiacon.

Így semmi akadálya sem lenne a székesfehérvári IBM üzemben megszüntetett merevlemezgyártás újraindításának. Ezáltal ismét lenne munkája az elbocsátott 3800 munkásnak. Az épület is ott áll üresen. Csupán a kutatóintézetek igényelnek nagykapacitású tárolókat, de az a néhány darab, amely­re nekik szükségük van, külföldről könnyen importálható. A munkabér-ki­egyenlítő adó azonban csak akkor fog pozitív hatást gyakorolni a gazdaságra, ha a felügyeleti szervek megakadályozzák a belföldön előállított termék ármanipulációját. Amennyiben a hazai gyárak monopolhelyzetüket kihasználva a védővámmal megemelt import termék árához igazítva forgalmazzák készítményeiket, ez a fogyasztók megkárosítását eredményezné. Ilyenkor átmenetileg fel kell függesz­teni a védővámot, és be kell engedni az országba a jó minőségű és olcsó külföldi terméket, ami nagyon hamar jobb belátásra téríti a nyereségüket ily módon növelő hazai gyártókat.

Idővel a kezdeti lemaradás is behozható lenne. A gyártásra telepített fejlesztés ugyanis előbb-utóbb korszerű eljárások kifejlesztését eredményezné, ami később lehetővé tenné világszínvonalú termékek előállítását is. Sehol sincs előírva, hogy haladó gondolatok, nagyszerű ötletek csak a nagy világcégek laboratóriumaiban születhetnek. Sőt, a technika történetét ismerve ennek éppen az ellenkezője igaz. A világraszóló eredmények szinte mindig a kis műhelyekben, a sok nehézséggel küszködő országokban születtek. Egy idő után az is előfordulhat, hogy azok a cégek jönnek hozzánk licenszet vásárolni, akik annak idején cserbenhagytak bennünket. Ehhez azonban technikai kultúrára van szükség, ahol a jövő műszaki szakemberei felnevelődnek. Ahol nincs önálló nemzeti ipar, ott nincs fejlődés sem. A multinacionális vállalatoknak olcsó bérrabszolgákra van szükségük, és nem helyettük gondolkodó, föléjük magasodó mérnökökre. Ezért nem fognak nekünk kreatív szakembereket kinevelni. A jelenlegi helyzetben a korábban képzett mérnökeink is elmennek, sorra hagyják el az országot, mert a privatizációs divathullám áldozatául esett nemzeti ipar hiányában nem tudunk nekik képzettségüknek megfelelő munkát és életszínvonalat biztosítani. A privatizációs bevételek kézen-közön elfolytak, vagy a költségvetés feneketlen zsákjába kerülve semmivé váltak. Csak most kezdünk rádöbbenni arra, hogy a rövid távú célok érdekében kiárusított gyáraink a túlélés lehetőségétől fosztottak meg bennünket.

Az állami vállalatok felszámolásának másik égető következménye, hogy megszűnt a szakmunkásképzés. Szakmunkásokat nem lehet kizárólag iskolákban, osztálytermekben, laboratóriumokban képezni, mint a mérnököket. A szakmai gyakorlat megszerzéséhez műhelyre, gyárakra, jól felszerelt, korszerű üzemekre van szükség. Hiába az elméleti képzés, ha az iskolapadból kikerült szakmunkás azt sem tudja, hol kell bekapcsolni egy esztergapadot. A szakközépiskola, illetve iparitanu­ló-iskola képtelen megoldani a szakmai képzést, mert nem tudnak beszerezni több száz millió forintos NC-vezérlésű szerszámgépeket, vagy egy vaskohót. Emiatt meg fog szűnni a szakmunkás-után­pótlás. Az idősebbek nyugdíjba mennek, utánpótlás pedig nincs. A multinacionális vállalatok nem képeznek szakmunkásokat, mert nekik kész szakemberek kellenek. Ha ezt nem találják meg, odébb vándorolnak, elmennek egy másik országba. Pl. Kínába, ahol nem történt rendszerváltás, nem verték szét az állami vállalatokat, nem kótyavetyélték el az államvagyont.

A védővám intézménye egyébként nem új dolog. Az Európai Unió pl. a tömbön kívüli országokból származó termékeknél jelenleg is alkalmazza. Az ipari nagyhatalmak esetén azonban a nagytőke nyomására, valamint a gazdaság liberalizációjára hivatkozva megszüntették az áru szabad áramlásnak korlátozását. Ezáltal valósággal tönkretették a nemzeti iparukat, melynek következményeit már most is több millió munkanélküli érzi a bőrén. Az előbbi korlátozáshoz hasonlóan a védővám megújított rendszere sem maradna meg sokáig. Ahogy a befolyó összegekből létrehozott belföldi vállalkozások fokozatosan kielégítik a helyi keresletet, mind jobban csökken az olcsó bérmunkával termeltető multik rendelésállománya. Ez választás elé állítaná őket: vagy tönkremennek, vagy a krónikus munkanélküliséggel küszködő régiókban létrehoznak egy-egy gyáregységet a helyi igények kielégítésére. Így a megtermelt áru belföldinek számítana, és nem kell utána semmilyen vámot fizetni. A profitjuk sem csökkenne jelentősen, mivel a vámmentes, olcsó árut nagy mennyiségben el lehet adni. Miután munkát, jövedelmet biztosítottak a helybelieknek, potenciális vásárlókká válva lenne aki megvegye a termékeiket.

Így egy idő után beállna az egyensúly. Megszűnne a nyomor, a létbizonytalanság, és a fejlődő országok technikai lemaradása. Csupán a multinacionális vállalatok profitja csökkenne kissé. Ennek következtében a csúcsvezetők és a legkisebb fizetésű alkalmazottak közötti jövedelemkülönbség nem 200-szoros lenne, hanem csak 20-szoros. A jelenlegi profithajszát ugyanis nem a veszteséges gazdálkodás megszüntetése motiválja. A mamutcégek vezetői azért akarnak több haszonra szert tenni, hogy még nagyobb legyen a saját és a részvényeseik jövedelme. Ebben a törekvésükben nincsenek tekintettel senkire és semmire. Önző céljukat el is fogják érni, ha az érintettek, a folyamat vesztesei nem tesznek ellene semmit.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben megismerhettük az Bioptron lámpa jótékony hatását a szervezetre. Lézerfénnyel azonban még a polarizált fénynél is nagyobb gyógyhatás érhető el. A lézergenerátorok nem csak egyirányú, hanem azonos frekvenciájú, úgynevezett monokromatikus fényt bocsátanak ki. A természetgyógyászatban a piros színű fényt kibocsátó lézerdiódák terjedtek el, mivel az iparban alkalmazott argongázos generátorok, valamint a biztonságtechnikában használt infradiódák túl erősek erre a célra. Egyetlen piros fényt biztosító diódát alkalmaznak a lézeres akupunktúrában, valamint a moxakezelés legmodernebb formájában is. Biofotonmérései alapján Fritz-Albert Popp professzor néhány évvel ezelőtt felfedezte, hogy a sejtek energiaszintjét nem kizárólag a meridiánokon keresztül lehet növelni, hanem közvetlen besugárzással is. Ez esetben a lágylézerkezelés nagy felületen történik, hogy a piros fény minél több sejtet stimuláljon. Ehhez a német Dieter Jossner találmányát használta, amely nem más, mint egy félkör alakú lámpatest, piros fényt kibocsátó lézerdiódákkal kirakva. A tenyérlézer kb. 10 darab egymástól meghatározott távolságban elhelyezett dió­dát tartalmaz, míg az arc és a nagyobb testfelületek kezeléséhez 128 darab diódát magába foglaló lám­patesteket alkalmaznak.

Az ily módon előálló 50 cm hosszú és 20 cm széles fénynyaláb jól használható a neurodermitisz és a pikkelysömör kezelésére. Igen gyorsan gyógyul tőle a lábszárfekély, bezárulnak a régóta nyitott, behegedni nem akaró sebek. Hasonlóan jótékony hatást gyakorol a lágylézer a herpesz által ki­vál­tott sebekre, és az influenzára. Alkalmazásával a többi vírusos megbetegedés is már korai stádiu­mában lezárul. Ennek oka, hogy a piros fényfürdő hatására erősödik az immunrendszer, nő a vörös­vértestek aránya, és gyorsul a sejtosztódás is. Emellett oldódnak az izomgörcsök, enyhülnek a migrénes fájdalmak, és újra kinő a haj. Erre a célra olyan lámpatestet használnak, amely ide-oda pásztáz, hogy minél több sejtet érjen a fény. Kemoterápián átesett betegeknél 4-10 alkalommal történt kezelés esetén mérséklődött a hajhullás. Akik a terápia előtt veszik igénybe a lézeres kezelést, azoknál a hajhullás teljesen el is maradhat. A lágylézer oly mértékben megnöveli a sejtek energia­fel­vételét és vérellátását, hogy az érelmeszesedés, a cukorbaj és a baktériumfertőzések miatt elhalt szö­vetek (az úgynevezett nekrózisok) is elevenné válnak. Lábujjelhalás esetén is újraéleszthetők a szövetek, de akadt olyan beteg, akit lábának amputálásától mentett meg a fénykezelés.

A közepes felületű lézerrel jól gyógyíthatók a rándulások, a vérömlenyek, ficamok és gyulladások. A teniszkönyök 10-15 kezelés után eltűnik. Jól bevált ez a módszer szemödéma, akut arcüreg­gyulla­dások, gyerekek hiperaktivitása, valamint a szájnyálkahártya gyulladásainak kezelésénél is. Orosz klinikákon lágylézeres terápiával már asztmát, gyulladásos bélbetegségeket, gyomorfekélyt, ízületi- és anyagcsere-betegségeket is gyógyítanak. Ezt az teszi lehetővé, hogy a monokromatikus fény kedvező hatást gyakorol az egész szervezetre. Dieter Jossner szerint gyakorlatilag nincs olyan betegség, ame­lyet a lézerterápia ne enyhítene. Popp professzor egy érdekes felfedezéssel is gyarapította ezirányú ismereteinket. Vizsgálatai során megállapította, hogy ha zavar lép fel a sejtben, megnövekszik az energiakibocsátása, egészen az elhalásáig. A sejt a maradék energiáját egyetlen utolsó fellobbanásban kisugározza. (Mellékesen megjegyezve lehet, hogy ez a jelenség okozza azt, hogy a haldoklók többsége közvetlenül a halála előtt felélénkül, és sokkal jobban érzi magát.) A lézerkezelés azonban pótolni tudja az energiaveszteséget, így a sejtnek lehetősége nyílik önmaga megújítására. A lézerterápia a beteg sejtek energiaszintjét a két-háromszorosára is képes megnövelni.

A lágylézer-terápia kiváló eredményei nem a placébóhatáson alapulnak. Ezt az időközben végzett állatkísérletek egyértelműen igazolják. A dakszlik bénulását okozó porckorongsérv pl. hagyományos módszerekkel nem kezelhető, lézerrel azonban könnyen elmulasztható. Ez a módszer megkímélte az ínhüvelygyulladásban szenvedő lovakat is attól, hogy hat héten át az istállóban álldogáljanak. Anti­bio­tikumokat és egyéb gyulladásgátlókat sem kellett adni nekik. Mind embereknél, mind állatoknál a nagy felületű lézerkezelés hatására az ínysérülések és -gyulladások is kétszer-három­szor gyorsabban gyógyultak a szokásosnál. Ezzel jelentősen lerövidíthető az az időszak, ami alatt a páciens csak folyadékot fogyaszthat. A módszer kidolgozói szerint azonban az ily módon elérhető gyógyulások csak akkor válnak tartóssá, ha az illető természetes életmódot folytat. Nem fogyaszt húst, nincsenek káros szenvedélyei, és sokat mozog; főleg a napon, mivel a nap hasonló hatást gyakorol a bőrre, mint a lézerfény. Egyébként a lágylézer magyar találmány. Az elvét Mester Endre professzor dolgozta ki. Ennek ellenére nálunk nem terjedt el. Mint a legtöbb találmányunkra, erre sem tar­tottunk igényt. Külföldön azonban annál nagyobb sikert ért el ez az eljárás. Nyugat-Európában már erre alapozó kórházi osztályok is működnek.

[

Az előző két könyvben részletes képet kaphattunk a jelenleg ismert természetes gyógymódokról, de ezekből nem derült ki, hogy milyen módon kellene ezeket széles körben alkalmazni. Mivel egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a sze­líd gyógymódok terjedését sem­mi sem képes megakadályozni, az egészségügyi hatóságoknak fel kellene készülniük ezek intéz­ményesítésére. Felhasználva a kí­nálkozó lehetőséget, a természet­gyógyászati eljárásokat nem a korábbi betegellátó rendszerbe kel­lene beillesz­teni, hanem létre kel­lene hozni egy új, alapjaiban meg­reformált rendszert. Erre el­ső­sor­ban a ki­adások csökkentése érde­kében lenne szükség. Ez a gyó­gyító eljárás ugyanis lehető­séget ad az egész­ségügyre fordí­tott for­rások radikális csökken­tésére, ami a költségvetési egyen­súly meg­őrzése, meg­teremtése érdekében a világ minden álla­mában égető szükséglet. Beve­zetése jelentős kockázattal sem jár­na, mivel egy kipróbált rend­szer, a jól bevált kí­nai módszer átvételéről van szó.

Ennek lényege, hogy a kínai orvos évente négyszer berendeli a körzetébe tartozó családok tag­jait, és alaposan meg­vizsgálva őket felméri szervezetük bio­energia-szintjét. Ezt követően har­monizálja a meridiánrend­sze­rü­ket, helyreállítja szerveze­tük energiaegyensúlyát, meggá­tolva ezzel a kezdődő beteg­sé­gek ki­fejlődését. Szükség esetén mé­reg­telenítő teákat, immun­rend­szer-erősítő gyógy­füveket vagy egyéb természetgyógyá­szati kú­rát ír elő. Ha mindezen óvin­tézkedések ellenére valaki meg­betegszik, akkor az orvos­nak ki kell mennie a pácien­séhez, és kö­teles őt ingyen meg­gyó­gyí­tani. A kínaiak ugyan­is úgy gon­dolkodnak, hogy azért bete­ged­tek meg, mert az orvo­suk nem végzett ala­pos munkát, nem de­rítette fel a lappangó betegségüket. Ilyenkor úgy járnak el, mint a rossz munkát végzett iparossal; visszarendelik őt, és a saját költségére kijavíttatják vele a hibát. A betegellátási pénztár évről évre rohamosan növekvő hiányán túlmenően azért is szükség lenne a reformra, mert egy WHO-felmérés szerint a magyar egészségügy fejlettsége a 105. helyen áll a világ országainak rangsorában. Olyan országok is megelőznek bennünket ezen a téren, mint Afganisztán, Mongólia vagy Botswana. Amíg Japánban a várható élettartam 74,5 év, nálunk csupán 64,1 év.

Miután a betegségmegelőzés költsége csupán töredéke a gyó­gyításra fordított összegeknek, en­nek a módszernek a beveze­tésé­vel akár egy nagyságrendnyi csö­k­­kentést is el lehetne érni az egész­­ségbiztosítási kiadásokban. Hor­­ri­­bi­lis összegeket lehet meg­taka­rítani azáltal is, hogy a termé­­sze­­tes gyógymódok alkalma­zá­­sánál nincs szükség méreg­drága gyógy­sze­rekre. A bioener­gia in­gyen van, helyreállítása, fokozá­sa nem igé­nyel költséges eszkö­zöket, így a betegellátó in­téz­mények dologi kiadása mini­má­lisra csökken. Eb­ben a rend­szer­ben a biztosító fi­zetné a meg­elő­zéssel kapcsolatos kiadá­sokat, a gyógyítással kap­cso­­latos költ­sé­­gek pedig a házi­or­vosokat és a kórházakat terhel­nék. Ez alól csak akkor mente­sülnének, ha a betegség bizo­nyít­hatóan a páci­ens hibájából kö­vet­kezett be. Ilyen ok lehet egész­ségromboló életmód (pl. ivás, do­hányzás, ká­bítószer-fogyasz­tás, hely­telen táp­­lálkozás) folyta­tása, vagy az óvat­lan magatartás kö­vet­keztében fellépő balesetek. Ekkor a páciensnek kell fiz­etnie a gyógyításával járó összes költséget, ami rákényszerítené őt, hogy törődjön az egészségével, a biztonságával. Rá­ébresztené az embereket arra, hogy felelősséggel tartoznak saját életükért. A jelenlegi egészségbiztosítási rendszer nem csak pazarló, hanem igazságtalan is. Miután minden gyógyítással kapcsolatos költséget megtérít, egyáltalán nem ösztönzi az embereket egészségük megőrzésére, azt pedig aki ezt megteszi bünteti azzal, hogy vele is ugyanakkora járulékot fizet­tet, mint felelőtlen embertársaival. A jövő igazságos társadalmában nem lehet egymás rovására élni. Aki felelőtlenül él, vagy nem képes magán uralkodni, annak tudomásul kell venni, hogy nem csak a másokban, hanem a saját magában okozott kárt is meg kell térítenie, ennek költségét nem varrhatja a társadalom nyakába.

[

1999 végén Magyarországon is hivatalos gyógymóddá nyilvánították a homeopátiát. Jövőre nálunk is elkezdik egyetemi kereteken belül oktatni ezt a gyógymódot, a már praktizáló orvosok pedig szakvizsgát tehetnek homeopátiából. Ezzel egyidejűleg engedélyezték a gyógyszertárak számára a homeopátiás szerek forgalmazását. Egyébként Magyarországon korábban sem volt ismeretlen a homeopátia. Ezt a kezelési módot Bakody József honosította meg nálunk az 1831-32 évi kolerajárvány idején, nagy sikerrel. 1263 betegből 1188-at sikerült kigyógyítani a kolerából, míg a hagyományos módszerekkel kezelt betegek 90%-a belehalt a betegségbe. Eredményei külföldön is feltűnést keltettek. Az 1860-as években Magyarországot a homeopátia fellegvárának tartották Európában, ami azt eredményezte, hogy a klasszikus orvoslással egyenrangúvá vált. A budapesti orvosi egyetemen két homeopátiás tanszék létesült, és a két világháború között három homeopátiás gyógyszertár is működött a fővárosban. 1935-ben Budapesten tartották a 10. nemzetközi homeopátiás kongresszust. A kommunista diktatúra azonban derék­ba törte ennek a gyógymódnak a karrierjét. A hatalom ateista alapon álló urai az összes ezoterikus jelenséggel együtt a homeopátia gyakorlását is betiltották. Erre egyébként sem lett volna mód, mivel a gyógyszergyárak államosításával megszüntették a homeopátiás szerek előállítását is. Fél évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy a tiltást visszavonják, és végre nálunk is elfoglalja ez a gyógy­mód a méltó helyét.

 

Boldogságkeresés

 

Az előző két könyvben részletes képet kaphattunk a boldogság fogalmáról, és arról, hogy a jelenlegi körülmények között miért válik ez az érzés sok ember számára elérhetetlenné. Most olyan ötletek, felismerések, praktikus tanácsok következnek, amelyek segítenek megváltoztatni ezt az állapotot. Alkalmazásukkal könnyebben fogunk boldogulni ezen a téren, mert tisztában leszünk a korlátainkkal és a lehetőségeinkkel. A legtöbb embernek a párkapcsolatok rendezettsége jelenti a boldogságot. Mindent meg is tesznek ennek érdekében, de gyakran eredménytelenül. A kezdeményezés során a férfiakat éri a legtöbb kudarc, mert még mindig nem vették tudomásul, hogy ezen a téren a nők döntenek. Sok férfi azt hiszi, hogy ő választotta ki a neki tetsző nőt, holott ez éppen fordítva történt. A párkapcsolat létrejötte nem az aktív férfinak, hanem a passzív nőnek köszönhető.

Kirsten Kruck, a Max Planck Intézet viselkedéspszichológusa szerint: „A nők a megpillantást követően a másodperc ezredrésze alatt döntenek a férfi sorsáról. Kb. 1 perc elteltével számíthat rá a »teremtés koronája« hogy számára is megnyilvánuló módon észreveszik őt, és akkor megkockáztathat néhány kihívó pillantást a hölgyre. Ha pedig megjelenése és viselkedése megnyerő, úgy a második percben már kinyithatja a száját. A harmadik percben az is eldől, hogy szóba jöhet-e a férfi, mint szerelmi partner, vagy sem.” A józan ész alapján döntő férfiak számára az a legérthetetlenebb ebben a folyamatban, hogy az első látásra, egy szemvillanás alatt meghozott ítélet a legtöbb esetben később sem változik. Egy Goethétől származó aforizma így fejezi ki ezt a jelenséget: „A nő mindig megmarad első érzésénél”. Hiábavaló a férfi imponálási igyekezete, sorsa az első 3 percben eldől. Negatív döntés esetén az „erősebb nem” legkitartóbb képviselőjének ostroma is hidegen hagyja a nőt. Kevésbé rámenős férfiak eddig sem jutnak el, mert mire rászánják magukat a megszólításra, a nő már döntött, és egy kurta „nem”-mel elintézi a dolgot. Ez persze csak az érdek nélküli, szívből jövő kapcsolat­teremtésre igaz. Amennyiben a döntést a pénz, az anyagiak befolyásolják, akkor minden másként alakul. Ilyenkor a több millió éven át kialakított természetes ösztönök háttérbe szorulnak, és a nők úgy viselkednek, mint a prostituáltak.

Lelki kisugárzásunk életünk más terén is hasonlóan gyors döntést vált ki embertársainkból. Személyzetisek munkáját tanulmányozó kutatók szerint a beszélgetés első 15 másodpercében eldől, hogy a munkaadó hajlandó-e alkalmazni a jelentkezőt a meghirdetett állásra. Az önéletrajznak, a szakmai tapasztalatnak csak akkor van jelentősége, ha a munkaadó pozitív döntést hozott. Ezt követően a biztonság kedvéért ellenőrzi a pályázó szakmai alkalmasságát, mert ha a választottja nem tudja ellátni leendő munkakörét, akkor a gazdasági érdek felülkerekedik az egyéni érzelmeken. Szimpátia nélkül azonban hiábavaló minden igyekezet, mert a munkáltatók nem szakértelmet vásárolnak, hanem egyéniséget. Az előbbi ugyanis hamar elavul. Az ember viszont megmarad lelkének minden megnyil­vánulásával, amelyet aztán viselkedésnek, képességnek, intelligenciának, szorgalomnak, toleran­ciának, együttműködő-képességnek és még sok egyéb olyan tulajdonságnak nevezünk, amelyek döntően befolyásolják egy ember munkahelyi alkalmazhatóságát.

Sok férfi számára érthetetlen a nők eltérő viselkedése, és ezt lelki okokra vezetik vissza. A legújabb tudományos kutatások azonban kiderítették, hogy ennek nagyon is valós okai vannak. Az élettani vizsgálatok feltárták, hogy a nők beszédközpontjában 25%-kal több sejt van, mint a férfiakéban. Ennek tudható be, hogy a nők verbális képessége jóval fejlettebb, mint a férfiaké. Ugyancsak 25%-kal több sejtet találtak a nők megfigyelőközpontjában, ami arra ad magyarázatot, hogy miért tudnak egy pillantás alatt mindent felmérni, ha belépnek egy helyiségbe, vagy megpillantanak egy férfit. Képességek tekintetében tehát meghatározó jelentősége van az agysejtek megoszlásának. Hiába nagyobb a férfiak agyveleje 150 cm³ -rel, ha a többlet nem ott halmozódik fel ahol kellene, nem tudnak versenyre kelni a nőkkel. Svéd kutatók szerint a nők arcfelismerő készsége is jobb, mint a férfiaké. Ennek nemükből eredő okai vannak. Az anyák évmilliókon át gyerekeik szemét figyelték, ha valami baj volt. A szem ugyanis abban az esetben is tájékoztat a problémáról, ha a gyerek még nem tud beszélni. Ez a szemkereső képesség tevődött át később az arc figyelésére.

Némi vigaszt nyújt a férfiak számára, hogy nekik viszont fejlettebb a cselekvőképességük. Amíg a nők lassan döntenek, és nehezen szánják el magukat a cselekvésre, a férfiak gyorsan és határozottan lépnek fel. Ennek oka is a múltba keresendő. A család védelme, a külső támadások elhárítása a férfiak feladata volt, így az ő adottságaik ezen a téren fejlődtek. Ugyancsak a régmúltból eredő munkamegosztásnak tudható be a férfiak jobb tájékozódási képessége. Az élelmiszer előteremtése során sokszor kilométereken át kellett üldözni a vadat, és utána haza kellett találni az erdőből Ez az évmilliók át folytatott tevékenység kellőképpen kifejlesztette a férfiak térbeli eligazodó-készségét. A nők viszont szinte egész életüket otthon töltötték, így nem tudott kifejlődni bennük a térképszerű tájékozódási képesség. Ennek tudható be, hogy ha egy nő elindul a számára ismeretlen városban, egy idő után nem talál haza, vagy ha egy forgalmas téren feljön a metró-aluljáróból, fogalma sincs róla, hogy hol van. Eligazító táblák nélkül képtelen lenne eldönteni, hogy melyik lépcsőn kell felmenni, ha el akar jutna a tér másik sarkára. Nem véletlenül született ez a vicc a nőkről:

−  Ha a tizedik emeletről leveti magát egy férfi és egy nő, melyik ér hamarabb földet?

−  A férfi! A nő ugyanis útközben eltéved.

Amerikai kutatók nemrég felfedezték, hogy a nők látószerve is fejlettebb. Színesebben látnak, mert a szemük több árnyalatot képes megkülönböztetni. Ez a képességük is az evolúció során fejlődött ki, mert segítette őket a gyűjtögetésben. Az Arizonai Egyetem tudósai különböző kontinenseken 236 ember DNS-ét vizsgálták meg. Ennek során kiderítették, hogy a vörös színtartomány érzékeléséért felelős OPN1W jelű gén az X kromoszómán található. Mivel a nők szervezetében ez a kromoszóma két példányban van jelen, finomabban érzékelik a vörös színtartományt, mint a férfiak. Ezért ősanyáink jobban boldogultak az érett gyümölcsök, bogyók gyűjtögetésében.

[

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek IV. fejezete részletesen foglalkozott az emberiség különböző szintekre jutásával, attól függően, hogy ki mely szférából érkezett. Az olvasottak tükrében sokan megpró­bálnak náluk fejlettebb emberekkel kapcsolatot keresni, ami nem minden esetben célravezető. Ennek okát könnyen beláthatjuk, ha megnézzük, hogy milyen cél vezérli az egyes szférabeliek életét. Az első négy csoportba tartozók életviteléről sokat tudunk, hiszen ide tartozik az emberiség 95%-a. Az alsóbb szférabeliek fő törekvései, ösztöneik kiélése, az anyagi világhoz való kötődésük jól ismert. Ennek ellenére nem ők használják ki leginkább a fizikai világ nyújtotta lehetőségeket. Itt a Földön teljes életet az ötödik szférabeliek élnek. Munkájuk, választott hivatásuk mellett ragaszkodnak a családhoz, a gyerekekhez és minden értelmes célhoz, amit a fizikai élet nyújthat az embernek. Ők azok, akik leginkább képesek élvezni az életet. Az étkezésben ínyencek, a szeretkezésben mesterek. Nem vélet­len, hogy oly kívánatosak embertársaik szemében, és oly sokan szeretnének szert tenni az ezen a szinten állókra. Az ötös szférabeli nők tulajdonságait, életvitelét legjellemzőbb módon Nastassja Kinski amerikai színésznő, és Szily Nóra magyar tévériporter testesíti meg[5].

E szint felett már ne keressenek maguknak társat azok sem, akik a legértékesebb partnerre vágynak. Nem azért, mert a hatos és hetes szférából jöttek olyan kevesen vannak, hogy úgy sem találnának rájuk, hanem azért, mert nem érdemes. A hatos szférabeliek kizárólag a munkájuknak élnek. Mindent, így a családi életüket, a boldogságukat is a hivatásuknak vetik alá. Életüket küldetésük teljesítésének minden áron való vágya vezérli. Nagy áldozatokkal jár egy ilyen emberrel együtt élni, az ösztönvilág rabjai meg se próbálkozzanak vele. A hetes szférabeliekkel azért nem érdemes kapcsolatot teremteni, mert születésük pillanatától kezdve halálra vannak ítélve. Az ő sorsuk a keresztre feszítés, ami azt jelenti, hogy ezek az emberek életük derekán mártírhalált fognak halni. Mostanában természetesen nem keresztre feszítés útján végzik ki őket, hanem a kor ítélkezési szokásainak megfelelően. Ennek legjellemzőbb példája Tóth Ilona szigorló orvos halálra ítélése, akit az 1956-os magyar forradalom mártírjaként ártatlanul akasztottak fel. Jézushoz hasonlóan ő sem védekezett a rágalmak ellen. Minden vádat magára vállalt, hogy ezzel is mentse a társait. Hetedik szférabeli férfi már alig található a Földön. A nagyravágyó nőknek azért sem célszerű utánuk kutatni, mert velük eleve nem lehet egy életre szóló házasságot kötni. A kívülálló szemével nézve tiszteletre méltó dolog lehet egy világhírű személy özvegyének lenni, ha valaki a szenvedésekkel teli élet után képes elviselni az évtizedekig tartó magányosságot. A túl nagy megtiszteltetésnek örvendő ember özvegye ugyanis nem mehet újra férjhez anélkül, hogy cselekedete ne lenne közmegvetés tárgya.

A partnerkapcsolat szempontjából legvonzóbb ötös szférabeliek ma sem mennek ritkaságszámba, de az igazi aranykoruk korábban volt. Az ötödik szférából (korábban már említett történelmi okok miatt) a XIX. század elején kezdtek tömegesen leszületni a lelkek a Földre. A folyamat a XX. század kezdetéig, kb. 100 éven át tartott. Az 1970-es, ’80-as évekig tevékenykedtek nálunk jelentős számban. Ebben az időszakban meghatározó szerepet töltöttek be a kultúrában, a sportban, az iparban, a tudományos életben, sőt a politikában is. Nem véletlen, hogy a világ ez alatt a másfél évszázad alatt fejlődött a legtöbbet. Ennek a korszaknak az utolsó képviselői közül Magyarországon Tolnay Klári, Amerikában pedig Katharine Hepburn a legismertebb. Mellesleg az ötös szférába tartozók igen fejlett kommuni­kációs képességgel rendelkeznek. Igazi társasági emberek. Érdemes odafigyelni arra, amit mondanak, és ahogy mondják.

Érdekes módon ez a készség már nem mutatkozik meg a hatos szférában. Itt a Földön az ezen a szinten állók kommunikációs készsége többnyire le van blokkolva. Ennek feltehetően az az oka, hogy az ügy amit képviselnek, nem tűri a szószátyárkodást. A hatos szféra­beliek túlságosan fajsúlyos dolgokkal foglalkoznak, amelynek idő előtti nyilvánosságra kerülése zavart okozna. Ezt ők maguk is érzik, ezért igyekeznek a háttérben maradni. A velük együtt élők azt tartják róluk, hogy csak akkor beszélnek, ha mondanivalójuk van. A hetes szférabeliek nem küsz­köd­nek ugyan gátlásokkal, de ők meg rébuszokban beszélnek. A példázatok, szójátékok, a mondat végi rímek igen magas röptűvé teszik a beszédüket, és ez a nyelvezet az egyszerű emberek számára érthetetlen. A kifinomodott ízlés megmaradt ugyan a hatos szférabelieknél is, de ez a típus már a gasztronómiai élvezetekről is képes lemondani, ha érdekei, küldetésének teljesítése ezt kívánja. A hetes szférából érkezett lelkek minden tekintetben puritán életmódot folytatnak, nekik a földi világ által kínált élvezetek semmit sem jelentenek. A szexnek is eltérő módon hódolnak a különböző szférákból jöttek. Az alsóbb szinteken állóknál vad és fékezhetetlen. A felsőbb szinteken ez a tevékenység erősen elnyújtott, és inkább hasonlít a kozmikus egyesülésre, mint az állati párzásra. A hetedik szférabeliek már képesek lemondani a szexuális élet nyújtotta örömökről is. Ők többnyire úgy távoznak ebből a világból, ahogy jöttek, szűzen.

Ahhoz, hogy a magasabb szférabeliek eleget tudjanak tenni küldetésüknek, megfelelő társra, önzetlen segítőkre van szükségük. A nagyravágyó emberek (különösen a ragadozó típusú nők) azonban kifejezetten vadásznak rájuk. Esélyeiket növeli, hogy a primitív emberek sokszor igen előnyös külsővel rendelkeznek. Erre szükségük is van, mert az eszükkel, intelligenciájukkal nem tudnának érvényesülni az életben. Belső értékek híján boldogulásuk egyetlen lehetősége a szépségükből, a tökéletes testükből eredő helyzeti előnyük kihasználása. Miután a magasabb szférabeliek is hús-vér lények, így gyakran beleesnek ebbe a csapdába, ami nem csak a munkájukat gátolja, hanem pokollá teszi a magánéletüket is. Mint a továbbiakban látni fogjuk, az ilyen szerencsétlen kapcsolatok tragédiával is végződhetnek. A magasabb szférabeliek életének zátonyra futása csak egy módon kerülhető el: fokozott éberséggel, a partnerek gondos megválogatásával. Érdekes módon a kirívóan magas szintkülönbségtől később a fejlődésben alacsonyabb szinten álló partner is szenved. Tanulságképpen nézzük meg, hogyan nyilatkozott erről a helyzetről egy primitív lélekkel rendelkező nő Jane Sacks: Rendes fiú című könyvében.

Elöljáróban az írónő leszögezi, hogy regénye hősnője a végén kinyírja az összes rendes udvarlóját. Ehhez a végkifejlethez egy tudatalatti késztetés, a kiforratlan lelkek sajátos gondolkodásmódja, ösztönvilága vezetett. Az események nyomon követésével egyre világosabbá válnak a folyamat moz­gatórugói. A főszereplő kendőzetlen stílusú kitárulkozása alapján egyértelművé válik, hogy a vele kapcsolatba lépők élete törvényszerűen alakult így. A primitív lelkekben uralkodó vad ösztönöket nem lehet elnyomni, hosszú távon nem lehet rajtuk uralkodni. Minél tovább elfojtják őket, annál pusztítóbb lesz a kitörésük. Az alacsony szinten álló lélek nem képes elviselni a nála fejlettebb lelkeket. Minél magasabb szinten áll a másik, annál kirívóbbá válik az ő primitívsége, ami elemi erővel irritálja őt. Ezért a torzult lelkű személy mindig azok ellen rohan ki, akik a legkedvesebbek, a leginkább nagylelkűek vele szemben, mert ezek higgadtsága, nyugalma és tartása mellett még kiáltóbb az ő érzelmi zűrzavara. Mivel nem képes elérni az ő szintjüket, előbb tudat alatt, később már tudatosan is a saját érzelmi mocsarába próbálja lerántani őket. A végleges megoldást abban látja, hogy elpusztítja az útjába kerülő fejlett lelkeket, így próbálván megszabadulni az eléje tartott „tükörtől”. Ez nem csak a nőknél van így, hanem a férfiaknál is. Aki látta a „Szelíd motorosok” című filmet Peter Fonda főszereplésével, az érti, hogy miről van szó.

A fenti regény hősnője így magyarázta azt a sajátos belső késztetést, ami őt ide vezette: „Péter jóravaló gyerek volt. Szeretetre méltó, figyelmes, alkalmazkodó, nem követelőző, és mindig nagyon igyekezett, hogy a gyönyörök netovábbját nyújtsa az ágyban. Ennek ellenére már alig vártam, hogy lerázhassam.” Az írónő szerint sokan kérdik tanácstalanul: Vajon miért nem vonzódom a derék férfiakhoz? Miért van az, hogy amikor a véletlen egy jótét lélekkel hoz össze, a kezem-lábam töröm, hogy megszabaduljak tőle? A főszereplő szerint: „Mert álmosító az ilyen fazon társasága, és az ember könnyen beleragad, mint a dongó a mézbe. A legtöbb lány inkább korommal kenné be a képét, ócska ruhát húzna magára, mintsem hogy szóba álljon egy efféle talpig becsületes muksóval. Nem arról van szó, mintha a rend, a tökéletesség ezen őrei egytől egyig szerencsétlen fráterek volnának. Szó sincs róla. Nem mind olyan unalmas fej, mint ahogy hírlik. Jártam már rendes ürgével, aki egy világlap külföldi tudósítója volt. A másik kabarészínészként aratott tapsviharokat, sőt akadt köztük menő dzsesszgitáros is. Az illedelmes fiúk kiváltják belőlünk, hogy viszonzásképpen mi is nyájaskodunk, vagy épp fordítva, pimaszkodunk velük, mert nem tudjuk elviselni a szakadatlan béketűrésüket, a kikezdhetetlen jó kedélyüket, állandó derűs nyugalmukat. Vagy a legjobbat, vagy a legrosszabbat, de mindenképpen a legkibírhatatlanabbat hozzák ki belőlünk. Én többnyire a negédeskedés hibájába esem. Amint egy ilyen előzékeny hapsi társaságába kerülök, azonnal átveszem a stílusát, és kibújik belőlem a tündibündi. Elveszítem az egyéniségemet, a valódi énemet. A barátnőmmel tár­salogva fesztelenül érzem magam, nem győzök poénkodni, csúfondároskodni. Disznó vicceket me­sélek, gátlástalanul kipakolom a gonosz pletykákat. Szelíd kis barátaim ekkor rám sem ismernének. Ilyenkor jól érzem magam. Talán ezért menekülök a jámbor fickók elől a barátságtalanok karjába.”

A regény véres kezű hősnője végül egy durva bérgyilkosban találta meg a hozzá illő férfit. „Ugyanazért kedvel engem, amiért én is kedvelem a kiállhatatlan tagokat. Az ilyeneknek meg lehet mondani az igazat. Nem kell attól tartani, hogy a harmatos lelkük kikészül, ha mondjuk kedvem szottyan belerúgni a metró lépcsőjén előttem vánszorgó tuskóba, vagy ha a vágyamat keresetlen sza­vakba öntve alpári módon fejezem ki magam. Számomra rém unalmas dolog a rendes fiúk pátyol­gatása. Tárasságukban nem tehetem meg, hogy böfögjek, szellentsek, vagy ha úgy tartja kedvem, törjek-zúzzak.” Ebből is látszik, hogy nem lehet egy lelket kirángatni abból a világból, ahová tartozik. Akár önmaguk, akár mások próbálkoznak ezzel, az eredmény csak látszólagos és átmeneti lesz. A szerepjátszás nem tarthat sokáig, mert valódi énje elemi erővel húzza őt vissza arra a szintre, ahonnan jött. Ha kell, rombol, gyilkol, de vissza akar térni arra a fokozatra, ami őt meg­illeti. Neki az az otthona, oda tartozik. Ösztönösen érzi, hogy ha nem tombolja ki magát, ha nem teljesedhet ki a maga primitív szintjén, akkor később sem lesz képes elmozdulni erről a fokozatról.

A primitív emberek sajátos jellemzője még, hogy nem szeretik a zenét. A zene ugyanis harmóniát, kiegyensúlyozottságot, tökéletességet közvetít a hallgatója felé. Minél színvonalasabb a szétáradó muzsika, annál jobban irritálja őket. A komolyzenétől kifejezetten iszonyodnak. Csak a vad, disszonáns, csörömpölős „zenét”, a fülsértő lármát, a dallamtalan üvöltést kedvelik. Az ő lelkivilágukat ugyanis ez tölti ki, így örömüket is ebben lelik. Kedvelt műfajuk még a gagyipop. Ők te­rem­tették meg korunk könnyűzenei életének sajátos jelenségét: a papírzsebkendő-sztárokat. A színvo­naltalan lelket csupán a színvonaltalan, tukci-tukci zene tudja szórakoztatni. Csökevényes agyuk csak a zsibbasztást tűri, a tágítást nem. A lélekemelő, igényes zene menekülésre készteti őket. Őket csak a majomzene szórakoztatja. Partnereik kiválasztásában is hasonló irányelveket követnek. A primitív nők nem szeretik az okos, intelligens férfiakat. Ők a laza, pörgős, jó dumájú, sármos férfiakat keresik. A belső értékekkel nem törődnek, mivel ilyesmivel ők sem rendelkeznek. Azért is kerülik az értékes embereket, mert mellettük görbe tükörként nyilvánul meg a primitív lelkük, saját belső ürességük.

Jellemző megnyilvánulása ennek a világnak, hogy a bunkók mindenkit tegeznek. A magázódás során ugyanis önkéntelenül meg kellene adni a másiknak egy bizonyos tiszteletet, amitől ők irtóznak. Nem tudják elviselni, ha valaki különb náluk. Mindenkit le akarnak rángatni a saját szintjükre. Mellesleg a primitív ember nem tűri a tanácsadást sem. A jóindulatú útmutatást személye iránti támadásnak tekinti. Azt hiszi, hogy ostobának nézik, ezért mondják meg neki, hogy mit tegyen. Miután tisztában van vele, hogy szel­lemi képességei enyhén szólva kívánnivalót hagynak maguk után, dühbe gurul, és gorombáskodni kezd a jótevőjével. Ilyenkor két dolgot tehetünk. Vagy elviseljük a mocskolódásait, sőt sok esetben a tettlegességbe torkolló reagálását; vagy sorsára hagyjuk őt, és engedjük, hogy az óhatatlanul elkövetett hibái által a saját kárán tanuljon. Ez esetben azok a szenvedések segítik a fejlődését, amelyeket a hozzá hasonló szintű emberekkel összetűzésbe kerülve él át.

 

Fejlődésünk buktatói

 

A statisztikai adatok szerint ma a 45-65 év közötti – érettségivel nem rendelkező – férfiak halálozási aránya majd kétszerese az érettségizetteknek. Nyugaton szintén jókora a szakadék a társadalom különböző rétegei között. Angliában egy segédmunkás 10 évvel hamarabb hal meg, mint egy diplomás. Még akkor is, ha nem iszik, nem dohányzik. A magatartástudományi kutatások szerint ennek oka az egyén személyiségében keresendő. Minél műveltebb, minél iskolázottabb valaki, annál tudatosabban keresi a helyes életmód kialakításának lehetőségeit. Igyekszik megszabadulni a káros szenvedélyeitől, és fokozatosan áttér a helyes táplálkozási módra. Egészségének tudatos kímélése, megőrzése mellett elsajátítja a stresszoldó, konfliktuskezelő technikákat. Helyzeti előnyét kihasználva ezt már gyermekkorban, a családban, a többnyire értelmiségi szüleitől tanulja meg. Az alacsony iskolai végzettségűek azonban általában tanulatlan szülők gyermekei, akik jóval kevesebb ismerettel rendelkeznek ezen a téren. Egy magas szinten álló társ, egy kulturált élettárs még sokat segíthetne rajtuk, de érthető okokból senki sem szeret lefelé házasodni.

A hátrányos helyzetűek tehát a tudatlanságuk, a tanulatlanságuk áldozatai. Az iskolai nevelés is sokat javíthatna ezen a helyzeten, de az iskolákban ma még nincs életvezetés tantárgy. Sokszor maguk a tanárok sem tudják, hogyan kellene élni a világban. Aki nem hozta magával a családi környezetből, az azt sem tudja, miként kell kulturáltan kifejezni a nemtetszését. Gyanakodva kezeli mások övétől eltérő szokásait, véleményét. Az ismeretlenről eleve rossz szándékot feltételez. Az ebből eredő konfliktusok gyakran torkolnak fizikai összetűzésekbe, ami szintén rontja az alacsonyabb sor­ban élő népcsoportok túlélési esélyeit.

Az iskola nem ismeri fel, hogy ennek a rétegnek a gyermekei otthon nem sajátították el ezeket a készségeket, ezért ahelyett hogy megtanítaná rá őket, folyamatosan bünteti a beilleszkedésre képteleneket. Az ebből eredő stressz, kisebbrendűségi érzés már kezdettől fogva hátrányos helyzetűvé alacsonyítja őket. Ebből a helyzetből aztán később sem tudnak kitörni. Már kora gyermekkorban kialakul bennük a krónikus stresszállapot, ami arra késztet, hogy a deviánsnak minősített valóban deviánssá váljon. Ilyen körülmények között az egyén minél hamarabb szabadulni akar az iskolától. Már 14 éves kora előtt kimarad az oktatásból, vagy nem akar tovább tanulni. Ezzel egész életére elvágta magát azoknak a magas szintű ismereteknek a megszerzésétől, amelyek segíthetnék őt az átlagéletkor elérésében. Magas szintű képzés hiányában csak rosszul fizetett munkát végezhet, vagy egészségre ártalmas munkakörülmények közé kerül. Az alacsony jövedelme miatt nem tudja megfizetni a meglehetősen drága táplálék-kiegészítőket, ezért előbb-utóbb hiánybetegségek is kialakulnak nála. Kilátástalannak tűnő helyzetét mértéktelen evéssel, alkoholfogyasztással, dohányzással próbálja feledtetni. Az ebből eredő elhízás és szenvedélybetegségek azonban még elviselhetetlenebb helyzetbe sodorják.

Egy széleskörű ismeretekkel rendelkező értelmiségi viszont át tudja minősíteni, újra tudja értékelni a helyzetét. A legkilátástalanabbnak látszó problémát sem tartja eleve megoldhatatlannak. Tisztában van vele, hogy a kihívások, a konfliktusok a személyiség fejlődésének legfőbb hajtóerői, de csak akkor, ha képesek vagyunk a kezelésükre. Így a nehéz élethelyzetekből, a reménytelennek tűnő szituációkból is sikerül kievickélnie, nem adja meg magát a „sorsnak”.

Ez a jelenség szorosan összefügg a lelki fejlődéssel. A magasabb szinten álló lélek már sok nehéz helyzetet élt át az előző életeiben, így szert tett némi rutinra a gondok elhárításában. Ahogy a Biblia írja: „Az eszes meglátja a bajt, és elrejti magát; a bolondok pedig nekimennek, és kárát vallják.” Úgy is felfogható ez a jelenség, hogy az alacsony szinten álló lélek nem rendelkezik megfelelő tapasztalatokkal az életről, így szinte belső kényszert érez a tapasztalatgyűjtésre. Önkéntelenül is belesodródik az „élet sűrűjébe”, hogy az átélt szenvedések által fejlődhessen. Ebből egyesek azt a következetést vonhatnák le, hogy nem tehetünk semmit az alacsonyabb néprétegek felemelése érdekében, hiszen ez a sorsuk. A származásukból eredő körülményeiken valóban nem sokat változtathatunk, de az iskolai nevelés jelentősen csökkenthetné a lépéshátrányukat. Fejlődni nem csak állati szenvedések közepette lehet, hanem kulturáltan, emberhez méltó körülmények között is. Aki nagyon mélyre süllyed, annak nem fejlődik, hanem megtörik a lelke, és ezáltal még mélyebbre zuhan. A követező életében alacsonyabb fokra sorolódik, még rosszabb körülmények közé születik le. Össztársadalmi méretekben ez a jelenség jelentősen lelassítja civilizációnk fejlődését, amelynek végső soron mindnyájan kárát látjuk.

[

Jól jellemzi a társadalom peremén élők sorsukba való beletörődését Koblencz Zsuzsa cikke, amely a Népszabadságban jelent meg Horvátné ágya címmel:

Ha a bevált sémákat tekintjük, semmi nem indokolja, hogy Horvátné ágyának históriáját a nyilvánossággal megismertessük. Horvátné ugyanis nem afféle szépasszony, akinek ágya izgalmas eseményekkel hozható összefüggésbe. Nem is fiatal már. Elmúlt ötven, s egy vállalkozó kertészetében dolgozik 10-12 órát is naponta, hogy a nyugdíjhoz a jogosultságot megszerezze. Horvát úr rokkantsági járadékot kap. Evégett időről időre meg kell jelennie a felülvizsgálaton, ahol megállapítják, javult vagy romlott-e az állapota. Horvát úré garantáltan romlik. Két éve azzal bocsátotta útnak a felülvizsgáló főorvos, hogy a mája szinte alig működik, s ha nem hagy fel a pálinkázással, hát fél év múlva – vagy még hamarabb – búcsút inthet az árnyékvilágnak. Horvát úrban azonban ott munkálhat valami őserő, mert bár a leletei egyre rosszabbak, ő maga úgy él, mint akit nem legyinthet meg a halál. Igényei már nincsenek, egyedül a napi pálinkaporciójához ragaszkodik.

Horvátné ehhez rég hozzászokott, de neki vannak még igényei. Egy új ágyról kiváltképpen sokat álmodott az utóbbi hónapokban, de a félretett pénzhez – amiből szűkösebb napokon gyakorta le kell csípni valamennyit – nem mert erőteljesebben hozzányúlni. Egészen addig, amíg a két héttel ezelőtti nagytakarítás napja el nem érkezett. Akkor ugyanis olyan dühvel taszította félre az anyjától örökölt, kiszolgált rekamiét, hogy annak egy csöndes nyekkenéssel kitört a lába. Ez a sötétbarna és zöld csíkokkal díszes rekamié kihúzott állapotában igyekezett jól szolgálni a házaspár éjszakáit, de hivatásának egyre kevésbé felelt meg. De mint említettük, Horvát úrnak nem voltak igényei. Ezért a kitörött lábra is csak rálegyintett: eszében sincs azzal kínlódni, hogy visszaszögelje, de különben sem lehetne, mert szilánkosra tört a vége. Végül azt javasolta, rakjanak a láb helyére téglát. Horvátné hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a javaslat hallatára először kétségbeesetten elkezdjen jajveszékelni, vagy hozzon be egy téglát, és azt teljes erőből vágja hozzá tökéletlen hites urához. Végül kiviharzott a konyhába, elővette rejtekhelyéről a pénztartalékot, s azonmód, takarításhoz való ruhában elindult ágyat venni.

Fenyőbútorról ábrándozott mindig, de előbb végigzarándokolta a kisváros mindhárom bútorüzletét, hogy másféle ágyakat, heverőket is szemrevételezzen. Nem hitt a szemének, amikor az utolsó boltban azt látta, hogy épp a fenyőbútorokra hirdettek akciót. A dupla ágyat tizenkilencezer-kilencszázért kínálták. Nagy lélegzetet vett, és megfogadta, hogy ágy nélkül innen semmilyen körülmények között nem távozik. Tíz perc múlva azonban már erős kétségei voltak elhatározását illetően. Kiderült, hogy az akciós vételár csak az ágykeretre vonatkozik. Ehhez meg kell még vásárolni a beléje helyezhető deszkasorokat, valamint két matracot is. Házhoz szállítással együtt végül 62 ezer forintba került az ágy.

Horvátné egyedül rángatta a fészer mögé a kiérdemesült rekamiét – amibe majd beleszakadt. Horvát úr eközben a kocsmában időzött. Az asszonynak az ágyvégekkel is meggyűlt a baja. Mire az egyiket sikerült beakasztania, a másik kidőlt. De mindenképpen látni akarta az összerakott szép, új ágyat, úgyhogy még akkor sem adta fel, amikor az alacsonyabb támla rádőlt a lábfejére. Leült, halkan sírdogált egy kicsit, aztán folytatta az összeszerelést. Este szó nélkül feküdtek le. Horvát úr nem tett semmilyen észrevételt, Horvátné pedig, amikor épp nem jutott eszébe a pénz, boldognak és szinte elégedettnek érezte magát. Éjfél elmúlt már, amikor robajra ébredt. Férje alól egy lendületes megfordulást követően kidőltek a deszkák. Horvát úr ott ült a padlón, a kettéhajlott matrac alján, és éktelenül káromkodott.

Segítsél már – kiabálta. – Fáj a vállam, nem bírok kikapaszkodni, nem látod! Az asszony felkelt, kirángatta a férfit a gödörből, és összerakta újból az ágyat. Másnap éjjel mindez megismétlődött, mert az átkozott ágydeszkák ugyanúgy kicsúsztak. Harmadnap elment reklamálni az üzletbe. Kijött az asztalos, aki mindent rendben talált. Semmi nem volt rövidebb vagy hosszabb a kelleténél, nem lehetett mit kijavítani. Az ördög bújik éjszakánként az ágyba – kacsintott az asztalos, mielőtt távozott. Negyednap Horvát úr megint a padlón találta magát, de most már bömbölt, mint a sebesült tigris, és fejszével akart nekimenni az ágynak. Reggelre kelve Horvátné kiment a sufniba, ahol egy csúf, öreg de masszív szekrényben tárolták a szerszámokat. Leakasztotta a két szekrényajtót, becipelte a szobába, s keresztben ráfektette az ágydeszkákra, majd rájuk helyezte a matracokat. Éjjel csend volt, nem mozdult semmi, Horvátné könnytelen szemmel meredt a sötétbe, miközben arra gondolt: „Van egy 62 ezer forintos ágyam, és szekrényajtókon alszom.” Amikor már azt lehetett hinni, hogy elaludt, Horvát úr felmordult: „Ennyi idő alatt már megtanulhattad volna asszony, hogy vehetünk mi százezerért is ágyat, nekünk csak rosszabb lesz.” Mi valahogy ilyennek születtünk. Ez volt az a pont, amikor Horvátné hangosan felzokogott.

 

Érdekes hírek

 

A reform gondolatoknak tág teret engedő Egyesült Államok az ítélkezés terén is sok meglepetéssel szolgál. Új-Mexikóban egy helyi bíró új fejezett nyitott a büntetés-végrehajtásban. A precedens jogalkalmazás alapján a törvényszegőket ezután thai chi meditációra is ítélhetik az egész országban. A liberális szellemiségű Santa Fé bírónője, Frances Gallegos választás elé állítja a fiatalkorú bűnözőket: vagy börtönbe vonulnak, vagy elsajátítják, és folyamatosan gyakorolják ezt az egészségmegőrző és meditációs gyakorlatokból álló módszert. Elmondása szerint a hagyományos bűnmegelőző, bűnleszoktató módszerek megbuktak, és ennek legszembetűnőbb jele a visszaesők nagy aránya. A bírónő előzőleg kikérte a keleti gyógyászatban jártas pszichológus, Mark De Francis véleményét. Azóta szent meggyőződése, hogy az ázsiai hagyományok megtanítják az embereket lecsendesedni, „megtalálván a külső ellenség helyett a belsőt”, hogy az elítélt azzal „viaskodjon”. Ha így haladunk tovább, nemsokára az Agykontroll is a büntetés-végrehajtás része lesz. A gyakorlatokon elsajátított mély meditáció rádöbbenti a bűnözőket ember mivoltukra, és jó útra téríti őket.

[

A ma használatos biometrikus azonosító módszerek közül a legelterjedtebbek ujjaink bőrlécrend­szerét ellenőrzik. Nem véletlenül. Ezek az egyénre jellemző, megismételhetetlen kombinációt alkotnak, ami megfelelő készülékkel meglehetős biztonsággal azonosítható. Osztrák fejlesztők azonban tovább tökéletesítették az ujjlenyomat ellenőrzését. Az általuk kifejlesztett bőrbe látó NANO leolvasó módszer nemcsak az ujjak felszíni mintázatát, hanem a bőr alatti szövetrétegek egyedi jellemzőit is felismeri. A Nanoident nevű cég mérnökei szerint az ujjakat azonosító jelenlegi készülékek általában csak a bőr külső felületét pásztázzák végig, így akár meg is téveszthetők, például másról levágott, illetve szilikonból előállított műujjakkal. A bőr alá látó szkennerek azonban az ilyen trükköket kiszűrik. A leolvasó szenzora ugyanis több különböző hullámhosszú fénysugarat bocsát ki, és ezáltal 4 mm mélységig feltérképezi a bőr alatti területeket is. Így azonosítja például az erek lefutását, sőt, színe alapján a vér hemoglobintartalmát is megméri. Egyértelművé válik tehát, hogy élő ujjról van-e szó, vagy sem.

Ennek a módszernek az alkalmazása nagymértékben fokozza a rá épülő biztonsági rendszerek megbízhatóságát. A Nanoident fejlesztői most azon dolgoznak, hogy az azonosítót különféle elektronikai eszközökbe építsék be. Fő céljuk a képernyőfelületekbe integrálás, hogy a PDA-k, a notebookok, vagy az asztali PC-k felhasználói jogosultság-ellenőrzéséhez ne legyen szükség külön eszközre. Ezt követően nem kell leolvasó készüléket alkalmaznunk ahhoz, hogy beléphessünk a számítógépünkbe. Elég a monitor sarkára helyezni az ujjunkat, és máris végbemegy az azonosítás.

[

Az ezoterikus kutatások melléktermékének tekinthető az a diagnosztikai megfigyelés, mely szerint a különböző frekvenciájú agyhullámok termelődése erősen függ az életkortól. Egy újszülött 6 hónapos koráig általában fele-fele arányban produkál delta és théta hullámokat. 1 és 3 éves kor között már a théta dominál. Ezt követően a delta hullámok fokozatosan csökkennek, és helyette megjelennek az alfa és a béta hullámok. 17 és 60 év között a delta hullámok eltűnnek, az alfa és a béta hullámok aránya pedig azonos lesz. 60 éves kor felett a béta hullámok dominálnak, és már csak kevés alfa mérhető. Főként annak tudható be az időskori álmatlanság, és hogy a csecsemők oly mélyen alszanak. Erre vezethető vissza az energiahiány, az időskori elerőtlenedés is.

[

A felkelő nap országában a szerzetesek már a középkorban azt tanácsolták a betegségből lábadozóknak, az ideg- és elmebetegeknek, hogy hallgassák a természet hangjait; a víz csobogását, a rovarok zümmögését, a szellő suttogását, a madarak énekét. Japánban a pszichológusok kezdeményezésére két éve működik egy különleges telefonvonal, amelyen a Hokkaido-szigetek élővilágának „zenebonáját” hallgathatják az érdeklődők. Egy közvélemény-kutatás szerint ez a szolgáltatás igen nagy népszerűségnek örvend; esténként japánok milliói tárcsázzák az ismert számot, hogy belehallgassanak a természet varázserejű muzsikájába. A telefonszolgálat sikerét megirigyelték a zeneműkiadók; és kazettán, valamint CD-n is megjelentették a biozenét, amely a zeneboltok sikerlistáján tavaly az élre került.

[

A lélek nem csak korlátlan parapszichológiai képességekkel rendelkezik, hanem a memóriája is tökéletes. Mindent megőriz, mindent elraktároz, amit valaha hallottunk, láttunk, éreztünk. Ez azonban a mindennapi életünkben inkább káros, mint hasznos, mivel nehezíti agyunk aktuális teendőkre való koncentrálását. Ezért a bal agyfélteke csak az eseményekből leszűrt tanulságokat kapja meg a lélek által uralt jobb agyféltekétől, illetve olyan kulcsfontosságú információk, benyomások rögzülnek benne, amelyekre a mindennapi életében elengedhetetlenül szüksége van. Vannak azonban olyan emberek, akik az átlagosnál nagyobb mértékben állnak kapcsolatban agyuk jobb féltekéjével, és ezáltal különböző parapszichológiai képességekre tesznek szert. Ez a kapcsolatteremtés részlegesen (pl. a memóriára kiterjedően) is megnyilvánulhat.

Ezt bizonyítja Daniel McBride hihetetlen képessége. Ez az angol férfi mindenre emlékszik, ami valaha történt vele, vagy csak megfordult a fejében. Nyilvános fellépései során egyszer megkérdezték tőle, hogy mikorra esett egy bizonyos 15 évvel ezelőtti esemény. Amikor McBride azt felelte, hogy péntekre, a kérdező a fejét rázta. Nem igaz, mert csütörtökre. – mondta. Péntekre a házasságkötésének időpontja esik. Erre előszedték a régi naptárakat, és kiderült, hogy McBride-nak volt igaza. A férfi képességei nem korlátozódnak dátumokra. Mi sokszor azt sem tudjuk, hogy tegnap mit ebédeltünk. Ő viszont tisztán emlékszik rá, hogy az elmúlt 40 évben mit evett reggelire, ebédre, vacsorára. Csak ki kell keresni a naptárban egy dátumot, és megmondja, hogy milyen napra esik, s mi volt a napi menü. Ezen túlmenően arra is tökéletesen emlékszik, hogy milyen műsort hallott aznap a rádióban, mit nézett meg a televízióban. Még az időjárást is fel tudja idézni. Gondolkodás nélkül megmondja, hogy az elmúlt 40 év bármely napján milyen volt az idő. Válasza pontosan megegyezik a meteorológiai feljegyzések aznapra szóló jelentésével.

McBride nem áll egyedül ezzel a képességével. A német Uli Vogel pl. úgy olvas, hogy valósággal lefényképezi agyával az oldalakat. Találomra kiválasztottak egy 500 oldalas könyvet, és elolvastatták vele. Nem olvasott lassabban, mint bárki más. Aztán nyilvánosság előtt megkérték, hogy ismertesse a tartalmát. Erre szóról szóra felmondta az egész könyvet. A kétkedők a kezükben tartották a művet, és betűről betűre ellenőrizték az előadást. Csupán 12 apró hibát ejtett. Eddig 1529 könyvet olvasott el, és mindegyiknek minden mondatára emlékszik. Rendkívüli képességei ellenére buszsofőrként dolgozik, mert irtózik az értelmiségiek társaságától. A dán Per Jensen azokra emlékszik rendkívül jól, akiket 5 éves kora után látott, illetve amit hallott. Próbaként elvitték egy színházba, de nem a darab szereplőire kellett visszaemlékeznie, és nem is a párbeszédekre, illetve a hosszú monológokra. A szünetben bemutattak neki 393 találomra kiválasztott nézőt. Másnap megkérték, hogy írja le ezeknek a néhány másodpercig látott embereknek a kinézetét. Közülük 389 személy külsejét tökéletes hűséggel ismertette. A maradék 4 néző visszaidézése során is csak jelentéktelen hibákat ejtett.

[

Az ezotériától hideglelést kapó hivatalos tudományt egy újabb titokzatos eset bosszantja. A Csád Köztársaság és Szudán határán, a Szaharában található egy oázis, ahol különleges datolya terem. A kereskedőkaravánok gyakran megállnak a Fayar-oázisban, hogy kipihenjék magukat. Friss gyümölcsre vágyva a datolyafák termésével üdítetik fel magukat. A helybeliekkel elbeszélgetve feltűnt nekik, hogy milyen sok közöttük az okos gyerek. Szinte mindegyikük valóságos zseni volt, annak ellenére, hogy soha nem jártak az oázison kívül. A 2001. október 24-én arra járt karaván elhíresztelte az esetet a csádi fővárosban is, ahonnan tovább került a szomszédos országokba. A szóbeszéd a BBC egyik tudósítójának az érdeklődését is felkeltette, aki egy színes riport formájában széles nyilvánosság elé tárta az IQ-növelő datolyáról szóló beszámolót. Fokozta a rejtélyt, hogy az oázisban járt kereskedők is feltűnő változást tapasztaltak agyuk működében. Miután visszaérkeztek az útról, úgy vágott az eszük, mint a beretva. Négy kereskedőből kettő már a megérkezése után igen jó üzleteket kötött. A harmadik felhagyott a kereskedéssel, mert a csádi fővárosban kapott egy nagyon előnyös állást. A negyedik is pályát változtatott. Távolból elkezdett spekulálni a pretoriai és párizsi tőzsdéken. Néhány nap alatt valóságos „részvényrablást” hajtott végre, soha nem látott hozamözönben volt része. Érthetetlen módon mindig megérezte, hogy másnap hogyan alakulnak a részvényárfolyamok, és ennek megfelelően vásárolt, és adott el papírokat. Az előrejelzései soha sem csalták meg.

Mivel a nem mindennapi datolya híre nagy port vert fel az egész világon, a kairói egyetem kutatócsoportot küldött a Fayar-oázisba. Miután a kutatók sok viszontagság után megérkeztek a helyszínre, elkezdték felmérni az ott lakók szellemi képességeit. Döbbenten állapították meg, hogy a többségükben teljesen iskolázatlan, analfabéta felnőttek intelligenciahányadosa jócskán felülmúlta a környező országokban lakókét. Ennél is nagyobb volt a csodálkozásuk, amikor a gyerekeket vizsgálták meg. A 21 fiú és lány IQ-ja elérte a zseni szintet. Közülük a legfiatalabb 9, míg a legidősebb is csak 16 éves volt. A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a hihetetlen eredmények a helyben termő datolya fogyasztásának tudhatók be. Vittek is belőle mintát Kairóba, de a vegyelemzések semmiféle különleges anyagot nem mutattak ki benne. Erre meglehetősen hosszadalmas és költséges, atomi részecskékre is kiterjedő vegyelemzésnek vetették alá őket. Mindhiába. Semmi olyan anyagot vagy izotópot nem találtak benne, ami a más helyen termelt datolyákból hiányozna.

Időközben olyannyira elterjedt a csodadatolya híre, hogy a környező országokban lakók valósággal megrohamozták a kis oázist. Sokan csak azért indultak el, hogy a varázsdatolya magját megszerezzék. 2002. őszén a szudáni kormány már azt fontolgatta, hogy az egész környéket zárlat alá veszi, és katonai kordont von köré. Ebben csak az akadályozta meg, hogy Szudán és Csád között a mai napig nincs pontosan kijelölve a határvonal. A régi gyarmati térképeken csupán tízkilométeres pontossággal határozható meg, hogy hol húzódik a határ. Ezért a csádi kormány is magáénak vallja a Fayar-oázist. Mellesleg a „datolya ügy” kipattanásáig senki sem törődött ezzel a területtel. Mivel ezen a környéken nem található semmilyen ásványkincs, mindkét kormányt hidegen hagyta az ott lakók sorsa. Ők maguk sem tudták, hogy mely ország polgárai. Talán éppen a felfokozott intelligenciájuknak tudható be, hogy ebből a helyzetből sokszor hasznot húztak. Mindkét országból beszerez­ték a szükséges papírokat, majd amikor Szudánból érkeztek hozzájuk hivatalnokok, csádinak; míg a csádi bürokraták előtt szudáninak vallották magukat. Az idegenek előtt pedig Fayar-oázis­beliként mutatkoznak be.

Mivel a vegyelemzések nem tárták fel a titok nyitját, egy dél-afrikai amatőr kutatócsoport azzal a céllal érkezett a helyszínre, hogy tanulmányozzák az oázis kútjainak vizét. A kudarc után ugyanis sokan arra gondoltak, hogy az agyműködésre gyakorolt kedvező jelenség nem a datolyának, hanem az ivóvíznek tudható be. A karavánok vándorai, a kereskedők ebből is bőven ittak, így akár ez is okozhatta az intelligenciahányadosuk növekedését. A csalódás csak fokozódott, amikor ez a feltételezés is megdőlt. A magukkal hozott műszerek kimutatták, hogy ebben sincs semmilyen szokatlan anyag. A biztonság kedvéért azért küldtek belőle mintát egy dél-afrikai laboratóriumba. A központi vizsgálat eredménye ugyanaz lett. Az összes ásványanyagból pontosan annyi van benne, mint Szahara többi oázisának vizében. Közben a legokosabb fayari gyerekeket elvitték Kamerunba. Közülük az egyik arab fiú két hét alatt úgy megtanulta az ottani hivatalos nyelvet, a franciát, hogy az újságírók összes kérdésére válaszolni tudott. Egy másik 11 éves gyerek minden intelligenciatesztet ragyogóan teljesített, amit csak kitaláltak az értelmi képesség mérésére. Két gyerek eljutott Európába is. Egyikük a párizsi Sorbonne egyetemen tartott előadást 40 kiválasztott pszichológusnak, agykutatónak és a viselkedéstan elismert szaktekintélyeinek. A másik fiút Londonba vitték, ahol mindössze 28 nap alatt elsajátította az űrfizika és az űrhajózástan alapjait.

Ezek az esetek tovább fokozták az érdeklődést az oázis iránt. Amerikai kutatókban felmerült, hogy az olajfák körüli talajban van valamilyen gázszivárgás, és ez stimulálja az agyműködést. Mindjárt be is mutattak egy gázkeveréket, ami ilyen hatást vált ki. A helyben elvégzett ellenőrzés azonban botrányos eredményre vezetett. Az önként jelentkező egyetemi diákok a gáz kismértékű belélegzése után egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akinek megnőtt az értelme. Éppen ellenkezőleg. Ostobán nevetgéltek röhögtek, sőt ugattak. A sok kudarc és tanácstalanság folytán a kutatókat már valósággal sokkolja a datolyaügy. A leginkább az zavarja őket, hogy az UFO-jelenséghez hasonlóan nem tudják „szőnyeg alá seperni” az egészet, mert ma is létezik, és bárki által ellenőrizhető a hatása.

Lehet hogy nem alaptalan az aggodalmuk, mert ez esetben is egy ezoterikus jelenséggel van dolguk. Ezt a sajátos hatást feltehetően egyfajta földsugárzás váltja ki, ami csak itt nyilvánul meg. A speciális frekvenciaspektrumú mágneses sugarak elnyelődnek a talajvízben, ami a fákba felszívódva bekerül az oázis egyetlen gyümölcsébe, a datolyába is. Minden bizonnyal ez okozza az agysejtek nagy hatásfokú, rendezett működését. Jelentős lépés lenne az ügy kivizsgálásában, ha mind a datolyából, mint az ivóvízből nagyobb mennyiséget átszállítanának egy másik kontinensre, és ott önként jelentkezőkön kipróbálnák a hatását. Ha náluk nem, vagy kevésbé érzékelhető az intelligenciahányados növekedése, akkor egyértelműen a helyi földsugárzás váltja ki ezt a hatást. Ennek elemzése azonban még várat magára, mivel jelenleg nem rendelkezünk olyan műszerrel, amellyel a Yang jellegű éteri sugárzást mérni tudnánk.

[

Nemrégiben egy új gyógymód indult hódító útjára Németországban, a hidegkamrás terápia. Az első hidegkamrát 1984-ben nyitotta meg egy Bad Seebruch-i orvos, Reinhard Fricke. A kamrá­ban ‑110 ^oC-os hideg van, amely egyébként hasonlatos a naprendszerben uralkodó átlaghőmérséklethez. A gyógyulni vágyók fürdőruhában és arcuk elé kötött maszkkal lépnek be a kamrába. Fagyveszély nem fenyegeti őket, mert csupán 2-3 percet töltenek bent. Mozogni sem szükséges, csupán szaporábban kell venni a levegőt. A garatnyílásban keletkező pára megfagyását az orr- és szájvédő maszk akadályozza meg. A sokkszerű hideg hatására a beteg izmai ellazulnak, és az ízületei mozgékonyabbá válnak. Ennek következtében javul a vérellátása, melynek eredményeként kimosódnak az ízületekben és egyéb testszövetekben felhalmozódott mérgek. Ennélfogva ez a gyógymód elsősorban a reumásokon, a pikkelysömörben és a neurodermitiszben szenvedőkön segít. Ígéretes eredményekkel jár depresszió, idült alvászavar és fejfájás esetén is. Nem ajánlott viszont magas vérnyomás, szervi szívbaj, vérellátási zavarok, allergiás rohamok, hidegre való túlérzékenység, valamint vese- és hólyagbántalmak esetén. A kezelés 10-12 napig tart, és naponta kétszer (reggel és délben) kell alkalmazni. A tapasztalt betegek szerint az alacsony hőmérséklet csak az első három alkalommal kellemetlen. Egyetlen hátránya ennek a minden mellékhatástól mentes kúrának, hogy kissé drága. Egyébként az egész testre kiterjedő hidegkamrás terápia japán találmány. Még az 1980-as évek elején fejlesztették ki, de a hideget gyógyászati célra már az ókori görögök is alkalmazták. Jelenleg hozzánk legközelebb Ausztriában alkalmazzák ezt az eljárást, a tiroli Bad Häringben és a karintiai Bad Eisenkappelben.

[

A fogszuvasodás elkerülésének leghatékonyabb módja a megelőzés. A rendszeres fogmosás, a cukros ételek fogyasztásnak mellőzése nagyban hozzájárul a fogak épségének megőrzéséhez. A fogromlás azonban ennél összetettebb probléma. Nagyban befolyásolja a nyomelemhiány, a fluor elég­telen bevitele is. Ezért egyes országokban, pl. Svájcban fluorral dúsítják az ivóvizet, és a kisgyerekeket rendszeres fluorpótlásban részesítik. A kutatók rájöttek arra is, hogy a fogromlásban nagy szerepet játszanak a baktériumok, amelyek tejsavat termelve megtámadják a fogzománcot. A bostoni Forsyth Intézetben élelmiszerbe kevert vakcinával tették harcképtelenné a sterptococcus mutáns baktériumot. Ez a kórokozó egy olyan ragasztóanyagot termel, amely a mikrobát a foghoz tapasztja, így segítve elő a romboló tevékenységét. Az ellenanyag csak a ragasztó-kiválasztást akadályozza meg. Alkalmazását másfél éves kortól javasolják. Egy floridai orál-biológus szerint genetikailag módosított streptococcusokkal kell kiszorítani a szájüregben egyébként honos normál baktériumokat. Ezek nem termelnek tejsavat, így megszűnne a fogzománc-károsító hatásuk.

A legújabb kísérletek már a biológiai fogpótlást tűzték ki célul. Egy washingtoni laboratóriumban kihúzott bölcsességfogakból nyert őssejtekkel kísérleteznek. A sejttenyészet tápoldatához csontképzésben nélkülözhetetlen anyagokat is adagoltak, majd kísérleti állatok ínye alá ültették őket. Két hónap múlva a kihúzott fog helyén valódi csatornával rendelkező fognyúlvány képződött. Kár, hogy a kutatóink nem olvassák az ezoterikus irodalmat, mert akkor tudnák, hogy ez a cél egyszerűbben is elérhető. Az álkapocs koncentrált energiával való besugárzása szintén képes megindítani az új fog sarjadását. Egyébként ez természetes körülmények között is végbemegy. A több száz évig élő Földön kívüli civilizációknál kb. 120 évente lezajlik egy teljes fogváltás. A sejtekhez hasonlóan a fogak sem örök életűek. Egészséges életvitel esetén is tönkremennek, mert elkopnak, besárgulnak. Amíg a testsejtjeik hétévente cserélődnek le, a fogak megújulására az 1000 éves élettartamuk alatt, a tejfogváltással együtt max. nyolcszor kerül sor.

Mindez nem vonatkozik a „kis szürkékre”. Nekik ugyanis nincsenek fogaik. Testük szauroid jellegéből és növényevő táplálkozásukból eredően az ő rágószervük egy-egy patkó alakú kemény íny, ami a sejtmegújulással együtt frissül fel. Érdemes még megemlíteni a Földön is sokáig honos több mint 3 méter magas óriásokat. Fajuk utolsó példánya kb. 3000 évvel ezelőtt pusztult ki, illetve erkölcstelen, élősködő életvitelük miatt kiirtották őket a bennünket felügyelő Földön kívüli civilizációk. Az ő fogazatuk dupla soros volt, ami azt jelenti, hogy alul és felül is 2 × 16, azaz 32 foggal rendelkeztek. A nagyobb testtömeggel járó többszörös mennyiségű táplálék elfogyasztása ugyanis alaposan igénybe vette a rágószervüket, és a fokozott követelményt az evolúció csak a fogak megkettőzésével tudta kielégíteni. Náluk tehát minden fog mellett állt egy másik is. Emellett mind a kezükön, mind a lábukon hat-hat ujjal rendelkeztek. Mellesleg ilyen koponyákat, fogmaradványokat, csontvázakat mind nagyobb számban találnak a régészeink, de mint minden megmagyarázhatatlan jelenséget, ezt is elhallgatják.

[

Az Egyesült Államok második legnagyobb kórházában hivatalosan is be­vezették a kézrátétes gyógyítást. Az első próbálkozások 30 évvel ezelőtt kezdődtek. A „csendes forradalom” elindítója egy fiatal amerikai ápoló­nő, Dolores Krieger volt, aki folyamatosan képezve magát meredek ívű karriert futott be. Ma már professzorként tevékenykedik, és eddig 80 ezer ápolónő sajátította el a vezetése alatt ezt a módszert. A New York-i Columbia Presbyterian Hospital alternatív gyógyászati osztályának vezetője, Jerry Withworth maga is végez kézrátételes energetikai kezeléseket. A kórház 1400 ággyal és 3000 alkalmazottal rendelkezik. Az intézményen belül önálló osztálya van a komplementer medicinának, 55 munkatárs­sal. A gyógyító érintésnek nevezett módszert elsősorban krónikus hátfájás, migrén, stresszbetegségek és szorongásos zavarok esetén alkalmazzák, de jó eredményeket értek el vele a daganatkezelésben, és az idősgondozásban is. Újabban bypassműtéteknél is használják. Miközben a sebészek a beteg felnyitott mellkasában dolgoznak, a gyógyító érintéssel foglalkozó nővér a páciens fejénél ül, és köröző mozdulatokat tesz a feje fölött. Ez az eljárás segít a betegnek ellazulni altatás közben, és megőrzi az energiamezejét. Gyakran kezeli a szívpumpában levő vért is, mert a bioenergiával dúsított vér növeli a páciens erőnlétét, és lerövidíti a lábadozás időszakát.

A tudományos áttörést egy kaliforniai tanulmány megjelenése eredményezte, amely a klasszikus kettős vakteszt alkalmazásával egyértelműen bebizonyította a gyógyító érintés hatásosságát. A vizsgálat során a módszer kiemelkedően sikeresnek bizonyult a sebgyógyítás felgyorsításánál. Ezzel együtt csökkent a szövődmények száma, és enyhültek az operáció utáni fájdalmak. Eddig több ezer beteg részesült ilyen jellegű kiegészítő kezelésben. A gyógyítók Taj chi és Chi kung gyakorlatok végzésével őrzik meg, illetve növelik szervezetük bioenergia-szintjét. Nálunk ennek a fajta kezelésnek a bevezetése egyelőre elképzelhetetlen, az amerikai kórházakban azonban haladnak a korral. Alkalmazásba vételénél nagy szerepet játszott az is, hogy ez az eljárás rendkívül olcsó, mondhatni semmibe sem kerül. Ezt, valamint az eredményeket látva ma már a világ 68 országában tanítják ezt a módszert, Franciaországtól kezdve Finnországon és Iránon át egészen Kenyáig. Terjedését az is elősegíti, hogy a kézrátétes gyógyításnak mind az öt földrészen ősi hagyományai vannak.

[

Az akupunktúra és a homeopátia után az Agykontrollal is kezd megbarátkozni az orvostudomány. Ez a változás az általuk végzett tudományos vizsgálatoknak köszönhető. Lassan rájönnek arra, hogy az Agykontroll nem világnézet, hanem egy tudományosan megalapozott problémamegoldó módszer. Mentális technikacsokor, melynek megalkotását az emberi elme néhány alapvető működési törvényének felismerése tette lehetővé. A kísérletek célja nem az autogén módszerek hatékonyságának bizonyítása volt, de az eredmény egyértelműen igazolta az agy minden irányú teremtő erejét. Amerikai kutatók kíváncsiak voltak arra, hogy az agy képes-e növelni az izomerőt. Csak nehéz tornagyakorlatokkal tudjuk izmaink erejét növelni, vagy képzeletben elvégzett gyakorlatokkal is. Gueng Yue az Ohio-i Cleveland Klinikai Alapítvány orvosa abból indult ki, hogy miután az agy irányítja az izmok működését elektromos jelek segítségével, a gondolatban küldött utasítás is képes aktiválni a neuronokat. Az izmok idegsejtjeinek ingerlése fizikai mozgás nélkül is kiválthatja a kívánt fiziológiai folyamatot.

A vizsgálatokba egy fiatalokból álló tízfős csoportot vontak be. Feladatuk az volt, hogy hetente öt alkalommal gondolatban feszítsék meg a bicepszüket olyan erősen, ahogyan csak tudják. A kutatók a tréning alatt rögzítették az alanyok agyának aktivitását, és hogy biztosan ne feszülés okozza az izomerő-növekedést, nyomon követték a kar izomsejtjeinek elektromos aktivitását is. A program során kéthetente mérték az önkéntesek izomerejét, amely néhány heti képzeletbeli torna után 13,5%-os növekedést mutatott. A kísérlet abbahagyása után ez az állapot még három hónapon át fennmaradt. A kontrollcsoport tagjainál, akik nem vettek részt semmilyen tornában, semmiféle változást nem tapasztaltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha rávesszük az agyunkat, küldjön minél erősebb utasítást a szóban forgó neuronokhoz, az önmagában is erősíti a környező izmokat. A tudósítás azzal zárult, hogy hamarosan bezárhatnak a fitnisztermek, és elkezdődik a lusták diadalútja.

Ha kutatóink így haladnak tovább, a későbbiek során még nagyobb meglepetésben lesz részük. A kísérletek agyfrekvenciára koncentrálásával kiderül majd, hogy nincs szükség elektromos impulzusok gondolatban való küldésére sem. Elég, ha lecsökkentjük az agyfrekvenciánkat, és elképzeljük a kívánt hatást. A hit és a vágy megléte esetén az elvárás megteremti számunkra az eredményt. Ez már egy szabályos Agykontroll gyakorlat. Innen már csak egy lépés a szubjektív világ felfedezése, a parapszichológiai erők mozgásba hozása. Nagy megrökönyödést fog kiváltani annak felismerése, hogy pusztán a gondolatainkkal mi mindent tudunk elérni. Agyfrekvenciánk lecsökkentése által birtokba vehetjük az egész univerzumot, kihasználhatjuk azokat a fizikai jelenségeket, amelyekről egyelőre tudomásunk sincs. A szubjektív világ megismerését a véletlen is segíti. Svájci ideggyógyá­szok akaratlanul „halálközeli élményt” idéztek elő egy nőnél. Az agyához elektródokat kötöttek, hogy megállapítsák pontosan hol keletkeznek az epilepsziás rohamai. A német Bild der Wissen­schaft-Online beszámolója szerint valahányszor a jobb agyfélteke gyrus angularus nevű agytekervényét ingerelték, a betegnek olyan érzése volt, mintha elhagyná, és felülről nézné a testét. Úgy tűnik, hogy az agynak ez a része lélekkiléptetést vált ki. Ingerlése által a lélek elhagyja a testet, az elek­tromos sokkolás időtartamára különválik tőle.

[

Amerikában a David Lipscomb University két munkatársa érdekes következtetésekre jutott az emberek világnézetének alakulásával kapcsolatban. Az összegyűjtött adatokból az derült ki, hogy akiket eddigi életükben nem ért megrázkódtatás, azok világnézetüket tekintve szabályos képet mutattak. Sem a vallás, sem az ezotéria iránt nem érdeklődtek különösebben. A parajelenségek létezését illetően különösen kétkedőnek bizonyultak a vallásos emberek. Ám azoknál, akiknek az élete az utóbbi időben kellemetlenül alakult, merőben más kép rajzolódott ki. Az ateisták elkezdtek érdeklődni Isten, és a paranormális jelenségek iránt. A hit révén próbáltak fogódzót, kiutat találni az összekuszált életükből. A meglepetést azonban nem ez okozta, hanem a hívők reagálása. A sorscsapások hatására a vallásos emberek hite gyengült a földöntúli lények mindenhatóságában, és mind job­ban megnyíltak a földi világgal szorosabb kapcsolatban álló ezotéria világa előtt. Mindez arra utal, hogy a nem várt események bekövetkezte elbizonytalanítja az embereket eddigi világszemléletük helyességét illetően, és sokszor öntudatlanul elkezdenek más magyarázatok után kutatni. Ez a jelenség azonban csak a „vasárnapi” hívőkre jellemező. A szilárd hittel rendelkezők, valamint a fa­na­tikusok Istenbe vetett bizalmát a különféle megpróbáltatások nem gyengítik, hanem erősítik. Ők to­vábbra is elutasítják a parajelenségeknek még a gondolatát is, semmilyen módon nem hagyják meggyőzni magukat ennek a világnak a létezéséről.

[

Csak az az ember válhat minden csábítás ellen felvértezetté, aki átkelt a szenvedély világának minden tüzén. Nehéz a szenvedélyek rabságából szabadulni. Ez sokszor a szenteknek sem sikerül. Pál apostol így vallott erről: „Akarom ugyan a jót, de a rossz cselekszik bennem.” Az átlagember meg sem kísérli szenvedélyei leküzdését. Egy kanadai férfi pl. 20 hónapos börtönbüntetésének 24 hónapra való felemelését kérte, mert a 2 évnél kevesebb időtartamra ítélteket a helyi börtönbe zárják, ahol nem lehet dohányozni. A legalább 2 évre ítélt veszélyes bűnözőket viszont központi börtönben őrzik, ahol engedélyezett a dohányzás. Fellebbezésének eleget tett a bíróság. Nagy örömére a súlyosbított ítélet lehetővé tette számára a dohányzást.

[

Dr. Mitch Krucoff, az észak-carolinai Durham Duke University orvosa meglepő tanulmányt tett közzé. 150 akut szívbántalmakban szenvedő beteget öt csoportra osztott, és azt vizsgálta, hogyan csökkenhető bizonyos beavatkozások, pl. a szívkatéterezés kockázata. A páciensek első csoportja szo­kásos kórházi kezelésben részesült. A második, harmadik és negyedik csoport emellett relaxációs gyakorlaton, imaginációs terápián valamint érintésterápiás foglalkozáson vett részt. Az ötödik csoportba tartozó betegek semmit sem csináltak. Csupán az különböztette meg őket az első csoport­tól, hogy imádkoztak értük. Világszerte több ezer keresztény, buddhista és zsidó hívet kértek fel arra, hogy imádkozzanak ezeknek a betegeknek a gyógyulásáért. A kutató orvos legnagyobb megdöbbenésére a legjobb eredményeket ez a csoport produkálta, ráadásul a gyógyulás is itt volt a leggyorsabb. Szakmai körökben is nagy megrökönyödést váltott ki ez a fejlemény, ezért az orvosok elhatározták, hogy a kutatást nagyobb csoportokkal tovább folytatják.

Ennek során egy holland professzor arra is rájött, hogy a különböző módon végzett imádkozás közül a kézrátételes imádság a legnagyobb hatású. Ő magas vérnyomásban szenvedő betegeket osz­tott három csoportra. Az első csoport tagjaiért név szerint, de távollétükben imádkoztak. A második csoport tagjainak gyógyulásáért a templomban kézrátétellel imádkoztak. (A fohászt mondó személy a beteg fejére, vállára tette a kezét.) A harmadik csoport is megkapta azokat a hipertónia ellenes szereket, mint az első kettő, de értük nem imádkozott senki. Ők a jelenleg általánosan alkalmazott gyógyító eljárásban részesültek. A professzor nem akart hinni a szemének az eredmény láttán. A második csoport tagjai kiugróan magas arányban gyógyultak meg. Valamivel szerényebbek voltak az első csoport mutatói, míg a leggyengébb eredményt a kizárólag gyógyszeres kezelésben részesültek produkálták.

Ezzel párhuzamosan a Johns Hopkins Egyetem tudósai kimutatták, hogy a rendszeresen templomba járó emberek ritkábban betegednek meg, mint azok, akik messze elkerülik Isten házát. Más vizsgálatok szerint az imádság lelki erőt ad, csökkenti az aggodalmat, az élettel szembeni elégedetlenséget. Az imádság enyhíti az alkoholizmust, a depressziót és a kábítószer-függőséget is. A legmegle­pőbbek azonban a dohányzásról leszoktató klinikák jelentései voltak, amelyek szerint „az erősen vallásos résztvevők között a gyógyultan távozók aránya rendkívül magas volt”. Ebben nem a hívők akaratereje játszott szerepet, mert a saját bevallásuk szerint ugyanolyan gyarló módon viselkedtek, mint a többiek. Egészen más vezette őket sikerre. Egyikőjük ezt nyilatkozta: „Az erőt ehhez teljes egészében kívülről kaptam”. Az imádság mellett a könyörületesség is segít. A Miami Egyetem vizs­gálatai szerint az AIDS-betegek közül jóval kedvezőbb azoknak az állapota, akik gyakorolják a vallásukat, és önkéntesként segítenek a többi betegnek.

A kutatók zavarát nem kis mértékben fokozták azoknak az orvoskollé­gáknak az élménybeszámolói, akik különböző kórházakban tevékenykedve azt tapasztalták, hogy imádkozó betegeik sorra épültek fel a gyógyíthatatlannak nyilvánított betegségekből. Mivel semmi­lyen természeti törvénnyel nem voltak képesek megmagyarázni a történteket, gyógyulásukat csodá­nak tekintették. Olyan is akadt közöttük, aki a meglepetéstől erre a kijelentésre ragadtatta magát: „Az ima az egyetlen erő a világon, amely látszólag képes legyőzni a természeti törvényeket.” Ha ezek a vizsgálatok és felismerések a tudomány más területeire is átterjednek, ez alapjában fogja megingatni a materialista életszemléletet. A bizonyítékok láttán ateista tudósaink a végén még kénytelenek lesznek elismerni, hogy Isten létezik.

[

Hitetlen tudósainknak nem csak Isten létezésével kell megbarát­kozniuk. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek elismerni a Földön kí­vüli civilizációk létét is. Erre a gabo­naköröket vizsgáló tudóstár­saik késztetik őket. A hivatalos tu­do­mány évti­ze­deken át nem vett tu­domást a földön­kívü­liek látoga­tá­sairól, itteni tevékenységükről. Így a gabonakörök formájában el­jut­­tatott üze­­neteik is teljesen hi­de­gen hagyták őket. Nap­jainkra azon­­ban oly nagy lett a felhajtás a ga­bo­na­körök körül (Amerikában már egy nagy­szabású filmet is for­gattak erről a té­má­ról), hogy lép­ni kellett ebben az ügyben. Gon­dol­ták, megvizsgálják ezeket a kö­röket, és kiad­nak egy tudo­má­nyos cáfolatot, ami egyszer s min­denkorra véget vet ennek az „áltudo­má­nyos hisztériának”. A dolog azon­ban for­dítva sült el. A vizsgálat nem a várt eredményt hozta. Kiderült, hogy mégsem tré­fás kedvű ha­misítók csínytevésről van szó, hanem, érthetetlen fizikai jelenségek” sorozatáról.

 A kételkedés zsilipét egy fiatal tudósnő, Diane Conrad nyitotta meg. Geológiai tudását felhasználva mintát vett az egyik gabonakör talajából, és otthon analizálta. Legnagyobb meglepetésére üle­dékes kőzetre jellemző tulajdonságokat fedezett fel rajta. Ezeket olyan meleg kőzetek tonnái hoz­zák létre, amelyeket a Föld magjának hője elő­kezelt. A gabonakörön kívüli talaj azonban tel­esen normálisnak mutatkozott. Nyilat­kozata szerint: „A körön belüli talaj 600-800 ^oC-os hőségnek volt kitéve. Érthetetlen azonban, hogy eközben a nö­vé­nyek nem égtek el, sőt még csak meg sem pör­kö­lőd­tek. Pedig ilyen hőmérsékleten minden nö­vény hamuvá válik.” Egy San Diego-i ku­ta­tó­in­tézetben megismételték a vizsgálatot. A kutatók nem akar­ták el­hinni, hogy fel­színi talajmintáról van szó, mert sza­k­mai ta­pasztalataik szerint a rá jellemző tulaj­don­ságokat csakis olyan üledék­kőze­tekben tud­ták kimutatni, amelyek évmilliókon át magas hőmérsékletnek és nyomásnak voltak kitéve.

Robert C. Reynolds a Dartmouth College vi­lág­hírű professzora is megerősítette a vizsgálat ered­ményét. Jelentést azzal zárta, hogy. „Jelen tudásunk alapján nem vagyunk képesek meg­magyarázni ennek a geológiai anomáliának a ke­letkezését.” Ezt követően W. C. Le­ven­good biofizikus meg­vizsgált néhány ga­bo­nakörből származó kalászt. Megdöb­bent, amikor a nö­vények szárán levő cso­mókban gombos­tű­fej­nyi lyukakat fedezett fel. Úgy véli, hogy a hir­telen felmele­gedés követ­keztében a szalma­szál­ban le­vő nedvesség gőzzé alakult. Ez kitá­gította a szárat. A nagy anyag­sűrűségű cso­mó­kat azon­ban nem tudta a gőz tá­gítani, ezért lyu­­kakat vágva rajta eltávozott. Sej­tése szerint „nagy intenzitású mikrohullámú ener­gia” lehet a tettes, mert is­mereti sze­rint csak ez az energia hevít belülről ki­felé. A gabo­na­körön kívüli szalmaszálak­ban ezeket a lyukakat egy esetben sem tudták ki­mu­tatni. Levengood azt is meg­vizsgálta, hogy a „mik­rohullámú su­gár­zás” befolyásolta-e a mag­­képző és zsendülési képességet. Nagyon meg­lepődött, amikor azt tapasztalta, hogy a be­sugárzott magvak 50%-kal gyakrabban csí­ráz­tak ki, mint a körön kívüli kalászok magvai. Ráadásul a különös hajtások sokkal jobban tűr­ték a víz- és fényhiányt, mint a kontroll cso­port tagjai.

Ez az eredmény felkeltette a farmerek és nagy­­­birtokosok figyelmét is. Közbenjárásukra a Pine­landiai Biofizikai laboratóriumban kidol­goztak egy új eljárást, amit MIR-nek nevez­tek el. A molekuláris impulzusválasz egy olyan sugár­ke­ze­lés, amely ugyanazt a hatást váltja ki, mint amit a gabonakörökben ész­lel­tek. A kísérleti gaz­daságokban már nagy­üzemi méretekben folyik a normálisnál gyor­sabban növő gabo­na­magvak tesz­telése. Ezek az eredmények a The Sunday Times kultu­rális mellékletében jelen­tek meg 2002. szep­tember 15-én. A cikk cí­me ez volt: „Valami elkezdődött, amit nem lehet többé meg­állí­tani!” Ma már több helyen folynak ilyen kí­sér­letek. Angol kutatók ta­pasztalata szerint, hogy a szubatomi ener­giá­val kezelt mag­vak ötször gyorsabban kezde­nek el csírázni és növekedni, mint a kezelet­lenek. Sok­kal na­gyob­bá és egészsége­sebbé, a kártevőkel szemben ellenállóbbá vál­nak. Bő­vebb termést hoznak még akkor is, ha az átlagosnál jóval kevesebb vizet és fényt kapnak. Ennek a felismerésnek a felhasz­ná­lásával kietlen pusz­taságokat, sőt a sivata­gokat is termővé lehetne tenni, ami megszün­tetné az éhínséget a fej­lődő országokban, Af­ri­ka félsi­vatagos terüle­tein. Ők is készítettek egy olyan készüléket, amellyel az UFO-su­gárzást mes­ter­ségesen is elő lehet előállítani. Az „ion-laviná”-nak nevezett generátor jelen­leg sza­badalmaztatás alatt áll.

Úgy tűnik, hogy civilizációnkban a para­digmaváltás kiváltója, fő motorja nem a tudomány, és nem a politikusok lesznek, hanem a haszonszerzés. Amennyiben a pénzügyi befektetők meglátják a parajelenségekben az extraprofit lehetőségét, azonnal melléállnak. Ha a tudomány nem hajlandó elismerni a jelenség létét, akkor átnevezik. (Jelen esetben a mágneses energiával való kezelést „molekuláris impulzusválasz” -nak keresztelték el.) Így mindenki megnyugodott, és a hatóságok sem tudnak piszkálódni. Aki kételkedik a minősítésben, bizonyítsa be, hogy itt egy úgynevezett paraje­lenség alkalmazásáról van szó. Ehhez nem rendelkezik sem műszerekkel, sem megfelelő ismeretekkel. Ebből is látszik, hogy nem tudjuk megtagadni önmagunkat. A pénzért, a többlethaszonért mindenre képesek vagyunk. Még a végén a természetet is megmentjük a pusztulástól. De csak akkor, ha meggazdagodhatunk rajta.

 

Könyvajánlat

 

A korábbiakhoz hasonlóan itt is egy olyan könyvről lesz szó, amely nem mostanában született, de tartalma aktuálisabb, mint valaha. A címe: Az igazság fényében, a szerzője: Abd-Ru-Shin. (Ez írói álnév, amely valójában egy német szerzőt takar.) A háromkötetes mű első kötete az erkölcsi romlás érzékeltetésével kezdődik: „Viharos gyorsasággal pusztulnak az erkölcsi értékek. A korábban csak undort és megvetést kiváltó dolgok nagyon gyorsan természetessé váltak, és ma már senki sem botránkozik meg rajtuk.” Anélkül, hogy az erkölcscsősz szerepébe esnénk, idézzük egy híres színésznő kijelentését ennek a megállapításnak az alátámasztására. Amikor megkérdezték tőle az újságírók, hogy magas jövedelme és a világhírnév birtokában mi szüksége volt arra, hogy a Playboy magazinban pucéran mutogassa magát, ezt válaszolta: „Valami újat akartam adni magamból a rajongóimnak”. Tettével kapcsolatban a legcsekélyebb mértékű erkölcsi gátlás sem merült fel benne, és ami a rajongóit illeti, ők sem botránkoztak meg ezen a dolgon.

Aki akarja, már egyetemi szinten is űzheti ezt a mesterséget, mivel az Egyesült Államok egyik felsőfokú tanintézményében fakultatív tárgyként oktatják a sztriptízt. A diáklányok tucatjával jelentkeztek erre a szakra, és mint leendő csa­ládanyák, nagyon megörültek ennek a lehetőségnek.? Tényleg igaz, hogy az ilyesmi ma már ter­mészetesnek mondható. Ebben az egészben nem a meztelenkedés a kétségbeejtő, mert egy szép női testben nincs semmi kivet­nivaló. Maga a jelenség ad okot az aggodalomra. Már azok sem tartják szükségesnek az erkölcsi értékek meg­­tartását, akiknek ez köteles­ségük len­ne. A nemzet példaképei is úgy vi­selkednek, mint az átlag­em­ber. Ahe­lyett, hogy erkölcsi iránymutatást, cselekvési modellt szol­gál­tatnának, mindinkább utat engednek állati ösz­tö­neiknek, és lassan negatív példa­kép­pé válnak. Ez züllesztő hatást gya­korol a társadalomra, mivel az egy­szerű embereknek példaképekre, bál­ványokra van szükségük, viselke­dési mintára, amit követhetnek. A nega­tív példák emberek tömegét tévesz­tik meg, és térítik rossz útra.

Az átlagemberek tömege termé­szetesen boldogan követi eszmény­ké­peit, sőt túl is tesznek rajtuk. Eköz­ben olcsó filozófiát gyártanak a ne­mi ösztönből fakadó kilengéseik meg­ideologizálására, hogy leplezve vagy leplezetlenül mindig új tápot adjanak a számtalan alakot öltő vágy­nak. Eb­ben készségesen segíti őket a bulvársajtó, amely buzgón hangoztatja, hogy: „A vágynak ellenállni egészségtelen!” – amit jól megfizetett „szakértőkkel” bizonyítanak. Az erkölcstelenség korszelleme áthatja a művészeteket is, ami tovább fokozza ennek a kóros jelenségnek a terjedését. Nem véletlen, hogy manapság gyakran találkozunk efféle filmkritikákkal: „Ebben a modern szerelmi történetben a fiatalok összetalálkoznak, majd a harmadik menet után már be is mutatkoznak egymásnak. A szülői ház, a társadalmi kapcsolatok ábrázolása ezúttal kissé háttérbe szorul, de bőséggel kárpótol minket, hogy a szerelmesek már a film má­sodik percében egymásra lelnek, mint a nyulak.”

Jellemző a közízlésre, hogy Lon­don színházi világában viha­ros si­kere van egy meg­lehetősen groteszk produkciónak. Két ausz­trál ko­mikus kasszasiker-rekor­dokat dön­tö­get virtuóz hím­vessző mutatvá­nyai­val. A pé­nisz­pantomimnak is ne­vezhető produkció megnyitásaként letolják nadrágjukat, majd saját kezűleg mintázzák meg egyebek közt a Loch Ness-i szörnyet és az Eiffel-tornyot abból, amijük van. A tudósító a végén záró poénként megjegyzi: „Ezek után otthon nyíl­ván már csak a pizzai ferde toronyra futja.” Az anyagiak terén ennél is lazábbak az erkölcsök. A minap pl. Németországban felelősségre von­tak egy ismert sportvezetőt, hogy már egy évtizede évi 300 ezer DM fizetést vesz fel szaktaná­csa­dóként, holott 1995 óta egy sornyi tanácsot sem láttak tőle. A bűnbánat legcsekélyebb jelét sem mutató sportszakember ezt nyilatkozta az ügyet firtató új­ságíróknak: „Mindenki ott ka­szál, ahol tud; én sem vagyok ellensége a pénznek.” Egy olasz politikus 200 km/h sebességgel száguldott az autópályán a for­galommal szemben. A rendőr­ségen így védekezett a nős honatya: „A szeretőmhöz siettem. Ötven éves vagyok, és jogom van hozzá!” Ilyen laza erköl­csök mellett lehet-e csodál­koz­ni azon, hogy a bűn, az erőszak, a korrupció teljesen elönti a világot, a környezet gátlástalan szennyezése pedig civilizációnknak már a létét is veszélyezteti.

Erkölcsi értékrendünk megsemmisülése a mindennapi életünkben is lépten-nyomon tetten érhető. Régen, főleg vidéken a kenyér nemcsak táplálék volt, hanem az élet szimbóluma. Mielőtt megszeg­ték, a késsel keresztet karcoltak rá. Ha egy darabja leesett az asztalról, felvették, és megcsókolták. Azóta sokat változott a világ, de sajnos nem a kívánatos irányba. Nemrég a Rózsadombon az egyik Mercedes kereke egy vekni kenyérrel volt kitámasztva. Nem ritka az sem, hogy a gyerekek egy­másnak rugdosva focilabdának használják a megszáradt kenyeret. Még az előző generáció is azt tar­totta, hogy tilos eldobni a kenyeret. Csak annyit sütöttek, illetve vettek belőle, amennyi elfogyott. Amíg korábban a kenyér szentnek, az éhínségtől megmentő tápláléknak számított az emberek szemében, ma már annyi becsülete sincs, mint a kukába hajított rothadt almának. Ugyanezt tesszük minden értékkel, ami körülvesz bennünket. A pénzen kívül semmit sem tisztelünk. Kultúránk meg­őrzésének elengedhetetlen feltétele hagyományaink tisztelete. Kulturálatlan viselkedésünk, elálla­tiasodásunk törvényszerű kö­vetkezménye múltunk semmi­be­vé­tele, legszentebb ha­gyo­mányaink lábbal taposá­sa.

Hogy ez a folyamat hová ve­­zet, arról a könyv további ré­­szében olvashatunk. A szer­ző szerint jelenlegi magatar­tásunk alapján elkerülhetetlen az apo­­kalip­szis, Isten bea­vat­kozása életünk to­vábbi mene­tébe: „Kö­zel az isteni igaz­ság­szolgáltatás. A tisztulás meg­indult. Minden a Fény elé ál­lít­tatik, hogy meg­­nyilvá­nul­jon a valódi értéke, és meg­íté­l­tessék. A Fény a legrej­tettebb dolgokat is fel­tár­ja, hogy min­den a maga va­­ló­ságában megmutat­koz­­zék. Ez­­által mindenki szá­mára vi­lágossá válik, hogy mi a Jó, és mi a Rossz.” Lelep­leződ­nek az üres sza­vak is. Egy­értelművé vál­nak politi­ku­sa­ink és egyéb felelős ve­zető­ink könnyel­­mű ígérge­té­sei. Ki­­derül, hogy a de­­magóg szó­noklatok mögött egyé­ni ér­­dekek húzódnak meg. Az országos vezetők túl­­nyo­mó része csak zse­bé­nek de­gesz­re tömésével tö­rő­­dik, míg a másik ré­sze a hatalom­vá­gyát igyekszik ki­élni. „Elér­ke­zett a szám­adás időszaka. Minden­ki­nek felel­nie kell a tettéért, bűnhődnie kell a hamisságáért, bűnös cseleke­de­téért. Rosszul sáfárkodtunk a ránk bízott értékekkel, a vi­lággal. Isten türelme immár el­fogyott. Szent haragja lesújt a bű­nösökre, azokra, akik az em­beriséget saját érdekükben ma­ni­pulálták, kihasználták. Is­ten felnyitja mindenkinek a sze­mét, hogy az emberek meg­lás­sák azokat a téves néze­te­ket, tanokat, amelyek elhomályosítják, be­mocs­kolják a szent igaz­ságokat. Hamarosan ránk köszönt a felismerés ideje, és ami téves, megdől. A világosság felé történő mozgásban szét fog zúzódni, el fog égni minden, ami nem viseli el a sugárzást. De ami a fénnyel összhangban van, az kivirul és megerősödik.

A Rossz szabadon engedése most mindent a túlérésig fokoz, hogy azután megrothadva nyilvánvalóvá váljon, hogy mi az, ami pusztulásra ítéltetett. Ezáltal felszabadul a Jó, és teret kapnak a pozitív törekvések. Eközben be fogjuk látni, hogy milyen kicsik és erőtlenek vagyunk a Teremtőhöz képest. Világossá válik mindennek a tarthatatlansága, amit az ember eddig alkotott, szem­beötlően napvilágra kerül tehetetlenségünk bizonyítéka.” Korábban oly nagyra tartottuk magunkat, hogy még a természetet is le akartuk igázni, ami később teljes katasztrófába sodort bennünket. Mindezek tetejébe még azt is elvártuk, hogy a Mindenható megáldja tákolmányainkat. Elvakultságunkban Isten nevét is belekevertük a környezetromboló praktikáinkba. Papjaink szentelt vízzel locsolták meg a természetet károsító létesítményeinket, sőt még a fegyvereinket is megáldották.

„Most életünkkel fizetünk azért, mert nem engedtük az isteni törvények érvényre jutását, és beszennyeztük, tönkretettük a világunkat. Háborúk, tűzvész, éhínség, földrengések, járványok, valamint az időjárás szélsőséges megnyilvánulásai egyre több ember életét fogják kioltani, és az anyagi kár is mind nagyobb lesz.” 2003-ban csupán a rendkívüli kánikula következtében 21 ezer ember halt meg világszerte. A bűnözés, a terrorizmus is egyre nagyobb súllyal telepszik ránk. A bűnelkövetők arctalanná, elérhetetlenné válnak, ami nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy ennek a folyamatnak az igazi irányítói nem itt, hanem a túlvilágon keresendők. A sok tragédia, a mind nagyobb veszteség megtanítja a gazdagokat nélkülözni, a hatalmasokat rettegni, és a hitetleneket hinni. „Már vasmarokkal szorít bennünket korábbi tetteink minden következménye. Ekkor beindul a nagy változás, meg fog tisztulni a Föld, és az egész világ. A megtörtek Istenhez fognak fordulni, mert már csak benne reménykedhetnek. Belátják, hogy a Teremtés Isten akaratából keletkezett, és csak az ő törvényei által működik. Fennmaradásunk egyetlen lehetséges útja, az univerzális törvények követése.

A folyamat végén a Sátán és csatlósai 1000 évre megkötöztetnek, hogy béke és rend legyen a világban. Az elkövetkező 1000 év az emberiség iskolája lesz, ahol meg fogjuk tanulni, hogyan kell civilizált emberekhez méltó módon gondolkodni, cselekedni, élni. Csak ezáltal tudjuk teljesíteni a ránk bízott feladatokat, csak így tudjuk betölteni a szerepünket az univerzumban, és csak így lehetünk maradéktalanul boldogok a saját életterünkben. Ebben az időszakban egyedül Isten akarata fog uralkodni. Ez alatt nem csak tanulni fogunk, hanem megtudjuk azt is, hogy mit is ér a mi hatalmunk az övéhez képest, és mi a különbség az általunk létrehozott, s az általa újrateremtett világ között. Ez az iskola azért nyúlik olyan hosszúra, hogy utána már ne hibázzunk. A rendelkezésünkre álló 1000 év alatt oly mértékben meg kell szilárdítanunk az erkölcseinket, annyira meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat, hogy többé ne süllyedhessünk vissza arra a szintre, ahol most állunk.” Ez esetben ugyanis civilizációnk végleg megsemmisíttetik, nem lesz többé helyünk a Föld felszíni világában. Ekkor már nem segít a kérés, a jajgatás, hiszen egy évezredet kaptunk a felemelkedésre. Menthe­tetlenül eltűnünk mi is a szakadékban, és átadjuk helyünket egy új, életképesebb civilizációnak.

 

A new age a kereszténység legnagyobb kihívása

 

Nincs olyan mozgalom a világon, amely különböző körökben nagyobb vitát váltott volna ki, mint a new age[6]. Ahogy ennek a rovatnak a címe is mutatja, a nyugati egyházak is intenzíven foglalkoznak vele. Keresztény szakírók szerint: „A new age nem más, mint a keleti miszticizmus, a nyugati mate­rializmus, a tudomány, a babonák, a fizika, a metafizika, az ősi bölcsesség és a modern gondolko­dásmód suta keveréke. A legegyszerűbb lenne, ha mi keresztények a new age mozgalmát naiv és ártalmatlan tévedések gyűjteményeként fognánk fel, és úgy tennénk, mintha nem is létezne. Nekünk azonban ezt a mozgalmat nagyon komolyan kell vennünk.”

John R. W. Stott így foglalta össze ennek okát: „A new age érdeklődésének középpontjában az ember személye áll. Isten helyett az emberi ént tapasztalja meg, sőt mi több, az embert istenként tiszteli. Azt hirdeti, hogy az embernek tudatára kell ébrednie isteni természetének, fel kell élesztenie szunnyadó képességeit. A new age követői szerint az újjászületés nem az erkölcs és a viselkedés megváltozását jelenti, hanem az emberi tudat átalakulását, az ember Istentől származó képességeinek felfedezését, fejlesztését. Az ember vétke azonban nem a tudatlanság, hanem a bűn! A segítség pedig nem a bensőnkből érkezik, hanem kívülről. Az igazi evangélium, a hamisítatlan örömüzenet nem azt hirdeti, hogy az embernek tudatára kell ébrednie saját isteni természetének, hanem hogy Jézus Krisztus eljött közénk, hogy megmentse a bűnösöket. Választanunk kell a két egymással ellentétes evangélium között. Az egyik oldalon a new age hamis evangéliuma áll, melynek középpontjában az én személyem, lehetőségeim foglalnak helyet; a másik oldalon pedig az igaz evangélium áll, amely Istenre összpontosít. Az Atyára, aki szeret, a Fiúra, aki meghalt értem, és a Szentlélekre, aki bennem él, és új emberré formálhat engem. A két evangélium összebékíthetetlen. A valódi újkort Jézus Krisztus hozza majd el újbóli földre jövetelével. A new age csupán hamisítvány, csalás!”

David Marshall egy egész könyvet írt erről a témáról A new age a kereszténység legnagyobb kihívása címmel, amelyet ezekkel a kijelentésekkel vezet be: „A new age veszélyeit nem ismerte fel a nyugati világ. A kereszténység meglepően naivnak és tájékozatlannak bizonyult. A keresztény teológusok ugyan tekintélyes számú könyvet jelentettek meg az újkor mozgalma ellen, de sajnos elsősorban az érzelmeikre támaszkodtak. Ideje azonban alaposan tanulmányozni ezt a mozgalmat, és megcáfolni a téves információkat. A keresztényekre nagy küzde­lem vár. Hitünk ellenségei nem csak az egyházon kívül, hanem már az egyházon belül, az egyház testéből is támadást indítottak ellenünk. A new age sikerének egyik titka, hogy sokoldalú, érdeklő­dése nem ismer határokat. A mozga­lomnak számos működési területe, arculata és korszaka van. Egyes szervezeteinek, pl. a Greenpeace mozgalomnak léteznek látszatra ártalmatlannak tűnő elemei is. Ezzel szemben kifejezetten káros területe az okkultizmus, amely milliókat csalogat a mágia sötét világába. A XX. század végén a nyugati társadalom legnagyobb problémája, hogy az emberek mindent elhisznek, amit elég meggyőzően és magabiztosan tálalnak fel nekik. A new age beépült Hollywoodba, a televízió műsorpolitikájába, a nyomtatott kiadványok világába, a kereskedelembe, és az üzleti életbe is. Irányítója lett minden eszköznek, amely valamilyen módon befolyásolhatja nézeteinket és viselkedésünket, hiszen a felsorolt intézményektől függ jövőnk, karrierünk és anyagi helyzetünk. A new age arról akar meggyőzni bennünket, hogy a Jézus által képviselt Halak korszakot a Vízöntő korszaka fogja felváltani, és a fordulat forradalmibb lesz a reneszánsz s a reformáció által előidézett változásoknál is. Át fogja alakítani az élettel és bolygónk jövőjével kapcsolatos hagyo­mányos felfogásokat. Felvetném azonban a kérdést, vajon a keresztények csakugyan készek feladni Jézus Krisztus vallását?”

A válasz megadása előtt a szerző ismerteti a new age keletkezésének körülményeit, feltárja a gyökereit. Ezeket a hinduizmusban és a buddhizmusban találja meg, melyekről elmondja, hogy gyors terjedésük titka: nagyon könnyen alkalmazkodnak bármely ország kultúrájához és vallásához. A new age kifejezés 1977-ben keletkezett, így a tanok egyvelege végre nevet kapott. Keresztény kutatók viszont kiderítették, hogy már 1966-ban, egy nemzetközi hindu konferencián elfogadták az egész világot átfogó hindu evangelizáció tervét. A gurukat választották ki első evangelizátoruknak, akik ezt követően tömegesen vándoroltak a nyugati országok nagyvárosaiba, hogy népszerűsítsék a keleti tanokat. Követőik tábora rohamosan növekedett, így az 1979-es hindu világkongresszuson az elnök ezt nyilatkozta: „Nyugaton folytatott missziónk fantasztikus sikereket ért el. A hinduizmus a világ uralkodó vallásává válik, a kereszténység napjai meg vannak számlálva.”

Ezt követően a szerző kitér saját tapasztalataira ezen a téren. Nem tagadja, hogy a new age hívei nagyon kedvesek tudnak lenni. „Gondot fordítanak az emberek jólétére, egészségére. Természetbarátok. Már maga a mozgalom neve a new age, vagyis »új kor« is buja völgyek, dús lombú erdők, cso­dálatos naplementék, és más vonzó természeti látványosságok képzetét varázsolja elénk. A valóság azonban az, hogy a new age szoros kapcsolatban áll a spiritizmussal, a varázslással, és csak egy lépés választja el a sátánizmus­tól.” Elfogultságában odáig ra­gadtatja magát, hogy a jógát is az emberiség megrontójának ne­vezi: „A jóga minden fajtája meg­fosztja az embert a logikus gondolkodás képességétől, agy­mosást végez, így lehetővé teszi a démonoknak, hogy uralmuk alá hajtsák az emberi elmét.” En­nek folyamatát ily módon vá­zolja: „A meditáció célja a jó­ga­gyakorlatok során az elme ki­üre­sítése. Ez nagyon veszélyes fo­lyamat. Hasonló egy ajtó ki­nyi­tá­sá­hoz. Amikor ez az ajtó kinyí­lik, bármi behatolhat az agy­ba. Az ember többé nincs abban a helyzetben, hogy ellenőrzése alatt tartsa az eseményeket.” Rosszal­lásának fokozásaként megjegyzi még: „A jóga legnagyobb csalá­sa, hogy manapság egyszerű testgyakorlatként népszerűsítik. A new age mozgalom híveinek nagy része éppen a jóga közve­títé­sével kerül az okkultizmus hálójába.”

Ennek az ellenszenvnek feltehetően az az oka, hogy a Hatha jóga által előírt testhelyzetek eredetileg szakrális szimbólumok voltak, melyek segítségével a gyakorlatozó meghatározott hindu istenségek­hez fordult. Őket imádva hívta le az erejüket, és kérte a segítségüket. Ez tény azonban önmagában nem teszi elítélendővé ezt a módszert, mivel semmi bizonyíték sincs arra, hogy ezek az istenek ártani akarnának nekünk. A brahmanizmus többistenhite ellen sem lehet kifogásunk, hiszen a keresztény vallásban is számos angyal, arkangyal, kerub és szeráf segíti a Teremtőt. Felépítését tekintve a brah­ma­nizmus csupán annyiban tér el a kereszténység által hirdetett mennyei hierarchiától, hogy ők a mindenható Brahma segítőit magasabb tisztségre emelték. Az egyes vallások esetén nem azt kell nézni, hogy minek nevezik az isteneiket, mert minden fohász, minden ima ugyanahhoz az istenhez, a Mindenhatóhoz jut el. A túlvilágról érkezett segítség megítélésének legfontosabb szempontja, hogy hon­nan, melyik oldalról jött. Jó, vagy a gonosz erők állnak-e a szolgálatukban.

A TM-meditációt azzal vádolják, hogy a mantrák egy-egy démon nevét jelentik. Ez azonban szintén nem bizonyítható. Ezek az ősi szanszkrit szavak isteni eredetű lények nevét is jelölhetik. Egyébként a démonvilágban sem minden lény ártalmas. A természetet irányító; a fákban, felhőkben, erdőn, mezőn élő dévák többnyire jóindulattal viseltetnek az emberek iránt. Amíg az életterünket átszövő láthatatlan világokat alaposan meg nem ismerjük, addig nem tudunk határozott véleményt mondani ezekről a dolgokról. A keresztény oldalról hirdetett szemellenzős vélemény fejlődésünkre nézve legalább olyan káros, mint az álpróféták szemfényvesztő, romlásba döntő tevékenysége. A XX. század végére szinte kibogozhatatlanul összekeveredtek az értékek a világunkban, így az alaptalan, elhamarkodott vádaskodások nem segítenek. A szétválogatás, a megtisztítás, a rendcsinálás csak közös erővel, összefogással lehetséges.

Ez a munka azonban nem lesz könnyű, mivel a new age-et behálózó, az eszményét be­szennyező tanok képviselői ke­ményen védeni fogják elfoglalt helyüket az új világban. Az egy igaz Isten mellett elkötelezett hívők csak összefogással aka­­dályozhatják meg a káros esz­mék térhódítását. A keresz­té­nyek viszont ahelyett hogy egye­sítenék erőiket, egyre inkább szét­forgácsolják önmagukat. Mind több kisegyházra oszla­nak, mi­közben egymást szapul­ják. Az ad­ventisták és a baptisták pl. nem tekintik igaz hitűeknek a kato­li­ku­sokat, mert ők nem szom­­baton tartják a heti pi­he­nőnapot, hanem vasár­nap. Az evangé­li­kusoknak az a bajuk a római katoliku­sokkal, hogy elvesznek a ceremóniákban ahelyett, hogy az evangéliumban leírtakra kon­centrálnának. Ezek a látszat­prob­lémák, az infantilis huzako­dá­sok meggyengítik őket, és el­terelik a figyelmüket az igazi ellenségről, a vilá­gunkat méte­lyező démoni erők áldatlan tevékenységéről.

Visszatérve a new age bírálatához hasonlóan lesújtó a szerző véleménye az asztrológiáról. Érveinek alátámasztására hosszasan sorolja a jövendőmondó asztrológusok baklövéseit. Efeletti ujjongása minden bizonnyal kisebb volna, ha tisztában lenne vele, hogy jövőnk alakulását a szabad akarat is befolyásolja. Emiatt még Isten sem tudja pontosan megmondani, hogy milyen jövő vár ránk. A planétaállások csak tendenciákat valószínűsítenek, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem. Az egyes égitestek által kisugárzott szubatomi energiahullámok ereje oly csekély, hogy fizikailag senkit sem képesek semmire sem kényszeríteni. Ezek a sugarak a lélekre és a tudatalattira hatva befolyásolnak minket, de ezt a késztetést a tudatos bal agyfélteke bármikor leállíthatja, vagy akár az ellenkezőjére is változtathatja. Az asztrológiától való elrettentés fokozására végső érvként még felhozza, hogy a Biblia szerint: „A csillagok vizslatói sugallataikat a démonoktól kapják. Ez a fajta közvetítés csak előjátéka a lelkekkel való szorosabb kapcsolatnak, ami később megszállottsághoz vezet.”

Nem ilyen egységes a kép az ezotéria más területein. A természetes gyógymódok terén a new age ellenzői sokkal engedé­kenyebbek. Elítélik ugyan a távol-keleti gyógymódokat, így pl. a tudományosan elismert akupunk­túrát, de helyeslik a homeopátia és a vegetarizmus terjedését. Engedékenységük nyomaté­kosítására felhozzák még: „Naivitás lenne azt gondolni, hogy a new age mozgalmában minden rossz és gonosz.” Elismerőleg szólnak arról, hogy a new age iránt érdeklődő eljut oda, hogy „legalább foglalkozni kezd a lelkével”. Módszerei lehetővé teszik a pozitív önkép kialakulását. Tagadhatatlan haszna new age -nek, hogy kivezeti az embereket az ateizmusból. A legnagyobb hasz­na azonban az, hogy felébreszti az egyén felelősségtudatát; rámutat arra, hogy a környezetvédelem egyetemes emberi feladat; és elő­segíti a világbékét.

Ezt követően a modern gon­dolkodás számára is elfogadható érveket sorol fel a szerző annak alá­támasztására, hogy milyen tár­sadalmi jelenségek járultak hoz­zá a new age terjedéséhez. Az első a materializmus elleni lá­zadás volt. A materializmus sok kárt tett az egyházaknak, mert háttérbe szorította a vallást, de az 1990-es években ismét di­vatossá vált lelki dolgokkal fog­lalkozni. Habár mindenki szor­galmasan hajlongott tovább a Mammon előtt, a II. világháború utáni évtizedek radikális anyagi­assága ellenállást váltott ki a társadalomban. A különféle gaz­dasági „izmusok” növelték ugyan az életszínvonalat, de nem tud­ták kielégíteni az emberi lélek vágyait. Emiatt a nyugati országok polgárai megcsömörlöttek a materializmustól, és tömegesen csatlakoztak az ezoterikus tanokhoz. A materializmus lehetővé tet­­te ugyan az anyagi világ él­ve­zetében való elmerülést, de az üres­ség, a gyökértelenség érzé­sét hagyta maga után. A gyökér­telenség, a sehová sem tartozás érzésével szemben a new age azt a tudatot fejlesztette ki az egyén­ben, hogy egy vég nélküli lánc része, amely hozzákapcsolja őt minden idők lelki megvilágosodást elért tanítóihoz. Az embernek szüksége van egy beépített útjelzőre. A materializmus azonban nem jelöl ki semmilyen irányt. Aki követi ezt az irányzatot, egy idő után rájön, hogy végállomás sincs. Minden siker viszonylagos, és az eredményeknek nincs semmi jelentő­sé­gük, mert az egész élet értel­met­len. Az emberek azonban sem­mitől sem rettegnek jobban, mint attól a gondolattól, hogy az éle­tüknek nincs értelme. Ha fel­éb­red bennük a gyanú, hogy cél nél­kül élnek, kapva kapnak az élet értelmének bármilyen ma­gya­­rázatán.

Nem kis mértékben járult hoz­­zá az ezoterikus gondolatok el­fogadásához az elveszettség ér­zése. Az 1960-as és ’70-es évek nemzedékei társadalom­elle­nes lázadásuk során felelőtlenül eltaposták a keresztény hagyomá­nyok és a korábbi erkölcsi ér­tékrend még megmaradt korlá­tait is. Így a továbbiakban nem maradt semmi útjelző, fogódzó a modern kor embere számára. Sú­­­lyosbította a helyzetét az el­ma­gá­nyosodás. A falusi közös­sége­ket felváltották az urbánus köz­pon­tok, ezért a nemzedé­kek­re épülő családi kapcsolatok felbomlottak. Az egyén elszigeteltté, társtalanná vált. Az ember azonban társas lény, vágyik arra, hogy tartozzon valakihez vagy valamihez. Így kapóra jöttek a különböző izmusok, valamint a new age mozgalom, amely ráadásul önmegismerést és felvilágosítást is ígért. Az 1980-as évekre a hagyományos erkölcsi normák darabokra törtek. A szexuális forradalom ledöntött minden korlátot az érzéki vágyak gátlástalan kiélése előtt. A szabadosság azonban egy idő után csömört váltott ki, az erkölcsi összeomlás pedig zavart és nyugtalanságot okozott. Ennek az életér­zésnek a következményeként mind intenzívebbé vált az önmarcangoló aggodalom, a szörnyű kétségbeesés, a tudathasadás, a stressz, az önmagunkkal való meghasonlás érzése. „Mindez olyan körülményeket teremtett, amelyben minden életcélt és önmegismerést ígérő mozgalom sikert arathatott volna. Ez esetben a társadalmi válságot a new age használta ki.”

A bírálatokat összegezve a keresztény szakírók a new age mozgalmat a csalás háromszoros hitvallásának nevezik. „Az első csalás a reinkarnáció tana, amely szerint nincs halál, az ember folytonos újraszületésre ítéltetett (a hinduizmus szerint kárhoztatott).” Tagadják, hogy a reinkarnáció nyo­mai fellelhetők lennének a Bibliában. Jézusnak azt a kijelentését, hogy „a Messiás eljövetelét meg fogja előzni Illés eljövetele” ezzel a ködös elmélettel próbálják félremagyarázni: „A zsidó hitben élt a megtestesítő személy képe, aki Isten választottja, és aki Isten akaratát képviseli, vagy a választott népet, vagy mindegyiket. Ilyen szereplők a Bibliában Ádám és Éva, Mózes, Dávid király, Illés pró­féta, s a várt Messiást is részben ilyen megtestesítő személynek képzelték. A korporatív személyek között kapcsolatot éreztek; őket összetartozónak, részben felcserélhetőnek is hitték. Egymás és a Messiás előképének tartották őket. Jézus tehát nem arra gondolt, hogy Illés lelke újra leszületett volna Jánosban, hanem arra, hogy az új prófétát megtestesítő személyiségen ugyanaz a karizma jelent meg, amely már Mózest is felkereste küldetésre.” Ez a bonyolult és kissé zavarosnak tűnő fejtegetés valószínűleg nem sok embert fog eltántorítani a reinkarnációs magyarázattól. No de most lássuk a következő „csalást”.

A második, hogy: „Az ember önmagát Istenhez hasonlítja, olyan képességeket hív elő magából, amelyek Istenhez teszik hasonlóvá.” Ennek kétségbe vonása azért érthetetlen, mert a Biblia egyértelműen kijelenti, hogy „Isten az embert saját képmására teremtette”. Ha pedig önmagát másolta, nem zárható ki, hogy a testi adottságaival együtt a pszichikai képességeit is átadta. Ha ez nem így lenne, akkor nem érkeznének hozzánk ilyen üzenetek a túlvilágról: „Minden képességetek Istentől származik, ezért használjátok azokat a legjobb tehetségetek szerint.” A harmadik csalás, hogy: „Saját énünk megismerése juttat el bennünket a megváltásig.” Ennek következtében az emberiség képes lenne elkerülni önmaga elpusztítását. A tudati felvilágosítás lehetőséget ad a túlélésre, az apokalipszis elkerülésére. Ezt az állítást nem csupán a meggyőződésük mondatja a new age híveivel. Az utóbbi időkben napvilágra került ősi információk (pl. holt-tengeri tekercsek, Mózes első öt könyvébe kódolt rejtett üzenetek, több ezer éves múltra visszatekintő indián legendák) mind azt sugallják, hogy a II. évezred végére jósolt katasztrófa nem elkerülhetetlen. Ezt a tényt azonban a keresztény hívők nem hajlandóak elismerni. A bizonyítékok tanulmányozására irányuló ösztönzéseket azzal a sommás kijelentéssel utasítják vissza, hogy: „Nem sok értelme van a hitnek, ha az ember örökké kételkedik.”

A bigott, szemellenzős emberek, a fanatikus hívők egyáltalán nem törődnek a tényekkel. Elolvasni sem hajlandóak a világ keletkezésével és működésével kapcsolatos tudományos felismeréseket. Egyfolytában a Bibliát lobogtatják, hogy csak az létezik, ami abban le van írva. Nem képesek felfogni, hogy ez a mű majdnem 4000, illetve 2000 éve született, így eleve nem lehetnek benne korunk felismerései. Arra hivatkoznak, hogy a Biblia a jövőnkkel kapcsolatban is tartalmaz utalásokat. Arra azonban nem gondolnak, hogy ezek a jóslatok jövőnknek egyfajta, legvalószínűbb alakulására vonatkoznak. Megrögzötten hisznek az apokalipszis bekövetkeztében. Szinte epekedve várják, hogy jöjjön már a megsemmisülés (amit ők természetesen elkerülnek, mert a kiválasztottak táborába fognak tartozni). Meg sem fordul a fejükben, hogy Istennek nem célja az értelmetlen pusztítás. Ha egy kis reményt lát a megtérésre, akkor kész megkegyelmezni nekünk. Ninive lakóit sem pusztította el, pedig már kimondta felettük az ítéletet. A megbánás, bűnös életmódjuk feladása megmentette a város lakóit. Isten nem fogja csak azért is elpusztítani a világot, hogy neki legyen igaza. Ha látja, hogy jó útra tértünk, van remény a megváltásunkra, akkor rajtunk is meg fog könyörülni.

Nem zárható ki, hogy már a „mentőcsónakot” is elküldte hozzánk, de a szemellenzős hívei nem hajlandók belekapaszkodni. Úgy viselkednek, mint az együgyű parasztember a bajban. Azok kedvéért, akik nem ismerik a történetet: „Árvíz van. János bácsi a háza tetején ül, már a derekáig ér a víz. Arra jön egy csónak, fölkiabálnak az öregnek: János bácsi! Jöjjön kimentjük! Nem, nem – mondja az öreg. Vigyáz énrám a Jóisten. Egy idő után János bácsit teljesen ellepi a víz, és megfullad. A túlvilágon panaszra megy az angyalokhoz: Azt ígérték, vigyáz rám az Úristen! Szent Péter válaszol: János bácsi, küldtünk egy csónakot…!”

 

Modern hit

 

A Biblia meglehetősen régi alkotás. Mint tudjuk, az Újszövetség közel kétezer éves, az Ószövetség pedig még ennél is régebbi, kezdete az i. e. 1900-ra tehető. Ábrahám és Jézus születése között 3×14, azaz 42 nemzedéknyi idő telt el. Természetes tehát, hogy a Biblia meglehetősen régi beszéd­stílus szerint, és az akkori kornak megfelelő ismeretek alapján írta le azokat a törvényeket, amelyek mind a mai napig igazgatják az életünket. Ez persze nem von le semmit a Biblia értékéből, de a modern ember számára sokszor érthetetlen nyelvezete számos embert elriaszt attól, hogy tanulmányozza a régi korban íródott szent könyveket. A Biblia modern nyelvjárásnak megfelelő átfogalmazására senki sem vállal­kozik, de nincs is rá szükség. A helyszín, a szituáció ugyanis megváltoztathatatlan, az ókor eseményeit lehetetlen az atomkorba áthelyezni. Szeren­csére az elmúlt évszázadok során a Biblia szelleme már kellőképpen belénk ivódott, a generációkon át tartó vallásos nevelés kiváltotta azt a hatást, amelyet Isten az alaptörvények átadása, és Jézus küldetése által kívánt elérni. Ezért a ma embere már más jellegű vallást igényel. Civilizált társadalmunk számára már magától értetődőek azok az erkölcsi és egészségügyi tilalmak, amelyekre az ókori népeket még meg kellett tanítani. Az atomkor emberét viszont egyre több olyan hatás éri, amellyel nem tud mit kezdeni. A régi törvények az új problé­mákra már nem adnak választ, új törvények pedig nem léteznek, így sehol sem tudja azokat elsajátítani.

Ezt felismerve nagyon valószínű, hogy a vallás néhány évtized múlva gyöke­resen át fog alakulni, a régi értékeket megtartva modern nyelven, modern isme­retekkel kiegé­szítve fogja az embereket a korunkhoz igazított erkölcsi törvé­nyekre, a korszellemnek megfelelő magatartásra oktatni. Feltételez­hető az is, hogy a jövőben a hit nem fog szorosan a templo­mokhoz kötődni. A felvilá­gosult ember nem külsőségekben lesz vallásos, hanem lélekben és tetteiben. Tudniillik nem attól lesz valaki igaz hívő, hogy állandóan a templomokat bújja, és „szent fazék” módjára fűnek-fának papol a hitről. Az ilyen emberek hitvallása Istenről nem más, mint szájgyakorlat. Ma még sokan vannak, akik „vizet prédikálnak, és bort isznak”; azaz térden állva ájtatoskodnak Isten előtt, a templom falain kívül viszont saját családtagjaikat is meg tudnák fojtani egy kanál vízben. Isten az álszenteskedőket megveti, számára igaz értéket csak a lélek mélyén rejlő és a csele­ke­detekben megnyilvánuló hit jelent. Az sem mindegy, hogy cselekede­teink milyen indíttatásúak. Nem kevés azoknak az embe­reknek a száma, akik csak azért tesznek jót vagy kerülik a rosszat, mert szolgalelkűek. Olyanok is akadnak, akik juta­lom­ként a Mennyországba szeretnének jutni, vagy egyszerűen gyávák, és félnek Isten bünteté­sétől. A maguk hasznát keresők, a meghunyászkodók imája abból áll, hogy égnek fordítják a szemüket, és kuncsorognak: „Uram segíts meg!” Ezután kenetes ábrázattal várják a mennyei erők támogatását, és a Paradicsomba való bebocsáttatást. Üdvözülésre azonban csak azok számíthatnak, akik minden­féle befolyás nélkül, önös érdekektől mentesen, meggyő­ződésből szolgálják az Urat.

Nem ritka jelenség a vakbuzgóság, amikor valaki a forma ketrecébe zárva mutogatja magát, mint igaz hívőt. Ez a hamis igyekezet csak arra jó, hogy a többieket elkápráztassa. Azt a benyomást akarja kelteni a környezetében, hogy ő példa­mutató buzgalommal teljesíti a szent kötelességeket, hiszen betart minden apró-cseprő formai részletet. Az alázatos hűség azonban sokszor csak álca, amely leplezi a hamisságot, a bűnös vágyakat és törekvéseket. Ez a folyamat egyébként nagyon hosszú múltra tekint vissza a keresztény egyházakban. A formarögzítésben már a zsidó farizeusok odáig ju­tottak, hogy szinte lépni sem tudtak anélkül, hogy ahhoz valami kapcsolódó törvényt hozzá ne ren­deljenek. Mindenféle általuk kitalált szabályzattal és részletekkel terhelték önmagukat s népüket ahelyett, hogy az igazi, szent törvények benső lényegét élték volna meg. Aki nem fért bele az általuk kreált formába, az ellen tűzzel-vassal küzdöttek. Rövidlátó­ságuk odáig ragadtatta őket, hogy magát a Megváltót is kiközösítették a zsidó gyülekezetből.

A kereszténység kezdetén még volt némi értelmük a dogmáknak, mert a Római Birodalom bukását kísérő zavaros időkben megóvta az eszmerendszert a felhígulástól. Később azonban az egyházi vezetők sok vitás kérdésben egymással sem jutottak közös nevezőre, és éppen azt felejtették el, ami a hit lényege: az Istenhez fordulást. Egy idő után hitvitáik eldöntésében nem a Mindenhatótól kértek tanácsot, nem belőle merítkeztek, hogy megvilágítsa elméjüket, hanem elvesztek a liturgiák, a keretek, a formák között. Istennek szóló fohászaik során egyre inkább a formát élték meg, és nem a lényeget. Saját tekintélyüket, önnön szavukat megkér­dő­je­lezhetetlenné tették, így minden, amit kinyilvánítottak, az ő látásmódjukat, önös érdekeiket tükrözte vissza. A hitbéli dogmákhoz mind inkább hozzátapadt az egyházi méltóságok erőszakos törtetése, gőgje, benső énjük tökéletlensége. A középkorban már annyira belerögzültek saját dogmáikba, hogy elvesztették valódi hitüket, és már csak külsőségekben szolgálták az Urat. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a szeretet és Isten nevében elítélték hittársaikat, ezreket idéztek az inkvizíció elé, megkínoztak és élve elégettek mindenkit, aki megingatta a formák mindenhatóságát.

Ilyen körülmények között törvényszerűnek mondható, hogy az addig egységes keresztény egyház bomlásnak indult. Az egyház­szakadás, a reformáció, kisegyházak ala­pítása és a new age mozgalom által propagált modern hitvallás mind arra figyelmeztetnek, hogy senki sem sajátíthatja ki magának a hitet. Ez az örök érték mindig újabb és újabb formát és keretet keres magának, hogy tartalmával a maga szintjén mindenkit éltethessen. A formák és előírások szaporodása, az egyes hittételek önkényes kiegészítése az évszázadok során mind bonyolultabbá tették a vallásgyakorlást. A komplikált és nehezen érthető téziseket tartalmazó tan azonban nem igazi vallás, hanem az egyházi szervezetek által kitalált elméleti okoskodás. Az isteni eredetű vallás egyszerű elvekből épül fel, hogy bárki könnyen megérthesse, és magáévá tehesse. A jelenlegi vallásokat papjaik olyan szövevényessé és nyakatekertté tették, hogy nem csoda, ha manapság alig akad hívük. Az emberiség túlnyomó részét tehát jelenleg a különféle egyházak fosztják meg a vallás igazi értelmétől, a hittől.

Kezdetben a vallás kereteinek megteremtése azt a célt szolgálta, hogy azok az egyszerű emberek is hozzá­férhessenek a hit lényegéhez, akik csak formákhoz kötötten képesek élni. A külsőségek segítették őket, hogy a tartalomból minél többet magukba emelhessenek. Korunk embere azonban a hitet már önmagában is képes megélni. Az ima lényege az Istenre hangolódás, és mindegy, hogy milyen külsőségek között hangzik el. Az Istenről mit sem tudó primitív dzsungellakók imái ugyanúgy eljutnak hozzá, mint a muszlimok napi ötszöri letérdelés során elküldött fohászai, ha előtte békét teremtenek a lelkükben, és nem éreznek gyűlöletet mások iránt. Mert nem a szavak, hanem a benső töltés az, ami meghallgatásra talál. Őszinte, szívből jövő imádság esetén a felszálló fohá­szokból, gondolatokból, sóhajokból felerősödve kiválik a lényeg, ami a legnagyobb távolságon is áthatol. Az átélés nélkül eldarált ima azonban süket fülekre talál, áhítat hiányában hatástalan marad.

Az imádság azért is fontos, mert az angyalok kéretlenül nem avatkoznak bele az életünkbe. Az őrangyalok megvédenek bennünket minden olyan veszedelemtől, ami nincs előírva a sorsunkban. A karma ellen nem tehetnek semmit, de a véletlen bajokat, baleseteket elhárítják a fejünk fölül. Önmagunktól szintén nem tudnak megvédeni minket, mivel mindenkinek jogában áll elrontani a saját életét. A számunkra biztosított minden irányú szabadság folytán nem csak előre, hanem visszafelé is fejlődhetünk. (Ha nekünk úgy jó. Az ostobaságaink következményeitől sem védenek meg minket, hogy tanuljunk belőlük.) Sorsunk jobbá tétele érdekében azonban sokat tehetnek. Ezt viszont kérni kell. Maguktól nem teszik meg. Azért sem, mert ok nélkül nem avatkozhatnak senkinek az életébe. Ha egy ateista úgy véli, hogy a saját erejéből is boldogul a világban, ennek kipróbálásában, megtapasztalásban nem zavarhatják meg. Akarata ellenére senkit sem rángathatnak előre a fejlődés útján. Ki kell nyilvánítanunk, hogy szükségünk van a segítségükre, nem bánjuk, sőt elvárjuk a közreműködésüket.

A kérés azonban hiábavaló, ha nem érdemeljük meg a segítséget. Aki Isten segítségével akar előbbre jutni, annak Istenek tetsző életet kell élni, és fohászkodnia kell a jóindulatú szellemekhez. A szívből jövő ima, a pozitív célokat szolgáló kívánság előbb-utóbb meghallgatásra talál. Egyetlen fohász többnyire nem használ. Ahhoz, hogy az angyalok lássák az eltökéltségünket, szándékunk komolyságát, kitartóan kell imádkozni. A hőn óhajtott cél elérése érdekében türelmesnek kell lennünk. A fizikai világban sem kapunk meg mindent azonnal. Mindenért meg kell küzdeni, szenvedni. A túlvilágon sem szórják két kézzel az ajándékot. Ennek a szférának a segítségét is ki kell érdemelni. Csak a Sátán teljesíti azonnal a kívánságunkat, de abban nincs köszönet. Mindennapi tetteinkkel, viselkedésünkkel, Isten iránti elkötelezettségünkkel méltóvá kell válni a segítségnyújtásra, ami kitartó kérés, megszólítás esetén nem marad el.

Gyors segítség csak akkor érkezik az isteni szférától, ha másokért imádkozunk. A mások érdekében folytatott önzetlen ima tízszer olyan hatékony, mint amikor saját magunkért imádkozunk. Ez a cselekedet ugyanis a nagylelkűségnek egy olyan ritka megnyilvánulása, amit nagyra értékelnek a túlvilágon. Kevesen képesek olyan emberért könyörögni, akihez nem fűződik rokoni, baráti vagy valamilyen érdekkapcsolatuk. Ebben az elidegenedett világban senki sem törődik az embertársával, felebarátjával, így ez a fajta ima felértékelődött az angyalok és a fénylények szemében. Ilyenkor arra is ügyelnünk kell, hogy erről a közreműködésről később sem szerezhet tudomást az illető. Az általunk kieszközölt túlvilági segítséget nem válthatjuk „aprópénzre”. Soha, semmikor nem közölhetjük vele, hogy szerepünk volt a megsegítésében. Azért sem, mert erről nem szerezhetünk bizonyosságot. Ezekre a titkokra csak a túlvilágon derül fény.

Az imába való belemerülés, a révület sok rokon vonást mutat a meditációval. A jól imádkozó em­ber sokszor ugyanazt kapja, mint a meditáló: mennyei ener­giát, amellyel feltöl­tekezve meggyógyul a teste, és kívánságának megfelelően alakul a környezete. Ez a változás azáltal következik be, hogy a magunkba fogadott isteni energia megnöveli a hitünket, amely képes arra, hogy mozgó­sítsa a világunkban tevékeny­kedő jóakaratú erőket. Ezek a lények arra is képesek, hogy megvédjenek bennünket a gonosz erők felénk nyúló csáp­jaitól, és harmóniával eltöltve, boldoggá tegyenek minket. Miután az ima tudományos hatásmechanizmusát az ókori emberek nehezen értették volna meg, Isten a formák megteremtésével sietett a segítségükre. Kérésük meghallga­tásaként olyan feltételeket szabott, hogy azok teljesítése közben lélekben megtisztulva, és kellő áhítattal közelítettek a mennyek országához. Amikor valaki letérdel, és összekulcsolja a kezét vagy homlokával a földet érinti, vagyis meghajol annak hatalma előtt, akitől segítséget kér, az olyan alázatot él át ezáltal, ami elősegíti az imája célba juttatásához szükséges áhítat elérését.

Ám a formák lassan kiüresedtek, elveszítették tartalmi lényegüket, és azt a szellemiséget, ami eredetileg éltette őket. A rituálék megmaradtak ugyan mint vázak, de ezek már csak arra jók, hogy a forma börtönébe zár­ják a hívőket. Miközben a halottá vált liturgiákat erősítgetjük ebben a szűk ket­recben, eltűnik a vallás igazságtartalma, elmarad az isteni üzenet megszentelő­dése. Ilyen körülmények között érthető, hogy a templomba járás elvesztette spirituális értelmét, és közösségi eseménnyé vált. A gyülekezet tagjait nem a vallás mély értelme foglalkoztatja, hanem az, hogy vajon mit szólnak a ­többiek, ha nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően cselekszem. A hit sem képes már betölteni eredeti szerepét, mert napjainkra érzelgős ájtatosság lett belőle.

Meglehetősen groteszk megnyilvánulása a katolikus egyháznak a bűnbocsánat intézménye is. A bűnbe esett hívő elmegy a templomba, meggyónja bűneit, mire a pap Isten nevében megbocsát neki. „Mondj el tíz Miatyánkot, tíz Üdvözlégyet, adakozz bőkezűen az Úr házának, és bűneid alól felmentést nyersz!” Aztán a hívő nyugodtan folytathatja bűnös életét. Egy idő után, ha ismét sok van a rovásán, megint elmegy a templomba, meggyónja bűneit, meghallgatja a pap korholását, majd otthon elmormolja néhányszor a Miatyánkot, és az Üdvözlégy Máriát. Ezzel újra tisztára mosta a lelkét. Ez olyan, mint egy pénzbedobós automata. Meghatározott tarifáért a bűnök töröltetnek. Nem sokban különbözik a középkorban árusított „búcsúcédulától”. Akkor az is elég volt, ha a bűnös kinyitotta az erszényét, penitenciát nem róttak ki rá. Ez az egész nem más, mint bohóckodás. A mély megbánás, a rossz cselekedet jótettekkel való ellensúlyozása képes ugyan törölni a büntetést, de néhány imádság gyors elhadarása nem mentesít bennünket bűneink következményei alól.

Nem kevésbé ártalmas a bűnbeesés megítéléséhez való hozzáállásunk. A keresztény egyház tanításai szerint: „Tiltás nélkül nincsen bűn.” Ennek alapján a felvilágosítás, az erkölcsi prédikáció kifejezetten káros. Erről a visszás helyzetről szól az a klasszikus történet, amelyben a misszionárius erkölcsös életre tanítja a kannibálokat. Az egyik megkérdezi: „Mondd, ha nem tudom, hogy az emberevés bűn, akkor is bűnös lennék?” Erre a pap: „Ha nem tudod, hogy bűn, amit cselekszel, Isten előtt ártatlan vagy.” Kár, hogy nem így van. A túlvilágon is hasonló törvények uralkodnak, mint a mi világunkban. Eszerint: „A törvény nem tudása nem mentesít annak következményei alól.” Ezért is olyan fontos a felvilágosítás, az ezoterikus tanok, a transzcendentális világ megismerése. Nézzünk csak körül a világunkban, hogy mennyi szerencsétlen ember szenved körülöttünk. Mivel nincsenek tisztában a karma törvényeivel, sejtelmük sincs róla, hogy mi az oka balsorsuknak. Oktondi állat módjára szenvednek, holott ha tudatában lennének tettetik következményeinek, el is kerülhetnék a bajt.

Úgy látszik a katolikus egyház képtelen tanulni a hibáiból. Luther Márton idején a búcsúcédulák árusítása újabb egyházszakadáshoz vezetett. A görögkeleti egyház létrejötte után sorra születtek meg a reformeszméket valló keresztény egyházak. Megszűnt a katolikus egyház egyeduralma a nyugati világban. A bűnbocsánat jelenlegi intézménye pedig az ezoterikus eszméknek, a buddhista vallásnak nyitott utat Európában. A brahmanizmuson alapuló buddhizmus ugyanis nem terjeszt tév­eszméket. Nem vezeti félre az embereket, nem szaporítja a bűnlajstromukat alaptalan megbocsátásokkal. A vallás nagyban befolyásolja az emberek életfelfogását. Olyan az életünk, amilyen az életfilozófiánk. Amíg a kereszténység leplezi, a brahmanizmus felfedi az élet titkait. Ezért tartják sokan olyan vonzónak a keleti bölcsességet. Egyébként a buddhizmus valójában nem vallás, hanem egy olyan filozófia, amely arra int, hogy vállaljunk felelősséget az életünkért. A buddhista eszméket valló kínaiak azt mondják, hogy: „Az embert nem az ég pusztítja el; Magunkat öljük meg azzal, hogy az örök törvényeket áthágjuk.” Ebben a hozzáállásban nyoma sincs az isteni megbocsátásnak. Ez az élettapasztalatokon alapuló mondás egyértelműen arra utal, hogy minden bűnükért fizetni kell, senki sem menetesít bennünket tetteink következményei alól. Hiába „nyerünk” tehát bűnbocsánatot lelkünk földi gondozójától, az égi Atyát ez nem kötelezi semmire.

A jelek szerint hamarosan ezek a problémák is megszűnnek, mert mind kevesebben érzik szükségét annak, hogy templomba járjanak. A világsajtó keresztény egyházakat bíráló cikkeiből kiderül, hogy a nyugat-európai országokban a lakosság 4-5%-a jár csak templomba. Oroszországban ez az arány még ennél is kisebb, csupán 2%. Csak Németországban évente 300 ezren fordítanak hátat az egyháznak. Az újságírók már arról cikkeznek, hogy az európai templomok turistalátványossággá váltak, egy letűnt korszak emlékei. Egyre több ember fordít hátat a hitközségének függetlenül attól, hogy melyik társadalmi osztályba tartozik. Sokak számára a vallás már nem hit, hanem hovatartozás kérdése. Pedig a kereszténység a legfőbb világvallások közé tartozik. A világon 1,7 milliárd ember hisz Istenben és Jézus tanításaiban.

Nem csak a fiatalok ábrándulnak ki intézményesen a vallásukból, hanem az idősek is. Az angol The Guardian című újság megállapítása szerint: „Ahogy az idősek előrehaladnak a korban, úgy csökken az Istenbe vetett hitük.” Ez a megállapítás megdöbbenést okozott az egyházi vezetőkben is, mert eddig az öregeket tartották egyre fogyatkozó létszámú gyülekezetük oszlopos tagjainak. Svédországban ennél is rosszabb a helyzet. 1947-ben a lakosság 87%-a hitt Istenben, 2001-ben már csak 46%. Sokan azzal indokolják távolmaradásukat, hogy az egyházak nem tudnak segíteni napi problémáik megoldásában. A papok meg azt mondják, hogy ez nem az ő dolguk. Érdekes módon az irodalomban nem következett be ez a hanyatlás. Az utóbbi 20 évben a különböző regényekben, színdarabokban, tanulmányokban és a sajtóban többet írtak Jézusról, mint a megelőző 2000 évben összesen. Ez is azt jelzi, hogy az embereknek nem Istennel, a Megváltóval vagy a hittel van problémájuk, hanem a hitterjesztés módjával. A keresztény egyházak begyöpösödött középkori hagyományai, a megújulás hiánya idegeníti el az embereket a vallástól.

Mivel a történelmi egyházak nem tudnak, és nem is nagyon akarnak magyarázatot adni korunk rohamosan szaporodó kihívásaira, az emberek elfordulnak a vallástól. Sokan nem tapasztalják, hogy szellemileg gazdagabbá vagy felvilágosultabbá válnának azzal, hogy templomba járnak. A kiábrándult hívők egy csoportja így nyilatkozott: „Egy idő után teljesen hidegen hagytak bennünket az üres szavak, a gépiesen végzett szertartások. Nem véletlen, hogy mind többen térnek át más hitre, válnak buddhistává vagy mohamedánná. Az afrikai-, ázsiai- és latin-amerikai országokban élők pedig tömegesen térnek vissza törzsi és kultikus hitrendszerükhöz. A kereszténység sokuk számára már csak lepel, amely mögött bálványimádás folyik, sámánista szertartások zajlanak. Egy ausztrál napilap, a The Age kétségét fejezi ki amiatt, hogy ezek a pótmegoldások kielégítenék az emberek lelki szükségleteit. A keresztény egyházakról szóló beszámolójukat ezzel zárják: Ez lenne a megoldás? Nyilvánvalóan nem. A tarthatatlan helyzet láttán mind egyértelműbbé válik, hogy ezen a téren is radikális változtatásokra van szükség.

Az Istennel való kapcsolat helyreállítása érdekében a jövőben meg kell szabadulnunk a kiüresedett formáktól, és vagy újakat kell létrehozni helyettük, vagy tudatosítani kell az emberekben, hogy a saját templomát mindenki magában hordja, és ma már nincs szükség erre a támaszra. Új, modern formák teremtése esetén viszont olyan keretet kell alkotni, amely racionális alapon élteti a lényeget, az Isten és ember közötti szent kapcsolatot, s mindenki számára segít azt belső természetében átélni. Jézus már kétezer évvel ezelőtt megjövendölte ennek a kornak az eljövetelét. A Biblia szerint így szólt a szamaritánus asszonyhoz. „Mondom néked asszony, eljön az idő, amikor az emberek Istent nem a templomokban fogják keresni, hanem a lelkükben és az igazságban imádják.” A harmadik évezred minden tekintet­ben meg fogja változtatni az emberek életét, de hitre mindig szükség lesz, és mindig lesznek, akik a hitet hivatásszerűen fogják tanítani, mert az emberi humánum nem terjed magától, azt terjeszteni kell. A vallásos tárgyú könyvek hangvétele is előre­láthatóan meg fog változni. A jelenlegi sokak által kenetteljesnek, hozsannázónak tartott stílus köz­érthetővé, kevésbé szenteskedővé válik, és egyre inkább tudományos alapon fogja megközelíteni a hitet. Univerzális ismereteink kiszélesedésével a tudás jobban elő fogja segíteni Isten tiszteletét, mint a hit. Ezt követően az emberek megszaba­dulnak téveszméiktől, dogmatikus nézeteiktől.

A vallás tehát nagy valószínűséggel nem fog megszűnni, csak az egyház szerepe és jellege változik meg. Az sem zárható ki, hogy az egyes vallások értékes tanait összegezve idővel létrejön egy egységes világvallás a Földön. Ez az ökumenikus vallás mentes lesz minden korábbi szertartástól, és tevékeny­ségét nem korlátozzák többé áthághatatlan vallási dogmák. Az emberiség a vallásnélküliségből haladt a fetisizmuson (egyes tárgyak bálványként való tisztelete), a totemizmuson (egyes növények és állatok tisztelete) át előbb a politeizmus (többistenhit), majd a monoteizmus (egyistenhit) felé. Most éppen a vallási fejlődés legmagasabb foka, a Mindenható általános elismerése előtt állunk. Az EGY tiszteletével megszűnik a Teremtő különféle neveken való említése, ami a világvallások egyesülését fogja eredményezni.

Ennek hatására valószínűleg megszűnnek a hitbéli ellentétek, és a Föld nem egy országában még ma is dúló vallásháborúk, mert az emberek rájönnek arra, hogy minden vallásnak egy közös istene van, és a hit lényege nem a vallásgyakorlat módjában keresendő. Mindnyájan ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk, csak másképpen. Egyes egyházi csoportosu­lások szemellenzős önteltsége te­hát alaptalan. Egyik vallás sem alábbvaló a másiknál, mivel mindegyik ugyanannak az igazságnak a kifejezője. Minden vallás az Igazság része, a nagy egészből ragad ki részleteket. A vallásos hit lényegét a halálközeli élményt átélt személyek tudják a legpontosabban megfogalmazni, akik szerint: Isten felette áll minden vallás­nak, mert Isten maga a vallás. A religio sem vallást jelentett eredetileg, hanem kapcsolódást, az EGY-be való visszatérést.

Földünkön több ezer vallást, és vallási csoportosulást tartanak nyilván. Ezeknek hívei semmiben sem értenek egyet egymással, de abban igen, hogy csak egy Isten létezik. Az évezredek óta folytatott ellenségeskedés fő oka az, hogy ezt az istent mindegyik vallás másként nevezi. Pedig a nevének semmi jelentősége sincs, mert ugyanarról a személyről van szó. Miközben a keresztények vagy az iszlám hívei az egy igaz Istenről beszélnek, rá gondolnak. A vita, veszekedés, ellenségeskedés, erőszakos hittérítés arra vezethető vissza, hogy másként hívják. Az egyszerű hívő azt hiszi, hogy a másik vallásnak más istene van, mert nem úgy nevezik, mint az övét. Ez a nézeteltérés, feszültségforrás azonban könnyen feloldható. Hívjuk Istent mi is úgy, ahogy a Földön kívüli civilizációk: EGY-nek. A világot irányító különböző rendű és rangú istenek is ezt tanácsolják nekünk. Amikor kérni akarunk tőlük, azt mondják, hogy imáinkat ne hozzájuk, hanem a Mindenhatóhoz intézzük. Nem ő fog segíteni rajtunk, de hozzá kell fordulnunk. Az istenek és az angyalok ugyanis tisztában vannak azzal, hogy az univerzumot a Mindenható teremtette. Belőle származik minden, ami létezik. Ő a legtökéletesebb, a leghatalmasabb, így mindenki aki alatta áll, őt szolgálja. A galaxisokat, naprendszereket, élő bolygókat irányító fénylények, vagy ha úgy tetszik a szentlelkek is. A bennünket felügyelő fejlettebb civilizációk sem vitatják az EGY létét, és szükség esetén ők is hozzá fohászkodnak.

Nekünk is ezt kellene tennünk, és akkor egy csapásra megszűnnének a világban a vallási villongások, és közös egyetértésben tisztelnénk a legfőbb istent, a Mindenhatót. Ha nevet adnánk Istennek, azzal kinyilvánítanánk, hogy sok isten van, és közülük mi azt az egyet tekintjük teremtőnek. Ezzel azonban nem a Mindenhatót imádnánk, hanem egy alattvalóját, egy segítőjét, valamely fejlettebb civilizáció vezetőjét, aki annak idején eljött hozzánk, hogy terjessze a hitet a Földön. Ő azonban nem isten, még ha istennek szólíttatta is magát, mert mindenható isten csak egy van. Az EGY azonban nem képes minden ember ügyében személyesen eljárni, mert az univerzumban min. 125 milliárd galaxis, csillagrendszerenként legalább 200 milliárd csillag, és ötször ennyi bolygó van. A földönkívüliek szerint ebből a nagyságrendileg 10²³ (100 000 000 000 000 000 000 000) bolygóból több mint 70 millión élnek értelmes lények. Ha ők is annyian vannak mint mi, akkor a Mindenhatónak  500 000 000 000 000 000 ember életét kellene a nap minden percében figyelemmel kísérni.

Emellett segítenie kell alacsonyabb rendű élet fejlődését. A földönkívüliek közlése szerint a tejút­rendszerben kb. ezer élettelen égitestre jut egy olyan csillag, amely életet hordoz, azaz valamelyik bolygóján kifejlődött az élet. Az élő bolygók közül csak minden kétezerötszázadikon alakul ki intelligens faj. Ezt az adatot az univerzumra vetítve a világegyetemben 40 trillió, azaz 40 000 000 000 000 000 (4 × 10¹⁶) élő bolygó van, vagyis olyan égitest, amelyen az élet valamilyen megnyilvánulása megfigyelhető. Ráadásul ott vannak a párhuzamos univerzumok, melyekből min. 12 van, de a számuk elérheti a 36-ot is. Ezekre legalább annyi figyelmet kell fordítani, mint ránk. Nyilvánvaló, hogy ez képtelenség. Ennek a feladatnak az eredményes ellátásához a Mindenhatónak segítőkre van szüksége. Az elvi irányítást a különböző szinteken álló fénylények látják el. Mi azonban velük nem találkozhatunk, mert láthatatlanok. Az általunk korábban látott istenek valójában nálunk fejlettebb civilizációk küldöttei voltak. Ők is a Mindenható segítői, és a Teremtő felhatalmazása alapján joguk volt magukat istennek neveztetni. Azt azonban sohasem kérték tőlünk, hogy őket imádjuk. Mindegyikük arra tanított bennünket, hogy az egy igaz Istenhez fohászkodjunk.

A zsidó népet irányító isten is azért nem volt hajlandó elárulni nevét Mózesnek, hogy az általa kiválasztott nép ne hozzá, hanem a legfőbb istenhez imádkozzon. Mi azzal követtük el a hibát, hogy mindenáron meg akartuk tudni a Mindenható nevét. Elődeink azzal érveltek, hogy ha nem ismerik valakinek a nevét, nem tudnak közeledni a viselőjéhez. Neki azonban nincs neve. Miután tovább erőltettük a megszólítását, elárulták, hogy a saját nyelvükön mit jelent a Mindenható. Mivel a hit terjesztését kontinensenként, földrajzi régióként más-más civilizáció végezte a Földön, nyilvánvaló, hogy más neveket mondtak nekünk. Igaz isten azonban csak egy van, ezért minden vallás meg volt győződve arról, hogy az övé a valódi. Ez még önmagában nem lett volna baj, de a legfőbb vallási vezetők híveik számára kötelezően előírták, hogy az általuk igaznak tartott hitet tűzzel-vassal terjesszék a más vallású „hittelen pogányok” között. Ez vezetett a katolikus egyház által Szentföldre indított keresztes hadjáratokhoz, Spanyolország mórok általi meghódításához, és Kelet-Európa török megszállásához. Ázsiában sem volt jobb a helyzet, mert ott is számos vallás vetélkedett a hívekért, a lelkek „megmentéséért”. Ennek során több száz millió ember életét oltották ki.

Mindez egy félreértés miatt történt. Évszázadokon át gyilkoltuk egymást értelmetlenül, sőt ma is ezt tesszük. Mindez elkerülhető lett volna, ha nem isten nevéhez ragaszkodunk, hanem annak kinyilvánításához, hogy csak egy igazi isten létezik. Ezzel más vallások hívei is mélyen egyetértettek volna. Az iszlám és a kereszténység esetében a kölcsönös megértést a közös alapok is elősegítik. Mind a muszlimok, mind a keresztények hisznek az első emberpár, Ádám és Éva isten általi teremtésében, és mindkét vallás hívei Ábrahámot tartják ősatyjuknak. A Biblia és a Korán tartalma is nagyon hasonló. Mindkét mű szeretetre, megértésre, példamutató életmódra ösztönzi híveit. Az ellentétek a későbbi vallásértelmezésből, és Isten eltérő nevéből adódtak. Az alsóbb rendű istenek imádata azért is veszélyes, mert sok közöttük a hamis isten. Ne feledjük, hogy Lucifer is isten. A pokol küldöttei, a mágia gyakorlói istenként imádják a Sátánt. Ők hozzá fohászkodnak, tőle remélnek segítséget. Az EGY azonban mindezen istenek felett áll, és megtartó képességéhez semmi kétség sem fér. Igaz szándékának, végtelen szeretetének fényes bizonyítéka az univerzum léte, sok millió civilizáció megteremtése, és fejlődési feltételeik biztosítása. Így nekünk is őt kell Urunknak tekintenünk, mert ő az, aki mindenek felett áll. A névvel pedig nem kell törődni. Azért sem, mert egyébként is számtalan neve lesz az Úrnak, mivel az „Egy” minden nyelven mást jelent. Ez is azt bizonyítja, hogy nem az elnevezésen van a lényeg, hanem azon, hogy nevének kiejtése során kire gondolunk.

A megreformált Szentírással együtt ki kellene adni egy bibliamagyarázatot is. Különösen az Ószövetség de az Újszövetség is te­le van olyan tanításokkal, amelyek ma már érthetetlenek. Példaként kiemelve egyet a XXI. század em­bere már nem tud mit kezdeni Mó­zesnek azzal az intelmével, hogy: „Ne főzd meg a gödölyét az ő anyja tejében!” Először is azt sem tudja, hogy mi az a gödölye. Ha veszi magának a fáradságot, és ki­nyo­mozza a kihalt szavak lexi­ko­nában, akkor sem lesz tőle oko­sabb. Arra gondol, hogy itt valami állatbarát rendelkezésről van szó. Mó­zes azonban nem az állatvédő egye­sü­let ókori elnöke volt. Ő egy pogány ri­tuálétól óvta a népét. A kecskegida any­jának tejében való megfőzése hozzá­tartozott az ókori né­pek termékenységi rítusához. Ak­koriban ez az intelem na­gyon is ak­tuális volt, hiszen Mózes távol­lé­tében az Isten által igaz hitre térített zsidó nép egy része is elkezdte imád­ni az aranyborjút. Ma már a bál­ványimádás is leegyszerűsödött. Ko­runk emberének nem kell lexikonokban kutatni egykori pogány szertartások után. A mi generációnkban szin­­te min­denki Mammont, a pénz istenét imád­ja.

Egyébként az univerzális vallás nem ide­gen tőlünk, már régóta vannak hívei itt a Földön is. Az iráni eredetű bahái[7] vallás 1844 óta hirdeti a sokféle hiten keresztül meg­valósuló új egységes vallást. Lev Tolsz­toj a vallás legnagyobb és legtisztább formájának nevezte. Az alapító neve után baháinak nevezett vallás nem szűkült le földrajzi régiókra, mint a kereszténység, az iszlám vagy a budd­hizmus. Az egész világon vannak hí­vei. Az Encyclopedia Britannica szerint a kereszténység után a bahái a leg­kiterjedtebb vallás a világon. A Föld 250 országában vannak jelen, és írá­sai­kat eddig 750 nyelvre fordították le. Kis közösségeik több mint 110 ezer városban és faluban találhatók meg. Az Egyetemes Vallás híveinek nincse­nek papjaik, mert azt tartják, hogy korunk embere már képes felkutatni Isten kinyilatkoztatásait, és határozni tud az élet dolgairól. Ennek szelle­mében nem térítenek, senkit sem próbálnak meg rávenni arra, hogy a különféle istenek feletti EGY-et tisztelje. Az érdeklődőknek azt mondják, hogy az igazságot mindenki maga keresse. Az egyes vallásokon és felekezeteken felülemelkedve önállóan kell eljutni a Mindenhatóhoz.

A bahái hívők nem isznak alkoholt, és nem fogadnak el ado­mányokat kívülállóktól. Hisz­nek a túlvilágban, és a leg­na­gyobb e világi bajnak az elő­ítéletek által vezérelt gondol­ko­dást, cselekvést tartják. Más vallásokhoz képest a bahái a türelemről szól, és nem a ki­rekesztésről. Legfőbb erkölcsi értékük az előítélet-mentesség ember és ember között, a férfi és a nő egyenjogúsága. Temp­lomaikban nincsenek szer­tar­tá­sok. Imaházaik sincsenek, csu­pán az öt kontinensen építettek egy-egy szentélyt, ami azt szim­bolizálja, hogy az egész vilá­gon jelen vannak. Ezekbe a díszparkkal körülvett kupolás épületekbe bárki beléphet, senki elől nincsenek elzárva.  Kötelező liturgia helyett ki-ki a naponta elmondott imák, meditáció, a böjt és az aktív társadalmi szolgálat révén kerül közvetlen kapcsolatba Istennel. A szkeptikusok szerint ennek a vallásnak az eszmerendszere nem más, mint vágyálom, hiú ábránd. Ennek ellenére senki sincs, aki ne szeretné, hogy megvalósuljon.

Mint minden vallás, a bahái alapítói és kezdeti hívei is állandó üldöztetésnek voltak kitéve. Először azt hirdették, hogy minden vallás alapja közös, hisz azok ugyanattól az istentől származnak. Ennélfogva elítélték a vallásháborút. Ezt még elnézték nekik a hatóságok, ám amikor azt kezdték el prédikálni, hogy minden ember egyenlőnek született, letartóztatták, bebörtönözték, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. A vagyoni egyenlőség, a másokon gyakorolt hatalom megszűnésének már a gondolata is megbocsáthatatlan bűnnek számított az uralmon levők szemében, és a XIX. század közepén irtóhadjáratot folytattak ellenük. Ennek során több mint 20 ezer bahái hívőt gyilkoltak meg az inkvizíciót is megszégyenítő módszerességgel. A mártírok vére azonban ezúttal sem folyt hiába. Az Egyetemes Vallás nem szűnt meg, a bahái hit új erőre kapott, és ma már 7 millió hívük van világszerte. Az Egyetemes Vallás tanításai szerint el fog jönni a „megígért” aki egyesíti majd a világvallásokat. Isten küldötte a „rejtőzködő” a korábbi próféták (Ádám, Mózes Buddha, Zarathusztra, Jézus és Mohamed) munkáját folytatja. A bahái vallási alapítója Abdul Baha 1913-ban nálunk is járt, és azt nyilatkozta, hogy: „Budapest lesz az egyik központja Kelet és Nyugat egyesülésének, ebből a városból fog szétsugárzódni a világosság más helyek felé.”

 

Környezeti ártalmak

 

Az antibébi tabletták ösztrogéntartalma után világszerte egyre növekvő mértékben találnak gyógyszergyári hatóanyagokat a folyókban, tavakban, talajvízben, és rajtuk keresztül az ivóvízben. Először a berlini vezetékes ivóvízben fedeztek fel klórfibrinsavat. Ezt a szert az orvosok írják fel a vérzsírok csökkentése céljából. Mivel a jóléti társadalmakban mind többen szorulnak fogyókúrára, rohamosan nő a fogyasztó tablettát szedők tábora is. Számos gyógyszer hatóanyagát a páciens szervezete nem, vagy csak részben bontja le. Így a vizelet és a széklet által kikerül a környezetbe. A tisz­títóberendezések ezeket a vegyszereket nem képesek kiszűrni, ezért bejutnak a folyókba, onnan pedig a nagyvárosok ivóvizébe. A szemétlerakókból is jelentős mennyiségű gyógyszermaradvány szivárog a talajba, mivel sokan egyszerűen kidobják a lejárt szavatosságú orvosságokat. Ezek a mérgek már lehatoltak a talajvízig, így az ásványvízforrások is veszélybe kerültek. A bajt fokozza, hogy a jelen­leg gyártott 45 ezer-féle orvosságban közel 3 ezer hatóanyag van, és ebből a legmodernebb elemzési módszerekkel is csupán 60-at tudunk kimutatni. Ezek között leginkább gyulladásgátlók, citoszta­tikumok, röntgenkontraszt anyagok, szintetikus hormonok (fogamzásgátlók, szteroidok) és antibiotikumok találhatók. A maradék 98% gyógyszeralapanyag is beszivárgott az élővizekbe, de az arányukat nem ismerjük. Csupán a hatásuk alapján következtethetünk a létezésükre. A legnagyobb veszélynek ez esetben is a folyóvizekben élő halak és vízinövények vannak kitéve. Pusztulásuk immáron megállíthatatlanná vált, amit tovább fokoz az ipari szennyvíz folyókba engedése.

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben riasztó híreket olvashattunk a halak nemének megváltozásáról. Ugyanez a folyamat megy végbe a szárazföldön, az élővizek közelében élő békák között is. Őket nem a fogamzásgátló- hanem a gyomirtó szerek „férfiatlanítják” el. Amerikai toxikológusok szerint ezt a jelenséget a világ legszélesebb körben használt gyomirtó szere, az atrazin okozza. Ez a vegyszer az Egyesült Államok egész területén veszélyezteti a vadon tenyésző békákat, ami hozzájárulhat a kétéltűek világszerte tapasztalható visszaszorulásához. Az atrazin teszi ki az USA-ban alkalmazott gyomirtók mintegy 40%-át, és az ország gabonatermő területének háromnegyedén használják. Az amerikai környezetvédelmi minisztérium most azt mérlegeli, hogy betiltsa-e ennek a gyomirtónak a használatát. A Kalifornia Egyetemről endokrinológusa, Tyrone Hayes figyelmeztetett először az atrazin veszélyeire. Kutatócsoportja 2002. elején kimutatta, hogy a hím békák már az ivóvízben hivatalos engedélyezett koncentráció 1/30-ánál is feminizálódnak az atrazintól. Az atrazinnak kitett hímekben petefészek vagy több here fejlődött ki, továbbá beszűkült a gégefőjük. Erre az ellenvéleményen lévők azt hozták fel, hogy a vizsgálat csak egy speciális, laborcélokra tenyésztett afrikai fajra, a karmosbékára terjedt ki, így nem lehet általánosítani. Ekkor Hayes és csoportja megvizsgálta az Egyesült Államokban honos összes vadon élő békát is. A kutatási eredmények szerint az atrazin rájuk is ugyanolyan káros, mint afrikai sorstársaikra, amiből arra lehet következtetni, hogy a világ más tájain élő kétéltűekre is ártalmas.

Ezt követően a kutatócsoport szaklapokban is beszámolt róla, hogy az atrazin károsítja az ivarmirigyeket, az északi leopárdbékák hímjeit pedig hermafroditává teszi. Az atrazin használatának mérséklése sem segít, mert a labortesztek szerint az ivarmirigyekkel kapcsolatos elváltozások alacsony koncentrációnál még súlyosabbak voltak. Valószínűleg azért, mert az endokrinrendszer a hormonokat utánzó parányi koncentrációjú vegyszerekre van ráhangolva. A környezetvédelmi tárca úgy döntött, hogy felülvizsgálja az atrazinkockázatot, de az ilyen felülvizsgálatok gyakran éveket vesznek igénybe. Ha Hayes-nek igaza van, és már rendkívül alacsony koncentráció mellett is káros hatások lépnek fel, akkor csak a teljes betiltás lehet hatásos. Egyébként az amerikai hatóságok ezzel csak követnék számos európai ország példáját, amelyek már évekkel ezelőtt tilalmi listára helyezték ezt a vegyszert.

 

Civilizációs létünknek, mindennapi életvitelünknek szinte nincs is olyan megnyilvánulása, ami ne okozna kárt a környezetünknek, ne járulna hozzá a természet pusztulásához. Sokan nem sejtik, hogy az általunk keltett zajnak a madarak pusztulásában is nagy szerepe van. Angliai természetvédők figyeltek fel arra, hogy az énekes madarak a városokban és a főközlekedési utak mentén egyre inkább elnémulnak. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy a benzingőz megtámadja a torkukat, és berekednek, hanem az utcai zaj. A közlekedési eszközök okozta lármában nem hallják a másik hang­ját. A városi forgalom állandó zajában elvész a hímmadarak párcsalogató éneke, és nem hallják meg a közeledő ragadozókat és az erre figyelmeztető füttyöket sem. Ennélfogva az egymást követő utódok nem tudják eltanulni szüleik énekét. A némaságra ítéltetés meghiúsítja a párkeresést is, ami fokozza az énekesmadarak kihalási ütemét.

Az évszakok eltűnése a költöző madarakat is megzavarja, ami gyakran vezet tömeges madárpusztuláshoz. Európából afrikai telelőhelyére tartott 200 gólya, és út közben leszálltak az izraeli Dimona vegyi üzem egyik savtároló medencéjére megpiheni. Az összes madár azonnal elpusztult. A szerencsétlenség oka, hogy a gólyák túl korán keltek útra, és a vegyihulladék-tárolók még nem voltak lefedve. A költözés időtartamára ugyanis a madarak vonulási útvonalába eső, veszélyes anyaggal teli medencéket letakarják. A gólyák szaporodása nem tud lépést tartani pusztulásuk mértékével. Ma már a tanyavilágban is alig látni gólyát. Gyermekeink, unokáink már csak a mesekönyvből ismerhetik meg ezt a népi folklórhoz szorosan kötődő madarat.

Nem jártak jobban azok az amerikai pelikánok sem, amelyek a szárazság miatt az élelemben szegény nyugati partvidékről az ország belseje felé igyekeztek. A kiszáradástól és súlyos legyengüléstől szenvedő barna pelikánok éltető enyhülést adó víztükörnek nézték az autóutak tűző naptól csillogó forró betonfelületét. A hőségtől vibráló betonon történt landolás végzetessé vált számunkra. Több mint 30 madár nem élte túl a fájdalmas sérüléseket. A 43 °C-os hőségben felforrósodott útfelület által visszatükrözött napsugarak délibábszerűen megtévesztették őket.

A városi fények is pusztítják az állatvilágot. A Földközi-tenger görögországi partvidékén tömegesen pusztulnak a teknősbékák az égre irányított lézerfények miatt. A homokos parton lerakott tojásokból kikelt kisteknősök ösztönösen a legvilágosabb fényforrás, a tenger habjai felé indulnak el. Ez a természetes közeg biztosítja számukra a táplálékot és a növekedés lehetőségét. A városi fények azonban megzavarják őket. A tengerpartokra épített szórakozóhelyek, diszkóklubok neonfényei és lézeres attrakciói megtévesztik a kis állatokat, ezért ellenkező irányba indulnak el. Víz hiányában aztán kiszáradnak, vagy megeszik őket a tengeri madarak, illetve a kóbor kutyák.

Életmódunk nem csak pusztítjuk az állatvilágot, hanem fokozatosan lesilányítjuk a génállományukat. Az 1970-es években felfigyeltek a kutatók arra, hogy az állatvilág méretrekordjai egyre csökkennek. A trófea értékét az állatnak, illetve agancsának, agyarának a mérete adta, következésképpen előbb azokat vadászták le. Egyes állatok, így pl. a krokodilok és óriáskígyók egész életükben növekednek; tehát a kapitális, így legidősebb példányok elejtésével a megmaradt fiatalabbaknak egyszerűen nem volt elég idejük nagyra nőni, mivel – mint soron következő legnagyobbakat – őket is kilőtték.

E folyamat más módon is az állatok méretének csökkenéséhez vezet. Ha a legnagyobb példányokat kilövik, akkor azok már nem szaporodnak, a megmaradt, genetikailag csökkent értékű példányoknak az utódai viszont kisebbek lesznek. A nyakló nélküli trófeavadászat végül egyes állatfajok elkorcsosodásához vezet. Az afrikai elefántoknak nemcsak a mérete lett egyre kisebb, de egyre több az agyar nélküli példány is. A ragadozók mindig a beteg, gyenge és fiatal egyedeket iktatják ki, és a legéletrevalóbbak, legerősebbek maradnak életben. Az emberi vadásztevékenység pedig pontosan ellenkező irányú a természetes kiválasztás folyamatával.

 

Kényes témák

 

Ebben az újonnan indított rovatban úgynevezett kényes témák kerülnek terítékre. Olyan problémák, amelyeket korunk álságos humanizmusa igyekezett a „szőnyeg alá seperni”, agyonhallgatni. A visszásságok feloldását célszerű tanácsok fogják követni. Akadnak majd akik kíméletlennek, gúnyolódónak, sőt vérlázítónak találják ezeknek az intelmeknek a fogalmazási módját. Olyanok is lesznek, akik a későbbiekben terítékre kerülő rendellenességeket antidemokratikus, fajgyűlölő és egyéb jelzőkkel fogják illetni. Ezek a vádak azonban alaptalanok. A szókimondó stílus célja nem az indulatok felkorbácsolása, hanem a felrázás, a gondok súlyosságának érintettekkel való beláttatása. Ahhoz hogy a világunkat gyökeresen megváltoztassuk, jobbá tegyük, a korábban tabutémának tekintett problémákat is fel kell vetni, és meg kell oldani. Csak úgy lehet helyükre rakni a dolgokat, ha teljes mélységében feltárjuk a kedvezőtlen jelenségeket, és indulatoktól menetesen megvitatjuk káros hatásukat. Egy feszültségekkel terhelt társadalomban nem lehet békében, biztonságban élni, mert a felszín alatt halmozódó indulatok bármikor lángba boríthatják az egész világot.

A hatékony fejlődés előfeltétele a harmónia, a kiegyensúlyozottság megteremtése, ami szükségessé teszi a rejtett problémák feltárását, megoldását is. Ahhoz hogy meg tudjuk oldani a gondjainkat, előbb szembe kell nézni velük. Hibáink palástolása, álcázása csak elodázza a megoldást, tovább növeli a feszültségeket. A konfliktusok felszámolásának első lépése, hogy kíméletlenül fel kell tárni a helyzetet, nevén kell nevezni a dolgokat, mert e nélkül nem tudunk lehatolni a bajok gyökeréig. Remélhetőleg a leginkább érintettek is belátják majd ennek szükségszerűségét, és energiájukat nem a tiltakozás különféle módjaira fogják pazarolni, hanem arra, hogy a sokak által kimondatlanul is bírált hiányosságaikat megszüntessék. Ezzel önmaguknak használnak a legtöbbet, de általuk a különböző népcsoportok közötti megértés is fokozódni fog. Most lássunk egy kis ízelítőt abból, hogy ebben a témakörben milyen hangvételű írások várhatók a későbbiek során.

A fogyasztói társadalom anyagi világra koncentráló beállítottsága, a különféle termékeket ránk erőltető erőszakos reklámpropaganda, valamint a felszínes, csak a külsőségekkel törődő szemléletmód eredményeként mind több ember tekinti élete fő céljának testének kényeztetését. Különösen a nők járnak élen testük dédelgetésében, piperézésében. Ezáltal rengeteg időt és pénzt vonnak el a valóban fontos teendőktől. Földi létünk legfontosabb célja, hogy fejlődjünk, és ennek eszköze a testünk. Isten azért adott testet nekünk, hogy használjuk. Ne kíméljük tehát, ne féljünk attól, hogy elhasználódik. Ha tönkremegy se kár érte, hiszen sorsa úgyis a pusztulás. Csupán arra ügyeljünk, hogy életünk végéig kitartson. Ezért semmi értelme sincs testünk kényeztetésének, Kinek kíméljük magunkat, a nyüveknek? Azért futkosunk egyik kozmetikai szalonból a másikba, hogy az agyonpiperézett testünkön a férgek nagyobb étvággyal csámcsoghassanak?

A fizikai test rendeltetése a lélek szolgálata. Arra való, hogy eszközként használjuk földi küldetésünk során. Azért van, hogy elősegítse lelki fejlődésünket. Ne kíméljük tehát. Használjuk rendeltetésszerűen. Életünk végén aztán levetjük, és kapunk helyette másikat. Egy újat, még tökéletesebbet. Testünk nem azáltal szolgál bennünket jól, ha mindentől megkímélve életünk végéig fitt és fiatalos marad. Figyelmünket ne a ráncok és az ősz hajszálak elleni harcra összpontosítsuk, hanem arra, hogy földi porhüvelyünk jól szolgáljon bennünket. Ezért nyugodtan strapáljuk. Csupán arra ügyeljünk, hogy ép és egészséges maradjon. Ne féljünk az öregségtől, a természetes elhasználódástól, mert testünknek ez a sorsa. Szerepét akkor tölti be optimálisan, ha a lehető legnagyobb hatásfokkal kihasználjuk. Utána vessük a szemétre, mivel nincs már rá szükségünk.

 

A tudomány fetisizálása

 

Érdekes megnyilvánulása az emberi léleknek, hogy minél kevésbé ért valamit, annál jobban tiszteli. Az emberek azt hiszik, hogy ha valami bonyolultan hangzik, akkor komoly dologról van szó. Hogy mi az oka ennek, nem tudni. Talán a lelkük mélyén szégyellik, hogy keveset tudnak a világ dolgairól. Az érthetetlen szavak, mondatok sokasodásával mind inkább elhatalmasodik rajtuk a tudatlanság érzése, ezért hajlamosak hitelt adni a számukra felfoghatatlan magyarázat előadójának. Ez az önmaguk alulértékeléséből eredő reakció aztán lejutott a tudatalattiba, és ösztönszerű viselkedéssé vált. Ennek tudható be, hogy az újkor embere nem becsüli a világos, egyértelmű magyarázatokat, az egyszerű és könnyen megvalósítható megoldásokat. Ennek a jelenségnek számtalan megnyilvánulását örökítette meg a tudománytörténet. Ezek egyike a cseh fiziológus, Johannes Evangelista Purkinje esete, aki már 1823-ban felvetette, hogy a teljesen egyedi ujjlenyomat alkalmas lenne a személyazo­nosság cáfolhatatlan bizonyítására. Ötletét azonban nem fogadták el, mert túl egyszerűnek és ért­hetőnek találták. Ráadásul a gyakorlati megvalósítása sem jelentett gondot. Ha valamely módszer igénybevételéhez nincs szükség bonyolult és drága műszerekre, berendezésekre, akkor nem tekintik tudományosnak; nem alkalmazzák. Ez az eljárás csak azt követően kapott polgárjogot a bűnül­dözésben, amikor egy angol tudós, Sir Francis Galton tanulmányt írt róla. Ebben mind a tíz ujjra részletes osztályozó rendszert állított fel. Ezt még megtoldotta egy kriminalisztikai értekezéssel is, amellyel mind a szakmai bürokraták, mind a széles nyilvánosság előtt kellő tekintélyt szerzett az ügynek.

A tudományos világ annyira beleszeretett ebbe a módszerbe, hogy a XX. század végén kifejlesztett teljesen új személyazonosító módszert, a DNS-analízist is erről nevezték el. A „DNS-ujj­le­nyomat” vizsgálatnak azonban semmi köze sincs az ujjaink begyén található bőrfodrok analizálásához. Bonyolultsága és magas költségei miatt biometrikus azonosítóként sem alkalmazzák. A módszert Alec Jeffrays angol genetikus fedezte fel. Felismerése azon alapul, hogy a dezoxiribonukleinsav bizonyos részei nem génként, működnek, hanem csupán ismétlődnek a DNS mintában. Ezeknek a miniszatelliteknek az elrendeződése szintén személyre szabott, csak egypetéjű ikreknél azonos. A vizsgálathoz elég egyetlen sejtet szerezni a gyanúsított testéből, ami nem is olyan nehéz. Bűncselekmények esetén szinte mindig visszamarad a helyszínen egy lehullott hajszál, egy vérnyom, egy sérülés következtében kiszakadt bőrfoszlány vagy sperma, amely tökéletesen megfelel mintának. A végeredmény száz százalékosan biztosnak mondható, ezért a későbbiekben apasági kereseteknél is alkalmazni kezdték.

 

A tudományos magyarázat istenítésének újabb bizonyítéka, az az újságcikk, amely az ezüstről, mint fertőtlenítőszerről ad hírt. Az indiai Ajurvéda tanításai szerint a tiszta ezüst és arany vízbe helyezve fertőtlenítő hatást vált ki. Ez így túl egyszerűen, ráadásul misztikusan hangzik. Hogyan? Miként? Miért? – tették fel a hitetlenek a kérdést. Mivel nekik tetsző válasz nem kaptak, nem is vették komolyan az ősi tanítást, nem foglalkoztak vele. Több ezer év elteltével napjaink kutatói is felfedezték ezt a jelenséget, és miután tudományos köntösbe öltöztették, már mindenki elhiszi, sőt a sajtó is hírt ad róla. A tudományos szakzsargon szerint megfogalmazott változat így hangzik: „A kolloid halmazállapotú ezüst egyaránt rendelkezik antibiotikus és immunerősítő tulajdonságokkal, de a vízben oldódó pozitív ezüstionok a fertőzéstől való védelem mellett konzerváló anyagként is beválnak. Csírátlanító hatásának köszönhetően a sárgás színű ezüstoldat a fogpótlások és a kontaktlencsék tisztítására is alkalmas. Ha növényekre locsoljuk, elpusztítja a kártevőket, a víztartályokat pedig megszabadítja a baktériumoktól.”

 

A tudomány fetisizálásában maguk a tudósok járnak élen. Náluk az átlagember számára érthetetlen magyarázatokhoz való ragaszkodást szakmai gőg, egzisztencia-féltés és egyfajta társadalmi elithez való tartozás vágya magyarázza. Ennek tudható be, hogy mindent túlkomplikálnak. Nem tudják elviselni, ha valami pofonegyszerű, és könnyen érthető. Degradálónak érzik magukra nézve, ha a tudomány rejtelmeibe bárki beleláthat; ösztönszerűen ódzkodnak minden olyan elmélettől, ami egy laikus számára is azonnal felfogható. Ezért még a legegyszerűbb dolgokat is igyekeznek agyon­bonyolítani, hogy kellően „tudományos” legyen, hogy ne essen csorba a tudomány magasztos tekintélyén. Ami mindenki számára világos, az alantas, azzal nem érdemes foglalkozni; vagy ha muszáj, akkor gyártani kell hozzá egy bonyolult elméletet, hogy csak a „beavatottak” értsék meg. Különben mi értelme lenne a több évtizedes tanulásnak, a diplomák és doktorátusok halmozásának.

 

Energiatermelésünk megreformálása

 

A hagyományos és az alternatív energiaforrások szorgalmazói közötti versengés egyre jobban kiéleződik. Napjainkra ez a csendes vetélkedés elkeseredett küzdelemmé vált. Az indulatok elszabadulása érthető, mert a tét igen nagy. A bioszféra megmentésén túlmenően hatalmas profit forog kockán. A legfrissebb (1997-es) adat szerint a világ összes villamosenergia-termelése 13 949 TWh. Ennek 38,3%-át (5337 TWh) a szénfűtésű erőművek termelik meg. Az atomerőművekből az összes villamos energia csupán egyhatoda, 17,2% (2393 TWh) származik. Ezután következnek a vízi erő­művek 18,3%-kal (2556 TWh). A gázfűtésű erőművek 15,5%-ban (2159 TWh), az olajfűtésűek pedig 9,2%-ban (1282 TWh) veszik ki részüket a villamosenergia-termelésből. A legkevesebb villamos energiát, 1,5% a megújuló energiaforrások szolgáltatják (211 TWh). Környezetszennyezés szempontjából ennél is rosszabb a helyzet a világ összes energiafelhasználása terén. (Ebben benne van a gépjárművek által elhasznált energia, a fűtésre fordított energia stb.) 1997-ben az emberiség teljes energiafogyasztása 8743 Mtoe volt. (Million tonnes of oil equivalent = millió tonna kőolaj­egyenértékű energiamennyiség. Forrás: IEA – World Energy Outlook 2000.)

A Földön fellelhető energiahordozók közül legnagyobb mértékben a kőolajat használjuk. Ez az összmennyiség 40,5%-át (3542 Mtoe) teszi ki. Ezután jön 25,8%-os részesedéssel (2256 Mtoe) a szilárd tüzelőanyag (szén, fa és egyéb fossziliák) alkalmazása. (Ennek 84%-át a tűzifa teszi ki, ami nem más, mint hulladék faanyag hagyományos kéményes kályhákban való elégetése. Eközben szűretlenül dől a füst a levegőbe.) A gázfelhasználás 21,9%-os aránnyal (1911 Mtoe) csupán a harmadik helyen áll. Ezt követi 7,1% részesedéssel (624 Mtoe) az atomenergia. A vízi erőművek az összes energiának csak a 2,5%-át adják (221 Mtoe). Legkisebb mértékben a megújuló energiahordozók veszik ki részüket a teljes energiatermelésből. A nap-, a szélenergia, a metanol (metil-alkohol), a növényi olaj (biodízelolaj) stb. csupán 2,2% (189 Mtoe) erejéig járul hozzá a világ energiaszükségletének kielégítéséhez. Az iparilag fejlett országokban élők számára ezek a számok aránytalannak tűnnek, mivel náluk a villamos energia túlnyomó része vízi- és atomerőművekből származik, és alig használnak fosszilis tüzelőanyagot. A világ háromnegyedét kitevő fejlődő államokban azonban csak szilárd fűtőanyag áll rendelkezésre, a pénzhiány, és az infrastruktúra fejletlensége nem teszi lehetővé a korszerű energiatermelő módszerek alkalmazását.

Sok környezetvédő ennek örül, pedig a jelenleg használt erőművek közül az atomerőművek szennye­zik legkevésbé a környezetet. 1990-ben 420 atomreaktor működött világszerte. Ebből 112 az Egyesült Államokban, 56 Franciaországban, 47 pedig a volt Szovjetunió tagállamaiban. Azóta a számuk lassan csökken, mivel a környezetvédők ellenállása miatt nem építenek újakat, a régieket pedig fokozatosan leállítják. Pedig a korszerű, nyomott vizes hűtőrendszerű reaktorok kellő biztonsággal üzemeltethetők, így alaptalan a félelmük a nukleáris energiahordozóktól. Az atomerőművek ellen tiltakozók arról is elfeledkeznek, hogy az erőmű sugárzó hulladékát elzárva, felügyelet alatt tartják, így a többi erőmű melléktermékével ellentétben nem kerül ki a környezetbe. Az viszont kétségtelen, hogy bonyolultságánál fogva az összes energiatermelő eljárás közül az atomerőmű építése igényli a legnagyobb beruházást, ami csak több évtized alatt térül meg.[8]

Az atomerőmű-építés ellen szól az üzemeltetési kockázat bővülése is. Újabban reaktortámadások miatt bekövetkező robbanástól is tartani kell. További rizikófaktor a kiégett fűtőelemek szaporodása. Minél több országban működtetnek atomerőműveket, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a terroristák plutóniumhoz jutnak, amit „piszkosbomba” előállítására használnak. Nem kis veszélyt jelent az atomhatalmak számának szaporodása. Az eddigi tapasztalatok szerint a békés célú atomenergia-kutatás szinte mindig atomfegyver előállításába torkollott. Az atomhatalmak számának szaporodása tovább fokozza a fegyveres konfliktusok kirobbanásának, egy esetleges atomháború ki­törésének kockázatát. A végtelenségig ez az energiaforrás sem áll rendelkezésünkre, mivel az atomerőművekben jelenleg használt Urán 235-ös izotóp csak 100 évre elegendő.

Nem kis gondot okoz a kiégett fűtőelemek tárolása, deponációja, ami tovább növeli az ily módon termelt villamos energia árát, és súlyosan veszélyezteti a környezetet. (1990-ig 120 ezer tonna fűtőelemet használtak el a reaktorokban. A benne található izotópok azonban nem égnek el maradéktalanul. A kiégett fűtőelem minden tonnája 180 millió curie sugárzó anyagot tartalmaz. Veszélyességére jellemző, hogy aktivitása csak 10 ezer év múlva csökken az egészségre veszélytelen szintre, és 241 ezer év alatt bomlik le teljesen. Nem oldja meg a problémát a kiégett fűtőelemek dúsítása sem, mert a fel nem használt izotópok ennek során is megmaradnak. Csupán egy esetet említve, az amerikai Hanfordban nemrég lebontott plutónium erőműből 22 ezer tonna nagy aktivitású, és 500 ezer tonna kis aktivitású hulladék maradt vissza.) Óriási hátránya még ennek a fajta energiatermelésnek, hogy a magfúzió hatásfoka kisebb mint 1%, a radioaktív anyagnak csupán 0,7% alakul át energiává. A többi energiatermelő módszer hatásfoka magasabb ugyan, de ezek meg közvetlenül terhelik a környezetet. Az elmúlt évtizedek során igen nagy mértékben járultak hozzá a levegő- az élővizek és a talaj elszennyeződéséhez, az erdők tönkre­meneteléhez. A primer energiahordozók mennyisége is rohamosan fogy, ezen az úton haladva né­hány évtized múlva nem lesz mivel üzemeltetni a hagyományos rendszerű erőműveinket.

Ezt az energiatermelés jövőjét meghatározó szakemberek is tudják, ezért figyelmük mind inkább az alternatív energiaforrások felé irányul. Köztük is első helyen szerepelnek a megújuló energiaforrások, mivel ezek sohasem apadnak el, és felhasználásuk nem veszélyezteti a környezetet. Környezetvédelmi szempontból a legtökéletesebb és legbiztonságosabb energiaforrás a napenergia. Annak ellenére, hogy a nap sugarainak csupán 0,01 százaléka ér el hozzánk, évente olyan nagy mennyiségű energia érkezik a Földre, amennyit 60 milliárd tonna kőolaj elégetésével tudnánk csak előállítani. A Nap egy év alatt 175 trillió kWh energiát sugároz a bolygónkra. Ennek nagy része visszaverődik a világűrbe, a többi a fölgolyót melegíti, és fenntartja az életet. 30 billió kWh-át használ fel a fotoszintézis, melynek következtében a növényzet évente 200 milliárd tonna szén-dioxidot nyel el a légkörből. Az emberiség villamosenergia-termelése 14 billió kWh évente. Ez azt jelenti, hogy a megmaradó napenergia 1 ezreléke is fedezné a szükségletünket. Amennyiben az 1%-át használnánk fel, és ezt is csak 5%-os hatékonysággal, akkor a világon minden ember annyi energiát fogyaszthatna, mint a gazdag országok tehetős polgárai.

Ennek műszaki feltételei már régóta adottak, mivel az évtizedekkel ezelőtt gyártott szolárcellák is képesek voltak 8-9%-os hatásfokkal villamos árammá alakítani a napenergiát. Az átállás azonban nem történt meg, melynek fő oka a szolárcellák meglehetősen magas ára. Az utóbbi években bekövetkezett nagyságrendnyi árcsökkenés ellenére a szénhidrogének elégetéséből nyert energia még mindig jóval olcsóbb, mint amit a szolárcellák szolgáltatnak. Ráadásul a napelemek rengeteg helyet foglalnak. Ezért jobbára épületek energiaellátására használhatók. Nem kis mértékben rontja a használhatóságukat, hogy kizárólag napfényes időben működnek, így nem biztosítható velük a folyamatos áramellátás. Ez az üzemmód csak akkumulátorok közbeiktatásával valósítható meg, ami még drágábbá teszi az általuk biztosított áramot.

Jelentősen hátráltatja az alkalmazásukat az is, hogy a rájuk telepedő por, korom, madárpiszok, valamint a szmog akadályozza a működésüket. Mivel nagy felületről van szó, a hatásfokcsökkenés meghaladhatja az 50%-ot is. A fényérzékeny felületre rakódott piszok rendszeres tisztítással eltávolítható ugyan, a napelemcellákat azonban többnyire épületek tetejére szerelik, ami nehezíti a megközelítésüket. A központi napenergia-hasznosítás megvalósíthatatlan. Ha az egész emberiség energiaigényét csak napenergiával próbálnánk kielégíteni, akkor a sivatagban, ahol legnagyobb a tartós napsütés valószínűsége 350 km hosszú és 200 km széles zónát kellene napelemekkel beborítani. Ennek az országnyi méretű napelemtáblának az előállítási költsége a világ összes országának 2 teljes évi GDP-jét emésztené fel. A hatásfok növelésével járó méretcsökkenés sem oldotta meg ezeket a gondokat. A kaliforniai Spectrolab kifejlesztett egy szuper napelemet, mely az elnyelt fény 36%-át alakítja át elekt­romossággá. Ennek előállítási költsége azonban nagyon magas. Emellett speciális hűtést igényel. A levegő illetve a hűtővíz cirkuláltatása elviszi a többletáramot. Az alkalmazott tech­no­lógia rámutatott arra is, hogy ezen az úton járva nem lehet jelentős mennyiségű energiát termelni. Hiába alkalmaznak speciális, a napsugár teljes spektrumát elnyelő réteget, a többletenergia túlhevíti, hűtés nélkül tönkreteszi a fényérzékelő réteget.

Ismert még a napkollektorok használata, amikor üveg- vagy fémlemezek között vizet áramoltatnak, amely a napsugarak hatására felmelegszik. Az így nyert többletenergiát hőcserélőn keresztül nyerik ki; illetve közvetlenül, meleg víz előállítására használják. Ez az eljárás sem terjedt el széles körben, mivel a hőkinyeréshez bonyolult és drága gépészeti berendezések szükségesek. Nem kis mértékben hátráltatja az alkalmazását, hogy télen, amikor a legnagyobb szükség lenne az általa termelt energiára, akkor szolgáltatja a legkevesebb hőt. Ennélfogva használata csak a szubtrópusi- és a trópusi országokban számottevő, ahol főleg vízmelegítésre használják. Elméletileg egyszerűen, és időjárástól függetlenül juthatunk hőenergiához a geotermikus erőművekből, de ez a megoldás is igen nagy beruházást igényel. Ahhoz hogy a földkéreg alatti izzó magmához eljussunk, a szárazföldön 30 km, a tengerek fenekén 6 km mélyen kell lefúrni. Emellett a kiépített csőrendszer karbantartása, valamint a víz keringetését biztosító szivattyúk üzemeltetése sem olcsó. További gond, hogy nem tudnak mit kezdeni a föld mélyéből feltörő nagy sótartalmú vízzel. Az erőműből kikerülő lehűlt vizet jobb híján a legközelebbi folyóba engedik, ami környezetszennyezést vált ki. Az okozott kár miatt Ausztriában leállították a Fürstenfeld-i geotermikus erőművet. A döntéshez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy a geotermikus erőmű hatásfoka csupán 10%, ami meg sem közelíti a hagyományos hőerőművek hatásfokát.

Legrégebben alkalmazott megújuló energiaforrásunk a szélenergia. Földünkön egyetlen nap alatt 500 ezer TWh villamos energiának megfelelő szélenergia keletkezik a különféle légmozgások következtében. Ennek csupán 2%-át hasznosítjuk a jelenlegi eszközeinkkel. A tengeri közlekedésben évezredek óta használjuk a szélenergiát a vitorlás hajók erőforrásaként. Villamos áram termelésére azonban csak az 1973-as olajválság óta alkalmazzuk számottevő mértékben. 1990-ben már 50 ezer szélerőmű működött szer­te a világon. A kaliforniai szélvitorlák több mint 2 millió megawattóra vil­lamos energiát termelnek évente. Németország jelenleg 13 ezer megawattnyi szélerőmű-kapa­citással rendelkezik, ami a paksi atomerőmű termelésének hétszerese. Környezeti ártalommal itt sem kell számolni, a beruházási költség azonban ez esetben is magas. (Egy 84 m magas, 2 MW-os szélerőmű megépítéséhez 990 tonna betonra és 270 tonna acélra van szükség, ami megegyezik egy közepes hosszúságú vonatszerelvény súlyával.) Így csak ott érdemes szélturbinákat felállítani, ahol állandóan fúj a szél (pl. a tengerpartokon, magas hegyeken), és a sebessége meghaladja a 25 km/órát. Dániá­ban az összes energiamennyiségnek már a 20%-át szélerőművek állítják elő. A szél azonban nem fúj mindig, ezért a szélerőművek képtelenek biztosítani a folyamatos áramellátást. További terjedését nem csak az állandó széljárás hiánya gátolja, hanem a lakosság ellenállása is. Fő­leg a sűrűn lakott Hollandiában a közelben élő emberek mind nagyobb ellenszenvvel viseltetnek a szélturbinák iránt. Az ok, hogy sziszegő hangjuk, és a lapátokon villódzó napfény nagyon zavarja őket. A műszeres mérések eredményei szerint a turbinák ultrahangot is keltenek, ami szintén hozzájárul a környéken lakók rossz közérzetéhez. Újabb vizsgálatok szerint a szélerőművek zajának infratartománya is van, ami észrevétlenül károsítja a szervezetet. Az állatvédőknek sem tetszik a szélkerék, mert a madarak nekirepülnek, és elpusztulnak. Ausztrál ornitológusok panaszkodnak, hogy a tengerparton felállított sok száz szélturbina húsdaráló módjára pusztítja a vándormadarakat és a sirályokat.

A legkisebb befektetést a biomassza hasznosítása igényli. A növényekbe és a növényi maradványokba zárt napenergia vagy közvetlenül kerül felhasználásra úgy, hogy elégetik, és a keletkezett hővel melegítenek; vagy metángázt, metanolt[9], illetve biodízelolajat állítanak elő belőle, amit a gépjárművek robbanómotorjában mozgási energiává alakítanak. Nagy előnye ennek a fajta üzemeltetésnek, hogy a motor jóval kevesebb szennyező anyagot bocsát ki, mint a kőolajszármazékokkal üzemeltetett gépjárművek. További előnye még, hogy a biomassza is megújuló energiaforrásnak minősül, ami azt jelenti, hogy sohasem merül ki, évről-évre újratermelődik. A baj csak az, hogy viszonylag kevés biomassza áll rendelkezésre. Ahhoz hogy a világon minden egyes gépjárművet bioalapú üzemanyaggal lássunk el, a mezőgazdaságilag művelhető földterület túlnyomó részén alkoholt, illetve olajat biztosító növényeket kellene termelnünk. (A manapság oly divatos terepjáró autó egyszeri teletankolásához 204 kg kukoricát kell bioüzemanyaggá feldolgozni, melynek tápanyagtartalma egy felnőtt ember egész évi szükségletét fedezné.)

A bioalapú üzemanyagok általános elterjedését az is gátolja, hogy repülőgépek hajtására alkalmatlanok. A repülőgépek ugyanis olyan magasságban közlekednek, ahol a környezeti hőmérséklet –50 ^oC -ra is lecsökkenhet, és a bioüzemanyag ilyen alacsony hőfokon besűrűsödik, megdermed. Az is gond, hogy a biológiai eredetű anyagok túl sok oxigént tartalmaznak, ami súlytöbbletet jelent. A kerozin teljes kiváltása is lehetetlen lenne. A Virgin Atlantic légitársaság 2008-ban próbarepülést végeztetett. A London-Amszterdam közötti meglehetősen rövid útra 22 tonna üzemanyagot tankoltak egy Boeing-747-es gépbe, melynek 5%-a bio eredetű volt. Aztán kiderült, hogy ennek a csekély mennyiségű alternatív hajtóanyagnak az előállításához is 150 kókuszdiót használtak fel. Majd kiszámolták, hogy a teljes mennyiségű üzemanyag kiváltásához 3 millió darab kókuszdióra lenne szükség. És ez csak egyetlen repülőgép üzemanyag-szükséglete egy nyúlfarknyi távolságra.

Nem segíti elő az átállást az sem, hogy a szénhidrogén alapú üzemanyag előállítási költsége a kőolaj magas ára ellenére is kisebb, mint a metanolé, illetve a biodízelolajé. Ez a fajta energiaforrás csak akkor lenne versenyképes, ha az egyes államok lemondanának az üzemanyagokra kivetett igen magas forgalmi és jövedéki adókról, amire nem nagyon hajlandóak. Ennek eltörlése a legtöbb országban meglehetősen nehéz helyzetbe hozná az évtizedek óta deficites költségvetést. Jelenleg az üzemanyag árának 70%-a az államkasszát gyarapítja. A dízelolaj árában pl. 20% a fogyasztási- és 50% a jövedéki adó. Ezért üldözik a hatóságok azokat, akik a gépkocsijukba repceolajat öntenek. 1 liter repceolaj kiskereskedelmi ára 0,7 euró, míg a dízelolaj töltőállomáson fizetendő ára 1,2 euró. Kétségtelen előny viszont, hogy a biodízelolaj ára az országban marad, és előállítása munkahelyeket teremt a mezőgazdaságban. Mindemellett kevésbé szennyezi a légkört. A politikusok azonban nem a jövőre, hanem a közelgő választásokra gondolnak. Veszteséges államháztartással nem lehet hatalmon maradni.

Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az évelő növényként termeszthető energiafű sem. Energiafű 1,5-2 méter magasra nő, és fűtőértéke nagyobb, mint a barnaszéné. A hektáronként 10 tonna termésű energiafű iránti lelkesedés olyan nagy volt, hogy már nálunk is 1 millió hektáron tervezték a termesztését. A hőerőművek üzemeltetői azonban hamar lehűtötték a kedélyeket, mert kiderült, hogy gyors növekedése során az energiafű olyan agresszív vegyületeket is magába épít, melyek a tüzeléskor korrodálják a kazánt, és még a fánál is jobban szennyezik a légkört. A központi fűtéses családi házak kazánjaiban sem alkalmazható. Igaz, hogy nagyobb a fűtőértéke, mint a fáé vagy a barnaszéné, de sok salak marad vissza utána. Ezért a hagyományos kazánokban, hőerőművekben nem használható. Hosszú távon megoldhatatlan problémát jelent a rengeteg salak és hamu tárolása. Építőipari alapanyagként sem tudjuk használni, mert a salakbetonra egyszer már ráfizettünk. Világszerte igen nagy károkat okozott ennek a francia találmánynak az alkalmazása. A 40-50 évvel ezelőtt salakbetonból épült házak idő előtt elkezdtek repedezni, és felújításuk illetve lebontásuk milliárdokba került.

A gazdák sem lelkesednek már érte, mert rájöttek, hogy ez az agresszív növekedésű, a talajba mély gyökereket eresztő növény valósággal kiszipolyozza a földet. Ezt követően jött az energiafűz, amely naponta 3 centimétert növekszik, és a dugványok 4 hónap alatt három méteresre nőnek. Mivel évelő növény 30 éven át újrahajt, csak aratni kell. Termése három év után már meghaladhatja a hektáronkénti 40 tonnát is. Szennyvíz-tisztításra is alkalmas. Évente hektáronként 20-30 tonna szennyvíziszapot képes feldolgozni. Ráadásul jó mézelő növény. Aprítás után szárítják, majd elégetik. Nagy előnye, hogy égéskor a széndioxid-kibocsátása alig 1 %, a keletkezett hamut pedig az ültetvények trágyázására lehet használni. Az energiafű, energiafűz, energianád és energianyárfa közös hátránya azonban, hogy nagy területeket vesz el a mezőgazdasági termeléstől, ami felhajtja az élelmiszerárakat. A vízgazdálkodásra szintén rossz hatást gyakorol a bioüzemanyag. A környezetvédők közül is csak kevesen tudják, hogy 1 liter repceolaj előállításához 14 ezer liter, azaz 14 köbméter vízre van szükség. A biomassza elégetése növeli belvízveszélyt is. Régen a fák nyesedékét, a növények fel nem használt részeit komposztálták, és a talajba fogatták. Ettől a termőföld lazává, vízáteresztővé vált. Most viszont minden növényi hulladékot elégetnek, energiát termelnek vele. A talajerő-utánpótlást pedig műtrágyával oldják meg. Emiatt a termőföld összetömörödött. Kevés csapadékot képes elnyelni, ami növeli az árvízveszélyt és a belvizes területek nagyságát.

A megújuló energiaforrások hasznosításának jelenleg legelterjedtebb módja a vízi erőmű. Igen nagy mennyiségű villamos energiát lehet vele előállítani, de roppant nagy beruházási költséggel. Alkal­mazásának azonban nem ez szab határt, hanem a duzzasztógátak létesítésével járó nagyarányú környezet-átalakítás, és a folyóvíz szintjének megváltozása. Miután a duzzasztómű gátolja a víz szabad folyását, így előtte nagyon magas, utána pedig nagyon alacsonnyá válik a vízszint, ami felborítja a folyómedernek és környékének ökológiai egyensúlyát. Veszélybe sodorja a mezőgazdasági termelést, a vadgazdálkodást, és létükben fenyegeti a folyó árterébe települt védett növényeket, madarakat. Nem szerencsés megoldás a folyó elterelése, egy duzzasztás céljára szolgáló mesterséges csatorna létrehozása sem, mert ez esetben oly kevés víz jut az eredeti mederbe, hogy aszályos időben akár ki is száradhat. A probléma egész Földünkre kiterjedő hatását jól érzékelteti az az adat, mely szerint eddig 45 ezer duzzasztógátat építettünk a világ folyóin.

 Az utóbbi évek kutatásai azt is kiderítették, hogy főleg a melegebb éghajlatú országokban a vízi erőművek tározójából jelentős mennyiségű üvegházhatást kiváltó gáz szabadul fel, így ez a fajta energiatermelés sem tekinthető teljesen ártalmatlannak. A vízi erőművek csak bő vizű hegyvidéki folyókra telepítve váltak be. Ausztria pl. az Alpokból alázúduló folyók energiáját kihasználva érte el, hogy energiaszükségletük 70%-át megújuló energiaforrásból fedezik. Nálunk ez az arány 3,4%.

A megújuló energiaforrások kihasználásának sajátos módja, tengeri árapály erőművek létesítése. Ez esetben a turbinák működtetéséhez szükséges vízmennyiséget az apály és a dagály közötti tengerszintkülönbség adja. Annak érdekében, hogy ez minél intenzívebben érvényesüljön, az erre a célra tervezett úszó szerkezetet minél távolabb kell lehorgonyozni a parttól. Az árapály erőmű tehát nem más, mint egy mini vízi erőmű. A legnagyobb problémát itt is az üzemeltethetőség szakaszossága, és a magas beruházási költség okozza[10]. Ez esetben a villamos áram akkumulátorokban való tárolása sem biztosítja a szünetmentességet, mivel a megtermelt energiát valahogyan partra kell juttatni. A feltöltött akkumulátorok partra szállítása, és az üresek visszajuttatása nem jó megoldás, mert tartalék-akkumulátorokat igényel, és a szállítási költség is növeli a megtermelt energia fajlagos előállítási költségét. Egyetlen ésszerű módszer a keletkező áram közvetlen elvezetése, ami kábelen át történhet. A több kilométer hosszú szigetelt kábel lefektetése azonban sokba kerül, és viharok esetén könnyen elszakadhat. A világ jelenleg legmodernebb árapály erőműve Norvégia partjainál üzemel. Évente 700 MW áramot termel, a hagyományos vízierőműveknél háromszor drágábban. A mini erőmű beruházási költsége 80 millió koronába került, és csupán 30 lakást képes árammal ellátni. Gondot okoz a karbantartása is, mert ezt csak búvárok végezhetik. Az állatvédők sem örülnek neki, mert a turbinák forgó mozgása sok élőlény pusztulását okozza.

Amerikában a Golf-áramlásból próbálnak energiát nyerni. Ez a hatalmas tengeráramlás 300 millió hektoliter vizet hajt előre másodpercenként. A Floridai Atlanti egyetem kutatócsoportja már el is készítette ennek az erőműnek a kísérleti példányát. Az 5 millió dolláros állami támogatással létrehozott turbinát 10 méterrel a víz felszíne alá helyezték, ahol legnagyobb az áramlás. A kísérlet azonban kudarccal végződött. A 2 millió dollárt érő berendezés Oregon partjainál a tengerfenékre süllyedt. Az állatvédők ez esetben is aggódnak, hogy a forgó lapátok valósággal bedarálják majd a kisebb halakat, amely odavonzza a tengeri ragadozókat. Ez valóságos vérfürdővé változtatná a tengerpartokat.

Ennél is esztelenebb megoldás a hullámgenerátor, ami a hullámok mozgási energiáját alakítja át elektromos energiává. A megoldás lényege, hogy a tengerek, óceánok partján építenek egy me­dencét, a felszín fölé 5 méterrel. Amikor jön a hullám, belecsobban a medencébe, ahonnan lefolyva meghajtja egy áramtermelő turbina kerekét. A dán partoknál üzembe helyezett prototípus 3-as erősségű szél esetén 4 MW energiát termel, és 4,3 millió euróba kerül. Izzadságszagú próbálkozásaink legújabb terméke a sóerőmű, amely a sós tengervíz és az édesvíz közötti nyomáskülönbséget használja villamos energia előállítására. A tengervíz és a folyóvíz vegyítésével ugyanis energiát lehet termelni, ha nem is sokat. Éveken át tartó költséges kutatásokkal sikerült olyan membránt kifejleszteni, amely erőművi alkalmazásra is megfelel. A nemzetközi erőfeszítés eredményeként megszületett első sóerőmű Oslo közelében fog felépülni, 13 millió eurós költ­séggel.

Nem nagy jövő vár a naperőműre sem. A délnyugat-ausztráliai Mildura hegység közelébe tervezett óriás építmény nem más, mint egy felszálló levegős szélerőmű. Két fő egységből áll. Az egyik a lábánál elterülő 5 km átmérőjű üvegkupola, a másik a közepéből felnyúló kémény. Az energiatermelés a talpánál 170 méter széles, és 1000 méter magas kéményben megy végbe. A beeső napfény hatására felmelegszik az üvegkupola alatti levegő, és miután könnyebbé válik a környezeténél, felfelé áramlik a kürtőben. Mivel a környező levegő hőmérséklete 100 méterenként 1 ^oC-kal csökken, annál nagyobb lesz az áramlási sebessége, minél magasabb a kémény. Az 1 km-nél magasabb kürtő építésének azonban technológiai akadálya vannak, és fennáll a veszélye annak is, hogy egy nagyobb szélvihar ledönti. Nagy magasságban ugyanis nem csak a léghőmérséklet csökken, hanem nagyobb a szélnyomás is. A jelenleg kivitelezhető 1 km magas kéményben 55 km/h sebességgel áramlik a levegő, amely 5 db energiatermelő turbinát hajt meg. Az áramtermelő generátorok a torony aljában helyezkednek el, és 200 MW teljesítményt szolgáltatnak. Ha nem süt a nap, akkor a levegő melegítéséhez szükséges hőt a kupola alatti hatalmas víztároló szolgáltatja. A víz által nappal elnyelt hőenergia éjszaka kisugárzódik, és kisebb teljesítménnyel ugyan, de tovább hajtja a turbinákat. Az ötlet kézenfekvő, érthetetlen, hogy eddig senkinek sem jutott az eszébe. A primér energia ingyen van, a rendszer károsanyag-kibocsátása nulla, hatásfoka azonban csupán 3-4%. Jelentős mértékben hátráltatja a szélcsatornás naperőmű terjedését a tetemes építési költség is. Emellett kizárólag a trópusokon valósítható meg. Nagy helyigénye, a rendelkezésre álló termőföld szűkössége miatt csak a sivatagok jöhetnek szóba a telepítésénél. A mérsékelt vagy a hideg égöv alatt olyan rossz a hatásfoka, hogy a beruházási költség sem térül meg.

A megújuló energiaforrások fentiekben ismertetett hasznosítási módjainak közös jellemzője a magas kitermelési költség, és az áramellátás folyamatosságának hiánya. Az utóbbi hátrányon átmeneti tárolókkal lehet ugyan segíteni, de ezek tovább rontják a gazdaságosságot. A villamos áram tárolása ugyanis meglehetősen költséges művelet. Ezt a vezetékes árammal ellátott háztartásokban is nap mint nap tapasztaljuk, mivel a hordozható készülékeket csak szárazelemről, vagy akkumulátorról lehet üzemeltetni. A legkirívóbb árkülönbség az egyszer használható telepeknél tapasztalható. Jellemző a szárazelemek áraránytalanságra, hogy amíg 1 kilowattnyi hálózati áramért 30 forintot fizetünk, addig ugyanez az energiamennyiség gombelemekből kinyerve kb. 1 millió forintba kerül. Még a jóval nagyobb kapacitású rúdelemek használata is min. ezerszer annyiba kerül, mint a vezetékes áram. A legalább 500-szor feltölthető korszerű akkumulátoroknál ez az arány már csak tízszeres. Ez az olcsósága azonban relatív, mivel a hermetikusan zárt, minőségi akkumulátorok ára meglehetősen magas, nem is szólva a feltöltésükhöz szükséges készülékekről. Ahhoz hogy alkalmazni tudjuk, előbb meg kell őket vásárolni, ami nem kis beruházást igényel. Erőművek esetében a megfelelő tároló­kapacitás biztosítása csillagászati összegeket emészt fel, amit tovább tetéz az akkumulátorok karbantartását, és cseréjét végző személyzet munkabére.

Mindezen problémák kiküszöbölésére a NASA szakembereiben felötlött, hogy a napenergia-hasznosítást ki kellene telepíteni a világűrbe. Ott ugyanis soha sincs éjszaka, és felhők, valamint időjárási szélsőségek sem zavarják az energiatermelés folyamatosságát. Ezen túlmenően légköri szennyezéssel, valamint az ózonréteg árnyékoló, szűrő hatásával sem kell számolni, ami együttesen azt eredményezi, hogy a Föld légkörén kívül nyolcszor akkora a hasznosítható energia, mint talaj­közelben. A napelemeket geostacionárius pályára állított műholdakra szerelnék rá, és az energiatovábbítást is úgy oldanák meg, hogy ne legyen időjárásfüggő. Az ötlet kivitelezhetőségét jelentős mértékben könnyíti, hogy a jelenlegi korszerű szolárcellák hatásfoka eléri a 20%-ot is. Ennek ellenére még így is több ezer tonnányi napelemet kellene kijuttatni a világűrbe egy-egy naperőmű létrehozásához. Le lehetne ugyan csökkenteni a szükséges szolárcella-felületet, ha a fénysugarat homo­rú tükrök segítségével fókuszálva juttatnák rá. Ennél a módszernél azonban megoldhatatlan nehézséget okoz, hogy a nem hasznosuló hő túlmelegíti, károsítja a napelemeket.

További gondot jelent, hogy a megtermelt villamos energiát a légköri viszonyoktól függetlenül el kell juttatni a Földre. Ezt először oly módon szándékoztak elérni, hogy mikrohullámokká alakítva lesugározzák egy hegytetőre vagy lakatlan sivatagba telepített antennarendszerre. Az antennák által összegyűjtött energiát aztán megfelelő berendezésekkel váltakozó árammá alakítanák át, és betáplálnák a nagyfeszültségű villamos hálózatba. A rendkívül erős mikrohullámú sugárzás azonban feltehetően a mobiltelefonokhoz hasonló egészségkárosító hatást gyakorolna az antennarendszer közelében élőkre, és nagy valószínűséggel zavarná a telekommunikációs műholdak adását is. Ezért úgy döntöttek, hogy lézersugarak formájában fogják az energiát lesugározni a Földre. Megfelelő biztonsági zóna kijelölése esetén ez az eljárás már nem okozna egészségkárosodást, de ennek a megoldásnak meg jogi akadályai vannak. Az Oroszországgal kötött csillagháborús egyezmény tiltja nagy teljesítményű lézerágyúk világűrbe telepítését. Az űrtechnikán alapuló energiatermelés megvalósításának legna­gyobb akadálya azonban az, hogy az ily módon előállított áram nagyon drága lenne. A rendszer kitelepítési költségeit is beleszámítva 1 kilowattóra energia előállítása a jelenlegi ár 8-10 szeresébe kerülne. Ez esetben tehát az energia­ellátás folyamatossága átmeneti tárolók nélkül is biztosítható, de tovább­ra is fennmarad a gazdaságtalan üzemeltetés problémája.

Végkövetkeztetésként megállapítható, hogy a világon jelenleg használt energiatermelési rendszerek egyike sem tökéletes. Nem megoldás a szénre, mint energiaforrásra való visszatérés sem. A még ki nem bányászott szén, olaj és földgáz fűtőértéke 4000 milliárd tonna szénnel egyenértékű, ami jó néhány évtizedig fedezné az energiaszükségletünket. Ha azonban ezeket a környezetszennyező tüzelőanyagokat mind elégetnénk, a légkör széndioxid-koncentrációja megháromszorozódna, és az üvegházhatás következtében oly mértékű olvadás következne be a sarki jégsapkákban, hogy az óceánok vízszintje 10 méterrel emelkedne. Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett fejlődés sem hozott megnyugtató megoldást. A korszerű energiatermelő módszerek legnagyobb fogyatékossága, hogy sokba kerül a működtetésük. Az energia­termelés környezetszennyező hatását már ki tudjuk küszöbölni, de nem tudjuk lecsökkenteni a folyamat által igényelt ráfordításokat. Ennek következménye a magas energiaköltség, amely mind nagyobb súllyal nehezedik az emberekre.

Napjainkra a megélhetési gondok okozta feszültség ugyan­­olyan égető problémává vált, mit a kör­nyezetszennyezés. A jelenlegi energiatermelő és energiahordozó rendszerek környezetkímélővé alakítása olyan szintet ért el, hogy a szennyező anyagok további csökkentése már csak igen költséges eljárásokkal lehetséges. A technika jelenlegi szintjén megvalósítható fejlesztések többsége már megtörtént. Sem a hőerőművek kéményének szűrését, sem a robbanómotorok károsanyag-kibo­csátását nem lehet számottevő mértékben tovább csökkenteni. A szennyező anyagok nulla szintre csökkentéséhez radikális változtatásra, paradigmaváltásra van szükség az energiaiparban. Érthetetlen, hogy ebben a vészterhes időben senki nem gondol az ingyenenergia kiaknázására. Az alternatív energiaforrásokat kutató szakemberek sorra veszik az összes lehetséges megoldást, csak egy dologra nem gondolnak: az univerzumban mindenütt jelen levő végtelen mennyiségű szubatomi energiarészecskékre. Annak ellenére, hogy bőséges szakirodalom áll a rendelkezésükre, eszükbe sem jut kiszabadítani az anyagba zárt energiát. Nem érdekli őket a környezetkímélő ingyenenergia. Ennek oka, hogy nem hisznek a létezésében.

 

Ennek a hitetlenségnek, szűklátókörűségnek tudható be, hogy az űrkutatásban sem jutnak előbbre. Azzal ők is tisztában vannak, hogy jelenlegi rakétáink alkalmatlanok a kozmosz meghódítására, mégsem hajlandóak az egyedül lehetséges megoldást, az antigravitációs hajtóművet alkalmazni. Helyette különféle kényszermegoldásokat találnak ki. A kínai kutatók pl. gőzgéppel akarnak közlekedni a világűrben. A pekingi Tsinshua Egyetem tudósai vízgőzhajtást fejlesztettek ki a műholdak számára. A kísérleti stádiumban levő hajtómű két egymásba ragasztott kerek szilíciumlapkából áll, melyek felülete kb. 2 cm², és 5 mm vastagok. Az egyik korong tartalmazza az üzemanyagtartályt és a gőzfejlesztő kamrát, a másik pedig a kivezető szelepet. A vizet elektromos ellenállással forralják fel a gőzfejlesztő kamrában. A keletkező gőz nagy nyomással kiáramlik, és ennek során reakcióerő lép fel. A kísérleti üzemben a prototípussal 28 m/s sebességet értek el. Egyébként jelenleg a napszelet használják hajtóerőként. A fény nyomása azonban alig haladja meg a tízmilliomod grammot négy­zetdeciméterenként. A napvitorlások vitorláit ultrakönnyű anyagból készítik, hogy ki tudják használni a részecskenyomást.

Nem sokkal ésszerűbb megoldást kínál a NASA nukleáris programja. A hírek szerint az amerikai űrhajózási hivatal a jövőben atoműrhajóval kívánja leváltani a kémiai hajtóművel üzemeltetett rakétáit. A Prometheus-terv keretén belül megvalósítandó nukleáris reaktor létrehozására 800 millió dollárt kértek a Kongresszustól. A kilövésnél tervezett megoldásnál az uránium-dioxid üzemű RTG (Radioizotóp Termoelektronikus Generátor) 2500 ^oC-ra melegítené fel a fedélzeti tartályokban tárolt hidrogént. A forró gáz a légkörből származó oxigénnel elegyedve 4000 ^oC-os lánggal égne. Kint az űrben ionhajtómű hajtaná a rakétát, ahol a töltött részecskék felgyorsításából eredő impulzusnyomaték szolgáltatná az ehhez szükséges erőt. Az ionhajtóművekben elektrosztatikus térben gyorsítják fel az elektromos töltésű atomokat (ionokat), a kiáramló anyag rakétaelven fejti ki a tolóerőt. A hajtóanyagot (argon, nitrogén, higanygőz vagy levegő) először ionizálják, az atomot vagy molekulát legalább egy elektronjától megfosztják, majd az ionnyaláb az egy-két ezer voltos feszültség hatására 20-100 km/s sebességre gyorsul fel. Más hajtóművek tolóerejéhez, a földi rakétaindításoknál használt megoldásokhoz képest az ionhajtómű tolóereje is nagyon kicsi. Hatása mindössze akkora, mintha lágy szellő legyezné az arcunkat.

A NASA egyébként 1965-ben már fellőtt egy maghasadást hasznosító rakétát. Ezekben a mini reaktorokban azonban csak passzív maghasadás történt. A radioaktív plutónium 238 izotóp bomlásakor keletkező hőt használták hajtásra. Ezek a mini rakéták ugyan­úgy működnek, mint a sugárhajtású repülőgépek. A folyékony nukleáris üzemanyagot használó rakéta kifejlesztése még várat magára. A Szovjetunió viszont már 33 ilyen kísérletet végzett az 1950-es ’60-as években. A kísérleteknek műszaki és politikai nehézségek vetettek véget. Ők már rájöttek, hogy ezen az úton nem lehet áttörést elérni az űrkutatásban (Ennél az öszvér megoldásnál már az egyes földönkívüli civilizációk által szorgalmazott folyékony nukleáris energia is jobb hatásfokú. A szakirodalom szerint ennek megvalósítási módját betáplálták néhány elrabolt ember fejébe, ami megfelelő időpontban tudatosulni fog bennük. Alkalmazása azonban nem kötelező. Más civilizációknak köszönhetően ma már tökéletesebb, hatékonyabb, és a környezetre kevésbé veszélyes megoldások is rendelkezésünkre állnak.)

Ezek a szánalmas erőlködések azt bizonyítják, hogy a világ tudósai képtelenek elszakadni a hagyományos technológiáktól, alkalmatlanok egy gyökeres változtatás keresztülvitelére. Pedig a küszöbön álló technikai forradalomból kimaradó országok, nem csak gazdaságilag fognak hátrányt szenvedni. Nemzetbiztonsági szempontból még nagyobb veszély leselkedik rájuk. Egy esetleges ka­tonai konfliktus esetén úgy fognak járni, mint annak idején a fél Európát meghódító Napóleon. A jól ismert anekdota szerint Napóleon kidobatta dolgozószobájából Robert Fultont, a gőzhajó feltalálóját. Ábrándozónak, képzelgőnek tartotta; úgy vélte, hogy a gőzhajó megalkothatatlan. Tévedésének meg is lett az eredménye a trafalgari tengeri ütközetben. Itt nagy szüksége lett volna a minden irányú manőverezési készségre. Köztudott, hogy hajói azért pusztultak el, mert a nem megfelelő szélirány következtében nem tudtak eltávolodni az angol hajók ágyútüzének hatókörzetéből.

 

Kiútkeresés

 

Hiába csatlakozott már 186 állam az ENSZ 1992-ben elfogadott klímaegyezményéhez. Ehhez csatolták 1997-ben a Kiotóban aláírt jegyző­könyvet, amely a szinten tartáson túlmenően kismértékű csökkentést is előírt. Ez utóbbi szerződést egyelőre csak 119 állam ratifikálta. A Rio-i konferencián, végre azt is elismerték a po­li­tikusok, hogy: „Az emberi tevékenység felelős az éghaj­latváltozásért.” Ennek ellenére nem történt semmi. A politikusok és az akadé­mi­kusok nem a kiváltó ok megszüntetésén fá­ra­doz­nak, hanem azzal vannak elfoglalva, hogy rész­letesen feltárják a klímaváltozás ha­tásait, és felkészüljenek rá. A Magyar Tudo­mányos Aka­démia „az extrém időjárási viszo­nyok­hoz va­ló alkalmazkodást” javasolja. Az ENSZ „Kör­­nye­zet és fejlődés” címmel meg­ren­de­zett kon­ferenciáján azt is kinyil­vá­ní­tották, hogy: „Az erőforrások kiszipo­lyozása visszafor­dít­hatatlan folyamatokat indított el, tehát las­sí­tani kell. Át kell váltani a fenn­tartható fej­lődés ütemére.” A modern ipari társadalom részt­ve­vői szüntele­nül azon fára­doznak, hogy növel­jék az élet­szín­vonalat, de ezáltal élet­minősé­gük állan­dó­an romlik. A Föld erőfor­rásainak egyre na­gyobb mértékű kihasz­nálá­sa ugyanis tönkre­teszi a bioszférát, amitől lakhatatlanná válik az életterük. Nem kis mér­tékben járul hozzá kör­nyezetünk pusztulá­sá­hoz a közöny. Az a min­denütt tapasztalható jelenség, hogy az emberek nem érzik magu­kénak a világot. Csak a leg­szűkebb környezetükkel, jobbára a család­juk­kal törődnek. Ami ezen kívül esik, az nem érdekli őket. Jól érzékelteti ezt a helyzetet ez a Goethétől származó megjegyzés: „Egy tűz martalékául esett tanya emberi tragédia, míg az, hogy »pusztul a szülőföld« üres frázis.”

Egy ENSZ felmérés szerint a világot évente több milliárd dollár veszteség éri a klíma­változás okozta károk miatt. 2003-ban a klímaváltozás okozta károk összege elérte a 60 milliárd dol­lárt. Az eddigi növekedésalapú fej­lődéssel szemben a fenntartható fejlődés elve kimond­ja, hogy: „A gazdasági növekedés nem öncélú, hanem a társadalom, a közös­ségek és az egyé­nek érde­két kell szolgálnia. A növe­kedés érde­ké­ben nem szabad a földi ja­vakat és erőforrá­sokat természetes újraterme­lő­désüknél gyor­sab­ban kihasználni. A jelen generációk fo­gyasz­tása nem terjedhet ki azokra a korl­áto­zottan ren­del­kezésre álló ja­vakra, melyekre a jövő generá­ció­inak is szük­ségük van. A gaz­daság fejlesz­tése nem okozhat visszafordít­hatatlan ká­rokat a bioló­giai-természeti környe­zet­ben.”

A későbbi környezetvédelmi konferenciák által kidolgozott cselekvési tervet azonban nem követte gyors és egyetemes végrehajtás. Főleg a legnagyobb szennyezők, a nagyhatal­mak igye­keznek kibújni a vállalt kötelezett­ségek alól. Gazdasági érdekiekre hivatkozva meg­tagadták a szerződések ra­tifikálást, a kor­látozások beveze­té­sét. A 119 csatlakozó állam közül csu­pán 56 tartja be a vállalt kötelezett­sé­geit. Ezek egyébként olyan cse­ké­lyek vol­tak, hogy a kiotói egyez­mény­ben rögzített kvó­ták is csupán 5%-kal tud­ták volna visszafogni a globális fel­me­legedés ütemét. A folyamat leál­lítá­sához, il­letve visszafordításához az ipa­ri és me­zőgazdasági termelést a je­len­legi szint 50%-ára kellene csök­kenteni, amelyre egyetlen kor­mány sem haj­lan­dó. Ez ugyanis olyan el­lá­tási, meg­él­he­tési gondokat okozna, amely tö­me­ges felkelésekbe, lázadá­sok­ba tor­­koll­na. Nem is szólva a tőkés befek­tető csoportok ellenállásáról, a pénz­ügyi vi­lág irányítóinak rosszallá­sáról. A pro­fit­érdekelt vállalkozások nyere­sé­gük növekedésének mérsék­lé­sé­be sem haj­landóak beleegyezni, nem­hogy a vesz­teséges termelésbe, gyá­rak, üze­mek be­zárásába, a termőföld egy ré­szé­nek par­lagon hagyásába. Ar­ról nem is szól­va, hogy a nagyarányú munka­nélküliség a társadalom álta­lános el­sze­gényedéséhez, nyomorhoz, éhín­ség­hez vezetne. Összeomlana a tár­sadalombiztosítási rend­­­szer, meg­szűn­nének a nyugdíjkifizetések, az adók elmaradása miatt pedig műkö­dés­kép­telenné válna az államgépezet. Egyet­len közgazdász sem tartja kivite­lezhe­tőnek ezt az alternatívát. Ilyen radi­kális változás csak a külső körülmények durva megváltozása, valamilyen katasztrófa esetén következhet be. Normál körülmények között, magunktól sohasem fogunk ilyen nagyarányú korlátozó intézkedé­seket hozni.

Ezért más kiutat kell keresni. Nem jelent megoldást a cinikus tudósok javaslata sem. Egy magyar fizikus így nyilatkozott erről a jelenségről: „Én szeretem a klímaváltozást. Drasztikusan határt szab az emberi önhittségnek. Végre nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy majd kitalálunk valamit. Globális ka­tasztrófák helyrehozására ugyanis nin­csenek módszereink. Egyetlen út áll előttünk, a technikai civilizációból át­lépni a zöld civilizációba. Úgy kell élnünk, mint az őzikék.” Az ideális megoldás azonban nem ez. Nem fej­lőd­hetünk visszafelé. Nem kerül­he­tünk vissza az állatvilágba azért, hogy megmentsük a környezetünket. Akkor minek fejlődtünk idáig. Maradtunk volna a fán, a majmok között, és akkor most nem lenne semmi bajunk. Leg­alábbis környezetszennyezési gondokkal biztosan nem kellene szembe­néz­nünk. Fejlődni azonban előre kell, és nem hátrafelé. A módszer is adva van: Követnünk kell az előttünk járó, ná­lunk fejlettebb civilizációk példáját. Közülük nem mindegyik pusztította el önmagát, eredeti életterét. Az univer­zumban jelentős számban találhatók ka­tasztrófát túlélő bolygók is. Képviselőik gyakran látogatnak a Földre, és eközben megpróbálnak segíteni nekünk.

Tanácsaik azonban süket fülekre találnak. Pedig az egyedül üdvözítő út, a kozmikus energia kihasználása, és a tudati felvilágosítás. Az éteri energia felhasználása semmilyen szennyezéssel nem jár, a legcsekélyebb mértékben sem terheli a környezetet. Nem rabolja ki a Föld nyersanyagkészletét, mivel nem a Földön, hanem az univerzumban található, végetlen mennyiségben. John Wheeler amerikai fizikus szerint az éter energiasűrűsége 10²⁷ joule/cm³. Einstein tömeg-energia képletével kiszámítva ez 10⁹⁴ gramm/cm³-re adódik, ami döbbenetesen nagy érték. Azt jelenti, hogy az éterben 10⁴⁰-szer több energia van, mint a világegyetem összes galaxisában és csillagában. Az igénybevétele sem okoz problémát, csupán ki kell nyújtanunk a kezünket érte. Felhasználásával mind az iparban, mind a mezőgazdaságban tovább növelhetők a termelési mutatók. Anélkül fejlődhetünk, növekedhetünk tovább, hogy ez a környezetünket terhelné. A tudati felvilágosítással egyéb problémáink is megoldódnának. Megszűnne vagy legalább egy nagyságrendekkel csökkenne a bűnözés. Alább hagyna pénzhajhászás, csillapodna az emberekben a harácsolási vágy. Előtérbe kerülnének a valódi értékek, visszaállna a korábbi erkölcsi értékrend. Tartalmasabbá, élhetőbbé váló világunkba mind nagyobb számban születnének vissza a régi korok értékes lelkei, kiváló személyiségei. Ők képességeik, nagy tapasztalataik révén tovább javítanák életünk minőségét, és egy újabb aranykor köszöntene ránk. Semmi mást nem kellene tenni, mint végre elindulni ezen az úton. Ennek egyetlen akadálya: a megvalósíthatóságába vetett hit hiánya.

Megnyugtató és végleges megoldást azonban csak a pénz megszüntetése fog hozni a társadalomban. A közgazdászok azonban a pénz nélküli világot utópiának tartják. Pedig nem is olyan megvalósíthatatlan. A nálunk fejlettebb Földön kívüli civilizációk mindegyike túlvan már a pénz mozgatta világon. A hírek szerint a pénz nélküli társadalom nagyon is jól működik: A tőlünk 10 fényévnyire élő Iarga civilizáció képviselői szerint a pénz nélküli társadalom csak kétféleképpen valósítható meg. Az egyik, hogy mindenki ugyanannyit birtokol; a másik, hogy senki sem birtokol semmit. Az utóbbi sokkal hatékonyabb. Nincs veszekedés, nincs gyanakodás, és nem kell nyilvántartani, hogy kinek mije van. Az Iargán semmiért sem kell fizetni, csak regisztráltatni kell az áru elvitelét, a szükségletek kielégítését. A ház, az autó, a műtárgy csak bérelhető, nem kerül használója birtokába. A regisztráció azonban életfogytiglan szól, vagyis lényegében olyan, mintha a használója a tulajdonosa lenne. A halála után a javak visszaszállnak az államra. Így semmit sem lehet örökölni, a családtagoknak átadni. Nincs vagyongyarapodás, nem alakulhatnak ki oligarchák. Mivel mindig minden elérhető, nincs szükség arra, hogy a lakosság készleteket halmozzon fel otthon. Ezért az áruelosztó helyekről a polgárok csak annyi élelmiszert, használati tárgyat visznek el, amennyire szükségük van.

[

Groteszk megállapítás, de jelenleg a tudomány fejlődésének legádázabb ellenzői a tudósok. A hivatásos tudósok gördítik a legnagyobb akadályt a tudomány fejlődése elé azzal, hogy nem hajlandóak tudomást venni azokról a tárgyi bizonyítékokról, amelyek ellentmondanak az általuk felállított elméleteknek. Az akadémikusok közül senki sem meri kimondani, hogy paradigmaváltás nélkül nem képes a tudomány megújulni, előrelépni. A térről, az időről, az anyagról és az energiáról merőben új nézetekre van szükség, különben sohasem fogunk a jelenlegi szintről elmozdulni, feljebb emelkedni. A tudomány csak abba az irányba fejlődhet, amit ma ezotériának, parapszichológiának, ufológiának neveznek, de tudósaink ezeknek a szakterületeknek már az említéstől is hideglelést kapnak. Ez a gonosz erők műve. Az elmúlt évtizedek alatt a Sátánnak sikerült elhitetnie az emberiséggel, hogy láthatatlan világ nem létezik, és nincsenek általunk még fel nem fedezett fizikai törvények. A kétkedőket, a józan gondolkodásúakat pedig azzal hallgattatta el, hogy nevetségessé tette a szellemvilággal, a földönkívüliekkel foglalkozókat. Meghazudtolta azokat, akik a létezésükkel kapcsolatos bizonyítékokkal álltak elő.

Ezért a tudósok már a saját szemüknek sem hisznek, vagy ha hisznek, gondosan titkolják. Félnek a nevetségessé válástól, a tudományos világból való kiközösítéstől. Legfőképpen azonban az állásukat, az egzisztenciájukat féltik. A világgazdasági válság, a természet pusztulása, az időjárási szél­sőségek miatt mind több ember veszti el az állásását, és válik munkanélkülivé. Jövedelem hiányában nem tudják fizetni a lakásrezsit, a korábban felvett hitelek törlesztését, ezért egy idő után hajléktalanná válnak. A munkanélküli a családját sem képes eltartani, nem tudja a gyerekeit iskoláztatni, ami egy értelmiségi szülőnek nagy csapás. Ez a sors egyetlen normális ember számára sem kívánatos, ezért mindenki meghunyászkodik. A még állásban levők túlélésre rendezkedtek be, és igyekszenek elkerülni a feletteseikkel való konfrontációt. Ez a félelem annyira beidegződött a kutatókba, hogy időközben öncenzúrázássá vált. Már akkor sem mernek előállni az új felismerésekkel, ha az kedvező fogadtatásra találna. Ez a körülmény negatív visszacsatolásként hat, és lebénítja a megújulásra törekvők maroknyi táborát is.

Ebből a helyzetből csak a politika tudná kirángatni a tudományt, hatalmi eszközökkel. Jelenlegi politikusaink azonban ugyanúgy rettegnek a paradigmaváltástól, egy merőben új világ megismerésétől, mint a tudósok. De ez nem mindig volt így. A német birodalmi álmokat kergető Hitler olyan politikus volt, aki komolyan vette a kozmikus üzeneteket, és az okkult tudományok alkalmazásából katonai fölényt szeretett volna kovácsolni. Német kutatók összegyűjtötték a könyvtárakban fennmaradt ősi kódexeket. A náci vezetők expedíciókat küldtek Kínába és Tibetbe, ahonnan 146 ezer ősi könyvvel, kódexszel, térképpel és papirusztekerccsel tértek vissza. Ezeket az iratokat különféle ezoterikus társaságok vizsgálták át, és a megszerzett ismereteket rendszerezésében, kiegészítésében médiumok segítették őket. Igyekezetüket látva a földönkívüliek is bekapcsolódtak ebbe a folyamatba. Az Aldebaran csillagrendszer egyik bolygóján élő civilizáció felajánlotta segítségét a gyakorlati kivitelezésben. Ennek eredményeként egymás után épültek meg azok a korong alakú járművek, amelyek mind jobban hasonlítottak a valódi UFO-khoz.

Hitler azonban elvesztette a háborút, és a szövetséges légierő megtorló bombázásai megsemmisítették a földi UFO-kat, valamint a fejlesztésükkel, gyártásukkal kapcsolatos dokumentációt. Ezzel is úgy jártunk, mint a Tesla-konverterrel. Egyszer már működött, aztán összetörtük, és most kezdhetünk mindent elölről. Ez esetben az újrakezdést az is nehezíti, hogy a náci Németországnak már az említése is „vörös posztó” a jelenlegi demokratikus társadalmakban, így komolyan egyetlen politikus sem mer az általuk elért eredményekre hivatkozni. Pedig a saját érdekünkben meg kell tanulni különválasztani a fasiszta politikát az általuk elért műszaki haladástól. Hitler és az általa alapított Nemzeti szocialista Párt vezetői valóban fasiszta tömeggyilkosok voltak, de ezért az általuk elért, kikényszerített tudományos eredményeket nem kellene megbélyegezni. Különben úgy járunk, mint az angol hadvezetés a 70 évvel ezelőtti csúcstechnológiával. Mint ismeretes az angol hírszerzés már 1938-ban hozzájutott a német hadiipari fejlesztésekhez, de a sugárhajtóműves vadászrepülőgép, a radar, a rádióirányítású szárnyas bomba, a ballisztikus rakéta, az éjjellátó készülék, a katapultülés és még sok más találmány kiverte a biztosítékot az öntelt katonai elemzők fejében. Ezért az „oszlói jelentést” egy hibbant agyú diktátor habókos lázálmának nyilvánítottak. Még a V1 és V2 rakéták Londonba történt becsapódása sem józanította ki a brit hadvezetést.

Ma már ezek az eszközök a hadviselés, és a honvédelem mindennapi eszközeinek számítanak. De erre 80 évet kellett várni. Ha akkor az angol és amerikai katonai szakértők komolyan veszik és alkalmazzák a német hadiipari fejlesztéseket, akkor most jóval előbbre tartanánk. Ugyanez a helyzet Hitler ufóival. Tudósaink úgy félnek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Azt gondolják, hogy egy őrült diktátor kiszabadította a szellemet a palackból, ezért minden igyekezetükkel próbálják visszatuszkolni. Ahelyett, hogy hinnének benne, és folytatnák a félbemaradt kutatásokat. Ez esetben számíthatnánk a földönkívüli civilizációk segítségére is. Manapság sokan nehezményezik, hogy a kezdeti aktivitás után a földönkívüliek hátat fordítottak nekünk. Mind kevesebb az ufómegfigyelés, a harmadik típusú találkozás. Erről azonban mi tehetünk. Miben segítsenek, ha nem csinálunk semmit. Világunkat az egy helyben toporgás, a szerencsétlenkedés, a tehetetlenség jellemzi. Csak egy valamihez értünk, a siránkozáshoz, a nyavalygáshoz, a tehetetlenkedéshez. Dönteni, cselekedni senki sem mer. Eközben világunk mind jobban pusztul, egyre mélyebbre süllyedünk a saját piszkunkban.

 

Láncra vert intelligencia

 

A nyugati országokban közismert a fejvadász cégek tevékenysége, akik nagyvállalatok megbízásból felkutatják a legalkalmasabb embereket a kulcspozíciók betöltésére. A kreatív elmékért, a színvonalas munkaerőért folyó harc egyre élesedik. A multinacionális cégek már az egyetemek padsoraiban kiszemelik maguknak a tehetséges diákokat, és magas ösztöndíjakkal igyekszenek magukhoz láncolni őket. A diploma megszerzése után az átlagjövedelem többszörösét biztosítják számukra, így a kutatóintézetek és a költségvetési szervek számára szinte lehetetlenné teszik az utánpótlás biztosítását. Ráadásul a több éve náluk dolgozó munkatársakat is elszipkázzák, magas bérajánlatokkal magukhoz csábítják. Az állam nem tud versenyezni a multik tőkeerejével, képtelen horribilis jövedelmeket biztosítani az alkalmazottai számára. (Amerikában ma egy menedzser százszor annyit keres, mint egy állami hivatalnok.) Színvonalas munkaerőre, kreatív elmékre azonban az űrkutatásban és a hadserekben is szükség van, ezért megszerzésük érdekében újabban a törvénytelen eszközöktől sem riadnak vissza. A belügyi apparátus lehetőségeit kihasználva elrabolnak, majd nyomtalanul eltüntetnek nagy tudású szakembereket, specialistákat. A legújabb esetről Peter Van Dyke számol be a Hihetetlen folyóirat 2005. áprilisi számában (54-55. oldalak):

Eugene Wilson a híres Yale Egyetemen végezte tanulmányait, méghozzá nem is akárhogy. A tanárok ideális diáknak, a társai pedig követendő mintaképnek tekintették. A fiatalember harmadéves volt, és természetesen minden tantárgyból jelesre vizsgázott. Ehhez az eredményhez jelentősen hozzájárult, hogy a Lockhead-Martin repülőgépgyár által biztosított magas ösztöndíj következtében nem voltak anyagi gondjai. Nem kellett mellékállás után szaladgálnia, újságkihordással és egyéb tevékenységgel biztosítania a megélhetését. Minden erejét és idejét a tanulásra fordíthatta. A szorgalomhoz kiváló tehetség párosult, így a tanárai nagy jövőt jósoltak neki. A jóslat be is vált, csak nem egészen úgy, ahogy ő azt elképzelte. Az egyetemet ugyanis nem fejezhette be, a doktorátust nem szerezhette meg, pedig az ehhez szükséges tudás már akkor a kisujjában volt.

Tanulmányai megszakadásának oka, hogy Eugene Wilson 2002. novemberében egyszerűen eltűnt. A szokásos emberrablás kizárható volt, mert családja nem volt tehetős, így nagy váltságdíjat nem remélhettek volna az elrablói. Az önpusztítás, bűncselekményekbe keveredés miatti lemorzsolódás sem jöhetett szóba, mivel soha nem voltak zavaros ügyei. Nem járt tépős bulikra, nem randalírozott, és kerülte a kábítószeres összejöveteleket. Szinte mindig otthon vagy az egyetemi könyvtárban ült, és tanult vagy könyveket, tudományos szakfolyóiratokat olvasgatott. Jó kedélyű, kiegyensúlyozott diák volt, és az eltűnése előtti napokban semmi sem utalt arra, hogy valamilyen gondja, baja lenne. Személyes tárgyait, ruháit, könyveit is hiánytalanul megtalálták a szobájában. Ez arra utal, hogy nem önként távozott, nem utazott el sehová, mert nem vitt magával semmit. Az iratait sem. Az édesanyja egy darabig azt hitte, hogy emberrablók hurcolták el, de hiába várta a zsaroló telefonhívásokat. Senki sem jelentkezett. Ezért a következő fél évben privát nyomozásba kezdett, melynek során sikerült felderítenie fia utolsó napjának egyes mozzanatait. A tanúk egyike beszámolt róla, hogy eltűnése napján, november 26-án délután 3 órakor egy országúti McDonald’s étteremből sétált ki, és beszállt egy fekete Buickba. (Az Egyesült Államokban ez a gépkocsitípus tölti be azt a szerepet, amit Európában a Mercedes. A kormányhivatalok előszeretettel használják ezt a márkát. Itt is fekete színben rendelik meg, mint nálunk a minisztériumok.) A gépkocsiban rajta kívül három ismeretlen férfi tartózkodott., és semmi nem utalta arra, hogy erőszakot alkalmaztak volna.

Ennél több információra nem tudott szert tenni, mert az FBI néhány nap után berekesztette az utána való nyomozást. A bejelentést tartalmazó akta pedig elveszett. A kongresszusnak, illetve a képviselőknek küldött leveleit a címzettek meg sem kapták, szőrén-szálán „elvesztek” a postán. Bárhová fordult egy láthatatlan falba ütközött, amely nem engedte továbblépni, nem hagyta, hogy fényt derítsen a rejtélyre. Irene, az édesanya már kis híján megőrült a tehetetlenség miatt, amikor kapott egy telefonhívást. Egy ismeretlen férfi azt közölte vele, hogy a fia remekül van, és fontos kutatásokban vesz részt. Végül figyelmeztette, hogy magánnyomozása veszélyezteti az állambiztonságot, és ezzel saját magát is bajba sodorhatja. Irene nem tudott belenyugodni abba, hogy a fiát egy állami szervezet csak úgy elrabolta, és szigorúan titkos kutatásokban használja. Felsejlett benne, hogy ha az állam így biztosítja maga számára a kimagasló tehetségeket, akkor nem ő az egyedüli áldozat.

Ezért kiterjedt kutatásokat folytatott, melynek során kiderült, hogy sok száz fiatal tehetség tűnt el hasonló módon. Alaposan feltérképezte a médiában ismertetett hasonló eltűnéseket, majd kapcsolatba lépett a családtagokkal. Az azonos módszer alapján gyanítható volt, hogy ezeket az elrablásokat egy erre a célra létrehozott titokzatos szervezet hajtja végre. Az is kiderült, hogy nemcsak az Egyesült Államokban történek ilyen esetek. Világszerte előfordulnak hasonló eltűnések, jó néhány különleges képességekkel rendelkező személy vált „kámforrá” az elmúlt évtizedekben. Leginkább a korunk technikai színvonalát jóval meghaladó találmányok kiötlői tűnnek el, de nincsenek biztonságban a kiemelkedően magas intelligenciahányadossal rendelkezők sem. Az elkeseredett anya a nyomozása során rengeteg esetet és tanulságos, árulkodó részletet derített fel, amelyeket két év után nyilvánosságra hozott. Saját kiadásában megjelentett könyvébe rámutatott arra, hogy itt egy államilag irányított agyelszívási programról van szó. Okos, tehetséges fiatalemberek, akik fényes karrier előtt állnak egy adott szakterületen, egyszer csak nem mennek haza. Nem jelennek meg az órákon, semmilyen életjelt nem adnak magukról. Elrablásuk során rendre megjelenik egy fekete Buick típusú gépkocsi, benne marcona férfiakkal. Mivel hivatalosan igazolni tudják magukat, az áldozataik gyanútlan beszállnak. A „kis elbeszélgetés” után azonban már nem engedik haza őket.

Könyvének megjelenése után, 2004. szeptemberében Irenehoz hívatlan látogató csengetett be. A férfi az FBI munkatárasaként igazolta magát, és egy fél órás beszélgetés során tájékoztatta az édesanyát arról a programról, amelyben a fiát alkalmazzák. Az ügynök elmondása szerint a fiát is elrabló szervezet nemzetközi, és azért hozták létre, hogy kimagasló képességű embereket kutasson fel, és állítson az ország, illetve a világ szolgálatába. Mindez komoly állambiztonsági érdek részét képezi. A szabadpiacon ugyanis nem tudnak hozzájutni tehetséges fiatalokhoz, mert a multinacionális cégek elhalásszák előlük a legjobb szakembereket. A szerényen pénzelt, államkincstári forrásból tevékenykedő intézmények képtelenek versenyezni az extraprofittal rendelkező világcégekkel. Alacsony bevételei miatt az állam szinte esélytelen ebben a küzdelemben. Már pedig a honvédelem, az űrkutatás, a világban betöltött nagyhatalmi pozíció megtartása érdekében éppen az állami kutatási intézményeknek lenne szükségük a legtehetségesebb emberekre. Az állambiztonság és a tudományos haladás ugyanis előbbre való, mint a profithajsza, de ezt a multik nem képesek belátni.

Ezért az 1960-as években vezető politikusokban megfogalmazódott a gondolat, hogy akit pénzzel nem tudnak megszerezni, azt erőszakkal kényszerítik arra, hogy az államnak dolgozzon. Ez persze nem jelenti azt, hogy rabszolgaként dolgoztatják, kizsigerelik őket. Jó körülmények között élnek szigorúan titkos, még az állami szervek által is ismeretlen létesítményekben, amelyek mélyen a föld alatt vannak. A „láncra vert elmék” tehát titkos föld alatti laboratóriumokban tevékenykednek, és mivel túl sok ismerettel rendelkeznek az ott folyó dolgokról, szinte semmi esélyük arra, hogy valaha is felengedik őket a felszíni világba. Aki nagyon tiltakozik a sorsa ellen, annak hangulatjavító drogokat adnak be, de az FBI ügynök állítása szerint ez a módszert nem szeretik alkalmazni, mivel ez a hatékonyság rovására megy. Az elkábított nem képes megfelelő színvonalon alkotni. A legtöbb esetben azonban erre nincs szükség, mivel ezeknek a specialistáknak a többsége munkamániás, és nem sokat törődik az életkörülményeivel. A feladat szép és érdekes, és annyira belemerülnek a munkájukba, hogy azt a szerény fizetésüket sem tudják elkölteni, amit kapnak. Egyébként is lent minden szükségletüket kielégítik. Az ilyen emberek a felszíni világban sem nagyon tudnak mit kezdeni a jövedelmükkel, mert „nem érnek rá élni”. Aki fiatalon nem szokja meg a jólétet, annak később már nem hiányzik. Egy idő után számukra a boldogság forrása az alkotás, az önkiteljesítés lesz. Erre pedig ezeken a helyeken korlátlan lehetőség nyílik.

Irene nem sokat tudott kezdeni a kapott információkkal, mert az ügynök neveket, helyszínt nem említett. Csupán annyit mondott búcsúzóul, hogy egyszer még büszke lesz a fiára, majd ha azt látja a tévében, hogy amerikaiak teszik a lábukat a Marsra. Az anya azonban ne hatódott meg, és tovább folytatta a nyomozást, hogy kiderítse, hol van a fia. Ezen túlmenően minden elképzelhető fórumon hangoztatta, hogy amerikai kormányhivatalnokok tehetséges embereket rabolnak el, és rákényszerítik őket bizonyos programokban való részvételre. Ekkor az illetékesek megelégelték az asszony tevékenységét, és 2004. október 24-én Eugen Wilson anyja is nyomtalanul eltűnt. Senki sem tudja hová lett. A hivatalos nyomozás eredménytelen maradt. Csak a kis példányszámban megjelentetett könyve maradt meg utána. Ismerősei mind a mai napig találgatják, mi történt vele. Likvidálták, vagy levitték őt is a föld alá, és most együtt él a fiával?

Mindezek hallatán sokakban felmerülhet, mi szükség van erre. Hogy lehet ilyen kegyetlen és eszetlen módon megoldani a társadalmi problémákat. Csak egy bürokrata képes ilyen megoldások kiötlésére. Minden épeszű ember belátja, hogy a mai terrorveszélyes világban elsőrendű fontosságúvá vált az állambiztonság. A tudományos haladás, a jelenleg államilag finanszírozott űrkutatás is megkívánja a legjobb koponyák alkalmazását. De ezeket az embereket másként is meg lehet szerezni. Ha államérdekből ki lehet sajátítani telkeket, ingatlanokat, akkor miért nem lehet ezt megtenni a munkavállalókkal, egyes szakemberekkel is. Miért van szükség az elrablásukra. Persze egy ilyen törvény megalkotásakor rögtön felmerülnek az alapvető emberi jogok. Az, hogy az ember nem egy darab föld, vagy egy épület, amit csak úgy el lehet venni. Ez igaz, de ha egyszer el kell venni, akkor melyik megoldás a jobb? Nyomtalanul eltüntetni, vagy közölni vele és a családjával, hogy a társadalomnak szükség van a munkájára. Az elraboltak családtagjai nem azért vannak elkeseredve, mert a fiúk az államnak dolgozik. Még csak nem is a versenyágazatoknál alacsonyabb fizetést sérelmezik. Kétségbeesésük oka, hogy nem tudják mi lett a gyermekükkel. Elrabolták, megölték vagy láncra vert rabszolgát csináltak belőle? Ha tudnák, hogy hol van, és legalább írásban érintkezhetnének vele, mindjárt más lenne a helyzet.

Egyébként változik a világ, és emiatt változni fog a jelenlegi megítélési mód is. Ma már a multinacionális cégeknek sem megy olyan jól. A dekonjunktúra, az alacsony fizetőképes kereslet következtében sorra mennek tönkre a nagyvállatok is. A tartósan munkanélküliek tábora minden országban több milliósra duzzadt. Ilyen körülmények között egy biztos állami állás, egy stabil jövedelem szinte kívánatossá válik a munkavállaló számára, még ha nem is olyan nagy a fizetés, mint amit jelenleg a multik fizetnek. Viszont nem fordulhat elő, hogy egyik napról a másikra utcára rakják. Emellett rendkívül érdekes, színvonalas munkát végezhet. Nem jól jövedelmező kacatot, különböző divatterméket kell fejlesztenie nyugdíjig, hanem csúcstechnológiát. Ezt előbb-utóbb az elraboltak is belátják. A zseni egyre jobban belemerül a munkájába, és az évek múlásával már akkor sem merül el az élvezetekben, ha ezt anyagilag megengedhetné magának. Sajnálja rá az időt. Úgy gondolja, hogy ennél hasznosabb, értelmesebb dolgokkal is foglalkozhat. A nagy tehetségű emberek azért születnek a Földre, hogy segítsék az emberiség fejlődését. De erre nem lehet erőszakkal kényszeríteni őket. Normális körülmények között önszántukból is hajlandóak feláldozni az életüket.

Mellesleg erre a humanizált kisajátítási rendszerre sem lenne szükség, ha a politikusok bölcsebben irányítanák az országot. Hol van az előírva, hogy az államnak kell magára vállalni az űrkutatás költségeit? Azért, hogy utána az iparvállalatok profitálhassanak belőle? Közismert, hogy az űrkutatásban elért eredmények néhány év után megjelennek a polgári életben is, közszükségleti cikkek formájában. Egy példát kiragadva: annak idején mennyivel járult hozzá a Du Pont cég a NASA költségvetéséhez, hogy kifejlesszék a teflonbevonatot. Pedig igen nagy hasznuk származott belőle. Eddig több száz millió leragadásgátló serpenyőt forgalmaztak világszerte ennek a technológiának az átvételével. Miért nem azok fizetik az űrkutatás költségeit, akiknek ebből a legtöbb hasznuk származik. Ha nem akarnak űrkutatással foglalkozni, akkor fizessenek kutatási adót a várható eredmények fejében. Az így befolyt kutatási hozzájárulásokból már az állam is meg tudná fizetni a jó szakembereket, és semmi szükség nem lenne az erőszakos elvitelükre, a „láncra verésükre”.

 

Technikai újdonságok

 

Az orosz űrhajósok sorra döntik meg az űrben tartózkodás korábbi rekordidejét. Az űrkutatási szakemberek nagy gondja azonban az egészség fenntartása. A több hónapos, sőt a későbbiek során várhatóan több éves űrben tartózkodás során elkerülhetetlen, hogy egészségügyi zavarok lépjenek fel. Mivel nem adhatnak minden űrexpedícióhoz orvost, ki kellett fejleszteni egy öndiagnosztizáló és öngyógyító készüléket, melynek segítségével a legénység minden egyes tagja saját magát gyógyíthatja. A széles körű kutatás eredménye a Prognosz-A diagnosztikai készülék lett, melynek működési mechanizmusa a kínai akupunktúra által feltárt testmeridiánok vizsgálatán alapul. Ez a bejelentés orvosi szenzációnak számít, mivel most fordult elő először, hogy hivatalos elismerést nyert egy határtudományos energetikai és diagnosztikai eszköz. Az alapkutatás során az orosz tudósok alaposan tanulmányozták az összes öngyógyító módszer hatásosságát, és a végén arra a meggyőződésre jutottak, hogy mind közül a legmegbízhatóbb és leghatékonyabb a meridián-diag­nosz­tika. Ez a módszer már korábban is ismert volt, hiszen „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben részletesen tárgyalt BICOM és MULTICOM-technika is ennek alkalmazására épül. Ez a biorezonancián alapuló műszer azonban túl bonyolult, túl nagy, túl nehéz; így a kutatók visszanyúltak az alapokhoz, és ezek tanulmányozásával létrehoztak egy speciális, űrbéli használatra is alkalmas készüléket.

Az 1980-as évek elején kezdődött alapkutatás során tüzetes vizsgálatnak vetették alá a Voll-féle elektroakupunktúrát, a Nakatani-féle Ryodoraku detection, illetve a szintén japán Motojama-féle Standard AMI eljárást, valamint az orosz Necsuskin által kidolgozott Test-1 Karat nevű módszert. Ennek során kiderült, hogy mindegyik eljárás során a mérőáram valamint a mérőelektróda szöveti elváltozásokat okozott a bőrön. A vizsgált akupunktúrás pont felett ödémák, és kismértékű véralvadás keletkezett. Ezen túlmenően a bőrfelület és a kollagénrostok pont formában szétoszlottak, és kóros elváltozások keletkeztek a sejtek erőműveiben, a mitokondriumokban. Meglepő módon a mito­kondriumok sérülései a meridiánokhoz hozzárendelt szervekben nagyobbak voltak, mint az aku­punktúrás pontokban. Ennek a káros jelenségnek a megszüntetése érdekében az elektroakupunk­túra orosz változatánál csökkentették a mérőáramot, és kifejlesztettek egy újfajta tesztelektódát, amely egy tokba szerelve mindig azonos nyomást gyakorol a bőrre. A diagnosztizálás ez esetben is a meri­diánok (kéz- és lábujjainkon levő) kezdő és végpontjainak mérésével történik. A meridiánok töl­töttségi szintjének ily módon való megállapítása után lehet áttérni a gyógyításra, az egyes akupunk­túrás pontok elektrostimulációs kezelésére.

Ezen a téren is lényeges változás következett be, mert jelentősen növelték a kezelési ajánlatok számát. Ehhez előzőleg 1500 egészséges, és 22 ezer beteg ember bőrellenállását mérték meg, és értékelték ki. Az összesen 12 millió mérési eredményt összevették a kínai akupunktúra tanításaival, és egy számítógépes program segítségével igen részletes, szinte minden betegségre kiterjedő terápiát, kezelési javaslatot dolgoztak ki. A Prognosz-A készüléket először Volkov és Atkov kozmonauták próbálták ki. A tapasztalatokat leszűrve létrehozták a továbbfejlesztett változatát, amely 1994-ben és ’95-ben fényesen bizonyította ennek az eljárásnak a hatékonyságát. Ekkor egy Mars expedíció előkészületeként Poljakov 432 napot töltött a MIR űrállomás fedélzetén. Visszaérkezése után az űr­hajós – a több mint 1 évig tartó súlytalanság és mozgáshiány ellenére – saját lábán hagyta el a földre ereszkedett űrhajót, és néhány nappal később megjelent Moszkva melletti munkahelyén. Az utólagos orvosi ellenőrzés egyértelműen megállapította, hogy a Prognosznak köszönhető, hogy Polja­kov e rendkívüli igénybevétel után is egészséges maradt.

A Prognosz-A eredetileg egy titkos világűrtechnikai-fejlesztés része volt, de az enyhülés következtében néhány darab eljutott belőle a nyugati országokba. Német orvosok kipróbálták a mindennapi gyógyításban is, és tapasztalataik szerint remekül megállja a helyét a diagnosztikában. Még azok az orvosok is alkalmazzák, akik a hagyományos gyógyszeres kezelés hívei, mivel az egyes szervek állapota ez úton is kimutatható. Ha a beteg szerv gyógyulása megindul, ez a hozzá tartozó meridiánokban szintén megmutatkozik. A készülék alkalmazásának csak bizonyos mozgásszervi és idegrendszeri zavarok szabnak határt.

 

A világűrben tartózkodás számtalan bonyodalommal jár, melyek közül legnehezebben leküzdhető a gravitáció hiánya. A súlytalanság elkerülhetetlen következménye a csontritkulás. Amíg a Földön egy csontritkulásban szenvedő beteg évente átlag 2% csonttömeget veszít, addig az űrben a csontrendszer leépülése elérheti a 20%-ot is. A nehézségi erő hiányának ennél is súlyosabb következ­ménye az izomsorvadás. Mint az előzőekben láttuk Poljakov a bioenergia fokozásával, testmeri­diánjainak karbantartásával próbálta megfékezni, késleltetni ezt a folyamatot. Ennek a módszernek az alkalmazása azonban nem könnyű. Megfelelő anatómiai ismeretek hiányában nem érhető el vele a kívánt hatásfok. Poljakov orvos volt, így neki nem okozott gondot a tünetek közötti összefüggések felismerése, szervi panaszainak kezelése. Ezért továbbra is szükség van a korábbi kondicináló módszerekre. Ezek közül leghatékonyabb a több órán át végzett fokozott testedzés. A szívműködés megváltozása ellen azonban ez sem segít. Gravitációs vonzás hiányában a vér felszökik a felsőtestbe, melynek következménye magas vérnyomás, és vesekőképződés. Ennek elhárítására szolgál a vá­kuum­nadrág, amely a felsőtestből az alsóba szívja a testfolyadékot. Nagy hátrányuk ezeknek a kényszermegoldásoknak, hogy meglehetősen fárasztóak, és sok időt igényelnek, ami hátráltatja a munkavégzést. A testedzés járulékos hátránya még az izzadság, ami a súlytalanság állapotában meglehetősen kellemetlenül nyilvánul meg. A keletkező verejtékcseppek felületi feszültsége miatt a kiizzadt víz az űrhajósok testéhez tapad. Az időveszteséget csak némileg enyhíti, hogy a súlytalanság állapotában a szervezetnek elegendő 4-5 óra alvás is.

A súlytalanság a tisztálkodást is rendkívüli módon megnehezíti. A mosakodásnál vagy zuhanyozásnál a vízcseppeket azonnal el kell távolítani a testfelületről, hogy ne szabaduljanak el, és ne lebegjenek az űrkabinban. Tisztálkodás közben az űrhajósoknak orrcsipeszt kell viselniük, nehogy egy belélegzett vízcsepp a tüdejükbe jusson. Még a fogmosás sem történhet akárhogy, a porlasztás veszélye miatt csak habzásmentes fogkrémet alkalmazhatnak. Az étkezés is nagyon nehézkes. A kozmonauták csak tubusba, műanyag zacskóba, illetve konzerves dobozba zárt ételt fogyaszthatnak. Inni is csak tubusból lehet, de kizárólag szívószállal, hogy a vízcseppek ne repüljenek szanaszét. Az is nehezíti az étkezést, hogy a rakomány súlyának csökkentése érdekében a szilárd élelmet dehidratálják. Emiatt fogyasztás előtt vizet kell adni hozzá, hogy ehető állagú legyen. Ilyen körülmények kö­zött még az olyan prózai dolgok is akadályba ütköznek, mint a WC-használat. Gravitáció hiányában a székleteltávolítás nem megy magától. Ezt a közönséges halandó számára természetesnek tartott erőt a vécékagylóba épített vákuumszivattyú pótolja. A vizeleteltávolításnál is szükség van vákuumra a folyadékcseppek összegyűjtéséhez. Ezt a tevékenységet egyébként meghatározott időközönként kell végezni, mert a súlytalanság állapotában a hólyag nem működik természetesen, nem jelzi hogy megtelt.

Sajnos ezen az állapoton az űrkutatásban tapasztalható nagyarányú fejlődés sem tudott segíteni. A világ első űrállomása a szovjet gyártmányú Szaljut-1 volt, amit 1971-ben állítottak Föld körüli pályára. A Szaljut-2 nem sokkal az indítás után megsemmisült. A Szaljut-3 és 5 katonai rendeltetésű volt. A Szaljut-4 és 6 alapvetően civil feladatokat látott el. Az 1982-ben felbocsátott Szaljut-7 jóval fejlettebb volt elődeinél. Mindkét végén ellátták dokkoló berendezéssel, hogy az utánpótlást és személyzetet szállító Progressz teherűrhajó könnyebben kapcsolódhasson hozzá. Ezzel párhuzamosan folyt az amerikai űrprogram. A nagy vetélytárs 1973-ban juttatta ki az űrbe a Skylab űrállomást. A kozmonauták a holdutazásnál jól bevált Apolló űrhajók segítségével három egymást követő turnusban használták, és rendkívül értékes tudományos megfigyeléseket végeztek rajta. Pályafutását 1979-ben fejezte be, amikor a Föld légkörébe kerülve elégett. A harmadik generációs MIR-űrállo­mást az oroszok fejlesztették ki, és 1986-ban állították Föld körüli pályára. Modern energiaellátó egységgel és kutató eszközökkel látták el, s a lakómodulja is kényelmesebb volt. Ez az űrlaboratórium már hat dokkolóval rendelkezett. A hozzájuk csatlakozó zsilipkamra lehetővé tette a rendszeres űrsétákat is. 5 éves időtartamra tervezték, de 14 évig szolgált eredményesen. Végül 2001-ben a Csen­des-óceán hullámsírjába irányítva fejezte be pályafutását.

Ezt követően a két megsemmisült űrállomás szerepét egy nemzetközi vállalkozásban létrehozott objektum, az Alfa űrbázis vette át, amelyen főleg amerikai és orosz űrhajósok teljesítenek szolgálatot. Időközben beindult az űrturizmus is. Mivel a rendszerváltás utáni gazdasági nehézségek Oroszországot sem kerülték el, űrkutatásra is kevesebb pénz jutott. Az orosz űrkutatási hivatal úgy hidalta át ezt a nehézséget, hogy megfelelő kiképzés után hajlandó civileket is felvinni az űrbázisra. Az egyhetes űrutazás 20 millió dollárba kerül. Eddig főleg amerikai milliomosok vették igénybe ezt a szolgáltatást. Köztük a magyar származású Charles Simonyi, aki Korábban a Microsoft vezető szoft­verfejlesztője volt. Az ő nevéhez fűződik az Office programcsomag, a világszerte használt Word és az Excel programok kifejlesztése.

Ez a nagyméretű és tágas űrállomás nagyban feledtette a kezdeti nehézségeket, de nem küszöbölte ki a súlytalansággal járó problémákat. A korszerű egészségfenntartó eszközök, berendezések csak késleltetni tudják a szervezet leépülését, és továbbra is megmaradtak a gravitációs vonzás hiányával járó kényelmetlenségek. Ezeket a gondokat csak egy módon lehet felszámolni: mesterségesen gerjesztett gravitációs erővel. Erre a célra legalkalmasabb szerkezet az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében ismertetett Yin jellegű energiasűrítő lenne, amely a jármű padlózatát gravitációs mezővel sugározza be. Ezáltal megszűnne az utastérben a súlytalanság, ami lehetővé tenné, hogy az űrbázis személyzete kint a kozmoszban is a földi körülményeknek megfelelően dolgozzon. A különböző kényelmetlenségek elkerülésén túlmenően nem lenne szükség speciális rögzítő szerkezetekre sem, amelyek a súlytalanság következtében előálló lebegést, elmozdulást akadályozzák meg. A gravi­tációs erő mester­séges pótlása főleg hosszú utazások esetén lesz elengedhetetlen, hogy a jövő űrhajósai már ne legyenek kitéve helyrehozhatatlan egészségkárosodásnak.

Ennek a problémának a megoldására egyébként már korábban is születtek elképzelések, de ezek nem tökéletesek. Az egyik javaslat szerint az űrhajónak 1 g gyorsulással kellene haladnia a csillagközi térben, és az így fellépő tehe­tetlenségi erő pótolná a földi gravitációt. Ez az eljárás azonban csak a fénysebesség megközelítéséig alkalmazható. Ezt követően 1 g-vel lassítani kell az űrhajót, hogy a fékezéskor fellépő közegellenállás vegye át a gravitációs vonzóerő szerepét. Így azonban jelentősen lecsökkenne az utazási sebesség. A másik elképzelés szerint a saját tengelye körül forgatni kellene a rakétát, és az eközben fellépő centripetális erő pótolná a gravitációs kisugárzás hatását. Ez már életképesebb javaslat, de ahhoz hogy kellő mértékű tehetetlenségi erő lépjen fel, óriási, űrbázis méretű rakétára van szükség. Hátránya még ennek a módszernek, hogy miután nem valódi gravitáció keletkezik, nem lép fel a Földön megszokott Coriolis-erő, ami hosszú távon szintén élettani problémákat okozhat.

Ennél jóval egyszerűbb a Yin energiasugárzók használata, amelyek bármilyen méretű űrhajóban ellátják a feladatukat. Ez az egység jelentős mértékben növelni fogja a jármű manőverezési képességét is. A padló által kifejtett gravitációs vonzás stabilizálja az űrhajó belső terét. Így ha oldalára fordul vagy hirtelen a feje tetejére áll, a személyzet ebből semmit sem fog érzékelni, sőt még a berendezési tárgyak sem mozdulnak el a helyükről. A mesterséges gravitáció olyan viszo­nyokat teremt a járműben, amilyen a Földön uralkodik. Geometriailag a földgolyó túloldalán élők is fejjel lefelé helyezkednek el hozzánk képest, ezt mégsem így érzékelik. Egy jól megkonstruált űrhajóban a kozmoszhoz hasonlóan nincs „felfelé” és „lefelé”, pontosabban mindig arra van lefelé, ahonnan a gravitációs erő hat ránk.

Időközben az is kiderült, hogy az űrhajósok egészségét a föld mágneses erővonalainak hiánya is befolyásolja. A világűrbe kilőtt első asztronauták rejtélyes fizikai és pszichés zavarokkal küszködve tértek vissza. A vizsgálatok kiderítették, hogy hiányzott nekik a bolygónk felszínén uralkodó mágneses erővonalsugárzás. Ezt követően mágneses teret generáló tekercseket szereltek az űrhajókba, amitől megszűntek a panaszok. Ez a probléma tehát megoldódott, ami azt bizonyítja, hogy a világűrben is biztosítani lehet a Földön megszokott életkörülményeket, csak előbb rá kell jönni létrehozásuk módjára.

[

Az előző kötetekben részletesen megismerhettük az egyiptomi Nagy Piramist, és az általa kiváltott fizikai hatást. Az elmúlt évtizedekben sokan megpróbálták ezt a rejtélyes jelenséget kicsinyített másolatokkal előállítani. Most egy különleges megoldásról, a sokszorosított piramiseffektusról lesz szó. Mint a legtöbb zseniális találmányt, ezt is a véletlen szülte. Sok feltalálóhoz hasonlóan Oláh Gábort is erősen foglalkoztatta a Kheopsz fáraóról elnevezett piramis titka. Sehogy se fért a fejébe, hogy a gúla, mint geometriai alakzat olyan energiát sugároz ki magából, amely jótékony hatást gyakorol az élő szervezetre. Miért nem csinálja ugyanezt a kúp, a kocka vagy a henger? Elhatározta, hogy tüzetesen utánanéz ennek a dolognak, ezért diósdi kertjében épített egy kicsinyített változatot, amit az egyik szilvafa törzse köré telepített. Nem is olyan sokára meglepő eredményre figyelt fel. A fa levelei kifényesedtek, permetezés nélkül eltűntek róla levéltetvek, és a gyümölcse szebb, ízletesebb lett. Nem messze ott áll tőle a másik szilvafa, mint kontrollfa, amit bizony permetezni kellett, különben a férgek ették volna meg az egyébként meglehetősen satnya termését.

Ekkor jött a nagy ötlet: Ha ez az alakzat ilyen csodás hatást gyakorol az élővilágra, akkor több piramis még erősebb effektust tudna kiváltani. Na persze nem a korábban elkészített méretben, mert ennek elhelyezéséhez az egész kert is kicsi lenne. Ezért a feltaláló elkezdte az egymás mellé helyezett piramisok méretét csökkenteni. Végül arra az eredményre jutott, hogy a hatás sokkal inkább függ a piramisok számától, mint a méretétől. Ebből kifolyólag egészen parányi, ujjbegy méretű piramisokat készített, amelyeket csúcsukkal lefelé állítva szőnyegszerűen egymás mellé rakott. Megszületett a lappiramis. A végleges, 60 országban szabadalmaztatott változat már műanyagból készült, és úgy néz ki, mint egy lábtörlő, amely nem csak hosszában, hanem keresztben is rácsozva van. Kipróbálásánál a kísérleti „alany” egy félig elszáradt fenyőfa volt. Körberakta a fa alját lappiramisokkal. A prototípus nem okozott csalódást. A fenyő erőre kapott, és hamarosan kizöldültek az alsó elszáradt levelei is.

Ezt követően gyümölcsös- illetve zöldséges ládák aljára helyezte a lapokat. A következmény most is meglepő volt. Az ömlesztett tárolás ellenére a ládákban levő krumpli, alma és hagyma még hónapok múlva sem romlott meg. Az apró piramislenyomatokból kiáramló Yang jellegű szubatomi energia hatására a sérült darabok nem kezdtek el rothadni, nem fertőzték meg a többit, hanem összeaszalódtak. Az erjesztett silótakarmányok penészesedését is sikerült vele elkerülni. Az is kiderült, hogy a lapok fölé helyezett must nem erjed meg, ami határtalan távlatokat nyit a gyümölcslé-konzerválás terén. A lappiramisra állított ásványvizes palackok, nemes borok, gyümölcslevek élvezeti értéke is nő. Igen jó eredménnyel használható a lappiramis borsó, bab, lencse és egyéb magvak előcsíráztatására. Az ily módon vetett növények intenzív fejlődésnek indulnak és többet teremnek. A kártevőkkel szemben is ellenállóbbak. A magvakat egy műanyag tálcán vagy papírlapon szétterítve legalább 48 órán át tároljuk a lappiramis mintázott oldala felett, és utána vessük el. Valószínűleg a gyógynövény-forgal­mazás veszi majd legnagyobb hasznát annak a felfedezésnek, hogy a lappiramis felett szárított fű zöld marad, zöld széna keletkezik.

A lappiramisok felett áramoltatott vezetékes ivóvíznél fertőtlenítő hatást figyeltek meg, és jobb lett az íze. Az élővizek tisztítására, megmentésére is alkalmas a lappiramis, mivel tavak fenekére fektetve megakadályozza az algásodást. Szennyvíztisztításra is kiválóan használható. Ha a tározót belülről lappiramisokkal bélelik ki, akkor a szennyvíz oly mértékben megtisztul, hogy átlátszóvá válik. Emellett jelentős szagtalanító hatás is tapasztalható. A lappiramissal kibélelt házi szennyvíz­tisztító berendezés 9 hónap alatt szagmentes tiszta vízzé alakítja a szennyvizet. Emellett a zsíros, olajos szennyeződések kevésbé tapadnak a mosdók, kádak, lefolyócsövek falára. A szennyvíztisztító körül egy 20 méter átmérőjű körben 2-3 gauss térerőség mérhető. Ezen a területen a növényzet is üde és zöld. Ez a berendezés fürdőmedencék vizének kezelésre is alkalmas. A pozitív töltésű mágnesezett vízben különlegesen jó érzés fürödni. Az aktivált fürdővíz nem csak a közérzetet javítja. Elősegíti a vízben oldott ásványanyagok beépülést a szervezetbe, miközben fokozza a bőrön keresztül a salakanyag-kiválasztást. Meglepő a lappiramissal kezelt öntözővíz harmatvonzó hatása is.

A folyamatos fejlesztés, a felgyülemlett tapasztalatok további kamatoztatása egy újabb terméket is eredményezetett. A szennyeződések eltávolítása során az energianyalábok vas- nitrát- és ammóniamentesítést is végeznek a vízben. Ehhez nem szükséges semmiféle vegyszer, drága szűrőberendezés, és nincs hulladékvíz-kibocsátás sem. Ez a felismerés vezetett a víztisztító berendezés létrehozásához. A feltaláló által konstruált egyszerű tisztító berendezés nem nagyobb egy százliteres tartálynál, és napi ötszáz liter tiszta, rendezett molekulaszerkezetű „élő” vizet szolgáltat. A víztisztító berendezés tehát a szennyvíztisztító továbbfejlesztett változata.

Van, aki az automata mosógépe forgódobját béleli ki lappiramissal, és mosó-, valamint öblítőszer nélkül mos kitűnő hatásfokkal. Ennek magyarázata nagyon egyszerű. A mágneses kezelés ugyanis csökkenti a víz felületi feszültségét. Minél kisebb a víz felületi feszültsége, annál inkább képes behatolni a szövet pórusaiba. A tisztítást nem a mosószer végzi, hanem a víz. A pórusokon átáramló víz választja le a szálakra tapadt szennymolekulákat, és magával viszi. Így minél kisebb pórusokba képes behatolni a víz, annál tisztább lesz a ruha. Mosószerre csak az olajos szennyeződéseknél van szükség, hogy a szennyezőanyag vízben oldhatóvá váljon. Mellesleg ugyanez a helyzet az ultrahangos mosógépnél is, ahol a víz apró buborékokra oszlatását nagyfrekvenciás hang­hullá­mok végzik. Ennél a fajta mosásnál vízlágyítóra sincs szükség, mert az éteri szubatomi energiasugárzás hatására a víz ásványisó-tartalma fehér porként kiválik, és a szűrőben leülepedik. Még a vízkő is levált a fűtőspirálról a mágneses sugárzás következtében.

Ez adta az ötletet az automata mosógépek kívülről történő vízkőmentesítésére. Köztudott, hogy a vidéki ásott kutakban található víz igen kemény. A kiemelésére szolgáló búvárszivattyút szinte évente kell javítani vagy cserélni, mert elvízkövesedik. A kútba épített lappiramis azonban kicsapja az ásványanyagokat a vízből, és ezáltal a víz megtisztul, megszűnik a lerakódás. Ezzel a módszerrel a mosógép is könnyen vízkőmentesíthető. A lappiramist kívül az oldalára erősíteni, vagy ha a mosógép a fal mellett áll, a falra kell ragasztani. Ezt követően nem képződik sem a fűtőbetéten, sem a forgódobon vízkő. Nincs szükség méregdrága vízkőmentesítő adalékanyagra, nem kell négy-ötévente hívni a szerelőt, hogy cserélje ki a tönkrement fűtőbetétet. A lappiramis a falak megbontásmentes víztelenítésére is alkalmas. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint a fal elé lappiramisokat állítani, egymás mellé. Az apró piramisokból kiáramló pozitív szubatomi energia semlegesíti a kapilláris erőt kiváltó koncentrált negatív szubatomi energiát, vagyis a mikrogravitációt. Ezáltal a talajból nem tud ból felszivárogni a nedvesség, a fal csontszárazzá válik.  

 Következő lépés az emberre gyakorolt hatásának vizsgálata volt. Ehhez már természetgyógyá­szokat kellett bevonni, akik pácienseik beteg testrésze alá helyezték a lapokat. A pozitív változások ez esetben is hamar megmutatkoztak. Egy minden éjjel ágyba vizelő kisfiú fekhelye alá lappiramisokat raktak, és már az első éjszaka után száraz lepedőn ébredt. A felnőtt betegeknél prosztatabántalmakat, magas vérnyomást, verőérszűkületből eredő lábfájást és ízületi bántalmakat szüntetett meg. Ezen túlmenően fokozta a nyiroknedv keringését, felgyorsította az anyagcserét, és megszüntette a székrekedést, valamint az ödémát. Kedvező hatást gyakorolt a cukorbetegekre, a depressziós betegek­nél pedig javította a kedélyállapotot. Daganatos megbetegedéseknél általános fájdalomcsillapító hatást is tapasztaltak, és javult a gyomor- és lábszárfekélyek, valamint a felfekvések okozta sebek gyógyu­lási aránya. Az akupunktőrök megfigyelték, hogy ezek a lapok javítják a kezelés hatásfokát. Igen nagy előnye ennek az eljárásnak, hogy otthon is alkalmazható. Ágy alá, szék alá, lábunk alá vagy a hátunk mögé helyezve pihenés, tévénézés közben is gyógyíthatjuk magunkat. Van aki kocsijának ülése alá rakja, hogy utazásai során kúrálja magát. A példát az egészséges emberek is követték, mert azt tapasztalták, hogy a hosszú utak során kevésbé fáradnak el, és vezetés közben jobban tudnak koncentrálni. A pozitív energiát kibocsátó piramisszőnyeg közömbösíti a káros földsugárzásokat is, ami megvédi a vezetőt az ebből eredő közúti balesetektől.

Arra azonban ügyeljünk, hogy a lappiramis ugyanúgy működik, mint a nagy piramisok. Ezek is az éteri energiát gyűj­tik össze. A lappiramis is ezt teszi, ezért akinek Yang energia-túltengésből eredő betegsége van, azon nem fog segíteni a piramisok aljából kisugárzódó energia. Sőt, a betegsége még súlyosbodhat is. Ebben az esetben alkalmazzunk magnetopresszúrát. Ez a két kezelési mód jól kiegészíti egymást, mivel a mágnesrúddal Yin és Yang jellegű energiát egyaránt be lehet bevinni, és ki lehet vonni. Az egyes szervek illetve meridiánok energiaállapota csak biorezonanciás méréssel állapítható meg, illetve az akupunktőrök érdiagnosztikával következtethetik ki. Ha ezek a lehetőségek nem állnak rendelkezésünkre, nem marad más, mint a próbálgatás.

A lappiramisok iránt egyre nagyobb az érdeklődés, már külföldön is kiterjedt vizsgálatokat folytatnak vele. A laboratóriumi műszeres vizsgálatok kimutatták, hogy a felette tárolt víznek megnő az elektromos vezetőképessége, a pH-értéke, és megváltozik a felületi feszültsége. Egy szenzációs jelenségre is felfigyeltek a kutatók: hosszabb idő után a víz egy része oxigénre és hidrogénre bomlik. A lappiramissal kezelt víz oldott oxigéntartalma 1-2 nap alatt 6-8-szorosára növekszik. A pí-vízhez hasonlóan ennek a víznek a fogyasztása is javítja az életfunkciókat, és segíti a szervezet méregtelenítését. Éjszakai gyógyításra is használhatjuk a lappiramist. A fekvő helyzetben történő kezelés legegyszerűbb módja, hogy a fejünk elé tesszük a lappiramist, illetve az ágy végébe állítjuk úgy, hogy a talpak felé nézzen. Ehhez az 560 mm hosszú változatot célszerű használni. A 300 x 170 mm méretű lappiramis a kezek kezelésére, a tenyérrel történő energiafelvételre szolgál.

A pénztárcánkat is előnyösen befolyásoló tapasztalat, hogy a lappiramissal kezelt víz hamarabb felmelegszik. Ez a jelenség annak tudható be, hogy a pozitív szubatomi energiaáramlás semlegesíti, csökkenti a gravitációs erőt, jelen esetben az anyagi részecskék közötti mikrogravitációt. Ennek hatására az atomok rezgése intenzívebbé válik, ami hőt kelt az anyagban. Ezt a kedvező hatást leginkább vízzel fűtött radiátoros rendszereknél használhatjuk ki. Lakásunk alapterületét felmérve 60 négyzetméterenként szerezzünk be egy L-25 típusú lappiramist, és helyezzük a radiátor mögé úgy, hogy a mintás (piramisozott) oldala a radiátor felé nézzen. Pár napon belül a cirkuláló víz feltöltődik szubatomi energiával, és kb. 10%-kal csökken a fűtésszámlánk. Ugyancsak kutatói tapasztalat, hogy a lappiramist környezetünket besugárzó körtérsugárzóvá is átalakíthatjuk. Ennek módja, hogy a közepére egy fémgömböt (jobb híján egy fémgőzölt karácsonyfadíszt) teszünk. Ilyenkor nem csak felfelé érvényesül a harmonizáló hatása, hanem oldalirányban is.

Aki a későbbiek során is szeretné figyelemmel kísérni ennek a találmánynak az alkalmazási lehe­tőségeit, a http://www.lappiramis.hu weboldalon juthat hozzá a legfrissebb hírekhez. Jelen esetben a siker titka, hogy a feltaláló nem bízta szabadalmát másokra, hanem létrehozott egy saját vállalkozást, és ő maga kezdte el gyártani a találmányát. A lappiramis anyagának és méretének egyébként nincs jelentősége. Azért készül műanyagból, mert ezt lehet a legegyszerűbben és leggazdaságosabban gyártani. Az alkalmazás megkönnyítése érdekében a lapokat 560 x 300 milliméteres méretben állítják elő, hogy könnyen variálhatók legyenek. Készítenek kör alakú változatokat is, virágcserepek alá. Az időközben gyógyászati segédeszközzé nyilvánított lappiramisról további információkat a Gyógyító Lappiramis Alapítványtól kaphatunk. A lappiramisok is itt rendelhetők meg, különböző mé­retekben. Címük: 2049. Diósd, Kőbányai út 10. Pf. 17. Tel: (06)-23-545 050, fax: (06)-23-380 011, e-mail: lappiramis@freemail.hu  Honlap: www.extra.hu/lappiramis Az alapváltozatok az Ufó­ma­gazin szerkesztőségéhez tartozó Stúdió könyvesboltban is beszerezhetők. Az 560 x 300 mm méretű lappiramis ára 3500 Ft, a 170 x 300 mm-esé 1500 Ft, az Ø 225 mm-es korongé 1900 Ft, az Ø 175 mm-esé pedig 1500 Ft. Címük: 1138. Budapest, Népfürdő u. 15/D, Tel: 359 6461. E-mail: ufomagazin@chello.hu (A Véső utca végén van.) Használat előtt mindkét oldalát meleg mosószeres vízzel sikáljuk le, mert a fröccsöntés során használt síkpor rátapad a ruhánkra.

[

Ugyancsak magyar találmány az energiaspirál. Ennél a változatnál egy műanyag korongon 240 apró piramis található, spirál alakban elrendezve. Erre a kialakításra az a felismerés vezetette rá a feltalálót, hogy a nagy piramisokban nem homogén sugárzás, hanem csúcsból kiinduló, tölcsér alakú energiaörvény alakul ki. Először ő is épített egy nagyméretű piramist a kertjében. A belefektetett páciensek komoly betegségekből gyógyultak ki, de a faépítmény nyáron meleg, télen pedig hideg volt. Ekkor jött az ötlet, hogy készít egy 32 cm átmérőjű korongot, amit a fájós testrészre lehet helyezni. Ezen az energia örvénylő áramlását a mini piramisok spirális elrendezése hozta létre. A hatás fokozása érdekében a két műanyag korong közül az egyik piramisaiba mágnest, a másikba rezet tett, melyek stimuláló, illetve nyugtató hatást váltanak ki. (Bővebb információ Csapó György: Csontkovácsolástól az energiaspirálig című könyvében található.)

 

Kiegészítések

 

Az „Ezoterikus körkép”-ben és „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben tárgyalt témák nagy érdeklődést váltottak ki az olvasók körében. Személyes tapasztalatok híján nem mindenki tudta maradéktalanul elfogadni ezeket a megszokottól eltérő eszméket, merőben új ismereteket. Egy dologban azonban megegyezik a véleményük, szeretnének még többet megtudni az ezotéria titkaiból. Sajnos ebben a témakörben az információk nem jönnek „csőstől”, de innen-onnan érkezik egy-egy új gondolat, ami hasznos kiegészítője lehet a korábban elmondottaknak. Az is előfordul, hogy olyan negatív megnyilvánulás üti fel a fejét, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Lássuk most az egyes témákat teljessé tevő ismereteket, illetve a káros „kinövéseket” kritizáló megjegyzéseket.

Az ezotéria avatott szakértői szerint a „new age”, vagyis az emberi fejlődés sokak által várt új korszaka a XXI. század elején fog elkezdődni. Most lépünk rá arra az útra, melynek végén „homo noectius”-szá (magas szintű ismeretekkel rendelkező fajjá) válunk. Ettől kezdve gyökeres változások várnak ránk, amelyek vagy kivezetnek bennünket jelenlegi bajainkból, vagy olyan büntető jellegű túlvilági késztetések követik egymást, melyek civilizációnk pusztulását eredményezik. Ennek a változásnak az előszele elérte a sajtót is, így már a konzervatív beállítottságú lapok is igyekeznek megbarátkozni az ezotéria tárgykörével. A merészebbek már tanfolyamot is tartanak, több lapszámon át igyekeznek beavatni olvasóikat a transzcendentális ismeretekbe. Nem mindegy azonban, hogy kitől tanulunk. Egy ismert női magazin, pl. ilyen tanácsokkal látta el olvasóit az inga használatával kapcsolatban: „Ha az inga vízszintes irányba leng ki, akkor az nemet jelent. A függőleges irányba való kilengés pedig igent jelent.” Amennyiben a vízszintes irányú kitérés előre-hátra, vagy oldalirányú lengést jelent, akkor vajon mit jelent a „függőleges irányú” kitérés? Le-felugrálást? Na de olvassuk tovább a precízkedéssel egyáltalán nem vádolható alkalmi tanfolyamvezető okítását: „Ha jobb oldali forgásba kezd, az nagyon pozitív jelzés.” Ezek után mit csinál akkor, ha kevésbé pozitív válaszról van szó? Előre-hátra leng? Balra nem foroghat, mert az negatív választ jelent.

Az egészségügyi felvilágosítás terén sem jobb a helyzet. Egy másik női magazin pl. a természetgyógyászattal foglalkozó rovatában ezt írta a tejről: „Ha megkóstolnánk a frissen fejt tejet, valószínűleg sokaknak nem ízlene. A nyerstej minden bizonnyal meg is savanyodna, mire a háztartásokba kerülne. A tejet ezért különböző technikai eljárásokkal teszik tartósabbá és ízletesebbé.” Ilyen ostobaság terjesztése mellett nem csoda, hogy képtelenek vagyunk visszatérni a természetes táplálkozásra. E cikk szerzője soha életében nem ivott még nyerstejet, mert akkor tudná, hogy a zamata össze sem hasonlítható a pasztőrözött tej ízével. Az általa említett technikai eljárások egyike a szeparálás, melynek során mindent kivonnak belőle, ami finommá és tartalmassá teszi a tejet. A felhasznál­hatóság időtartamát illetően a gyárilag „tartóssá” tett tej már másnap megsavanyodik, míg a nyerstej négy napig is eltartható a hűtőben.

Tanulni kizárólag profiktól érdemes. Kerüljük a műkedvelőket, mert ők csak összezavarnak bennünket. Szép dolog a lelkesedésük, de hiányos tudásukkal, kidolgozatlan módszereik továbbadásával többet ártanak, mint használnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szakma legjobbjai mindent tökéletesen tudnak. Ők sem ismernek mindent, és van amit ők is rosszul tudnak. Ez azonban nem az ő hibájuk. Fejlődésünk jelenlegi szintjén még meglehetősen hiányos a tudásunk. A Földön kívüli civilizációk illetve a túlvilági lények kimozdíthatnának ugyan bennünket a jelenlegi szintről, mivel nagyságrendekkel többet tudnak erről a témáról mint mi, de egyelőre nem sietnek a segítségünkre, nem árasztanak el bennünket információval. Így kénytelenek vagyunk a saját tapasztalatainkra hagyatkozni, és apró szilánkokból összeállítani az ezotéria tudományának szövevényes, s nehezen kirajzolódó képét. Ezért sem érdemes amatőrökhöz fordulni, mert ők nem látják át az egyes jelenségek közötti összefüggéseket, és még azt a kevés tudást is eltorzítják, ami a rendelkezésünkre áll. Arról a veszélyről nem is szólva, hogy az értelemzavar fogalomzavarral fog párosulni bennünk, mivel a laikus előadók műszaki képzettség hiányában „konyhanyelven”, homályos utalásokkal igyekeznek megfogalmazni olyan jelenségeket, amelyek pontos meghatározása a mérnököknek, fizikusoknak is komoly fejtörést okoz.

[

Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből megismerhettük civilizációnk várható jövőjét. Ebből tudjuk, hogy a világ két részre fog szakadni: a fejlődést vállalókra, és a leszakadókra. Ez a folyamat már megindult, szembeötlő nyomai nap mint nap megnyilvánulnak a világban. Az elmúlt évek során egyes országok a szegénység, a nyo­mor, a kilátástalanság, a teljes le­csúszás térségévé váltak. Városa­ik zsúfoltak, mocskosak, büdösek; mindent eláraszt a nyomor és a bűn. Ennek nyomában jár a rettegés, és a közbiztonság teljes hiá­nya. A lehetetlen helyzet kiala­ku­lásához hozzájárult a régió elitje is, akik kivonultak a városokból, és a zöldövezetekbe, külvilágtól el­zárt lakóparkokba költöztek. Ott­honaikat mágneskártyás belép­te­tő rendszerrel, biztonsági sze­mély­zettel, és modern vészjelző berendezésekkel védik a nemkí­vánatos behatolóktól. Csak időn­ként me­rész­kednek be kívülről átláthatatlan ablakú luxusautóikon a városba, és egy lépést sem tesznek gyalog. Testőrökkel tartatják távol maguktól a koldusok, zsebtolvajok és egyéb molesztálók hadát. Aki teheti, menekül ezekről a helyekről. A fiatal diplomások külföldre vándorolnak, így senki sem marad, aki felemelhetné ezeket a nemzeteket, megfordítaná ezt a folyamatot.

A legszomorúbb, hogy az ifjúság számára a züllés, a leépülés útjára lépett országok nyomora termé­szetes és megszokott. Nem szúr szemet nekik az elszegényedés, a tömeges lemorzsolódás. Felnőtt egy nemzedék, aki nem ismeri a szociális felelősséget. Korunk fia­tal nemzedékében fel sem merül a kérdés, hogy minderről ki tehet. Sze­rintük a koldus koldusnak szü­letett, és nem szükséges emberszámba venni. Sok fiatal így is cselekszik. Otromba szórakozá­sa­ik gyakori célpontjai a hajlékta­la­nok. Kíméletlen zaklatásaik egyi­ke így zajlott le Budapest utcáin: Egy 20 év körüli ficsúr aprópénzt kotort elő a zsebéből, majd a se­gítségnyújtás látszatát keltve rátá­madt az út szélén kéregető haj­léktalanra. „Itt egy húszas, de az­tán dolgozz nekem! Mondd utá­nam: Dolgozni fogok! Dol-goz-ni! A negyvenes évei­ben járó gör­nyedt koldus megadóan tűrte a láthatóan jól szituált suhanc lec­kéz­tetést. A minden emberi méltóságától megfosztott áldozat alázatos tekintete láttán a szülei által elkényeztetett fajankó vérszemet kapott, és felordított: Mondd már te tetű! Dol-goz-ni fogok! Itt egy húszas kapd el! Újrakezdési segély – hajította feléje a pénzérmét. A mögötte álló haverjai hangos röhögése közepette megjegyezte még, hogy: Meg ne lássunk itt még egyszer! Könnyen kihúzhatod a gyufát.

Ami azt illeti a társadalom egésze sem tanúsít könyörületes magatartást a hajléktalanokkal szemben. „Több millió földönfutó? Hadd fusson! Amíg össze nem tapossa a gondosan ápolt gyepemet, amíg nem kerül a szeme elé, nem érdekel.” – mondják sokan. Az emberek túlnyomó részét a legcse­kélyebb mértékben sem érdekli a lecsúszott réteg sorsa. Senki sem törődik vele, hogy éheznek, vagy télen tucatjával fagynak meg az utakon. Csak az újságok adnak ró­luk hírt néha. Az egyik napilap­ban pl. ez olvasható: Felfaltak a ku­tyák egy hajléktalant! A 45 éves férfi egy elhagyott, lebontásra ítélt házban húzta meg magát, ahol kóbor kutyák szétmarcan­gol­ták. Te­­temét csak két hét után találták meg, erősen oszló állapot­ban. A vizsgálati jelentés szerint a fejét, a bal lábát és a bal karját ették meg a vele egy helyiségben tartózkodó kutyák. A szakértők a helyszínen talált lerágott csontokból arra kö­vet­keztettek, hogy az áldozat előzőleg kutyahúst evett. A fejlődésben hátrább levő országokban ennél is döbbenetesebb állapotok uralkodnak. A szegénység diktálta szükség egyik groteszk megnyilvánulása annak az indiai férfinak az esete, aki azért feküdt a vonat elé, mert nem volt pénze elüszkösödött lábának amputálására. A sajátos műtét végbement ugyan, de a szerencsétlen ember csaknem belehalt a súlyos vérveszteségbe, a gázolás okozta sokkos állapotot pedig sokáig nem tudta kiheverni.

 

Egészen más a helyzet a fejlődés útját választó államokban. A kiindulási körülmények ugyanazok: lepusztult városrészek, elköltöző lakók, szegénység. Ezek az országok azonban nem hagyják, hogy városaik az enyészet martalékává váljanak, a körülmények nyomorba taszítsák a lecsúszó rétegeket. Nagyarányú beruházásokkal megmentik az „elszlumosodott” városnegyedeket, lehetőséget adnak az ott élőknek a visszakapaszkodásra. A folyamat elindítója a brit kormány volt, amely a londoni dokknegyed megmentése érdekében létrehozta a Városi Fejlesztési Bizottságot. A nyersanyag­igényes iparágak visszaszorulásával elkerülhetetlenné vált a londoni dokkok bezárása. Ennek következtében megállíthatatlanná vált a hanyatlás a kikötőnegyedben. A munkanélküliség ugrásszerűen megemelke­dett, maga után vonva a társadalmi feszültségek növekedését. 1968 és 1981 között a foglalkoztatottak száma 100 ezerről 27 ezerre csökkent. A helyzet már robbanással fenyegetett, amikor a kormány elha­tározta a dokknegyed rehabilitálását. Első lépésként kisajátították és megtisztították a kikötőnegyedet. Utána megépítették a városrészt átszelő főutat, majd a London City repülőteret. Az építkezést irányító Városi Fejlesztési Bizottság következő lépése egy keskeny nyom­távú vasút, a Docklands Light Railway tervének lépcsőzetes megvalósítása volt. Az első szakaszt 1987-ben adták át a forgalomnak, és 1998-ban, a befejezésekor már naponta 70 ezer utast szállított. A vasút kiépítésé­ben a legmo­dernebb technikát alkalmazták, a szerelvények automatikusan, számítógép-irányítás­sal közlekednek.

Ehhez persze vonzóvá kellett tenni a negyedet. Az elköltözés megállítása, illetve az újonnan beköltözők számának növelése érdekében 1981 és 1998 között 22 ezer új lakást építettek. Azért hogy a „lelakást”, az újbóli lepusztulást megakadályozzák, a bérlőknek lehetővé tették, hogy otthonaikat jutányos áron megvásárolják. Miután az épületek 45%-a magántulajdonba került, most már jobban vigyáztak rá a lakók. A vonzó, egyedi városkép kialakítása érdekében a meglevő épületeket nem rombolták le, hanem újjáépítették. A tönkrement ipari épületek homlokzatát és építészeti stílusát megtartva folyt az építkezés. Ily módon egykori raktárépületekben luxuslakásokat alakítottak ki. Az életminőség javítása céljából megtisztították a vízfelületeket, majd 160 ezer fát ültettek el, és 18 természetvédelmi területet hoztak létre. A beköltözők számának növelése érdekében sok új munkahelyet teremtettek. Ezt a csúcstechnológiát képviselő cégek, és a bankok odacsábításával érték el. A gazdasági élet fellendítését 2,3 millió négyzetméter alapterületű irodahelyiség felhúzása segítette elő. Ezeknek a korszerű, tágas irodáknak a bérleti díja jóval alacsonyabb volt, mint a Cityben, így olyan neves cégek telepedtek le, mint a Texaco, a Morgan Stanley, a First Boston Credit Suisse, a Citybank és a Bank of China. Őket követték a neves sajtóorgánumok: a The Sun, a The Telegraph és a The Guardian. Ma már több mint 2500 cég képviselteti magát a megújult kikötőnegyedben.

A városrész rehabilitálása és a nagyszámú új munkahely folytán a lakosság létszáma 40 ezerről 80 ezerre nőt. Korösszetételük is igen kedvező. A letelepedők többsége a fiatal felnőttek közül kerül ki. Sok közöttük a yuppie (fiatal értelmiségi). Ez azonban csak a kezdet, az előrejelzések szerint az építkezések befejezése (2020 táján) már 120 ezren fognak itt élni, a foglalkoztatottak száma pedig eléri a 175 ezret. Ehhez természetesen tovább kell növelni a szolgáltató egységek számát. Ezek színvonalára jellemző, hogy már most is több szupermarket üzemel a negyedben, és jelentősen bővült az egészségügyi s az oktatási hálózat. Közel 4 millió fontos költséggel 5 új egészségügyi központot építettek, 6-ot pedig felújítottak. Az elmúlt 17 évben 11 általános iskolát, valamint 2 új középiskolát alapítottak, és 8 átképzési központot hoztak létre. Több mint 4 millió fontot költöttek az iskolák számítógépekkel való felszerelésére. Ennek köszönhetően ma itt a legmagasabb a 100 tanulóra eső számítógépek aránya az Egyesült Királyságban. A szellemi infrastruktúra növelése érdekében ide helyezték az új londoni egyetemi campust, az University of East London-t is. A létesítményt 1999-ben vette birtokba 3000 hallgató. A fejlesztési tervekben az újabb bevásárló-, és szórakoztató központokat egy kiállítócsarnok és egy szálloda is kiegészíti.

A terület gazdasági fellendüléséhez jelentős mértékben hozzájárult a turizmus növekedése. A nagy múltú negyedet több mint 10 múzeum, 50 étterem és pub, továbbá számos színház és éjszakai klub működtetésével tették vonzóbbá az idegenforgalom számára. A kikötő korhű felújítása; valamint a számtalan evési-, ivási- és szórakozási lehetőség következtében a turisták száma 1997-ben 1,6 millióra emelkedett. A látványosságok számának gyarapítása érdekében 2000-ben ide helyezték a 800 millió fontos költséggel felépített Millennium Dome -ot. Mindezeket hallva azt gondolhatnánk, hogy sokba került ez a városatyáknak. Ez azonban nem így van. A dokkfelújítási program kifejezetten nyeresé­ges­nek bizonyult a költségvetés számára. Az állam az építkezések lebonyolítására 1,7 milliárd font támogatást biztosított a Városi Fejlesztési Szövetségnek. Ehhez járult még 280 millió fontnyi saját bevétel a telekeladások után. A beruházási költség azonban sokszorosan megtérült, mivel az előnyös működési és letelepedési lehetőség, valamint a különféle kedvezmények hatására a magánszektor 1980 óta 9,1 milliárd fontot fektetett be a kikötőnegyedbe. A nyereséget tovább növeli, hogy 1999-ben tőzsdére vitték a beruházást végző cég részvényeit, ami további 551 millió font bevételt eredményezett.

 

A hazai állapotokat tekintve úgy tűnik, hogy mi fejlődésünk ellenkező irányba halad. Körül­ményeink arra utalnak, hogy nem sokat törődünk az életterünkkel. Jól érzékelteti ezt a helyzetet Zétényi Lilinek, a Nők Lapja főszerkesztőjének alábbi cikke: „Minden évben elmondjuk, leírjuk. Kérünk és könyörgünk. Vá­do­lunk, szidunk és dicsérünk. Félő, hogy egyszer csak meg­unjuk, belefáradunk, felad­juk. Félő, hogy már fel is ad­tuk. Hogy már senkit sem ér­dekel. Legyintünk: ez egy ilyen ország. Igénytelen és lusta. Nemtörődöm és pisz­kos. A polgár pedig ölbe tett kézzel szidja a szomszédját, a szom­széd felmenőit, a kor­mányt, a minisztert, az ön­kor­mány­za­tot, az időjárást, a ma­gyarok istenét. És a teraszán, a kert­jében, a háza előtt bur­jánzik a gyom, hegyekben áll a sze­mét. Már észre sem ve­szi. Megszokta, talán már meg is szerette, ez az ő kis hazája. Ahol direkt jól érzi magát.

A polgár bejárta Európát, látta a gemütlich osztrák fal­vakat, a tüchtig német váro­sokat, de mindez nem sok nyo­­mot hagyott benne. Egye­dül Svájc hozta ki a sodrából: „Nem normálisak ezek a svájciak. Ha a házad előtt álló fáról csak egy gallyat lemersz vá­gni öregem, már feljelent a szomszéd” – háborgott a mi­nap az utcánkban egy nagy­hangú polgártárs. „Azok tel­jesen át vannak esve a ló túlsó oldalára” – fűzte hozzá bölcsen. Mi meg jól itt ma­radtunk a ló egyik oldalán. Mert a magyar már csak ilyen öntudatos, nyakas fajta. Neki aztán ne mondja meg senki, mit csináljon, s mit ne. Hiá­ba, a vérbő kuruc virtust nem lehet elfojtani. Takarítsanak a halvérű labancok, ha nincs jobb dolguk. Ebben a kér­dés­ben teljes az össznépi egység, egy húron pendül a szegény és a gazdag.

A szegényebb országok­ban is gyönyörűen rendben tar­tott díszparkok várják a sétálókat. Nálunk a valaha park­nak ne­vezett szemetes, kutyapiszkos bozótosok törött padjain a hajléktalanok vertek tanyát. Budaligeten ötven-hat­van­millióért árulnak egy át­la­gos há­zat, átlagos telken. Te­he­­tős környék, ám a hival­ko­dó paloták és a pedigrés ku­tyák által őrzött par­kosított kertek mellett szeré­nyebb há­zak is találhatók szép szám­mal. Hétvégén aztán a pol­gá­rok fogják a szemetet, a ré­gi rekamiét, a kiszuperált hű­tő­szek­­rényt, a törött WC-csé­szét, és gondosan elszállítják a város ha­tárán túlra – úgy öt­ven méterre, és teljes nyu­ga­lommal lerakják az erdőn át kanyargó, Solymár-kerek­hegy fe­lé vezető út mellé, a budai tájvédelmi körzet kel­lős kö­­ze­pére. Teszik ezt po­fátlan gát­­lás­talansággal, fé­nyes nappal. Tra­bantosok és audisok nagy ma­gyar egyetértésben. Auszt­riá­­ban egy szeméttelep tisz­tább, mint ná­lunk az átlagos tu­ristaút a hegyek­ben.

Most akkor kinek beszüljünk mi a parlagfűről? Beteg gyerekekről és szenvedő felnőttekről? Kinek meséljünk, hogy szégyen és gyalázat az, hogy Magyarország a parlagfű európai epicentruma? Kinek magyarázzuk, hogy a „Tiszta udvar, rendes ház” felirat nem valami elavult marhaság? A rendben tartott ház az ott lakó emberek lelkének tükre. Az otthon azonban nem ér véget a kertkapunál. Az utca, az erdő, a mező, a folyók, a tavak is a hazánk. Hogyan tudatosítsuk az emberekkel, hogy a gon­dozott utca, falu, város az egész nemzet cégére. Akinek rendetlen a háza, piszkos a portája – akár a kerítésen innen, akár túl – annak piszkos és zavaros a lelke is. Angliában, de a szomszédos Ausztriá­ban is minden ablakban virágok nyílnak, minden talpalatnyi földet kertté varázsolnak. Nálunk fillérekbe kerül a virág, az erkélyládák többsége mégis kopaszon árválkodik.

Hogyan értessük meg azt, hogy amit Angliában, Német­or­szágban és a világ sok orszá­gá­ban már több száz éve tudnak, hogy a szegénység nem ment­ség? Sőt, hogy a szegénynek (le­gyen az em­ber vagy ország), sok­­­kal job­ban kell iparkodnia, szor­goskodnia. Hogy igenis: se­gíts magadon, mert akkor, de csak­is akkor, talán az Isten is meg­segít. Mert ha valaki, bár fizikailag képes lenne rá, de nem segít ma­gán, az más­tól sem ér­demel se­gítséget. De siralmas, meg­vetni való az a gaz­dag, aki csak fito­g­tatja vagyonát ahelyett, hogy jó példával járna elő. Ahogy a sze­gény embert nem magasz­tosítja fel a szegénység, úgy al­jasítja le a kosz és a ren­det­lenség a gaz­da­got is. Mert ugyanaz a sár tapad a Tra­ban­tokra és a Mer­ce­de­sek­re. A mi sarunk. Kedves pol­gár­tár­sak! Ugye tud­játok, hogy a sze­méttel és gyomokkal szegé­lyezett, sá­ros, kátyús utak bizto­san nem Euró­pába vezetnek!”

Magyarország Európa legked­vezőbb klímájú országa. Itt te­rem az egész kontinensen a leg­fi­nomabb zöldség-gyümölcs, a leg­acélosabb búza, itt érlelődik a világ legjobb bora. Nálunk talál­ható Európa legnagyobb felületű, für­dőzésre is alkalmas tava. Rá­adá­sul itt van a világon a legtöbb gyógy­víz, amelynek mellesleg a 10%-át sem használjuk ki. Emel­lett termálvízben, és egyéb ás­vány­­kincsekben sem szűkölkö­dünk. Sze­­rencsés geológia adott­ságú or­szá­gunkban több mint 70 ezer ter­mál­kút található. Melegvíz-forrásainkat geotermikus energiaként is könnyen hasznosíthatjuk, mert nálunk a furatban lefelé haladva kétszer olyan gyorsan melegszik a földkéreg, mint Európa más országaiban. A Kár­pátok hegyláncai által körül­övez­ve védve vagyunk az Atlanti-óce­án felől betörő szélviha­rok­tól, életeket kioltó fergeteges ha­va­zásoktól, esőzésektől. Nálunk még nem pusztultak ki maradék­talanul az őshonos növények, és a folyóvizeinkben is találhatók halak, nem úgy, mint Nyugat-Eu­rópa országaiban. Erdeink fái is többnyire egészségesek, a fejlett ipari államok által keltett savas esők nem okoztak bennük helyrehozhatatlan károkat. Itt a legmagasabb a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület aránya. Ennek ellenére folyókkal, tavakkal szabdalt síkvidékeinken nem ritkák a dombok, sőt a hegyek sem. Fővárosunk is páratlan környezetben fekszik. Középen kettészeli a Duna, melynek jobb partján a dimbes-dombos Buda, bal partján pedig a lapályos Pest terül el. Úgy látszik, Európa leghosszabb folyója is a kedvünkbe akart járni, mert a főváros kellős közepén egy festői szépségű szigetet alakított ki nekünk. (A város alatt létrehozott egy még nagyobbat, amit mi üdülőpark helyett gyárnegyedként használunk.)

Mindent egybevéve egyáltalán nem panaszkodhatunk a sorsra, hogy szűkmarkúan bánt volna velünk. A Kárpát-medence természeti adottságai alapján minden lehetőségünk megvan rá, hogy Kánaánná alakítsuk ezt az országot. De mi nem földi Paradicsomot, hanem trágyadombot csinálunk belőle. Semmire sem becsüljük Isten ajándékát, azt, hogy nekünk adta a Föld egyik legszebb vidé­két. Viselkedésünk alapján ne csodálkozzunk rajta, hogy fokozatosan el fogjuk veszíteni ezt az országot. A Teremtő annak adja ezt a tájat, aki törődik vele, aki gondját viseli, aki hajlandó megbecsülni páratlan adottságait. Olyan gazdát keres neki, aki nem hagyja, hogy az itt felhalmozódott mér­hetetlen érték ebek harmincadjára jusson, bennünket pedig vagy kiebrudal innen, vagy szolgasorsra kényszerülünk. Újkori hódítókban biztosan nem lesz hiány, mert a történelmünk során számos ország fente a fogát erre a területre. A középkorban, a megszálló török hadsereg egyik vezére így kiáltott fel, amikor beleharapott a nálunk termett őszibarackba: „Semmirekellő hitvány ember az, aki ily gyümölcsöt termő föld birtoklásáért nem kockáztatja az életét!”

Már némi ízelítőt is kaptunk abból, hogy milyen sors vár ránk. Az egyik napilapunk riportja szerint így bánik az újsütetű német földbirtokos a magyar napszámosaival: „Egy uborkaültetvényen dolgoztunk, ahol emberszámba sem vettek bennünket. A német munkafelügyelő ott járt mögöttünk, és aki felnézett, annak lenyomta a fejét, hogy az uborkát nézze. Egy nagy gép ment a sorok között, és kétoldalt kinyúltak a szárnyai. Arra hasalt rá 12-12 ember. A tűző napon szinte égette a testünket a felforrósodott fémszerelvény. A kezünk a földön volt, és ahogy ment a gép kap­kodtuk az uborkát, és dobáltuk a fu­tószalagra. Ha egy ott maradt, a né­met ordított. Ha több is a soron ma­radt, fizetés nélkül elzavarták az em­bert. »Nichts Robot!« – üvöltötte a német, és könyörtelenül kirúgta azt, aki hibázott. Napközben csupán egy­szer kaptunk egy 15 perces pi­henőt. A melegágyban, a fólia alatt volt a szállásunk. Férfiak és nők ve­gyesen, egy lavór volt a fürdőszoba.” Egy másik vállalkozónál gyümölcsöt kel­lett szedni: „Ha valaki belehara­pott a barackba, a főnök kiköpette vele. Amikor nem volt köztünk, távcsővel figyelt minket.” Így jár az, aki nem becsüli a sajátját, az új tulajdonos majd megbecsülteti vele. Aki ma nem használja ki a lehetőségeit, attól hol­nap a szájába vett falatot is elvonják.

Ugyanez a nemtörődömség tapasztalható a társadalomban is. Az emberek nem csak a környezetükkel, hanem a környezetükben élőkkel sem törődnek. Senkit sem érdekel, hogy a több mint 5 millió munkaképes lakosságból már 1,8 millió munkanélküli. Senkit sem za­var, hogy családok százezrei nélkü­löz­nek, gyerekek tízezrei éheznek. Kezün­ket-lábunkat törve igyekszünk az Euró­pai Unióba, miközben a saját portán­kon sem tudunk rendet te­rem­teni. Po­litikusaink ahe­lyett hogy a kiútkere­séssel foglalkoznának, állan­dó­an ci­va­kod­nak, mindenféle csip-csup ügye­ken veszekednek. Nem is sejtik, hogy milyen közel állunk a teljes gazda­sági összeomláshoz. Ha egy társadalom nem rendelkezik sta­bil gazdasági ala­pok­kal, könnyen mozgósítható tarta­lé­kok­kal, bármi­kor megtör­ténhet a bukás. Mivel a rend­szerváltás után ki­áru­sí­tot­tuk az országot, és felszámoltuk a nagy­­­üze­mi gazdálkodást, nincs önálló nem­­zeti ipa­runk és életképes mező­gaz­­da­sá­gunk. Ennek következtében tel­jesen ki vagyunk szolgál­tatva a mul­tinacio­nális vál­la­latok kénye-kedvé­nek.

Ebben a helyzetben bármikor kiala­kul­hat egy bizalmi válság, és a tőke teljesen kivonul az országból. Már ed­dig is sok gyárat köl­töztettek át Kíná­ba, a gazdasági le­épülés láttán pedig a magas adókedvezményekkel itt ma­rasz­talt külföldi cégek is továbbállnak. Az összeomlás határán a lakosságot is elfogja az idegesség. Ilyenkor elég egy rémhír, és az emberek megro­han­ják a bankokat, hogy kimenekítsék a megtakarított pénzüket. Mivel a ban­kok sem ren­delkeznek elegendő tő­ketartalékkal, kénytelenek lesznek be­zárni. Ez a gazdaság minden szfé­rá­já­ban páni­kot kelt, és megindul a hiper­infláció, melynek hatására a gazdagok is el­vesztik pénzüket, és az egész tár­sadalom elszegényedik. Ar­gentíná­ban két évvel ezelőtt még senki sem gon­dolta, hogy gimnáziumi igazga­tók és főkönyvelők fognak a ku­kában ko­to­rászni, hogy így pró­bál­ják élelem­mel el­látni a családjukat.[11] Ha nem használjuk ki a lehetősé­ge­inket, ha nem teremtjük meg a gaz­daság számára a kiugrási lehetőséget, pár év múlva mi is erre a sorsra jutunk.

[

Mindkét előző könyv részle­te­sen tárgyalta a szponzorálást, a vele kap­csolatos visszásságokat, és szabá­lyo­kat. Ezek a ke­mény törvények jó né­hány naiv adakozó kedvét elvették et­től a tevékenységtől. Ez pedig nem szerencsés fejlemény, mert ez a tö­rekvés civilizációnk fej­lődé­sének el­e­n­gedhetetlen fel­té­te­le. A segít­ség­nyúj­tás szük­sé­ges­sé­ge bele van kal­kulálva tör­té­nelmünk alakulásába, egy­más tá­­mogatása nélkül nem ju­tunk se­hová. Ennek bizonyí­tására szám­­talan példát lehetne felhozni. Egyet kiragadva kö­zülük hová jutott volna Richard Wag­ner, Liszt Ferenc és a bő­kezű ada­ko­zó II. Lajos bajor király tá­mo­gatása nél­kül? Vajon nap­jaink operakedve­lői élvez­het­nék zenéjét, ha korának me­cé­násai nem támogatták volna őt? Az alkotó emberek több­sége meg­l­ehe­tősen élhetetlen. Csak egy dologban kiválóak, az alkotásban. Ha tökéletesek volnának, akkor nem emberek, hanem istenek lennének. Az istenek azonban nem a Földön élnek. Nekik már nincs szükségük arra, hogy fizikai testben fejlődjenek.

Általános adottságaikat illetően a zsenik még az átlagembereknél is alacsonyabb szinten állnak. Ennek oka, hogy akinek Isten va­la­miből sokat ad, azt más téren vissza­veszi. Persze akadnak kivé­te­lek, uni­verzális zsenik, de ez nagyon ritka je­lenség. Kivá­ló­ságaink zöme sok em­beri gyar­lósággal küzd, sőt né­hányuk leküzdhetetlen szenvedé­lyek­kel ter­helt. A közmondás szerint: „A tehetség előbb-utóbb kihar­col­ja az érvényre ju­tását.” Va­ló­ban így van, ha csak a sors ál­tal emelt akadályokat kell le­győznie. Ha viszont egy egész nem­zettel, sok millió ember ér­tetlen kö­zönyével, rosszindu­la­tú packázá­sával, ellenséges ma­ga­tartásával kell szem­be­száll­nia, akkor nem sok esélye van a sikerre. Ennek a túlerőnek a leküz­désére senkiben sincs elég ener­gia, ki­tartás. Hiába segítik a túlvilági erők, többévi, évti­zednyi küzdelem után feladja a harcot. Elfogy az ereje, és fel­hagy a küzdelemmel. Ily mó­don sok kiválóságot veszít el a világ. Ha az alkotás az alkotó hi­bájából nem jut érvényre, akkor egy idő után egy másik kiválasztott révén újra lehetőséget kapunk a kidolgozására, a gyakorlatba való átültetésére. Ez azonban nagy idővesz­teséggel jár, ami lassítja a fejlődésünket. Mindennek elejét lehet venni a jól átgondolt, ál­dozat­kész szponzorálással.

Mellesleg ha az alkotás a környezet ellenállása, a világ közömbössége folytán nem képes átkerülni a gyakorlatba, akkor a túlvilági erők nem adják át az ötletet másnak újbóli kidolgozásra. Ennek oka, hogy a mű készen áll, bármikor felhasználható. Ha ezt az illetékesek nem hajlandóak meg­tenni, akkor azon a szakterületen megáll a fejlődés. Mindaddig, amíg jobb belátásra nem térnek, egy helyben fognak toporogni. Ennélfogva ha egy szakmában már évtizedek óta nem történt lényeges előrelépés, a más szakterületeken tapasztalható áttörés elmaradt, akkor az ott tevékenykedőknek jó okuk van gyanakodni, hogy ez a saját hibájuknak, nemtörődömségüknek tudható be. Amennyiben alaposan szétnéznek a világban, előbb-utóbb megtalálják a továbblépéshez szükséges láncszemet, vagy sokszor ugródeszkát, ami aztán a kívánt magasságba repíti őket. Ezt követően nem árt, ha az illetékesek magukba szállnak, és elgondolkodnak azon, hogy az új eredmények iránti közönyükkel vagy sok esetben az évtizedekkel korábban felajánlott érték visszautasításával, illetve figyelmen kívül hagyásával mekkora kárt okoztak a saját cégüknek, és rajta keresztül az egész világnak.

A Teremtő minden esetben megadja nekünk mindazon szellemi értékeket, amelyek a továbbhaladásunkhoz szükségesek. Ő azonban nem személyválogató, illetve a célnak leginkább megfelelő személyt nem a mi elképzeléseink szerint jelöli ki. Isten az emberiséget egységes közösségként kezeli. Ha mi nem alkalmazkodunk ehhez, és visszautasítjuk az általa kiválasztott személy fáradozásának eredményét, mert nem a honfitársunk, vagy nem szakmabeli, akkor önmagunkra vessünk. A szűklátókörűség, a faji-, nemzetiségi- vagy vallási elő­ítéletek ára a tespedés, a bénultság lesz. Sok esetben azonban ennél is egyszerűbb okra vezethető vissza egy-egy korszakalkotó alkotás, találmány visszautasítása. Nagyon gyakran előfordul, hogy az elbíráló azért akadályozza meg az ötlet alkalmazásba vételét, mert a feltaláló nem hajlandó őt megvesztegetni, nem ajánl fel százalékos részesedést a szabadalom hasznából.

Isten a küldetésre szánt embereket nem a tetszetős külsejük, a társadalmi hovatartozásuk vagy a nemzetiségük szerint választja ki, hanem a szándékaik, a céljaik, a vágyaik és az erkölcseik alapján. Sokszor a képességnek sincs szerepe a kijelölésben. Ennek oka a Bibliában található. Felvilágosult tudósaink nem nagyon forgatják ezt a művet, pedig modern világunk problémáira is magyarázatot találnának benne. Sőt az ősi írások tanulmányozása elvezethetné őket a bajok gyökeréhez is. Lássuk, mit ír a Biblia a Teremtő sajátos szelekciós tevékenységéről: „Azokat választja ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket; Azokat, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; Azokat, akik a világ szemében nem előkelőek, sőt lenézettek, hogy egyetlen ember se dicsekedhessen az Úr színe előtt.” Ezért ne utasítsunk el soha senkit, amíg a munkáját meg nem tekintettük. Ne azt nézzük, hogy ki alkotta a művet, hanem azt, hogy mit alkotott.

Ezért nincs értelme a titkos kutatásoknak sem. A legzseniálisabb ötletek gyakran a legegyszerűbb emberektől származnak. Az az ország, amely elhallgatja a fejlesztési eredményeit, a saját fejlődését lassítja. Egy föld alá kényszerített kisszámú csoportnak kell kikínlódnia azokat az eredményeket, amelyeket a széles néprétegek túlvilági erők által támogatott kiválasztottjai játszi könnyedséggel összehoznak. Egy nagy közösség mindig többre képes, mint egy szűk embercsoport. Azért is érdemes a nyilvánosságot bevonni a kutatásokba, mivel a kívülállók gyakran hamarabb meglátják a problémákat, mint az abba beletemetkezők, így könnyebben jutnak el a megoldásig is. Arról nem is szólva, hogy a siker nemcsak a szürkeállományon múlik. Széleskörű pszichológiai vizsgálatok azt bizonyították, hogy a magas IQ csak 20%-ban járul hozzá a szakmai sikerekhez. A további 80%-ban az optimizmus, a késztetés, az önbizalom, az indulatok féken tartása, az együttérzés, a türelem, a kap­csolatépítő képesség, a hit, a remény és mindenekelőtt a szorgalom segít.

A hivatásos tudósok sok esetben azért sem képesek kiugró teljesítményt produkálni, mert a kreativitás nem egyenlő a tudással. Hiába van valakinek a kisujjában a szakma minden csínja-bínja, hiába elismert szakértője valamely tudománynak, ha nincs egy önálló gondolata, nem fog forradalmian új eredményeket elérni. A felfedezéshez, a korszakalkotó találmányok világra hozatalához nem annyira lexikális tudás, mint újszerű gondolkodás szükséges. Összefüggéseket kell találni egymástól független dolgok között. Amikor kialakul egy új tudomány paradigmarendszere, akkor valóban a nagy tudású szakembereké, a specialistáké és a hangyaszorgalomé a főszerep. Egy idő után azonban egyre több lesz az adott rendszerbe nem illeszthető jelenség, kísérleti eredmény, amelyek elkezdik feszegetni a tudományág megcsontosodott kereteit. Ekkor jön el a szabályokat felrúgó zsenik és polihisztorok kora, a nagy szintetizáló elméké, akik végrehajtják a paradigmaváltást. Ezen a téren azért vannak előnyben a jól felkészült autodidakták és a kívülállók, mert mentesek az adott tudomány dogmáitól, így képesek a dolgokat újszerűen megközelíteni. Ez a képesség szintén isteni ado­mány, amely csak egy adott szituációban, a probléma felvetésekor mutatkozik meg.

Ennél is nagyobb lehetőség rejlik a küldetéssel rendelkező emberek elméjében. Egy-egy világrengető alkotás vagy találmány nem véletlenszerűen születik. Ennek megtörténte bele van építve a történelmünkbe, és a túlvilági hatalmak gondosan kiválasztják azt a lelket is, akinek ezt a feladatot majd végre kell hajtani. A korszakalkotó művek létrehozására csak az képes, aki az ehhez szükséges inspirációt megkapja a túlvilágról. Ezt a helyzetet így magyarázta Jézus a Bibliában: „Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a kiválasztottak.” Ennek a jelenségnek legismertebb megtestesítője Leonardo da Vinci. Semmilyen iskolát sem végzett, mégis ő volt az emberiség legnagyobb polihisztora. Találmányainak, felfedezéseinek, műalkotásainak számát és jelentőségét mind a mai napig senki sem tudta túlszárnyalni. Pasteur sem volt orvos, mégis az orvostudomány legnagyobbjai között tartják számon. A titokban tartott kutatásoknál ezek a jelenségek kihasználatlanok ma­radnak, a nyilvánosságra hozatal hiánya miatt a társadalom rejtett erői nem képesek aktivizálódni. A titoktartást elrendelő nagyhatalmak tehát éppen attól a lehetőségtől fosztják meg magukat, amely ugrásszerű változást eredményezhetne az adott szakterületen.

 

Sajnos nem csak mi emberek, hanem a gonosz erők is sokat ártanak nekünk ezen a téren. Paradox módon ezt gyakran úgy teszik, hogy segítik egyes találmányok érvényre jutását. Legjellemzőbb erre egy magyar fiatalember közelmúltban nyilvánosságra hozott találmánya. Ez a nagyon hamar világszabadalommá vált ötlet nem más, mint egy autópályák mentén álló óriás hirdetőtábla, amely elé a feltaláló egy póznára erősített repülőgépmodellt erősített. Az úton haladó járművekből nézve a parallaxis elv alapján úgy tűnik, mintha a repülőgép a táblára festett háttérben repülne. A tudósítás szerint ezt a szabadalmat 43 országban kezdték el alkalmazni egyszerre. Ez esetben nem az ötlet egyszerűségével van baj, mert a legzseniálisabb találmányok mindig egyszerűek, hanem a világban kiváltott következményeivel. Az ilyen jellegű ötletek gyors sikere annak tudható be, hogy rengeteg időt, pénzt és energiát vonnak el a gazdaságból, s lekötik a szakmai kapacitást, ami még nehezebbé teszi a valóban értékes találmányok érvényesülését. A gyors alkalmazásba vétel elősegítésének oka pedig a jelen esetben az volt, hogy ez az ötlet még hatékonyabbá teszi a határtalan fogyasztásra ösztökélő reklámkampányokat, ami sietteti az ökológiai katasztrófa bekövetkeztét a Földön.

Ezzel szemben az igazán értékes, a világot előrevivő ötletek csak nagyon nehezen jutnak érvényre. A sötét erők ellenállása, a démoni hatalmak minden kitörési lehetőséget elfojtó ármánykodása következtében a pozitív változást kiváltó találmányok csak több évtizednyi gyötrődés, szenvedés árán képesek érvényre jutni. A forradalmi változásokat előidéző ötletek azonban többnyire még ilyen áron sem valósulhatnak meg. Ezekben az esetekben a pokoli erők minden eszközt megragadnak, hogy a jobbító gondolatot csírájában elfojtsák, a megvalósulását drasztikusan megakadályozzák. Ezekről az ügyekről sokszor csak annyit tudunk, hogy léteztek ilyen kezdeményezések, de a kidolgozójuk nem járt sikerrel. Az ilyen helyzetekben az is előfordul, hogy a sátáni erők az ötlet érvényre jutásának megakadályozásán túlmenően a feltaláló életét is kioltják. Sajnos ezt a folyamatot gyakran az isteni erők sem állíthatják le, mert a túl korán jött, vagy túl nagy változást eredményező kezdeményezések felborítanák a történelmünket, ami fejlődésünk harmóniájának biztosítása érdekében nem engedhető meg. Ilyenkor a pokol Istentől elrugaszkodott angyalai kedvükre kitombolhatják magukat, és még az írmagját is kiirtják a nagyságrendnyi javulás lehetőségének.

Ezeknek az akcióknak bennünket is közelről érintő legújabb áldozata ifj. Bóday Árpád, aki a napokban hunyt el embertelen szenvedések közepette. „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben részletes képet kaphattunk Bóday Árpád és fia ezoterikus kutatásokban betöltött ígéretes szerepéről. Miután az apa egy hirtelen rátört betegségben meghalt, ifj. Bóday Árpád vette át a szerepét. Éveken át tartó megfeszített munkával sikerült a szabadenergia-hasznosító szerkezeteket reprodukálnia, sőt alkotott egy új készüléket is, a reflexrezonanciás transzformátort. Ezt az állandó mágneseket és tekercseket tartalmazó többletenergia-termelő áramkört a televízió is bemutatta. A „Tiltott találmányok” című film levetítése után hamarosan meghalt a 27 éves lánya. Nem sokkal később ő is életveszélyes helyzetbe került. Éppen készült kiállni a garázsból, amikor egy teherautó padlóig nyomott gázpedállal elzúgott előtte. Életét az mentette meg, hogy a zajt hallva hirtelen lefékezett. Néhány hónappal később egy piros lámpa előtt várakozott, amikor hátulról teljes sebességgel belerohant egy másik autó. A kocsija totálkáros lett, de ő szerencsére kisebb sérülésekkel megúszta a balesetet.

Ezt követően hasgörcsök törtek rá. Kezdetben gyomorrontással kezelték, később azonban kiderült, hogy rákja van. A rosszindulatú daganat eltávolítása után kemoterápia következett a szokásos rosszullétekkel, ami miatt nem tudott tovább dolgozni. Félévnyi kínlódás után egy orosz természetgyógyászhoz fordult, aki teljesen rendbe hozta. 2000 tavaszán az összes lelete negatív lett, ezért nekilátott újra a munkának. Néhány hónap múlva azonban rosszul lett. Rohamosan fogyni kezdett, a bőre sápadttá vált, és beszélni is alig tudott. Amikor a barátai megkérdezték tőle, hogy átadta-e munkája eredményét valakinek, csak annyit mondott: „minden összeomlott”. Az ő esetében biztos, hogy a démoni erők tevékenységéről van szó. Nálunk ugyanis a kutya sem törődik az ezoterikus kutatásokkal, senki sem hisz ezekben a dolgokban, így senki sem üldöz senkit ilyen jellegű tevékenység miatt. A pokol urai azonban nagyon jól tudják, hogy környezetünk megmentésének, az apokalipszis elkerülésének ez egy járható útja, így mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne tudjunk végigmenni rajta.

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek IV. fejezetében szó esett a gonosz erők kedvelt zavarkeltő mód­sze­réről, az információk fel­hí­gítá­sá­ról. Ennek sajátos módja a Sátán­nak az a törekvése, hogy mos­ta­nában rendkívüli mértékben tá­mo­gatja a nyomtatott és elekt­ro­nikus média tevékenységét. Az újonnan megjelenő könyvek soha nem tapasztalt mértékű növeke­dé­sének, valamint a szinte zsinór­ban születő új folyóiratok és új­ságok alapításának az a rejtett cél­ja, hogy az igazán értékes, hasz­nálható is­me­retek elvessze­nek az infor­má­ciótengerben. Tisztában van vele, hogy az embereknek se türelmük, se pénzük nincs ahhoz, hogy át­rágják magukat a nyomtatott sajtó által termelt papírhegyeken, hogy a sok ostoba és tartalmatlan hablatyolás között megkeressék azt a pár sort vagy néhány oldalt, ami valóban a hasznukra válna. Sajnos egyelőre semmi sem képes gátat vetni ennek a folyamatnak, mert az utóbbi időben ránk zú­dult színvonaltalan lelkek áradata igényli a szennyirodalmat. Ennél fogva megveszik ezeket a kiadvá­nyokat, eltartják az előállítóikat.

Hasonló célokat szolgál a könnyűzenei műveket és különféle filmalkotásokat rögzítő kazetták, CD-k, videolemezek min­dent elsöprő áradata, amit csor­dulásig tetéz a számítógépes já­tékprogramok vég nélküli folya­ma. Már az ut­cán járva sem fi­gyelünk a kör­nye­ze­tünkre, mert fülünkben lóg a walk­man, a disk­man vagy az MP3 zsi­nór­ja, és dob­hár­tyán­kat pró­bára téve zsib­basztja agyun­kat a zene. Igen sok időt rabol el tőlünk korunk leg­újabb divatja, a mobiltelefon is. Miután ál­lan­dóan kéznél van, gyak­­ran hasz­nál­juk. A leg­több esetben azon­ban nem folyik rajta más, mint értelmetl­en fe­csegés. Már 2 mil­liárd ember­nek van mobil­te­le­fonja világszerte. Sokaknak nem is egy, hanem kettő-három. Idő­közben megje­lentek a négy­sávos készülékek is, amelyek a jelen­leg használt összes frekvencia­sávot átfogják. De minek annak az egész vilá­gon mindenütt hasz­­nál­ható te­lefon, aki hülyeségeket beszél raj­ta? Ennél is időfecsérlőbb te­vékenység az SMS-ezés. 2006-ban több mint 1000 milliárd (10¹²) SMS-t továbbítottak vi­lág­szerte. Ezeknek a rövid szö­veges üzeneteknek azonban a 80%-a nem volt más, mint fia­ta­lok idétlen játszadozása, egy­más idejének értelmetlen tékozlása. Csupán a telefontársaságoknak származott hasznuk belőle, ez a méregdrága játék csak őket gazdagítja. A műszakilag tájékozottabbak már „képben utaznak”. Általuk készített videofelvételeket töltenek fel különböző videomegosztó oldalakra, amelyeket aztán „kandikamera” szintjén álló kukko­lók töltenek le. Ezekben a 10 perces felvételeken többnyire csak primitív bunkók blőd ökörködései, gyomorforgató idétlenkedései láthatók. Ráadásul általában alacsony felbontá­sú mobiltelefonnal (MMS) készítik őket, így a képminőség is csapnivalóan rossz.

Legújabb őrület az internetes blog. Régen a titokban vezetett bőrkötésű napló a fiatal lányok féltve őrzött kincse volt. Még az anyjuk sem pillanthatott bele. Manapság több ezren küldik világhálóra a naplójukat, szemérmet­le­nül vi­­­lág elé tárják magánéletük leg­inti­mebb részleteit is. A blog jellem­zője még a szerkesztetlen tartalom, ellen­őrizetlen infor­má­­ciók, plety­kálás és rémhír­ter­jesz­tés. Járvány­szerűen ter­jed. 2007-ben már több mint 100 mil­­lió blo­got tartottak nyíl­ván vi­lág­­szer­te. Számuk öthavonta dup­lázódik. Lét­­rehozóik több­nyi­re olyan gra­fo­má­niások vagy feltű­né­si visz­ketegségben szen­ve­dők, akik két értelmes mon­da­tot sem tudnak le­ír­ni, ezért vélemé­nyük kinyil­vá­­ní­tására a média nem tart igényt. Élet­ben tartóik ha­son­lóan szín­vo­nal­ta­lan embe­rek, akiket ellen­­áll­ha­tat­la­nul vonz a primitívség, az igény­­telenség, a tartalmat­lan­ság. Eze­ket a beszá­molókat több mil­lió­an ol­vas­sák, naponta köve­tik a fejlemé­nye­­ket ahelyett, hogy a sa­ját magán­éle­­tükkel foglalkoz­­ná­nak.

Mivel napjainkban teljes intenzitással folyik a lelkek megszerzéséért folytatott küzdelem a két világ között, a démoni erők minden eszközzel megpróbálják lefoglalni az embereket, hogy ne maradjon idejük a befelé fordulásra, a helyes életmódra ösztönző isteni sugallatok meghallgatására. Az állandó zajban és játéklázban élő emberhez nem jutnak el a túlvilági sugallatok. A nap minden percében lefoglalt elme nem képes reagálni a magasabb rendű eszmékre, mert ezek a gondolatok kis intenzitással érkeznek hozzánk. Érzékelésük előfeltétele a külső- és belső csend megteremtése, amire manapság egyre kevesebb lehetőségünk van. Már azok sem képesek önmagukban elmélyedni, akik szeretnének ráhangolódni az isteni üzenetekre. Az utcáról beszivárgó közlekedési zaj, a percenként szirénázó mentő- tűzoltó- és rendőrségi autók, valamint a szomszédban vagy a közeli szórakozóhelyen dübörgő zenegép nem enged egy perc csendet sem nekünk.

Már az utcán sem tudunk nyugodtan végigsétálni, mert lépten-nyomon headsetes mobiltelefonálók jönnek velünk szemben. Úgy viselkednek, mint az eszelős futóbolondok: senki sincs mellettük, mégis hangosan beszélnek, miközben hevesen gesztikulálnak. Az egyáltalán nem zavarja őket, hogy senkit sem érdekel a magánéletük. Nem törődnek vele, hogy hangoskodásukkal másokat zaklatnak. Ugyanez a helyzet a tömegközlekedési járműveken. Azok az emberek, akiket ha leszólítanánk, még a nevüket sem lennének hajlandóak elárulni, mobiltelefonjukat szorongatva gátlástalanul harsogják a körülöttük állók fülébe magánéletük legtitkosabb részleteit. Nincs menekvés, már egy talpalatnyi hely sincs, ahová elbújhatnánk, ahol nyugalomra lelhetnénk. A pokol angyalai elviselhetetlenül felgyorsítják az élet ritmusát, lehetetlenné teszik az élmények feldolgozását, a belső csend megteremtését.

 

Visszatérve a könyvnyomtatásra, az értéktelen művek eladhatóságát jelentős mértékben növeli a vásárlók felületessége is. Mindenki szereti az esztétikus kivitelt, ezért a vevők a leglátványosabb borítójú könyveket veszik először kézbe, és többnyire már nem is válogatnak tovább. Ennek oka, hogy a könyvek olyan drágává váltak, hogy sokan már csak ajándékként vásárolják. Ez esetben legfontosabb a külső megjelenés, a csomagolás. A megajándékozott biztosan nem fogja ott helyben kiol­vasni a könyvet, így örömének mértéke a mű külső megjelenésétől (a szép borítótól, a papírminőség­től) függ. Ezt a helyzetet kihasználva a tőkeerős kiadók a silány, tartalmatlan könyveket is színes, att­raktív borítóval látják el, hogy ily módon sózzák rá a felületes vásárlókra. Eközben az értékes mű­vek előállítói be kell hogy kell érjék a kezdetleges nyomdai kivitellel, mert nincs pénzük a színvo­nalas megjelentetés finanszírozására. A többnyire fekete-fehér kartonborító természetesen nem teszi kívánatossá ezeket a könyveket, így a vásárlók kézbe sem veszik őket. Ennélfogva hiába a magvas tar­talom, ezek a művek nem jutnak el az olvasókhoz, mondanivalójuk nem válik a világ hasznára. Ilyen körülmények között arra sem lehet számítani, hogy majd a következő művével nagyobb szerencséje lesz a szerzőnek. A terjesztő ugyanis a bizományi értékesítésre átvett könyveket eladhatatlanná nyilvánítva visszapostázza, ami nem csak erkölcsileg, hanem anyagilag is tönkreteszi a szerzőt.

Ennek hallatán bizonyára sokakban megfogalmazódik: „Mi értelme van ennek a nyűglődésnek? Keressenek ezek a szerzők is egy tőkeerős kiadót, aki majd az ő művüket is megjelenteti megfelelő nyomdai kivitelben.” Ez a gondolat természetesen a sikertelen írókban is felvetődik, de a pokol angyalai megakadályozzák a tartalmas művek normális úton történő nyilvánosságra jutását. Kezdetben olyan gondolatokat ültetnek el az elbírálók fejében, hogy egy ismeretlen hazai szerző művét nem lehet kellő példányszámban eladni. Ha az első könyves szerző nem hajlandó írói álnevet felvenni, nem képes arra, hogy egy jól hangzó angol álnév mögött meglapulva szélhámoskodjon, akkor már meg is pecsételte a sorsát. Ez után következik az a sablonos műbírálat, hogy: „A műve semmi újat nem tartalmaz, így nem látszik jól eladhatónak”. Amennyiben ezt a kritikát komolyan veszi, és elkezdi bővíteni a könyvét, még leküzdhetetlenebb csapdába esik bele. A vastag kéziratot meglátva a további kiadók már szóba sem állnak vele, arra hivatkozva, hogy egy ilyen terjedelmes mű anyagilag tönkreteszi őket. Innentől kezdve arra sincs reménye, hogy talál magának egy szponzort, aki majd fedezi, illetve megelőlegezi a nyomdaköltséget. A gazdag emberek ugyanis vagy lusták, vagy rendkívül elfoglaltak, ennél fogva nincs türelmük, illetve idejük arra, hogy egy több száz oldalas művön „átrágják” magukat. Meg sem kísérlik, hogy megismerkedjenek a tartalmával, ezért kapásból visszautasítják a kérést. Ezzel a kör bezárul, marad a házilagos előállítás, az ebből adódó színvo­naltalan kivitel, és a fentiekben részletezett kudarc.

Ugyanez a helyzet az Internettel is. A számítógépes világháló önmagában hasznos dolog, de mi­után bárki bármit felhelyezhet rá, nyakló nélkül jelennek meg rajta olyan információk (pl. hirdetések, brosúrák, hivatalos jegyzékek stb.), amelyek senkit sem érdekelnek. Jelenleg 230 milliárd weblap található az Interneten, és szakértői előrejelzések szerint ez a szám jövőre 250 milliárdra növekedik. A forgalom is szédületes. A statisztikai kimutatások szerint az Internet adatforgalma min­den évben megduplázódik. 2010-ben 241,4 exabájtnyi adatot küldtek fel, és töltöttek le a számí­tógépes hálóról világszerte. Ebben az adattengerben képtelenség megtalálni a hasznos isme­reteket. Az érdeklődők a jelenlegi állapot láttán hamar feladják a reményt, és meg sem próbálják átválogatni ezt az irdatlan információhalmazt. Ez a káros folyamat csak önkorlátozással, józan belátással fordít­ható vissza, ami attól függ, hogy az érintettek belátják-e az értékmentés szükségét.

 

Mindezen nehézségekkel nem kell szembesülniük azoknak, akik tévtanokat hirdetnek. Az ő könyveik akadálytalanul jelennek meg. A világunkat jelenleg uraló erők gondoskodnak róla, hogy ezek a művek ne maradjanak kiadatlanul. Ezek az írások ugyanis folyamatosan táplálják a fejlődésünket visszahúzó törekvéseket. Egy ilyen forrásműnek tudható be, hogy újabban a „Tényeket Tisztelők” tiszteletre méltónak éppen nem nevezhető Társasága intenzíven foglalkozik a Bermuda-háromszög rejtélyével. Találtak a szakirodalomban egy számukra kedvező teóriát, amelynek a meglovagolásával, úton-útfélen való hangoztatásával igyekeznek elbizonytalanítani az embereket. Egy magyar kutató korábban kiderítette, hogy a tengerfenékből sok helyen metángáz szivárog ki, ami elnyelődik a vízben. Ezáltal a víz fajsúlya lecsökken, ami a rajta úszó testek elsüllyedését eredményezi. Sokan hallottak már róla, hogy a Holt-tenger vizébe nem lehet belefulladni. Magas sótartalma miatt ugyanis olyan nagy a fajsúlya, hogy az emberi test nem süllyed el benne, hanem lebeg a felszínén. A gázbuborékokban gazdag vízben viszont az édesvízben úszó testek, pl. a fából készített hajók is elsüllyednek. Az acéllemezekből készített nagy vízkiszorítású csatahajók elsüllyedéséhez azonban vagy nagyon intenzív gázképződésre, vagy nagy kiterjedésű gázmezőre lenne szükség. Ilyen extrém gázképződést a világ egyetlen óceánjában sem figyeltek meg, és egyetlen bizonyíték, beszámoló sem létezik arról, hogy gázzal telített, buborékos vízben hajók süllyedtek volna el. Mindez csak feltételezés, habár a fizikai alapjai valósak. Csak soha nem történt meg. Ahhoz hogy ez bekövetkezzen, a hajónak le kellene horganyoznia a térségben. Ezt azonban egyetlen épeszű kapitány sem teszi meg. Így mire elsüllyedne, már kijut a veszélyes zónából. A Bermuda-háromszög­ben azonban nem csak hajók, hanem repülő­gépek, sőt egy vadászrepülőgépekből álló egész raj is eltűnt. Ők is a gázbuborékok miatt zu­hantak a tengerbe? Erre az ellentmon­dásra még nem talált magyarázatot az ellen­druk­kerek tábora.

 

A világunk megrontására törekvő erők a figyelmünk elterelésén, a dezinformációk ter­jesztésén, és a tévhitek támogatásán kívül elő­szeretettel alkalmazzák a lejáratás módszerét is. Erre a célra felelőtlen embereket, tréfás kedvű, meg­gondolatlan fiatalokat választanak ki. Kezdet­ben csak búzatáblákba taposott ha­misított ga­bonaköröket készítettek, és jót rö­högtek azo­kon, akik bedőltek a csalásnak. A „lóvátétel” akkor kezdett károssá válni az egész társa­da­lomra nézve, amikor az ezo­te­rikus kutatások lejáratását tűzték ki célul. Egy fizikusnak készülő diák csínytevése előtt ala­po­san tanulmányozta „az ufóhívők lelki moz­gatórugóit, és a csészealj-babona terjesztésének módsze­reit”. Ebből azt a követ­keztetést vonta le, hogy „a százszázalékos hatás eléréséhez szük­ség van egy háttérben meghúzódó össze­es­küvésre. Az sem árt, ha a mű tele van tudomá­nyoskodó, vagy a tudományosság látszatát kel­tő kifejezésekkel”. Ennek megfelelően fantá­ziadús története azzal kezdődött, hogy betört a NASA titkos adatbankjába. Két napig próbál­kozott, mire sikerült feltörni a rendszerüket. Fáradozását siker koronázta, mert hozzájutott egy szigorúan titkos információhoz, mely szerint a Galileo űrszonda értelmes élet nyomait fedezte fel a Jupiter egyik holdján. Mindezekhez kreált egy képet is az égitest felszínéről. Valódi információ híján ezt úgy oldotta meg, hogy egy olcsó fényképezőgéppel felvételt készített a sülés közben megszilárduló piskótatészta felületéről. Előtte tésztaszaggatóval kusza vonalakat, az Európa hold felszínét imitáló rajzolatokat alakított ki rajta. A „tudományos jelentés” szövegét saját maga által kreált szakkifejezésekkel spékelte meg. A „titkos honlap” tartalmát az angol tanárával lefordíttatta, a fotókat pedig bárki által hozzáférhető dokumentumokból összeollózott „hivatalos fejléccel” ellátva be­szken­neltette egy ismerősével.

Aztán az egészet flopi lemezen elküldte két szakfolyóiratnak, amelyek hamarosan le is közölték. Kísérőlevelében számítógépes kalóznak adta ki magát, és „a NASA bosszújától tartva” eleve kizárta a személyes találkozás lehetőségét. A nagyobb nyomaték kedvéért egy kis bizonytalanságot is vitt a dologba. A „jó barát” aláírással ellátott levelében megjegyezte, hogy „nem biztos az egészben. Ő nem űrkutató, ezért kéri, hogy vizsgálják meg a szerzett információ szakmai hitelességét”. A döntnök szerepét a szerkesztőkre bízta, és nem is csalódott a „több éves szakmai tapasztalatra épülő maga­biztos­ságukban”. A rászedett újságírók mentségére legyen mondva, hogy 10-30-szoros nagyításban a leghétköznapibb tárgyakról is „vadregényes” képet lehet készíteni, olyan fotókat, amelyekről az avatott szakértők sem tudják megmondani, hogy mit ábrázolnak. Ezután következett a leleplezés. Jutalmul a fiatalember megkapta a Szkeptikusok Társaságának különdíját, amelyet a hírhedt bűvész, James Randi alapított „parafenomének és más sarlatánok leleplezésére”. A díj átvételekor a kárör­vendő hallgatóságnak elmondta, hogy „kisebb korában ő is érdeklődött a repülő csészealjak iránt, s kíváncsisága csak akkor alakult át egészséges szkepticizmussá, amikor fizikatanárának köszönhetően jobban megismerte a természet törvényeit.” Mindezek következményeként ma már egyetlen újság, folyóirat sem hajlandó ezzel a témával komolyan foglalkozni. Sikerült elérni, hogy az ezoterikus kutatásokban valódi eredményeket elérők sehol sem tudják nyilvánosságra hozni a felismerései­ket. A jelenlegi helyzetben egy újságíró sincs, aki hitelt adna az állításaiknak. Így világunk megmentésének még az a hajszálnyi esélye is megszűnt számunkra, amelyet a magányos feltalálók megszállottsága, esetleges sikere jelentett számunkra.

 

A sátáni erők fejlődésünk lassítására, világunk romlásba döntésére gyakran alkalmazzák a feszültségkeltésen alapuló bomlasztás módszerét is. Ennek sikerét arra alapozzák, hogy az elszabadult indulatok rendszerint fékezhetet­le­nek. Egy középkori megfigyelés sze­rint, ha valahol valami jó készülődik az emberek között, ott se­gítőleg megjelennek ugyan az an­gyalok, de ezt az ördögök tüstént megneszelik, és seregestől odaron­tanak a készülő jóra, hogy rosszra fordítsák, magából kiforgassák, lét­rejöttét megakadályozzák. Különö­sen ünnepek előtt nő meg az effajta indíttatású békétlenségek száma, mert a gonosz erők tisztában van­nak vele, hogy az emberek ebben az időszakban a legsebezhetőbbek. Ilyenkor várják el egymástól a leg­több szeretetet, és ha helyette sértéseket kapnak, veszekedésben van részük, az olyan tüskét szúr a szívükbe, ami egy életen át fáj nekik.

A szavaknak hatalmas erejük van. Egyetlen szavunkkal boldoggá vagy boldogtalanná tehetünk bárkit; Egyetlen hanyagul odavetett mondatunkkal egy életre a mélybe taszíthatunk vagy felemelhetünk akárkit. Ne engedjünk tehát a sátáni késztetésnek; vegyük észre, hogy a készülődő békétlenség az alvilági erők provokációja. Vessünk gátat önmagunk pusztító indulatainak; ne hagyjuk, hogy a gonoszt szolgáló szellemek erőt vegyenek rajtunk. A felénk áradó sértésekre a szeretet hangján válaszoljunk. Tűrjünk, sőt ha kell nyeljünk, és ha elég kitartóak, állhatatosak leszünk, akkor káros következmények nélkül vonulnak el a „viharfelhők” felőlünk. Másnapra már el is felejtjük az egészet, mert a feszültségkeltés nem belő­lünk származott, ha­nem csak általunk próbált érvényre jutni, amit önura­lmunkkal sikerült megaka­dályoznunk. Az ily módon megnyert „csaták” fokoza­tosan gyengítik a fekete se­reg uralmát felettünk, és mind inkább kiszabadul a világ a Sátán karmai közül.

A feszültségkeltés má­sik módja, hogy az egy­mással szoros kapcso­lat­ban álló, és valamilyen jó ügyön munkálkodó embe­rek között különböző fél­reértéseken alapuló látszat­problémákat idéznek elő. Ennek hatására az ön­magát alárendeltnek vélő félben alaptalan képzelgé­sek alakulnak ki a másik­kal szemben. A kiszolgál­ta­tottság, a mellőzés, a sem­mibevevés, a lenézés felté­te­lezése, vagy a hiúságá­ban való sértettség idővel haragot vált ki a lelkében, és támadásra ingerli. A má­sik fél el tudná ugyan osz­latni ezeket a téves gondo­latokat, de a külső erők ál­tal teremtett kényszer­hely­zetből adódóan erre nincs lehetősége. Csak akkor jut tudomására a dolog, ami­kor az üzleti, érzelmi vagy egyéb partnere nyíltan nekitámad. Sajnos ezek az inzultusok rendszerint dühös veszekedésbe torkollnak, ami nem egyszer a kapcsolat megszakítását eredményezi. A megrágalmazott fél ugyanis a nyilvánvalóan hamis vádak hatására ugyancsak elvesz­ti a fejét, és ő is elkezd go­rombáskodni. Ebben a hely­zetben az sem se­gít, ha si­kerülne tisztáz­ni a vádak alap­talanságát, mi­vel a köl­csönös sértege­tés olyan in­du­latokat vál­tott ki mind­kettőjükben, amely nem te­­szi lehetővé a megbocsá­tást. Ilyenkor már azzal sem tö­rődnek, ha elveszítik a ko­rábban kiépített kapcso­la­tok minden gyümölcsét, mert az indulat elborítja az agyu­­kat, ami kizárja a logikus gondolkodást. A világun­kat mételyező fekete sereg szin­te kéjelegve figyeli eze­ket az oktalan acsarkodá­so­kat, és megelégedetten nyugtázzák, hogy mi is az „ő malmukra hajtjuk a vizet”.

Erről persze nincs tudomásunk, mert nem látjuk őket. Rejtőzködő magatartásuk fő oka, hogy tevékenységük így válik igazán hatékonnyá. Tisztában vannak vele, hogy ateista világunkban az emberek nem csak Istenben, hanem a pokol létezésében sem hisznek, ami az ő kezükre játszik. Aki nem fél az elkárhozástól, az nem tart bűnei következményeitől sem, ezáltal könnyen elveszejthető, birtokba vehető a lelke. Amennyiben megmutatkoznának a fizikai világban, ez zavart keltene az emberekben, és sokan elgondolkoznának rajta, hogy mégiscsak létezik a túlvilági létnek ez a nem éppen kellemes szférája. Ez fékezően hatna a bűnös hajlamok kiélésére, ami jelentősen rontaná a Sátán pozícióját a lelkek megszerzéséért folytatott harcban. Ezzel a helyzettel már az ókori görögök is tisztában voltak. Ezért így imádkoztak: „Zeusz atyánk! Milyen sok szenvedésétől válthatnád meg az emberiséget, ha mindenkinek megmutatnád a démont, amely üldözi.” A rejtőzködő taktika annyira hatékony, hogy az emberek többsége tudomást sem vesz erről a világról. A „Tanulmány az európai értékekről” című nemzetközi kutatás eredményei szerint az emberek 70%-a hisz Isten létezésben, 44%-uk a mennyország létében, és csak 28%-uk hisz abban, hogy van pokol.

A pokol urának mind közül a legnagyobb cselvetése tehát, hogy tagadja a saját létezését. Ennek tudható be, hogy olyan sikeresen képes rombolni a világunkat. Életünknek nincs már egyetlen szférája se, ahová ne hatolt volna be. Munkálkodása nyomán az emberiség norma- és értékrendszere teljesen felborult. Ördögi sugallatok hatására meglékeltük a házasság intézményét, zátonyra futtattuk a vallást, és lábbal tapossuk a társadalmunkat megtartó több ezer éves erkölcsi értékeket. Mindezek következményeként a bűnözés soha nem tapasztalt mértéket öltött. Megrontónk tevékenységének fő motorja az emberi hitetlenség és felvilágosulatlanság. Úgy tűnik, hogy ez a helyzet nem egyhamar fog megváltozni. Mindenesetre nem ártana, ha az érintettek elgondolkoznának azon, hogy: Mi van akkor, ha ez a világ mégiscsak létezik? Ez esetben megéri néhány évtizedig élvezni a bűnös úton szerzett anyagi javakat, vagy a becstelen módon gyakorolt hatalom előnyeit, ha utána a pokol tüzére vettetve örök időkig kell senyvedni miatta?

 

Sajnos a bennünket látogató Földön kívüli civilizáció között is akadnak ellenséges magatartást tanúsítók. Olyan lények, akik nem szeretnék, ha túl gyorsan zárkóznánk fel hozzájuk. Ennek megfelelően mindent megtesznek fejlődésünk lassítása érdekében. Különösen a kilétük felderítésére, technikai eszközeik megismerésére irányuló törekvéseinket igyekeznek hátráltatni. Ennélfogva előszeretettel gátolják az ufológiai kutatásokat, az UFO-berepülések nyilvántartásával foglalkozó szervezeteket. Ezek a manipulációk nem képzelgések, mivel jól dokumentálható, sőt sok esetben műszeres mérésekkel igazolható zavarokról van szó. Kezdetben furcsa, diagnosztizálhatatlan betegségeket keltenek az ufókutatással foglalkozók szervezetében. Gyakran előfordul, hogy a munkatársak levelei nyom nélkül eltűnnek a postán. A dematerializált küldemények természetesen nem érnek cél­ba, így válasz sem érkezhet rájuk. Szinte mindennapos esetnek számít, hogy fontos dokumentumok, eszközök tűnnek el az irodából, majd később a leglehetetlenebb helyekről kerülnek elő; onnan, ahová normál körülmények között nem juthatnak.

Újabban a mobiltelefonok működését is akadályozzák. Ők ugyan már nem használják az általunk alkalmazott távközlési technikát, de jól ismerik, hiszen korábban ők is átestek a technikai fejlődésnek ezen a szakaszán. Ezért nagy szakértelemmel, és célirányosan cselekednek. Használaton kívüli időszakban a készüléket átteleportálják a saját világukba, majd átprogramozzák. Ez a művelet csak a kimenő és bemenő hívások korlátozására szorítkozik. Nem teszik tönkre a telefont, mert akkor a tulajdonos lecserélné, hanem csak a hírközlő funkcióját nehezítik meg. Gyári hibáról sem lehet szó, mivel a bizonyítékként szolgáló példány még garanciális volt. A szervizszakemberek sem tudtak a hibára magyarázattal szolgálni. Nyilatkozatuk szerint olyan opciókat töröltek ki a készülékből, amire a használó képtelen. Az effajta beavatkozás bonyolult számítógépes dekódolást igényel, amelyre még ők sem mernének vállalkozni. Nem ritka jelenség az UFO-megfigyelések bejelentésére szolgá­ló telefonvonalak lebénítása. Ennek célja az elérhetetlenség képzetének keltése. Így próbálják elven­ni az amatőr ufókutatók kedvét ennek a jelenségnek a figyelemmel kísérésétől. Ez a módszer arra is alkalmas, hogy a különböző típusú találkozásokat nyilvántartó irodákat komolytalanná tegyék, és ezáltal az emberek figyelmét más irányba tereljék. A munkakapcsolatok befagyasztása egy idő után lehetetlenné teszi ezeknek a szervezeteknek a működését, amit tovább fokoz az emberi hitetlenség.

Egyébként a velünk szemben ellenséges magatartást tanúsító civilizációk nem is tagadják a szándékaikat. A harmadik típusú találkozásokból eredő egyik üzenetük így szól: „Régóta harcolunk a Földért más civilizációkkal, és nem engedjük, hogy segítsenek nektek. Egyedül pedig nem vagytok képesek semmire. Nekünk csak jó, ha háborúztok, és pusztítjátok egymást. A szeretet nálunk nem számít semmit. Megnyugodva tapasztaljuk, hogy ti sem vagytok egységesek ebben a dologban.” Csupán egyetlen vigasztaló hír számunkra, hogy a Földön kívüli civilizációk sem tehetnek meg mindent. Az ufókutató irodák munkatársainak tapasztalatai alapján egy bizonyos ponton túl a pozitív túlvilági erők közbelépnek, és visszafogják a kellemetlenkedő látogatókat.

[

Tovább fokozódtak az ellentétek a reklámfronton. A multinacionális cégek erőszakos hirdetéseikkel behatolnak az emberek életének szinte minden szférájába. Az összes fennálló lehetőséget megragadják, hogy vásárlóikat még intenzívebb fogyasztásra sarkallják. Ezzel egyidejűleg mind kevesebb figyelmet fordítanak a kispénzű emberekre, a leszakadók folyamatosan növekvő táborára. Ezeket az embereket azonban nem szabad leírni, semmibe venni. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem biztos, hogy a társadalomnak az az értékesebb része, akik ma győztesként ünneplik magukat. Civilizációnk értékítélete idővel változni fog. Nem csak azokat fogják emberszámba venni, akik luxusautókon járnak, magánrepülőgépen száguldoznak, gyémántokkal kirakott mobiltelefonon társalognak, héttornyú, úszómedencés kastélyokban laknak, lakásméretű fürdőszobáikban aranycsapokat tekergetnek, és baldachinos ágyaikban selyempizsamában alszanak. A jelenlegi pénzközpontú világunk által favorizált erények az örök emberi értékek megismerése, az erkölcsi értékrend helyreállítása után a szemétre kerülnek. Az univerzális értékrend kiselejtez mindent, ami talmi, ami anyagi; a világi hívságoknak nem tulajdonít jelentőséget. Egyedül a lelki-szellemi kvalitások maradnak fenn a rostán. Olyan értékek, amelyeket csak kitartással, fáradozással, és szenvedések árán lehet megszerezni. A pénzért vásárolható kiválóság senkit sem fog érdekelni. Így a jövőben az ember értékét nem a vagyoni helyzete fogja meghatározni, hanem lelkének fejlettségi szintje, és szívének tisztasága.

Budapest, 2000. június

 

II. FEJEZET

 

A felügyeletünket ellátó földönkívüliek szerint civilizációnk egy olyan fordulat előtt áll, ami hihetetlenül gyorsan fog végbemenni, és a világ társadalmát a felismerhetetlenségig megváltoztatja. Ez a fordulat a XXI. század elején veszi kezdetét, és sokan nem fognak neki örülni, mivel apokaliptikus jellegű felfordulást okoz. Ezek a változások elkerülhetetlenek lesznek, mert a jelenlegi zsákutcából nincs más kivezető út.

Neves gazdaságkutatók prognózisa alapján: „A paradigmaváltásba bekapcsolódó államok nagy előrehaladásra tesznek szert; a hitetlenek, a betokosodott gondolkodásúak, a váltásra képtelenek pedig menthetetlenül lemorzsolódnak, elbuknak. Az elkövetkező néhány évben dől el, hogy mely országok, cégek határozzák meg a csúcstechnológia irányát. Kik lesznek a gyártók, kik a beszállítók, és kik a fogyasztók. Azok, akik drága pénzen megveszik azt, amit ők is előállíthattak volna otthon, sa­ját munkaerővel, ha idejében felébrednek.” Belőlük kerülnek ki az igazi vesztesek, akik az elavult technológiájuk révén egyre lejjebb csúsznak a fejlődésben, és egy idő után már nem lesz pénzük az élvonalbeli termékek megvásárlására sem. Végül az evolúció veszteseiként, nemzeti létükkel fizetnek a nemtörődömségükért, a helyüket pedig rugalmasabb, életképesebb népcsoportok veszik át. Tra­gi­kus sorsukért kizárólag önmagukat okolhatják, mert ebben a versenyfutásban mindenki egyszerre rajtolhat. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy elinduljon ezen az úton, és sen­ki sem jut helyzeti előnyhöz. Így aki nem akar ebbe a folyamatba bekapcsolódni, vagy lemarad, az ma­gára vessen.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

Mind az „Ezoterikus körkép”, mind „Az ezotéria kiteljesedése” részletesen foglalkozott a különféle böjtkúrákkal. Tisztításra azonban nem csak a bélrendszer szorul, hanem legfőbb méregtelenítő szervünk, a máj is. Agyonmérgezett, vegyszerekkel telített világunkban különösen fontos a máj időnkénti kitisztítása. Ennek leghatékonyabb módja, a gyümölcslével kombinált olajkúra. Ehhez az amerikai biofizikus, dr. Hulda Clark által kifejlesztett eljáráshoz csupán két nap szükséges. Először egy nagyobb gyógyszertárban szerezzünk be 40 gramm keserűsót és egy csomag (6 db) 500 milligrammos ornitinkapszulát, majd vásároljunk egy kis üveg tiszta (lehetőleg szűz) olívaolajat, valamint egy friss grépfrútot és egy citromot. Az első nap béltisztítással kezdődik. Felkelés után még elfogyaszthatunk egy húsmentes könnyű reggelit, de ezt követően csak vizet ihatunk. Délután 2 órától már ez is tilos. Este 6 órakor igyunk meg 2 dl keserűsóoldatot. (Előzőleg 40 gramm keserűsót oldjunk fel 8 deciliter csapvízben, és tegyük a hűtőbe.) 8 órakor igyunk meg az oldatból 2 deciliternyit. Este 10 óra előtt préseljük ki a grépfrút és a citrom levét, és egy teaszűrőn átengedve szabadítsuk meg a rostoktól. A kb. l,5 deciliternyi tiszta gyümölcsléhez keverjünk ugyanannyi olívaolajat. Ennek legcélszerűbb módja, hogy egy jól záródó befőttesüvegben jól összerázzuk. Menjünk el WC-re, és 10 órakor igyuk meg a vízszerű olajos keveréket, és közben szedjük be a 6 db ornitin­kapszulát. A folyadék elfogyasztása ne tartson 5 percnél tovább. Ezt követően feküdjünk le. Helyez­kedjünk el hanyatt fekve, s minél kevesebbet mozogjunk. Másnap reggel ne keljünk fel 6 óra előtt. (Ha nincs akadálya, az egész napot ágyban tölthetjük.) Ébredés után ismét igyunk meg 2 dl keserűsóoldatot, majd két óra múlva egy újabb, most már az utolsó adagot.

A kúra során az olajos keverék kihajtja a májból a lerakódásokat, amelyek a belekbe ürülnek. A májból távozó salak szemmel láthatóan különbözik a széklettől; többnyire grízszerű, olykor borsó nagyságú, zöldes színű porózus anyag. Ehhez az eredményhez azonban némi türelemre is szükség van. Aki korábban soha nem végzett semmilyen májtisztítást, annak kéthetes szünetek beiktatásával négy-öt alkalommal is meg kell ismételni ezt az eljárást, amíg ez a folyamat megindul, és már nem ürülnek salakanyagok a szervezetéből. A májlebenyek ugyanis nem egyszerre, hanem egymás után tisztulnak meg. Az első kúra gyakran nem hoz látható eredményt, mert a máj belsejében rengeteg salakanyag rakódik le, és ezektől nem lehet egyik napról a másikra megszabadulni. Pozitív változásra csak később számíthatunk. Egy-egy kúra végén még nem lehet visszaállni a szokásos táplálkozásra. Második nap este csak kevés gyümölcsöt fogyaszthatunk. Ekkorra már elmúlik minden, kúrával járó kellemetlen érzés (émelygés, hasmenés). Mivel a méregtelenítés után enyhe bélhurut léphet fel, ezt az eljárást nem ajánlatos böjtkúra idején végezni. Eddig már több ezer ember alkalmazta ezt a kúrát, és még senki sem számolt be komplikációkról. Ennek ellenére az érzékeny gyomor-nyálkahártyával vagy epekővel rendelkezőknek, illetve bélvérzéssel járó betegségekben szenvedőknek nem ajánlják ezt a módszert.

[

Sokan szenvednek ízületi gyulladásban, reumában és köszvényben, pedig az ízületek megtisztítása még könnyebb. Egy zacskó (0,5 dg) babérlevelet forraljunk 5 percig 3 dl vízben, majd a forró főzetet öntsük termoszba, és tartsuk lezárva 3-4 órán át. Ezután szűrjük le, és negyedóránként apró kortyokban fogyasszuk el. Tilos a teát nagy kortyokban vagy egyszerre meginni, mert ez belső vérzést okozhat! A kúra 3 napig tart, súlyos esetben 2 hét múlva ismételjük meg. Az első évben kéthavonta végezzünk tisztító kúrát, a továbbiakban elég évente egyszer.

[

A daganatos betegségek gyógyításában is fontos szerepet töltenek be a böjtkúrák. Ezek közül legismertebb a Gerson-diéta, amelynek részletes leírása „Az ezotéria kiteljesedése” IV. fejezetében található. Most ismerkedjünk meg a másik legfontosabb módszerrel, a Breuss-kúrával. Ez az eljárás kidolgozójáról, dr. Rudolf Breuss[12] osztrák természetgyógyászról kapta a nevét. Breuss a korábbi koplalókúrákat gyógyfüvekkel kombinálta. Módszere alapvetően azon a felismerésen alapul, hogy az éhezés során a szervezet mindent felemészt, ami nem tartozik a testhez. A rákos daganat a szervezettől elkülönülve él, ezért a sejtjei léböjtkúrával elpusztíthatók, megemészthetők. A daganatos sejteket a fehérje táplálja, zöldségléfogyasztás esetén azonban a külső fehérjetáplálás megszűnik. A szervezetnek viszont szüksége van fehérjére, ezért elkezdi a számára idegen és felesleges ráksejteket felbontani, és a fehérjeállományukat felhasználni. A zöldséglével valamint különféle gyógynövényekkel végzett böjtkúra alatt napi 2,5-3 liter folyadékot kell elfogyasztani.

Gyógyteakészítésre legalkalmasabb a zsurlófű, csalán, porcsinfű és orbáncfű keveréke. A vese mű­ködésének fokozására alkalmazzák még a zsályát, a méregtelenítés elősegítésére pedig gólyaorr­füvet. A sejtlégzési zavarok elkerülésére a körömvirágtea a legalkalmasabb. A zöldséglevet három­ötödrész céklából, egyötöd rész sárgarépából, egyötödrész zellergumóból, és kevés retekből, valamint közepes méretű burgonyából nyerik ki. A lékészítés itt gyümölcscentrifugával történik. (Erre azért van szükség, mert minden negyed liter lében még 1 evőkanál üledék található, amely tápláléka lehet a daganatsejteknek.) A zöldséglé kiegészíthető kevés savanyúkáposzta-lével is. A kúrához ez esetben is kizárólag vegyszermentes biozöldségek használhatók. A zöldséglevet kanalanként, lassan kor­tyolgat­va kell lenyelni. A diéta 42 napos időtartama alatt semmit sem szabad enni. A kúra befeje­zése után csak lassan lehet visszaállni a szilárd ételek fogyasztására. A diétát követő 2-4 hétben na­ponta még 6 dl zöldséglé bevitelére van szükség, hogy a szervezet a daganatsejtek maradványait is kitakaríthassa a szervezetből. A tapasztalatok szerint műtét és sugárkezelés előtt nagyobb hatékony­sággal alkalmazható ez a kúra, mint utána. Közvetlenül műtét után nem is tanácsos belekezdeni a Breuss-kúrába. A szervezetnek 2-5 hónapos várakozásra van szüksége, hogy kipihenhesse a vegy­szeres kezelés, és a sugárterápia okozta sokkot.

[

Ismét reneszánszát éli a piócákkal történő gyógyítás. A XIX. század derekán a köpölyözéssel együtt nagy divat volt a piócák alkalmazása. Nem csak népi gyógymódként ismerték. A londoni kórházakban akkortájt évente 7 millió piócát használtak fel. Jellemző a piócakúra népszerűségére, hogy a 10-20 cm hosszú orvosi piócák porcelánedényekbe rakva minden patika pultján megtalálhatók voltak, és tucatszámra vásárolták őket. A fejfájástól kezdve az elhízásig mindenre alkalmazták, pedig csak vérkeringéssel kapcsolatos betegségek, és légzési nehézségek ellen hatásos. Ez a gyűrűs férgek családjába tartozó, undorító kinézetű, nyálkás tapintású állatka azáltal fejti ki gyógyító hatását, hogy vérrel táplálkozik. Régebben, amikor még a szabad vizek tele voltak vele, gyakran rátapadtak a fürdőzők lábára is. (Mellesleg korábban ily módon gyűjtötték őket.) Testük elől szívó-, hátul tapadó korongban végződik. Amíg nem ismerték fiziológiai hatását úgy tartották, hogy a pióca kiszívja a rossz vért, és helyette friss egészséges vér képződik. Valójában ennél összetettebb hatást gyakorol a vérkeringésre. Annak érdekében, hogy zavartalanul teleszívhassa magát vérrel, a pióca 12-féle vegyi anyagot termel ki magából. Ezek közül a hirudin és a hemetin véralvadásgátló hatást fejt ki. Ez biztosítja a vérlecsapolás folyamatosságát az állat számára. Eközben nyálkamirigyeiből érzéstelenítő anyagot is kiválaszt, hogy áldozata ne érezzen fájdalmat, ne próbálja meg eltávolítani az élősködőt. Fertőzésveszélytől nem kell tartani, mert antibiotikumokkal is elárasztja az általa keltett sebet. Valójában ezt is a saját érdekében teszi, hogy a testébe került vér ne romoljon meg az emésztés során. Egy jóllakott pióca akár fél évig is képes fenntartani magát a bélrendszerében tárolt kb. 1 köbcentiméternyi vérből. Annak érdekében, hogy minél hamarabb teleszívhassa magát, értágító anyagot is juttat a sebre.

Tulajdonképpen ennek az igyekezetnek a közvetett hatása segíti elő legnagyobb mértékben a betegek gyógyulását. Az erek kitágításával ugyanis felgyorsul a páciens vérkeringése, ami kimossa az érintett szövetekben megrekedt méreganyagokat. Segít a sérült szövetekben pangó vér eltávolításában is. Az ortopédiában, a leszakadt végtagok visszavarrása során, valamint a plasztikai sebészetben gyakran előfordul, hogy a rendkívül vékony hajszálereket nem sikerül tökéletesen összeilleszteni. A vértolulás egy idő után üszkösödést vált ki, amit oly módon akadályoznak meg, hogy a pangó vért piócákkal leszívatják. A megindult vérkeringés idővel regenerálja az ereket, ami friss oxigénnel látja el a sejteket. Ezáltal a szövetelhalás folyamata leáll, és a beteg meggyógyul. Attól függően, hogy mely testtájra helyezik, a pióca 10 perc és 2 óra közötti időtartam alatt szívja tele magát vérrel, majd jóllakottan leesik. A nyálmirigyei által kiválasztott vegyületek azonban még ezt követően is éreztetik hatásukat. A véralvadásgátló anyagok befolyása következtében a fogazott állkapcsával ejtett seb még legalább 10 órán keresztül vérzik, tisztul. Ezért helyezzünk rá nyomókötést. Mellékhatásként viszketés léphet fel, de ez kamillás borogatással megszüntethető. Ha a kezelést 4-5 napon át ismétlik, ez a mesterséges vérára­mol­tatás képes fenntartani a vérkeringést a beteg testrészben a regenerálódás időszaka során. (Ez alatt új, működőképes hajszálerek képződnek a szövetekben.) Különösen zúzódásos sérüléseknél fontos a megrekedt, oxigénhiányos vér lecsapolása, ami jelentős mértékben csökkenti a fájdalmat is.

Sajnos manapság már nem olyan könnyű ezt a fajta kezelési módot igénybe venni. A XX. század elején, az intenzív gyűjtés és a fokozódó környezetszennyezés hatására az élővizekből kipusztultak a piócák. Ezért ma már mesterséges körülmények között tenyésztik őket. A világ legnagyobb piócatenyészete Angliában található, Hendyben. A Swansea közelében üzemeltetett farmon évente 80 ezer csillogó, fekete színű férget tenyésztenek. Érdekesége ennek a folyamatnak, hogy a növekedési szakaszban már nem táplálják őket, hogy az eladott piócák kellő étvággyal vessék magukat a betegekre. Legnagyobb felvevő piac a plasztikai sebészet. Erre a célra 30 ezer darabot adnak el. Kb. 20 ezer darabot vásárolnak a kutató intézetek, hogy a bennük található értékes vegyületeket kinyerjék, és gyógyszerként forgalmazzák. Az igény egyre nagyobb rájuk, amihez az is hozzájárul, hogy ma már csak egy alkalommal használják őket. Az AIDS, a hepatitisz és egyéb fertőző betegségek veszélye miatt úgy kezelik őket, mint az egyszer használatos orvosi fecskendőt; használat után azonnal eldobják, elpusztítják. Miután a piócák mind nagyobb szerepre tesznek szert a természetes gyógymó­dok­ban, ne idegenkedjünk tőlük. A felhelyezésük során az általuk kibocsátott érzéstelenítő vegyület következtében semmit sem érzünk a harapásukból. (Előtte a kezelt felületet öblítsük le tiszta vízzel.) Leszedni sem kell őket, mert miután jóllaktak maguktól lepottyannak.

[

A kiegészítő természetgyógyászati módszerek közé tartoznak a népi gyógymódok is. A gyógyításnak ez a legkézenfekvőbb módja meglehetősen összetett. Többnyire a fitoterápián (gyógyfüvek alkalmazásán) alapul, kiegészítve a vízkúra módszereivel, de sok benne a mágikus elem, a pogány szertartások maradványai, és a kuruzslás is. Ezek az avatatlanok kezében teljesen hatástalan módszerek azonban egyre inkább feledésbe merülnek. Vannak viszont olyan eljárások, amelyek generációról generációra öröklődnek, annak ellenére, hogy meglehetősen drasztikusak. Ennek oka a rendkívüli hatékonyságuk, amely éppen a kíméletlen alkalmazásuknak tudható be. A szemléltetés kedvéért lássunk két betegségmegelőző módszert közülük. Az alkohol és a dohányzás egészségkárosító hatása a társadalom minden rétegében ismert, és az is köztudott, hogy ezekre az önpusztító szenvedélyekre a legtöbben fiatal korban tesznek szert. Ezt a veszélyt minden bizonnyal minden józanul gondolkodó szülő igyekszik elhárítani. Ennek módja a felvilágosítás, a szelíd meggyőzés.

Ez azonban nem mindig használ, mivel a csábítás ereje nagyobb, mint a szülők elrettentő érvei. Ilyenkor sokan a jól bevált ősi módszerekhez folyamodnak. Ennek lényege, hogy vesznek 1 dl vodkát, és beletesznek néhány zöld mezei poloskát (málnásokban könnyen található). Lefedve néhány napig áztatják, majd amikor már kibírhatatlan szagot áraszt, leszűrve megitatják a jó szóra nem hajló kamasz gyermekükkel. Ez a kotyvalék olyan erős undort vált ki belőle, hogy garantáltan soha életében nem nyúl a „pohár után”. Bélfertőzéstől nem kell tartani, mert az alkohol megöli a vírusokat és a baktériumokat.

A dohányzásról való leszoktatásra is kialakult egy hasonlóan durva, de hatékony módszer. Amikor a szülő azt tapasztalja, hogy a gyermeke többszöri figyelmeztetés ellenére is így próbálja bizonyítani „felnőtté válását”, vesz egy doboz filter nélküli, erős (kapadohányból készült) cigarettát, és az utolsó szálig elszívatja vele. Mire a végére ér, az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a dohányzástól. Betegségektől (tüdő- vagy tüdőráktól) itt sem kell tartani, mivel ez a fajta egészségkárosodás csak tartós dohányzás esetén alakul ki. Demokratikus érzelmektől túlfűtött társadalmunkban ezek a módszerek embertelennek tűnnek, és sokan elítélik őket. Kivéve azokat, akik annak idején a szenvedő alanyai voltak ennek az eljárásnak. Érdekes módon ők harag helyett hálával gondolnak szüleikre, akik első próbálkozásuk alkalmával örökre elvették a kedvüket egészségük ily módon való károsításától.

[

Az életmódunkat meghatározó szigorúság nem csak a szeretteinkkel szemben kifizetődő. A káros szenvedélyektől menteseknek is van mire ügyelniük. A jóléti társadalmakban szinte minden embert fenyeget egy alattomos kór, az elhízás veszélye. Szerencsére mind többen vannak, akik felismerik az indokolatlan testsúlygyarapodás egészségkárosító hatását, és fogyókúrába kezdenek. Ennek a világméretűvé szélesedő kampánynak a láttán született az az új keletű vicc, mely szerint ma már az egész emberiség éhezik. Az egyik fele azért, mert nem jut elegendő ennivalóhoz; a másik fele pedig azért, mert fogyókúrázik. Ez a megállapítás azonban túlzás, mivel egyelőre jóval többen vannak azok, akik nem törődnek vele, hogy felesleges kilókat hordoznak magukon. Ennek tényét támasztják alá az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének adatai, mely szerint a különböző országokban a lakosság 36-63%-a túlsúlyos, és közülük 7-22% elhízott. Egyébként mint minden rossz dologban ezen a téren is mi tartjuk a világcsúcsot. Az 1998-as felmérés szerint nálunk a túlsúlyosok aránya: 63%, az elhízottaké pedig: 20%. Emellett a magas vérnyomásban szenvedők aránya 29%, ami 70%-kal magasabb az európai uniós átlagnál.

Sajnos a túltápláltak száma az egész világon rohamosan növekedik. Jól mutatja ezt az az adat, hogy az elmúlt évben csupán az Egyesült Államokban 400 ezer zsírleszívást hajtottak végre. A 290 millió amerikai csaknem kétharmada túlsúlyos. Közülük 4 millió szélsőségesen elhízottnak minősül, több mint 50 kg a súlyfeleslegük. A túlsúllyal összefüggő betegségek kezelése 39 milliárd dollárba kerül az államnak, illetve az adófizetőknek. Az elváltozásokkal kapcsolatos összes egészségügyi kiadások elérik a 75 milliárd dollárt. Ehhez járul még a kieső munkaerő miatti mintegy 25 milliárd dollárnyi kár. Ennél is nagyobb veszteség, hogy évente 300 ezer ember hal meg a helytelen életmód miatt. Az utóbbi 10 év statisztikáját alapul véve a WHO szakem­berei kiszámították, hogy ha ez a tendencia nem fordul meg, akkor a jóléti államokban 2030-ra min­den ember túlsúlyos lesz. Ennek tudható be, hogy manapság több ember hal meg túltápláltságban, mint éhezés következtében. Nem zárható ki, hogy egy tudat alatti késztetés is szerepet játszik ebben a kedvezőtlen folyamatban. Az emberek érzik, hogy közeleg a végpusztulás, ezért a teljes meg­semmisülés előtt igyekeznek minél többet befalni, behabzsolni, magukba tömni ebből a világból. Egyébként valószínűleg ez motiválja az élvezetek minden eddigi mértéket meghaladó hajszolását is.

A kialvatlanság is hozzájárul az elhízáshoz. Amerikai tudósok felmérése szerint az elmúlt 40 évben az Egyesült Államokban felnőtt lakosság a korábbi napi 8 és fél óra helyett már csak napi 7 órát alszik. Emiatt magasabbá vált mind a felnőttek, mind a gyerekek testtömeg indexe. Az alvás és az éhségközpont szabályozása között ugyanis szoros összefüggés áll fenn. Kimutatták, hogy ha egy héten keresztül valaki napi 4 órával alszik kevesebbet, mint az életkorából adódóan szükséges lenne, akkor a jóllakottságot jelző hormon, a leptin vérszintje jelentősen lecsökken, az étvágyserkentő hormon, a ghrelin vérszintje pedig növekedik. Ezzel együtt csökken a szövetek inzulin iránti érzékenysége. A felborult anyagcsere-háztartás végső esetben 2-es számú cukorbetegséget, magas vérnyomást és metabolikus szindrómát okoz.

A 2-es számú cukorbetegség kialakulásában a zsírsejteknek is nagy szerepük van. A sovány emberek testében levő zsírsejtek nagy mennyiségű adiponektin hormont termelnek, ami utasítja a szervezete, hogy a vérből glükózt kell felvenni, és zsírrá kell alakítani, vagyis a sovány testet fel kell hizlalni. A kövér emberek zsírsejtjei viszont arra késztetik a szervezetet, hogy a vér glükóztartalmát ne vegyék fel, ne növeljék az egyébként is nagy zsírkészletet. A felhalmozódott glükóz a vérben marad, és előidézi a 2-es számú cukorbetegséget. Sajnos a fenti tendencia nemcsak az USA-ban, hanem az összes fejlett országban, így nálunk is egyre inkább észlelhető.

Azt hogy ki tekinthető túlsúlyosnak régen nagyon egyszerű volt meghatározni. Az ideális testsúly a test­magasság centiméterekben mért értékének 1 méter feletti része volt, levonva belőle férfiaknál 10-, nőknél 15%-ot. Eszerint egy 180 cm magas férfi normális testsúlya 80-10% = 72 kg. Mivel a Broca-képlet alkalmazása az alacsony termetűeknél túl szigorúnak bizonyult, a szak­emberek bevezették a „testtömeg-index”-et. Az angol nevének rövidítése alapján BMI-nek nevezett értéket úgy kapjuk meg, hogy a kilogrammban mért testsúlyunkat elosztjuk testmagasságunk méterben mért értékének négyzetével. Ezzel a képlettel számolva a fenti test­tö­meg-index: 75/1.85² = 21,9 lesz. Ez önmagában nem sokat mond. Az értékeléshez tudnunk kell, hogy ha a BMI értéke nem éri el a 18,5-öt, akkor az illető alul­tápláltnak minősül. 18,5 és 25 között normál testsúlyú, 25 és 30 között túlsúlyos, 30 felett pedig elhízott.

Ennek alapján ki-ki eldöntheti, hogy időszerű-e valamilyen fogyókúrába belekezdeni. Kedvcsinálóként érdemes megemlíteni, hogy az orvosok szerint minden egyes leadott kiló 3-4 hónappal hosszabbítja meg az életünket. Akik 10 kilót is leadnak a feleslegből, azokat 20%-kal kevesebb baleset éri, és 30%-kal kisebb náluk a cukorbetegség veszélye. 40%-kal csökken annak az esé­lye is, hogy emésztőrendszerben kialakuló rákot kapnak. Ezen túlmenően 10 Hgmm-rel csökken a szisztolés, és 20 Hgmm-rel a diasztolés vérnyomásuk. Ugyancsak 10%-kal mérséklődik a koleszterinszintjük, és 50%-kal alacsonyabb éhgyomri vércukorértékkel kell számolniuk. Megéri tehát gondot fordítani a testsúlyunkra, mert ez esetben is az egészségünkről, és az életünkről van szó. Ennek veszélyét jól érzékelteti a philadelphiai kutatók által végzett vizsgálat, mely szerint 5 kg súlytöbblet 8%-kal, 10 kg pedig már 18%-kal növeli meg az idő előtti elhalálozás kockázatát. 20 kg esetén ez az érték 45%, míg 40 kg körül eléri a 100%-ot. Ez azt jelenti, hogy a 40 kg feletti súlytöbblettel rendel­kezőkre annyi veszély leselkedik, hogy gyakorlatilag bármely pillanatban meghalhatnak. Addig is számtalan megaláztatást, és különféle hátrányt kell elszenvedniük. Ezek egyike, hogy egyes amerikai légitársaságok pótdíjat akarnak kérni a túlsúlyos utasoktól. Ennek mértéke nem csekély, két jegyet kell venniük. A társadalomnak is rengeteg kára származik az elhízás egész­ségkárosító hatásából. A statisztikai adatok szerint csupán az Egyesült Államokban évi 139 milliárd dollár vesz­teség keletkezik az elhízásból eredő betegségek kezelése, és a kieső munkaidő miatt.

[

A testsúlycsökkentésnek számtalan módja van. Közülük a leghatékonyabbakat az „Ezoterikus körkép” II. fejezetéből már ismerjük. Különösen nagy népszerűségnek örvendenek azok a módszerek, melyeknek alkalmazása nem igényel számottevő erőfeszítést. Ezek egyike az amerikai test­kontrolldiéta. Világszerte több millió ember követi a szabályait anélkül, hogy pontosan ismernék a működési mechanizmusát. Időközben egy német orvos megtalálta a tudományos magyarázatot a módszer fogyasztó hatására. Dr. Martin Noelke[13] szerint az ételszétválasztó diéta hatására jelentős mértékben csökken a vér inzulinszintje. Ez azért fontos, mert az inzulin nem csupán a vércukor szintjét szabályozza, hanem egyúttal a zsírszövetek képződéséért és gyarapodásáért is felelős. Különösen fehérjedús táplálkozás esetén alacsony az inzulinszint, ráadásul étkezés után tovább fennmarad a telítettségérzet. Szénhidrátok (cukrok, sütemények, különféle édességek) fogyasztása esetén viszont erőteljesen emelkedik az inzulinszint. Ennek hatására néhány óra múlva jelentősen csök­ken a vér cukortartalma, aminek farkaséhség lesz a következménye. Az elviselhetetlen éhségérzet csillapítása többlet kalória-bevitelt eredményez, melynek végeredménye az elhízás. A fogyni vágyók tehát kerüljék a cukrozott ételeket, italokat; fehér kenyér helyett pedig teljes kiőrlésű lisztből ké­szült kenyeret egyenek. Ennek rosttartalma csökkenti az inzulintermelést, és meg­hosszabbítja a jóllakottság érzetét.

Azért is könnyű a Testkontroll előírásait követve fogyni, mert aki nem reggelizik, soha nem érez éhséget, pedig az átlagnál kevesebbet eszik. Ennek oka szintén az inzulinszint alacsony értékében keresendő. Mivel az emésztés természetes folyamatát, a reggeli tisztulást nem zavarja meg a táplálkozás, a hasnyálmirigynek nem kell inzulint termelnie, és nem kerül többletcukor a vérbe. Így az emésztés befejeződése után nincs ami lecsökkenjen, és maró éhségérzetet váltson ki. Valójában a vércukorszint állandósulása teszi lehetővé a fogyást vagy a testsúlymegtartást. Az elhízás fő kiváltója ugyanis a csillapíthatatlan étvágy, az egyfolytában való evés, nassolás. Nem attól lesz valaki kövér, mert szénhidrátdús vagy zsíros ételeket eszik, hanem attól, hogy sokat eszik. Akkor sem fog meghízni, ha kizárólag süteményeken vagy tejszínhabbal dúsított tortán él, ha keveset eszik belőle. A háj az ételfeleslegből képződik. Ettől a tehertől szabadítja meg híveit a Testkontroll azáltal, hogy megszünteti az éhségérzetet.

Köztudott, hogy fogyás szempontjából fontos a rendszeres testmozgás is. Dr. Noelke ezzel kapcsolatban is szolgál egy figyelemre méltó felismeréssel. Aki különösen eredményes szeretne lenni, jól teszi, ha éhgyomorra végzi a testedzést, mert ilyenkor meglehetősen alacsony a vér inzulinszintje. Ennek hatására sem a gyakorlatok végzése közben, sem közvetlenül utána nem kínoz bennünket az éhségérzet, ami azzal a következménnyel jár, hogy a mozgás során ledolgozott súlyfelesleget nem ellensúlyozza egy azonnali táplálékfelvétellel járó kalória-bevitel. Ezzel a módszerrel egyébként kivédhető a jojó-effektus, azaz a fogyást követő gyors elhízás is, ami a régóta fogyókúrázók réme. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezentúl soha nem ehetünk édes, cukrozott ételeket. Módjával fogyaszthatunk édességeket is, de a Testkontroll szabályai szerint a fehérje- illetve szénhidráttartalmú ételeket szét kell választani, és az eltérő jellegű étkezések között legalább négy órának kell eltelnie. A fő étkezések között friss gyümölcsöt célszerű fogyasztani. A nyers gyümölcs magas enzimtartalma azonban erjedést válthat ki a gyomorban. Teljes mértékben mentesülünk az ebből eredő kellemetlen tünetektől, ha gyümölcsöt kizárólag reggel, illetve délelőtt eszünk. Ennek a tanácsnak a követése azzal az előnnyel is jár, hogy igazodik a szervezet táplálék-feldolgozási fázisaihoz, ami további fogyást ered­ményez, illetve minden különösebb fáradozás nélkül segít megőrizni az ideális testsúlyt.

Ezek a módszerek hatásosak ugyan, de lassúak és drágák. A fogyás, a testsúlycsökkentés leghatékonyabb és legolcsóbb módja to­vábbra is a koplalás. A radikális meg­oldás hívei szerint a legjobb fogyó­kúra a szegénység. A szegény em­ber­nek nem az a gondja, hogy mi­ként fogyjon le, hanem az, hogyan töltse meg a hasát. Aki tehát nem tud parancsolni magának, nem tudja meg­állni, hogy felesleges élelmisze­reket vásároljon, adja oda a pénzét a sze­gényeknek. Ha nem lesz pénze, nem tud ennivalót venni magának. Ezért kénytelen-kelletlen lefogy. A sze­gény ember pedig végre jóllakik. Így mindketten jól járnak. Mér­ték­tartás te­kintetében pél­dát vehetnénk az ál­latokról. A vörösbegy pl. ponto­san annyit eszik, amennyi test­sú­lyá­nak fenn­tartásához szükséges. Hi­ába szó­runk elé jobbnál jobb magva­kat, hogy lak­mározhasson, csak annyit csi­peget fel belőle, amennyit a szer­ve­ze­te fel tud használni. Ösztönösen tudja, hogy a túl­súly lelassítja a repü­lését, ami csökkenti a túlélési esé­lye­it.

Az ember is tisztában van ve­le, hogy a kövérsége je­len­tősen veszé­lyezteti az egész­ségét, és a bizton­sá­gát, de nem törődik vele. A dohá­nyos sem hi­szi el, hogy sú­lyos érszűkületét a ni­kotin okoz­za. Még akkor sem, ami­kor az egyik lábát ampu­tál­ják. To­vább do­hányzik, mond­ván: ez az egyetlen örö­möm az életben. Aztán a má­sik lába következik. Végül az élete. Könnyebb hiteget­nünk ma­gun­kat, eltorzítani a va­­lóságot, csak ne kelljen ön­ma­gunkba néz­ni, és változtatni addigi szoká­sa­inkon, életünkön. Senki sem is­meri be szívesen, hogy tévedett, hogy élete nem más, mint ostoba döntések, cselekedetek sorozata. Arra is képtelenek vagyunk, hogy megosszuk javainkat szűkölködő embertársainkkal. Szerzeményeinkhez annyira ragaszkodunk, hogy a szó szoros értelemben magunkba gyömöszöljük. Inkább belebetegszünk, de akkor sem adjuk oda a felesleget a rászorulóknak.

[

A modern ember egyre kevesebbet mozog. Korunk technikai vívmányai mentesítenek bennünket minden megerőltető és kellemetlen munkától. Nekünk már nem kell rőzsét gyűjtenünk az erdőben, hogy meg ne fagyjunk; nem kell tehenet tartani és naponta kétszer megfejni, hogy tejhez és tejtermékekhez jussunk. Nem az ud­va­ri kerekes kútból hordunk be vi­zet a lakásba, mert már bent van, csak meg kell nyitni a csapot. Ré­gen, ha valami hiányzott a ház­tartásból, akkor gyalog vagy ma­xi­mum kerékpáron mentünk el a boltba, most meg már a szom­széd­ba is kocsival járunk. Mind­ezek következményeként alig moz­gunk valamit. A legtöbb ember számára a napi mozgás kimerül a tévétől a hűtőszekrényig tartó stafétában, hogy az egyes műsorok alatt mi­nél több nassolnivalót tömhessen magába. Ma már akkor sem kell felállnunk a fotelból, ha csatornát akarunk váltani számtalan híra­dás­technikai készülékünk vala­me­lyikén, mivel ez távirányítóval is elvégezhető. Még a fogmosás során sem kell mozgatnunk a kezünket, mert ettől is menetesít bennünket az elektromos fogkefe.

Mindezek következtében egyre enerváltabbak, egyre betegebbek leszünk. Az emberi test ugyanis mozgásra, és nem tespedésre teremtetett. Szervezetünk nem gép, amely a mozgástól elkopik. Éppen ellenkezőleg; minél többet mozgunk, annál erősebekké válunk. A biológiában alapszabály, hogy egy szerv teljesítőképességét igénybe­vételének minősége és mennyi­sége szabja meg. Kb. 600 vázizmunk van, melyek 6 milliárd izo­mrostból állnak. Ha ezeket nem mozgatjuk meg naponta, nem terheljük meg kellőképpen, fokoza­tosan elsorvadnak. A mozgás­hi­ány gyakori következménye még a csontritkulás. A kalcium ugyan­is még abban az esetben sem épül be a csontjainkba, ha kellő mennyiségben áll rendelkezésre. Eh­hez szükség van a csontváz megterhelésére. A szervezet csak ak­kor kezdi el a kalcium fokozott beépítését a csontokba, ha érzi, hogy szükség van a szilárdabb váz­­ra, vagyis ha kellő megter­he­lés­nek tesszük ki a testünket. Nyilvánvaló tehát, hogy egészségünk fontos előfeltétele a mozgás. Ha modern világunk menetesített bennünket a létfenntartással járó napi mozgástól, akkor más módon terheljük meg magunkat. Ennek legegyszerűbb és bárki által kivitelezhető módja a séta, a kocogás. A sétálás az ember minden egyes izmát meg­mozgatja, ráadásul a friss levegő felüdíti a szervezetet. Nyugalmi ál­lapotban a hajszálerek közül csak ke­vés van nyitva, de erőteljes mozgás hatására, ötvenszer annyi nyí­lik meg, és oxigénben dús vér­rel látja el a szöveteket. Intenzív test­edzéskor az izmainkon át­áram­ló vér 15-20 szorosára is nőhet. Ezen­kívül működésbe lépnek az izzadság­mirigyek is, melyek a bő­rön ke­resztül rengeteg mérget ké­pesek el­távolítani a szervezetből.

Nem mindegy azonban hogyan sétálunk. Az egyik kirakattól a má­sikig tartó kényelmes vánszorgás nem sokat segít. Lépjünk ki ál­landó, erős tempóval, felemelt fej­jel, és hátrahúzott vállal. Különösen jót tesz a séta étkezés után, mivel a mozgás jobban segíti az emésztést, mint a szundikálás. Aki a kocogás mellett dönt, vigyáz­zon, hogy ne erőltesse túl a szívét. (Hasonló veszélyt rejt magában a túlzásba vitt aerobic is.) A naponta legalább 1 órát sétálók, illetve fél órát kocogók egyre kevésbé érzik magukat fáradtnak, elgyötörtnek, és enyhülnek az emésztési zavaraik (gyomorégés, szék­re­kedés, aranyér). Csökken a cukorbetegségre való hajlam is, megszűnik a szívritmuszavar által keltett intenzív szívdobogás, a légzőszervekkel kapcsolatos megbetegedések (pl. a légszomj) és a duzzadt ízületek. Erősödik tőle az immunrendszerünk, kevésbé leszünk fogékonyak a stresszre, a magas vérnyomásra, és az intenzív mozgás biztosítja a kiegyensúlyozott éjszakai alvást is. Ezen túlmenően lazítóan és kiegyenlítően hat a kedélyre, növeli a szellemi teljesítőképességet, fokozza az önbizalmat és az akaraterőt. Ez a hatás azonban csak akkor nyilvánul meg kellő mértékben, ha nem „walkman”-nel a fülünkön sétálunk. mert testi funkcióink hatékony javulásának előfeltétele a szellemi ráhangolódás. A zene szintén alkalmas arra, hogy megnyugtassa az idegeinket, de eltereli az agy figyel­mét a vele párhuzamosan végzett tevékenységről. A mirigyek fokozott működése következtében a naponkénti séta fiatalító hatást is kivált. Javul a testtartásunk, és még az arcszínünk is meg­változik tőle. Ezt az életmódot követve egyre kevésbé lesz szükségünk orvosra, gyógyszerekre, ami jótéko­nyan befolyásolja a pénzügyi helyzetünket is. Egy idő után elmondhatjuk, hogy két ingyen dolgozó, és bármikor elérhető orvosunk van: a jobb- és a bal lábunk.

Az intenzív gyaloglás tudományosan kidolgozott módszere a Power Walking. Ennek gyakorlása már jelentős mértékben különbözik az egyszerű sétálástól. A Power Walking edzés során 45-90 percen át hosszú lendületes lépésekkel kell haladni, karunk erőteljes mozdulataival segítve a lábmunkát. Farizmunkat fokozottan megfeszítve, a comb- és lábizmaink intenzív használatával ed­zünk. Jel­legét tekintve hasonló, mint a kocogás, csak éppen a mozdulatok tökéletesen kontrolláltak, és nem jár az egész test folyamatos rázkódásával. Szabályos kivitelezési módja a következő: Nyújtott térd­del lépjünk ki a sarkunkra, majd a lábfejünket a talpunkon át gördítsük az ujjainkra. (A lekerekített sarkú és orrú edzőcipő jelentős mértékben könnyíti ezt a fajta járást.) Karjainkat a lépéseinkkel szinkronban erőteljesen lendítsük előre-hátra. Az alkarunkat be is hajlíthatjuk, de „bokszoló” mozdulatokra nincs szükség. Járás közben tartsuk feszesen a farizmunkat. Az aerobic-kal és a kocogással ellentétben a Power Walking csupán kismértékben megerőltető a csontok és az ízületek számára. A terhelés foka a megtett távolsággal könnyen szabályozható. 5 km/h haladási sebességgel már elérhetjük a kívánt hatást. (A normál gyaloglás sebessége: 3 km/h.) Előnye még ennek a testedző mód­szernek, hogy bármikor és bárhol végezhető, és még pénzbe sem kerül. Nem kell méregdrága kon­ditermek nyitvatartási idejéhez és órarendjéhez igazodni.

Egyszerűsége ellenére a Power Walking igen hatásos zsírégető módszer. Sokkal jobban fogyaszt, mint az aerobic és a megerőltető sportok, mert a zsír elégetéséhez oxigénre van szükség, s a kifáradástól kapkodva lélegző ember kevés levegőhöz jut. Túl nagy megerőltetés esetén a szervezet egyébként is könnyebben lebontható szénhidrátot használ energiaforrásként, a zsírpárnák pedig megmaradnak. Mérsékelt megterheléssel tehát hatékonyabban fogyhatunk, és nem erőltetjük túl a szívünket, ízületeinket. Regenerálódásra sincs szükség. Egy kiadós séta után nem kimerülten érkezünk haza, hanem frissen és felüdülve. Ezért előszeretettel alkalmazzák a kismamák is a terhesség alatt, és szülés után. 8 km megtétele esetén az energialeadás elérheti az 5-600 kalóriát is. Emellett intenzíven edzi a láb és a far izmait, s a porckorongok anyagcseréjének fokozásával segít megőrizni gerincünk épségét. Ezen túlmenően jelentős élettani változásokat idéz elő. Növeli a szervezet vitalitását, javítja az emésztést, csökkenti a koleszterinszintet, mérsékli a csontritkulást, s véd a szív- és érrendszeri megbetegedésekkel szemben. Ráadásul alvásunk ez esetben is mélyebb és pihentetőbb lesz, szellemileg frissebbé válunk. Hasonlóan jótékony, regeneráló hatást gyakorol a szervezetre a rendszeres úszás. Akinek módjában áll, naponta keresse fel a lakásához közeli uszodát, mert semmi sem edzi úgy a szívet és a tüdőt, mint az úszás; ráadásul ez a tevékenység is megmozgatja minden izmunkat.

[

A hegyekben élők között mind jobban terjed a Nordic Walking. Ennek a Finnországból származó testedző gyaloglásnak az a jellegzetessége, hogy két teleszkópszerű botot használnak hozzá. A túrázással ellentétben itt a botot nem a test megtámasztására, a lábízületek kímélésére használják, hanem a felső test megmozgatására. A kéz a botot csak elrugaszkodáskor markolja szorosan, majd azonnal ellazítja a fogást. A kar- és a vállizomzat megfeszítésének és ellazításának folyamatos váltakozása a teljes felsőtest vérellátásának jelentős növekedését eredményezi. A csípő előrelendülésével a lépéshossz automatikusan megnő, ezáltal a járás tempója gyorsabb, mint hagyományos túrázáskor. A légzés módja is más. Az „északi gyaloglás” során két lépésen keresztül az orron át kell belélegezni, majd három lépésen keresztül a szájon át fújjuk ki a levegőt. Az AMAS 2000 tanulmány készítői szerint az NW gyakorlóinak nem csak a testsúlyuk és zsírtömegük csökken, hanem javul a vércukor- valamint a vérzsírértékük. Egyúttal nő a vörösvértestjeik száma, és a fokozott oxigén­beáramlás következtében javul a sejtek energiatermelése. Csökken a trombózis kialakulását segítő anyagok mennyisége, és csillapodnak a krónikus fájdalmak, megszűnik a kimerültség, a lehangoltság. Aki szeretné elsajátítani ezt a módszert, 1300-2000 méter magas hegyekbe utazzon, mert ebben a magasságban a tiszta levegő önmagában is pozitív hatást gyakorol az egészségre.

Az NW tréningnek Ausztriában van a legtöbb híve, az osztrák túraútvonalakon lépten-nyomon találkozhatunk a gyakorlóival. A Power Walking és a Nordic Walking széleskörű elterjedése jelentősen javíthatná a halálozás statisztikát is. Köztudott, hogy a szív- és érrendszeri megbetegedésekben elhunytak száma mindenütt a világon vezeti a halálozási mutatókat. A magatartástudományi kutatások szerint a keringési megbetegedéseket nem csak a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a helytelen táplálkozás váltják ki. A minden mindennel összefügg elve alapján ebben más okok is szerepet játszanak. A szívinfarktus sok esetben a stresszre, a tartós reménytelenségérzésre, a kontrollvesztés állapotára, a kilátástalan jövőre vezethető vissza. Az otthonról való kimozdulás, a test- és léleküdítő mozgás sokat javíthatna a jelenlegi helyzeten.

[

Manapság kevesen használják a káposzta csodás gyógyító hatását. Pedig ez már az ókorban ismert volt. Alkalmazása annyira népszerű vált, hogy egy száz évvel ezelőtti orvosi könyv ezt állította róla: „A káposzta az lesz a gyógyászatban, mint a kenyér a táplálkozásban.” Aztán az egész világon eluralkodott a kemizálás, és a népi gyógymódokat kiszorították a szintetikus gyógyszerek. A rómaiak hat évszázadon át univerzális gyógyszernek tekintették a fejes káposztát. Jóformán nem is ismertek más gyógyszert. Belső és külső tisztítószerként, borogatásként, és sebek kezelésére használ­ták. Alkalmazásának technikája azonban csak a XIX. század végére finomodott ki. Dr. Blanc nagy si­kerű könyve összegzi az addig összegyűlt tapasztalatokat, kiegészítve a szerző saját eredményeivel. Idézve a könyvből. „Egy teljesen betokosodott és kiürülésében gátolt tályogot kellett kezelni a beteg lábszárán. Az elsőként alkalmazott réti zsálya hatástalannak bizonyult. Másodikként a káposztalevelet próbáltam ki. Már félnapos kezelés után megdöbbentő és csodálatos javulást tapasztaltam. Megindult a gyógyulás. A bőr és a daganat, amely eddig kifejezetten száraz jellegű volt, hir­telen elkezdett bőven nedvedző, bűzös folyadékot kiválasztani, amely már az első órákban nagy mennyiségű tisztátalanságot mosott ki a sebből. Miután a borogatásokat folytattam, a tályog szélei besüppedtek, és szép rózsa­szí­nűvé váltak. A láb, amely előzőleg vörös és dagadt volt, újból felvette normális színét és formáját. Vé­gül a tályog elhegesedett úgy, hogy a seb rendkívül szép és tiszta volt.”

A kísérletező doktor ezután orbáncot, különféle sérülések okozta sebeket, lázat kezelt e növény leveleivel, nagy sikerrel. Azt tapasztalta, hogy a káposztalevél szinte kiszívja a testből azokat az anyagokat, amelyek a betegséget kiváltották. Meglepetten tapasztalta, hogy a káposztaleveles borogatás megszünteti az arc- és fogfájdalmakat, a reumás panaszokat és a zsigeri gyulladásokat is. A sikeren felbuzdulva aprólékosan kidolgozta a borogatás leghatékonyabb módszerét. Először is a káposztalevelet mindig frissen, és nyers állapotban kell használni, minden adalék nélkül. A fejes káposzta vastag, zöld, külső levelei a leghatékonyabbak. (Természetesen gyógyászati célra csak vegyszermen­tes biokáposzta használható, melyeket előtte meg kell mosni. Ha nem tudunk biokáposz­tához hozzá­jutni, menjünk ki a piacra, és az őstermelőktől vásároljunk fejes káposztát. Mivel az egyéni gazdáknak nincs pénzük drága vegyszerekre, az általuk termelt zöldség is olyan, mit a bio. Mindenesetre kérdez­zünk rá, hogy alkalmaztak-e vegyszereket az előállítása során.)

Ha széles borogatást akarunk készíteni (pl. hasra, hátra, vállra), akkor a leveleket hagyjuk egyben. A levél szárát távolítsuk el, a hátoldalából kiemelkedő középső vastag erét pedig egy éles késsel fa­ragjuk le. Utána fektessük deszkára, és egy tiszta dunsztosüveggel hengereljük át, hogy a bordái, ere­zete összezúzódjon, lággyá váljon. Felrakás előtt mártsuk kézmeleg vízbe, és belső felületét a keze­lendő felületre simítva több réteget helyezzünk egymásra. Végül a pakolást kötéssel rögzítsük. Ha a gyulladt felület kicsi, a leveleket vágjuk hosszabb-rövidebb csíkokra, és ezeket helyezzük fel. Sebeknél és tályogoknál óvatosan járjunk el. Erre a célra fiatal növények leveleit válasszuk, és a levél középső erétől jobbra s balra 3-4 cm széles csíkokat vágjunk belőle, különböző hosszúságban. Utána a csíkokat tetőcserépszerűen helyezzük fel. Így a seb mindenütt érintkezik a káposztával, és a váladék a csíkok között el tud távozni. Ügyeljünk arra, hogy gyűrődés ne képződjön, mert ez fájdalmat okoz­hat.

A borogatást normál körülmények között reggel és este cseréljük, de ha intenzív a váladékképző­dés, gyakrabban is frissíthetjük. Közben figyeljük a levél elszíneződését. Ha a káposztalevél 12 óra múlva is megtartja a zöld színét, tovább használható. Amennyiben bebarnul, akkor a genny nagyon erős méreganyagokat tartalmaz. Ez esetben gyakrabban kell cserélni a borogatást. Ha a levél sárga, száraz és hervadt lesz, akkor a betegség nagyon makacs, a méregkiválasztódás még nem indult meg, vagy az előző borogatások hatására már meggyógyult a seb. Ezt viszont minden esetben tisztulás előzi meg. E nélkül nincs gyógyulás. A káposzta nem csak gyógyítja, hanem enyhíti is a gyulladást. Tisz­tulás előtt azonban fokozódhat a fájdalom, ami a méregkiválási folyamat megindulásának tudható be.

[

A természetes gyógymódok más bajokra is hatékony írt kínálnak. Főleg azokra, amelyek szoros összefüggésben állnak a környezetszennyezéssel, az élelmi anyagok beltartalmi értékének csökkenésével, és a stresszel. Közülük kiemelkedik a hajhullás, a kopaszodás, ami általában a férfiaknak okoz gondot. Legtöbbször a progeszteron (a férfi nemi jelleg kialakításáért felelős) hormon túlzott terme­lődése az oka, amely csak hormonkezeléssel, ösztrogén (nőihormon-adagolással) szüntethető meg. A természetes gyógymódok hívei használjanak poloskafüvet (Cimicifuga racemosa). A bochumi egye­tem kutatói szerint ennek a gyógynövénynek az ösztrogénhez hasonló hatóanyaga képes megállítani a hormonzavarból eredő hajhullást Nők is alkalmazhatják. A kihullott haj azonban a hormonkezeléstől még nem nő vissza. Főleg akkor nem, ha a kopasz fejbőr már kifényesedett. Sok esetben azonban vitamin- vagy ásványanyaghiány okozza a haj­hullást, ami nőknél is gyakran előfordul. Mivel a kopa­szodás első jelei egyetlen férfit sem töltenek el örömmel, a nők pedig egyenesen tragédiának tekintik, számos csodaszer került forgalomba, amelyek megpróbálják meggátolni a folyamatot, sőt nem egy közülük a kihullott fejszőrzet újbóli kinövését ígé­ri. A többségük azonban teljesen hatástalan.

A bőrápoláshoz hasonlóan ez esetben is a régi, jól bevált módszerek, az otthon is fellehető nyersanyagok hoznak csak javulást. A hajszálerek kihullásának fő oka, a hajhagymák elégtelen tápanyag­ellátása. Ez megszüntethető lenne, ha naponta megmasszíroznánk a fejbőrünket, vagy ha nem a ma­napság divatos műanyag fésűvel, sündisznó kinézetű fémszálas kefével igazgatnánk a frizuránkat, hanem sűrű szőrkefével alaposan (előre majd hátra) átkefélnénk. (Ötvenszer a tarkótól a homlokig, és ötven­szer vissza) A fejbőr bizsergése jelzi, hogy jó munkát végeztünk. Műanyag- vagy fémszálas kefét semmiképpen se használjunk erre a célra, mert felsérti a fejbőrt. Nem használ a hagymáknak a fejbőr zsírosodása, korpásodása sem, mert elzárja az oxigéntől. Ezért legalább hetente egyszer mos­sunk hajat. (Nem elég egyszer megmosni, mert első alkalommal csupán a felületi szennyeződés oldódik le ró­la. Csak a következő mosásnál tisztul meg a haj töve is. Egyetlen mosással azt érjük el, hogy a ha­junkra tapadt szennyeződést beledörzsöljük a hajhagymákba.

Ha már megindult az intenzív hajhullás, sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mert a betegségek gyógyítása mindig több időt vesz igénybe, és többe kerül, mint a megelőzés. Amennyiben szervezetünk nem szenved vitamin- és nyomelemhiányban, tehát egészségesen táplálkozunk, akkor fel kell élénkítenünk a hajhagymák vérellátását, hogy a hajszálerek elegendő tápanyagot tudjanak szállítani a haj gyökerének. Naponta legalább kétszer dörzsöljük vagy keféljük át a fejbőrünket. Ezt addig végez­zük, amíg kipirosodik. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne sértsük meg a hámréteget, mert akkor a bőr kisebesedik. A hajszálerek megnyitása után a hajhagymák hozzájutnak a normális működésükhöz szükséges tápanyagokhoz, mely által fokozatosan regenerálódnak. A meglevő hajszálak nem hullanak ki olyan hamar, a már kihullottak pedig újból kinőnek. Először csak kis pihe látszik belőlük, majd fokozatosan megerősödnek. Ez folyamat azonban csak több hetes türelmes kezelés után indul meg. Az egészséges hajhagymák ősz hajkorona esetén is sötét színű, vastag, fényes hajszálat növesztenek.

A hajszálerek megnyitásának hatékonyabb módja, hogy hidegen sajtolt, szűz olívaolajat vagy gyógyszertárakban beszerezhető tiszta ricinusolajat dörzsölünk a fejbőrünkbe. Az olaj felpuhítja a fej­bőrt, így a hajszálerek elegendő vért tudnak szállítani hajhagymákhoz. (Este, lefekvés előtt papír­zsebkendővel dörzsöljük le az olajat, és mosószappannal mossuk meg a kezelt bőrfelületet, hogy ne szennyezze be az ágyneműt. Sampont ne használjunk erre a célra, mert beszívódó vegyianyag-tar­talma nem használ az éledező hajhagymáknak. Ha nem akarjuk, hogy reggelre összevissza álljon a ha­junk, ajánlatos megfésülni, és megszárítani.) Egyébként a természetes életmód hívei nem használnak vegyszerekkel és mesterséges illatanyagokkal preparált gyári samponokat. A hajukat háztartási bol­tokban beszerezhető közönséges mosószappannal mossák. Ennek nátronlúgtartalma tökéletesen eltá­volítja a szennyeződést a hajról, és nem mérgezi hajhagymákat. Nincs benne se festő-, se illatanyag, mint a pipereszappanokban. Ráadásul az agyonreklámozott divatos samponok árának csupán negye­débe kerül.

Mivel korunk embere nagyüzemi módszerrel termesztett vitamin- és ásványanyaghiányos zöldséget, gyümölcsöt fogyaszt, szükség van a hajhagymák tápanyagokkal való ellátására is. Erre legalkalmasabb az almaecet. A biológiai érlelésű 5%-os almaecet több mint 20-féle vitamint és ásványanyagot, valamint sok fontos enzimet tartalmaz. Szinte minden megtalálható benne, amire a szervezetnek szüksége van. Igen gazdag káliumban, foszforban, kalciumban, de vas, klór, nátrium, magnézium, kén, fluor valamint szilícium is található benne. Minden, ami a vegyszerekkel agyonmérgezett talajon termelt zöldségben, gyümölcsben már nincs, vagy csak alig van meg. B12 vitamin azonban nincs benne. Ezért a kúra ha­tékonyságának növelése érdekében ajánlatos időnként tojássárgájával is átdörzsölni a fejbőrt. (Van, aki mézet is kever a tojássárgájához.) Jelentősen növeli a felszívódás hatékonyságát a torma. Ha fris­sen reszelt tormát is teszünk a tojássárgájába, a torma sziningrintartalma intenzíven csípi, marja a bőrsej­teket, mely által kitágul a fejbőr, és utat enged a hajszálereknek. Emellett számos vitamint és ásvány­anyagot, míg az olívaolaj további fontos anya­gokat (polifenolt, antioxidán­sokat) juttat a hajhagy­mákba. (A tormát csokoládéreszelőn pépesítsük. Erre a célra csak vegyszermentes háztáji tojás használ­ható.) Az egyes nyersanyagok össze is keverhetők, így kevesebb munkát és időt igényel a bedörzsö­lésük.

Ez a mixtúra valójában nem más, mint a világszerte ismert Bánfi hajszesz alapja. Feltalálója Bánfi József több éves munkával kísérletezte ki ezt a receptet, miközben kipróbált minden környeztében fellelhető növényi és állati nyersanyagot. Célszerű az eredeti receptet használni, mert a drogériákban és bioboltokban kapható változat már csak ennek a masszának az alkoholban tartósított kivonatát tartalmazza. Ez gusztusosabb ugyan, de lényegesen gyengébb, így jobbára csak féléves kezelés után mutatkozik a kívánt hatás. (Torma helyett jól használható a csalán szeszes kivonata is. Ezt alapos mosás után még frissen fel kell aprítani, majd 2 heti szárítást követően 40%-os szeszbe kell áztatni. Az üveget légmentesen lezárva 3 hétig sötét helyen tartsuk, és naponta legalább egyszer rázzuk fel. Leszűrés után önmagában is alkalmazható véráramlásserkentőként. Bedörzsölés után több órán át a fejen kell hagyni, hogy hatóanyagai felszívódjanak.) A kúra hatékonyságának növelése érdekében a legtöbb hajnövesztő szer használati utasítása dunsztkötést ír elő. (A hajszesszel bedörzsölt fejbőrt fehér pamutkendővel át kell kötni, és egy úszósapkához hasonló műanyag sapkát kell ráhúzni. A fej pelenkával vagy frottírtörölközővel való betakarása a megfázástól is védi a fejbőrt.) Kapható Bánfi hajszesszel dúsított sampon is, de ennek a hatása még az előbbinél is gyengébb.

Napjaink legnépszerűbb hajnövesztő szere a Varga-cseppek, ami szintén egy magyar feltaláló 12 éves kutatómunkájának eredménye. Ez a 19 gyógynövényből álló speciális keverék nem csak a hajhullást állítja le, hanem 2-3 hónap alatt új hajat növeszt, és megszünteti a hajzsírosodást, illetve a korpásodást is. A visszajelzések alapján a kúraszerű használók 95%-ánál abbamaradt a hajhullás, és a haj megerősödött. Ma már 26 országban használják a Varga Miklós által kikísérletezett hajcseppet. Információ: Tel. +36-70-384 2841. Nálunk patikában és gyógynövényboltokban kapható.

 

Felvilágosult gyermeknevelés

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben több helyen is szó volt a fiatalok nevelési módjáról. Legtöbb problémát a nyakló nélküli televíziózás okozza, az a világszerte tapasztalt jelenség, hogy az elfoglalt szülő a tévékészülék elé ülteti gyermekét, és engedi, hogy válogatás nélkül minden műsort végignézzen. Ebből aztán igen komoly problémák, sőt nem egy esetben tragédiák származnak, mivel a gyerek nem tud különbséget tenni a látottak, és valóság között. Egy 9 éves gyereknek alapvetően mást jelent a valóság, mint a felnőtteknek. Teljes történeteket összeilleszteni és értelmezni csak 13-14 éves korától képes az ember, bonyolultabb eseménysorozatok értelmezésére pedig kizárólag a fel­nőttek képesek. Jelentősen rontják a gyerekek valóságérzetét az akciófilmek, ahol a hősök a legna­gyobb balesetekből is ép bőrrel, sértetlenül sétálnak ki. Nem csoda, hogy ezek után ők is elkezdenek vagdalkozni. Gyilkos szerszámokkal, sőt sok esetben valódi fegyverekkel támadnak társaikra, ab­ban a hiszemben, hogy semmi bajuk sem történik. Hogy mennyire nincsenek tisztában a valódi fegyverek veszélyességével, arra legjellemzőbb példa annak az amerikai kisfiúnak az esete, aki miután szitává lőtte az osztálytársát ártatlanul azt mondta: „Nem hittem, hogy ettől meghal.” A következményektől sem félnek, hiszen a „hősökre” nem büntetés vár, hanem felmagasztalás. Egyébként sem kell tartaniuk a büntetéstől, mert a kiskorúak javító-nevelő intézete minden országban dugig van telve, és a hosszú várólista miatt végül is hazaküldik őket. A javítóintézeteknél is rosszabb megoldás a kiskorúak börtöne, mert itt profi bűnözők veszik kézbe őket, és képzésükkel biztosítják az utánpótlást. Ez a közeg egész életre meghatározza a sorsukat, örökre a bűn fogságában maradnak.

A problémát tehát már látjuk, a gyökerét is feltártuk, de semmit sem teszünk ellene. Mindenki arra vár, hogy majd csak történik valami, idővel jobbra fordulnak a dolgok, de a híradások ennek éppen ellenkezőjéről szólnak. Az Egyesült Államokban pl. az elmúlt 2 év alatt már a 13. tömeggyilkosságot követték el fiatalkorúak, mivel senki sem hajlandó kivenni a fegyvert a kezükből, sen­­kinek sincs ideje arra, hogy elkezdje ne­vel­ni őket. Nem érünk rá a gyermekeinkkel fog­lalkozni, mert látástól vakulásig hajtunk, hogy meg­kapjon mindent, amit csak kér. Ke­zün­ket, lábunkat törjük azért, hogy elké­nyez­tessük őket; de semmit sem te­szünk annak érde­ké­ben, hogy embert farag­junk belőlük. Jelen­tő­sen nehezíti a szem­léletváltás bekövetkezését, hogy a so­kak számára példaképül szolgáló sztá­rok sincsenek tisztában a gyermekne­velés helyes módjával. Ezt bizonyítja egy is­mert filmszínész nyilatkozata: „Gye­rekkoromban sokat nélkülöztem, ezért elhatároztam, hogy az én gyerekeim min­denből a maximumot kap­ják.” A gyere­keiket kényeztetőknek eszük­be sem jut, hogy a nélkülözések, csalódások, szen­­­vedések csináltak belőlük embert; há­nyat­­tatá­sokkal teli életük eredmé­nyez­te a ki­tar­tá­su­kat, a szívósságukat, a küz­dő­képes­sé­gü­ket, vagyis mindazon tulaj­donsá­gai­kat, me­lyeknek a sike­rei­ket kö­szönhetik. Elkényeztetett utó­da­ikból vi­szont semmi sem lesz, mert a jómód, a gondtalan élet nem sarkallja őket képes­ségeik fejlesztésére.

[

Köztudott, hogy teljesítményori­en­tált világban élünk, és életünk minden mozzanatát ennek az elvárásnak ren­deljük alá. A jelenlegi követelmény­rendszer fokozott súllyal nehezedik a felnövekvő nemzedékre. A karrierépítés már az iskola-előkészítővé torzult óvo­dákban elkezdődik. Újabban a 4-5 éves gyerekek sem játszhatnak önfe­ledten, mert folyik az „életre való felké­szí­té­sük”. A vad hajsza azonban az elemi iskolában indul be igazán. 6-7 éves gyerekek testsúlyuk egynegyedét is elérő 6-8 kilós táskák alatt görnyedeznek, mivel már a betűvetés elsajátításának időszakában annyi plusz terhet raknak rájuk, ami egy tucatnyi könyv magukkal cipelését teszi szükségessé. Az iskolai órák után nem mehetnek haza, mert otthon nincs aki vigyázzon rájuk. Így irány a napközi. Onnan rohanás a szakkörbe és különféle különórákra, nehogy az érvényesülésért folytatott világméretű versenyben lemaradjanak. Ez a hajsza csak fokozódik a középiskolában, és a felsőfokú tanulmányok végzése so­rán. Mire a mai fiatalok megszerzik a diplomájukat, illetve a diplomáikat – mert mostanában egy dip­lomával már nem sokra lehet menni – idegbeteggé válnak. Nem is csoda, hiszen évtizedeken át nem volt egy perc nyugalom sem az életükben. A nyári vakációk alatt sem tehették amit akartak, mivel vártak rájuk a képességfejlesztő táborok. Soha nem tudtak csendet teremteni önmagukban, nem ma­radt idejük a befelé fordulásra, önmaguk megismerésére. A világot sem volt alkalmuk meg­ismerni, mert az iskolákban nem tanítják az univerzum valós működtető erőit, a háttérből irányított életet maguk az oktatók sem ismerik. Ennélfogva valójában semmit sem tudnak a világról, a sok bizonyítvány és oklevél ellenére halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi történik velük, mi folyik körülöttük.

Még a látható világ működésével sincsenek tisztában, mivel ezt csak könyvekből, filmekből, színdarabokból lehetne megismerni. A túlterhelt diákok azonban a kötelező olvasmányon kívül nemigen tudnak más könyvet a kezükbe venni, és moziba, színházba, operába is csak elvétve jutnak el. De ha még szakítanak is időt egy-egy tanulságos regény elolvasására, nem mennek vele semmire, mert arra már végképp nincs idejük, hogy eltöprengjenek a tartalmán. Teljesítmény-centrikus környezetük nem engedi a befelé fordulást, az elgondolkodást, a részletekben való elmélyülést. Lépést kell tartani a többiekkel, újabb és újabb ismereteket kell befogadni. A rájuk zúduló információözönnel azonban nem jutnak sehová, mivel nem látják az összefüggéseket a tanultak között. Az iskolákban „tanulógéppé” váltak, és nem gondolkodó emberré. Így nem csoda, hogy az életbe kikerülve nagy csalódás éri őket. Hamar rájönnek arra, hogy amit az iskolában tanítottak nekik, annak túlnyomó részére semmi szükség sincs a gyakorlatban. Amire viszont szükségük lenne, arra nem tanították meg őket. Az „élet iskolájában” a legelemibb ismeretekkel sincsenek tisztában. Miután nincsenek felvértezve a rájuk leselkedő veszélyekkel szemben, már az első apró akadályban elbotlanak, és sokszor olyan súlyos lelki sérüléseket szereznek, ami egy életen át elkíséri őket.

A szakmai nehézségeken túlmenően magánéleti problémák is keserítik mindennapjaikat, mert ezen a téren még az iskolai tanulmányaikra sem támaszkodhatnak. Az iskolában nem élni tanítják meg a gyerekeket, hanem érvényesülni. Ma egyetlen iskola egyetlen tananyaga sem szól létünk értelméről, emberi mivoltunk céljáról; arról hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és mi a dolgunk itt a Földön. Ennélfogva arról sem kapnak tájékoztatást, hogy miként tudják megállni helyünket az életben. Ezen a téren még az igazodás, a minta követése sem segít, mivel ma már nincsenek példaképek. Akiknek azzá kellene válniuk, mindegyre negatív üzeneteket küldenek a környezetüknek, cselekedeteik alapján inkább elrettentő példaként szolgálnak. A reklámok által sugallt felszínes értékek pedig hazug, illúziókkal teli életmodelleket kínálnak.

Mindezek következtében egyre szaporodnak a kétségeik az élet értelmével kapcsolatban. Mind több fiatal jut arra a meggyőződésre, hogy fizikai létének semmi értelme, indoka sincs. Egy idő után meg is tesz mindent annak érdekében, hogy kivonja magát ebből a világból. Először csak a feledés, az átmeneti kikapcsolódás reményében nyúl az alkoholhoz, a drogokhoz. Később az élvezetek rabjává válik, mivel ebben látja a testi lét egyetlen célját, magyarázatát. Ez az életmód azonban erkölcsi zülléshez, egészségének teljes leépüléséhez vezet, amelynek elkerülhetetlen következménye a földi világból való távozás. Ily módon több millió fiatal vész el a társadalom számára szerte a világon. Semmivé válik a sok tanulás, a szülők erőfeszítése, az iskoláztatásukra fordított tetemes állami kiadás. Mindez azért, mert nem vagyunk hajlandóak megismerni a valós világot, nem vesszünk tudomást a körülöttünk zajló események rejtett összefüggéseiről.

A technikai fejlődés terén nagy lépésekkel haladtunk előre. Az „élet tudományában” azonban semmit sem fejlődtünk. Sőt határozottan visszafejlődtünk. Háromezer évvel ezelőtt, a görög bölcsek tevékenységének időszakában az emberek sokkal okosabban éltek, mint most. A jelenlegi generációk az életben való eligazodásban annyi segítségre sem számíthatnak, mint az elődeik. A saját tapasztalataik és a történelem viharai által éretté vált dédszülők, nagyszülők kihalnak, így már az sincs, akitől kérdezhetnének. Így az élet nagy kérdéseire, hogy: „Ki vagyok én? Hogyan képzelem el az életemet? Kivel akarok együtt élni, és hogyan? ” – mindenkinek magának kell megtalálnia a választ. A mai fiatalok a saját kárukon jönnek rá arra, hogy milyen úton kell, illetve kellett volna járni. Addig azonban annyi hibát, olyan végzetes tévedéseket követnek el, melyek csapdájából nem tudnak szabadulni.

 

Boldogságkeresés

 

Több évezredes elnyomatásuk után a XX. század meghozta a nők számára az egyenjogúságot. A demokratikus országok mindegyike széles körű jogokat biztosít a nőknek szabadságuk, függetlenségük megvédésére, a korábbi megaláztatások elkerülésére. Öntudatos hölgyeink élnek is ezzel a lehetőséggel, sőt sokak szerint már visszaélnek vele. Viselkedésük arra enged következtetni, hogy „átestek a ló túlsó oldalára”. Újabban ugyanis mind több férfi tapasztalja, hogy a nők üldözési mániában szenvednek. Az emancipáció élharcosainak tekintett amerikai nők pl. már a férfiak létezésében is szexuális molesztálást vélnek felfedezni, és vélt sérelmeik orvoslására rögtön ügyvédért szaladgálnak. Panaszaik minden esetben meghallgatást nyernek, mivel az Egyesült Államok jogrendszere kezdettől fogva nagy hangsúly fektetett a kisebbségek, az elnyomottak védelmére. Ebben a helyzetben a gyanúba kevert férfi könnyen pórul járhat, még akkor is, ha teljesen ártatlan. Ennek láttán a férfiak többsége már azt is meggondolja, hogy egyáltalán megjelenjen-e nők társaságában. Ilyen körülmények között kihuny a szexuális érdeklődés a nemek között. Kialszanak az erotikus szikrák, már csak a régi, romantikus regények emléke marad a meghitt szerelmi vallomás. Az emancipáció, a női egyenjogúság vadhajtásai közepette a férfiaknak már nem tanácsos észrevenni a nők ösztönös szexuális jelzéseit, mert nem tudni, hogy reagálnak rá. A jogi procedúrák veszélyének tudatában úgy érzik, hogy semleges neművé kellene válniuk ebben a világban. Már ott tartunk, hogy egy idegen férfiszemből kipattanó szikra, az egymásra vetett pillantásból eredő ártatlan bizsergés is tabuvá vált. Eltévelyedett világunk messzire űzte tőlünk Erost.

Ez a helyzet nem csak a férfiakra gyakorol káros hatást. A nemek közötti jó értelemben vett feszültségre a nőknek is szükségük van. A váratlan szituációkban fellobbanó ösztön, a testbeszéd formájában megnyilvánuló vágy stimulálja a hölgyek nőiességét. Ez boldogabbá, lendületesebbé, magabiztosabbá teszi őket. Ha szexuális téren vonzónak, izgatónak érzik magukat, ez kihat életük minden területére. Mind a munkahelyi, mind az otthoni teendőikben sokkal lendületesebbek, eredményesebbek lesznek. Nem véletlen, hogy mostanában a munkáltatók túlnyomó része kifejezetten támogatja a munkahelyi flörtöt, még ha ez néha bonyodalmakat is okoz. Egy nőnek nagy szüksége van környezete elismerésére, és ennek leghatékonyabb módja, ha ezt a másik nemtől kapja meg. Ebből ered, hogy sok nő meglehetősen kihívóan öltözködik és viselkedik, mert ösztönösen érzik, hogy csak a férfiakkal együtt alkothatnak egészet. Nélkülük csupán félembernek számítanak, minthogy valójában azok is, hiszen a földi világban kénytelenek nélkülözni a duálpárjukat. A nők új ke­letű ellenséges magatartása a társadalomra nézve is hátrányos. Jelenlegi viselkedésük nem csak a férfiakat teszi érzéketlenné, közömbössé, hanem kihat rájuk is. Ha egy nőnek huzamosabb időn át nincs lehetősége a romantikus hangulat átélésére, a nőiségével való azonosulásra, akkor eltompul benne a szexuális vágy. Ez pedig tovább csökkenti a már így is meglehetősen alacsony házasodási kedvet, és a népszaporulatot.

 

Ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emancipáció jelentős mértékben hozzájárult a családok széteséséhez, gyermekeink kétségbeejtő nevelési hiányosságaihoz. Az is világosan látható, hogy ez a tendencia nem fog megfordulni. A nők nem szán­dékoznak visszatérni a családi fészekbe, nem vállalják többé hagyományos szerepkörük be­töltését. Női mivoltuk kitel­je­sítése helyett az önmegvalósítás korábban kizárólag férfiak által járt útját választották. Karrier­építésbe kezdtek, és társadalmi szinten elismert sikerekre vágy­nak. Emellett sok pénzt akarnak keresni, hogy teljes mértékben függetlenítsék magukat a férfi­aktól. Ennek azonban ára van, amit nem csak ők fizetnek meg, hanem a társadalom is. Amikor a férfiakkal azonos bért köve­teltek a munkahelyeiken nem számoltak azzal, hogy ennek tel­jesítése után a velük szemben támasztott követelmény is azo­nos lesz. Munkahelyi feladataik mellett ugyanis továbbra is ter­he­li őket a családi teendők elvégzése, a háztartás vezetése, a gyerekek nevelése. Mivel mindkét tevékenység ellátása teljes embert kíván, képtelenek megfelelni az elvárásoknak. Az emancipáció tehát nem fel­sza­badította a nőket, hanem po­kollá tette az életüket. Ebben a helyzetben nem tehetnek mást, mint ott lazítanak, ahol kisebb az ellenállás: fokozatosan elha­nyagolják az otthoni felada­tai­kat. Mind kevesebb gondot for­dítanak gyermekeik nevelésére, a „családi tűzhely” megőrzé­sé­re, aminek végső soron a tár­sadalom látja kárát.

Ez a probléma admi­nisz­tra­tív eszközökkel nem oldható meg, mert nem lehet kényszer hatására gyereket nevelni. Ezen az áldat­lan állapoton csak úgy lehet vál­toztatni, hogy csökken­teni kell a nőkre nehezedő ter­heket. Erre kínál­ko­zik egy ké­zenfekvő meg­ol­dás is: a nagy­csa­ládok újbóli feltámasz­tása. Az el­múlt évtize­dekben az ipa­ro­so­dás, a vi­dékről történő tömeges fel­költözés, va­lamint a függetlenné vá­lás téves ér­tel­­me­zése következté­ben a fia­talok elsza­kadtak a szü­lőktől. En­nél fogva a gyer­mek­ne­ve­lés terhe is teljes egészében rájuk há­rult, mi­vel a sokszor több száz ki­lomé­ter­nyi­re élő nagyszü­lők­nek nem volt mód­juk ebbe bese­gíte­ni. Pedig a nagy­ma­mák és nagypapák szíve­sen fog­lal­koz­nának az unokáikkal, és ez­zel je­lentős terhet vennének le az el­foglalt szülők válláról. A nemzedé­kekre épü­lő családi kap­cso­latok fel­bomlása azon­ban lehe­tetlenné teszi en­nek az évez­redeken át alkalma­zott, és jól be­vált rendszer­nek a szol­gála­tunkba ál­lí­tását.

Az idősebb családtagok neve­lés­be való bekapcsolása azért is előnyös lenne, mert ők már kellő ismerettel rendelkeznek ezen a téren. A fiatal szülők többsége még maga is gyerek. Nagyon cse­kély élettapasztalatuk van. Soka­sodnak bennük a kérdések, ame­lyek válaszra várnak. Még ön­ma­gukat sem fedezték fel, és máris másokat kellene rávezetniük a helyes életútra. Tulajdonképpen még ők is nevelésre szorulnak, de már az utódaikat kell nevelniük. A legtöbbjük csak akkor lesz ehhez elég bölcs, türelmes, meg­értő és szeretetteljes, amikor a gyermekei már kirepültek a csa­ládi fészekből. Ilyen körül­mé­nyek között nem csoda, hogy a fiatal szülők túlnyomó része el­rontja utódai nevelését, mivel huszonéves korban még ők maguk sem tudják hogyan kellene ezt csinálni. Nem egy esetben a saját életük mellett tönkreteszik a gyermekeikét is, mert élettapasztalat híján nem képesek a sorsukat befolyásoló erők által állított csapdákat kikerülni. 40-50 éves korukban már tisztában vannak vele, hogy mit és hogyan kellett volna tenni, de ekkor már késő. A gyermeknevelés időszakának valójában akkor kellene kezdődnie, amikor manapság véget ér. A fiatal szülők azért sem tudják kielégítő módon nevelni az utódaikat, mert leköti őket a család eltartásával, az anyagiak előteremtésével járó gondok. Elrontott gyermekeik azután a rossz tapasztalatokat továbbadják az utódaiknak, mivel ezt a példát látták maguk előtt. Ez rohamosan csökkenti társadalmunk életképességét, erkölcsi tartását, amit tovább fokoz az elkényeztetett és neveletlen gyerekek tömege.

Növeli a gondokat, hogy az idősek semmibevételével, családból való kirekesztésével elvesztettük társadalmunk éltető gyökereit. A gyökértelen generáció pedig érzelmi és lelki szegénységben fog felnőni. Társadalmunk megfiatalításával elvesztettük annak sokrétűségét, gazdagságát és erejét is. Pedig örök igazság, hogy az erő az egységben rejlik. A különállás gyengévé és kiszolgáltatottá teszi az embert, a közösséget; s kétségbeesett küzdelemre, kilátástalan szélmalomharcra ítéli. Ez a katasztro­fális helyzet csak a nemzedékek együttélésével, a természetes családi kapcsolatok helyreállításával számolható fel.

Sokan úgy próbálják áthidalni ezt a problémát, hogy kitolják a gyermekvállalás időszakát. Ez azonban nem jelenet megoldást, mivel a 40 éves kor felett szülő nőknél már rengeteg komplikáció lép fel, melynek eredményeként fogyatékos gyerekek születnek. Ellene szól ennek a döntésnek a rövid élettartamunk is. Egy 50 éves szülő már 70 éves, amikor a gyermekei még iskolába járnak, így könnyen előfordulhat, hogy nem lesz aki felnevelje az utódait. Akkor távozik az élők sorából, amikor a gyermekeinek a legnagyobb szükségük lenne szüleik támogatására. A pályakezdés, az életbe való beilleszkedés nem megy segítség, és jó tanácsok nélkül. Arról nem is szólva, hogy az unokák is szeretnék megismerni a nagyszüleiket, és igényelnék a szeretetüket. A gyermeknevelés, a példamutatás fizikai megpróbáltatásokkal is jár, amihez fiatal, életerős emberek kellenek. Az sem szerencsés dolog, ha a huszonéves gyerekeknek a szórakozás, párválasztás helyett idős, beteg szüleik gondozásával, ápolásával kell tölteniük a szabadidejüket. Az egyetlen jó megoldás tehát a természetes kötelékek helyreállítása a családban. Vissza kell hozni a nagycsaládok jól bevált rendszerét, amelyben mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért.

Egyébként a nálunk fejlettebb Földön kívüli civilizációk is ezt a módszert alkalmazzák. Ők úgynevezett nagy közösségekben nevelik a gyermekei­ket, amely több család együttéléséből jön létre. Ezek­ben a nemzetségekben a szülők bármikor felkeres­hetik az utódaikat, és bármennyi időt eltölthetnek velük. A gyerekek tehát nincsenek elszakítva a szülőktől, de a nevelésük az idősebb generációra van bízva. Olyan kiforrott, bölcs emberekre, akik már túl vannak az önmegvalósításon, és egyetlen feladatuk, hogy tudásukat, tapasztalataikat, hagyo­mányaikat továbbadják a fiatal nemzedéknek. Ez­által ők is megbecsült tagjaivá válnak a társa­da­lomnak. Nem kezelik őket számkivetettként, mint mi. Nem fordulnak el tőlük, nem hányják a sze­mükre, hogy ők csupán eltartottak. Nem írják le az öregeket, mert tisztában vannak a bennük rejlő értékek nélkülözhetetlenségével. Mindezek figye­lembe vételével náluk az idősek nagy meg­be­csülésnek örvendenek. Tisztelik őket áldozatkész­ségükért is, azért, hogy egy élet küzdelme után nem önmagukkal törődnek, hanem hajlandóak magukra vállalni a fiatal nemzedék felnevelésének nem kis gondját.

 

A nagycsaládok rendszerének visszaállításával a nőkre nehezedő teher jelentős mértékben csökkenni fog. Az így felszabaduló időt valószí­nűleg karrierépítésre, az utolsó „bástya”, a legfelső hatalmi pozíciók meghódítására fog­j­ák fordítani. Ez nem is lenne olyan nagy baj, ha az emancipáció azt a célt szolgálná, amit a túlvilági hatalmak el akartak érni vele. A nők XX. század végére időzített hata­lomátvétele nem spontán megnyilvánulás ered­mé­nye, ha-nem egy lehetőség világunk megmen­tésére. A társadalom védekezése az agresszív, mindent rom­ba döntő férfiak mentalitása ellen. A terv azonban nem vált be, mivel az emancipált nők többsége olyan lett, mint a férfiak: erő­szakos, harcias, do­mi­náns. Sőt törtetés és kíméletlenség tekintetében még a férfiakon is túltesznek. Különösen kimagasló a pénzhez, a jóléthez való ragaszkodásuk. Irgalmat­lanul megragadnak mindent és mindenkit, amiből pénzt lehet csinálni, nagy hangsúlyt fektetnek a testi jólétükre. Ezen a téren jóval erkölcs­telenebbek, mint a férfiak. Semmi sem ide­gesíti őket jobban, mint az anyagi bizony­ta­lan­ság. A szerelemért sokszor fel­áldozzák önmagukat, de semmi sincs a világon, ami­ért az egzisztenciá­jukat feláldoznák. A férfi ké­pes arra, hogy a becsülete, a jövője érde­kében mindent oda­dobjon, a nő azonban ezt nem teszi meg. A pén­zét, a vagyonát, a jussát tíz körömmel védi.

Ez a késztetés alighanem az ösztöneiből fakad. Mivel évmilliókon át neki kellett a gyermekeit etet­ni, ruházni, felnevelni, a saját bőrén érezte, hogy mi­lyen az, amikor a szerencsétlen körülmények foly­tán ezt nem tudja megtenni. Gyakran előfordult, hogy a férfi, akinek gondoskodnia kellett volna a családjáról napokig, sőt hetekig nem tért haza. Ilyenkor a gyermekei a szeme láttára haltak éhen. Ezek a tragédiák oly mély nyomot hagytak benne, hogy akaratlanul törekszik az anyagi biztonságra. Mivel a civilizált országokban ma már senkit sem fenyeget az éhenhalás veszélye, ez az ösztön harácsolásban, az anyagiak mindenek fölé helyezésében nyilvánul meg. A sok pénz, a fokozott biztonság ezután elkényelmesedéshez vezet, ami a tespedés melegágyává válik a társadalomban. A végeredmény a fejlődés lelassulása, vagyis az az állapot, amely annak idején a matriarchátus meg­szű­néséhez vezetett. A nők tehát még át sem vették a hatalmat, máris előkészítették az újkori matriarchá­tus bukását.

A fejlődéshez ugyanis rugalmasságra, kockázatvállalásra, és nagyfokú lemondásra van szükség. Ez utóbbi tulajdonság ugyan korábban magvolt a nőkben, de mostanában mind kevesebb az olyan nő, aki hajlandó lenne bármiről is lemondani az életben. Ezek az elvárások kiegészülnek a new age követelményeivel: az önzetlen szeretettel, az embertársaink iránti törődéssel, toleranciával. A nők ezen a téren is nagy gyakorlatra tettek szert az évezredek során. Ezért is kapták meg a lehetőséget a világ megmentésére; az erőszak, a mindent elöntő brutalitás mocsarából való kiemelésére. A hatalomváltás során azonban úgy tűnik, hogy ezek az erények is eltűntek a nőkből, és viselkedésükkel sorozatosan azt bizonyítják, hogy nem képesek eleget tenni küldetésüknek.

A józanul gondolkodó nők már érzik ennek veszélyét, és mintegy „mentőövként” hangoztatják társaiknak: „A férfiak legyenek továbbra is a teremtés koronái, de mi legyünk a teremtés mozgatórugói. Nem a férfiak túlszár­nya­lásá­ra kell törekednünk, ha­nem önmagunk kiteljesítésé­re.” Sza­va­ik azonban a „falra hányt bor­sónak” bizonyultak, mivel az egyenjogúságukat ki­har­colt nők újabban már nem csak a férfiak szerepkörét vet­ték át, hanem a rossz szoká­sai­kat is. A dohány­zást, az al­ko­hol­fogyasz­tást, a ká­­bítószer-él­ve­zetet, a ká­rom­ko­­dást és a sze­xuális sza­ba­dos­sá­got. Mind több az olyan nő, aki nyílt szexuális ajánlatot tesz a neki tet­sző fér­finak, és való­ság­gal az ágyá­ba vonszolja őt. Már a tar­tós kap­csolataikat sem az érzel­meik vezérlik. Az eman­­ci­pált nők manapság csak azért tartanak maguk mellett férfit, mert a hiányuk leértékeli női mivol­tukat. Hosszú távon hajadon­nak lenni a társadalom jelenle­gi értékítélete alapján a nő képességeinek fogyatékossá­gá­ra utal. Egyébként elhanya­gol­ható tényezőnek tekintik a fér­fit az érvényesülésért foly­tatott kőkemény küz­delemben. Ennek során már nem csak a vi­selkedésük hasonlít a férfiak­hoz, hanem a kül­sejük is. Vetélytársaikhoz hasonlóan a nők is kopaszodnak. Mind több vezető beosztású nő szenved diffúz hajhullásban. A fejtető ton­zú­ra­szerűen kialakuló hajritkulása eddig csak a fér­fiakra volt jellemző, és a férfi nemi hor­mon, a tesztoszteron váltotta ki. Ennél is meg­lepőbb tény, hogy ma már több nő hal meg szívinfarktusban, mint férfi. A nőknél az „üz­let­asszony-betegség” mögött pszichés ténye­zők húzódnak meg, amelyek a feminin és a maszkulin szerepek keveredéséből származ­nak.

Mivel a férfias helytállás nagyfokú önbizal­mat igényel, mostanában tömegesen plaszti­káz­tatják magukat, hogy keményebbé, kihí­vóbbá és dögösebbé váljanak. A vonzó külső számukra nagyon fontos, mert lelkileg rend­kívül sebezhetők. Ha egy férfit becs­mérelni kezdenek, nem veszi nagyon a lelkére, mivel az elő­ző életeiben hozzászokott a meg­alázó helyzetekhez. Az otthon védelmét élvező nő azonban nem volt kitéve a társadalom kénye-kedvének, a rosszin­du­la­tú alakok szidalmai­nak, ócsár­lá­sának. Csak a családjában kel­lett megfelelnie az elvárások­nak. Emancipáció azon­­ban le­bon­totta ezt a védőburkot, így most ezen a téren is helyt kell állniuk. Ez azért sem könnyű, mivel köztudott, hogy a nők hama­rabb öregszenek, mint a férfiak, és ennek meg­nyilvá­nu­lásai to­vább növelik sebez­hetősé­gü­ket. Az ebből eredő lelki bizonytalanság emancipációs törekvéseik fokozására ingerli őket, mivel tisztában vannak vele, hogy céljaikat csak fiatalon, szépségük teljében érhetik el. Az idő rövidsége miatt az eddigieknél is könyörtelenebb módszereket alkalmaznak.

Ennek a jelenségnek a nyoma már a sajtóban is fellelhető. Az olvasói levelek alapján meg­álla­pítható, hogy ez a helyzet nem arat osztatlan si­kert a „gyen­gébb nem” körében sem. Meg­l­epő, hogy ép­pen a nők kriti­zálják ezt a folyamatot a leg­in­tenzívebben. Egyi­kük ezek­kel a szavakkal adott hangot a nemtet­szé­sének: „Nem az a baj, hogy a férfiak hatalma meg­­tört, hanem az, hogy a he­lyü­ket átvevő nők semmivel sem kü­lönbek náluk. A leg­többjük meg­lehetősen agresszív, tör­tető, kíméletlen. Mind a csa­ládban, mind a tár­sa­da­lom­­ban uralomra vágynak, és a hata­lomért foly­tatott harc­ban min­dent legázolnak. Női mivol­tuk­ból kifordulva szinte kéjes él­vezettel tapossák el a férfiakat maguk körül, és »kard­csörte­tő« kijelen­téseikkel lépten-nyo­mon hangoz­tatják le­szá­molási szán­­dé­kaikat.” Nem zárható ki, hogy ebben a vi­sel­ke­désben szerepet játszik egy tudat­alatti kész­­­tetés is. Most akarnak törleszteni mind­azon meg­aláztatásokért, ame­lye­ket a történelem során a fér­fiaktól elszenvedtek.

Mindezen hibák következ­mé­­nyeként a vezető pozícióba ke­rült nők sorra buknak el. Emiatt késik a túlvilági erők által előké­szített és megjövendölt női ha­talomváltás. Világunk látha­tat­lan irányítói úgy látják, hogy a férfiak paródiájaként viselkedő nők nem méltók a támogatásukra. A szelídség, az együttérzés és a nagyfokú erkölcsi érzék helyett még a férfiaknál is kíméletlenebb módon bánnak embertársai­k­kal. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy rohamosan fogynak a férfiak. A WHO felmérései szerint a 15-44 éves kor­osz­tályból elhunytak jelentős ré­szének halála vezethető vissza lelki zavarra. A depresszió okozta megbetegedések főleg a férfiakat sújtják. Ennek oka az átalakuló társadalom okozta stresszhelyzetben keresendő. A nők előretörése, a férfiak leértékelődése ma már világjelenség. Az ezzel járó jövedelem-lemaradást, a dominancia-sorrendben való hátrább sorolódást azonban a férfiak nehezen tudják feldolgozni. A több ezer éves értékrend felborulása, a viszonylagos lemaradás lelki átélése pszichés zavarokat idéz elő náluk. Az agresszív hajlamú férfiak azonban nehezen nyugszanak bele ebbe a helyzetbe. Hímsoviniszta ösztöneik sokszor tragikus következményeit legérzékletesebben a „Végső hajsza” című amerikai film érzékelteti, Victoria Principal főszereplésével.

A nemi erőszak, a szexuális zaklatás is viszályára fordult. Már nem csak a férfiak provokálják a nőket. A fiatal lányok félig letolt nadrágban és a köldököt szabadon hagyó pólóban közlekednek az utcán, mert most „ez a divat”. A feszes nadrág alatt madzagbugyi, hadd guvadjon a férfiak szeme. A strandon egy szál tangában feszítenek a hölgyek. Ha nem elég domborúak az idomaik, testékszerek­kel és tetoválásokkal igyekszenek magukra irányítani a férfiak figyelmét. A kozmetikai iparral és a kirívó divattal támogatott nő szexuális tárgyként kínálja, tolakodóan mutogatja magát, de ha nem az áhított testi és anyagi paraméterekkel rendelkező hím közelít hozzá, sértetten és sértően hárít. Csak olyan férfi jöhet számításba, aki Sylvester Stallone testével, Stephen Hawking eszével és Bill Gates bankszámlájával rendelkezik.

Esélyeik növelése érdekében szépségversenyeken mutogatják bájaikat. Feszes trikóban forgolódva, csábos pillantásokkal kelletik magukat bíráik előtt. A formás idomaikat mutogató nőknek vajon miért nem jut eszükbe az egyenjogúság? Testük „húspiacra” bocsátása nem számít az emberi méltóság megalázásának? Az ókorban a rabszolganőket mustrálták így, de akkor a fogaikat is megnézték. Félmeztelen testük kukkolása csak akkor vált ki bennük felháborodást, ha ezt egy valaki teszi. Ha több millióan csorgatják a nyálukat, az nem zavarja őket. Manapság kissé furcsán értelmezik a nők az emancipációt. Azért harcoltak egy évszázadon keresztül az egyenjogúságért, hogy aztán önként megalázzák magukat?

A feminista túlkapások odáig fajultak, hogy korunk szüfrazsettjei átírták a Bibliát. Kiadtak egy olyan változatot, ahol a mindenható Atyát „Atya-Anyának” nevezik. Mivel más téren is hasonló állapotok uralkodnak, segítség helyett efféle rosszallások érkeznek hozzánk a túlvilágról: „A világ, amely egykor otthonos volt számotokra időközben idegenné vált, egyre nagyobb szakadék választ el benneteket tőle. Morálisan annyira csődbe jutottatok, hogy már képtelenek vagytok különbséget tenni, mi az ami ront, és mi az ami javít a helyzeteteken. Így aztán valósággal elvesztitek a fejeteket, és esztelenül cselekszetek. Helyzetetek a szó szoros értelmében drámai.”

Ez a megállapítás némileg ellentmond az I. fejezet elején vázolt pozitív fejleményeknek. Ennek a kettősségnek az oka a viselkedésünk által kiváltott bizonytalanság. A pozitív és a negatív megnyilvánulások váltakozva ütik fel a fejüket, és nem egyszer harcban állnak egymással. Így még mindig nem dőlt el a sorsunk. A jelenlegi zűrzavarban nem állapítható meg világosan, hogy a bukás vagy a megmenekülés irányába kormányozzuk civilizációnk hajóját. Sokat segítene ezen a helyzeten, ha tudatossá válna az emberekben ez a folyamat, így ki-ki eldönthetné, hogy melyik oldalra kíván állni. A tudatos cselekedetek következtében egyértelműen láthatóvá válna a segítők és a hátráltatók aránya. Ennélfogva ha más nem is történne, a létbizonytalanságunk biztosan megszűnne.

 

Érdekes hírek

 

A világ vallásainak szinte mindegyike a patriarchátus idején alakult ki. Ezért természetes, hogy a férfit tekintették a teremtés koronájának, és a nő létrehozása csak utólag, többnyire a férfi kívánságára történt. A keresztény kultúrkörben élők úgy tudják, hogy ez a folyamat a Paradicsomban zajlott, ahol az Úr az Ádámból vett energiából alkotta meg Évát. Az „édeskettesben” töltött boldogság azonban nem sokáig tartott, mert Éva leszakította a tudás fájának gyümölcsét, melynek következtében kiűzettek a Paradicsomból. Ettől kezdve korántsem volt olyan harmonikus a kapcsolat férfi és nő között olyannyira, hogy a nemek közötti harc napjainkra már háborúsággá fajult. Ez az ellentét más vallások teremtéstörténetében is fellelhető. Igen érdekes történet formájában örökíti meg ezt a brahmanizmus.

Brahma először megteremtette a férfit. Amikor az asszonyra került volna sor, már nem maradt semmije. Ezért összegyűjtötte a napsugár hevületét, a felhők mélabúját, a szél kiszámíthatatlanságát, a tűz forróságát, a jég hidegségét, a virágok törékenységét, a méhraj zümmögését, a méz édességét, a gyémánt keménységét, a galamb turbékolását, a nyúl félénkségét, a tigris kegyetlenségét, a páva hiúságát, a daru képmutatását, a szarka fecsegését, és a gólya hűségét. Mindezekből megalkotta a nőt, és a férfinak adta. A férfi azonban egy hét múlva visszament Brahmához: „Oh Isten, a lény, akit nekem teremtettél, megmérgezi az életemet. Szüntelenül fecseg, elrabolja az időmet, minden semmi­ségért zsörtölődik, és folyton unatkozik. Vedd vissza tőlem!” Brahma megértően bólintott, és vissza­vette az asszonyt. Egy hét múlva ismét jött a férfi, és panaszkodott: „Oh Isten, amióta visszaadtam neked az asszonyt, életem nagyon unalmas. Egyedüllétem alatt folyton arra gondolok milyen csodálatosan táncolt és énekelt. Nem tudom elfelejteni milyen pajkosan nézett rám a szeme sarkából, mennyire értett a játékhoz, és hogyan feküdt a karjaimban, Add vissza kérlek!” Brahma teljesí­tette a kívánságát. Az újabb boldogság egy hétig sem tartott. Már három nap után visszament a férfi Brahmához: „Oh Isten, már magam sem tudom, hogy mit tegyek. De abban biztos vagyok, hogy több a bánatom miatta, mint az örömöm. Kérlek, szabadíts meg tőle!” Brahma haragos lett: „Boldogulj vele, ahogy tudsz!” A férfi siránkozott: „De képtelen vagyok vele élni.” „És épp oly ke­vés­sé tudsz nélküle élni.” – szólt Brahma, és eltűnt.

[

Annak ellenére, hogy mind több információval rendelkezünk erről a szféráról, a legtöbb ember nem hisz a túlvilági lények létezésében. Pedig ők minden igyekezettel megpróbálják felhívni a figyelmünket a jelenlétükre, életünk irányításában betöltött szerepükre. Eközben arra is fény derült, hogy fejlett humorérzékük van. Egy román asszony így imádkozott a Teremtőhöz az évek óta pártában levő lányai érdekében: „Adj Uram nekik egy udvarlót!” Adott. Csak később derült ki, hogy mindkét lánynak ugyanaz a fiú udvarolt. Volt is nagy veszekedés belőle.

[

Jellemző a romlottságunkra, hogy már a szentéletű embereket is kigúnyoljuk. Az egyik kereskedelmi rádió megemlékezett Szent Tekláról, akit fiatalon máglyahalálra ítéltek az ókori Görögországban. Közel kétezer évvel ezelőtt tekintélyes és gazdag szülők lányaként kereszténnyé lett, és szüzességi fogadalmat tett. Pedig nem volt híján a szépségnek, és számtalan kérője akadt. A sok csá­bítás ellenére azonban tartotta magát az elhatározásához. Jegyesének kérése, szüleinek rábeszélé­se, sőt bántalmazása sem ingatta meg döntésében. Ez a kor szokásainak megfelelő, kicsapongó éle­tet élő emberek szemében elfogadhatatlan volt, ezért úgy próbáltak megszabadulni a paráznaságuk­ra emlékeztető tiszta lánytól, hogy megrágalmazták, és máglyára hurcolták. A meggyújtott tűz azonban csodálatos módon kialudt alatta. A műsorvezető erre megjegyezte, hogy „valószínűleg nem véletlenül”. Ezzel arra akart utalni korunk sajátos felfogásában, hogy biztosan frigid volt. A szíve és egyéb szervei helyén jégcsap nőtt. Mellesleg a meghiúsult máglyahalál után kiéheztetett vadállatok elé vetették a szentéletű lányt, de ők sem bántották.

[

Az alábbi különös eset a Közel-Keleten történt. Egy 12 éves libanoni kislánynak könnycseppek helyett jókora üvegdarabok potyognak a bal szeméből, ha sírni kezd. Ez a jelenség akkor kezdődött, amikor Haszana édesapja leejtett egy üvegpoharat, ami apró darabokra tört. A kislány kiment a seprűért, de mire visszajött semmi sem volt a földön. Azóta üvegdarabkákat sír, melyek úgy törnek elő a szeméből, hogy közben nem karcolják meg a könny­csatornát. A francia egészségügyi minisztérium vizsgáló bizottsága tanácstala­nul áll az eset előtt. A szakértők szerint az üvegszilánkok nem a kislány szer­vezetén belül képződnek, hanem az előtörő könny alakul át üveggé. A röntgenátvilágítás egyértelműen igazolta, hogy semmilyen idegen tárgyat nem ültettek a testébe művi úton, ami esetleg kiválthatná ezt a hatást. Haszana szerint ezt a csodát Mohamed próféta egyik társának köszönheti, aki egyszer meglátogatta őt álmában.

[

Az új mexikói Santa Fé -ben ma is csodájára járnak egy rendkívüli szakmai bravúrral készült csigalépcsőnek. A várost 1610-ben alapították a spanyolok. Azóta több katolikus templom is épült itt. 1873-ban egy gótikus stílusú kápolna építésébe kezdtek, de befejezni nem tudták, mert a francia építőmestert, P. Mouly-t lelőtte egy féltékeny férj. A kápolnából már csak a földszintet és a karzatot elválasztó lépcső hiányzott. Az új építésvezető azonban túl szűknek találta a helyet egy csigalépcső számára. Az apácák viszont nem akartak létrán felmászni a karzatra, ezért 9 napig imádkoztak Szent Józsefhez, az ácsok védőszentjéhez, hogy adjon tanácsot az építőknek. Az imádkozás kilencedik napján egy sovány ember jelent meg öszvérháton a zárda előtt. Bár csak fűrésszel, kalapáccsal és fejes vonalzóval érkezett, vállalta a csigalépcső megépítését.

Az ismeretlen ács néhány hónap alatt elkészítette a csigalépcsőt anélkül, hogy egyetlen szöget vagy csavart felhasznált volna hozzá. Az idegen nem mutatkozott be az apácáknak, és mielőtt kifizethették volna eltűnt Santa Fé -ből. Amikor elkezdtek nyomozni utána, a helyi fatelep tulajdonosa azt állította, hogy senki sem vásárolt tőle csigalépcsőhöz szükséges anyagot. Az is kiderült, hogy Új-Mexikóban ilyen keményfa nem is található. A legnevesebb amerikai építészek csodálattal beszélnek erről a lépcsőről, amit ma is használnak. Eddig nem találtak magyarázatot arra, hogy az ács kizárólag fából miként készíthetett ilyen csodálatos hajlatokat. A tripla csavarral megépített lépcső olyan karcsú, hogy szinte át lehet ölelni. Mégis rendkívül stabil, az elmúlt 120 év alatt karbantartásra sem volt szükség. Emellett igen szép, finomvonalú, kecses alkotás. Ezt a bonyolult alakzatot a XX. század mesterei fémöntvényekből is nehezen tudnák megépíteni.

[

Isten a balesetekben sem hagyja cserben híveit. Tennesse állam hegyi útjain kanyarogva szakadékba zuhant egy egyházi kórust szállító autóbusz. A fiatalokból álló „Isten Hangjai” nevű kórus tagjai azonban sértetlenül megúszták a balesetet. A jármű 70 méteren át sodródott a szakadék aljáig, ahol teljesen szétroncsolódva ki is gyulladt. Ám akikor a por elült, és a füst elszállt a 37 lány és fiú épségben mászott ki a roncsok körül. Elmondásuk szerint egy különös megnyugtató fényben voltak, amelyet azóta életüket megmentő „Isten fényének” neveznek. Mire a mentőalakulat a helyszínre ért, a kórustagok már visszamásztak az útra, és egyházi dalokat énekeltek. Rex Hudderly önkéntes men­tő szerint: „Könnyű volt megtalálni a helyszínt, mert »csak a fényt kellett követnünk«. De amint odaértünk, eltűnt a rejtélyes fényjelenség. Valóban istenadta csoda, hogy egyetlen áldozat sem volt.”

[

Csodák tehát ma is történnek. Ennek ellenére mind több az ateista. Szemléletük nagyon hasonlít a cserebogarakéhoz. Köztudott, hogy a cserebogár csak egy arasznyi távolságra lát. Így a világot is ennek alapján ítéli meg. Egy példabeszéd szerint két cserebogár beszélget. Az egyik azt mondja, hogy ő hisz az emberek létezésében. Erre a másik azt válaszolja, hogy nincsenek emberek, mivel ő még nem látta őket. Az ember meg bölcsen hallgat, mivel minkét cserebogár a tenyerén van. Isten az ateistákat is a tenyerén hordozza, de beszűkült gondolkodásmódjuk miatt ők ezt képtelenek belátni.

Már a papok sem hisznek maradéktalanul Istenben. Egy 52 éves dán férfi ezt nyilatkozta az egyik hetilapnak: „Nem lehet komolyan venni az olyan gyermekmeséket, mint a világot teremtő Isten, a feltámadás, meg a mennyei manna. Én egy percig sem hittem el ilyesmit. Őszintén szólva ez a témakör nem is érdekel.” Ez a kijelentés nem keltett volna feltűnést, ha egy átlagember mondja, hiszen ebben a hitetlen világban sokan vallanak hasonló nézeteket. A megrökönyödést az váltotta ki, hogy ezt a nyilatkozatot Thorkill Grosböll lelkész és hittantanár tette. Helsingör püspöke azonnal felfüggesztette állásából a papot. Szerencséje, hogy nem a középkorban hangoztatta ezt a hitvallást. Ma már nem jár érte se kiátkozás, se máglyahalál. Grosböll csupán gondolkodási időt kapott nézeteti felülvizsgálatára, és a bűnbánatra.

[

A norvég főváros Gamble kerületének tanácsa engedélyezte, hogy az ateista szövetség hangszóró­kon is kinyilvánítsa meggyőződését. A kérelem alapjául az az indoklás szolgált, hogy a mohamedán hívek számára a müezzin naponta többször is szétkürtöli, hogy: „Allah akbar” – vagyis „Nagy az Isten”. Az ő kiáltványuk így szól: „Nincs Isten”.

[

Az oslói ateisták erőlködése valószínűleg hiábavalónak bizonyul, mert a jelenlegi trend a vallásosság irányába mutat. Újabban már a bulvárlapok is egyre többet foglalkoznak a hittel. Érdeklődésüket azonban nem a vallásos meggyőződésük motiválja, hanem az aktuális divathullám. Miután a pornó, a horror, a szadizmus, a terrorizmus és egyéb állati cselekedetek témáját kimerítették, nem tudnak újat nyújtani az olvasóiknak. Előfizetőik megtartása érdekében kénytelenek „új vizekre evezni”. Most éppen a hit van soron, a vallásos emberek meggyőződését próbálják áruvá silányítani. Eközben sok olyan felfedezést tesznek, ami számukra meglepő. Elmélyült ismeretek terjesztésével nem vádolható magazinjaink egyike pl. ily módon összegezte a hittel kapcsolatos ismereteit.

1. Csökkenti a stresszt: 7000 személyen végzett vizsgálat azt mutatta, hogy a hívőket sokkal kevésbé nyomasztják pénzügyi, egészségügyi és hétköznapi problémák, mint a „hitetlen” társaikat.

2. Jótékonyan hat a vérnyomásra: A rendszeresen imádkozók vagy meditálók kevésbé hajlamosak agyérgörcsre, és a keringési rendszer betegségeire.

3. Serkenti az immunrendszert: Egyes kutatók szerint a hívőknél alacsonyabb a szervezet immunrendszerét támadó káros anyagok szintje. Idős korukban is mozgékonyak, és friss marad az elméjük.

4. Javítja a hangulatot: A vallásos családokban nevelkedő lányok 60%-kal kevesebb esélyük van a depresszióra, pánikbetegségekre.

5. Jót tesz a házasságnak: Több tanulmány is rámutatott arra, hogy az istenfélők között harmonikusabb a házastársi kapcsolat, kevesebb a válás.

Lehet, hogy az emberek unalmukban ismét vallásosak lesznek. Folyton új élményekre vágynak, és jobb híján most éppen a hittel próbálkoznak. Amit a papok és a hittérítők évezredek alatt nem tudtak elérni, azt most egy divathullám megteremti. Ha így megy tovább, még a megrögzött bűnözők is hinni fognak Istenben, mert most éppen ez a módi.

[

Az újsütetű hívőket már csak egy dolog aka­dályozza az Istenhez for­dulásban, az időhiány. A 26 éves Monica Ballarini azonban erre a problé­má­ra is talált egy sajátos meg­oldást, a bérimádkozást. Az olasz hölgy az általa létrehozott Paradicsom Ügynökség keretén belül bárkiért hajlandó imádkozni, aki az előre meg­szabott tarifát kifizeti. Aki azt kéri, hogy vala­mely nap imádkozzon ér­te reggel és este, az 25 ezer lírát fizet. A kilenc­napos ájtatosság 40 ezer, a teljes rózsafüzér elimád­kozása pedig 50 ezer lí­rába kerül. Ezek alap­szol­gáltatások, ennyi pénzért csak otthon teljesíti a rendelést. Ha azt kérik, hogy valakinek a sírjánál imádkozzon, akkor kiszállási díjat számol fel. Kívánságra házhoz is megy. Ebben az esetben külön pótlékot fizettet a kényelmes kuncsafttal. A megbízásból imádkozó vállal­kozó ötletének életképességét azzal magyarázza, hogy: „Az élet viharos tempót diktál. Hajtani kell mindenért, és közben már nem jut idő az Istenhez fordulásra. Én azonban megszabadítom az embereket et­től a kötelezettségtől, fel­vál­lalom helyettük az imád­kozás terhét,” Kreativitásából néhány szívhez- vagy inkább lelkiismerethez szóló reklámszlogenre is futotta: „Gondolj arra, hogy csak egy lelked van! Mi lesz, ha elkárhozol? Ha nincs időd a megmentésére, hívj engem; a többi az én dol­gom!” Az élelmes vállalkozó kezdeményezése kitűnő üzletnek bizonyult. Már az elején megrohanták őt az emberek rendeléseikkel. A nagy sikerre való tekintettel úgy döntött, hogy Internetre viszi az ügynökségét.

[

A rendszerváltozás után Kelet-Európában ugrásszerűen megnőtt a különböző egyházak tagjainak száma. Szlovákiában pl. a 2001-es népszámlálás során kiderült, hogy a polgárok 84%-a valamilyen valláshoz tartozónak vallja magát. Ez meglehetősen magas szám ahhoz képest, hogy a kommunista diktatúra évtizedei alatt főbenjáró bűnnek számított a vallásosság. Ján Bunčák szociológus azonban rámutatott arra, hogy: „Ez a változás nem a hitnek, hanem a konformizmusnak, a társadalomba való beilleszkedés vágyának tudható be. A diktatúra bukása után kiment a divatból az ateizmus. A polgári demokratikus rendszerek viszont helyénvalónak tartják, sőt elvárják, hogy valaki valamilyen valláshoz tartozzon. Ezeknek az embereknek a túlnyomó része azonban egyáltalán nem hisz Istenben. Csupán a beilleszkedés, az érvényesülés vágya mondatja velük, hogy vallásosak. Azt is elvárják, hogy az általuk választott egyházak a lehető legkisebb mértékben szóljanak bele az életükbe.” Az új keletű hívők számát jelentősen gyarapítja a köpönyegforgatók, az elvtelen haszonlesők hada, akiknek mindegy, hogy milyen eszmét szolgálnak, csak jól járjanak. Ezek a gerinctelen csúszómászók voltak az előző rendszer kiszolgáló is. A nagyobb konc reményében buzgón tagadták Isten létét, most pedig elsőként vallják magukat vallásosnak.

Sajnos ez nem egyedi eset. Világjelenségről van szó, ami a kommunista diktatúrák bukása után Kelet-Európában csúcsosodott ki. Mivel Isten jelenléte nem kézzelfogható, örök kérdés a létezése. Van, de nem látjuk; létezik, de nem becsüljük; hiánya esetén azonban pánikba esünk. Ma már az ateisták is kezdenek elbizonytalanodni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Mind nagyobb az óvatos „kétkulacsosok” tábora, akik így vélekednek: „Érdemes hinni benne. Ha nincs Isten és hiszel benne, nem veszítesz semmit. Ha van és hiszel benne, mindent megnyerhetsz”. Kár hogy az ilyen hit Isten szemében fabatkát sem ér. A Mindenható híveitől teljes elkötelezettséget, és feltétlen hitet vár el, bármiben higgyen is az illető. A megalkuvók, a színlelők, a „vizet prédikálók és bort ivók” nem számíthatnak isteni meghallgatásra, ezektől az emberektől elfordul a Teremtő.

[

A felvilágosodás kora eltávolította az embereket Istentől. A művelt emberek, a tudósok szinte mindegyike ateistává vált. Az egzakt módszerekhez való ragaszkodás száműzte a hitet az életükből. A materialista szemlélet, a tudományos gondolkodás azonban ahelyett hogy eltávolítaná, egyre közelebb viszi őket a Teremtőhöz. Az anyagi világ rejtelmeibe való belemerülés során olyan dolgokat ismernek meg, amelyek korábban a hit, a vallás tárgykörébe tartoztak. A saját útjukon haladva lépésről lépésre felfedezik Istent, és az ő csodálatos világát. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy minden út hozzá vezet. Ennek a folyamatnak legújabb állomása egy olyan felfedezés, amely a neuro­teológia kialakulásához vezetett. Ennek az új tudományágnak az alapjait amerikai kutatók rakták le, akik nemrég felfedezték, hogy agyunknak van egy különleges területe, amelynek segítségével kapcsolatot tartunk a természetfeletti erőkkel. A philadelphiai egyetemen végzett kísérletek során komputertomográffal vizsgálták, hogy az emberek imádkozás közben agyuk mely részét használják.

A laboratóriumba különböző vallású egyházi személyeket (görögkeleti papokat, ferencesrendi apácákat, buddhista szerzeteseket) hívtak meg, és megkérték őket, hogy magukban imádkozzanak. A rétegröntgen-felvételek egyértelműen kimutatták, hogy valamennyi imádkozó agyának ugyanaz a része vált aktívvá, míg a többi terület nem dolgozott. Mindez a tomográf képernyőjén úgy vált láthatóvá, hogy az aktiválódott rész piros színűvé változott, és nagyon erősen világított. A vizsgálatot vezető Andrew Newberg professzor „isteni középpont”-nak nevezte el ezt a területet, ami teljesen kikapcsolta a hétköznapi gondokkal foglalkozó agyrészeket. Ez lehetővé tette, hogy az imádkozók kizárólag Istenre gondoljanak, kizárva tudatukból a külvilágot. A tudósok szerint a vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy az emberi agy anatómiailag képes arra, hogy kapcsolatba lépjen a Mindenhatóval. Ez az adottság minden emberben megvan, csak sokan nem használják ki.

[

2002-ben már 2262 nyelven adták ki a Bibliát világszerte. A Szentírás eddig 3 milliárd példányban jelent meg a világ országaiban. Ez a szám azonban kissé csalóka. Nem azt jelenti, hogy ennyien el is olvassák ezt a művet. Franciaországban pl. 250 ezer Bibliát adnak el évente, és ennek csak 2%-át olvassák rendszeresen. A nagy példányszám annak tudható be, hogy a Biblia lakberendezési tárggyá vált. A nyugati szállodák minden szobájának tartozéka a Biblia. Ha igényli a vendég, ha nem, ott áll az éjjeli szekrényén. Sokan el is viszik emlékbe. (Nem azért, hogy otthon elolvassák, mert ha ezt tennék, felhagynának a lopással.) Emiatt gyakran kell pótolni, ami tovább növeli az eladott példányszámot.

[

Az elmúlt évek legnagyobb egyháztörténeti szenzációja a kumráni tekercsek megtalálása és feldolgozása volt. A tudósok után a teológusok is komoly érdeklődést mutatnak iránta. Alapos tanulmányozás után a Vatikán hivatalosan is elismerte, hogy a benne foglaltak hitelesek. A holt-tengeri tekercsek Kr.e. 170 és Kr.u. 68-ban keletkeztek, tehát régebbiek minden korábbi biblikus forrásnál. Ennélfogva ezek a dokumentumok jóval pontosabban ismertetik az ótestamentum és az újtestamentum egyes részleteit, mint ahogy azok a Bibliában le vannak írva. Ezt felismerve a katolikus egyház a Szentírás átdolgozására készül. Gianluigi Boschi domonkos rendi szerzetes, az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem docense elmondta, hogy ezt a Modenában rendezendő nemzetközi konferencián fogják hivatalosan bejelenteni. Az átszerkesztést a jeruzsálemi Ecole Biblique e Archeologiqe szakértőire bízták, akik azonban felhívták a figyelmet arra, hogy nem fogják átfogalmazni a szent szöveget. A Bibliát csupán új elemekkel, pontosításokkal egészítik ki, ami lényegileg nem változtatja meg az üzenetét. Ha így haladunk tovább, előbb-utóbb bekerülnek a Szentírásba a hittudósok által lenézett „gnózisok” is, mert kiderül róluk, hogy nem hamisításokról, hanem valódi közlésekről van szó. Az igazi áttörést azonban majd a kronovizor széleskörű alkalmazása hozza meg ezen a téren, mivel ezzel a készülékkel feleleveníthetővé válik Mózes és Jézus minden szava, a velük történtek minden mozzanata.

[

Ily módon rekonstruálható lesz az eredeti, csonkítatlan Biblia, amely jobban igazodik majd korunk szövevényes társadalmához, és képes lesz választ adni modern életünk létkérdéseire is. Jézus eredeti tanításainak hirdetésével a hívek ismét visszatérnek majd a templomokba. Erre az egyházak megrendült anyagi helyzete miatt is szükség lenne. A jelenlegi, lényeget nélkülöző hittételek hangoztatása ugyanis elvette az emberek kedvét a templomba járástól, és ezáltal csökkent az adományok mennyisége is. Így sok helyen már a templomok fenntartási költségének előteremtése is gondot okoz. Ez a jelenség főleg az Egyesült Államokban érezteti hatását. Ezért az amerikai egyházak rákényszerültek arra, hogy üzleti tevékenységbe kezdjenek. A The Wall Street Journal -ban megjelent tudósítás szerint kereskedelmi tevékenységük a templom előterében folytatott kávé- és fánk­árusí­tás­tól, a templom teraszán berendezett éttermek működtetéséig terjed. A Florida állambeli Jackson­ville-ben egy egyház bevásárlóközpontot nyitott egyik templomának szomszédságában. Található itt utazási iroda, szépségszalon, és amerikai ételspecialitásokat kínáló étterem. Már meg is ideolo­gizál­ták ennek a tevékenységnek a helytállóságát. Vaughn McLaughlin[14], az egyház alapítója és püspöke ezt mondta: „Jézus azt akarja, hogy használjuk és kamatoztassuk a tőle kapott ajándékokat. A „kamatoztatás” egyre jobban megy, mivel 2000-ben már több mint 2 millió dollár bevételt hozott.

[

Egy évnyi misére járásra ítéltek egy ifjút Chilében, mert meglopott egy templomot. A 18 éves férfi gázpalackokat próbált zsákmányolni, ám tetten érték. A bíróság ítélete szerint minden misén részt kell vennie a következő 12 hónapban, és emellett be kell segítenie a templom takarításába, meg egyéb egyházi munkákba.

[

Mint ahogy az egyéneket, a társadalmat is levizsgáztatják az égiek a nagy sorscsapások előtt. Még mielőtt átbillenne a mérleg nyelve, adnak egy utolsó esélyt a megmenekülésre. Ha elbukunk, nem nyújtanak nekünk segélykezet, hanem hagyják, hogy elnyerjük méltó büntetésünket. 1940. február elején az Athén-Korinthosz autóbuszjárat egyik megállójában felszállt egy sovány és gyönge, de eleven tekintetű öregasszony. Mikor a jegy árát kérték tőle, csak állt a sofőr mellett kitágult szemekkel, értetlenül. Minthogy nem volt pénze, a kalauz a következő megállónál leszállította. Ez éppen az eleusziszi megállóban történt. Alig hogy leszállt róla az öregasszony a busz motorja leállt. A sofőr hiába próbálta újra és újra elindítani. Egy idő után a türelmetlen utasok már kezdték sejteni, hogy ez nem véletlenül történt. Egyiküknek mentő ötlete támadt: adják össze a pénzt, hadd jöhessen velük a szegény öregasszony is. Ő azonban nem szállt fel az időközben működőképessé vált buszra, hanem így szólt hozzájuk: „Ezt hamarabb meg kellett volna tennetek, de ti önzők vagytok. Ha már itt vagyok, mondok még nektek valamit. Bűnhődni fogtok azért, ahogy éltek, még füvetek és vizetek sem lesz!” Alighogy befejezte a baljóslatú fenyegetést az öregasszony, eltűnt. Az utasok szeme előtt semmivé vált. Csak bámulták a megváltott jegyet, mert átadni már nem tudták.

Az athéni sajtó részletesen ismertette és megvitatta az esetet. A hozzászólók közül sokan idézték Homérosz sorait, Démétér istennőhöz írt himnuszából. Démétér miután megtudta, hogy Zeusz megengedte Hádésznak leánya, Perszephoné elrablását, nem tért vissza az istenek közé az Olimposzra, hanem 9 napig az emberek között bolyongott, majd Eleusziszba ment. Ott ráncos bőrű öregasszony képében, szegényes öltözetben jelent meg. A király legkisebb fiának dajkája lett. A királynő e szavakkal fogadta: „Szemedben látszik a nemesség és a méltóság.” Később a számára épített szentélybe költözött, és szörnyű éhínséggel fenyegette meg az isteneket és az embereket, hogy visszakapja elrabolt leányát. A keresztény középkorban is megjelent Eleusziszban. A feljegyzések szerint athéni öregasszony volt, aki a leányát kereste, mert elrabolták. Feltűnése mindig összefüggésben állt valamilyen társadalmi megrázkódtatás eljövetelével. A legutóbbi látogatása után nem sokkal Görögország is belekeveredett a II. világháborúba, amelyből kilábalva egy katonai diktatúrába csöppent.

[

Világunk rohamos pusztulásának okait kutatva elgondolkodtató Jézus panasza, amely a lübecki dóm falán olvasható:

 

MESTERNEK neveztek, és mégsem kérdeztek engem.

VILÁGOSSÁGNAK hívtok, és nem láttok engem.

IGAZSÁGNAK hívtok, és nem hisztek nekem.

ÚTNAK hívtok, és mégsem jártok ezen az úton.

ÉLETNEK hívtok, és nem vágyódtok utánam.

Azt mondjátok, hogy BÖLCS vagyok, és nem követtek engem.

Azt mondjátok, hogy SZÉP vagyok, és nem szerettek engem.

Azt mondjátok, hogy GAZDAG vagyok, és nem kértek tőlem.

Azt mondjátok, hogy ÖRÖK vagyok, és nem kerestek engem.

Azt mondjátok, hogy IRGALMAS vagyok, és nem bíztok bennem.

Azt mondjátok, hogy NEMES vagyok, és nem szolgáltok nekem.

Azt mondjátok, hogy IGAZSÁGOS vagyok, és nem féltek engem.

 

HA MINDEZÉRT ÖRÖKRE ELVESZTEK EGYKOR,

NE VÁDOLJATOK ENGEM!

[

Amikor Mark Twain 1881-ben Montrealba látogatott megjegyezte, hogy: „Az ember nem tud elhajítani egy követ anélkül, hogy ne törné be vele egy templom ablakát.” A montreali The Gazette című újság szerint: „Manapság a temp­lomokban kialakított lakások ablakait tör­né be vele.” Ennek ellenére a város még mindig 600 imádkozó hellyel büszkél­kedhet. További 100-nak az eladása azonban már tervbe van véve. Az egyikben pl. pizzéria fog működni. Montreal érseke elmondta, hogy 1960 óta nem kevesebb mint 25 katolikus egyházközösséget osz­lattak fel. Kanadában a katolikusok száma 1871 és 1971 között 1,5 millióról majd­nem 10 millióra nőtt. Mostanra azonban a templomba járók száma nagymértékben csökkent. 1970-ben a francia lakosságú Québec tartományban a hívek 75% járt rendszeresen templomba. Ma csupán 8%-uk. Ők is általában egyedülálló, idős em­berek, akik így próbálják enyhíteni a ma­gányukat. Egy angliai közvélemény-ku­ta­tás során megkérdezték a templomba já­rókat, hogy miért mennek Isten házába. A legtöbbjük azt válaszolta, hogy ott lelnek társaságra. Nem csak hí­vőkből van kevés, hanem papokból is. A fiatalok perspektívátlannak tartják ezt a pályát.

[

Ennél is rosszabb a helyzet Japánban. Az Asahi Shimbun című újság felmérése szerint arra a kérdésre, hogy: „Ön hívő, vagy érdekli valamennyire a vallás, illetve valamilyen hit?” – a férfiaknak csupán 9%-a, a nőknek pedig 10%-a válaszolt igennel. Még csekélyebb az érdeklődés a vallás iránt a fiatalok között. A 20-as éveikben járó nőknek csupán 6%-a volt hívő. Az 1978-as adatokkal összeha­son­lítva a japánok vallás iránti érdeklődése a felére esett vissza. Ennek a lesújtó ered­ménynek az a fő oka, hogy a buddhizmus, illetve ennek japán ága a sintoizmus nem egyistenhiten alapul. Mint tudjuk Buddha nem isten volt, hanem egy szentéletű földi ember. A brahmanizmusban vannak ugyan igazi istenek is, de ők meg túl sokan vannak. Nem tudják az emberek, hogy kihez imádkozzanak, kitől várhatnak segítséget mindennapi bajaikban. Megoldást jelentene a Mindenhatóhoz való fohászkodás, de sokan nem hisznek abban, hogy Isten teremtette a világot. Ateista nézeteik szerint a földi élet az evolúció következménye. Ezáltal kizárják Istent a világukból.

Az ateizmus miatt a kereszténység sem tudott igazán gyökeret verni ebben az országban. A lakosságnak csupán 0,8%-a vallja magát kereszténynek. Csak egy valami terjed Japánban: a nyugati stílusú esküvő. A 2001-ben kötött házasságoknak már a 61%-a zajlott a katolikus egyház ceremóniája szerint. Ez a jelenség azonban nem más, mint egy divathullám, a nyugati életvitel, szokások másolása. A hitnek, a meggyőződésnek semmi szerepe sincs benne. A nyugatmajmoló pároknak nem a kereszténység által kínált szentségekre van szükségük, hanem a kiszolgáltatásukkal járó külsőségekre, a látványos ünnepségre. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a szertartást nem felszentelt papok, hanem nyugati származású polgári személyek végzik, akik csak a külsőségekre ügyelnek. A keresztény értékrendre nem kíváncsi sem az ifjú pár, sem a vendégsereg.

 

A new age a kereszténység legnagyobb kihívása

 

A fundamentális keresztények gyakran vetik a new age-hívők szemére, hogy az általuk alkalmazott kurzusok, szeánszok, spirituális beavatási szertartások és természetgyógyászati kezelések sok esetben pszichés zavarokat okoznak. Egyeseknél ez oly mértékű lehet, hogy az illető kórházi kezelésre szorul. Az utólagos vizsgálat azonban kideríti, hogy ezeknek az embereknek szinte mindegyike valamilyen okkultista szertartáson, mágikus beavatáson vett részt, vagyis nem Istennel, illetve a Magasabb Intelligenciával lépett kapcsolatba, hanem a sátáni erőkkel. A new age eszméi ugyanis szinte átlát­ha­tat­lanul összekeveredtek az okkultista-, spiritiszta tanokkal, és jelenlegi ismereteink alapján szinte lehe­tet­len megszabadítani ezt a mozgalmat a mágikus elemektől. Ez a feladat azonban nem halogat­ható sokáig. A paradigmaváltás után ránk váró új korszakba csak tiszta eszmékkel léphetünk be. Nem mételyezhetnek bennünket sátánista tanok, a régmúltból átöröklődött mágikus praktikák. A világ csak Isten segítségével menekülhet meg a pusztulástól, a démonvilágtól semmilyen támogatást sem várhatunk ezen a téren.

Meg kell tisztítanunk a new age eszmék meglehetősen széles palettáját, és a mágia körébe kell száműznünk minden olyan eljárást, tanítást, ami nem állja ki a megtartó erők próbáját. Ez a válogatás nem lesz könnyű, mert nincsenek egyértelmű szabályok, melyekhez igazodhatunk, sőt még egy hiteles mérce sincs, amivel összevethetnénk a különböző módszereket, áramlatokat. Egy támpont azért akad: A démoni hatások eleinte okozhatnak örömet, gyógyulást, összeszedettséget, földöntúli izgalmat; ám egy idő után fokozatosan megjelenik a zavar, nyomottság, békétlenség, félelem, rettegés. Az ily módon szerzett testi gyógyuláson, szellemi gyarapodáson soha sincs áldás. A sátáni erők­kel való érintkezés előbb-utóbb megbosszulja magát, a kezdeti pozitív hatások ellenkezőjére fordulnak. Ezzel szemben az isteni hatások kezdetben kelthetnek ugyan félelmet, meglepetést; idővel azonban béke, öröm és lelki megerősödés lesz a gyümölcsük. Az isteni erők közvetítéssel szerzett gyógyulás tartó­san megmarad, illetve a rendelkezésünkre bocsátott módszerrel folyamatosan gon­doskodhatunk testi erőnk fenntartásáról. A szellemi útravaló pedig a felszabadultság és a végtelen sze­retet érzését kelti bennünk mind önmagunk, mind mások iránt. A jóakaratú erőktől származó segít­ség nem távolít el bennünket Isten világától, hanem egyre közelebb visz hozzá. A démoni hatás viszont fokozatosan lehúz bennünket a félelem, a zavarodottság, az örökös nyugtalanság világába. Egy olyan örvénybe sodródunk általa, amelyből nincs menekvés, melynek végén a pusztulás vár ránk.

A mágikus praktikák gyakorlása kezdetben látványos eredményeket produkál, de később megbosszulják magukat, mert működtető erői magukkal ragadnak bennünket, és soha nem szabadulhatunk testet-lelket sorvasztó hatásuktól. Ezekben az erőkben a megtévesztés sötét lelke működik, amely végül minden jó szándékot visszájára fordít. Ne vegyünk tehát részt semmiféle asztaltáncoltató, szerelmi kötést létrehozó, halottidéző rituálén; még akkor se, ha ez manapság oly divatos dolog, mert ezáltal lassan, észrevétlenül belesodródunk az okkult erők hálójába, és mire feleszmélünk, már nem tudunk kiszabadulni belőle. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a fehér mágiaként feltüntetett módszerek kipróbálása nem jár semmi kockázattal. A kezdetben ártalmatlannak tűnő játékban már benne van a fekete mágia szellemisége, így szinte elkerülhetetlen a következő lépés megtétele. Különösen veszélyes a vudubábukkal való játszadozás. Az ezeket működtető erők ugyanis valóban léteznek, és ha a célszemély védelem alatt áll, vagyis nem képesek a feladatukat végrehajtani, akkor visszatérnek, és a folyamat elindítóját ölik meg. A Biblia sem mulasztja el megemlíteni, hogy: „Amit bármilyen mágia által megnyerünk, azt hétszer, hetvenhétszer fogjuk elveszíteni.” Valódi érté­ket csak tiszta forrásból nyerhetünk. Ez megtisztít, és életet ad nekünk. A mágia azonban fokozatosan elsorvaszt bennünket, és tönkreteszi az életünket.

 

Ennek módjáról igen tanulságosan számol be egy olvasói levél, amely Gál Péter: „A new age keresztény szemmel” című művében jelent meg. Az áldozat egy fiatal nő, aki egy álpróféta „fényadó” kurzusán vett részt, ahol ingával mérték az „erőt”. Idézzünk egy részletet a beszámolóból: „Már a tanfolyam kezdetén nagyon furcsán éreztem magam. Közérzetem elképesztő gyorsasággal romlott. Tudtam, hogy valamilyen rossz dolog történik velem, és tenni kellene ellene valamit, de nem volt hozzá erőm. Előadás után csak ültem a padon, és néztem magam elé. A többiek odajöttek hozzám és kérdezgettek, hogy mi a bajom, nem szoktam én ilyen lenni. Semmi értelmes magyarázatot nem tudtam adni sem magamnak, sem másoknak állapotom romlásáról. Nem volt semmi látható jele a bennem zajló változásnak. Csupán abban voltam biztos, hogy hirtelen eltűnt belőlem valami. A következő előadáson már a többiek is fejfájásra, rosszullétre panaszkodtak. Ekkor barátságosan, jó szándéktól vezérelve megpróbáltam figyelmeztetni a tanfolyamvezetőt erre a káros hatásra, de ő levegőnek nézett. Úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna. A kurzus végére az egész csoport rettenetesen fáradt, kimerült lett. Nem tudom, hogy a többiekkel mi történt ezután, de az én életem egyre rosszabbul alakult. Szerencsétlenségek sorozata zúdult rám.

Először a barátom hagyott el, aki számomra a legfontosabb volt. A szakítást eredményező feszültség olyan fondorlatos módon alakult ki közöttünk, mintha összeesküvést szőttek volna ellenünk. Ez azonban lehetetlen, mert a környezetünkben senki sem ismerte a magánéletünket olyan részletesen, hogy hibáinkat, emberi gyarlóságainkat ennyire hatékonyan ellenünk fordítsa. Aki ezt tette, az oly mélyen belelátott a lelkünkbe, olyan hibákat is észrevett bennünk, amelyekről magunknak sem volt tudomásunk. A gyógyíthatatlan lelki sebet sorozatos testi sebek követték. Egymás után zúdultak rám a különböző bajok, nyavalyák: láz, nátha, nőgyógyászati problémák, balesetek sorozata, kutya­harapás stb. Volt olyan, hogy megálltam egy autó mögött, és a kipufogócső abban a pillanatban a lábamra durrantotta az összes szemetet, ami éppen benne volt, és örök emlékként beleégette a lábszáramba. Baleset, kórház, kezelés és újabb balesetek váltották egymást. A bőrgyógyászatra már szinte hazajártam. Közben minden ok nélkül kialakult egy porckopás a térdemben. Ettől alig tudtam menni. A munkám persze olyan volt, amihez sokat kellett utazni. Autóm akkor már nem volt, mert előtte akárhányszor beleültem, elromlott. Ha csak pár kilométert mentem vele, akkor defektet kaptam. Ha viszont hosszabb távra merészkedtem, már karburátort, dinamót vagy egyéb drága alkatrészt kellett cserélni benne. Anyagilag teljesen tönkrementem. Pedig nem kerestem rosszul, de a teljes fizetésemet elvitte valamilyen váratlan kiadás. Csupán néhányat említek közülük: A virágmagok nem keltek ki a kertemben, a kutyám és a macskám elpusztult, a lakásomban az összes vízcsap egyszerre elromlott, a kulcsaimat teljesen érthetetlen körülmények között elveszítettem. Amikor fontos lett volna, hogy pontos legyek elkéstem, mert elnéztem az órámat. Ennek módja is felfoghatatlan. Más magyarázat nincs, mint hogy érzékcsalódás áldozata lettem. A buszt állandóan lekéstem, mivel indulás előtt mindig történt valami váratlan dolog.

Egy idő után már dolgozni sem tudtam. Mindent fel kellett adnom, majd mindent el kellett adnom, hogy valamiből megéljek, mert semmi esélyem sem volt rá, hogy leszázalékoljanak. Ilyen in­dokkal az embert nem szokták munkaképtelenné nyilvánítani. Aztán elfogytak a tartalékaim is, és nem tehettem mást, mint vártam, hátha történik valami. De ekkorra már nem csak körülöttem volt káosz, hanem bennem is. Szellemileg kezdtem leépülni. Képtelen voltam elviselni a környezetemet, a házat, amelyben laktam. Iszonyodtam mindentől. Reggelente már fel sem öltözködtem. Lassan a legegyszerűbb dolgok elvégzésére sem voltam képes. Olyan indulatok költöztek belém, amelyeket korábban sohasem tapasztaltam: féltékenység, irigység, gyűlölet. Úgy éreztem, hogy hamarosan meg fogok bolondulni. Orvoshoz nem mertem fordulni, mert attól tartottam, hogy bevisznek a pszi­chi­átriai intézetbe, ahonnan soha többé nem jövök ki normálisan. Biztos voltam benne, hogy rajtam már nem segíthet senki sem. Magamban sem bízhattam, hiszen már nem is létezett az a valaki, aki korábban voltam. Csak ültem és vártam a csodára, de az nem jött. Ekkor már arra gondoltam, hogy nem vagyok életképes, így teljesen helyénvaló, hogy elpusztuljak.”

Ez a történet végül kedvező fordulatot vett, mivel a sokat szenvedett nőt egy katolikus pap megszabadította a rontástól. A beszámoló végét idézve: „Utána olyan fáradt voltam, hogy három napig nem tudtam felkelni az ágyból. Amikor egy másik pap javaslatára megkeresztelkedtem azt hittem, hogy az ördög a fejemre borítja a házat azért, hogy ezt megakadályozza. De nem ez történt. Ez volt az első nap, amikor ismét rendben mentek a dolgok, minden úgy sikerült, ahogy elterveztem. Ezután már csak a Jóisten csodálatos gondviselésében volt részem. Egy csapásra megszűntek a bosszantások, az akadályok, a rossz érzések és a balesetek. Elmúlt a testi fáradtság és gyengeség. Hosszú idő telt el mire megszoktam, hogy kétévnyi szenvedés után újra normális emberként élhetek.”

 

Sajnos kisebb pszichés zavarok és rosszullétek az igaz eszméket hirdető, a valódi értékeket közvetítő tanfolyamokon is előfordulhatnak. Ezek az esetek azonban többnyire arra vezethetők vissza, hogy az illető pszichikailag nem volt elég érett a magasabb rendű ismeretek befogadására. Az is előfordulhat, hogy miután a démonvilág nem nézi jó szemmel emberek nagyszámú csatlakozását a civilizációnk fejlődését elősegítő eszmékhez, a kevésbé elszántakat ily módon próbálja elrettenteni erre irányuló szándékuktól.

A korábban ismertetett módszereket tehát nem kell elvetni, hanem meg kell tisztítani a sátáni befolyástól. Ezek nagyon hasznos eljárások, de óvatosan, kellő körültekintéssel kell őket alkalmazni, hogy ne váljunk általuk a pokoli erők áldozatává. Használatuk legbiztonságosabb módja, hogy kérjük hozzá a Mindenható jóindulatát és segítségét. Isten és angyalai is hasonló módon gyógyítanak, mint az Agykontroll „Elmetükre” gyakorlata, csak láthatatlan módon. Jézus is gyakran alkalmazta a kézrátételes gyógyítás módszerét. Ez a képesség is eredhet a Sátántól. Ennek bizonyítéka egy magyar asszony, aki kézrátétellel gyógyított. Félt azonban a saját képességeitől, ezért a vallásban keresett fogódzót. Amint megtért Istenhez, a gyógyító képessége megszűnt. Miért ruház fel néha pozitív képességekkel is egyes embereket a Gonosz fejedelme? Ennek az a magyarázata, hogy időnként a démonvilág szolgálói is megbetegednek, és őket is velük gyógyíttatja.

Működési mechanizmusukat illetően ezek az eljárások beleilleszkednek az univerzális rendbe. A végkifejlet azonban attól függ, hogy melyik oldalról jön a segítség. Áldás csak az isteni eredetű gyógyításon van. A démonoktól származó segítség csak kezdetben okoz megkönnyeb­bülést, a végén azonban sokkal rosszabb állapotba kerülünk, mint amilyenben voltunk. A Sátánnak ugyanis nem az a célja, hogy segítsen és megtartson minket, hanem hogy megszerezze a lelkünket. A saját szolgálatába akar állítani bennünket, ezért eleinte teljesíti a kívánságainkat. Ha úgy akarjuk, átmenetileg meg is gyógyít minket, de egy idő után átveszi a hatalmat felettünk. Mind inkább az ő akarata érvényesül, és ha ez nem sikerül neki, akkor elpusztít bennünket. Aki a legkisebb jelét tapasztalja annak, hogy bármely módszer alkalmazása során a démoni erők irányítása alá került, hagyja abba a gyakorlását. Ez esetben imádkozzunk Istenhez, és kérjük, hogy szabadítson meg bennünket a Gonosztól, és ez úton kérjük a gyógyulásunkat. Az imádság az egyet­len transzcendentális eljárás, amelyhez nem tud közel férkőzni a Sátán, így kellő kitartás esetén biztosak lehetünk benne, hogy fohászunk meghallgatásra talál.

Sajnos a későbbiek során ezek a problémák sűrűsödni fognak. Ennek oka, hogy a mágia már az iskolákba is beszivárgott. Egy általános iskolákban használt alternatív olvasókönyv 18 oldalon át ismerteti a fekete mágia mód­sze­reit. Ily módon tanítja erre a 10 éves gyerekeket: „Ha egy od­zsib­vé indián valakinek rosszat akar, fából elkészíti ellenségének ki­csinyített mását, és tűt szúr a szo­bor fejébe vagy szívébe; eset­leg nyilat lő bele abban a hitben, hogy amikor a hegye belefúródik a képmásba, erős fájdalom kelet­kezik ellensége testének megfe­le­lő részén. Ha kifejezetten az a szándék, hogy a szóban forgó sze­mélyt megölje, akkor bizonyos má­gikus szavakat mormolva elégeti a bábut.” Ezt követően áttérnek a gyakorlati megvalósításra: „Sze­rezz némi mennyiséget kiszemelt áldozatod körméből, hajából, szem­öldökéből, nyálából stb., hogy a test minden része megfelelően kép­viselve legyen, és ezekből, valamint vadméhek által elhagyott lépből kiszedett viasszal készítsd el az illető képmását. Lámpa fölé tartva 7 éjszakán át perzseld lassan a figurát, és mondd: nem viasz az, amit perzselek, X.Y. mája, szíve és egyéb testrésze az, amit perzselek. A 7. perzselés után égesd el a figurát, és áldozatod meghal.” Bravó, hadd tanuljon a gyerek! Nincs még elég erőszak a világban, gondoskodjunk az utánpótlásról. Ennek leghatékonyabb módja, hogy a jövő nemzedékét a Sátán szolgálatába állítjuk. Már az iskolában elkezdjük ördögpalántává nevelésüket, hogy aztán soha többé ne tudjunk megszabadulni a romboló erőktől, a démoni hatalomtól. Még 10-15 év és fekete mágusok fogják kormányozni a világot. Hogy hová? Természetesen a pusztulásba, a totális megsemmisülésbe, mivel ez az út elkerülhetetlenül oda vezet.

 

Ördögűzés

 

Az előzőekben láthattuk, hogy a gonosz erők mennyi kárt és szenvedést képesek előidézni környezetünk manipulálásával. Igazi gyötrelem azonban azokra vár, akiknél a rontás belülről indul ki. Ilyenkor a sátáni lény beköltözik áldozata testébe, és átveszi felette az uralmat. Lelkének háttérbe szorításával teljes mértékben uralja a megszállott szervezetét. Ezáltal tág tere nyílik arra, hogy szabadon kiélje alantas ösztöneit. Ráadásul mindezt más kárára, mivel a kívülállók a fizikai test eredeti birtokosának tulajdonítják a botrányos viselkedést, az elkövetett bűnöket. Sajnos az üldöztetés gyak­ran tragédiával végződik, mert a démoni lény addig hajszolja áldozatát, amíg az önkezével véget nem vet szenvedéseinek. Gyakran megesik az is, hogy súlyos bűncselekményre készteti áldozatát, hogy a rászabott büntetés által kivonja őt a társadalomból. Sok bűnöző gyilkol emiatt anélkül, hogy tisztában lennének befolyásolt állapotukkal. Egy rokkant embert bestiális kegyetlenséggel meg­gyilkolt fiatalember pl. azt nyilatkozta, hogy: „Valami furcsa érzés járt át, ami arra késztetett, hogy újra és újra lesújtsak”. Mások még a biztatást is hallják a fejükben, hogy: „Öld meg, Öld meg!”

Az esetek egy részében azonban előfordul, hogy a családtagoknak, közvetlen hozzátartozóknak gyanússá válik a hirtelen bekövetkezett magatartás-változás, és szakemberhez fordulnak segítségért. Ha a beteg megfelelő pszichiáterhez kerül, az hamar kideríti, hogy nem szokványos elmebetegséggel áll szemben. Sokat azonban nem tud tenni, mert az inkorporációra szakosodott terapeuták is csak ártatlan szellemeket képesek kiűzni a testből. Az általuk alkalmazott regresszív hipnózissal csupán azokat a szellemeket tudják távozásra bírni, akik túlságosan kötődnek a földi világhoz, és oly módon próbálják meghosszabbítani az ittlétüket, hogy élő emberek testébe költöznek. A gonosz lel­keket nem lehet meggyőzéssel jobb belátásra bírni. Ezekben az esetekben csak az ördögűzés segít.

Ezt a mesterséget nem pszichiáterek gyakorolják, hanem papok, a Vatikán közvetlen felügyelete alatt. A hivatalos jogosítvánnyal rendelkező ördögűzők egyike a Rómában tevékenykedő Gabriele Amorth atya, aki nap mint nap birokra kel a Sátánnal. Elmondása szerint az elmúlt másfél évtizedben több mint ötvenezerszer mondta el az ördögűző imádságot, négy-ötezer ember baján segítve. Szavait idéz­ve: Párbeszédet folytatok az ördöggel, amely olykor befészkeli magát az emberbe, és csak alapos felkészültséggel lehet szembeszállni vele. Nyilatkozatából megtudhatjuk, hogy nem győzi a sok munkát. A „munkaerőhiány” abból ered, hogy három évszázaddal ezelőtt, a felvilágoso­dás előretörésével a katolikus egyház szinte teljesen felhagyott az ördögűzéssel. Hozzájárult ehhez a döntéshez, hogy korábban ártatlan emberek ezreit küldték a máglyára; olyanokat, akik önhibájukon kívül kerültek a sátáni erők befolyása alá. A megbánás folyamata oda vezetett, hogy a XX. századra, amikor a Sátán teljes erőbedobással próbálta az emberiséget romlásba dönteni, alig akadt valaki, aki szembeszállhatott volna vele. Az 1980-as években az egyház felismerte a helyzet tarthatatlanságát, de ekkor már csak néhány ördögűző volt Itáliában. Mostanra a számuk háromszázra növekedett, mégis túlterheltek. Ennek oka, hogy mind több felkérés érkezik hozzájuk külföldről. Németországban, Ausztriában, Spanyolországban vagy Portugáliában pl. egyáltalán nincsenek ördögűzők, így az ott élők kénytelenek Róma segítségét igénybe venni. Egyébként Magyarországról is sok kérés érkezik hozzájuk. Maga Amorth atya 1980-ban még csak 20 ördögűzést végzett Olaszországban, 2000-ben pedig már 300-at, és az igény egyre nő. Az utánpótlás biztosítása érdekében a római Georgiana Egyetemen már külön tantárgyként oktatják az exorcizmust. Valamivel jobb a helyzet az ortodox egyház fenn­hatósága alá eső országokban, mert ezekben az államokban sohasem szűnt meg az ördögűzés gyakorlata.

Amorth atya szerint: „Az ördög kétféle módon fejti ki tevékenységét. Az első a közönséges módszer, amikor folyamatosan kísérti az embert. Megpróbálja eltávolítani Istentől, és eljuttatni oda, ahol maga is lakozik, a pokolba. Különleges eszközöket is alkalmaz. Ezek egyike, hogy kínokat, zavarokat okoz különféle varázslatokkal. Előfordul azonban, hogy megszállja az embert, és az ő száján keresztül beszél. Amikor egy megszállotthoz intézem szavaimat, gyakorlatilag az ördöggel folytatok párbeszédet.” Arra a kérdésre, hogy milyen szempontok alapján választja ki az ördög áldozatait ezt válaszolta: „Négy ok miatt válhat valaki célponttá. Az első, amikor visszafordíthatatlanul megátalkodik a bűnben. Ez a legritkább. A második eset sem túl gyakori. Ennek során Isten hagyja, hogy az ördög kínozza a kijelölt személyt, mert az átélt szenvedések intenzívebbé teszik a lelki fejlődését. Történelmünk során sok szent életű ember jutott erre a sorsra. Testüket képes volt ugyan meggyötörni a Gonosz, de a hitüket megacélozta. A harmadik ok korunk divathóbortja, az okkultizmus terjedése. Manapság mind többen foglalkoznak mágiával, kártyavetéssel, és egyéb praktikákkal. Sokan járnak spiritiszta szeánszokra, sátánimádó szertartásokra abban a reményben, hogy különleges képességekre tesznek szert. Eközben nem is sejtik, hogy ajtót nyitnak a démonvilág számára, és teljesen kiszolgáltatottá válnak. Amíg az előző három esetben az áldozat maga tehet arról, hogy a Sátán hatalmába kerül, a negyedik csoportba tartozók vétlenek. Ártatlanul szenvednek mások rosszakarata miatt. Ma már számtalan lehetőség van arra, hogy valaki felkeressen egy mágust, varázslót, boszorkányt; aki kellő fizetség ellenében rontást idéz elő a mit sem sejtő célszemélynél.

Ennek megfelelően az ördögűzés mindig azzal a kérdéssel kezdődik, hogy: ki küldött ide? Ezeket a megátalkodott lelkeket persze nem könnyű szóra bírni, de ha Krisztus nevében szólítom fel őket, kénytelenek válaszolni. Igen ám, de összevissza hazudoznak. Arra a kérdésre, hogy valójában ki is ő általában igazat felel, de amikor a megbízó nevét firtatom mellébeszél, megpróbálja összezavarni a dolgokat, és sokszor ártatlanokat kever gyanúba.” Mint az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből is tudjuk a szertartás a Római rituálé szabályai szerint zajlik, ami nem teljesen veszélytelen. Az ördögűző a jóindulatú szellemek védelme alatt áll ugyan, de figyelmetlensége által őt is érheti baj. Amorth atya egyszer elfelejtette lekötözni egy dühöngő megszállott lábát. „Akkora rúgást kaptam, hogy eltört, és negyven napig gipszben volt a lábam. Nem csoda hogy sok pap azért nem mer ördögűzést vállalni, mert fél a bosszújától, az őrjöngő kitöréseitől. Pedig nem szabad tartani tőle. Minél kevésbé félünk, annál könnyebben tudunk elbánni vele. A kitartásunkat is alaposan próbára teszik ezek a megátalkodott lények. Nem egyszer előfordul, hogy a kiűzött lélek újból visszatér. Néha évekig is eltart, amíg sikerül véglegesen elzavarni az ördögöt.”

Az ördögűzés igénybevétele sem egyszerű dolog. Csak azok kerülhetnek a hivatásos gyakorlói elé, akik átestek a szükséges orvosi vizsgálatokon. Nehéz ugyanis szétválasztani a pszichés betegségeket az ördögi rontástól. Ezért az eljárás elkezdése előtt minden esetben meggyőződnek róla, hogy az alany viselkedésében bekövetkezett változás nem pszichiátriai okokra vezethető vissza. Ennek során elmeorvosok véleményét kérik ki. Folytatva Amorth atya élménybeszámolóját: „Akit megszállt az ördög, annak fájdalmi vannak, de nem tudja pontosan meghatározni szenvedései jellegét. Gyakran előfordul, hogy epilepsziára jellemző tünetek észlehetők rajta. A leggyakoribb árulkodó jel azonban az, hogy undort érez minden iránt, ami szent. Ha megáldom dührohamot kap, a földön fetreng. Egy fiatalember családja nem tudta, hogy mi történt a fiúkkal, amikor egyik napról a másikra furcsán viselkedett. Abbahagyta a tanulást is, és nem volt hajlandó kimozdulni hazulról. Az apjának akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor kiejtette a száján, hogy »Ave Maria«. Erre a fiú pánikszerűen felugrott azt kiáltva: Apa azonnal hagyd abba. A megszállottság előrehaladott állapotában fékezhetetlen düh tölti el, ha egyházi szentséget lát. Ezzel együtt roppant mértékben megnő a testi ereje. Az ördög a nőket is hihetetlen testi erővel ruházza fel. Egy megszállott fiatal nő vonagló, csapkodó végtagjait pl. hat férfi sem tudta lefogni, és férfi hangon kezdett el beszélni. Ráadásul olyan nyelven, amelyet korábban még csak nem is hallott.

Olyanok is vannak, akiken a megszállottság csak rövid ideig vesz erőt. Amikor érzi, hogy jön a »roham« kimegy a mosdóba, vár negyedórát, s ha visszatér senki sem vesz észre semmit. Súlyos ese­tekben a megszállottak olyan nyelveken is értenek, amelyeket soha nem tanultak. Egy ördögűzésen több különböző nemzetiségű pap gyűlt össze. Én a megszállott asszonyt latinul kérdeztem, a paptársaim pedig németül, héberül, arabul, koreaiul, ki-ki az anyanyelvén. Ő pedig mindegyikre olaszul válaszolt. Pontosan az adott kérdésre. Fordításra, tolmácsolásra nem volt szükség. (Ez feltehetően nem az ördögök műveltségének, hanem telepatikus képességüknek tudható be.) Néha előfordul, hogy a démon érthetetlen nyelven szólal meg. Ha ilyenkor megkérdezem milyen nyelv ez, azt feleli: az ördögök nyelve.

Az ördögűzés során gyakoriak a látványos jelenetek is. Egy szakavatott paptársam zárt templomban próbálta kizavarni a Gonoszt, néhány családtag jelenlétében. Egyszer csak a fiú teste felemelkedett a székről. Egyre feljebb került, fejével már a templom plafonját érintette. A hozzátartozók nagyon megijedtek. Mi lesz ha lezuhan, és összetöri magát? A pap nyugalomra intette őket. Ezt követően a test szép lassan visszaereszkedett az ülőhelyére. A fiú mosolyogva ébredt, nem emlékezett semmire sem. Ennél is látványosabb jelenet, amikor a megszállott a legelképesztőbb tárgyakat hány­ja ki magából. Hosszú szögeket, kötélcsomókat, fából és műanyagból készült állatfigurákat. Magam is őrzök ilyen tárgyakat. (Ezeket valószínűleg nem nyelte le előzőleg az áldozat, hanem a torkában keletkeztek, materializálódás útján.) Gyakran előfordul, hogy távoli és elrejtett dolgokról is tudomása van.” Végezetül azt is megtudtuk, hogy az alvilág képviselői nem csak egyéneket képesek megszállni, hanem néha egész embercsoportokat is. „Egyszer egy egész iskolai osztályt kellett »gyógyíta­nom«. De gyakori az is, hogy egy ország vezetőit kerítik hatalmukba. Meggyőződésem, hogy ördög szállta meg annak idején Hitlert és Sztálint is.” (Mellékesen megjegyezve erre nem volt szükség, mert ők maguk is sátáni eredetű lények voltak. Az ezoterikus szakirodalom több helyen is meg­említi, hogy Hitler maga volt az Antikrisztus. Sztálinról is köztudott volt, hogy az egyik kezén hat uj­jal született, ami a démonológia tudománya szerint egyértelműen utal a hovatartozására.)

Bár az ördögűzés szertartása látszólag nem más, mint imádkozás, nem ajánlatos kísérletezni vele. A mélyen vallásos ember képes ugyan távol tartani az ördögöt magától, de semmiképpen ne vállalkozzon az ördöggel való párbeszédre. A zsoltárok éneklése, a rózsafüzér mondása közben történő kikérdezés nagy felkészültséget igényel. Éppen ezért a Vatikán Hittani Kongregációja előírja, hogy csak az foglalkozhat ördögűzéssel, aki erre az illetékes püspöktől működési engedélyt kap. A jóváhagyás kiadását hosszú tanulás és tapasztalatszerzés előzi meg. Elöljárója azonban még ekkor sem biztos abban, hogy a tanítvány a gyakorlatban is képes lesz megállni a helyét. Ezért sokszor ezekkel a szavakkal bocsátja útjára: Próbálj meg magad boldogulni! Alapvető szabály, hogy az ördögűzést végző papnak sohasem szabad rögtönzött imát mondania, hanem a Biblia meghatározott részeiből kell idéznie. A Szentírás ugyanis „vörös posztó” az ördögök szemében, iszonyodnak minden sorától. Az előadásmódnak pedig eksztatikusnak kell lennie, hogy az alany kellően felfokozott állapotba kerüljön. Minden izgatottabb, annál kevésbé érzi jól magát a megszálló szellem benne. A sok kellemetlen hatástól fenyegetve érzi magát, és kimenekül áldozata testéből.

Amennyiben minden jel arra vall, hogy valamely hozzátartozónknak szüksége lenne kiűzetésre, forduljunk a katolikus egyház helyi képviselőihez. Nem lesz könnyű dolgunk, mert a papok, püspökök túlnyomó része nem hisz abban, hogy az ördög megszállhatja az embereket. Kitartó kereséssel azonban el fogunk jutni ahhoz a személyhez, aki majd útba igazít bennünket. A Vatikánban azonban annyira komolyan veszik a Sátán és a Gonosz szellemek létezését, hogy nemrégen módosították a négy évszázaddal ezelőtt elfogadott exorcizmus szertartáskönyvét. Ebből az is kiderül, hogy a démonok bukott angyalok, akik rendkívüli képességű és intelligenciájú szellemi lények. Egyébként II. János Pál pápa is végzett már ördögűzést. A szentszéki hivatalából visszavonult Jacques Martin emlékiratai szerint erre először 1982-ben került sor. A másik két eset az ezredfordulón történt. Mindhárom esetben fiatal nőkből űzte ki a Gonoszt.

1982-ben, a dél-amerikai körútja során egy földön fetrengő nőt vett kezelésbe, aki miután letépte magáról a ruháit, a testét kezdte el marcangolni. 2000 szeptemberében a Szent Péter téren egy nem evilági hangon és nyelven sikoltozó nőből űzte ki a démont. Több tucat szemtanú elmondása szerint csaknem félórás megfeszített koncentrálással járó munkával érte el azt, ami előzőleg a Nemzetközi Ördögűző Szövetség fejének nem sikerült. Harmadik alkalommal egy 24 éves nőn segített, akire egy román árvaházban találtak rá, teljesen beszámíthatatlan állapotban. A belé költözött gonosz lélek tökéletes latinsággal küldte el a fenébe a papokat, majd férfihangon tovább szidalmazta a pápát. II. János Pál később élete legnagyobb kihívásaként írta le ezt az esetet. Nem ez volt azonban a legnevezetesebb egyházfői ördögűzés. A II. világháború idején XII. Pius pápa többször is megpróbálta kiűzni az ördögöt Hitlerből, de nem sikerült. Egy idő után fasiszta diktátor sejtette, hogy valami nincs rendben vele. Egyre inkább megerősödött benne a gyanú, hogy megszállták a démoni erők, ezért közvetlenül a római pápához fordult segítségért.

A katolikus egyház nem véletlenül vállalta magára ezt a feladatot. Mint látni fogjuk Jézus is gyakran űzött ki démonokat megszállt emberekből. Részéről elég volt néhány szó, hogy kiutasítsa őket. Mivel a tanítványainak azt parancsolta, hogy az ő nevében hasonlóképpen cselekedjenek, a római kereszténység azóta is tisztének érzi ezt a feladatot. A középkorban a szentek is gyakran végeztek ilyen szertartásokat. A II. században élt Szent Jusztin elmondása szerint ez számukra nem jelentett túl nagy megerőltetést. A szent embereknek ugyanis már a „puszta érintése és lehelete” is hatásosnak mutatkozott. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy ők közelebb álltak Istenhez, az őt szolgáló angyalokhoz. A sikeres ördögűzéshez ugyanis szükség van az ő segítségükre is. Ennek felismerése vezettet oda, hogy az 1999-ben megújított Római Szertartáskönyv már kifejezetten előírja, hogy „Tartózkodni kell a Sátán felesleges nevén nevezésétől, sőt még a neki szóló, korábban bevett parancsolgatást is minimálisra kell csökkenteni. Inkább Istent kell kérni az ügyben való közbenjárásra.” Az új szertartáskönyv már mentes olyan tévedésektől is, hogy az epilepsziát és a skizofréniát ördögi megszállásnak tekintse. Azért is fontos az előzetes pszichikai vizsgálat, mert ezek a betegségek hasonló tüneteket váltanak ki.

2000 évvel ezelőtt Jézus is foglalkozott ördögűzéssel. A Biblia szerint, amikor a Galileai-ten­ge­ren áthajózva a Gadarénusok földjére látogatott, találkozott az úton egy emberrel, akit megszállt az ördög. Nem is egy, hanem több pokolból szabadult szellem költözött bele, amitől fékezhetetlenül vaddá és kegyetlenné vált. Már hosszú ideje meztelenül járt, és az emberektől távol, a sírboltokban lakott. A megszállott – felismerve Jézusban Isten fiát – lábai elé vetette magát, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa meg őt gyötrelmeitől. Jézus megparancsolta a légiónyi tisztátalan léleknek, hogy menjenek ki ebből az emberből. Ők erre rimánkodni kezdtek, hogy ne parancsolja vissza őket az alvilágba. A mellettük levő hegyen legelészett egy disznónyáj, és a gonosz lelkek azt kérték, hogy azokba mehessenek. A disznóknak azonban nem tetszett az új irányítás. Nagyon megrémültek a pokolfajzatoktól, és pánikszerűen rohanni kezdtek. Egy szakadék szélére érve lezuhantak, és belefulladtak az alatta levő tóba. Így a gonosz lelkeknek vissza kellett menni oda, ahonnan jöttek.

A későbbi századokban is feljegyeztek olyan eseteket, amikor a gonosz szellem állatokat szállt meg. Az 1980-as években egy Moszkva környéki faluban a pravoszláv egyház helyi képviselője kutyán hajtott végre ördögűzést. Az állat addig úgy viselkedett, mintha megveszett volna, de az orvosi vizsgálat kizárta a fertőzés gyanúját. A korábban igen barátságos kutya mindenkinek nekitámadt. Órákig őrjöngött, így gazdája kénytelen volt kikötve tartani a magából teljesen kifordult ebet. Mivel nagyon szoros érzelmi szálak fűzték hozzá, nem akarta elpusztítani. Ezért végső elkeseredésében meglepő dologra határozta el magát: ördögűző papot hívott. Az eljárás sikeresnek bizonyult, a kutya ismét kezes báránnyá változott.

Minél fejlettebb a lélek, annál könnyebben megy neki az ördögűzés. A hetedik szint felett álló lelkeknek már olyan nagy hatalmuk van az alantas világ felett, hogy az ördögi szellem puszta szavukra távozik a megszállt testből. Ezt bizonyítja a „néma lélek” kiűzésének története az Újszövetségből. Egyik útja során így szólította meg Jézust egy reményt vesztett apa: „Mester! Elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van, és amikor megragadja, úgy leteperi, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam a tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Jézus így szólt a körülötte összegyűlt emberekhez: „Ó hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrlek még titeket? Hozzátok őt elém!” Odavitték, és amikor az alantas szellem érzékelte a Meg­váltó jelenlétét olyan görcsös rohamot váltott ki a fiúban, hogy földre esve fetrengett és tajtékzott. Jézus megkérdezte az apától: „Mióta van ez így vele?”

– Gyermekkora óta. Ezért ha lehet, segíts rajta, szánj meg minket! Lehetséges-e nekem?

– Minden lehetséges annak, aki hisz!

Erre az apa felkiáltott:

– Hiszek! Segíts a hitetlenségemen.

Jézus odament a fiúhoz, és rászólt a tisztátalan lélekre:

– Te néma és süket lélek! Megparancsolom neked, hogy menj ki belőle, és többé ne menj bele!

Ekkor a fiú még egyszer megrázkódott, és a megszálló szellem távozott belőle. Ezt követően a tanítványai megkérdezték tőle:

– Mi miért nem tudtuk kiűzni?

Jézus így válaszolt:

– Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.

A megátalkodott démoni lelkeket tehát csak az isteni szinten álló szellemek képesek eltávolítani, akiket imádság útján lehet elérni, közreműködésre bírni.

 

Fejlődésünk buktatói

 

Az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében elhangzott, hogy a tudományos haladás egyik kerékkötője az információrobbanás, vagyis az a sajátos helyzet, hogy idő hiányában a kutatók nem tudják feldolgozni a mind nagyobb mértékben rájuk zúduló ismereteket. Az információrobbanás okozta káosz azonban már az átlagembert is mind jobban idegesíti. Manapság már nem csak a munkahelyünkön, hanem otthon is szinte megszámlálhatatlan adatszolgáltató készülék vesz körül bennünket. A rádió, a televízió, a különféle hirdetések, a teletext, a kábeltévé-hálózat szerteágazó szolgáltatásai, a számítógépen olvasható adattárolók, pendrájvok, az Internet, a fax, a telefon, a mindenhová magunkkal hurcolt mobiltelefon szünet nélkül ontják ránk a híreket. Az ismeretterjesztő műsorokat tartalmazó hang- és videokazetták, a CD-, DVD- és MP3 lemezek, valamint a Flash memóriának nevezett mozgó alkatrész nélküli digitális tárolók elárasztanak bennünket információkkal. Szakértői vé­lemények szerint az emberiség az elmúlt 10 év során több tudást gyűjtött össze, halmozott fel, és tett széles körben hozzáférhetővé, mint a megelőző 2500 év alatt összesen. Ennek eredménye, hogy a XX. század végén megjelent a homo digitális, aki a nap minden percében információ-közvetítő eszközein csüng, és úgy érzi, markában tartja a világot.

Ez az állandó készenlét azonban meglehetősen fárasztó, ezért világszerte megfigyelhető egy új jelenség, az információstressz. A technostressznek is nevezett jelenséget tovább fokozza a nyugtalanság érzése. Ez abból fakad, hogy mostanában mind több ember ismeri fel, hogy a rájuk zúduló ismeretek nem teszik okosabbá, sem határozottabbá, sőt egyre jobban elbizonytalanítják őket. A mindenhonnan felénk áradó információk ugyanis a legtöbbször meglehetősen felületesek, és nem egyszer egymásnak ellentmondóak. Szerzőik nem rendelkeznek alapos tudással, nem képesek lehatolni a problémák, jelenségek gyökeréig, így az esetek túlnyomó részében nem kapunk mást, mint tetszetős köntösbe öltöztetett halandzsát, bő lére eresztett maszlagot. A nagy felhajtással közzétett „nesze semmi, fogd meg jól” információk sorozatos csalódást okoznak az embereknek. Arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzt, időt és energiát követel a figyelemmel kísérésük. Nem véletlen, hogy az „információ-fogyasztásban” élen járó menedzserek szerint az új ismeretek jelentős része nem éri meg azt a pénzt, amibe kerül.

A felmérések alapján az is kiderült, hogy a túl sok hír és adat miatt a vezetők nehezen jutnak elha­tározásra, s fontos döntéseket halogatnak. Úgy érzik, hogy ítélőképességüket mind jobban befolyásolják, elhomályosítják a külső hatások. Sokuknál már kezd kialakulni az úgynevezett Informa­tion fatique syndrom[15] (Információ-fáradtsági tünetcsoport), amely zavartságban, koncentrációs nehézségekben, kimerültségben és közömbösségben nyilvánul meg. Az átlagemberek emellett még a tájékozatlanságtól is szenvednek. Kellő szakértelem és pénz hiányában nem tudják megkeresni az igazán fontos tudnivalókat. Hiába a hírek özöne, a kulcsfontosságú ismeretek rejtve maradnak előttük. De ha szert tudnak tenni minden hozzáférhető információforrásra, akkor sem mennek vele sokra, mert a rengeteg eléjük szórt adatot nem tudják feldolgozni, hasznosítani, és életük szolgálatába állítani. Mindezek alapján az összegzéssel, a lényeg megkeresésével foglalkozó tudományos szakértők tevékenységét célszerű lenne kiterjeszteni az átlagfogyasztóknak szánt információk feldolgozására is. Ezáltal megállíthatóvá válna a technostressz káros folyamata, és visszatérne az emberek tudományba vetett hite.

A legtöbb gondot a számítógépes világhálón felhalmozódott adattenger kezelése okozza. Ha ezt a problémát nem oldjuk meg, akkor olyanná válik az Internet, mint egy hatalmas könyvtár, amely nincs felkartonozva. Így az olvasó kénytelen minden egyes könyvet leemelni a polcról, és oldalanként átböngészni, hogy hozzájusson a keresett információhoz. Nyilvánvaló, hogy ez az út nem járható; szakképzett „könyvtárosokra”, a weboldalak dzsungelében otthonosan mozgó szakemberekre van szükség; akik utat mutatnak nekünk, elvezetnek bennünket a használható hírforrásokhoz. Ezt a feladatot nem lehet keresőprogramokkal megoldani, mert ezek csak arra képesek, hogy a beírt kulcs­szavak alapján egy listát produkáljanak. A feltüntetett dokumentumok legtöbbje azonban hasz­nálhatatlan. A számítógép szakmailag nem képes minősíteni a rajta tárolt anyagot, ez emberi közreműködést igényel. Jelenlegi számítógépeink intelligenciaszintje a nullával egyenlő, így nem várható el tőlük semmiféle minőségi osztályozás. A szelekciót csak több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező, nagy tudású specialisták képesek elvégezni. Igazi áttörés azonban akkor várható ezen a téren, ha a végső értékelésben a bölcsek és a zsenik is részt vesznek, mivel az összefüggések bonyolult láncolatát csak ők képesek átlátni.

[

Az előző két kötetben több helyen is foglalkoztunk a piacgazdaság visszásságaival, a gazdagok és szegények között egyre mélyülő szakadékkal. Most nézzük meg, miként vélekednek erről a témáról a szakemberek. Pete Péter közgazdász szerint: „A piacgazdaságon alapuló gazdasági rendszer betegségének alapvető oka a kereslet hiánya. A multinacionális vállalatokban koncentrálódott gazdasági és szellemi potenciál, valamint a profithajsza a munka termelékenységének soha nem látott növekedését eredményezte. Ebből ki­folyó­lag mindig több munkahely szűnik meg, mint amennyi keletkezik, az egyes országokban és régiókban. Tehát a fog­lalkoztatottak száma folyamatosan csök­ken, a munka­nélkülieké pedig nő. A mun­kanélküliség aztán tovább növeli a ke­reslethiányt, ami költségve­tési hiány­hoz, az állami támogatások csökkenésé­hez vezet. A fenti leépülési folyamat következté­ben a tőkések egyre kevésbé ta­lálnak a reálszférában befektetési lehető­ségekre, ezért létrehoztak ma­guknak egy virtuális gazdaságot, ahol semmit sem termelnek; csupán tőzsdei, pénzpiaci spe­­kulációk­kal próbálják elnyerni egymás vagyonát. A tőke mind nagyobb hánya­da áramlik ide, és a spekulá­ciók által ger­jesztett áringadozások a reál­gaz­da­ság bi­zonytalanságát is növelik. Túl nagy pénzek forognak a látszólagos gazdaságban, ami azzal a veszéllyel jár, hogy egy rosszul sikerült pénzügyi tranz­akció a rendszer összeomlásához vezethet.” Hiába életképes a kapitalizmus, hiába virágzik a reálgazdaság, a spekulációs tőke oly nagy súllyal nehezedik rá, hogy bármikor szétrombolhatja. Elég egy tőzsde­pánik, és nem csak a bróker cégek, a különféle befektetési alapok, valamint a bankok mennek tönk­re, hanem a termelő üzemek és szolgáltató egységek is. A pénzügyi bizonytalanság ugyanis rohamo­san csökkenti a keresletet, ami a reálgazdaságot is rövid idő alatt csődbe juttatja.

[

Más közgazdászok azzal egészítik ki a világunkban tapasztalható gazdasági rendellenességek sorát, hogy a túlfogyasztás rengeteg kárt okoz az egyénnek és a társadalomnak. Ma egyre kevesebb ember dolgozik, de ők egyre több időt töltenek munkával. A csökkenő szabadidejükben aztán kapkodó túlfogyasztással igyekeznek kárpótolni magukat az elvesztegetett életükért, egészen a csömörig. A túlfogyasztás nem kevésbé ártalmas megnyilvánulási formája az utánzó- és a presztizs­fo­gyasztás, azaz olyan státuszszimbólumok vásárlása, amellyel a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünket jelezzük embertársainknak. Az értékek és a divat gyors változása, valamint a rohamos technikai fejlődés miatt a megszerzett javak hamar elavulnak. Ezért az emberek egyre újabb és újabb termékek vásárlására kényszerülnek az identitásuk megőrzése végett. Ezáltal életüket az anyagi javak utáni hajsza, a „mókuskerék pörgetése” tölti ki. A hedonista mókuskerék hajtásával azonban nem lehet előbbre jutni. Ez a tevékenység kifárasztja az egyént és a társadalmat anélkül, hogy boldogabb lenne tőle. Találóan jellemzi világunkat egy indiai jógi véleménye a nyugati civilizációról: „Gyönyörű emberek, gyönyörű autókban rossz irányba haladnak, mivel mindnyájan azt hiszik, hogy a megszerezett tárgyak, a külcsín hozza meg a boldogságot.”

A világ különböző fejlettségű országaiban végzett statisztikai felmérések szerint a boldogságot nem az anyagi javak minél nagyobb mértékű birtoklásával érhetjük el. Az alapszükségletek kielégítésén túl már kevés összefüggés mutatkozik a fogyasztás abszolút mértéke, és a boldogság között. Ennek oka, hogy anyagi helyzetünket mindig a társadalom többi tagjához mérjük. Hiába él valaki jól, ha a körülötte élők jobban élnek. Az anyagi helyzetben megmutatkozó különbségek váltják ki az utánzó fogyasztást. A tömegek számára a felsőbb osztályokba tartozók fogyasztási szintje az eta­lon, ami szükségtelen fogyasztást generál. Az utánzó- és a presztizsfogyasztás nem valódi szükségleteket elégít ki, hanem csupán státuszszimbólumként szolgál. Ezzel próbáljuk jelezni a társadalomban elfoglalt helyünket embertársainknak. Jelenlegi fogyasztásaink zömére tehát nem az igényeink késztetnek bennünket, hanem a tudati beállítottságunk.

Az egész történelmünket végigkísérő mértéktelen szerzésvágy mára már intézményesült az egész világban. A média, a reklámok, a különböző intézmények naponta sulykolják be­lénk, hogy csak a fogyasztási javak mértéktelen birtoklása tehet bennünket boldoggá. Már a gyermekeinkbe is ezt ne­velik bele az iskolában. Lassan elértük, hogy a harácsolási vágy az emberi természet alapvető jellemvonása lett. Régen a test vágyainak kordában tartása, a káros gondolatok csapongásának megfékezése erénynek számított. Ma már ösztöneik gátlástalan kiélésére büszkék az emberek. Nem divat az önmegtartóztatás. A mértéket vesztett ember egyfolytában tobzódik az élvezetekben: agyonzabálja magát, mértéktelenül italozik, sportot csinál a szexből.

Statisztikai kimutatások szerint 1950 óta az emberek több árucikket vásároltak, és több szolgáltatást vettek igénybe, mint civilizációnk egész korábbi történetében. (Ma már több mint 1 millió termék között válo­gat­hatunk a boltokban.) A középkori asz­kéta életszemlélettől alaposan eltávolod­va átestünk a „ló túlsó oldalára”. Pedig léteztek jól működő, hosszú távon fenn­maradt társadalmak rendkívül alacsony anyagi igények mellett is, mint pl. a gyűj­tögető-, halászó-, vadászó őskö­zös­ségek. A pénzt és a magántulajdont nem ismerő emberek semmivel sem voltak boldogtalanabbak, mint mi, sőt a rendelkezésre álló leletek azt bizonyítják, hogy ná­lunk jóval kiegyensúlyozottabban él­tek.

A jelenlegi túlfogyasztás nem szol­gálja a javunkat, sőt kifejezetten kárt okoz nekünk. A föld-, a természet ki­zsa­rolása, az ásványkincsek pazarlása, a környezetszennyezés mind nagyobb mértékű növekedése ökológiai katasztrófával fenyeget. Arról nem is szólva, hogy mértéktelen fogyasztásunkkal a következő nemzedékek életlehetőségeit csökkentjük. Azok a nyersanyag- és energiaforrások, amelyek jelenleg a mi luxusigényeinket elégítik ki, az utánunk jövők létfeltételét teremthetné meg. Ha nem gondolunk az utódainkra, ha alapvető szükségleteik kielégítését is lehetetlenné tesszük, vajon meddig marad fenn a civilizációnk? Elengedhetetlen tehát a fogyasztás önkéntes mérséklése. A mohó fogyasztás ördögi légköréből nehéz kilépni, de be kell látnunk, hogy jelenlegi életmódunkkal a vesztünkbe rohanunk.

Ennek a szemléletváltásnak már vannak követői. Az Egyesült Államokban lassan tömegessé válik az „önkéntes egyszerűség” mozgalom. Követői nem akarnak kivonulni a társadalomból, hanem józan, mértéktartó életmódot kívánnak folytatni. Szó sincs lemondásról, aszkézisről. Ők csupán a luxust nélkülözik. Az anyagi értékek helyett a lelki értékeket helyezik előtérbe. Ez nagyobb boldogságot biztosít számukra, létük kiteljesedését eredményezi. Emellett jóval egészségesebbek is. Kevésbé fenyegeti őket a túltápláltságból eredő magas vérnyomás, szerzett cukorbetegség, és a rák. Az egyéni kezdeményezések azonban nem képesek jelentős változást előidézni. Elengedhetetlen az állami szerepvállalás ebben a folyamatban. Olyan szabályozásra van szükség, amely a javak újrael­osztását, a fogyasztás csökkenését eredményezik. A jövedelemkülönbségek csökkenése nem ösztönzi az embereket túlfogyasztásra, megszűnik az utánzó fogyasztás. A presztizsfogyasztás felszámolása érdekében pedig széleskörű tudati felvilágosításra, államilag szorgalmazott tájékoztatásra van szükség. A diktatórikus módszerek elkerülése érdekében minden korlátozó intézkedést széleskörű, nyilvános társadalmi párbeszédnek kell megelőznie. Elengedhetetlen a példamutatás is. Ez a folyamat csak akkor válhat sikeressé, ha hirdetői, képviselői és irányítói személyes életvitelükkel is példát mutatnak.

[

Jelentősen nehezíti soraink rendezését, hogy az emberek nem találják helyüket a világban. Minden feladatra megvan a megfelelő ember. Csak nem áll a helyzet a magaslatán, nem tesz eleget a kötelezettségének. Elmerül a karrierépítésben, vagy az egzisztenciális fennmaradásért folytatott küzdelemben. Elfeledkezik a túlvilágon vállalt küldetéséről. Mások az „isteni jelre” várnak. Azt hiszik, hogy ők fogják megváltani a világot jelenlegi bajaiból, és nem értik, hogy a Teremtő miért nem szólítja fel őket szent feladatuk elvégzésére. Hamvas Béla szerint: „A legtöbb ember csak egy kis feladattal születik a világra. Sokan azonban valami nagy dolgot keresnek, mert azt hiszik, hogy a feladatok óriásiak.” A feladatok valóban óriásiak, de ezek fel vannak osztva részfeladatokra. Így egy-egy embert viszonylag kevés tennivaló terhel. Ha mindenki elvégezné, ami a dolga, akkor nagy tettekre lennénk képesek. Az emberek többsége azonban azt a csekély szerepet sem hajlandó eljátszani, amit a Földre születése előtt magára vállalt, illetve azt a kevés feladatot sem végzi el, amit kiróttak rá.

[

Sok feszültséggel terhelt a mun­kaerőpiac is. A középrétegek el­sze­gényedése, a kereslet fokozatos szűkülése következtében év­ről év­re csökken a foglalkoz­ta­tot­tak szá­ma. Tovább tetézi a ba­jokat a bér­rabszolgaság sajátos, ezred­vé­gi meg­nyilvánulása, amely kü­lö­nö­sen az idősebb korosztályt, és a dip­l­omásokat sújtja. Ez a mul­ti­nacionális vállalatok által általá­nosan alkalmazott rendszer főként a fejlődő országokban érezteti ha­tását, mivel az alacsony munka­bérek következtében a nagy vi­lág­cégek mind nagyobb számban te­le­pítik ter­melőegységeiket ezek­be az országokba. En­nek a munkáltatói rendszernek fő sajá­tos­sága a szakmai tapasztalatok semmibe­vé­te­le. Egy rabszolga akkor ér a legtöbbet, ami­kor ereje teljében van. Nem véletlen, hogy fejlődő or­­szá­gokban a 20’-as, 30’-as éveikben járó munkavállalókat fize­tik meg a leg­jobban. A rabszolgák kiválasz­tásánál az élet­erő, a mun­ka­bírás a legfontosabb szem­pont. Élet­ta­pasz­talatokra, szak­mai gya­kor­latra nincs szükség, mert a kreativitást igény­lő fe­la­da­to­kat a munkáltató otthon vé­gez­teti el a hon­fitársaival. Ezek­be az országokba már kész tech­nol­ógiát visz, ame­lynek a működ­te­tése csupán jól begyakorolt moz­dulatokat, és nagy teher­bírást igé­nyel. Ehhez kellenek a fiatal, egész­­séges rabszolgák. Gondolkoz­ni nem kell, ezt meg­teszik he­lyet­tük a mun­ka­adóik.

Hasonló okok miatt irtóz­nak a több­dip­lo­más emberektől is. Túl­képzettnek nyil­vá­nít­va nem veszik fel őket. Régen a rab­szol­gák írni-olvasni sem tud­tak, hogy jobban kordában tudják tartani őket. Most meg 2-3 diplomával és nyelvvizs­gapapírral „okvetetlen­kednek” olyan vállalatoknál, ahol nem gondol­kodó emberekre, ha­nem a robotoknál is olcsóbban dolgozó enge­delmes rabszol­gák­ra van szükség. Ilyen kö­rülmények között nem vé­letlen, hogy a 40 év feletti dip­lo­mások átlagban 15%-kal ke­ve­seb­bet keresnek, mint a pálya­kez­dő társaik. Az élet­böl­cses­ség, a szak­mai ta­pasz­talat, a perspektívák­ban való gondolko­dás ugyanis hát­rál­tat­ja a munkát, csökkenti a ter­melé­kenységet. Az újító ötletek meg­zavar­ják a ter­me­lés folyama­tos­sá­gát, fenn­aka­­dást okoznak a be­já­ratott gé­pezet­ben. Így nem vé­let­len, hogy a mun­­kál­tatók igye­kez­nek meg­sza­ba­dulni a „kerékkötők­től”, és ez is jelentősen hozzájárul az idő­sebb kor­osztály nagy­fokú mun­kanél­küliségéhez. Mi­­után a fejlő­dő or­szágok szűk látókörű politi­ku­­sai korábban kiárusították az orszá­got, eladták a független iparvállalatokat, a kreatív munkaerő nem talál magának állást. Ennélfogva a nagy szakmai tapasztalatokkal rendelkező és kellő anyagi megbecsü­lésre vágyó szakemberek számára nincs más kiút, mint a külföldre vándorlás.

[

A tudomány jelenlegi állás­pontja szerint minden ember ártatlannak születik. A bűnö­zők erkölcsi, fizikai torzulásaiért kizárólag a neveltetésük felelős. A gyakorlat azonban rácáfol erre a feltevésre. A kansasi Menninger Klinikán F. Hacker és kutatócsoportja egy fiatalkorú gyilkost pszic­ho­te­rápiás kezelésnek vetett alá. Bizonyos idő elteltével gyó­gyultnak nyilvánították, és el­bocsátották. Alig hogy kien­gedték, újabb gyilkosságot kö­vetett el. Amikor már negyed­szer ismétlődött meg ez az eset, a kutatók arra a meg­győ­ződésre jutottak, hogy mégsem születik minden ember ártatlannak. Vannak megátalkodott gonosz lelkek, akik bűnös hajalmokkal jönnek a világra. Rajtuk a nevelés sem segít, legfeljebb kissé visszafogja őket. A viselkedéstudomány művelőit már nem sok választja el attól a felismeréstől, hogy a pokol küldöttei nem tagadják meg önmagukat, bárhová születnek, nagyon hamar megmutatkozik rajtuk a valódi énjük.

Ezeket az embereket az sem változtatja meg, ha kiemelik őket a környezetükből, és egy „rendes” családban jó nevelést kapnak. A gondos nevelés nem képes a lelküket meg­változtatni. Erre jellemző példa egy 21 éves lány esete, akit 1 éves korában eldobott magától a sú­lyosan alkoholista anyja. A 20 éven át folytatott áldozatos nevelést azzal hálálta meg, hogy fagyálló folyadékot töltött nevelőanyja ásványvizes palackjába. Az asszony néhány óra múlva már borzalmas kínok között fetrengett. Ekkor sem gondolta meg magát, nem hívott orvost, szenvtelenül nézte a haláltusáját. Tettének oka: a nevelőanyja nem adott neki elég pénzt. Az ismert magyar színésznőt, Soproni Ágnest is azért gyilkolta meg a fia és felbérelt barátja, hogy megszerezze anyja vagyonát. A fiú walkmant hallgatott, miközben a barátja brutálisan megölte az anyját, majd együtt feldarabolták a szerencsétlen nőt. Az ateista szakértők azon vitatkoznak, hogy genetikai öröklődés, vagy a környezeti tényezők hatnak-e erősebben a személyiségfejlődésre. A lélekről, eredetéről nem vesznek tudomást, mert hivatalosan nem létezik. A pszichológusok beszélnek ugyan róla, de ők a psziché alatt nem egy önálló aszt­rál­lényt értenek, hanem az egyén szellemi alkatát, érzésvilágát és gondolkodásmódját.

Hiába igyekszik a jog és a demokratikus közfelfogás minden embert azonos mércével mérni, nem vagyunk egyformák. Eredetünk, a túlvilágon korábban elfoglalt helyünk alapján rendkívül különbözőek vagyunk. Egyes kriminológusok azzal próbálják magyarázni a bűnözők hajlamait, hogy: „Viselkedésük a társadalmi normák kulturális közvetítésének zavaraiból ered.” Mások a szegénységre, a hátrányos szociális helyzetre hivatkoznak. Ez a feltételezés azért nem állja meg a helyét, mert nem minden halmozottan hátrányos helyzetű gyerekből lesz bűnöző. Sokan közülük értékes emberekké válnak. Sanyarú sorsuk nemhogy rontott, hanem kifejezetten javított a jellemükön. Az átlagnál állhatatosabbá váltak, a sok megpróbáltatás szigorú erkölcsi értékrendszert alakított ki bennük. Ez annak tudható be, hogy ők már korábban legyőzték magukban állati ösztöneiket, és olyan szintre emelkedtek, ahol képesek voltak ellenállni környezetük visszahúzó erőinek.

Miután a láthatatlan világok létét nem vagyunk hajlandóak elismerni, a saját bőrünkön fogjuk megtapasztalni, hogy társadalmunk homogenitása téves feltevés. Ennek a fajta tapasztalatszerzésnek az eredménye az a szociológusok által kialakított nézet is, mely szerint: „Napjaink széthullóban levő plurális közösségeiben az áldozatkész, szociális magatartásforma egyre inkább háttérbe szorul. A társadalom erkölcsi törvényeit betartó egyedeken mind több szociálparazita élősködik.” Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus megdöbbentő hasonlatosságot vélt felfedezni társadalmunk állapota, és egyes állatfajok viselkedése között. Ez nem éppen hízelgő ránk nézve, és nem is megnyugtató. Az állatvilágban ugyanis ez a fajta életforma csak addig folytatható, amíg az áldozatok kihalnak. Ezt követően az élősködők is elpusztulnak.

 

Környezeti ártalmak

 

A bioszféra helyzete még a gazdaságnál is labilisabb. Ahelyett hogy világméretű összefogással kilábalnánk az általunk ásott gödörből, egyre mélyebbre süllyedünk. Köztudomású, hogy a globális felmelegedés legfőbb kiváltó oka a Földet körülvevő ózonréteg rohamos pusztulása. Erre először a föl­dön­kívüliek hívták fel a figyelmünket, még az 1980-as évek derekán. Miután tudósaink műszeres meg­figyelései igazolták a veszély fennállását, a hír nyilvánosságra került. Ezt követően a szakértők és a közvélemény nyomására politikusaink kénytelenek volta lépni ebben az ügyben. Intézkedéseiknek köszönhetően betiltották, és néhány év alatt megszüntették az ózonréteget leginkább károsító ve­gyü­letek gyártását. A probléma azonban ezzel nem szűnt meg, mivel a tilalom nem mindenkire vonat­kozik. A montreali egyezményt aláíró 165 ország közül többen 10 éves haladékot kaptak, hogy legyen idejük az átállás megszervezésére. Kína viszont nem erre fordította az ily módon nyert éveket, hanem felfuttatta ezeknek az anyagoknak a gyártását, így mára már ők váltak a világ legnagyobb halon- és freontermelőjévé.

A belföldi igények kielégítésén kívül a világ minden részébe exportálják ezeket a környezetromboló termékeket. Az ENSZ környezetvédelmi szakemberinek megállapítása szerint Kína halon­exportja 1997-re 14-szeresére nőtt. Jelenleg a világban gyártott összes CFC harmadát, a halonnak pedig a 90%-át ők termelik. Mivel az egyezmény ezeknek a vegyületeknek nem csak a gyártását, hanem a forgalmazását is tiltja, az értékesítés a feketepiacon történik. Ily módon évente 30 ezer tonnányi freon kerül a nyugati országokba a régi típusú hűtőszekrények, klímaberendezések és kórházi fagyasztókamrák javításához. Hasonló a helyzet az oltógázként használt halonnal. Mindezek ellenére Kína rendszeresen felveszi az átálláshoz biztosított segélyt abból az alapból, amit a montreali jegyzőkönyvet aláíró országok hoztak létre. A vizsgálatok során kiderült, hogy az 1 milliárd dolláros alap felét Kína kapta, amit a gyártás bővítésére használt. Ezek után érthető, hogy minden erőfeszítés ellenére miért nőtt a világ CFC-termelése 55%-kal, halontermelése pedig 10%-kal.

 

Környezetszennyezési szempontból a lakosság óriási száma is sok megpróbáltatást tartogat a világ számára. Ezek egyike, hogy Kínában, a 400 millió kerékpár országában mind többen vásárolnak gépkocsit. A motorizáció folyamatát a nyugati autógyárak is elősegítik azzal, hogy a minél magasabb profit érdekében milliószámra exportálják termékeiket Kínába. Újabban a szállítási költségek csökkentése, valamint az olcsó munkaerő kihasználása érdekében egymás után hoznak létre helyi összeszerelő üzemeket is. 1970-ben még csak 600 ezer gépkocsi üzemelt ebben az országban, ma már 10 millió felé közelít a számuk. Mellékesen megjegyezve a többségük ólmozott benzint használ. Mivel semmi sem utal rá, hogy ez a növekedés idővel lelassulna, előbb-utóbb el fogják érni Japán motorizációs szintjét. Ez esetben Kína napi kőolajfogyasztása 60 millió hordó lesz, ami megközelíti a világ jelenlegi teljes termelését. A világ jelenlegi kőolajfogyasztása napi 87 millió hordó.[16]

Ez a folyamat már vészes sebességgel zajlik. Amíg az elmúlt 40 évben Európa kőolajfogyasztása 164%-kal emelkedett, Kínában 1010%-kal nőtt a kőolajszármazékok iránti igény. Ezzel együtt rohamosan nő India kőolajfogyasztása is. Amíg Luxemburgban 1000 lakosra 636 gépkocsi jut, Kínában még csak 6. Mi lesz, ha Kína is eléri ezt a szintet? 1999-ben a Kínai Kommunista Párt kiadta a jelszót: 2020-ra meg kell négyszerezni a gazdaság teljesítményét! Ha a gazdaság növekedése és a népszaporulat ilyen ütemben halad tovább, Kína 40 év alatt eléri a nyugat-európai életszínvonalat, és az ország lakossága 1,5 milliárd lesz. Ekkor 900 millió autót fognak üzemeltetni. Ez másfélszerese a világ jelenlegi teljes gépjárműállományának, ami azt jelenti, hogy kb. 30 év múlva Kína egymagában elhasználja a világ teljes kőolajtermelését. Mi jut akkor nekünk? Bírják-e az olajkutak a megnövekedett kitermelést? 40 év múlva 2,5-ször annyi kőolajra lesz szükség, mint most, miközben szakértők szerint a Föld kőolajkészlete csupán 40 évre elegendő. Nem is szólva a többi kontinensnyi méretű ország (pl. India, Oroszország) üzemanyagigényéről. Oroszországban 10 év alatt megduplázódott a személygépkocsi-állomány. Jelenleg 1000 lakosra 152 autó jut. Ez csupán egynegyede a nyugat-európai szintnek. Így van mit behozniuk, és ebben senki sem gátolhatja meg őket.

A környezetben okozott károkhoz hasonlóan ezt már nem tudjuk tovább passzolni a következő generációnak. Ez a helyzet ugyanis nagyon hamar tudatosulni fog az olajpiac részt­ve­vőiben, ami példátlan, évről évre elvisel­hetetlenebb áremelke­dést fog kiváltani az üzemanyag-forgalmazásban. A szállítási és közlekedési költségek ebből eredő drasz­tikus emelkedése pedig hiperinflációt indít el, ami tönkreteszi a világgazdaságot. En­nek előszele más most is érződik. 2008. júliusában elérte a 147 dollárt a kőolaj hor­dónkénti világpiaci ára, ami ed­dig még nem fordult elő a történelemben. Egy év alatt 60%-kal nőtt a nyersolaj ára. Gazda­sági elem­zők már most kongatják a vész­ha­ran­got, pedig ez csak a folyamat kezdete. Ha ez így megy tovább az átlagautósnak nagyon hamar szembe kell néznie az „Eszünk vagy vezetünk?” kérdéssel. Ennek a nö­ve­kedési ütemnek későbbi mérséklődé­se azért sem vár­ható, mert Ázsiában nem is­merik az ener­gia­taka­rékosság fogalmát. Az ázsiai orszá­gok­ban egy­ség­nyi GDP elő­állításához több mint három­szor annyi ener­giát használnak fel, mint Nyu­gat-Euró­pá­ban.

Kína tehát néhány évtized múlva egy­ma­ga el­fogyasztja a világpiac teljes kőolaj­kész­letét. Jól mutatja a növekedés mértékét, hogy Kína kőolaj­fo­gyasztása 2003-ban 30%-kal, 2004-ben pedig 40%-kal emelkedett. Ebben a helyzetben a nyugati orszá­gok üzem­anyag­igényét csak úgy lehet ki­elé­gíteni, hogy duplájára emelik a kitermelt olaj mennyi­ségét. Ekkor azonban a föld alatt rejlő kő­olaj­készlet nem 40, hanem csupán 20 évre lesz elegendő. Mit fogunk tenni ezután? A kínai la­kosság önmér­sékletére nem számíthatunk, már csak azért sem, mert milyen alapon várják el a gazdagságban tobzó­dó, energiapazarlást folytató nyugati országok, hogy a fejlődő világ ne ugyan­ezt tegye. A legnagyobb gond azonban az, hogy a fej­lődő országok felzárkózásával a kör­nye­zet­szennye­zés mértéke is legalább két­sze­resére nö­ve­kedik. Az üvegházhatás már most is elvi­sel­hetetlen időjárási szélsőségeket ered­ményez, és későb­biekben el­ke­rül­hetetlenül öko­ló­giai katasz­trófához vezet. Egyes mete­orol­ógusok szerint ez normál körülmények között 15 év múlva be­következik. Vajon mennyi időnk van hátra, ha a felmelegedés mértéke duplájára nö­vekedik? A jelenlegi növekedés ütemének gör­béje is expo­nenciálisan változik. Mivel minden esélyünk meg­van rá, hogy a felmelegedés ennek a görbének az üteme szerint folytatódik, még ebben az évszá­zad­ban 5-8 ^oC lesz az átlaghőmérséklet-emel­kedés. Vajon hogyan fog ala­kulni ez a görbe, ha 15 év múlva a kiindulási érték duplájára növe­kedik. A hatás felér majd egy katlannal. Ez eset­ben a XXI. század végét már senki sem fogja megérni.

Egyébként ez a hatalmas ország az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátásában már most is a feketelista élén áll. Az ENSZ legutóbbi, bonni konferenciáján széles körben ismertté vált, hogy Kína északi részén, mintegy fél Európa nagyságú területen füzérszerűen égnek a kőszénbányák. A szakértők szerint 5000 km hosszságban évente 200 millió tonna szén ég el, és az égéstermékként keletkező szén-dioxid teljes mennyisége a légkörbe kerül. A tüzek túlnyomórészt öngyulladással keletkeznek. Sok közülük már évszázadok óta ég, és oltása lehetetlenek tűnik. A világ legjobb minőségű feketeszenében, az antracitban megállíthatatlanul marja előre magát a tűz, hogy égését tápláló oxigénhez jusson. Már a felszíni kőszénlelőhelyeken is keletkeztek tüzek. Ezek egyike 20 kilométer hosszan ég. A talaj alatt égő tüzek óriási erejű detonációval is fenyegetnek, mert a metánnal keveredő levegő sújtólégrobbanást okozhat.

Mindezek ellenére nem Kína a világ legnagyobb szennyezőanyag-kibocsátója, hanem az Egyesült Államok. Az USA 1 milliárd tonna szén-dioxidot termel évente, ami az egész világ által kibocsátott mennyiség egyötöde. Ezt ők is tudják, és tisztában vannak ennek következményeivel is, még sem kívánnak változtatni a kialakult helyzeten. Az amerikai politikusok az egymást követő környezetvédelmi konferenciák egyikén sem voltak hajlandók a levegőtisztulást elősegítő korlátozó intézkedéseket aláírni, illetve ratifikálni. Ehelyett egyes országokra lebontott levegőszennyezési kvótákat szorgalmaznak, és abban spekulálnak, hogy majd pénzért megvásárolják az iparilag fejletlen államokra eső kihasználatlan részt. Ez nagy felháborodást váltott ki a szerződést aláíró több mint 160 állam­ban. Félelmük nem alaptalan, mivel az Egyesült Államok lakossága a világ népességének csupán 5%-a, mégis a levegőszennyezés 25%-áért felelős. (Időközben a kvótarendszer megvalósult, és jelenleg nagyban folyik az egyes országokra kiosztott levegőszennyezési értékek adásvétele. Már Magyarország is bekapcsolódott ebbe a szégyenletes folyamatba. 2006 decemberében a magyar állam 1,2 millió tonna szén-dioxidnak megfelelő értéket kínált fel egy nemzetközi aukción. Ebből is látszik, hogy mennyire nem vesszük komolyan a természet megsemmisülését. Ahelyett, hogy megpróbálnánk megszüntetni a környezetszennyezést, üzletet csinálunk az önpusztításunkból.)

Azért is érthetetlen az USA ódzkodása a kiotói egyezmény által előírt 5%-os széndioxid-csök­ken­téstől, mert amerikai kutatók nyilatkozatai szerint vajmi keveset ér. Azonnali 50%-os visszafogásra lenne szükség az 1990 -es szinthez képest. (Az 1992-ben Rio De Janeiro -ban elfogadott ég­haj­lat­vál­tozási alapegyezmény előírása szerint az 55 résztvevő államnak 2000-ig az 1990-es szintre kellett vol­na csökkentenie az üvegházhatást kiváltó gázok termelését. 2010-ig pedig évente 5%-kal csökkenteni kellene ezt az értéket. A vállalások első feléből semmi sem teljesült. 10 évvel az egyez­mény aláírása után az Egyesült Államok szennyező­anyag-kibocsátása 13%-kal, a világátlag pedig 8%-kal haladta meg az 1990-es értéket.) Ennek alapján a Greenpeace aktivistái úgy minősítették az 1997 született kiotói jegyzőkönyvet, amely „egy hamarosan tragédiába torkolló bohózat újabb állomása”. Bezzeg nem voltak ilyen restek a politikusok a 2009-es bankválság idején. Nem véletlenül mondják a Greenpeace aktivisták, hogy ha a természet egy bank lenne, akkor a kormányok már rég megmentették volna.

Az egyezmény aláírásának megtagadásában minden bizonnyal szerepet játszott az energiaügyi minisztérium döntése, mely szerint a következő két évtizedben 150 új szénerőmű épül az Egyesült Államokban. Amerika tehát nemhogy csökkentené az üvegházhatást fokozó gázok kibocsátását, hanem jelentősen növelni fogja a légkör szén-dioxid-tartalmát. Döntésüket azzal indokolták, hogy az ország szénvagyona 300 évre elegendő, míg a kőolaj egyre drágább, és a világ kőolajkészlete max. 40 évig tart ki. Az amerikai politikusok döntésben nem kis szerepet játszott, hogy a szénre épülő energiatermelés rengeteg munkahelyet teremt, és jelentősen növeli a kormánypárt szavazótáborát. Csupán az ad némi reményt a helyzet jobbra fordulására, hogy 2007 tavaszán az amerikai legfelső bíróság a szén-dioxidot környezetszennyező gázzá nyilvánította, így az amerikai környezetvédő hivatal (EPA) korlátozhatja a gépjárművek által kibocsátott káros anyagok mennyiségét. Sokak szerint Bush elnök is változtatni fog a hozzáállásán. Ennek oka a hiúság. Nem akarja, hogy a neve úgy kerüljön be az ország történelmébe, hogy ő volt az egyetlen elnök, aki semmit sem tett a környezetvédelemért.

Egyébként a többi nyugati ország is alaposan kiveszi a részét a környezetszennyezésből. Az Agenda 21 (az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája) megállapítása szerint a Föld lakosságának csupán 20%-a él a fejlett ipari államokban, mégis ők a felelősek a szennyezőanyag-kibo­csá­tás 80%-áért. Környezetvédelmi szempontból szerencsésebb Kína energiaprogramja. A kínai energiaügyi minisztérium bejelentette, hogy a villamos energia iránti fokozott igény kielégítésére 30 új atomerőművet szándékoznak építeni. Egy atomerőmű építési költsége 2 milliárd dollár. Az összesen 60 milliárd dollár előteremtése nem okoz gondot, mert jelenleg Kína rendelkezik a világ legnagyobb valutatartalékával. Hatalmas mennyiségben áramlik a külföldi tőke az országba, melynek következtében a kínai gazdaság évi növekedése elérte a 10%-ot. Kínában jelenleg nem az a gond hogyan élénkítsék a gazdaságot, hanem ellenkezőleg: hogyan fogják vissza. Európában viszont leállt a békés célú atomenergia-program. Az utóbbi években a zöld mozgalmak nyomására az Unió egyetlen államában sem építettek új atomerőművet. Ausztriában törvény mondja ki az atomerőmű-építés tilalmát. Helyette gázturbinás erőművekkel kívánják kielégíteni a növekvő energiaigényt.

 

Nem kevésbé sietteti az ökológiai katasztrófa bekövetkeztét, hogy néhány évtizede megjelent a gyilkos alga szárazföldi megfelelője, a mikonia. Eredetileg Dél-Amerikában ütötte fel a fejét, és hihetetlen gyorsasággal terjeszkedik. Fél év alatt egy négyzetkilométeres területet képes benőni. A földről felkapaszkodik a magas fákra is, megfosztva a leveleket a naptól és a levegőtől. Az 1970-es években egy tévedés folytán átkerült Indonéziába, majd onnan a szél szállította tovább kis ejtőernyőre emlékezető magvait Délkelet-Ázsiába. Már Kína déli részét is elérte. Linding-sziget egykor gazdag növényvilágát és banánültetvényeit 12 év alatt elpusztította. A kínai botanikusok szerint: „A helyzet egyre súlyosabb.” A gyomirtók és egyéb vegyszerek hatástalannak bizonyultak a mikoniá­val szemben. Hiába ásták fel a talajt az egész körzetben, az élősködő pár hónap múlva újra felütötte a fejét.

Hasonló gondokat okoz a medúzák elszaporodása. Japánban már a halászat fennmaradását fenyegeti. Mind gyakrabban fordul elő, hogy a teljes fogás 1-2 méter átmérőjű, 5-6 méter farokkal rendelkező medúzákból áll. A Földközi-tengerben sem jobb a helyzet. Olasz halászok naponta több száz kiló medúzát halásznak ki. Tengerbiológusok megdöbbentő felfedezése, hogy az Adriai-ten­ge­ren és egész Olaszország körül áthatolhatatlan falat alkotnak a medúzacsoportok. A medúzainvázió miatt egymás után zárják be a strandokat. A medúzák ugyanis jóval veszélyesebbek, mint a cápák, amelyek csak nagyon ritkán merészkednek partközelben. A semmitől sem tartó medúzák évente 70 ember halálát okozzák. Csalánsejtjeik váladékával megmérgezik áldozatukat. Féktelen szaporodásuk oka a túlhalászás, és a környezetszennyezés. Természetes ellenségüket, a tonhalak és a kardhalak már a kihalás szélén állnak. Mivel még sok helyen tisztítatlanul engedik a tengerbe szennyvizet, nagymértékben elszaporodtak a planktonok, melyek a medúzák fő tápláléka. Számuk ma már eléri a több milliárdot, és a mikoniával együtt lassan átveszik a hatalmat az óceánokban.

Megállíthatatlannak bizonyult a Föld elsivatagosodása is. A közép-afrikai országokban nem tesz­nek ellene semmit. Pénz és eszközök hiányában tehetetlenül szemlélik életterük rohamos pusztulását. Dél-Amerikában már gondolkodnak a nyugati szakértők által felajánlott őserdő-visszatelepítő programok alkalmazásán, miután rájöttek, hogy a természettől korábban elrabolt talaj nem alkalmas mezőgazdasági művelésre. Pár év után kimerül, majd kiszárad, és elhomokosodik. Így a megélhetési gondjaik nemhogy enyhültek volna, hanem tovább fokozódtak. Most már fa sincs, amit eladhatnának. A tervszerű erdőgazdálkodás lehetősége is megszűnt számukra. Kínában már elindítottak egy prog­ramot az elsivatagosodás feltartóztatására. Itt elsősorban az északi országrészen évente 30-40 alkalommal végigsöprő homokviharokat kívánják elkerülni. Kína területének 27,5%-a sivatag, és évente 2500 négyzetkilométerrel „gyarapodik” a mezőgazdaságilag művelhető vidék kárára. (1994-ben ez az érték még csak 17,6% volt.) A három nagy sivatag közül az egyik Pekingtől mindössze 180 kilométerre található, és minden évben 1,8 kilométerrel közelebb kerül a fővároshoz. Egy-egy nagyobb szélvihar esetén már most is hetekig porfelhőben úszik a város, az emberek csak orruk elé kötött kendőben tudnak kimenni az utcára.

Vannak olyan területek, ahol 200 napja nem esett egy csepp eső sem, miközben a hőmérő higanyszála eléri a +40 ^oC-ot. Az aszály következtében az ivóvízkészlet is rohamosan apad. Peking környékén évente 1-2 méterrel csökken a talajvíz szintje. Az utóbbi 30 évben 80 méternyi volt a szintcsökkenés. A fővárost övező falvakban folyók, kutak száradnak ki, a zöldterület eltűnése miatt pedig éhen halnak a jószágok. Ennek a jelenségnek tudható be, hogy Észak-Kína több városában szigorú víztakarékossági intézkedésekre kényszerültek. Van ahol napi 6 órára korlátozzák a vízhasználatot. Tiencsinben megtiltották az autómosók működését, és a vízkvótát egy háromfős család esetében havi 8 m³ -ben állapították meg. Az indiai főváros, Delhi vízkészletei is kimerülőben vannak. 1977-ben még csak 6 métert kellett leásni a föld alá, napjainkban egyes helyeken 35 méteres kutakat is fúrnak. A problémát az jelenti, hogy míg a városnak 3,3 millió liter vízre van szüksége naponta, mindössze kétmillió liter áll rendelkezésre. És a helyzet csak rosszabbodni fog. Az észak-indiai Gujarat tartományban a talajvíz évente 6 méterrel süllyed. A dél-indiai Tamil Naduban a kutak 95%-a kiszáradt. Ezeken a területeken 75 millió ember él. Nem jobb a helyzet Oroszországban sem. Vlagyivosztokban már annyira lecsökkent a várost ellátó kutak vízszintje, hogy az előbbinél is szigorúbb vízkorlátozást vezettek be. Naponta csak 4 órán át folyik víz a csapokból, a központi melegvíz-szolgáltatás pedig megszűnt. A megfelelő fürdési és tisztálkodási lehetőségek hiányában a városban terjed a kiütéses tífusz hordozójaként ismert ruha­tetű.

Minden csepp víz számít Törökországban is, ahol 2007 nyarán heteken át tartó vízkorlátozást vezettek be, két napra teljesen elzárva a vizet ötmillió ankarai és tizenegymillió isztambuli elől. Mivel a tározókban 4 százalékra esett vissza a vízkészlet, Törökország gátakkal próbál meg vízhez jutni. Így viszont Szíria és Irak nem jut elég ivóvízhez. Amikor a károsult országok külképviseletei felelősségre vonták Szulejmán Demirel miniszterelnököt, ezt mondta: „Az országunkban eredő folyók a határig hozzánk tartoznak, és csak azután a szomszédainkhoz. Azt teszünk vele, amit akarunk.” Súlyos vízproblémákkal küzd Egyiptom, Szudán, Pakisztán, Irán, Szaúd-Arábia, Irak, Izrael, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Vietnam és Szíria is. Jelenleg a Földön 1,1 milliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz, a vízhiány pedig 2,6 milliárd ember mindennapjait keseríti meg. A Dél-Afrikai Köztársaságban úgy próbálták csökkenteni a vízfogyasztást, hogy privatizálták a vízműveket. Az új cégtulajdonos első dolga az volt, hogy elzáratta azoknak az embereknek a csapjait, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy kiegyenlítsék vízszámláikat. Ezt követően a helybeliek jobb híján szennyezett vizet kezdtek fogyasztani. Emiatt kolerajárvány tört ki, ami 32 ember életét követelte.

Nem kímélik Kínát az árvizek sem. Miután legnagyobb folyójuk a Jangce vízgyűjtő területén kiirtották a fákat, a hegyekből lezúduló esővíz akadálytalanul ömlik a folyóba. Ez olyan magasságba duzzasztja a Jangce vízszintjét, hogy elkerülhetetlenül átszakadnak a gátak, és a min. 45, de néhol 80 méter magas víztömeg percek alatt több millió hek­tárnyi mezőgazdaságilag művelt terü­le­tet önt el. Ezek az évente menet­rendszerűen ismétlődő áradások azon túlmenően, hogy dollármilliárdokra rúgó károkat okoznak, emberek ez­rei­nek életét oltják ki. A fák vissza­tele­píthetőségének esélye egy­re kisebb, mivel a nagy sebességgel lezúduló víz magával vi­szi a hegyek termőtalaját is. Új talaj­rétegre pedig nem számít­hat­nak, mert a geológusok szerint 400 év kell ah­hoz, hogy a Föld kérge 1 cm-rel vasta­godjon. A mezőgazdasági műveléshez azonban min. 30 cm vas­tag humusz­rétegre van szükség, ami 12 ezer év alatt alakul ki.

Mellékesen megjegyezve a rabló­gazdálkodásnak ez a nem várt követ­kezménye nem csak Kínát, hanem a világ majd minden országát sújtja. 1960-ban még csak 7 millió em­bert érintettek világszerte az ára­dások, napjainkban 150 millió ember szenved miattuk évről évre. Hiába fordítanak egyre nagyobb gondot a védekezésre. A magyar kormány pl. évente több milliárd forintot költ a Tisza gátjainak magasítására, még­sem képes megakadályozni az ár­víz­katasztrófákat. A Kárpátokból aka­dálytalanul lezúduló víz ugyanis óri­ási mennyiségű hordalékot visz ma­gával, amely minden egyes áradás so­rán legalább 10 cen­ti­mé­terrel meg­emeli a folyó fenék­szintjét. Így ennek a folyamatnak sohasem lesz vége. Nem égig érő gátakkal kell az árvi­zek ellen vé­dekezni, hanem vissza kell te­le­píteni a hegyoldalakra a tarra vá­gott erdőket, hogy a fák meg­kös­sék a vizet. Jelentős mér­ték­ben hozzájárult az árvizek gya­kori ki­alakulásához a kemizá­lás is. A mé­rések szerint ugyanis az agyon­vegyszerezett talaj jóval ke­ve­sebb vizet képes fel­szívni.

 

Mindezen bajokat tovább sú­lyosbítják az erdőtüzek. Orosz­or­szágban gyakorlatilag minden év­ben hatalmas területek pusztulnak el, mert pénz hiányában egészen őszig, vagyis az esős, havas idő-szak beálltáig nem tudják megfé­kezni a lán­gokat. Jelenleg Szibé­ria déli ré­szén tombol a tűz. A tik­kasztó hőség és az erős szél kö­vetkez­té­ben már 78 ezer hektár er­dő vált a lángok martalékává. A Burjátfölddel határos területen a tavasz kezdete óta 119 tűzgócot ész­­lel­tek. A károk többsége az em­beri felelőtlenségnek tudható be. Az égő cigarettacsikken és a tűző na­pon fókuszáló lencseként műkö­dő eldobott üres üvegeken, vala­mint a hanyagul eloltott tábor­­tüzeken túlmenően nem egyszer szándékos tűzgyújtás követ­kez­tében harapóznak el a lángok. A minap az Egyesült Államokban tört ki egy meg­fékez­hetetlen er­dő­tűz amiatt, mert egy nemzeti park vezetője avarégetést rendelt el erős szélben. Az új-mexikói erdő­tűz­ben több ezer hektárnyi erdő pusz­­tult el, és 4 város, köztük az atom­kutatás köz­pontja, Los Alamos is porig égett. A kár elérte az 1 mil­liárd dollárt.

1997-ben az indonéz sziget­vi­lág szinte egészét, valamint Ma­lajziát, Szingapúrt és a Fülöp-szi­ge­teket is beborította annak az erdőtűznek a füstje, amit azért gyújtottak, hogy a kivágott fák rönkjeit és az aljnövényzetet el­égessék. Itt is a dzsungel egy ré­szének mezőgazdasági művelésre való „felszaba­dítása” folyt, de a tűz nem állt meg a tarra vágott erdő határán, hanem tovaterjedt, és a maradékot is felemésztette. Az oltás hiábavalónak bizonyult, a tüzet csak hetek multán a monszunesők tudták megfékezni. A menekülő lakosság közül 4 ember meghalt, 32 ezer pedig súlyos légzőszervi megbete­gedést szenvedett. Az igazi tragédia azonban csak ezután kezdődött. Az áthatolhatatlan füstköd miatt a Málakká-szorosban három hajószerencsétlenség is történt, melynek következtében 28 tengerész eltűnt. A híradások szerint feltehetően a cápák áldozataivá váltak. A kontinensnyi méretű füstfelhő következtében irányíthatatlanná vált és lezuhant az indonéz légitársaság egyik repülőgépe is. A rajta tartózkodó 234 ember közül senki sem élte túl a szerencsétlenséget. A robbanás olyan nagy erejű volt, hogy 100 embert ott a helyszínen temettek tömegsírba, mert nem tudták össze­szedni a marad­ványaikat. A meteorológiai megfigyelések alapján ez az ökológiai katasztrófa nem csak a helyi lakosságot viselte meg, hanem globális kihatásai is voltak. A biológusok szerint az élővilágot is jelentős veszteség érte, mivel az indonéz őserdőkben sok olyan növény- és madárfaj él, amelyek most jóvátehetetlenül elpusztultak. Szakértői becslések szerint bolygónkon 14 millió növény- és állatfaj él. Közülük eddig 1,7 milliót határoztak meg. Hogy a fennmaradó közel 12 millióból most mennyi semmisült meg, azt senki sem tudja.

Ahhoz hogy ez a helyzet meg­változzon, először el kellene is­mer­niük a hatalmon levőknek is, hogy a bioszféra nagy veszély­ben van. A jelek szerint ez végre megtörtént. A minap 154 ország több mint 1700 szakértőjének rész­vé­telé­vel lezajlott az ENSZ ég­hajlatváltozással foglal­ko­­zó ta­­nácskozása. A francia­orszá­gi Lyonban tartott klí­makonfe­ren­cia össze­hí­vá­sát az ENSZ glo­bális fel­me­le­ge­déssel fog­lal­kozó ku­ta­tó­cso­portja szor­gal­maz­ta. Je­­len­tésük szerint a XXI. szá­zad végére 2-6 ^oC-kal emel­ked­het a Földön az átlag­hő­mér­séklet, ha az üveg­ház­ha­tást fokozó gázok kibo­csá­tá­sának jelenlegi mér­té­két nem sike­rül csökkenteni. „Az egész emberiség léte többé-kevésbé ezen a két fokon mú­lik” – hangsúlyozta Lionel Jos­pin francia kormányfő. Meg­nyi­tó­beszédében kiemelte még, hogy: „A fejlett országoknak hatékony és szigorú intézke­dést kell hozniuk az ener­giafelhasználás korlátozására. Az üvegházhatást fokozó gázok kibocsátásának csökkentése nélkül továbbra is aszályokra, árvizekre és járványokra kell számítani.” Gerhard Schröder német kancellár már egyenesen így fogalmazott a legutóbbi Föld-csúcson: „A klíma­változás immár nem borúlátó prog­nózis, hanem keserű valóság.”

A vezető éghajlatkutatók és a meteorológusok is szakítottak vég­re nyilatkozataik hagyományos óva­tosságával. P. Ewins[17] és J. Ba­ker[18], az angol és az amerikai mete­oro­lógiai szolgálatok vezetői felhívták a figyelmet arra, hogy boly­gónk gyorsan melegszik, és ezért az emberi tevékenység a felelős. A váratlan fordulat mögött az utóbbi évek tudományos jelentéseinek be­ható tanulmányozása áll. Ezek azt bizonyítják, hogy a bajok fő for­rása a fokozott szén-dioxid kibo­csátás. Az iparosodás kezdete, azaz 1860 és 1960 között 100%-kal nőtt a légkör széndioxid-tartalma. 1960 és 2000 között 20%-os volt a nö­vekedés. Jelenleg tehát 30%-kal több szén-dioxid van a levegőben, mint kellene. A Goddard[19] Intézet vezetőjének Dr. J. Hansennek[20] ku­tatásai rámutattak arra is, hogy az elmúlt évtizedek felmele­ge­dé­séhez nagymértékben hozzájárult a leve­gő emelkedő ózon-, metán-, klo­ro­fluor-kar­bo­nát, valamint koromrészecske-tartalma is. A globális felmelegedésre utal az a műholdas megfigyelés is, mely szerint az északi féltekén egyre hosszabb a vegetációs időszak. Európában a tavasz egy héttel korábban, az ősz pedig tíz nappal később köszönt be.

Úgy tűnik, hogy itthon is „megtört a jég” ezen a téren. Mika János az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa elismerte, hogy az utóbbi években közzétett számítógépes jelentések alábecsülték a várható hőmérséklet-emelkedést. Megemlítette még, hogy a klímaváltozás legszembetűnőbb hatása az óceánok vízszintjének növekedése. „A XX. században 17 centimétert emelkedtek az óceánok, és a XXI. század végére további 60-80 centiméter várható. Jelenleg a vízfelszín felső, néhány százméteres rétege melegedett át. Lejjebb még nem mutatható ki számottevő hőmérséklet-emel­ke­dés. Ha viszont a mostani tendencia folytatódik, akkor az alsó vízrétegek felmelegedése következté­ben évszázadok múlva is növekedni fog a tengerek vízszintje. Az óceánokban akkumulálódott hő még akkor is fenntartja a sarki jéghegyek olvadását, ha időközben megszüntetjük a levegőszennyezést.” Az ebből eredő veszély érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy az Antarktisz fő jégtömb­jének térfogata 25,9 millió köbkilométer. Ha a sarkvidéki hósapkák gleccserei megolvadnak, csupán ez az egy jégtömb 65 méterrel emeli meg az óceánok szintjét. Először azonban a mintegy 3,4 millió köbkilométernyi kisebb jégtömbök fognak megolvadni, de már ez is 8,5 méteres vízszintemelkedést okoz. Ennek hatására az alacsonyan fekvő országok (pl. Hollandia, Egyiptom, Banglades, Florida), és sok nagyváros (köztük New York, London, Sydney, valamint a világörökség részének tekintett Velence) teljesen eltűnnek, a tengerfenékre süllyednek.

Az IPCC mezőgazdasági munkacsoportja szerint már 1 méteres tengerszint-emelkedés 5 millió négyzetkilométernyi területet árasztana el a világ mélyföldjeiből, elpusztítva az összes termőföld egyharmadát. Emellett 100 millió ember kényszerülne környezete elhagyására. Banglades esetében ez a termőterület egynegyedének elvesztését, és a népesség 30-35%-ának kitelepítését jelentené. Bangladesben már 1,5 méteres szintemelkedés is 17 millió embert űz el a szülőföldjéről. Egyip­tomban ennél is rosszabb állapot alakulna ki, mivel a Nílus-delta már 0,5 méteres szintemelkedés után víz alá kerül, és miután az ország termőföldjeinek túlnyomó része itt található, a parasztokat nem lenne hová költöztetni. Nem is szólva a termőföldek elvesztésével járó éhínségveszélyről. Hollandia anyagi helyzete lehetővé teszi ugyan a már most is meglevő gátak magasítását, de ez azzal a veszéllyel jár, hogy egy nagyobb vihar hatására ezek a falszerű építmények egy ponton átszakadnak, és akkor szinte egyik percről a másikra a fél országot elönti a víz. Nagyobb mértékű tengerszint-emelkedés esetén Kelet-Anglia, Dél-Lousiana, Latin-Amerika észak-keleti partvidéke és Indo­nézia egyes részei is veszélyeztetett területekké válnának. A kis szigetországok (pl. a Maldív-szige­tek, Vanatu és Kiribati) pedig teljes egészében elmerülnének az óceánban. A Maldív-szigetek lakói már befogadó országot keresnek maguknak. Az itt élő 300 ezer ember számára új termőterületeket vásárolnak Indiában, Srí Lankán és Ausztráliában. Ők lesznek a világ első klímamenekültjei. Költözésük néhány év múlva esedékessé válik.

Az üvegházhatás is fokozza a jéghegyek olvadását. A jég és a fehér hó ugyanis visszaveri a napsugarakat, de ha csökken a jéggel borított terület, fokozódik a tengerek melegedése. Ettől még gyorsabban olvadnak a jégmezők, így a két jelenség egymást gerjeszti. Az Északi-sark körüli jégtakaró 1980-ban még 7,8 millió km² volt, 2010-ben már csak 4,9 millió km². Az elmúlt 5 évben 2 billió tonna jég tűnt el a Sarkvidékekről. A legrosszabb a helyzet Grönlandon, ahol évente 100 milliárd tonna jég olvad el. Jelentősen hozzájárul a vízszintemelkedéséhez a hőtágulás is. Ha levegő átlaghőmérsékletet 1 ^oC-kal nő, a víz térfogata 1 ezrelékkel nagyobb lesz. Ez a változás csekélynek tűnik. Az óceánok átlagos vízmélysége azonban 4 km, így ez a tágulás már 4 méterrel növeli a tengerszintet. A tengerszint emelkedésével nem csak a tengerparti országok mélyföldjei kerülnek víz alá. A kontinensek belsejében is hasonló sorsra jutnak az alacsonyan fekvő államok. Az ok nagyon egyszerű. Az óceánok vízszintemelkedése következtében a folyók vize nem tud lefolyni a tengerekbe. A torkolati öblök visszaduzzasztják a folyókat, így a vizük megreked a lapályos területeken. Először csak az ártereket lepi el az egyre gyülemlő víz, majd egész országok fulladnak a mocsárba.

Közép-Európában Magyarországnak van a legnagyobb esélye arra, hogy víz alá kerüljön, mert egy idő után az egész Kárpát-medence megtelik a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva lefolyni nem tudó vizével. Csupán néhány domb, és hegycsúcs emelkedik ki hazánkból jelezve, hogy itt egykor egy virágzó ország állt. Nekünk tehát fokozottan érdekünk a globális felmelegedés megállítása. Ennek ellenére mi törődünk vele a legkevésbé. Ilyen hozzáállás mellett nem ártana elgondolkodnunk azon, hogy 50-100 év múlva hová fogunk költözni, ki fog bennünket befogadni? A szomszédaink? 10 millió embert egyébként sem tud egyetlen ország sem letelepíteni. Még a velünk szimpatizáló államok is csak néhány ezer menekültről tudnak gondoskodni. Mivel ez az állapot tartósnak ígérkezik, szétszóródásunk elkerülhetetlen következménye lesz a beolvadás. Nem is olyan sokára nemzeti létünk megszűnésével fogunk fizetni a jelenlegi közönyünkért.

 

Az ökológiai katasztrófa elhárítása nem csak a kormányok feladata, hanem mindenki érdeke és kötelessége. Ezen a téren a magánsze­mé­lyek is sokat tehetnek. Az átlag­polgár kezében nincsenek ugyan hat­­hatós eszközök, de óriási szám­ará­nyuk következtében mégis meg­ha­tározó szerepük van ebben a folya­matban. Különösebb erőfeszí­tés­re sincs szükség a természet meg­óvása érdekében, elég ha odafigye­lünk a mindennapi teendőinkre. A levegő-, a talaj és az élővizek szennye­zett­sége már azáltal is jelentős mér­ték­ben csökkenthető, ha a napi be­vá­sárlásaink során előnyben része­sít­jük a környezetbarát termé­­keket. Az üdítőitaloknál pl. válasszuk a vissza­váltható palackba töltött kivi­telt. A műanyag flakonok ugyanis nem bom­­­­­­lanak le a természetben, elégetésük pedig ózonréteg-károsító CFC-kibo­csá­tással jár. (Csupán nálunk évente 1200 millió műanyag palackot dobnak ki a sze­métbe.) Szorgal­mazzuk a befőttesüvegek újbóli visszaváltását. Ne vegyük meg azoknak a cégeknek a gyárt­mányait, akik nem vállalják a göngyöleg visszaszállításával és tisztításával járó többletköltséget.

Az üvegpalackok visszaváltható polietilénpalackokkal való helyettesítése nem jelent megoldást. Az üveg negyvenszer újratölthető, a műanyag maximum tízszer. Ezután ugyanúgy eldobják, mint a vissza nem váltható műanyag göngyöleget. Az üveget viszont összegyűjtik, és beolvasztják. De ha nem, az sem baj, mivel a kvarc nem árt a talajnak. A föld kérgének 12%-át ez az anyag alkotja. Az üdítőitalgyártók azért ragaszkodnak annyira a műanyag palackhoz, mert törhetetlen, és szinte súlytalan. Ezért olcsóbb a szállítása, egyszerűbb a mozgatása. Ez utóbbin azonban könnyen lehet segíteni. Hollandiában kifejlesztettek egy kisebb fajsúlyú üveget, amely harmadával könnyebb, és előállításának anyag- valamint energiaigénye is kisebb a hagyományosnál. Kerüljük a fémdobozba kisze­relt söröket, gyümölcskonzerveket; a tubusos, flakonos ízesítő anyagokat is. Ezeket üvegbe is lehet tölteni, ami visszaváltva egyáltalán nem szennyezi a környezetet. Ezzel anyagilag is jól járunk, mert a dobozos sörök árának negyedét a díszes fémdoboz előállítási költsége teszi ki.

Egyébként nálunk a rendszerváltás előtt nemzetközi viszonylatban is példaszerűen működött a visszaváltás. Az élemiszercsomagoláshoz használt összes palack és öblösüveg háromnegyede betétdíjas rendszerben forgott. Aztán jöttek a multinacionális cégek, és a lobbizás az éppen ügyeletes kormányoknál, melynek eredményeként először a dunsztosüvegeket dobatták ki a háziasszonyokkal. Utána az üvegpalackok visszaváltását tagadták meg. Ma már a márkás borokon kívül szinte semmit nem töltenek üvegbe. Már a sört is eldobható fémdobozban forgalmazzák. A gyártók és a kereskedők buzgólkodása oda vezetett, hogy a visszaváltható göngyöleg aránya egy évtized alatt 75%-ról 15%-ra esett vissza. Az üdítőitalgyártásból pedig teljesen eltűnt a visszaválthatóság. Az élelmiszeripar a csomagolás költségeit a vevőre, a hulladékkezelését pedig az államra hárította át.

Gyűjtsük össze a ránk zúdított reklámkiadványokat, és a kiolvasott újságokkal együtt jutassuk el az iparihulladék-felvásárló telepekre. Ha nincs időnk az elszállítására, akkor se dobjuk a kukába, hanem tegyük ki a kapu elé. Sok haj­léktalan abból él, hogy összeszedi és eladja az újrahasznosítható anyago­kat. Jellemző ezeknek a többnyire szí­nes prospektusoknak, szórólapok­nak a mennyiségére, hogy csupán a fővá­rosban naponta 100 tonnát osz­to­gat­nak szét belőle az utcán, illetve gyö­möszölnek postaládákba. Az éven­­te 70 ezer tonna papírt igénylő reklám­kiadványok előállítására naponta 150 millió forintot fordítanak a cégek, és ehhez hozzájön még a terjesztés költ­sége. Évenként legalább egyszer ren­dez­zünk nagytakarítást a pincében, pad­láson; és dobjuk ki a működésképtelen használati eszközöket, beren­de­zési tárgyakat. Ezekben nagyon sok új­rahasznosítható anyag van, ami nagy­mértékben csökkenti az új termé­kek előállításával járó környezet­szennye­zést. Egy alumínium alkatrész öntéséhez pl. 95%-kal kevesebb energia szükséges, ha nem bauxitból gyártják, hanem begyűjtött fémhulladékból. A nagytakarítást érdemes összekötni az önkormányza­tok által minden évben meghirdetett lomtalanítási akciókkal. Ilyenkor ingyen elszállítjuk a járdára kitett ócskaságokat.

1 kg kifehérített papír előállításához 2,2 kg fa, 35 liter víz és 8 kWh energia szükséges. A papír újrahasznosítása során elmarad a fehérítés, és csak feleannyi energiára, valamint tized annyi vízre van szükség a gyártásnál. Papír alapanyag helyett újra alkalmazni kellene a mosható textíliát. Jelen­leg csupán kényelmi okokból évente több millió tonna papírpelenka, papír zsebkendő, papírtörölkö­ző és papírszalvéta kerül a szemétbe. (Egy átlagos csecsemő a pelenkázási időszak alatt 1 tonnányi papírpelenkát használ el. A benne levő műanyag, latex és abszorbens zselé lebomlási ideje min. 100 év a szeméttelepen.) Az irodai papírfelhasználás csökkentése terén is van mit tennünk. Csak az Európai Unió brüsszeli irodájában naponta 16 tonna papírt használnak fel a különböző jelentések elkészítéséhez. Központi adatnyilvántartással, az euroképviselők WLAN-kártyás hordozható számítógépekkel való el­látásával a papírfogyasztást tizedére lehetne csökkenteni. A rengeteg papír mellett évente több száz tonna nyomdafestéket is megtakaríthatnánk, és jóval kevesebb nyomtatóra, fénymásoló-, valamint iratmegsemmisítő gépre lenne szükség.

A lakásban tevékenykedve kapcsoljuk le a nem használt lámpákat. Egy 100 W-os izzó napi 24 órás égetése 1 év alatt 800 kg széndioxid-kibocsátást eredményez a táplálását végző hőerőmű üzemeltetése által. Éljünk a korszerű, energiata­ka­ré­kos termékek nyújtotta elő­nyök­kel, és cseréljük le a huzamosabb időn át használt izzólámpáinkat kompakt fénycsövekre. Szakértői számítások szerint teljes élettart­ama alatt egyetlen kompakt lám­pa is több mint 350 kilogrammal ké­pes csökkenteni a széntüzelésű hő­erőmű széndioxid-kibocsátását. Az áruk ugyan magas, de a fogyasz­tásuk csupán egynyolcada az ugyan­annyi fényt biztosító izzólám­pákénak, ezért átlagos használati idő mellett 2-3 év alatt megtérül az áruk. Miután az élettartamuk elérheti a 8 évet is, ezt követően a meg­takarítás már a mi pénztár­cán­kat duzzasztja. Középületek ab­laktalan helyiségében, ahol éj­jel-nappal égetik a lámpát, a meg­térülési idő: fél év. Ügyel­jünk arra, hogy a kompakt fény­cső nem bírja a gyakori ki-be­kap­csolgatást, ezért csak ott alkalmazható, ahol legalább 2-3 órán át egyfolytában szükség van világításra. Rövid időre nem érdemes lekapcsolni, mert a bekapcsolása annyi energiát emészt fel, mintha 20 percen át folyamatosan égett volna. Mel­lesleg a hagyományos izzó­lám­pát sem érdemes percenként ki-bekapcsolgatni, mivel a hideg izzószál névleges áramfo­gyasztásának tízszeresét veszi fel.

A szobai világítás kialakításánál vegyük figyelembe azt is, hogy egy 100 W-os izzólámpa több fényt ad, mint 4 db 25 W-os. Ez nem jelenti azt, hogy a sokágú díszes csillárjainkat ki kell hajítanunk, de huzamosabb ideig ne használjuk őket. Munkához, olvasáshoz helyi fényforrást alkalmazzunk. A közvetlen megvilágítás (állólámpa, olvasólámpa) jobb látási iszonyokat teremt, és kíméli a szemet. Az óriási energia-megtakarítás láttán az Európai Parlament bürokratái úgy döntöttek, hogy 2012 után megtiltják a hagyományos izzólámpák gyártását és forgalmazását. Ez nem szerencsés döntés, mert a szegény emberek nem tudják megfizetni a kompakt lámpák több ezer forintos árát. Egészségvédelmi szempontból sem tanácsos az izzólámpák használatának megtiltása. A kompakt fénycsövek kevés áramot fogyasztanak ugyan, de nagyfrekvenciás elektromágneses teret keltenek maguk közül. Ez 30 centiméteren belül még a TCO által megengedett értéket is túllépi. Villogása pedig árt az idegeknek. Kompaktlámpáknál megemelték ugyan a tápáram váltakozó frekvenciáját 100 Hz-ről 5 kHz-re, de ez csak mérsékelte a fénycsövek egészségkárosító hatását. Hosszabb idő után a kompaktlámpák mellet tartózkodók is fejfájásra panaszkodnak. Ennek oka, hogy a szem nem érzékeli ugyan a nagyfrekvenciás villogást, de az agy idegsejtjei igen. Ezért az olvasólámpákban való használatát kerüljük. Erre a célra halogénizzót vásároljunk. Ennek a fajta izzólámpának nagyobb az energiahasznosító hatásfoka a közönséges izzólámpánál, ezért engedélyezték a további gyártását.

Kompakt lámpákból csak a 12 ezer üzemórásakat érdemes megvenni. A 3 ezer üzemórás olcsóbb ugyan, de ennek élettartama csupán háromszorosa a normál izzónak. Ennek ellenére tízszer drágább. Ilyen rövid idő alatt a fogyasztáscsökkenésből eredő megtakarítás nem sokkal múlja felül az árkülönbözetet. A minőségi kompaktlámpa négyszer annyi ideig használható, és az ára csupán háromszorosa a felfűtés-szabályozó elektronikát nem tartalmazó olcsó hamisítványoknak. A hosszú élettartam persze rizikóval is jár, mivel egy esetleges gyári hiba jelentősen lerövidítheti a termék hasz­nálhatóságát. A nagy világcégek termékeinél azonban ennek igen kicsi a valószínűsége. Egyéb­ként normál izzólámpákból sem érdemes olcsó, távol-keleti hamisítványokat venni, mert ezek gyen­ge minőségű wolframszálból készülnek. Ezért az élettartamuk csupán 500 üzemóra, az áruk viszont alig valamivel kevesebb, mint az 1000 óráig használható márkás változatoké.

Mellékesen megjegyezve az izzólámpák élettartama is megnövelhető, de ennek nálunk rendelkezésünkre álló módját nem érdemes alkalmazni. Szakmai körökben köztudott, hogy a tápfeszültség csökkentésével arányosan nő az izzólámpák élettartama. Fele feszültségen üzemeltetve kétszer annyi ideig égnek. 460 V-os izzólámpát azonban nem gyártanak. Így kettőt kellene sorba kapcsolnunk ahhoz, hogy ezt a célt elérjük. A dupla időtartam után azonban a két lámpa nagyjából egyszerre ég ki, így mindkettő cserére szorul. Emiatt mi semmit sem takarítunk meg. Az Amerikában élők azonban jól járnának a külföldön forgalmazott 230 V-os izzólámpákkal. Arra azonban ügyeljenek, hogy a szükséges névleges teljesítménynek a kétszeresét szerezzék be, mert az Egyesült Államokban honos 110 V-os hálózati feszültségen a fényerő felére csökken.

Egyébként a tápfeszültség-csökkentés módszere főleg a biztonságtechnikában terjedt el, mert itt alapvető a kijelző egységek hosszú élettartama, a karbantartási idő minimumra csökkentése. Ma már azonban csaknem mindenütt LED-eket (világító diódákat) használnak erre a célra, melyeknek élettartama szinte korlátlan. A fogyasztásuk is igen alacsony. Fényerejük azonban csekély, ezért világítani nem lehet velük. Vannak ugyan próbálkozások, amikor 20-25 db LED-et egy csokorba kötnek, amivel elérik egy 15-25 W-os izzólámpa fényerejét, ezek a fényforrások azonban nagyon drágák. A minőségi kompaktlámpáknál is kétszer-háromszor többe kerülnek. Viszont fele annyit fogyasztanak, mint a kompakt fénycső. (3 W fogyasztással 75 W-nyi fényt adnak.) Élettartamuk pedig min. 20 év. Fényük vibrációmentes, és természetes. A fehér LED színhőmérséklete a Naphoz hasonló, ezért kellemes a szemnek. Végered­ményben megéri használni őket. Megtérülési idejük ugyan hosszú, elérheti a 10 évet is, de utána még legalább 10 évig használhatók. Idő előtti meghibásodással sem kell számolni. A LED ugyanis úgy viselkedik, mint a többi félvezetőeszköz, ha az elején működik, továbbra is fog. 

 

A háztartási készülékek lecserélésénél szintén kellő gonddal járjunk el. Ne csak a tetszetős külsővel törődjünk, hanem nézzük meg a termék áramfogyasztását is. Az energiatakarékos készülékek, berendezések a hagyományos típusok energiaszükségletének sokszor csak a felét fogyasztják. Ez­ál­tal az értük fizetendő magasabb ár most is néhány év alatt megtérül. Ezt követően környezetkí­mé­lő dön­tésünkből már közvetlen hasznunk is származik, ami villanyszámlánk hosszú időn át tartó je­lentős apadásában nyilvánul meg. Rengeteg áramot takaríthatunk meg, és jelentősen meghosszabbít­hatjuk villanybojlerünk élettartamát is, ha évente legalább egyszer megszabadítjuk a vízkőtől. Az egyedi gázfűtéssel rendelkezőknek lehetőségük van arra, hogy csak azt a helyiséget fűtsék, amelyben tartózkodnak. A gázkonvektor nagyon hamar felfűti a szobát, így nincs értelme állandóan +20 ^oC felett tartani a nem használt helyiségek léghőmérsékletét. A szellőztetésnél célszerű kereszthuzatot csinálni. Így percek alatt kicserélődik a levegő anélkül, hogy a falak lehűlnének. Száraz levegőjű la­kásokban ajánlatos párologtatót használni, mert nagyobb pártartalomnál melegebbnek érezzük a le­vegőt. Ezen túlmenően a légutaink sem száradnak ki, nem gyötör bennünket állandó köhögési inger.

A levegőszennyezés csökkentése érdekében, ha csak lehet, hagyjuk otthon az autót, és használjuk a tömegközlekedési eszközöket. A személygépkocsik többsége kihasználatlanul, egy-két utassal fut. Egy ember saját autóval történő utazásához hússzor annyi energia kell, mintha tömegközlekedési eszközt venne igénybe. Még nagyobb a különbség a vasúti személyszállításnál. Egy személygépkocsi átlagos energiafelhasználása férőhely-kilométeren­ként 790 kilojoule. Ugyanez az érték a vasúti személyszállításnál csupán 250 kilojoule. A vasúton történő utazás egy főre vetített energiaigénye tehát még harmada sincs a személyautónak. Még kedvezőbb az arány a vasúti teherszállításnál. A vasútnál már csak a folyami teherszállítás olcsóbb, de ez lassú és korlátozott az útvonala.

Növeli a gondokat, hogy a rohamosan növekvő gépkocsiállománynak nincs elegendő parkolóhely. Ezért az autók a járdákat is elfoglalják, így a gyalog járó többség sem tud közlekedni. Egyébként a saját gépkocsi tartása a tulajdonosoknak sem előnyös. 1 kilométernyi út megtétele saját autóval ötször annyiba kerül, mint tömegközlekedési járművekkel. Erre rájön még a gépjárművezetői engedély megszerzésével és időszakos meghosszabbításával járó költség, a regisztrációs adó, súlyadó, kötelező biztosítás díja, műszaki vizsga díja, szervizköltség, autómosó díja, autópálya használati díj, parkolás díj, stb. Tetemes kiadás az önkéntes biztosítás havonta fizetendő díja is. Ennek hiányában autónk ellopása esetén a veszteség teljes mértékben bennünket terhel, és a mi hibánkból magunknak okozott keletkezett kár sem térül meg. A legnagyobb költség azonban az amortizáció. Ahogy kigördülünk az új gépkocsival az autószalon kapuján, máris 25%-ot vesztett értékéből a jármű, mivel használt árucikkek után nem kell ÁFA-t fizetni. A vevő nem téríti meg nekünk az államnak juttatott forgalmi adót.

Ha a lakhelyünkön nincs tömegközlekedés, vásároljunk üzemanyag-takarékos gépkocsit. Statisztikai becslések szerint, ha minden egyes autó csak 1 literrel kevesebb üzemanyagot égetne el 100 kilométerenként, akkor az éves széndioxid-kibocsátás 3,3 millió tonnával csökkenne, ami annyival járul hozzá a levegő tisztábbá válásához, mintha két 350 megawattos hőerőművet leállítanánk. A vízpazarlás megszüntetése érdekében szereljünk fel víztakarékos zuhanyfejet. Egy hagyományos zuhanyrózsán percenként 18 liter víz távozik, a víztakarékos fejen viszont csak 9 liter. Ezáltal egy négyszemélyes család egy év alatt min. 70 ezer liter vizet takaríthat meg. A hagyományos WC-tartályt is cseréltessük ki szabályozhatóra. A féltöltés gomb használatával egy négyfős családban az éves megtakarítás 30 ezer liter víz. Ezzel nem csak a környezetünket kíméljük, hanem anyagilag is jól járunk. Az együttesen 100 köbméternyi megtakarítás a jelenlegi víz- és csatornadíjakon számolva félhavi nettó átlagbérnek felel meg.

Reméljük, hogy nálunk is hamarosan kötelezővé válik a nyugati országokban már általánosan alkalmazott szelektív hulladékgyűjtés. Az újrahasznosítható anyagok iparba való visszaáramoltatása nem csak a környezetszennyezést csökkenti, hanem rengeteg víz, energia- és nyersanyag-megtakarí­tással jár. Különösen ügyeljünk a veszélyes hulladékok elkülönítésére. Az erre a célra létrehozott tározóba dobott szárazelemek, akkumulátorok nem a szeméttelepre kerülnek, hanem a vegyihulla­dék-égetőkbe. A hagyományos és kompakt fénycsövek sok újrahasznosítható anyagot is tartalmaznak, amelyeket égetés előtt kinyernek belőle. A vegyelemzések kimutatták, hogy a talajvíz nehézfém-szennyeződésének negyede kadmiumból, fele pedig ólomból származik. Azokból a fémekből, amelyek a kidobott elemekben, akkumulátorokban, fénycsövekben koncentráltan megtalálhatók. A már lejárt szavatosságú gyógyszereket se dobjuk a kukába, hanem adjuk le valamelyik patikába; ők gon­doskodni fognak a szakszerű megsemmisítéséről. A gépkocsiból leengedett fáradt olajat, és a tönkrement akkumulátort a benzinkutaknál adhatjuk le. (Sokan nem is sejtik, hogy 1 liter olaj 1 millió liter ivóvizet képes ihatatlanná tenni.)

Jelentős mértékben csökkenthetjük a hulladékhegyeket, ha vásárlásaink során nem tartunk igényt a díszcsomagolásra. Saját fogyasztásra szolgáló termékek esetén kérjük meg az eladót, hogy csak a legszükségesebb mértékben csomagol­ja be őket. Minél többen hagyják ott a felesleges dobozokat, szalagokat és rek­lámszatyrokat a boltok­ban, annál ke­ve­sebbet kell rendelni, gyártani belő­lük; és kidobásukkal sem terheljük a kör­nyezetet. Mellesleg a csomagoló­anya­gok árát is velünk, vásárlókkal fi­zette­tik meg. Minél többet használnak belő­le, annál többe fog kerülni egy-egy áru­c­ikk. A gyorsan fogyó termékekből ve­gyünk utántöltős kivitelűt. Persze a ke­reskedők nem szívesen mondanak le a csomagolóanyagok reklámhordozó sze­repéről. Emiatt világszerte percen­ként félmillió, évenként pedig 456 mil­liárd műanyag szatyrot viszünk ha­za évente. Ennek a problémának az át­hi­da­lására is van megoldás. A kor szük­ségleteire fig­yelő vállalkozók ugyanis már elkezdték gyártani a burgonyake­ményítőből (so­la­niumból) készített bevásárlózacskókat. Ránézésre nem különböznek a PVC tasakoktól, de a környezetben napfény és csapadék hatására lebomlanak, és bomlástermékeik sem szennyezik a talajt.

A műanyag reklámtasakok milliárdszámra történő felhalmozódása, szemétre hányása ellen igen hatékony az ír módszer is. Írországban 2002. tavaszán bevezették a „szatyoradót”. A bolti eladó minden reklámzacskó után, amelybe az egyébként becsomagolt árut beleteszi köteles 22 eurócentet (mintegy 60 forintnyi összeget) felszámolni a vevőnek. Erre a vásárlók mindjárt észbe kaptak. Ettől kezdve szinte senki sem kérte az egyébként teljesen haszontalan műanyag tasakot. Senki sem akart olyasmire pénzt adni, amit hazaérve úgyis a szemétbe hajít. A reklámszatyor-felhasználás néhány hét alatt 94%-kal csökkent. Tajvanon 2001-től kérnek pénzt a műanyag zacskókért. Dániában már 1994-ben adót vetetettek ki mindenféle csomagolóanyagra, mely által 66%-kal visszaszorult a forgalmazásuk. Itt a szupermarketeknek kellett a termékdíjat fizetni. 2002-ben Banglades még drasztikusabb intézkedést hozott. Ők egyszerűen betiltották a polietilén gyártását. Az ok nagyon ésszerű. Az emberek naponta 10 millió zacskót dobtak el, amelytől eldugultak a csatornák. Emiatt minden év­ben árvizek keletkeztek a fővárosban, mivel a lezúduló nagy mennyiségű csapadék nem tudott lefolyni.

Az Amerikában használt papírzacskókra való átállás nem megoldás. Az irdatlan mennyiségű nejlonszatyor kiváltásához ugyanis hatalmas erdőket kellene kivágni, hogy biztosítsák hozzá a cellulóz-alapanyagot. Ezen túlmenően a papírgyártás rendkívül vízigényes művelet, és több széndioxid-kibocsátással jár, mint a PVC-gyártás. Ráadásul a papír hulladékégetőkben történő megsemmisítése szennyezi a levegőt, dioxint termel. Az egyetlen megoldás, a takarékoskodás. Ha piacra, áruházakba megyünk, vigyük magunkkal a vászonból, műbőrből, bőrből készült bevásárlótáskát, a nejlonzacskókat pedig ne dobjuk el egyszeri használat után. Ha elszennyeződött öblítsük ki, és addig használjuk, amíg tönkremegy. A csomagolóanyag megadóztatásával meg lehetne szüntetni a túlzásba vitt díszcsomagolást is. A legtöbb áruházban a csomagolást is becsomagolják, így minden árucikk kibontása után dupla mennyiségű csomagolóanyag vándorol a szemétbe. Különösen az apró aján­déktárgyaknál tapasztalható az agyoncsomagolás. Újabban az órát, ékszert, kozmetikai cikkeket hatalmas díszdobozba rakják, hogy jobban mutasson. Mintha a mérete szabná meg egy ajándék értékét. Ezeket a túlkapásokat csak egy módon lehet megszüntetni: szigorú és következetes adóztatással, olyan mértékű termékdíj bevezetésével, amely mind a gyártó, mind a kereskedő, mind a fogyasztó kedvét elveszi a nyersanyagpazarlástól, a környezetszennyezéstől.

A környezetszennyezést büntető termékdíj nálunk sem ismeretlen, csak kevesen tudnak róla. Az állam már évek óta tetemes adót vet ki a természetkárosító árucikkek előállítóira. Ez azonban beépül az árba, így nem képes betölteni valódi szerepét, a környezetszennyezés csökkentését. A termékdíjat nem a gyártóval kell megfizettetni, mert ők gyártási költség formájában áthárítják a fogyasztókra, hanem közvetlenül a vevőkkel. Ha a vásárló látja, hogy mekkora felárat kell fizetni egy környezetkárosító termékért, legközelebb meggondolja, hogy melyiket vegye: a környezetkímélőt, vagy a környezetszennyezőt. A reklámzacskók osztogatásának visszaszorítása azért is kívánatos, mert komoly pusztítást végez az állatvilágban. Nagy részük a szelek szárnyán útra kel, és előbb a kerítéseken, fákon, majd a tengerpartokon kötnek ki. Ott a szatyorlufi bekerül az óceánokba, ahol lenyelik a halak és a madarak. 2002-ben Normandia partjainál egy elpusztult bálna gyomrából 800 kg műanyag zacskót és egyéb csomagolóanyagot szedtek ki. Megbecsülni sem lehet azoknak a tengeri emlősöknek, teknősöknek és madaraknak a számát, amelyek emiatt a nyílt vízen hullik el. Jellemző a helyzetre, hogy csupán az Egyesült Államokban évente 14 milliárd műanyag zacskót dobnak ki.

Ha valamely használati tárgyunk elromlik, ne dobjuk ki, hanem javíttassuk meg. Minden ruhaneműt, szerszámot, készüléket addig használjunk, amíg lehet, hogy utódainknak ne jelentsen megoldhatatlan gondot iparuk nyersanyagokkal való ellátása. Hogy ez a probléma mennyire valós, azt jól mutatja az Egyesült Államok Bányászati Hivatalának jelentése, mely szerint rézből 14, ólomból pedig már csak 4 évre elegendő érckészlet található az országban. Különösen sok textilalapanyag takarítható meg a gyermekruhák célszerű felhasználásával. Miután a kisebb gyerekek hamarabb kinövik a ruháikat, mint ahogy elhasználódnak, ne dobjuk el őket. Adjuk tovább a rászorulóknak, vagy cserélgessük a rokonság körében. Érdemes körülnézni a saját ruhásszekrényünkben is. Ha valamely holminkat már évek óta nem vettük fel, nagy valószínűséggel soha nem is fogjuk. Ezért aján­dékozzuk oda a jótékonysági szervezeteknek. Ők eljuttatják az adományokat a fejlődő országokba. Ezekben a régiókban sok száz millió ember él, aki csak a használtcikk-kereskedésekben vásárolt, illetve a szeretetszolgálatok által adományozott holmikkal tudják megoldani önmaguk és családjuk öltöz­ködési gondjait.

A túlságosan elhasználódott ruhákat sem kell kihajítani. A természetes alapanyagúak kiválóan megfelelnek törlő- vagy felmosórongyként. Még a kopott fogkefét sem célszerű eldobni, mert olyan kis rések is kitisztíthatók vele, ahová a szokványos takarító eszközökkel nem lehet benyúlni. A fiatal generáció már nem ismeri a stoppolást. Ha elszakad a ruhája egyszerűen kidobja. (A rövidáruüzletekben már évek óta nem lehet stoppolófát kapni. A fiatal eladók azt sem tudják, mi az. Az idősek pedig úgy néznek a fejlődésképtelen vevőre, mint aki az őserdőből jött.) Sokan szemétre hajítják a megunt holmit még akkor is, ha az kifogástalanul működik. Az indok: „Megengedhetem magamnak, hogy újra cseréljem.” De vajon a természet meddig engedi meg, hogy túlhajtott iparunk, kaotikussá duzzadt közlekedésünk és rekordtermést hajhászó mezőgazdaságunk évente 23 milliárd tonna méreggel, a lakosság pedig 12 milliárd tonna háztartási szeméttel szennyezi a környe­zetet?

Apróságnak tűnik, de a sok kicsi sokra megy elve alapján a kis javításokkal is jelentősen csökkenthetjük a szeméthegyeket. Pl. sokan kidobják a különböző színű filctollakat, ha már nem lehet velük írni. Aztán vesznek helyette újat. Pedig még hónapokig használhatnák. A gyártó ugyanis teletölti festékkel a filctollakat. Egy idő után azonban kiszáradnak, elvesztik nedvességtartalmukat, és a bennük levő festék nem tud felszívódni. Ekkor ne dobjuk ki, mert félperces munkával meghosszabbíthatjuk az élettartamát. Húzzuk le róla az írófejet, rázzuk ki belőle a festéktároló filcpatront, és a végébe csurgassunk pát csepp vizet. Illesszük az elejébe az írófej festékfelszívó filctüskéjét, és szereljük össze a tollat. Néhány óra múlva a víz átnedvesítik az egész szerkezetet, és olyan lesz a filctollunk, mintha új lenne. Ezt a műveletet még egyszer megismételhetjük, mert csak utána kezd el a festék fogyni a tollunkból. Különösen olyan családokban érdemes ezt az eljárást alkalmazni, ahol több iskoláskorú gyermek van. 2-3 gyereknél az általános iskola nyolc éve alatt több ezer forintot takaríthatunk meg ezzel a módszerrel.  

Szintén apróságnak tűnik, de éves viszonylatban sok pénzt és időt lehet takaríthatunk meg a felesleges gombfelvarrások elkerülésével is. Egy többgyermekes családban egy év alatt több tucat gombot kell visszavarrni különböző színű, ma már olcsónak egyáltalán nem mondható cérnával. Mindez könnyen elkerülhető, ha kooperálunk a gyártókkal. Ezek a gombok ugyanis a legtöbbször nem a mi hanyagságunk miatt esnek le, hanem a nem megfelelő gyártástechnológia következtében. a gombgyártók a rögzítéshez szükséges lyukakat utólag fúrják  a termékeikre, mert így olcsóbb az előállításuk. A költségek további csökkentése érdekében a lyukak szélét nem sorjázzák. Ezek az éles szélek aztán nagyon hamar elnyírják a cérnát, és leesik, sőt sokszor elveszik a gomb. Vehetünk helyette másikat, ha kapunk. Arról nem is szólva, hogy a legtöbb gomb akkor esik le, amikor a legjobban sietünk.

Mindez a bosszúság és többletköltség könnyen elkerülhető, ha visszavarrás előtt sorjázzuk a gombot. Vegyünk elő egy hegyes kést, illesszük a lyukakba, és elől is, hátul is néhányszor forgassuk meg benne a hegyét. (Ne nyomjuk erősen, mert akkor átszakadnak a lyukak közötti hidak.) A sorjázott gomb háromszor annyi ideig marad a helyén, mint a félkész gyári gomb. Tovább növelhetjük a tartósságát, ha nem pamut-, hanem műszálas gépcérnával varrjuk fel őket. A műszála cérna drágább ugyan, de tartóssága többszörösen felülmúlja a pamutcérnáét. Mosás közben nem szívja magába a vegyszeres vizet, ezért nem kopik, nem roncsolódik. Néhány év alatt megtérül az ára.

Jelentős mértékben lehetne csökkenteni a hulladékhegyeket, a konyhai edények felújí­tá­sá­val. Jelenleg évente több száz millió lá­bast, fazekat és serpenyőt dobnak ki a házi­asszonyok, mert le­pattant a zománcuk, vagy elkopott bennük a leégésgátló bevonat. Kis­vállalkozók ezeket össze­gyűjthetnék, és újra­zomácozhatnák. Ezek­nek a fémedé­nyek­nek ugyanis semmi bajuk sincs, csak gyá­rilag olyan vékony zománcot tesz­nek rá, hogy 1-2 év alatt lekopik, és min­den leég benne. Újra­zomán­cozva azonban még évekig használ­ha­tók len­nének, nem kel­lene a szemétre hányni, és újat vá­sárolni helyettük. Ehhez túl nagy beru­há­zásra sincs szük­ség, mert a mázégetés egy fa­ze­kasok által használt kemencében is meg­oldható. A kopott teflon­edé­nyek fém­tisztára csiszolása és szilikon­bevonattal való ellátása pedig még tar­tósabbá is tenné a ser­penyőket. Ez az üveg­szerű bevo­nat ugyanis keményebb, mint a tef­lon, rá­adá­sul nem mér­gezi a szerve­zetet.

A kiolvasott újságokat, folyóiratokat sem kell azonnal a szemétre hányni. Sok olyan kis­nyugdíjas él a környezetünkben, akik szí­vesen el­olvasnák őket. Ajánljuk fel a rászoruló is­merőseinknek, vagy kérjük el az illető szer­kesztőségektől azoknak a címét, akik ilyen ké­réssel fordultak hozzájuk, és küldjük el nekik a felesleges sajtótermé­keket. A határon túl élő magyaroknak nyelvük megtartása érdekében is nagy szükségük lenne a régebbi lapszá­mok­ra. Nehéz anyagi helyzetük folytán nem tud­nak előfizetni a számukra drága kül­földi la­pokra. A szemétpostának nevezett sok reklám­kiadvány­tól és áruajánlattól úgy szaba­dulha­tunk meg a legeredmé­nye­sebben, ha az önkor­mányzatnál letiltatjuk lakcímünk kiadását. Ez esetben a Bel­ügy­minisztérium, illetve a Lak­cím­nyil­ván­tartó Hivatal nem szerepeltet ben­nünket a kereskedelmi célokra árusított cím­lis­tákban. A fenti gondok további eny­hítése ér­de­kében ne vásároljunk sem­milyen felesleges árut. A lakásunkba felhalmozódó sok kacat csak arra jó, hogy legyen miről letörölgetni a port. Aján­dékba se vegyünk olyan dolgokat, amelyeket mi sem tartanánk meg szí­ve­sen. A tehetősek sokat tehetnének a tró­pusi őserdők meg­mentéséért, ha nem vásárolnák meg a ma­hagóni- ében- és tikfából gyártott méregdrága bútorokat, hanem hazai fából készültet ven­nének.

Családi házaknál a szerves hulladék újra­hasznosításának legszerencsésebb módja a komposztálás. A lekaszált fűből, a levágott hajtásokból, az ősszel lehulló levelekből is kitűnő trágya készíthető a virágos kertünkbe. A karácsonyt sem kell illúzióromboló műfenyővel ünnepelni, mert már mindenütt kapható földlabdával együtt kiemelt cserepes fenyő, amelyet utána kiültethetünk a kertünk­be. Sok helyen kölcsönözhetünk is cserepes fenyőt, betétdíj ellenében. Így anyagilag is jobban járunk, mert a legnemesebb fenyőfajta kölcsönzése sem kerül többe 1000 Ft-nál. Az igaz, hogy az élő fenyő nem magasabb 1 méternél, de hol van az előírva, hogy egy karácsonyfának a plafonig kell érni. A környezetkárosító növényvédő szerek ránk nézve is veszélyes mérgek, helyettük használjunk természetes alapú permetszereket. Ennél is kíméletesebb eljárás a vetésforgó és növénytársítás ősrégi módszerének visszaállítása.

A lakáskarbantartás során is kerüljük az egészségkárosító vegyszereket. Ma már kaphatók vizes alapú festékek, amelyek nem igényelnek allergiát kiváltó, ráadásul tűzveszélyes hígítókat. Kozmetikai szerek vásárlása esetén kerüljük a hajtógázos permeteket. Gumiballonnal ellátott pumpás kivitelűt válasszunk, mert ez levegővel műkö­dik. A golyós dezodor sem járul hozzá a légszennyezéshez. Ha légfrissítőket, illatosító szereket vásárolunk jusson eszünkbe, hogy ezek nem természetes alapanyagból készülnek. Használatuk során vegyszergőzt lélegzünk be, ami lerakódik a tüdőben, májban. A vászonzacskóba töltött szárított levendula vagy rózsaszirom tovább megtartja illatát, mint a szintetikumok, és olcsóbb is. A falra akasztott szárított virágszirmokon kívül igen hatékony szagtalanító szer még a tányérba öntött és a helyiség közepére helyezett ételecet, vagy egy szál égő gyertya. Ezekkel az egyszerű eljárásokkal a dohányfüstöt, és a frissen festett szobában terjengő festékszagot is hamar megszüntethetjük.

Azzal is csökkenthetjük szervezetünk méregterhelését, ha gyári termékek helyett természetes alapanyagokból álló, magunk által előállított kozmetikumokat használunk. Friss zöldségből, gyü­mölcsből, növényi olajokból, nyers tojásból, biológiai eljárással erjesztett ecetből, nyerstejből előállított tejtermékekből, frissen szedett gyógynövényekből és egyéb otthon fellelhető alap­anyagból igen hatékony bőrápoló krémet, pakolást lehet készíteni. Ezeket az évezredek óta használt, és jól be­vált alapanyagokat az ipar azért nem tudja alkalmazni, mert könnyen romlanak. Azonnali felhasználás esetén azonban ez nem jelent gondot. A mosó- és mosogatószerek között ma már szép számmal találhatók foszfátmentes, és biológiailag lebomló alapanyagúak. A legkevésbé azonban a korábban használt mosószerek (mosószóda, mosószappan, kenőszappan) ártanak. A szappanpehely az élővizekben teljesen lebomlik. Kemény víz esetén lágyítószerként fele mennyiségű mosószódát kell hozzáadni. A lereszelt mosószappan gyapjú, lenvászon, sőt selyem mosására is alkalmas. Ezen a módon azonban csak színtartó textíliát lehet mosni.

Indiában és Nepálban ősidők óta mosódióhéjat használják ruhák mosására. A benne lévő sza­ponin vízzel érintkezve úgy hat, mint a szappan. A mosódióhéjat a nyugati világban is használják szappan gyártására, de csak adalékanyagként, vegyszerekkel elegyítve. A mosódió ezzel szemben 100 százalékosan természetes, vegyszer nélküli tisztítószer. Készíthető belőle sampon, szappan, mosogatószer, általános tisztító- és növényvédő szer is. Hatékonysága felveszi a versenyt bármely hagyományos vagy öko mosószerrel. Használatával hosszabb ideig élénkek maradnak a színek, mint a hagyományos mosószerekkel. Biológiailag teljesen lebomlik. Az elhasznált mosódiót egyszerűen kidobják, illetve komposztálják. A legcsekélyebb mértékben sem szennyezi a környezetet. További előnye, hogy a hagyományos mosószerekkel ellentétben nem habzik.

Egyébként az igazán környezetkímélő megoldás az ultrahanggal tisztító (kavitá­ciós) mosógép lesz. Ez a Japánban már kapható, és a III. fejezetben részletesen ismertetett berendezés langyos vízben, ultrahanggal gerjesz­tett légbuborékok összeomlása által távolítja el a koszt a textíliából. Addig is használjunk természetes mosószereket, de igen jó eredményt lehet elérni a szubatomi energiasugárzással történő szennyeltávolító módszerrel is (lásd I. fejezetben a Lappiramisnál). Tisztítószereket is elő lehet állítani otthon fellehető, vagy gyógyszertárak­ban beszerezhető kevésbé veszélyes vegyszerekből (pl. timsóból, bóraxból). Részletes tanácsok „Az egészségkímélő ételek ínyen­ceknek” című könyv I. - II. és IV. fejezeteiben találhatók. (lásd Edények tisztításánál.)

Rovarirtó spray használata helyett sokkal jobb megoldás, ha szúnyoghálót szerelünk fel az ablakokra. A csúszó-mászó rovarok, valamint a rágcsálók lakásba települése ellen legjobb módszer a gyakori takarítás, a higiénia. Az apró rovarok gyakran költöznek be a tapéta mögé is. Emiatt célszerűbb a falakat festetni. A penészedés elkerülése érdekében természetes alapanyagú, légáteresztő festéket alkalmazzunk. A mellékhelyiségek festésére legjobb alapanyag a mészhidrát. A molyok elriasztására se használjunk vegyszereket, (pl. az undorító szagú naftalint), mert a szárított levendula egész éven át képes távol tartani ruhásszekrényünktől ezeket az alattomos kártevőket. Mellesleg a fitotékákban, illetve a gyógyszertárakban levendulaolajat is vásárolhatunk. Öntsünk belőle néhány cseppet egy kis csomó vattára, és tegyük a szekrény mélyébe. Végezetül sokat segít környezetünkön a jártunkban-keltünkben tanúsított kulturált viselkedés: a szemetelés mellőzése, a növények kímélése, a természetes közegükben élő állatok békén hagyása, és a tűzgyújtástól való tartózkodás. Kevesen tudják, hogy már egy eldobott cigarettacsikk is 5 évig fertőzi a talajt, illetve az élővizeket, egy darab hungarocell pedig 1000 év alatt bomlik le a természetben. Ne feledjük, a természetet nem szavakban kell óvni, hanem tettekben. Hiába beszélünk környezetvédelemről, ha mi magunk nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt a természet megmentése érdekében.

 

Persze legtöbbet a kormányok, a különféle állami intézmények tehetnek a bioszféra megóvása, egészségünk megvédése érdekében. A nyugati országokban már el is kezdődött ez a folyamat. Legnagyobb haladást a hulladékkezelés terén érték el. Ennek tudható be, hogy a nyugat-európai országokban már megoldódott a „szemétügy”. Ők már évtizedekkel ezelőtt rájöttek, hogy a hulladék nem szemét, hanem értékes és szinte kimeríthetetlen nyersanyagforrás. Nálunk évente 5 millió tonna szemét keletkezik. Ezt hulladéklerakóban tároljuk, majd szemétégetőkben megsemmisítjük. Ez a hulladékkezelés legkártékonyabb módja. A szeméttárolók tönkreteszik a tájat, mérgezik a talajt és az élővizeket, a hulladékégetők pedig szennyezik a levegőt. Nem is szólva az illegális hulladéklerakók okozta károkról, amelyből a szemétszállítási díjak emelkedése, és a hatósági ellenőrzés lazasága folytán egyre több van országszerte. Az EU-tagállamok is hasonló gondokkal küszködtek másfél évtizeddel ezelőtt. Erre kitalálták a hulladékpiramist, melynek következetes alkalmazása megszüntette a környezetszennyezést, és járulékosan jelentős gazdasági hasznot eredményezett.

A módszer lényege, hogy a hulladékkezelést a legalsó szinten kell kezdeni, és csak akkor lehet feljebb lépni, ha ott már minden lehetőség kimerült. A legalsó szint a hulladék keletkezésének minimalizálása. Ez érthető, hiszen ha nem keletkezik hulladék, kezelni sem kell. Ennek az elvnek alapján a fejlett nyugati országok adókkal és kedvezményekkel érik el, hogy a lakosság minél kevesebb szemetet termeljen. Ezek a szabályozók olyan jól működnek, hogy Németországban és Finnországban már nem található a boltokban eldobható csomagolású üdítőital. A büntető adók miatt a gyártóknak nem éri meg a nálunk szinte egyeduralkodó eldobható PET palackokat hasz­nálni. Ezekben az országokban már az önkiszolgáló éttermekben sem tálalják az ételeket kidobandó hungarocell tálcákra, hanem elmosható porcelántányérokat alkalmaznak.

A következő szint az újrahasznosítás. A kampány jelszava: Amit csak lehet, mindent újra fel kell használni! Pl. az újságokat, kartondobozokat és egyéb papírhulladékot nem égetik el, hanem ismét papír lesz be­lő­le. A műanyaghulladék­ból újra mű­anya­got gyártanak. A vissza­maradt szennye­ződés miatt ez az alap­anyag már nem al­kalmas élelmiszerek csomagolására, de kitűnően megfelel építőipari alkal­ma­­zásra. Az újrahasz­nosítás előfelté­te­le a szelektív gyűjtés. Elkülönítve kell gyűj­teni a papírt, a mű­anyagot, a fémet és a szer­ves hulladé­kot. Ezeket a papír­gyá­rak, műanyag-feldolgozó üzemek, vala­mint a vas- és színesfém-feldolgozó kohók jó pénzért megveszik. A szerves hulladékot pedig komposztálják, és az ily módon kelet­ke­zett humuszt szintén értékesítik. Csak a nagy energiatartal­mú, nehezen feldol­gozható sze­mét ke­rül az égetőkbe. A hul­ladék­ler­akókba azt a szemetet viszik, amelyet az al­sóbb szinteken nem sikerült újra­hasz­nosí­tani, ártalmatlaní­tani. Ez az összes hulladéknak csupán a töredéke. Így nem keletkeznek szeméthegyek. Nem kell ötévente új lerakóhelyekről gon­dos­­kod­ni. Nem kell egész völgyeket szeméttel betemetni, és nem veszélyeztetik a környező lakosság egészségét sem.

A szelektív hulladékgyűjtés beveze­téséhez azonban bizonyos kulturáltsági szint szükséges. Amíg a polgárok nem látják be ennek elke­rülhetetlenségét, és a hatóságok nem biztosítják az ehhez szükséges technikai feltételeket, nem vár­­ható el áttörés ezen a téren. Az önkén­tes alapon történő sze­lektív hulladék-gyűj­tés nem oldja meg a problémát. Még a meg­rögzött környe­zetvédőktől sem vár­­ható el, hogy a saját költségükre több kilométeren át szállít­sák a szétválogatott hulladékot, amíg Budapest 13 hulladék­gyűjtő udvarának valamelyikébe eljut­nak. Az is meg­le­hetősen rombolja a sze­lektív hulladék­gyűjtési kedvet, ha a lakosság azt látja, hogy megáll a szemetes kocsi az utca vé­gén, és az általuk gondosan konté­nerekbe válogatott hulladékot egybe­öntik, majd a legközelebbi a szemét­te­lep tetejé­re hányják. Ez ugyanis ol­csóbb, mint visszajuttatni a gyártóhoz. A gyá­rak sem szívesen fogadják a hulla­dékot, mert ipari nyersanyagból olcsóbban elő tudják állítani a termékeiket. Az újrahasznosítás csak akkor lenne számukra kifizetődő, ha az új termék előállítását környezetszennyezési adó terhelné.

A lakosságot pedig az önkormányzatok tudnák rászorítani a szelektív hulladékgyűjtésre. A nyugati országokban nem szállítják el a szétválogatatlan szemetet. Ők már ott tartanak, hogy a vissza nem váltható üvegpalackokat is háromfelé válogatják. Külön konténerbe kell dobni a zöld, a fehér és a barna üvegeket. Egyébként a nyugati országokban már oly mértékben leegyszerűsítették a szelektív hulladékgyűjtést, hogy ez semmilyen többletterhet nem ró a lakosságra. Nem hoznak létre konténerszigeteket, ahová a lakóknak el kell cipelniük a papírral, üveggel, műanyaggal és egyéb elkülönített szeméttel töltött szatyraikat. Bécsben, a kapualjakban található egyszínű gyűjtőedényeket különböző színű „Papír” – „Üveg” – „Műanyag” – „Fém” feliratú gyűjtőedényekkel cserélték le. Ezeket aztán a közművállalat külön-külön kocsival üríti, fajtánként gyűjtik be. A háziasszonyoknak is kevesebb gondot okoz a szemét szétválogatása, mert már megjelentek a többrekeszes szemétvödrök. Ezeket csak ki kell bélelni különböző színű nejlonzacskókkal, és megtelve már vihetők is az azonos színű kukákba. Ilyen egyszerű.

Svájcban az emberek öntudata olyan magas szintű, hogy figyelik egymást. Ha azt látják, hogy a szomszédjuk az újságot bedobja a komposztálandó szerves hulladék közé, legközelebb már a köszönését sem fogadják. Megvetik a kulturálatlan, a környezetükkel nem törődő embereket. Arra sincs mód, hogy a szétválogatott szemetet mások kukájába csempésszük. A nyugati nagyvárosokban sokan lakattal zárják a szemetes edényeiket. A szemétszállítási díj ugyanis függ a hulladék mennyiségétől. Ez a rendszer is azt szolgálja, hogy a háztartások minél kevesebb szemetet termeljenek. Ne hordjanak haza felesleges csomagolóanyagot, és a beszerzett tartós fogyasztási cikkeket addig használják, ameddig csak lehet. A felvilágosítás, a különböző reklámok is sokat segíthetnek ezen a téren. Portugáliában néhány éve vezették be a szemét elkülönítve gyűjtését. A meggyőzés sajátos eszköze egy tévéreklám volt, amit hónapokon át vetítettek. Ebben egy csimpánz rakosgatta a szétválogatott szemetet a megfelelő kukákba, majd megjelent egy felirat: „Próbálja meg, talán önnek is sikerül!”

 

Sok országban megállíthatatlannak tartják a környezetszennyezés növekedését. A tapasztalatok azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják. Ennek a káros folyamatnak a feltartóztatása csak elhatározás, és határozott intézkedés kérdése. A környezetszennyezés visszaszorítását szorgalmazó országok jelentős részeredményeket értek le ezen a téren. Az amerikai Környezetvédelmi Hivatal vizsgálatai is ezt bizonyítják. Az EPA felmérései szerint 1978-ban 4,7 millió gyerek vérében haladta meg az ólomszint az egészségre veszélyes szintet. A 2000-ben végzett második vizsgálat megállapította, hogy ez a szám 300 ezerre csökkent. A kedvező változás annak köszönhető, hogy 1973 és 1995 között sikerült teljesen megszüntetni az ólomadalék használatát a benzinben. Emellett az 1990-es 64 millióról 38 millióra csökkent azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekben ólomalapú festéket használtak. A felmérés kiterjedt a passzív dohányzás gyerekekre gyakorolt hatására is. A kiskorúak vérének ólomszintje 1988 és 2000 között 20%-kal csökkent. Ez a cigaretták minőségi javulásának, a füstszűrők általános elterjedésének tudható be.

Sajnos a kedvező tapasztalatokhoz számos kedvezőtlen is társult. A jelentésből ugyanis az is kiderült, hogy minden 12. fogamzásképes korú nő vérében a higany szintje meghaladja azt az értéket, amely már veszélyezteti a magzat agyának normális fejlődését. Az Egyesült Államokban 5 millió lányt és asszonyt érint ez a probléma. Ha a higanyból 5,8 részecske jut a vér egymilliárd egységére, a születendő gyermeknek kisebb lesz az IQ-ja, és zavarok keletkezhetnek a szem- és kézmozgás össze­hangolásában. Ebből a szempontból különösen veszélyeztetettek a halfogyasztók, mivel az élő­vizek szennyezettsége következtében feldúsul a húsukban a higany. A higanykibocsátás három legfőbb forrása: az erőművek, valamint a városi- és az orvosi hulladék. (Csupán az Egyesült Államokban a széntüzelésű erőművek évente 50 tonna higanyt pumpálnak a légkörbe, ami bekerül a felszíni vizekbe, majd belemosódik a tengerekbe.) A korszerűtlen energiatermelés, és a hulladékégetés következtében ezen a téren nem tudtak haladást elérni. Ugyancsak az ingyenenergia felhasználásának halogatása, a szénhidrogének energiaforrásként való alkalmazásának tudható be, hogy két évtized alatt 3,6%-ról 8,7%-ra nőtt az asztmás gyereke száma. 2001-ben már 6,3 millió asztmás gyereket tartottak nyilván Amerikában. Köztudott, hogy az asztma fő kiváltó oka a levegőszennyezés. Az is megállapítást nyert, hogy jelenleg a levegő legnagyobb szennyezője a gépjárműforgalom. A robba­nómotoros gépjárművek kipufogógázai beszivárognak a lakásokba is, lehetetlen elmenekülni előle. Amíg az illetékesek nem szánják el magukat radikális intézkedésekre, nem tiltják meg a levegőszennyező gépjárművek használatát, addig ez a helyzet nem is fog megvál­tozni. Javulás csak akkor következik be ezen a téren, ha az autógyárak rákényszerülnek a szenny­e­zés­mentes motorok gyártására.

Ez azonban önmagában még nem szünteti meg a környezetszennyezést. Ahhoz minden téren átfogó intézkedésekre lenne szükség. Ennek elindításához, véghezviteléhez viszont nincsenek meg a feltételek. Hiányoznak a felvilágosult tömegek, akik kikövetelnék a reformokat, és nincsenek megfelelő szakemberek, akik végrehajthatnák a szükséges változtatásokat. Ezeket az embereket először ki kellene nevelni. Már az általános iskolában el kellene kezdeni a környezettudatos nevelést, hogy felnőtté válva minden ember számára magától értetődő legyen a természet megóvása. A jelenlegi ok­tatási rendszer azonban még az általános műveltséget sem képes biztosítani a jövő generációjának. Ennek okára a későbbiekben részletesen kitérünk. Sokat elárul azonban iskolai képzésünk alap­ál­lásról az éppen aktuális jelszó. A XIX. században ez volt kiírva az osztálytermek falára: „A tudás ne­me­sít!” A XX. században változott a nevelési elv. A mi tanáraink már ezt hangoztatják: „A tudás hatalom!”

A környezetvédelem terén a nagyhatalmak tudnának a legtöbbet tenni, de a közoktatást tekintve náluk a legrosszabb a helyzet. A New York – Daily News -ban megjelent beszámoló szerint: „Az amerikai fiatalok siralmasan keveset tudnak. 11%-uk nem találja meg az Egyesült Államokat a világtérképen. Ha pedig egy feliratok nélküli térképet raknak eléjük, a felének fogalma sincs, merre keresse New York -ot. Amikor a hírekben szereplő országokról kérdezték őket csak 13%-uk tudta hol van Irak, és csupán 17%-uk találta meg Afganisztánt a térképen. Pedig honfitársaik százai estek el ezeknek az országoknak a felszabadítása során. A világ legnagyobb víztömegét, a Csendes-óce­ánt a 18-24 éves amerikaiaknak csak a 71%-a találta meg a földgömbön.”

A felmérés nyilvánosságra hozása után John Fahey, a National Geographic Society elnöke így fakadt ki: „Ha a fiatalok nem tudják mi hol van a térképen, és nincsenek tisztában a körülöttük zajló eseményekkel, hogyan érthetik meg azokat a kulturális, gazdasági és környezetvédelmi gondokat, melyekkel küszködik a világ?” Valamivel jobb volt az eredmény a nyugat-európai diákok körében. Az 56 kérdésből álló tesztet 3250 amerikai, brit, francia, japán, kanadai, mexikói, német, olasz és svéd fiatal töltötte ki. A maximálisan elérhető pontszám 42 volt. Ezt a szintet Svédország közelítette meg a legjobban, 40 ponttal. Utána következett Németország és Olaszország 38 ponttal. Az amerikaiak csak 23 pontot értek el, így az utolsó előttiek lettek. Egyedül Mexikót előzték meg, ahol 21 pontos eredmény született.

Nagyon megnehezíti problémáink megoldását, hogy az emberek nem ismerik az univerzum, a világ, sőt a saját testük működését sem. Ez nem csak az átlagemberek esetében van így. A diplomás szakembereknél sem jobb a helyzet. Az amerikai Harward Egyetem frissen végzett diplomásai közül kiválasztottak 23 nem fizika szakos személyt, és megkérdezték tőlük, hogy miért van nyáron meleg, télen pedig hideg. A helyes választ csupán ketten tudták. Hasonló tapasztalatokért nem kell Amerikába menni, mert más országokban sem jobb a helyzet. Az életét irányító, befolyásoló jelenségekről a legtöbb embernek sejtelme sincs. Sőt szép számmal akadnak olyanok, akik nem is akarnak tudomást szerezni róluk. Még a gondolatát is elutasítják annak, hogy valaki megpróbálja kizökkenteni őket beszűkült világnézetükből. Attól tartanak, hogy az új információk hatására összezavarodnak bennük a dolgok, és nyomasztó, szorongató érzéseik támadnak. A legtöbb ember ugyanis akkor érzi magát biztonságban, ha a nézetrendszere szilárd, rendíthetetlen, és útmutatóként szolgál. Nem baj, ha az általa vallott elvek nem felelnek meg a valóságnak. A lényeg, hogy higgyen bennük, és támaszkodni tudjon rájuk.

Ez az elzárkózó gondolkodásmód az oka annak is, hogy a legtöbb ember nem vásárol meg olyan újságot, nem vesz meg olyan könyvet, melynek tartalma ellenkezik a nézeteivel. Életkorunk elő­rehaladtával is egyre merevebbé válik a nézetrendszerünk. Minél idősebb valaki, annál jobban lecsökken a szellemi befogadó-képessége. Ez alól a zsenik sem kivételek. Számos világhírű tudós tette nevetségessé magát begyöpösödött nézetei hangoztatásával. A szaktudományok képviselői sem járnak élen az új információk befogadásában. A legtöbb tudós, kutató szakismerete meglehetősen alacsony szinten áll. Még a töredékét sem tudják annak, amit tudniuk kellene a szakterületükről. Nem segíti elő ismereteik gyarapítását, hogy mereven elzárkóznak az új gondolatoktól, nem fogadják el mások ötleteit, elgondolásait. Ez az ostoba viselkedés nem egyszer em­be­ri gyarlóságra, az irigység, az önzés meg­nyilvánulására vezethető vissza. A val­lá­sos emberek többnyire mentesek az ef­féle magatartástól, de ők sem tudnak többet világnézetük alapjairól. Ugyan­olyan tájékozatlanok vallási kérdé­sek­ben, mint a természettudományok műve­lői a világ dolgokban. Rendíthetetlen vi­lágnézetük alapját az adja, hogy hisz­nek abban, amit a vallásuk tanít. Ilyen kö­rülmények között valóban nehéz el­vár­ni az emberektől a környezettudatos gon­dolkodást és cselekvést.

[

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek III. fejezetéből megtudhattuk, hogy a kemi­zálás következtében milyen arányban csökkent a különféle zöldségek-gyü­möl­csök vitamintartalma. Ennél is nagyobb csök­kenés tapasztal­ha­tó az ásványi anya­gok terén. Ez úgy de­rült ki, hogy a Rut­gers Egyetem kutatói elhatá­roz­ták, hogy utánajárnak ennek a do­log­nak, és tudo­má­nyos mérésekkel dön­tik el a vitát. Az öko­­termékek elő­ál­lítói és fogyasztói ugyan­is váltig állít­ják, hogy a vegyszer­mentes zöldség-gyü­mölcs beltar­talmi ér­té­ke össze sem hasonlítható a nagy­üzemi módsze­rek­kel „gyártottal”, míg a két­kedők azt han­goztatják, hogy a „bio sem kü­lönb”. A vizsgálatokhoz ötféle zöld­séget vásá­rol­tak a szuper­mar­ketek­ben, majd az öko­boltokban. Aztán ne­ki­álltak elemezni a mintákat. A ku­ta­tók sej­tették, hogy a vegy­szer­me­netes tala­jon előállí­tott öko­termé­kek jobb minő­ségűek lesz­nek, mint a műtrágyával, gyom­irtó- és permet­sze­rekkel átitatott földeken ter­melt ha­gyo­má­nyos termékek, de a vég­ered­mény őket is meglepte. Az öko­lógiai módszerekkel termelt spenót vas­tar­talma pl. 97%-kal haladta meg a kemizált spe­nótban talál­ható mennyiséget. Kobaltból pedig 99%-kal mértek többet az öko­spenótban. Ezen túlmenően számos nyomelem meg sem található a vegysze­res termékben, míg az ökotermékek bő­ségesen tartalmazták ezeket a rendkívül fontos ásványi anyagokat is. (Egyébként összesen 65 mikroelem létezik, és ebből 53 található a táplálékban.) A biozöld­ségek, -gyümölcsök állaga is jobb. A bio­paradicsom szá­razanyagtartalma pl. 55%-kal haladta meg a vegyszeres tár­sáét. A mérések azt is kiderítették, hogy a hagyományos termelési eljárás során alkalmazott mérgek jelentős mértékben felszívódtak a növényekbe, és ezek némelyike kifejezetten rákkeltő hatású.

 

1.    táblázat

A gabonaféléknél sem jobb a helyzet. A termőföld kalciumtartalma 200 év alatt harmadára apadt. A nyomelemek mennyisége a bú­zában 50%-kal, az árpában 60%-kal, a kukoricában pedig 80%-kal csökkent az elmúlt 30 évben. Ugyan­ebben az idő­szakban a sárgarépa 40%-ot, a tej pedig 95%-ot veszített a vita­mintar­tal­má­ból, mi­közben a vegy­­sze­rek mennyi­sége sok­szo­rosára nőtt ben­nük. 30 évvel ezelőtt tehát egy pohár (2,5 dl) tejben annyi vitamin volt, mint most 5 literben. Ezért szen­ved szinte min­denki vitaminhiány­ban. Hi­ába eszik sokat, csak hízik tőle. Nem tud annyit enni, hogy a hi­ány­be­teg­ségek el­­ke­rül­jék. Ahhoz, hogy hozzájussunk a szükséges mennyiségű C-vitaminhoz pl. szamócából napi 2 kilogrammot kellene meg­ennünk. A szervezet által igényelt napi 400 mg E-vitamin is csak 3 liter étolaj­ban található meg, melynek elfogyasz­tá­sa képtelenség. Részben ez az oka az elhí­zásnak is. A szer­vezet­nek szük­sége van vita­mi­nokra, ásvány­anya­gokra, ezért arra ösz­tönzi az egyént, hogy egyen töb­bet. Így próbál hozzá­jutni a számára lét­fon­tossá­gú anya­gok­hoz. A többlet­kaló­ria az­tán zsír formájában rárakó­dik a tes­tére. A kör­nyezetbarát ter­me­lés, állattartás azon­ban sokat javított ezen a téren is. A bio­tejben 40-100%-kal több alfa-linolsav ta­lál­ható, mint a hagyományos tejben; míg a konjugált linolsav értéke 20-90%-kal volt ma­gasabb. Az 1. számú táblázatban rész­leteiben is tanulmányozhatjuk a vizs­gálati eredményeket, az ökológiai módszerekkel és a kemizált talajon termesztett zöldségek ásványanyag-tartalma közötti különbséget. (A mennyiségek ppm-ben vannak megadva, szárazanyagra vetítve.)

Könyvajánlat

 

Az élet valódi célját és értelmét csak az általunk primitívnek tekintett bennszülött törzsek ismerik. Ők közvetlen kapcsolatban állnak a teremtővel, és tökéletes összhangban élnek a természettel. Ezen a téren sokat tanulhatnánk tőlük, ha nem lennénk annyira eltelve önmagunkkal, és a technikai fejlődésben elért látszateredményeinkkel. A természetközeli népek romlatlan életfelfogása és hihetetlen képességeik leginkább az ausztrál bennszülöttek vándorló törzseinél tanulmányozható. Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak című könyve hiteles képet rajzol erről a világról, és számos megszívlelendő üzenetet juttat el hozzánk.

Ezek egyike, hogy: „A mi életterünkben sok a felesleges cselekvés. Létezésünk szinte minden percében természetellenes, átmeneti, felszínes, tetszetős külsejű, de lényegtelen dolgokat művelünk. Nagyon keveset törődünk örökkévaló lelkünkkel, és belső fejlődésünkkel.” A helyes cselekvés mód­ja a szellemvilágtól tudható meg. A túlvilággal való kapcsolatfelvétel azonban csak elménk lecsendesítésével lehetséges. „Az ember nem hallhatja meg a Teremtő hangját, ha megállás nélkül beszél.” A törzs tagjai meditáció révén lépnek kapcsolatba a Mindenhatóval. Mi hangosan, kifelé imádkozunk, megpróbálunk párbeszédbe elegyedni az Úrral. Ők ennek ellenkezőjét teszik. Hallgatnak, figyelnek. Megtisztítják magukat minden zavaró gondolattól, és befogadásra készen várnak. Meggyőződésük, hogy a hang nem beszédre való. „Az ember a szívével és a gondolataival fejezi ki magát.” Csak meg kell tanulni olvasni a jelekből, amíg nem nyerjük vissza telepatikus képességünket. „Ha beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang nem szócséplésre való, hanem éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál.”

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik, hogy: „A dolgok iránt táplált érzelmeinknek nyoma marad. Rögzülnek testünk minden sejtjében, beépülnek személyiségünk, gondolataink, örökkévaló énünk gyökereibe.” Ennek tudható be az elvakultság, a gyűlölködés, az irigység és egyéb negatív érzelmeink eluralkodása rajtunk. Ez az oka annak is, hogy a terrorista nem gondolkodik. Annyira gyűlöli embertársait, hogy nem az esze, hanem a zsigerei irányítják. Minden porcikáján úrrá lesz a rombolás ösztöne, így egész lényét a pusztulás szolgálatába állítja. Érdekes módon ítélik meg a bennszülött törzsek a világban betöltött szerepüket: „Mindnyájan egyek vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem különbözünk egymástól. Minden ember egyedi. Nem tölthetjük be ugyanazt az űrt. Minden egyes léleknek megvan a maga külön helye az élet szövedékében. Bármerre tehetünk kitérőt, de előbb-utóbb visszakerülünk a saját helyünkre. Van aki nem lép le a kitaposott ösvényről, más meg szeret fáradságos kerülő utakon járni. A cél azonban ugyanaz marad, csak a megközelítési módja változik. Az embernek az a célja, hogy végigjárja az életútját.” A nyugati társadalmakban élő emberek azon vitatkoznak, hogyan nevezzék Istent, milyen templomba járjanak, melyik napon és milyen szertartás szerint imádkozzanak. Elmélkednek Jézus tanításain, keresik az igazságot. Holott a legfőbb igazság az, hogy: „Ha megsértünk valakit, magunkat sértjük meg; Ha segítünk valakit, magunkon segítünk. Nem az a fontos, hogy mit adunk és kinek. A feltétlen szeretetteli segítés érzését kell átélni. Ha meglocsoljuk a tikkadt növényt, megitatjuk a szomjhalállal küszködő állatot, azzal ugyanolyan közel kerülünk a Teremtőhöz, mint amikor ételt-italt adunk a rászoruló embertársunknak.”

Ezek a mély emberi bölcsességek az utolsó pillanatban lettek megörökítve, mivel a sivatagba száműzött bennszülöttek a kipusztulás szélén állnak. Halálra ítéltük őket a környezetszennyező életmódunkkal. Ennek ellenére az agóniájuk során nem önmagukat siratják, hanem az emberiség fennmaradásért aggódnak. Testámentumszerű üzenetük így szól: „Mi a Mindenható igaz népének törzse elhagyjuk a Földanyánkat. Nem közömbös azonban számunkra az itt maradók sorsa. Könyörgünk, lássátok be végre, hogy mit tesz a ti életmódotok a vizekkel, az állatokkal, a levegővel, mit csináltok önmagatokkal. Könyörgünk, hogy rátaláljatok a helyes útra, és ne engedjétek elpusztulni a világot. Most még visszanyerhetitek az igaz létezés sérthetetlen szellemét. Még van idő, hogy kellő figyelemmel és törődéssel véget vessetek a bolygón tomboló pusztításnak, de mi már nem tudunk tovább segíteni nektek. A mi időnk lejárt. Megváltoztak az esőzések, megindult a felmelegedés, és látjuk, hogy évről évre fogyatkoznak a növények, az állatok. Tovább már nem tudunk emberi formát adni lelkünknek, mert hamarosan víz és élelem nélkül marad a sivatag, és mi kénytelenek leszünk a szellemünket kivonni a testünkből.” Hát ezt tettük a világgal. Előbb a gyengéket, a védekezésre képteleneket pusztítjuk el, majd önmagunkat.

Ennek ellenére nem ítélnek el bennünket. „Imádkozunk értetek, és feloldozunk benneteket. Imádkozunk, hogy szándékaitok, cselekedeteitek és értékítéletetek ne kerüljenek egymással ellentmondásba, és minél hamarabb megértsétek, hogy minden teremtvény egységes egészet alkot. Könyörgünk, hogy ne romboljátok tovább a Földet, ne pusztítsátok el egymást. Imádkozunk, hogy legyenek köztetek elegen, akik képesek változtatni a dolgokon. Nem ítéljük el a korszerű találmányaitokat sem, sőt becsülendőnek tartjuk az emberi önkifejezés vágyát, a találékonyságotokat és merész vállalkozásaitokat. Tudásszomjatokat azonban úgy kellene kielégítenetek, hogy az minden élőlény javára szolgáljon. Reméljük, hogy megváltoztatjátok az anyagi javak fontosságról vallott nézeteiteket, és felismeritek a világ valódi értékeit. Lehetőségeitek felismerésével és kihasználásával méltó otthont teremthettek a Föld minden lakójának.”

[

Most foglalkozzunk egy régi adóssággal. Sok szó esik mostanában az egészséges táplálkozásról, az elfogyasztott étel szervezetünkre gyakorolt hatásáról. Ennek során mind többen tapasztalják, hogy egészségünk megőrzésének leghatékonyabb módja a friss gyümölcs és a nyerstej, valamint a manipulálatlan tejtermékek fogyasztása. A hazai szakirodalom is tele van az enzimekben gazdag egyszerű ételek, a házi készítmények, valamint a kovásszal sütött korpás kenyér magasztalásával. Ennek során azonban elfelejtik megemlíteni, hogy mindezen ismeretek kinek köszönhetők. Nem beszélnek róla, hogy az általuk hangoztatott tanácsok már száz évvel ezelőtt rendelkezésünkre álltak. Felismerőjük és terjesztőjük a hazai vegetarizmus apostola, Bicsérdy Béla volt. Az idős emberek azonban még jól emlékeznek rá, nem véletlenül nevezik a vegetáriusokat bicsérdistáknak. Ez megjelölés a fiatalok számára úgy hangzik, mintha egy szekta tagjai lennének, pedig bicsérdizmus csupán a külföldön kibontakozott természetes táplálkozási irányzatok hazai megteremtőjének nevére utal. Bicsérdy Béla a XX. század elején alaposan tanulmányozta az összes egészséges táplálkozási módot, és ezekből leszűrte a valóban hasznosakat.

Tapasztalatait, saját testén kikísérletezett módszereit az 1920-as években írt „Az élet könyve I.- II. kötet” és az 1930-as években megjelent, s ugyancsak több kiadást megért „A halál legyőzése” című könyveiben tette közzé. Emellett rendszeresen tartott nyilvános előadásokat, és az otthonában is szívesen fogadta a gyógyulásra, táplálkozási tanácsra vágyókat. Tevékenységének híre messze földre eljutott, és külföldről is sokan felkeresték. A két világháború között valóságos kultuszt teremtett a táplálkozás terén. A hivatalos orvosi körök ellenséges magatartása ellenére, mind többen követték az általa javasolt életmódot, és hetek alatt megszabadultak az orvosok által gyógyíthatatlannak nyilvánított betegségeiktől. A jelenlegi generáció számára azonban Bicsérdy Béla neve semmit sem mond. Ennek oka, hogy a kommunista diktatúra alatt az ő könyveit is begyűjtötték magyarországi könyvtárakból, és az ezoterikus szakirodalommal együtt maradéktalanul megsemmisítették. 1995-ben azonban egy tanítványa változatlan utánnyomásban újból kiadta őket. Így az ezoterikus könyvesboltokban ismét kaphatóvá váltak. A könyvtárakban is megjelentek újra, így ki is kölcsönözhetők. (Mivel nem mindenütt található meg, többnyire csak könyvtárközi kölcsönzéssel lehet hozzájutni.)

Kissé régies fogalmazásmódja nem akadályozza művei megértését. Lényeglátása, szókimondó stílusa szinte magával ragadja az olvasót. A meggyőzés érdekében kendőzetlenül számol be a húsevőket gyötrő nyavalyákról. Az „Élet könyve” II. kötetében így ír a megrögzött húsevőkre váró szenvedésekről: „A leölt állatokból származó hússal folyatott táplálkozás az emberi szervezet megfertőzésének legundorítóbb és egyben legveszedelmesebb fokozata. A bibliai »Ne ölj« parancsolat megsértése miatti büntetést a sors a legrémesebb következmények formájában zúdítja az emberre. A vérükben kínos vonaglások közt fetrengő, ártatlanul elpusztult állatok elhomályosodó szemeiken át rettenetes átkot sugároznak ránk, melynek beteljesedése a kaotikus ember összeomlásában mutatkozik meg. De milyen ez az összeomlás? A démonvilág rázúdítja szervezetére a népét, a halál hűséges szolgáit; mindenféle formájú férgek, polipok, hidrafejű szörnyek, végtelen hosszúságú, örökké telhetetlen galandférgek, giliszták, milliárdszámra keletkező erjedési és rothadási baktériumok formájában. Ezek az élősdiek rávetik magukat bélcsatornánk nedveire. Felszívnak minden jót belőlük, és amit nem tudnak feldolgozni, abba beleoltják az alsórendűségüket. Az undorító szervezetükben keletkező fekáliákat ott ürítik ki, ahol tanyáznak, a húsevők testében. A túltáplált szervezet elhízik, és húsevéssel terhelve állandó bélrenyheségben szenved. A belek perisztaltikus mozgásnak megszűnése az élősdiek valóságos eldorádójává avatja a vastagbelet.

A húst nem fogyasztó emberek testébe is bejuthatnak az élősdiek, de csak akkor indulnak fejlődésének, ha több tápanyagot vesz magához, mint amennyi életfunkciói fenntartásához szükséges. A főleg szezongyümölcsön, -zöldségen élő ortodox vegetárius szervezetében semmilyen élősdi nem keletkezeik, vérnedvei a bejutó petéket is elpusztítják. A kizárólag nyerskosztos ember testében a káros bélmikrobák sem tudnak elszaporodni. A gyümölcsevők szervezete a fertőző kórokozókkal szemben is ellenállóvá válik, szinte sohasem betegszenek meg. Vitalitásuk, munkaképességük igen nagy mértékben megnő. 40-50 kilométert is képesek egyfolytában gyalogolni, a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül. A külsejük is teljesen megváltozik. Hajuk selymes, fényes lesz. Megszűnik a korpásodás, a hajhagymák regenerálódnak, hajuk ismét kinő. Sok esetben az őszülés is megszűnik, illetve mérséklődik. Szemük fénye karbunkulusként[21] tündöklik, arcuk rózsássá, pirospozsgássá válik. Lerí róluk, hogy majd kicsattantak az egészségtől.

Évezredekkel ezelőtt élt eleink még kizárólag nyers gyümölcsöt, és odvas fák belsejében talált mézet fogyasztottak. Az enzimekben gazdag, vitamindús, méregmentes táplálék megőrizte egészségüket, és megóvta sejtjeiket az idő előtti öregedéstől. Lucrétius a több száz évig élt palaszgok életmódját hexameterekben örökítette meg: „Hősi lelküket, az ellenségre lesújtó erős kart az erdők vörösen csillámló almái adták. Táplálékaik közül ezt mindegyiknél többre becsülték. Lábaik gyorsasága soha sem csökkent, kitartó futásban legyőzték a szarvast is. Kronosz világában évszázadok teltek, de daliás termetük hüvelyknyit sem rokkant.” A római gladiátorok többsége is vegetárius volt. Hús helyett árpát ettek, mert ez kedvező hatást gyakorolt izmaik növekedésére.

A Bicsérdy műveiben található olvasói levelek is igen meggyőzőek. A beszámolók stílusa félelmetes szemléltető erővel bizonyítják, hogy milyen károkat okoz a szervezetben az egészségtelen táplálkozás. Döbbenetes képet kapunk arról is, hogy az orvosok tájékozatlansága, a gyógyszerekkel való mérgezés szinte tömeges népirtást eredményezett az akkori társadalomban. A beszűkült gondolkodásmód és az egzisztenciaféltés emberek ezreit küldte a halálba, a tudomány nevében. Borzasztó, hogy ez a helyzet azóta sem változott. Ma is az orvosok a húsfogyasztás legfőbb szorgalmazói, holott elsődleges feladatuk nem a gyógyítás, hanem az egészségügyi felvilágosítás, a betegségek megelőzése lenne. Mivel a táplálkozástudomány az elmúlt évszázad során nem sokat fejlődött, napjainkban is érdemes megfogadni a vegetarizmus atyjának tanácsait, és főleg az emésztőszervi betegségek terén rábízni magunkat a természet gyógyító erejére.

Az erdélyi származású Bicsérdy Béla művei már száz évvel ezelőtt rámutattak arra, hogy a tudatlanság zavaros vizében bőséges zsákmányra lel a halál. A növekvő szellemi nyomor azonban a testi nyomorúságnál is több áldozatot követel. A sóhaj, a jajszó, a káromkodás nem segít rajtunk. Az emberek már nem hallják a természet szavát, így nincs ami megóvja őket önmaguktól, zabolátlan ösztöneiktől, a rohamosan pusztuló környezet káros hatásától. A növény, az állat összhangban él a természet erőivel, az ember azonban eltávolodott tőle. Félrevezette a tudása, a látszateredmények. Régen az ember harmóniában élt a mindenséget fenntartó fizikai erőkkel. Ostoba, gőgös magatartásunk; fennhéjázó vagdalkozásaink, és az igaz értékekkel szemben tanúsított nemtörődömségünk azonban vakvágányra terelte a fejlődésünket. Ezáltal megbomlott a természet egyensúlya körülöttünk. Az evolúció viszont nem tűri meg a selejtet, az öntörvényű, életképtelen vadhajtásokat elpusztítja. A káros burjánzások csak átmenetileg képesek vegetálni, előbb-utóbb az enyészet lesz úrrá rajtuk.

Ez vár az emberiségre is. Szánalmas eredményeinkkel, izzadságszagú technikai vívmányainkkal együtt eltűnünk mi is a civilizációk süllyesztőjében. Más úton haladva jóval előbbre tartanánk a fej­lődésben, és nem várna ránk elkerülhetetlen bukás. Ez az út visszavezetett volna bennünket a hosszú élet igaz forrásához is, és most nem lenne annyi testileg-lelkileg beteg ember. Nekünk azonban nem kellett az igaz út. Beszűkült gondolkodásmódunk egy általunk kikövezett kacskaringós útra ve­zetett bennünket, ahol az univerzum tör­vényeinek lépten-nyomon való megsérté­se emberek százmillióinak szenvedését és értelmetlen halálát okozták a tör­téne­l­münk során. Háborúk, járványok, szé­les néptö­me­gek elnyomorodása képe­zik kaotikus fejlődésünk mérföldköveit. Mi­közben ál­lan­dóan keressük a boldog­ságot, tévesz­méinket követve rabszolga­láncot ková­cso­lunk magunknak.

Civilizációs „vívmányaink” már annyi­ra körbefonják életünket, hogy képtele­nek vagyunk szabadulni tőlük. Látvá­nyos, csillogó-villogó technikai csodáink csak arra jók, hogy unos-untalan használatuk még jobban eltávolítsa az embere­ket a megtartó erőktől. A velük való ját­sza­do­zások közepette nem marad idejük ar­ra, hogy elgondolkodjanak a világ álla­potán, saját sorsuk útvesztőin. Így már semmi sem képes rádöbbenteni őket arra, hogy teljes sebességgel rohanunk a sem­mi­be. Sohasem fogunk rájönni, hogy a természet összhangja nem ismer szenvedést, és nem tűr meg nyomort. Jelenlegi szenvedésekkel teli életünk kibillent fejlődésünknek tudható be. Erről a kiváltságos helyzetben élők nem akarnak tudomást venni, az alulmaradtak pedig semmit sem tudnak tenni ellene. A kínszenvedésekre, lassú halálra ítélt nyomorgók száma azonban egyre nő, mert ennek a folyamatnak a végállomására érve mindenkire pusztulás vár. Mivel az általunk követett fejlődési irány kizsákmányolja, rombolja a természetet, a természet védekezésként bennünket fog elpusztítani. Egyesek bőségben való dúskálása tehát csak átmeneti állapot, az általános romlás senkinek sem kegyelmez. Az általunk kovácsolt múlt és jelen lesz a végzetünk.

 

Modern Taigetosz

 

Számtalan esetben tapasztalatuk már, hogy a természet rendjébe való beavatkozás káoszt és pusztulást eredményez. Földünk élőlényei közül csupán az ember képes arra, hogy manipulálja a környezetét, és a jelek szerint ezt a lehetőséget alaposan ki is használja. Sajnos legtöbbször nem a maga javára. A környezetszennyezésen, a növény- és állatvilág tönkretételén túlmenően önmagának is árt. A helytelen táplálkozás, az egészségkárosító életvitel következtében tönkreteszi a szervezetét, és idő előtt kiselejteződik a világból. Önmagunk megnyomorításának azonban van egy sokak által kifogásolt módja is, amikor orvostudományunk fejlettségét kihasználva eleve életképtelen emberek megszületését segítjük elő. Az állatvilágban az evolúció farkastörvényei gondoskodnak róla, hogy kizárólag a legegészségesebb, a legéletképesebb egyedek maradjanak fenn. A természet szigorú tör­vényei, a faj fennmaradásának védelmében kialakult könyörtelen szelekció kiselejtezi a hibás szapo­ru­latot. A betegnek ítélt utódokat világra jöttük után a szüleik magukra hagyják, vagy elpusztítják. Az ókorban, a szigorú elveikről híres spártaiak ezt az államfilozófiai szintre emelt szelekciót úgy oldották meg, hogy minden újszülöttet be kellett mutatni egy erre a célra létrehozott testületnek. Amennyiben a vének tanácsa nem találta a gyermeket teljesen egészségesnek, akkor a Taigetosz hegyéről lelökve halálra ítélték.

A modern kor álságos humanizmusa azonban ezeket a módszereket mélységesen elítéli, és az ellenkező végletbe terelte a kiválasztódás folyamatát. Szinte mániákus igyekezettel segítjük elő testileg, szellemileg sérült embertársaink világra jöttét. Törvényeinkbe foglaltuk, hogy az élet védelme mindennél fontosabb, közben egészséges és életképes fajtársaink millióit gyilkolják le különböző bűncselekmények és helyi háborúk során. Az életképteleneket viszont minden erőnkkel védjük, támogatjuk; mit sem törődve vele, hogy ezzel jót teszünk-e nekik. Jogilag is erősen megkérdőjelezhető ez a magatartás, ugyanis minden embernek joga van a teljes értékű élethez, de vajon milyen esélyei vannak ezen a téren annak, aki testi- vagy szellemi fogyatékossággal terhelten érkezik erre a világra? Manapság az érvényesülésért folytatott öldöklő küzdelem, a kíméletlen egzisztenciaharc az egészséges emberek jelentős részét is kiselejtezi. Ilyen körülmények között mire számíthat az, aki testi-szellemi adottságai miatt el sem indulhat ebben a versenyben? Ráadásul meg is alázzák őket, mert a társa­da­lomtól elkülönítve önmaguk közötti versenyre késztetik őket (pl. paraolimpiát rendeznek számukra) és megpróbálják elhitetni velük, hogy ők is ugyanolyan hasznos tagjai a társadalomnak, mint az egészséges társaik. Meg sem próbálják rádöbbenteni őket jelenlegi hátrányos helyzetük valódi okára, így életük végéig szenvednek anélkül, hogy magyarázatot találnának sanyarú állapotukra.

Tovább súlyosbítja ezt a problémát, hogy az élet árnyékos oldalkán élő embertársaink száma folyamatosan nő. Ehhez jelentős mértékben hozzájárul az orvostársadalom magatartása is. Az élet védelmére tett esküjük sajátos értelmezése folytán mind több életképtelen csecsemőt mentenek meg. Fejlődésünkből önkényesen kikapcsolják az evolúció törvényeit, az évmilliók óta eredményesen működő természetes kiválasztódást. Azt a fejletlen újszülöttet, aki normál körülmények között elpusztulna, orvosaink sokszor emberfeletti küzdelmek árán megmentik, világra segítik, hogy aztán testi-szellemi fogyatékosságait továbbadhassa utódainak. Jelenleg ott tartunk, hogy már 500 gramm alatti újszülöttet is megmentenek csupán azért, hogy újabb szakmai rekordot állítsanak fel. (2004-ben az Egyesült Államokban egy 25 hetes csecsemőt segítettek világra 244 gramm súllyal. A világcsúcsot olasz orvosok tartják, akik egy 285 grammos csecsemőt segítettek a világra három és fél hónaposan. Megszületése után a súlya 235 grammra csökkent, és elfért az orvosok tenyerén.) Itt már nem az egészséges koraszülöttek kötelező megmentéséről van szó, hanem szakmai rivalizálásról, mit sem törődve ennek következményeivel.

Ráadásul mindezt annak ellenére teszik, hogy a Földön túlnépesedés van, amikor a mezőgazdaság a jelenlegi népességet sem képes ellátni élelemmel, a környezetszennyezés pedig már olyan szintet ért el, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget. A Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban közölt tanulmány szerint: „1961-ben 70%-át éltük fel annak, amit a Föld egy év alatt képes előállítani. 1999-ben már 120%-át, ma pedig már 130%-nál tartunk.” Ha a jelenlegi 2,68-as termékenységi szint fennmarad, 2300-ban 134 milliárd ember fog szorongani a Földön. Életben maradásukra azonban nem sok remény van, mivel bolygónk 9 milliárdnál több embert a jelenlegi szinten sem képes élelemmel és tiszta vízzel ellátni. Az általunk használt környezetkárosító technológiák mellett max. 7-800 millió ember élhetne a Földön anélkül, hogy tovább növekedne a környezetszennyezés.

A bajokat csak tetézi, hogy sok esetben érzelmi alapon döntenek az életképtelen csecsemők meg­mentéséről. Ezek a megnyilvánulások aztán tovább növelik a társadalombiztosítás szinte már elviselhetetlen terheit. A beavatkozást végzők azzal indokolják tettüket, hogy „az emberélet megmen­tése során semmi sem lehet drága”. Ez az ideológia azonban kissé sántít, mert miközben csillagászati összegeket költenek életképtelen egyedek megmentésére, évente 30 millió épkézláb ember hal éhen a világban. Az érzelmi indíttatású értelmetlen áldozatok mintapéldája az a japán eset, amikor egy sugárfertőzést szenvedett személy kórházi ápolására 1,5 millió dollárt költöttek, holott már a bekerülésekor tudták, hogy az illető menthetetlen. Az életképtelen csecsemők világra segítésének kórházi költsége csak a töredéke annak, amit ezeknek az embereknek az életben tartására kell áldoznia a társadalomnak. Az álhumánum élharcosai erre azt szokták felhozni, hogy: „Érdemes a társa­dalomnak ezt az áldozatot meghozni, hiszen ezek az emberek boldogok.” Állításuk alátámasztására hátrányos helyzetűek sokaságát szólaltatják meg, akik valóban boldognak és megelégedettnek vallják magukat. Az egészséges emberek azonban tudják, hogy ez nem más, mint az életösztön megszólalása. Miután a sérültek más életet nem ismernek, így ahhoz ragaszkodnak, ami jutott nekik. A szerencsés csillagzat alatt születettek viszont tisztában vannak vele, hogy a teljes élet nem ilyen, így nem lenne szabad fajtársainkat korlátok közötti életre kényszeríteni.

 

Mivel ez a téma meglehetősen kényes, és a legtöbb embert igen érzékenyen érinti, eddig csak szakmai körökben vitatták meg a problémákat. Civilizációnk jövőjéért aggódó tudósok megállapítását idézve: „Manapság semmiféle kiválasztódás, kiválogatás nem érvényesül az emberi faj védelmében. Az emberi humanitás, és a szociális gondoskodás következtében életben tartjuk azokat a fajtársainkat is, akik a társadalom segítségére, állandó támogatására szorulnak. Sőt mindent megteszünk annak érdekében, hogy önmagunkat reprodukálva utódokat hozhassanak létre. Egy természetes populá­cióban a kedvezőtlen genetikai tényezőket a szelekció kiküszöböli. A természetes szelekció nem csak a fajok fejlődéséhez, hanem a fennmaradásához is szükséges. Az emberiség időzített bombája, hogy egyre több genetikai hiba halmozódik fel fajunkban.” Egyes kutatók szerint: „Ha ez így megy tovább, 200 év múlva minden ember betegen születik meg.” Az elmúlt évtizedek során az emberiségnek sikerült saját kezébe venni a törzsfejlődését, de vajon képes-e megfelelő mederbe terelni a menetét? A tudósok általános véleménye alapján nem. A jelenlegi körülmények, az ebben a témában uralkodó közhangulat, valamint az érintettek és a hozzátartozóik mind szélesebb táborának rosszalló véleménye ezt nem teszi lehetővé.

Ennek oka az eugenika múltjában keresendő. Az „eugenika” kifejezést az I. fejezetben már említett brit természettudós, Sir Francis Galton alkotta, aki mellesleg Charles Darwin rokona volt. Ennek a görög eredetű szónak a jelentése: jó születésű, nemes öröklődésű. A növény- és állatvilágban alkalmazott eljárásokból kiindulva Galton úgy gondolta, hogy az emberiséget is meg lehetne nemesíteni hasonló módszerekkel. Széles körben hangozatott véleménye szerint: „Ha a lovak és szarvasmarhák tenyésztésére fordított pénznek és erőfeszítésnek csak a töredékét áldoznánk az emberi faj nemesítésére, az géniuszok áradatát eredményezné.” A XX. század elején Galton eszméi rendkívül népszerűek voltak az egész nyugati világban. Politikusok, tudósok, köztiszteletben álló akadémikusok serege osztotta a véleményét. Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke pl. így vélekedett erről a témáról: „A társadalomnak nincs joga tűrni, hogy a korcsok fajtája szaporodik. Ha lennének olyan földművesek, akik tétlenül néznék, hogy jószáguk legjobbjai nem szaporodnak, és az egész szaporu­lat a legsilányabbaktól származik, elmebetegnek tekintenék őket. Egy szép napon rá fogunk jönni, hogy a jobbik fajtából származó példás állampolgároknak az az elsődleges kötelességük, hogy utódokat hagyjanak maguk után ezen a világon, és azt is megértjük majd, hogy nincs jogunk fenn­tartani a silány fajtához tartozó állampolgárokat.”

Ezt követően sorra jelentek meg a plakátok ilyen feliratokkal: „Meddig aggódunk még mi amerikaiak disznóink, csirkéink és marháink vérvonala miatt, miközben gyermekeink leszár­mazását a véletlenre bízzuk.” Ennél is konkrétabb utalás volt olvasható a vásárokon, kiállításokon felállított táblákon: „A kóros emberi jellemvonások, mint pl. a gyengeelméjűség, a bűnel­kö­vetés, az elmezavar, az alkoholizmus, a butaságból eredő nincstelenség, és sok minden más is örökletes a családon belül. Pontosan ugyanúgy öröklődik, ahogy a tengerimalacok esetében a szín.” Itt már sejthető, hogy ez a mozgalom hová fog vezetni, milyen eszmékben fog kicsúcsosodni. A szavakat nemsokára tettek követték. A „nemkívánatos elemek” tízezreit sterilizálták Észak-Ame­rikában és Európában is. Missouri államban pl. olyan törvényjavaslatot terjesztettek elő, amely meg­­követelte azok sterilizálását, akiket emberölés, szexuális erőszak, útonállás, csirkelopás, bombamerénylet vagy autólopás mi­att ítéltek el. Gazdasági és hadászati érdekek is ösztönözték a fajtanemesítést. A római birtokokon hétköznapi dolognak számított a rabszolgatenyésztés, vagyis a legtöbbet érő rabok pá­roztatása. Nagy Sándor legjobb katonáit kö­telező jelleggel boronáIta össze a legszebb perzsa asszonyokkal, és birodalma megszilárdítását a ké­sőbb születő utódoktól várta, akik­ből a tervek szerint tökéletes har­cosokat neveltek volna.

Mindez azonban csak előgyakorlat volt ahhoz képest, ami a náci Németországban folyt. Hitler és pribékjei már a pályafutásuk kezdetén 225 ezer emberen végeztettek el kényszersterilizálást. Az akció elsődleges célpontja az elmebetegek, a bűnözők és a homoszexuálisok voltak. Ezt követően meghir­det­ték a felsőbbrendű faj világuralmát, amelyet egyetlen nemzedék alatt akartak megteremteni. Miután nyilvánvaló volt, hogy a sterilizálás ilyen rövid idő alatt nem tudja „megtisztítani” a társadalmat, drasztikusabb eszközökhöz nyúltak. Aki nem tartozott az általuk felsőbbrendűnek tartott egészséges, szőke, kék szemű árja populációhoz, (pl. a zsidók, a cigányok, a nyomorékok), azokat egyszerűen kiirtották. Erre a célra halálgyáraknak nevezett koncentrációs táborokat hoztak létre, ahová Európa más országaiból is milliókat deportáltak. A náci rémuralom barbár tettei után nem csoda, hogy az eugenika visszataszító eszmévé vált a demokratikus országokban élők számára, és sokan abban reménykedtek, hogy ezt a tudományágat eltemették azokkal a milliókkal együtt, akik a nevében meghaltak.

Az eugenika eszméjének elásásával azonban nem szűnt meg a probléma. Jobb híján ismét felvetődtek a régi megoldási javaslatok. 2300 évvel ezelőtt Platon ezt írta az Állam című művében: „A legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniük, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg.” Ez azonban nem megy meggyőzéses alapon. Akkor meg ki és hogyan fogja eltiltani a „silányakat” ettől a cselekedettől? Ezek az emberek többnyire nagy szegénységben élnek, és egyetlen örömforrásuk a szex. Erre sokakban felmerült egy másik ókori módszer gondolata, hogy akkor vizsgáljuk meg az utódokat. Igen ám, de mi történjen a „selejtesnek” ítélt egyedekkel? Egyéb­ként sincs olyan szervezet, magánszemély a világon, aki magára vállalná a döntőbíró szerepét, és elvégez­né a szelekció feladatát. Erre nincs is szükség. Nem a spártaiak Taigetoszát kell visszahozni, ahol a vének tanácsa által életképtelennek talált csecsemők befejezték rövid életüket, hanem hagyni kell a természet, az evolúció érvényre jutását. Ennek során a legnehezebb feladat az orvosokra vár. Alapjai­ban meg kell változtatniuk az életről, a szakmai tisztességről alkotott felfogásukat. Az érzelmek helyett az erkölcsi érzéknek kell átvenni az emberéletek feletti döntést. Az írott szabályokon kívül minden szakmának megvan a maga íratlan erkölcsi kódexe. Az életmentésre felesküdtek esetében ezt ki kellene egészíteni azzal, hogy: Van-e joga az orvosnak valakit eleve csökkent értékű életre ítélni? A természet egyértelmű választ ad erre a kérdésre. Az evolúció, az univerzum törvényeinek engedel­mes­kedve csak a teljes értékű életet tűri meg.

 

Ez a jelenség a közvéleményt is megosztja. Különösen az érintett nők nyilvánítanak határozott véleményt erről a beavatkozásról. A Nők Lapjának írt olvasói levelek[22] alapján még bonyolultabbá válik ez a kérdés. Mi a jobb nekünk, ha a természet szigorú rendjét, a kíméletlen szelektálást kö­vetjük, vagy ha az érzelmeink irányítják a döntéseinket? Ez a dilemma még súlyosabban jelentkezik társadalmi szinten. Utóbbi esetben ugyanis fennáll génállományunk leromlásának és fajunk elkor­cso­sodásának veszélye, míg a kíméletlen szelekció lehetetlenné teszi a karmikus adósságok ledol­gozását. Ha valaki olyan bűnöket követett el előző életében, melyek következményeként most nyo­morék testben kell leszületnie a Földre, hogyan fogja ezt megtenni, ha nem hagyjuk. Hiába vállal­nák ezt a terhet a vele karmikus közösséget alkotó családtagok, ha egy szigorú törvényt követve a ve­zeklő lelket születése után rögtön visszaküldik. Lásuk most a hozzászólásokat:

„Én is koraszülött vagyok. Amikor Judit arról beszélt a cikkben, hogy három napig nem volt ereje megnézni a gyerekeket, felháborodtam, majd arra gondoltam, mi lett volna, ha az én édes­anyám is ezt teszi? Amikor 1981-ben, a 28. terhességi héten egy „vetélés” következtében meg­szü­let­tem, 40 centi és 950 gramm voltam. Világrajövetelemet három agyvérzés, légzésleállás és a ref­lexek teljes hiánya kísérte. Ha édesanyám is hisz az orvosoknak, akik közölték vele, hogy két hétig ne élje bele magát, hogy gyereke van, akkor hol lennék én most? Úgy gondolom, nem lennék gaz­dagabb két diplomával és két nyelvvizsgával. Ne higgye, hogy bántani akarom vagy akár elíté­lem Juditot. Csak úgy gondolom, van, lehet más út is. Az én példám igazolja, hogy igen, érdemes meg­menteni, vagy megpróbálni megmenteni az ilyen kis súllyal születetteket is. Ha akkor az orvosok nem tesznek meg mindent, ma nem vagyok. El is határoztam, ha egyszer férjhez megyek, meg­hí­vom őket az esküvőmre!”

„Az orvosok nem médiasztárok, hanem szakemberek, hippokratészi esküt tett gyógyítók, akik életeket tartanak a kezükben. Ha egy kisbaba többszöri újraélesztésre szorul, akkor megkérdezhetik a szülőket, hogy ha újra válságos állapotba kerülne, kívánják-e az újraélesztést. Tudni kell, hogy kevés szülő akarja ezt, mert nem ellensége saját gyerekének. Csak hát itt jönnek a csodák. Az is kis súlyú, válságos állapotba került, száz bajjal küzdő kis élet nem akar kihunyni, hanem elkezd élni. Lehet, hogy kacskalábú lesz, lehet, hogy pokol lesz az élete, neki is és a szüleinek is, de ezt az életet már nem lehet megszakítani. Nincs gomb, amit meg lehet nyomni, és kész, vége. Ellenkezőleg! Ilyenkor történik a csoda. A kis jövevény olyan kórságokat él túl és olyan krízisekből támad fel, amibe egy felnőtt belehalna. A szülők többsége ilyenkor odatelepszik az inkubátor mellé, és mesét olvas, verseket mond, énekel, dünnyög, és csak akkor sír, amikor kilép a klinika ajtaján. Ilyenkor egy iszonyú küzdelem indul el, olyan küzdelem, amit nem lehet, egy újságcikkben „bármi áron”-nak nevezni, és azt sugallni, hogy ezek a szülők önzésük, meggondolatlanságuk miatt tartanak élet­ben minőségi életre képtelen utódokat. Nem. Ezek a gyerekek azért maradnak életben, mert élni akar­nak. Minden transzcendencia és spirituális maszlag nélkül állítom, hogy küldetésük van, még­pedig egyetlen küldetésük, az, hogy az egészséges emberek, családok megtanulják becsülni a saját életüket, és hozzájuk viszonyítva érezzék magukat szerencsésnek, kiválasztottnak. Létezik a beteg gyerekeket nevelő szülőknek egy igen nagy csoportja, akik igenis boldogok. Boldogok, mert él a gyerekük, és boldogok, mert leküzdötték magukban azt az iszonyú csalódást, amit a velük történt tragédia okozott. Életük, küzdelmük példaértékű, róluk kellene írni sokat, sokszor, színesen, és akkor a társadalmi intolerancia is oszladozni kezdene.”

„Nekem is két halmozottan sérült kicsi lányom van. 34. hétre születtek, de az orvosi késlekedés következtében nem időben császároztak, és ez a lányaim életébe került. Nem szó szerint, de a vegetálás nem élet, és erre lassan rámegy a családi életünk. Nehéz dönteni, amikor az inkubátor felett állsz, és potyognak a könnyeid. A gépek csipogására, zajára összerezzensz, és naponta várod a csodát. Még most is nehéz erre visszagondolni. Az anya, szülő életet ad, és a gyermekei életébe boldogságot akar hozni, nem fájdalmat, kínt. Nehéz megbirkózni azzal a tudattal, hogy én mit adtam a gyermekeimnek: csövek a testükben, gyógytorna, fájdalom, kín, szenvedés. Egy anyának ezt végignézni maga a pokol. Ha valaki felvilágosított volna, hogy a dobogó szív még nem jelent életet, és döntési jogom van, akkor én is lekapcsoltattam volna a gépeket.”

 „Teljesen átérzem Judit helyzetét. 22 évvel ezelőtt, a 25. hétre ikreim születtek, és néhány óra múlva meghaltak. Elgondolkoztam azon, ők döntöttek így, vagy valaki más. Valami hasonlót éltem meg, mint Judit. Minden értelmetlenné vált egyszerre. Én is azt látom, hogy orvosi szenzáció, ha megmentenek egy félkilós gyereket. A koraszülött életét megmentették, de tönkretettek négy életet. Nemrégiben láttam a televízióban egy filmet, ahol a halmozottan sérült ikergyerekeit nevelő fiatal nő el akarta hitetni a világgal és saját magával, hogy boldog, ahogy egyik gyerekét a másik után vonszolja, az egész napja az etetésükkel, a gondozásukkal telik el. Én azt gondolom, hogy a természet bölcs, és nem kell beavatkozni a dolgába. Nem véletlen, ha egy baba idő előtt kéredz­kedik a világra, és életképtelensége folytán kiselejtezi önmagát. Ők nem az életre születnek, hanem teret engednek az életnek. Ezt akkor nagyon nehéz elfogadni, de ez a törvény. Számomra félelmetes és hátborzongató, ha arra gondolok, mi lett volna, ha életben maradnak a babáim! Mit veszítettem volna! Az ikrek után három évre született egy fiam, és egy évre rá követte őt az öccse. Gyönyörű, életerős, okos fiúk, 17 és 18 évesek. Sokáig nem tudták, hogy előttük születtek az ikrek, de egyszer elmondtam nekik, és kétségbeesett tekintettel szögezték nekem a kérdést: „Ha élnének, akkor mi nem lennénk?” Nem lennének. Helyettük lenne két beteg gyerekem, megtört, boldogtalan életem, tönkrement házasságom. Én nagyon hálás vagyok a kis angyalkáimnak, hogy szárnyakat növesz­tet­tek, és elhagyták ezt a világot. Olyan szeretetet érzek irántuk, mint a fiaim iránt, és nincs nap, hogy ne gondoljak rájuk. Nagyon megköszönöm nekik, amit tanítottak nekem. Az alázatot az élettel szemben, hogy jó, türelmes anyjuk lettem a testvéreiknek. Ha élnének, akkor most nem levelet írnék, hanem esetleg pelenkáznám a 22 éves gyerekeimet. Ehelyett most alkotó munkát végzek, ne­velem a fiaimat, nőként is teljes életet élek, boldog vagyok. Mindezt a két apróságnak kö­szönhetem, vagy ki tudja, kinek? Hálás vagyok. Szerencsés vagyok. Így van jól.”

 

Civilizációnk tehát nem a természetes kiválasztódás útját választotta. Az orvosok a szülőkkel kar­öltve küzdenek minden életképtelen csecsemőért, és ez a harc csak akkor ér véget, ha az orvostudomány jelenlegi fejlettségi szintje már nem elegendő az életmentésre. Ennek ellenére mégis érvényre jut egyfajta kiválasztódás, amit a szülők irányítanak. Fajunk elkorcsosodásának védelmében nem az évmilliók óta jól működő rendszert állítottuk vissza. Kihasználva a tudomány rohamos fejlődését az egyén saját kezébe vette a társadalom sorsát, genetikai állományának alakulását. Az emberi genom feltérképezése a XX. század végére olyan körülményeket teremtett, hogy az emberek maguk dönthe­tik el, hogy ebbe a szelekciós folyamatba melyik oldalon kívánnak részt venni. A tudósok tehát akar­va-akaratlanul létrehozták a modern Taigetosz intézményét, ahol a döntőbíró szerepét a szülők töltik be.

Ez a fejlemény korábban következett be, mint vártuk. A kutatók az 1990-ben indított Humán Genom Program befejezését 2005-re ígérték, de már 2000 nyarára készen lettek vele. Az emberi sejt mintegy 60 ezer gént tartalmaz. A tulajdonságainkat meghatározó gének a kromoszómákban helyez­kednek el. Az embernek 46 (23 pár) kromoszómája van. A kromoszómák dezoxiribonukleinsavból épülnek fel, és kettős spirált alkotnak. A DNS-spirálnak is nevezett genetikai anyagunk kb. 2 méter hosszú, és 3,2 milliárd bázist tartalmaz. Az első 1 milliárd bázis sorrendjének feltárásához még 4 év kellett. Időközben azonban olyan rohamosan fejlődött a számítástechnika, hogy az utolsó 1 milliárd­dal már 4 hónap alatt végeztek.

Az emberi géntérkép felvázolása szinte forradalmasította az orvostudományt. Alkalmazásával egymás után derül ki, hogy sok betegségünknek genetikai oka van. Azt már régen tudjuk, hogy a velünk született betegségek túlnyomó része (pl. a Down-kór, a nyitott szívűség vagy a gerinchasadék) genetikai hibára vezethető vissza. Most azonban beigazolódott, hogy a szerzett betegségek többsége is genetikai okokból bekövetkező hajlam eredménye. Így pl. a korai kezdetű szívinfarktus, a magas vérnyomás, az agyvérzés, az epilepszia, a különféle rákok, az Alzheimer kór, a vese- és végtag rendellenességek, a korai elmeszesedés, a cukorbetegség, a szürke hályog, az izomsorvadás, a szklerózis multiplex, a skizofrénia, de még a depresszió egyes változatai is genetikai rendellenességre vezethetők vissza. A vizsgálatok azt is megállapították, hogy minden 500-adik ember hordozza magában azt a hibás gént, melynek hatásaként a sejtjei nem képesek felvenni és elemészteni az ártó koleszterint, az úgynevezett LDL-t. Ennek eredménye a korai szívinfarktus, ami 45 éves korig 90%-os eséllyel bekövetkezik. Európában és Észak-Amerikában évente 200 ezer ember hal meg emiatt. A feltárt tények láttán sokan gondolkodóba estek, és már magzati stádiumban kérik a leendő gyermekük genetikai vizsgálatát. A magzati diagnosztika spektruma ma már nem csak a meglevő, hanem a várható betegségekre is kiterjed. Az elkészült géntérkép a genetikai hajlamot is feltárja, és 200 betegséget képes azonosítani. Ennek alapján a szülők eldönthetik, hogy megtartják-e rendellenes, illetve a jövőben súlyosan megbetegedő magzatukat, és vállalják az ezzel járó egyéni, családi és társadalmi terheket; vagy kérik a terhesség megszakítását. Jelenleg a párok döntő többsége az utóbbi megoldást választja, ezért évről évre drasztikusan nő a genetikai okok miatt elpusztításra ítélt mag­zatok aránya.

A modern Taigetosz áldozatainak száma azonban tovább fog növekedni, mivel elkészült a legújabb diagnosztikai program, amely a betegségeken túlmenően egyéb hajlamokat is feltár (pl. a homo­szexualitást). A kutatók a géntérkép felrajzolása során 1900 káros tulajdonságot eredményező gént találtak, amelyek előfordulhatnak az emberben. Ha a genetikai szűrést ezekre a génekre is ki fogják terjeszteni, akkor szinte egyetlen tökéletes magzatot sem fognak találni. Félő hogy ez oly mértékű terhesség-megszakítást fog eredményezni, hogy szinte senki sem fog gyereket szülni. Ezt a félelmet támasztja alá, hogy nemrégiben készítettek egy tesztet, amelyben a genomprogram után érdeklődő fiatal házasoknak többek között ezt a kérdést tették fel: Megtartanák-e a magzatot, ha kiderülne róla, hogy homoszexuális lesz? A megkérdezettek 97%-a nemmel válaszolt. Még szerencse hogy ezt az eljárást nem 500 évvel ezelőtt dolgoztuk ki, mert akkor most történelmünk szegényebb lenne Lenardo da Vincivel, Michelangelóval, Shakespeare-rel, Csajkovszkijjal, és még hosszan sorolhatnánk kiváló művészeink nevét. Érzelmi alapon nem tanácsos a megszületést sem kikényszeríteni, sem megakadályozni. Csak Isten tudja, hogy kinek kell megszületni, és kinek meghalni. Ha Önöknek lenne egy rokonuk, egy nyolcgyerekes nő, aki ismét terhes és gyermekei közül 3 süket, 2 vak, 1 szellemileg visszamaradt, neki magának pedig szifilisze van, ajánlanák-e neki az abortuszt. Ha igen, ezzel a hozzáállással másfél évszázaddal ezelőtt megölték volna Beethovent.

Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy jó szándékkal sem szerencsés dolog a természet rendjébe történő önkényes beavatkozás. A genomtérkép alkalmazásával átvesszük az irányítást saját civilizációnk fellett anélkül, hogy tisztában lennénk a teremtés lényegével. Könnyen lehet, hogy ez az önkényes lépés nem elősegítője, hanem gátlója lesz a fejlődésünknek. A testi-szellemi tökéletességre törekvés közepette elvész az igazán nagy érték, a kreativitás. Közismert, hogy a lángésznek, a világra szóló tehetségnek hatalmas teherrel kell megküz­denie, hogy érvényesülhessen az életben. Ha a jövő nemzedékét megszabadítjuk a testi-lelki szenvedés terhétől, akkor megszűnik a motor, ami győzelemre segítené őket. Gigászi erő csak ugyan­akkora ellenerő hatására alakulhat ki. Akinek nem kell szembeszállnia semmilyen nehézséggel az életé­ben, abból semmi sem lesz.

Ez a több ezer gén vizsgálatára kiterjedő program egyébként már arra is alkalmas, hogy felismerje a kivételes muzsikusi, és matematikai adottságokat. Ennek a vizsgálatnak a költsége még kissé magas, de az árak ezen a téren is rohamosan csökkennek. E tömeges megmérettetés ellen az orvosok egy része tiltakozik, és nem hajlandó részt venni a leendő gyermekek terhesség-megsza­kí­tás­sal történő halálra ítélésében. Szerintük helyesebb lenne, ha minden fogamzás lombikbébi-mód­szerrel történne, mert akkor még a beültetés előtt 32 sejtes magzatállományban el lehetne végezni ezt a vizsgálatot. A humánus genetikai védelemnek egyébként már korábban is voltak hívei. Az előzőekben említett Francis Galton, a humángenetika megalapítója szerint a kiváló képességű szülőknek kellene több gyermek nemzésére és felnevelésére vállalkozni. A XX. század elején élt tudós elképzelése azonban utópiának bizonyult, mert az azóta eltelt időszakban a családonként gyermekszám 11-ről 1,4-re csökkent. Ennek oka a civilizálódással járó önzés, és elkényelmesedés.

 

Erre alapozódnak azok a vélemények, melyek szerint könnyen meglehetne oldani a világ túlnépesedési gondjait. A szakemberek számítása szerint 6 ezer évvel ezelőtt még csak 12 millió ember élt a Földön. Jézus születésekor is csupán 300 millió ember alkotta az emberiséget. 1500 évvel később, Amerika felfedezésekor még mindig csak 500 millióan voltunk. 1900-ban alig 1,5 milliárd ember lakta a Földet. 1960-ban is csupán 3 milliárdnyian voltunk. 2000-re elértük a 6 milliárdot, és ebből 5 milliárd a fejlődő országokban él. Egyes országok lakossága 20 évente megduplázódik. Ha a jelenlegi ütemben szaporodunk tovább, akkor a statisztikai számítások szerint 2030-ra kétszeresére nő az emberiség létszáma, azaz 12 milliárdnyian leszünk. Nyilvánvaló, hogy ennyi embert képtelen lesz eltartani a bolygónk, hiszen már a jelenlegi terheket sem bírja. Nem véletlen, hogy a médiá­ban gombamód szaporodnak az olyan írások és nyilatkozatok, amelyek a túlnépesedéssel járó veszélyek rémképét vetítik elénk. Már a politikusok is elkezdték kongatni a vészharangot.

Egyes országok esetében az intelmek meghallgatásra találtak. A világ legnagyobb népességű országa, Kína pl. szigorú születésszám-szabályozást vezetett be. Meghirdették az „egyke” programot, melynek lényege, hogy azok a családok, akik csak egy gyereket vállalnak, előnyben részesülnek a foglalkoztatásnál, a lakáskiutalásnál, sőt szociális segélyre is jogosultak. Ennek ellenére Kína lakossága néhány év alatt 1 milliárdról 1,3 milliárdra nőtt. Az ok meglehetősen sajátos. Az ázsiai országokban a lányt nem tekintik gyereknek, így sok szülő vállalva az anyagi hátrányokat addig próbálkozik, amíg fiúgyermekük nem születik. Indiában semmiféle korlátozás nincs érvényben ezen a téren. Így ebben az egy évtizeddel ezelőtt még 600 milliós országban ma 1,1 milliárdnyian élnek. Az afrikai országokban még rosszabb a helyzet. Ott a férfiasság jelének számít, hogy kinek hány gyereke van. Errefelé elutasítják a különféle védekezési és családtervezési módszereket is, mert a fehér emberek kitalációjának tartják, amellyel korlátozni akarják az őslakosság szaporodását. Ezen a kon­tinensen újabban már az apácák is szülnek. Ők ugyanis szexuális szempont­ból nem jelentenek fer­tőzésveszélyt, így tömegesen erőszakolják meg őket.

A világ sorsáért aggódók tehetetlenül nézik ezt a folyamatot, és senki sem tudja, hogy mit lehetne tenni ellene. Pedig a megoldás roppant egyszerű. Jelenleg két dolog szabályozza az emberiség létszámát: Nyugaton az önzés, a kényelemszeretet, valamint az önmegvalósítás előtérbe helyezése; a fejlődő országokban pedig az éhhalál, és a betegségek miatti korai elhalálozások. Nyilvánvaló, hogy nem ez utóbbi szabályozó fokozott érvényre jutásának az elősegítése az ideális megoldás. Sokkal humánusabb rendezési mód a nyugati világban zajló népességcsökkentő folyamat elindítása, a nega­tív demográfiai mutatókat eredményező jelenség kiváltó okainak meggyökereztetése. Gondoskodni kell róla, hogy a fentiekben említett ösztönök, társadalmi jelenségek a fejlődő országokban is műkö­désbe lépjenek. Hozzá kell segíteni a harmadik világot ahhoz, hogy náluk is jelentős mértékben nö­vekedjen az életszínvonal. Ki kell terjeszteni rájuk is a magas fokú oktatást, és a széles körű egész­ségügyi ellátást. A jólét aztán ott is magával hozza az önzést, az önmegvalósítás mindenek fölé helyeződését.

Az igazi áttörést azonban az teremtené meg, ha a harmadik világban élő nők számára is lehetővé tennék az emancipálódást. Az egyenjogúság, az önmegvalósítás lehetősége belőlük is kihozná a karrierizmust. Ennek következtében egyre többet foglalkoznak majd önmagukkal, és mind kevésbé hajlandóak megosztani életüket az utódaikkal. Ha majd ők is tanulnak, állást vállalnak, önálló keresettel rendelkeznek, függetlenné válnak a férfiaktól. Ettől kezdve nem kényszerülnek rá többé, hogy egész életüket a háztartásban töltsék, férjük és gyermekeik szolgálatában. Maguk fogják meghatározni a sorsukat, és nyugati társnőikhez hasonlóan ők is arra fognak törekedni, hogy minél kevesebb terhet vegyenek a nyakukba. Miután a legtöbb terhet, a legnagyobb kötöttséget a gyermeknevelés jelenti, a fejlődő világban is drasztikusan csökkenni fog a népszaporulat. Ehhez hozzájárul még az új tudományos eredmények (pl. a genomtérkép) alkalmazása, így ha nem vigyáznak 50-60 év múlva őket is a kihalás veszélye fogja fenyegetni.

Az életszínvonal emelkedésével megszűnik az egzisztenciális kényszer, ami korábban házasságra kényszerítette a fiatalokat, összetartotta a családokat. Jelentős mértékben csökkenti a családalapítási kedvet a szingli életmód is. A keresetek növekedésével mind több fiatal engedheti meg magának, hogy saját lakást vegyen, saját háztartást vezessen. Az önállóság, a függetlenség sok előnnyel jár, de van egy nagy hátránya is. Az éncentrikus életmódot folytatók nem tanulnak meg alkalmazkodni, mert nincsenek rákényszerülve arra, hogy másokkal együtt éljenek. Ennélfogva képtelenek tartós kapcsolatot kialakítani. Beleragadnak ebbe az állapotba, ami azzal a következménnyel jár, hogy nem alapítanak családot. Így nem születnek gyerekeik sem. Az önzésük, a kényelem- és szabadságszeretetük szintén a népesség csökkenéséhez vezet.

 

Kényes témák

 

Az előző fejezetben megkezdett sorozatot egy újabb kényes témával, gyermekeink elkényeztetésével folytatjuk. Az „Ezoterikus körkép”-ből és „Az ezotéria kiteljesedésé”-ből megismerhettük ennek következményeit, pl. a fiatalkori bűnözés, az öngyilkosságok, a kábítószer-élvezet és egyéb szenvedélybetegségek megállíthatatlan növekedését. Azt is megállapítottuk, hogy gyermekeink elzüllése csak a szigorú nevelési elvek visszaállításával szüntethető meg. A következetes, számon kérő nevelés elengedhetetlen feltétele annak, hogy rendre és fegyelemre szoktassuk őket. A kitartásuk és az életrevalóságuk fokozása érdekében abba kell hagynunk a kényeztetésüket, dédelgetésüket is. Ezen a téren példát vehetnénk az ösztönösen cselekvő állatvilágról. A szárcsák egy fészekaljba 9-12 tojást raknak. A kiköltött fiókákat azonban a szülők nem babusgatják, hanem módszeresen gyötörni kezdik. A csőrükkel lenyomják őket a víz alá. A fojtogatást csak a legellenállóbbak élik túl. A család­ból csupán 3-4 fiókát nevelnek fel, a legegészségesebbeket. Így biztosítják fajuk fennmaradását, azt hogy az utódaik is képesek legyenek megfelelni a természet farkastörvényeinek. Sokak szerint lehet hogy az állatvilágban ez a helyzet, de mi nem vagyunk állatok. Valóban nem, mi sokkal rosszabbak vagyunk náluk. Egyetlen állat sem képes olyan kegyetlenül elbánni a fajtársaival, mint az ember. Irgalmatlanul leszámolunk mindenkivel, aki az utunkban áll; vélt vagy valós ellenségeinknek nem kegyelmezünk. Egy ilyen társadalomban csak a legéletképesebb emberek tudnak talpon maradni, érvényesülni; agyonkényeztetett utódaink a vesztesek, az elbukottak táborát fogják gyarapítani.

Álhumanista nézeteink nem csak az egyén életképességét fenyegetik, demokratikus érzelmeink helytelen irányultsága egész civilizációnk létét veszélyezteti. Az előzőekben részletesen kifejtett okokra hivatkozva az emberiség szándékosan gátolja fajának természetes kiválasztódását. Ezen a téren sem vesz példát az állatvilágról, ahol az evolúció törvényei még zavartatlanul érvényesülnek. Csak egy példát kiragadva a macska pl. megeszi az életképtelennek ítélt kölykét. Az ember elborzadva nézi ezt a könyörtelen szelekciót, és a humanizmus álcája mögé bújva megmenti és felneveli életképtelen utódait is. Mindezt arra hivatkozva tesszük, hogy az evolúciós lánc csúcsán állva sikerült felülemelkednünk az állatvilágon. Ennélfogva meg vagyunk róla győződve, hogy ránk már nem hatnak a természet törvényei. Ebben a tudatban élve és cselekedve fel sem merül bennünk, hogy jelenlegi hozzáállásunkkal módszeresen lerontjuk, lesilányítjuk fajunk génállományát. Az élet védelmének jelszava mögé bújva egyre betegebb, egyre életképtelenebb nemzedéket nevelünk fel. Nem ártana, ha tudatosodna bennünk, hogy az emberiség elkorcsosodásának elkerülhetetlen következménye a kipusztulásunk. Az evolúció törvénye alól mi sem vonhatjuk ki magunkat.

 

A XX. század viszonylagos genetikai csendjét még csak a klónozott birkák bégetése verte fel. Ezt követte a XXI. század elején az emberek klónozásával kapcsolatos vita kiéleződése, amely alaposan megosztotta a társadalmat. A félelem eloszlatása érdekében a világ szinte minden államában megtiltották az emberi sejtekkel történő genetikai kísérleteket. Ennek ellenére egy olasz professzor bejelentette, hogy 200 önként jelentkező nő mesterséges megtermékenyítését klónozás útján kívánja végrehajtani. A hír óriási botrány váltott ki, és tovább növelte az emberek „sorozatgyártásával” kap­csolatos aggályokat. Válaszlépésként mind az amerikai, mind az olasz hatóságok megtagadták a szükséges engedélyek kiadását, mire a professzor úgy döntött, hogy egy nemzetközi vizeken lehorgonyzott hajón fogja elvégezni a műtéteket. A törvényen kívül helyezésnek, az egyes államok rendelkezéseitől való mentesülésnek ezt a módját jelenleg nem tiltja semmilyen nemzetközi egyezmény, és erre a közeljövőben nagy valószínűséggel nem is fog sor kerülni. Ennek oka, hogy egy ilyen egyezmény lehetetlenné tenné a nemzetközi vizeken és a felségterületen kívüli légtérben végzett kémkedést is, ami nemzetbiztonsági szempontból igen hátrányos lenne a nagyhatalmak számára.

Az olasz professzor elhatározását egyébként nem a szenzációhajhászás, egy újabb szakmai bravúr elérése motiválta. Ő csak segíteni szeretne azokon az asszonyokon, akiknek azért nem lehet gyerekük, mert a férjük ivarsejtjei életképtelenek. Ezt a problémát oly módon kívánja áthidalni, hogy a teljesen egészséges feleségek petesejtjét a terméketlen férjek valamely testsejtjével termékenyíti meg úgy, hogy kicseréli azok genetikai állományát. Miután a lombikban megtermékenyített, és a méhbe beültetett petesejtben csak a férfi génjei találhatók meg, ez az eljárás klónozásnak minősül. Ez váltotta ki a nemzetközi felháborodást. A hisztériakeltés azonban teljesen alaptalan, mert ez az eljárás jogilag nem más, mint a mesterséges megtermékenyítésnek egy újabb módja. Aggodalomra csak azoknak a nőknek, illetve házaspároknak van okuk, akik részt vesznek ebben a kísérletben. Az indulatok felkorbácsolás során ugyanis arról mindenki elfeledkezett, hogy fejlett élőlényeknél a testsejtekkel történő klónozásnak van egy kellemetlen mellékhatása is, az idő előtti öregedés. Az első klónozott birka megszületése és alapos vizsgálata után Ian Wilmut bejelentette, hogy Dolly kromoszómáin olyan szerkezeti elváltozások láthatók, amelyek az öreg állatokra jellemzőek. Erre utal az is, hogy olyan ízületi problémákkal küzd, mint az idős fajtársai. A hasonló módszerekkel világra segített társainál pedig halmozottan fordulnak elő légzési-, vérkeringési nehézségek, és idegrendszeri zavarok. Eszerint a klónozott állat életkora nem a bejegyzett születési idejével azonos, hanem annak az állatnak az életkorával, amelyből létrehozták.

Ez a jelenség valószínűleg az emberek klónozása során is fellép, így könnyen előfordulhat, hogy az ily módon születő csecsemők sejtjei 30-40 éves apjuk testsejtjeivel azonos korúak lesznek. Ez azt jelenti, hogy ezek a gyerekek felnőtté válva már 50-60 évesek lesznek. Így alig hogy elkezdik az életüket, már be is fejezik, mert idő előtt elhunynak különféle aggkori betegségekben. Ezt a kísérletet tehát egyelőre csak néhány esetben szabadna elvégezni, és az utódok több évtizednyi megfigyelése, vizsgálata után lehetne rendszeresíteni. Ez az eljárás azonban nem tekinthető eleve kilátástalannak. Az eddigi tapasztalatoktól függetlenül elméletileg nem zárható ki a siker, mivel ez a megtermékenyítési mód a természetben is előfordul. A szűznemzés során minden 1 millió nő közül egy a saját testsejtjei által termékenyül meg, ami azt eredményezi, hogy egy vele minden tekintetben megegyező kislányt szül. Ez esetben a 20-30 éves korkülönbség mindvégig megmarad. Anya és lánya úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, csak az életkorúk különböző. Ez a folyamat azonban természetes körülmények között megy végbe, így a mesterséges beavatkozás sikerét illetőn nem lehet belőle messzemenő következtetéseket levonni. Ezért erre a kísérletre egyelőre csak kalandor természetű párok vállalkozzanak.

Az emberek klónozásának megtiltása azért sem célravezető, mert ezzel a „föld alá” kényszerítenénk ezeket a kezdeményezéseket. A genetikai kísérletek folytatása a maffia, és különféle szekták irányítása alá kerülne, és ez esetben valóban semmi sem mentené meg az emberiséget a kis Hitlerektől, Sztálinoktól, illetve különféle elvetemült bűnözők sokszorosításától. Ez csak úgy kerülhető el, ha az állam nem engedi ki a kezéből a „gyeplőt”. A genetikai kísérletek feletti ellenőrzés megtartásának egyetlen módja, hogy engedélyezik. Nem a kísérletezést kell megtiltani, hanem azt, hogy az eredményeket rossz célra használják. Az emberi sejtekkel végzett genetikai kísérletek nem kerülhetők el, nem állíthatók le, mert ez hozzátartozik a fejlődésünkhöz. Az evolúciós fejlődés során egyetlen lépcsőfokot sem lehet kihagyni, átugrani; a tudományos fejlődést nem lehet megakadályoz­ni. A nálunk fejlettebb civilizációkhoz hasonlóan nekünk is az a sorsunk, hogy átéljük a fejlődés­nek ezeket a buktatóit. Ha tetszik, ha nem, ezen a téren is széleskörű tapasztalatokra kell szert tennünk. A számunkra kijelölt úton haladva mi is el fogunk jutni oda, ahová az elődeink Egy idő után párosítani fogjuk az emberi sejteket az állati sejtekkel, és különféle kimérákat, kentaurokat, vízi sellőket hozunk létre. A tiltakozók már csak abban reménykedhetnek, hogy addigra az űrkutatásunk olyan szintet ér el, hogy eljutunk nálunk fejletlenebb bolygókra, és ezeket a lényeket ott fogjuk szabadon engedni. Annak idején velünk is ezt tették, amelynek számos történeti bizonyítéka van.

Az ókori történetíró Béroszosz arról számolt be, hogy egy Belusz nevű „istenség” különféle borzalmas lényeket hozott létre, amelyeket a „megkettőzés” elvének alapján teremtett. Tevékenysége nyomán kétszárnyú emberek jelentek meg a Földön, néhányon négy szárny is volt. Szép számmal akadtak köztük olyanok, akiknek egy testük volt, de két fejük; az egyik férfi a másik női arccal. Különböző szerveiket és testrészeiket tekintve egyaránt rendelkeztek hím- és nőnemű jelleggel. Más emberi alakok is megjelentek, némelyek kecskelábakkal és kecskeszarvakkal. Egyeseknek lópatájuk volt, míg mások tompora a lovakéhoz volt hasonlatos. Csak elölről néztek ki úgy, mint az emberek, alakjuk leginkább a hipokentaurokra ütött. Emberfejű birkákat is lehetett látni, valamint halfarkú, nagytestű kutyákat, de voltak emberek és más állatok kiknek feje és teste a lovakéhoz volt hasonlatos, míg farkuk úgy nézett ki, mint a halaké. E lények ábrázolása mind a mai napig fennmarad a babilóniai Belusz templom falain, és bárki által megtekinthető.

 

A földönkívüliek orvostudománya

 

Az előző kötetekből megismerhettük a nálunk fejlettebb Földön kívüli civilizációk néhány gyógyító eljárását, köztük az agyműtétet. Emellett bemutatták nekünk a rákgyógyítás általuk alkalmazott módját is. A műtétet egy végső stádiumban levő amerikai asszonyon hajtották végre, akinek a teste telis-tele volt áttételekkel, így a halála bármikor várható volt. Ez azonban nem történt meg, mert egy UFO-elrablás során meggyógyították. Helen eredetileg csípőcsontrákban szenvedett. Az operáció nem járt sikerrel, mivel áttételek képződtek a hasnyálmirigyén. Az újabb műtét során kiderült, hogy az áttételek időközben elborították a többi belső szervét is. Ennek láttán – mint ilyenkor szokásos – félbeszakították az operációt, és bevarrták a hasát. Miután a kemoterápia sem segített megmondták neki, hogy búcsúzzon el a hozzátartozóitól, mert hamarosan meg fog halni. Ekkor már iszonyú fájdalmai voltak, és alig vonszolta magát. Otthon fekve várta a halált. Eközben egy éjszaka felébredt, mert úgy hallotta, hogy a nevén szólítják. Ezt követően ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kocsiba üljön, és a sötét éjszakában elinduljon az ismeretlen hang által sugallt helyre. Kb. 5 kilométernyi út megtétele után nagy meglepetésére a megjelölt helyen egy UFO-t látott lebegni a talaj felett. Miután megállt előtte, az óriási méretű járműből fémes anyagú, testhez álló ruhát viselő alakok léptek ki, és felvitték a fedélzetre. Felfektették a műtőasztalra, és megvizsgálták az egész testét. Ehhez egy kisméretű, fordított gomba alakú műszert használtak. Miután néhányszor végighúzták rajta a vörös fényt kibocsátó műszert közölték vele, hogy rákos a bal melle, a mája, a jobb veséje, a hasnyálmirigye és az epéje is. A diagnózis felállítása után egy fájdalmas kezelés következett.

Először egy fémtálcához hasonló eszközt alkalmaztak. Ezt a két végén levő nyéllel kb. tízszer végighúzták a teste felett. Eközben Helen borzalmas hőséget és iszonyú fájdalmat érzett. Mint később elmondta, csak azért volt képes a megpróbáltatásokat elviselni, mert előzőleg a földi orvosok ször­nyűbb dolgokat is műveltek vele. A kezelés következő fázisában az idegenek valamiféle bíborszínű folyadékot fecskendeztek a hasüregébe. Ezután néhány deciliter igen sötét színű vért csapoltak le tőle. Majd injekciók következtek, amelyeket a hasüregébe, és a két oldalába adtak be. Az injekciózás után műszerekkel átvizsgálták az egész testfelületét, és közölték vele, hogy meggyógyították. Felöltözhet a kezelésnek vége. Végül a lelkére kötötték, hogy semmiféle orvosságot ne szed­jen be többé, tekintse magát gyógyultnak. Még mielőtt elbocsátották, elővettek egy égi térképet, és megmutatták, hogy honnan jöttek. Helen csak annyit tudott megjegyezni belőle, hogy valahonnan az Orion környékéről.

A fura eljárás után hazahajtott, és kimerülten ágynak dőlt. Másnap reggel igen rosszul lett, gyötrőbb fájdalmai voltak, mint korábban. Éjszakai kalandját elmesélte az aggódó fiának, aki nem hitt neki, ezért felkereste az említett helyszínt. Ott minden kételye eloszlott, amint meglátta a hatalmas kör alakú lenyomatott, és a sajátos módon megperzselődött növényzetet. Helen gyógyulásának utolsó fázisa meglehetősen rendhagyóan zajlott. Délután rossz szagú, ronda, fekete folyadékot hányt ki magából. Ijedtében azonnal elrohant a kórházba. Az orvosok közölték vele, hogy ez annak a jele, hogy hamarosan meghal. A következő két napon borzalmasan rosszul volt. Többször is elvesztette az eszméletét. Az orvosok megpróbáltak fájdalomcsillapítókat beadni neki, de ő az intelemre emlékezve nem vette be őket. Ezt követően azonban fordulat állt be az állapotában. Az ápoló személyzet vára­kozása ellenére a beteg nem halt meg, sőt egyre jobban lett. Három nap múlva pedig teljesen meggyó­gyult. Az orvosok megvizsgálták, és nagy meglepetéssel tapasztalták, hogy a szervezetében nyoma sincs a ráknak. Miután hazament Helen úgy érzete magát, mint aki sohasem volt beteg.

A fenti kórtörténet minden tekintetben tökéletesen dokumentált. Mind a beavatkozás előtti leletek, mind az utólagos vizsgálatok eredményei utólag is ellenőrizhetők. Azóta 25 év telt el, és Helen még mindig életben van. Makkegészséges. Ez az eset nem egyedülálló. John E. Mack amerikai tanszékvezető professzor az utóbbi évtizedekben több száz eltérítéses gyógyítást vizsgált ki. Akadt köztük tüdőgyulladásos eset, fehérvérűségben szenvedő beteg és izomsorvadás is. Ez a szám nem is olyan nagy, ha azt nézzük, hogy statisztikai adatok szerint az Egyesült Államokban eddig több mint 5 millió embert térítettek el a Földön kívüli civilizációk. A legtöbbször csupán megvizsgálják őket, de ha komolyabb betegséget fedeznek fel náluk, általában meg is gyógyítják a fedélzetre hurcoltakat.

Az iménti esetben azt is sejteni lehet, hogy a műtét során milyen eljárást alkalmaztak. A fémtálcaszerű szerkezet egy szubatomi energiasugarakat kibocsátó eszköz lehetett. Az általa keltett hőhatásból arra is következtetni lehet, hogy Yin jellegű koncentrált energianyalábokat bocsátott ki. Ezzel pusztították el a ráksejteket. Ezt követően ki kellett takarítani a szervezetből az életképtelenné vált sejteket. Erre szolgált a hasüregbe adott bíborszínű injekció. A vérbe felszívódott salakanyagot ott a helyszínen lecsapolták, a gyomorban összegyűltet pedig később a beteg kihányta. A belekben levő ráksejtmaradványok feltehetően a széklettel távoztak. Miután a ráksejtek egy idő után megtámadják és elpusztítják az egészséges sejteket, minden bizonnyal szükség volt sejtregenerálásra is. Valószínűleg ezt a célt szolgálták az utólag beadott injekciók. Más ufo-s esetek tanulmányozása is megerősíti, hogy a fejlett civilizációk szinte mindegyike rendelkezik olyan speciális folyadékkal, amely képes az elpusztult sejteket az étertest alapján regenerálni. Ennek megtörténte után következett az alapos műszeres vizsgálat, amely megállapította, hogy minden az elvárásnak megfelelően alakult.

Ez a történet is azt bizonyítja, hogy a rák nem legyőzhetetlen betegség. Még a végső stádiumban levők is tökéletesen meggyógyíthatók, csak be kellene végre látnunk ennek lehetőségét, és el kellene indulni a szubatomi energiasugárzással történő kezelés útján. Erre biztatnak bennünket a bolygószomszédaink által tartott bemutatók is. A felügyeletünket ellátó, nálunk fejlettebb civilizációk nem azért vannak itt, hogy minket gyógyítsanak. Ha ez lenne a dolguk, akkor tömegével végeznék az efféle műtéteket. Ők csupán azért gyógyítanak meg néhány száz gondosan kiválasztott személyt, hogy felhívják a figyelmünket az előttünk álló lehetőségre, az igazán hatékony módszerekre.

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

Alig van olyan iparág a világon, amely az elmúlt évtizedekben gyorsabban fejlődött volna, mint a telekommunikáció. Az elektromágneses jeltovábbításban a hosszú- és a középhullámot vettük először birtokba. Az ily módon történt hírközlés nagy előnye, hogy az alacsonyfrekvenciás hullámok követik a föld görbületét, ezért csak az adó teljesítményétől függ, hogy milyen messze hatolnak el a jelek. A rövidhullámú sáv meghódítása csak ezután következett. A késés oka, hogy a hírközlési szakemberek kezdetben nem sokra tartották ezt a hullámsávot, ezért átengedték a rádióamatőröknek. Később azonban megbánták a tettüket, és szinte teljes egészében visszavették tőlük ezt a sávot. Véleményük megváltozását az amatőrök páratlan sikerei váltották ki. Amíg a hosszú- és középhullámú adókkal csak több száz kilowattnyi energiával lehet egy közepes méretű országot besugározni, addig a rádióamatőrök a saját maguk által barkácsolt, tízmilliwattnyi energiát kibocsátó készülékeikkel körbesugározták az egész világot. Ezt a forradalmi változást előidéző eredményt az ionoszféra felfedezésével érték el. Rájöttek arra, hogy ha a jeleket nem vízszintesen sugározzák ki, hanem ráirányítják a Földünket körülvevő elektromos töltésű védőrétegre, akkor az szinte teljes egészében visszaverődik onnan, méghozzá olyan szögben, amilyen szögben ráirányították. Így csupán irányítás kérdése, és az adás a világ bármely országába eljuttatható. Mindezen előnyök láttán a rövidhullámú sáv annyira telítődött, hogy az egymás melletti adóállomások már zavarták egymást. Ekkor a tehetősebb államok elkezdték növelni adótornyaik teljesítményét, hogy túlharsogják éterbeli szom­szé­daikat. Ennek az lett a következménye, hogy a kisebb adóállomások vételi lehetősége teljesen leromlott. Ezen az áldatlan állapoton egy darabig nemzetközi egyezményekkel próbáltak segíteni, amely megszabta, hogy egy-egy ország maximum hány adóállomást működtethet, és milyen frekvencián.

Az új adóállomások létesítése iránti igény azonban rohamosan növekedett, és egyúttal megnőttek a sugárzás minőségével szemben támasztott követelmények is. Ezért a hírközlési szakemberek elkezdtek egyre rövidebb hosszúságú hullámokat alkalmazni. Az ultrarövidhullám alkalmazásba vételével jelentősen kiszélesedett az átvihető sáv, ami lehetővé tette a képtovábbítást, azaz a televíziózás megteremtését is. A nagyobb sávszélesség a hírtovábbításban is radikális gyorsulását eredményezett. Az URH sávban viszont az elektromágneses hullámok nem követik a Föld görbületét, hanem egyenes vonalban terjednek. Ennek következménye, hogy 70-80 kilométernél távolabbról nem foghatók, mivel az elhajló földfelszín következtében nagyobb távolságokról már nincs „rálátás” az adótoronyra. Nagy hátrányuk még a nagyfrekvenciás elektromágneses hullámoknak, hogy nem csak a fémek, hanem terjedelmes objektumok (pl. hegyek, magas betonépületek) is leárnyékolják őket. Nyilvánvaló volt, hogy ez ellen tenni kell valamit; annál is inkább, mert ez esetben az adóteljesítmény növelésével sem lehet növelni a besugárzott terület nagyságát. Kézenfekvő megoldásnak látszott, hogy irányítsák az ultrarövid hullámokat is az ionoszférára, és az majd eljuttatja nagyobb távolságokra. Ez a kozmikus sugárzások ellen védő vékony reflexiós réteg azonban nem túl stabil. Amíg rádióadások esetén az interferenciák csupán a hangerő időnkénti elhalkulásában majd felerősödésében nyilvánul­nak meg, a széles sávú jeltovábbításban elvesznek a jelek, és összetörik a kép.

Erre jött a zseniális gondolat, hogy hozzunk létre mesterséges reflektort. Ennek az ötletnek lett az eredménye a hírközlési műhold kifejlesztése. Rakétával történő világűrbe juttatásuk után Föld körüli pályára állították őket, és szinkronizálták a keringési sebességüket, hogy állandóan felettünk legye­nek. Ettől kezdve felülről sugározták az adott területre az elektromágneses jeleket. Ennél a hír­közlési módnál már nincsenek vételi problémák, eltekintve attól a néhány perctől, amíg egy szakadó esővel kísért viharfelhő átvonul felettünk. Az összefüggő vízréteg ugyanis szintén leárnyékolja a mikro­hullámokat, ahogy a földön a hegyek. Az adásidő túlnyomó részében azonban tökéletes vételi minő­séget biztosít. Ennek ellenére ennek a rendszernek is megvannak a hátrányai. A távközlési műhold meg­lehe­tősen drága és sérülékeny. Egy nagyobb meteorzápor könnyen tönkreteheti a parabolaantennáját, nem is szólva a táplálását végző napelemszárnyakról. Nem kis hátránya még az egyre nagyobb frekvenciájú távközlésnek, hogy a mikrohullám károsítja az egészséget. Ez leginkább a mobil­telefonok használata során nyilvánul meg. A fő gond azonban az a jelenlegi hírközlési rendszerrel, hogy lassú. Földi viszonylatban ez nem nyilvánul meg, mivel a fénysebességgel történő jeltovábbítás még a legtávolabbi kontinensen sem okoz érzékelhető késést. Interplanetáris kommunikációra azonban alkalmatlan, mert a legközelebbi bolygószomszédaink is min. 10 fényévnyire vannak tőlünk, ami azt jelenti, hogy a válaszra 20 évet kellene várnunk. Már a jelenlegi űrhajóinkkal való kapcsolattartásnál is sok nehézséget okoz ez a módszer, mivel a naprendszeren belül is több órás késéssel kell számolnia a földi irányító személyzetnek.

A teljesség kedvéért meg kell még említeni, hogy a fenti problémák részbeni kiküszöbölésére született egy új megoldás is, a DAB. Ez nem más, mint a hosszú- közép- és rövidhullámú adások digitalizálása. Ennél a rendszernél a stúdió által elkészített műsort nem 4,5 kHz sávszélességű analóg jelek formájában sugározzák ki, hanem digitális jelekké alakítják oly módon, hogy a vevőkészülékben történő visszaalakítás során közel 20 kHz- re nőjön a sávszélesség. Ezzel a módszerrel tehát az URH-sávot megközelítő hangminőséget lehet elérni az alacsony hullámhosszúságú sávokban is. Emellett az átalakított adótoronnyal egyszerre két szélessávú, illetve négy hagyományos hang­minőségű műsort lehet az éterbe sugározni, és lehetőség van egy sor technikai jellegű információ továbbítására is. Mindezen előnyök ellenére az új rendszer nem terjed kellő mértékben. Nem az adóállomások átalakítási költsége a legnagyobb probléma, mert közszolgálati csatornák esetében ennek terheit az állam átvállalja. Sokkal nagyobb gond, hogy a jelenlegi vevőkészülékek nem alkalmasak digitális jelek vételére. A hallgatók csak akkor tudják fogni ezeket az adásokat, ha lecserélik a készülékeiket. Erre pedig kevesen hajlandók, mivel az analóg és digitális jelek feldolgozására egyaránt alkalmas rádiók meglehetősen drágák. Az alacsony érdeklődés következtében a gyártók sem nagyon igyekeznek elárasztania a piacot kombinált készülékekkel. Összegzésként megállapítható, hogy igazi áttörés ezzel a módszerrel sem érhető el. Hosszú távon ez a rendszer sem oldja meg a műsorszórásra rendelkezésre álló sávok túlzsúfoltságát, és nem növeli meg a vételkörzetet sem. Csupán a korábbi adások hangminősége javul.

Mindezen hátrányok ismeretében a telekommunikációs szakemberekben egyre erőteljesebben fogalmazódik meg az igény egy olyan rendszer iránt, amelyben a jeltovábbító hullámokat nem lehet leárnyékolni, terjedésük nem távolságfüggő, azaz térerejük nem gyengül számottevően a távolsággal, és sebességük nagyságrendekkel meghaladja az elektromágneses hullámokét. Emellett nem okoznak egészség­káro­sodást; a kisugárzásukhoz és vételükhöz szükséges berendezések, készülékek pedig egyszerűen és olcsón gyárthatók. Hadászati célra történő alkalmazás esetén járulékos igény még, hogy ezeket a hullámokat hagyományos eszközökkel ne lehessen lehallgatni és megzavarni. Nos mindezen elvárá­soknak eleget tesznek a szubatomi energiahullámok. Kutatásuk, rendszerbe állításuk egyetlen aka­dálya, hogy keletkezésük, működési módjuk szoros kapcsolatban áll az ezoterikus jelenségekkel, már pedig jelenleg egyetlen komoly szakember sem engedheti meg magának, hogy ilyen „tudománytalan” dologgal foglalkozzon.

Az élet azonban ismét megtréfálta a fizikusokat, mert akaratlanul felfedezték, hogy bizonyos hullámok a fénynél is nagyobb sebességgel kommunikálnak egymással. Ez a hír a döbbenet erejével hatott a tudományos világra, pedig ennek a jelenségnek a tanulmányozásával már Einstein is foglalkozott az 1950-es években. A részecskefizika eme sajátos megnyilvánulásának lényege, hogy ha egy fénykvantumot kettéhasítunk, a szétválasztott elemeik minden változásban követik egymást. Ami az egyikkel történik, ugyanazt teszi a másik is. A legmeghökkentőbb ebben a jelenségben az, hogy az egymástól sokszor száz méterre is eltávolodó részek közötti információáramlás a fénysebesség többszörösével zajlik. A tudósok egy csoportja szerint a sebességkülönbség eléri a 10¹⁴ értéket. De mi az információhordozó? Csak egy valami lehet: az éter. Kizárólag a fénykvantumnál nagy­­ságrendekkel kisebb szubatomi energiarészecskék képesek a fénynél nagyobb terjedési sebességre. Ezt azonban nem lehet elismerni, mert akkor fenekestől felfordulna a fizika. Minden eddigi teória megdőlne, és minden jelenséget új alapokra kellene helyezni. Ezért tudósaink egyelőre hallgatnak, a nagyközönség előtt nem terjesztik a felfedezésüket.

Pedig nem ártana mihamarabb áttérni az újfajta telekommunikációra, mert nemrég kiderült, hogy az elektroszmog nem csak az embereknek, hanem a növényeknek is árt. Erdészek és környezetvédelmi szakemberek felmérése alapján erdeink kétharmada beteg. Annak ellenére, hogy mind több szénfűtéses erőmű kéményeire kerül filter, és mind több a katalizátoros autó az utakon a helyzet nem javul. Egy német mérnök szerint ennek oka a károsító hatások halmozódása. Erdeink megállíthatatlan pusztulásához nem csak a légszennyezés, hanem a rádióhullámok és a mikrohullámú sugárzás is hozzájárul. A Siemens cég fejlesztőmérnökének vizsgálatai kiderítették, hogy a legtöbb kár azokban az erdőkben keletkezik, amelyek közvetlenül nagy teljesítményű radar- vagy más irányított antennájú berendezés sugármezejébe esnek. Ilyen helyeket főleg a volt NDK határ menti területein lehet találni. Wolfgang Volkrodt, a berlini Humbold Egyetem növénybiológusa laboratóriumi körülmények között is igazolta a helyszíni mérések helytállóságát. Az elektromágneses sugárzásnak kitett növényekben bizonyos frekvenciájú és idejű rezgések hatására savas hidrogénionok szabadultak fel. A növény víztartalmából kiváló savas ionok bekerülnek a talajba, és elsavanyítják az erdőket. Ugyanazt a hatást váltják ki, mint a savas esők. A környezetszennyezés megszüntetésével tehát nem tudjuk megmenteni erdeinket a pusztulástól, a bioszféra védelme érdekében meg kell szüntetni az elektroszmogot is.

[

Az újfajta telekommunikáció legreményteljesebb eszköze a Tesla[23]-konverter. A Tesla-, illetve Moray[24]-koverter rekonstruálása nem ördöngös feladat. Ehhez csupán a működési elvét kell tisztázni. A megépítése ugyanis gyerekjáték. Az általunk jelenleg használt elektromágneses, valamint a tisztán mágneses hírközlés közötti eltérés titka a gerjesztés, a jeltovábbítás módjában rejlik. A mi rádió- és tévéadóink transzverzális (keresztirányú) hullámokat keltenek az éterben, és erre szuper­ponáljuk (ültetjük) rá az információt (hangot, képet). Ezek a hullámok azután a vevőkészülékben ugyanolyan szabályos színuszjeleket keltenek, mint amit az adó kisugárzott. Nagy hátránya a transzverzális jelnek, hogy lecseng, megjelenése után egyre kisebb amplitudójú lesz, majd elhal. Ezért gondoskodni kell a jelek folyamatos generálásáról, hogy ne csökkenjen a térerő, és ezáltal a vevőkészülékben a hangerő. Mivel a transzverzális hullámok intenzitása a távolság négyzetével arányosan csökken, a vivőhullámok szinten tartása is igen nagy energiát igényel. Ezek a hatások együtt azt eredményezik, hogy a hosszú-, illetve középhullámú adóállomásaink táplálásához egy kisebb erőműre van szükség. (Jelenleg néhány grammatomsúlynyi elektront rángatunk ide-oda az antennának nevezett több tonnás acélkolosszusainkban, megawattnyi energiabefektetéssel.)

 Ez azonban a kisebbik baj. Sokkal több gondot okoz a jeltovábbítás lassúsága. Az űrutazások során megengedhetetlen a több órás, hónapos vagy sokszor éves késleltetés. Csak akkor válhat eredményessé egy űrmisszió, ha az asztronauták, késedelem nélkül kapcsolatba tudnak lépni az anyabolygóval, ha folyamatosan tartani tudják velünk a kapcsolatot. Erre azonban a transzverzális jeltovábbítás alkalmatlan. Ennek oka a rezgéskeltés- és a jelérzékelés módja. A jelenlegi fejlettségi szintünkön mi még transzverzálisan terjedő elektromágneses hullámokat használunk hírközlése. Ennek lényege az elektromos gerjesztés. Mind az adó- mind a vevő oldalon létrehozunk egy párhuzamos LC-kört, amelybe elektronokat cirkuláltatunk. Ezek a rezgőkörök szép szinuszos hullámokat állítanak elő nekünk, de lassan. Ezekre ültetjük rá a hasznos jelet. Ahogy elindul az első jel az adóból, egy pillanat alatt megjelenik a vevőben, de az nem képes érzékelni. Az adóállomásra hangolt modulátorkör működéséhez ugyanis szabályos szinuszhullámra van szükség, vagyis meg kell érkeznie a jel koordináta tengely alatti negatív tartományának is. Ez pedig úgy alakul ki, hogy felgerjesztett rezgőkör induktivitásából kiáramlanak az elektronok a vele párhuzamos kötött kondenzátorba. Ehhez azonban idő kell. Mivel az elektronok áramlásának sebessége nem haladja meg a fény sebességét, az ily módon gerjesztett hullámok terjedési sebesség sem lépi át ezt az értéket.

Lényegesen más a helyzet a longitudinális (hosszanti irányú) hullámokkal történő jeltovábbításnál. Bár ezeket a hullámokat is elektronáramlás gerjeszti, az elektronoknak csak a jel előállításában van szerepük. A jelek továbbítását az éter végzi. Ezért nincs szükség nagyfrekvenciás vivőhullámra. A longitudinális adónak nincs elektromágneses erőtere sem. Így nincs, ami a vételi szint alá csökkenjen. Ebből eredően a longitudinális vagy skaláris jelek előállításához nagyságrendekkel kevesebb energiára van szükség, vagy nagyságrendekkel messzebb jutnak el. A tisztán mágneses jeltovábbítás hatótávolságát tovább növeli, hogy a longitudinális hullámok intenzitása a távolság arányában csak lineárisan csökken. Ebben a rendszerben is szükség van rezgőkörre, mert az adónak a jelet meghatározott frekvencián kell kisugároznia, a vevőnek pedig rá kell hangolódnia erre a frekvenciára, hogy megtaláljuk a bennünket érdeklő adást. Ebből az adásból azonban hiányzik a jelek negatív tartománya. A párhuzamos LC-kör csak a pozitív jeltartományt sugározza ki. Így valójában nem történik elektromágneses gerjesztés, nem alakul ki az adóantenna körzetében térerő. (Így elmarad az általuk keltett elektroszmog is. Nem károsodik az egészségünk, nem rongálódik a bioszféra.) Csupán az történik, hogy az egymás után kisugárzott jelek szaporán lökdösik az étert. Ezek a mozgások a szubatomi energiarészecskék révén továbbadódnak, és egyenes irányban eljutnak a vevőig. Ebből a haladási módból ered ennek a hullámnak a neve is.

A vevőantennába megérkezve a szubatomi energiarészecskék mozgásba hozzák a szabadelektronokat, amely felgerjeszti a vevő oldali LC-kört. Az elektromágneses gerjedés azonban itt sem kívánatos jelenség. Ezért gondoskodni kell róla, hogy a jelerősítő fokozatokba csak a longitudinális jelek jussanak el. Erről itt is egy leválasztó, negatívtartomány-eltávolító dióda gondoskodik. Ez a megoldás látszólag nagyon hasonlít a detektoros rádió kapcsolási rajzához. Ebben az áramkörben azonban a dióda nem jelszétválasztó, hanem demodulátor szerepet tölt be. A megfelelő frekvenciára (adóállomásra) hangolt párhuzamos LC-körről leválasztja a hasznos jel pozitív tartományát. Vagyis azt, amire szükségünk van. A többit tehát feleslegesen sugározzuk ki óriási energiabefektetés révén. Az éteri jelérzékelésnél a diódát nem a rezgőkör után kell rakni, hanem a rezgőkörbe, az induktivitás és a kapacitás közé. Ez esetben csak a longitudinális jelek képesek rezgésbe hozni az áram­kört.

Ezáltal a vevőáramkör a szó szoros értelmében életre kel. Nem csak a longitudinális adót tudja érzékelni, hanem elhangolva képes észlelni az éteri mozgásokat, az élővilág minden rezdülését. Sőt a túlvilági szellemek közlését is lehet vele fogni. Ezzel az áramkörrel rá lehet kapcsolódni a Magasabb Intelligencia számítógépére, és onnan adatokat lehet lehívni, korábban rögzített eseményeket lehet megtekinteni. (A kronovizorban is ezt az áramkört alkalmazzák bemeneti vevőként. Utána átalakítják a longitudinális jeleket transzverzálisra, hogy a jelenleg használt tévékészülékünk antennabemenete érzékelni tudja.) Ezzel a módszerrel a Földön kívüli civilizációk adásai is lehallgathatók. (Feltéve, ha körkörös kisugárzót használnak. Ha nem, akkor csak abban az esetben érzékeljük a jeleiket, ha az adójuk és az anyabolygójuk közé ékelődünk. Ennek valószínűsége azonban igen kicsi. A SETI rendkívül kiterjedt megfigyelő rendszerével viszont megvan rá az esélyünk, hogy valahol éppen a jeleik útjába keveredünk.)

Ehhez azonban előbb át kell alakítani a vevőinket longitudinális hullámok észlelésére. Az általunk használt elektromágneses rendszerben ugyanis fizikai lehetetlenség a mágneses impulzusok érzékelése. Még a csillagrobbanások gigantikus erejű longitudinális hullámait sem tudjuk észlelni. Az első impulzus felgerjeszti ugyan a megfelelő frekvenciára hangolt párhuzamos LC-kört, de ezt követően nem érkezik meg a legerjesztő impulzus, a jel negatív tartománya. Ehelyett egy újabb gerjesztő impulzus érkezik. Így modulátor nem képes rezgésbe jönni. Teljesen lebénul. Nem indul meg a modulátor áramkörben az elektronok induktivitásból kondenzátorba való áramlása, nem jön létre oszcilláció. Ezért nem tudnak a SETI programban részt vevők egyetlen értelmes jelet sem regisztrálni a világűrből, holott szinte elárasztanak bennünket a különböző helyekről érkező mágneses hullámok. A transzponálást elősegítő oszcillátor rezeg ugyan, de erre itt semmi szükség sincs, mivel a longitudinális jeltovábbításban nincs nagyfrekvenciás vivőhullám, így a jelfeldolgozáshoz sem kell középfrekvenciás generátor. (Ezek az áramkörök a longitudinális adó és vevőáramkörökből teljes egészében elhagyhatók.) A Tesla-féle hírközlési rendszerben nincs szükség frekvenciaváltásra. A kellő érzékenység, a jó zajtényező és a szelektivitás szuperheterodin vételi eljárás nélkül is biztosítható.

Érdekes módon hírközlő eszközeink agyonbonyolítása fordítva nem okoz gondot. A transzverzális hullámok ugyanis az éteri részecskék mozgatása által longitudinális hullámokat is elindítanak, amit a mágneses alapon álló hírközléssel rendelkező civilizációk jól érzékelnek. (Azért is, mert az elektromágneses hullámok rossz terjedési tulajdonságai miatt legalább ezerszer nagyobb intenzitással sugározzuk ki őket, mint amire szükség lenne a Tejútrendszerben való észlelésükhöz.) A Földön kívüli civilizációk tehát a mi rádió- és tévéadásaink mindegyikét képesek fogni. Ráadásul nem késleltetéssel, hanem azonnal. Az elektromágneses sugarak és a szubatomi energiahullámok terjedési sebessége közötti kb. 12 nagyságrendi különbség miatt a tőlünk 1000 fényévnyire levő bolygók lakói is ugyanakkor élvezik vagy szidják a műsorainkat, amikor mi. Tehát a longitudinális jeltovábbítás legnagyobb előnye a rendkívül nagy terjedési sebesség. Ebben a rendszerben 100 ezer fényévnyi távolság megtételéhez csupán 1 másodpercre van szükség. A másik nagy előnye a leárnyékolhatatlanság. A szubatomi energiarészecskék minden anyagon könnyedén áthatolnak, így nem kell tekintettel lenni a földrajzi viszonyokra, a terepakadályokra. Így egyetlen adóval akár az egész Földet besugározhatjuk. Mindezt minimális energiaigénnyel. A földgolyón is akadálytalanul áthatolnak a mágneses hullámok, és nincs szükség egy erőműre az adótorony gerjesztéséhez.

Az éter rezdüléseinek, az alacsony intenzitású mágneses impulzusok észlelésének azonban van egy fontos feltétele, a dióda nulla küszöbfeszültsége. Az univerzum megnyilvánulásai, a túlvilági szellemek közlései, a földönkívüliek kommunikációja ugyanis olyan kis intenzitással történik, hogy a jelenlegi 0,6-0,8 V-os küszöbfeszültségű diódáinkon nem képes átjutni. Ezért a hagyományos germánium és szilícium alapanyagú egyenirányító diódákkal semmire sem megyünk. Ehhez az áramkör alacsony küszöbfeszültségű Esaki- vagy backward diódát kell használni. Az alagútdiódák nagy előnye még, hogy nem csak egyenirányítanak, hanem erősítenek is. Megsokszorozzák a rajtuk áthaladó elektronok számát, ezáltal még intenzívebbé válik a jel.

Tesla ezt a jeltovábbító eljárást az „individualizáció technikájának” nevezte. Így írt róla 1899-ben: „Ez a találmány egyszerű hangoláson alapul. Lehetővé teszi a jelek, üzenetek titkos vagy ex­kluzív továbbítását úgy aktív, mint passzív vonatkozásban. Minden jel egyéni és vitathatatlan identitás, és gyakorlatilag korlátlan azon állomások vagy készülékek száma, melyek egymás zavarása nélkül egyidejűleg dolgozhatnak.” Ez az ismertetés is egyértelművé teszi, hogy a mágneses hullámok longitudinálisan terjednek, vagyis lehallgathatatlanok. Az ily módon történő jeltovábbítást csak akkor lehetne lehallgatni, ha beékelődnénk az adó és a vevő közé. Ehhez azonban ismerni kell mind az adó, mind a vevő pontos helyét. Mivel ezek a jelek a tér bármely irányába haladhatnak, szinte kizárt, hogy találkoznak, zavarják egymást. Nyilvánvaló, hogy műsorszóró állomások létesítése esetén ez a fajta sugárzás nem megfelelő. Erre a célra gömbsugárzót kell használni, ami az adást minden irányba közvetíti, bárki számára foghatóvá teszi.

Ez esetben azonban már szükség lesz a mágneses hullámtartomány felosztására, frekvenciaengedélyek kiadására is, hogy az egyes adások ne zavarják egymást. A hírközlést szabályozó hatóságoknak nem lesz túl sok dolguk ezzel, mert valószínűleg minden adóállomás megtarthatja azt frekvenciát, amit jelenleg használ. A változás csupán annyi lesz, hogy ezentúl nem transzverzális, hanem longitudinális hullámokat sugároznak ki. Ez azzal az előnnyel jár, hogy nem lesz szükség sávszélességre. Ezért az egymás mellett sugárzó adóállomások száma nagyságrendekkel megnőhet. A tévéadók gond nélkül sugározhatnak 3D-s vagy holografikus műsorokat is, mert a jeltöbblet nem a sávszélességet növeli, hanem az egymást követő impulzusok (digitális adásnál bitek) sűrűségét. Mivel a mágneses hullámok áramlási sebessége több mint tizenkétszerese az elektromágneses hullámnak, nem okoz problémát az információhordozó impulzusok sűrítése. Ehhez csupán a modulátorfrekvenciát kell megnövelni. A több száz gigaherz frekvenciájú jelek most nem gyengülnek rohamosan a távolság növekedésével, térbeli akadályok sem gátolják a hullámok terjedését, és egészségkárosodással sem kell számolnunk, mert a mágneses hullámok nem váltanak ki elektroszmogot.

Erre a jeltovábbítási módra egyébként nagyon hamar rá fogunk kényszerülni, mert az elektromágneses rádióhullámok frekvenciáját nem lehet a végtelenségig növelni. Ennek oka, hogy egy bizonyos határon túl az elektromágneses hullámok fénysugárként viselkednek. A még mikrohullámnak tekinthető jel határfrekvenciája 3 GHz. E felett bizonytalan a terjedése. A 4 GHz -es jelek már nem képesek áthatolni az épületek falán. Ráadásul a frekvencia növelésével egyre többe kerül a lefedettség biztosítása. A 3G mobiltelefon széleskörű elterjedésének is az a fő akadálya, hogy kétszer annyi átjátszó toronyra van szüksége, mint amennyit a 1,8 GHz -es rendszer igényel. A frekvencia növelésének egyébként nincs akadálya, mert a korszerű galliumarzenid chipek képesek a jelenleginél jóval nagyobb frekvenciájú rezgés előállítására is. A vezérlőtechnikában is nagy hasznát veszik majd a longitudinális feltovábbításnak. Alkalmazásával megszűnik a különféle rendszerek közötti interferencia. A gépjárművédelem is biztonságosabbá válik. Az egyirányú jeláramlás következtében a közelben parkoló autóról nem lehet lehallgatni a távirányítós központi zárak nyitó kódját. A jövőben a tolvajok kódlehallgatással már nem tudják hatástalanítani a rádiófrekvenciás élesítésű vészjelző készülékeket.

 

Ha nem hírközlésre használjuk a Tesla-konvertert, hanem energiatermelésre, akkor létezik egy másik eljárás is az energiarészecskék megsokszorozására: a szolitonos gerjesztés. „Az ezotéria kiteljesedésé”-ből tudjuk, hogy a szoliton egy olyan impulzus, amelynek a felfutási meredeksége nagyobb, mint a lefutási ideje. (A fordítottja is előfordulhat.) Ekkor a fémes vezetőben eltérő sebességgel történik a szabadelektronok gerjesztése, ami megnöveli a helyüket elfoglaló éter be-, illetve kiáramlási sebességét az anyagban. Emiatt a hirtelen gyorsulásra késztetett szubatomi energiarészecskék nekiütköznek a fémes vezető atomjainak, és újabb elektronokat választanak le a legkülső elektronhéjukról. Ezek az elektronok összeadódva többletenergiát eredményeznek. Mivel a kölcsönös indukcióval ellentétben a longitudinális hullámokat kibocsátó és érzékelő rezgőkörökben a gerjesztett feszültség és a gerjesztett áram iránya megegyezik, létezik egy harmadik megoldás is az energia növelésére: az önindukció. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint a szekunder körbe beiktatni egy spirálisan kialakított tekercset. Ekkor az egyes impulzusok többletenergiát keltenek a tekercs többi menetében, és a gerjesztő energia megsokszorozódva halad tovább.

Az adóként kialakított Tesla-konverter is használható energiaelőállításra. A longitudinális hullámok által keltett többletenergia ugyanis kisugárzódva kumulálódik (összeadódik). Ezt a jelenséget kihasználva Tesla longitudinális hullámokkal fénygömböket hozott létre, vagy fényleni kezdett a terem. Olyan nagy mennyiségű energiát halmozott fel a légtérben, amely ionizálta, plazmává alakította a levegőmolekulákat. A New Yorkban, Londonban, Párizsban, Philadelphiában, St. Louisban széles nyilvánosság előtt folytatott előadások során bemutatott egy gázkisüléses fénycsőhöz hasonlító, igen nagy fényerejű lámpát is. Ennek az volt a jellegzetessége, hogy csak egy tápvezeték csatlakozott hozzá. (Ez valójában egy antenna volt, ami a fénycsőbe vezetve besugározta a belső terét longitudinális hullámokkal.) Ezzel Tesla tudtán kívül létrehozta a veszteségmentes világítást is. A longitudinális hullámok ugyanis hőveszteség nélkül gerjesztették a fénycső belső oldalára felvitt fluoreszkáló réteget. (Mi még száz év után is ott tartunk, hogy az izzólámpáinkba táplált energiának csupán 1%-a, míg fénycsöveinkben a 10%-a hasznosul fényként. A többi hővé alakul, veszendőbe megy. Különösen kellemetlen ez a jelenség a film- és tévéstúdiókban, ahol a rossz hatásfokú lámpák pokoli hőséget teremtenek. A több száz °C-os hőmérséklet hamar tönkreteszi az izzólámpát is, ami hatalmas robbanással kiég.) Tesla mágneses impulzusokkal gerjesztett lámpája viszont sosem megy tönkre. Miután nem tartalmaz izzószálat, nincs ami elromoljon benne. Ha levegő kerül bele, az sem teszi működésképtelenné, mert nem vákuumban meginduló elektronemisszió gerjeszti a fénykibocsátó réteget, hanem szubatomi energiarészecskék. Valószínűleg ez lesz a jövő ideális fényforrása. Az ára sem lesz magas, mivel a szolitonos gerjesztés elektronikai kialakítása nem bonyolultabb, mint a kompakt lámpáé.

Ezzel az energiakeltési móddal megvalósítható lenne Tesla nagy álma, a vezeték nélküli energiatovábbítás is. Ezt azonban nem célszerű megtenni, mert olyan erős elektroszmogot hozna létre, ami kipusztítaná a bioszférát. Az éteren át továbbított energia ugyanis nem csak a fémes vezetőkben indukál áramot, hanem az elektrolitokban is. (Tesla Colorado Springs-i laboratóriumának körzetében több kilométeres távolságban felizzottak a kikapcsolt villanylámpák.) Mivel az emberi test 70%­-ban sós vízből áll, bennünk is elindul egy káros gerjesztési folyamat, ami különféle betegségeket (leggyakrabban vérrákot) okoz. Az intenzív mágneses gerjesztés rákos elváltozásokat hoz létre az állatokban és a növényekben is. Az energiát tehát nem szabad sem az éteren át, sem távvezetéken továbbítani, mert néhány száz méteres körzetben a nagyfeszültségű távvezeték is rákos megbetegedést idéz elő az élő szövetekben. Az energiát a helyszínen, a felhasználónál kell előállítani, és minél rövidebb vezetéken eljuttatni a terheléshez, vagyis az áramfelvevő készülékbe.

Erre kiválóan alkalmas a Tesla-konverter, mert kicsi, viszonylag könnyű, és olcsó az előállítása. Így akár minden egyes fogyasztót külön generátor táplálhat. A tápáramkör a fogyasztó készülékházába is beépíthető. Ezáltal tápcsatlakozó zsinórra sincs szükség. Ily módon mentesülünk a szobánkat keresztül kasul átszelő tápvezetékek által kisugárzott elektroszmogtól is. Ez az áramellátási rendszer tehát nem csak olcsóbb, hanem az egészséget is kíméli. A rádió-, tévé- mobiltelefon- és egyéb mikrohullámú adótornyok leszerelése, a villamos távvezetékek eltüntetése által szebb lesz a táj, és élhetőbbé válik a környeztünk. A villanyvezetékekkel együtt a gázvezeték is lekerül az épültetek faláról, így a házak visszakapják természetes kinézetüket. Nem lesz többé gázrobbanás, megszűnnek az elektromos zárlat okozta tüzek. Visszatér az évezredekkel ezelőtti harmonikus természet anélkül, hogy le kellene mondanunk a civilizációs vívmányainkról.

Tesla longitudinális hullámkeltőjének, valamint longitudinális hullámérzékelő és energiasokszorozó áramköreinek kapcsolási rajza szabadalmi leírásaiban tanulmányozható. Ezek az áramkörök kiemelve megtalálhatók Egely György: Tiltott találmányok, és Borotvaélen című könyveiben is. Aki teljes terjedelmében szeretné megismerni Tesla és Moray angol nyelvű munkáit, annak nem kell a könyvtárakat és a szabadalmi tárakat végigböngészni, mert ezt Varsányi Péter már megtette. Az óriási munkával és nagy anyagi áldozatok árán létrehozott gyűjteménye a http://www.Tesla.hu honlapon tekinthető meg. A beszkennelt oldalak GIF formátumban vannak el­mentve. A szöveg egy része OCR (karakterfelismerő) programmal elektronizálva lett, sőt a legfontosabb szabadalmi leírások le vannak fordítva magyarra. (Ilyen átfogó gyűjtemény még sehol a világon nem készült. Itt megtalálható a két feltaláló összes könyve, cikke, találmányi leírása. Az anyag jelenleg is bővül, kiegészül az utólag feltárt, korábban ismeretlen írásokkal.)

 

Jövőnk alakulása

 

Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetében logikai alapon feltártuk a jövőnket, vagyis azt a sorsot, amely akkor vár ránk, ha kihasználjuk, illetve ha figyelmen kívül hagyjuk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket. Most nézzük meg milyen jövő vár ránk az elkövetkező századokban élő személyek elmondása szerint. Ezek a – Gyöngyösi Anna és Szabó Szilárd: Sok életem, sok halálom című könyvében közölt – rövid élménybeszámolók progresszív hipnózis során születtek, vagyis olyan tudatállapot eredményei, amikor jelenben élő emberek későbbi életeikről számoltak be.

Kezdjük a kellemesebb fejleményekkel. Néhány évtized múlva gyökeresen meg fog változni az ezotéria megítélése. Az ezotériára és a paranormális jelenségekre alapozódva létrejön egy új tudományág, amely rendkívüli felfedezések tömkelegével fogja meglepni az emberiséget. Az ezoterikus eszméket forrásként felhasználó kutatások eredményei nagyban hozzá fognak járulni a világban történő események egységben látásához. Feltárul előttünk az univerzum szabályos struktúrája, ahol a befolyásoló erőnek, a végrehajtásban közreműködő energiának és a bölcsességnek különböző szintjei léteznek. Új technikai eszközeinkkel bármikor kapcsolatba léphetünk a világunkat irányító, felügyelő fénylényekkel, és tanácsot kérhetünk tőlük. Helyzetünk ahhoz lesz hasonló, mint amikor több ezer évvel ezelőtt az „istenek” még közöttünk jártak, és bármikor érintkezhettünk velük. Parapszichológiai képességeink is oly mértékben fejlettek lesznek, hogy közvetlenül érezni fogjuk azoknak az erőknek a munkálkodását, amelyek a tökéletesség felé visznek minket. Ekkor már nem megérzésnek vagy hetedik érzéknek fogjuk ezt a jelenséget nevezni, mert mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy szoros kapcsolat áll fenn a látható és a láthatatlan világ között. Azzal is tisztában leszünk, hogy ez a kapcsolat semmire sem kényszerít bennünket. Életünk minden pillanatában a hatása alatt állunk ugyan, ennek ellenére továbbra is megőrizzük a függetlenségünket.

Folytatva a jövőnkből érkezett híradásokat száz év múlva már nem lesz szigorúan vett munkaidő. Az élet, a munka és a szórakozás egységes keretben történik. Az emberek kötetlen munkaidőben dolgoznak. Ha sok tennivaló gyűlik össze, akkor csak azzal foglalkoznak; a pihenés, a szórakozás kárára. Máskor meg huzamosabb időn át lazítanak. A pihenés azonban nem lustálkodás lesz, hanem aktív tevékenység. A szórakozásban is a célszerűséget keressük. Olyan dolgok iránt fogunk érdeklődni, amelyek által tanulhatunk, fejlődhetünk. Az ókori bölcsekhez hasonlatossá válunk, akik azt hangoztatták magukról, hogy akkor dolgoznak legintenzívebben, amikor látszólag semmit sem tesznek. Ilyenkor ugyanis szabadon szárnyal a fantáziájuk, és ennek során ötlenek fel bennük a legértékesebb gondolatok. A jövőben tehát életünk minden percét a tökéletessé válás iránti vágy hatja át. Haszontalan dolgokra, ostoba, értelmetlen cselekedetekre nem pazarolunk többé időt. Rájövünk arra, hogy az idő mekkora kincs; és minden erőnkkel igyekszünk a rendelkezésünkre álló életünket tartalommal megtölteni.

Ez a viselkedési mód azonban csak a szellemileg emelkedett emberekre lesz jellemző. Sajnos ők fogják alkotni a kisebbséget. A népesség növekedésével rohamosan nőni fog a primitív emberek száma. Ennek oka, hogy a szellemi megvilágosodás nem fogja megérinteni a lakosság egészét. Emiatt az erőszak, a brutalitás terjedése globális problémává válik. A felvilágosulatlan, neveletlen emberek tömege nem lesz képes beilleszkedni a társadalomba. A kívül rekedtek a jelenleginél agresszívebbé válnak, és állati ösztöneik kiélésében különféle eszközök igen széles tárháza áll majd a rendelke­zésükre. A jelenleg ismert mechanikus és vegyi fegyverek mellett alkalmazni fogják a később felfedezésre kerülő pszichogén fegyvereket is, ami igen sok gondot fog okozni a világban.

A feljegyzések alapján úgy tűnik, hogy a túlnépesedés problémája sem fog megoldódni. A jövőben is Elő-India lesz a világ legintenzívebben szaporodó régiója. Egyre nagyobb gondot fog okozni az emancipáció fokozott térhódítása. A nők tömeges egyenjogúsítása a fejlődő országokban is végbemegy, ami tönkreteszi a férfiak és a nők kapcsolatának több ezer éves struktúráját. Ez a helyzet egész világra kiterjedő fenyegetettséget fog kiváltani a férfiakban, ami általános kisebbrendűség-érzetet kelt bennük. Ettől a nők sem válnak boldogabbá, mert az egyensúly felborulása az élet semmilyen területén sem vezet eredményre. A természet is egyre jobban elhasználódik, mert az elmulasztott fejlesztések következtében ezen a téren sem leszünk képesek áttörésre.

Az elhangzottakat tekintve a jövőnk alapjában véve meglehetősen lehangolónak tűnik, de ne felejtsük el, hogy a prekognición alapuló jóslás mindig a jelen eredményeire épül. Nem tartalmazza a kihasználatlanul hagyott lehetőségeket. Így tulajdonképpen a legrosszabb változat tárul fel előttünk, vagyis egy olyan jövő, ami amikor következik be, ha semmit sem teszünk civilizációnk felemelése érdekében, csupán „sodortatjuk magunkat az árral”. Hogy a valódi jövőnk milyen lesz, az csupán rajtunk múlik. A XXI. század kezdetén igen nagy lehetőségek kerülnek a kezünkbe, melyek kihasználása esetén a fentiekben vázolt gondok néhány évtized alatt megoldódnak, és nem kell tovább cipelnünk őket a későbbi századokba. Mi sem bizonyítja jobban kidolgozásuk szükségességét, mint annak a jövőbeli kutatónak a panasza, aki így foglalta össze majdani bajaink okát: „Nagyon sok adatot tártunk fel, de ezek nem világosították meg az igazi összefüggéseket. Nincs meg a Kulcs, a Nagy Igazság. Nincs meg az a fundamentális elv, amelynek segítségével a remélt káprázatos fejlődési ív megteremthető lenne. Vannak ugyan részeredmények, de nincs meg a teljesség, az összesség.”

Ez az idő múlásával egyre égetőbbé váló probléma a jelenlegi nemzedék mulasztásának tudható be. Mi vagyunk azok, akik elmulasztjuk a „Nagy Igazság” felismerésének, és alkalmazásba vételének a lehetőségét, amely aztán rányomja bélyegét civilizációnk további pályafutására. A XXI, XXII, és XXIII. században élő nyilatkozók egyértelművé tették azt is, hogy ezeket az eredményeket nem korunk filozófusaitól várták, hanem az ezotéria művelőitől. Egyikük így foglalta össze a tudomány akkori állását: „Az ezredfordulón olyan felfedezések születtek, amelyek elhomályosították a korábbi eredményeket. Az új felismerések két tudományágból származnak: egyrészt a fizikából, másrészt az ezotériából. Az ezotériára alapozó, a paranormál jelenségeket kutató és azt forrásként felhasználó irányzat nagyon sokat tett azért, hogy az egységben látás, és a világrend értelmezése megtörténhessen.” A megkezdett munkát kellene most folytatnunk, hogy a jövő nemzedéke ne féleredményeket kapjon tőlünk, hanem kerek, egésszé formált eszméket, évszázadok múlva is jól használható elméleteket.

Ránk különösen nagy lehetőségek várnak ezen a téren, mert egy 2241-ből származó amerikai nyilatkozó szerint: „Az új világrendet megteremtő ezoterikus felismerések Közép-Európából, ezen belül Magyarországról származnak”. Ennek a helyzetnek a kialakulását támasztja alá a mennyei kórus dalban kifejezett buzdítása is, amelyet Molnár Editen keresztül juttattak el hozzánk pár évvel ezelőtt. A teljes üzenet szövege a szerző „Az égi mester válaszol” című művében található. Idézzünk belőle egy részletet: …„S mert sugaraink másik végén ti vagytok, úgy árasztjuk rátok a fényt, hogy sugarazzatok! Sugárzó Magor, magok, magyarok. Fáklyahordozók! Sötétben kell világítanotok! Élő tűzoszlopok! Tűzzé, fénnyé váljatok! Tükrözzétek vissza a Napot, mert magatokban, a magokban ti magyarok hordozzátok a holnapot. Kapaszkodjatok! Belénk kapaszkodjatok! S ők belétek, ti élő létrafokok. Vigyétek őket feljebb, akár a hátatokon! Maradjatok szabadok! És szabadítsatok! A szabadító hat általatok. Mert míg szólni kell, a szabadság a titok. Ám a szabadból az AD a holnapotok. Adjatok, hogy Újat kaphassatok!”.

Ez a dicshimnusznak is beillő üzenet meglehetősen rejtélyesen hangzik. Nem lehet azonban teljesen alaptalan, mert a British Museum -ban őrzött 81-7-27,130 jelzésű ékírásos szövegrészleten a kö­vetkező felirat olvasható: MAH-GAR (szanszkritül: a tudás népe). Az is különös, hogy a holt-ten­geri tekercseket készítő esszénusok vallási csoportja „mah-gar” -nak nevezte magát. Honfoglaló elődeink valószínűleg sokkal többet tudtak az eredetünkről mint mi, mivel a krónika szerint István ki­rály azzal az üzenettel menesztette követeit II. Szilveszter pápához, hogy az „ő nemzetsége már régóta áhítozik a keresztény hitre”. Azért kéri a koronát a pápától „mert elei ismerték Jézust”. Ma már a nyelvészek is hajlanak arra, hogy máshol keressék a gyökereinket. A genetikai kutatások ugyan­­is bebizonyították, hogy a finnugor nyelvcsaládhoz tartozás téves feltevés volt. A világ népeinek napjainkban zajló genetikai feltérképezése egy­értelműen kimutatta, hogy semmi közünk sincs a finnekhez. Mi magyarok leginkább az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó népekkel állunk genetikai rokonságban, akik az Arab-félsziget felől áramlottak Ázsiába, majd onnan Európába.

Sokan megütköznek rajta, hogy mit kerestünk mi ezen a népek bölcsőjének tekintett félszigeten, hiszen a történelemkönyvekben az áll, hogy a Volgába torkolló Káma mentéről vándoroltunk be a Kárpát-medencébe. Az eredetünkről azonban nem írnak semmit a tankönyvek. A Bibliában viszont az olvasható, hogy: „Khús nemzé Nimródot. Ez kezde hatalmassá válni a Földön. Hatalmas vadász volt ő az Úr előtt. Azóta mondják azt: Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földjén. Arról a földről ment Assúrba, és építette Ninivét, Rehóbót-Írt, Kelahot és Reszent, ezt a nagy várost Ninive és Kelah között. Utána következik a leszármazottak feltüntetése, ami a következő megjegyzéssel zárul: „Ezektől ágaztak szét a népek a földön az özönvíz után.” (1 Móz 10, 8-12). A Tarihi Üngürüsz azt is megemlíti, hogy „Nimródnak két fia volt, Hunor és Magor, akinek az utódai a hunok és a magyarok.” Az ókori Mezopotámia területén sok olyan ékírásos táblát találtak, amelyeken szerepel Nimród neve, akit a sumérok NIB-ÚR néven említenek. (NIB = párduc, Úr = úr) A nagy Vadász vagy Hős Párduc névvel illették az égbolt leghatalmasabb csillagképét, az Oriont is. Sok mindent elárul a magyarokról, a magyar nyelv eredetéről, ősi múltunk egész világon fellehető nyomairól Bolyki Tamás cikke, amely a Színes UFO 2004. júniusi (22. oldal) és augusztusi (26-27. oldalak) számaiban jelent meg. Elektronikus formában is letölthetők a magazin honlapjáról. Cím: http://szinesufo.hu (A továbblépéshez kattintsunk a folyóirat címlapjára, majd a forgó UFO-ra.)

A magyar nyelv különlegességét már külföldön is kezdik felismerni. Egy svéd kutató főorvos 62 éves korában meglátott egy József Attila költeményt. Ove Berglund nem beszélt magyarul, de nagyon megragadta a vers és a szavak képe. Megkért egy magyart, olvassa fel neki. El volt ragadtatva tőle, és már sejtette, hogy „a magyar az istenek nyelve, amit azért teremtettek, hogy az emberek verseket írjanak rajta”. Pedig egyetlen szót sem értett belőle. Aztán elmondták neki, miről szól, és akkor már tudta, hogy a ráköszönt a végzete, és le kell fordítania ezeket a műveket. Túl a hatvanon beleásta magát a magyar poétika irodalmába, bevágta a verstant az ókori görögöktől a maiakig, és amikor – magyar nyelvtudás nélkül – megismerte a magyar nyelv struktúráját, ismét egy megdöbbentő kijelentést tett: „A magyar nyelv az emberi intelligencia csúcsterméke”. Megszállottként fordított. Hét év alatt hatkötetnyi magyar versfordítást adott ki. Horace Engdahl – a svéd irodalom atyaistene, a Nobel-díjat odaítélő Akadémiai bizottság vezetője – levélben méltatta Berglund kiemelkedő műfordítói teljesítményét, és a magyar irodalom svéd nyelvű tolmácsolásában elért utolérhetetlen érdemeit.

[

Amerikában egy asszony beszámolt a 14 éves korában átélt halálközeli élményéről. A klinikai halál beállta után egy fénylénnyel találkozott, aki három sínpárt mutatott neki, amelyek a jövőbe vezettek. A sínek az emberiség sorsát jelképezték, és mindegyik a dolgok másfajta elrendeződésére utalt. Az „A” jövő akkor valósult volna meg, ha 3000 évvel ezelőtt, a görög bölcsek tevékenységének fénykorában bizonyos dolgok megtörténtek volna. Ez esetben a béke és a harmónia jövője várt volna ránk (vallási háborúk és Krisztus-alak nélkül) egészen 1956-ig. Miután ezt a sorsdöntő lépést nem tettük meg, a kínálkozó lehetőséget nem használtuk ki, jövőnk átkerült a „B” vágányra. Ez az ismert történelmünk, sok-sok háborúval és Megváltással. 1956-tól azonban a „B” vágány elágazik, és vele párhuzamosan kialakul egy „C” vágány is. A „B” és „C” vágány párhuzamosan fut, mindkettő ugyanoda visz, de a „C” tele van zökkenőkkel, akadályokkal, és értelmetlen áldozatokkal. Az évtizedekkel korábbról származó profetikus jövendölés szerint az emberiség jövője akkor kerül át a „C” vágányra, ha nem fogadja el a kínálkozó lehetőséget, amiért semmi mást nem kell tennie, mint kinyújtania a kezét. A XX. század végének egyre sűrűsödő katasztrófáit tekintve úgy tűnik, hogy civilizációnk, ha nem is tudatosan, de a „C” vágányra irányította a jövőjét. Mindenesetre vigasztaló, hogy a „B” és a „C” vágányok között meghatározott időpontoknál váltók vannak, ami azt jelenti, hogy ha akarjuk, bármikor visszatérhetünk a simább utat biztosító „B” vágányra. Az viszont rejtély, milyen történelmi fordulat áll az 1956-os csomópont mögött. Ebben az évben két említésre méltó esemény történt a világban; a szuezi válság, és a magyar forradalom.

Egy másik amerikai asszony halálközeli élménye is hasonló jövőképről árulkodik. Ő azt az üzenetet kapta, hogy: „A tudat végső kifejlődése felé haladunk, és célunkat vagy egészen könnyen, vagy sok-sok kemény lecke árán érjük el. De miénk a választás.” Más források is megerősítik, hogy számunkra ez az út van kijelölve. A médiumokon keresztül érkező túlvilági üzenetek szerint: „A küldött tanácsot maradéktalanul sajátítsátok el, mert a ti megmenekülésetek a tudásban rejlik.” Nincs előttünk egyetlen akadály sem, önmagunkon kívül. A kor parancsára felpattant minden zár, kitárult minden ajtó univerzális jövőnk előtt. Csak rajtunk múlik, hogy megtesszük-e a new age korszakába vezető utolsó lépcsőfokot.

Ezeknek a fordulópontoknak, illetve váltóknak a hátterét egyelőre homály fedi, de a lexikonok életrajzi adatait tanulmányozva még 2500 évvel ezelőtt is lehetőségünk lett volna a klasszikus görög bölcsek által elszalasztott lehetőséget bepótolni. Ez az 500 évvel későbbi lehetőség Püthagorasz nevéhez fűződik. A görög származású tudós matematikával és asztronómiával foglalkozott, és i.e. 500 körül halt meg. Miután hazájából száműzték, Itáliába menekült, de tanai miatt ott is állandó támadásnak és üldözetésnek volt kitéve. Fiatal korában sokat utazott, bölcsességét Egyiptomban szerezte. Ő volt a reinkarnációs tan európai megteremtője. Fennen hirdette, hogy a lélek halhatatlan, és a fizikai halál után újra testet ölt. Ezért az ember legfontosabb feladata, hogy földi életében tisztán tartsa a lelkét. Őt magát Apollón isten reinkarnációjának tekintették. Az ókor hedonista nézeteket valló hatalmasainak azonban nem tetszettek ezek az elvek, ezért tanítványaival együtt elüldözték Görögországból. Itáliába menekült, de erkölcsi újjászületésre ösztönző tanításai itt sem arattak osztatlan elismerést. Miután iskolájának vallás-erkölcsi tanai már a politikát is befolyásolták, halála után a tanítványait lemészárolták, és iskoláját feloszlatták. Bár nézetei Platon és Arisztotelész gondolkodására is nagy hatást gyakoroltak, a pitagoreizmus csupán néhány évtizeddel élte túl a tudós halálát. Utána ismét előtérbe került a barbár viselkedés, és az „egyszer élünk, használjuk ki” szemlélet.

Mivel a korabeli társadalom nem engedte érvényre jutni ezt a fajta bölcsességet, megakadályozta a védikus életelv terjedését, köztudatba való beépülését, a teremtőnek most már elkerülhetetlenül át kellett írnia civilizációnk „forgatókönyvét”. A feladat végrehajtását egy másik Földön kívüli fajra bízta, akik a görög istenekkel ellentétben már nem a tudományt, hanem az istenfélelmet hívták segítségül bűnöző hajlamaink visszaszorítására. Ők 500 évvel később egy Megváltót küldtek a Földre, aki tanításaival már jóval eredményesebben tudta féken tartani állati ösztöneinket, a keresztény erkölcs két évezreden át hatékony nevelési elvnek bizonyult. Mára azonban ez a módszer is hatástalanná vált. A XX. században mind nagyobb teret nyert az ateizmus, az emberek nem hisznek Istenben, a túlvilágban, így nincs már semmi, ami meggátolná az elállatiasodásunkat. Ezt látva a Teremtő úgy döntött, hogy elpusztítja ezt a világot, és az Apokalipszis lezajlása után új világot teremt számunkra, ahová csak a kiválasztottak kerülhetnek.

[

Ahogy terjednek az ezoterikus ismeretek, egyre többen kérdezik, hogy mikor veszik már fel velünk a kapcsolatot a Földön kívüli civilizációk? Mikor állnak már ki a nyílt színre? Mikor mondják azt, hogy itt vagyunk! A híres bolgár jósnő, Vanga Dimitrova szerint az emberiség csak 2190 körül fog kapcsolatba lépni az első Földön kívüli civilizációval. Ez azonban túl távolinak tűnik. Ha néhány éven belül elkezdjük az ezoterikus fejlesztéseket, pár évtized múlva olyan szintre érünk, hogy elkerülhetetlen lesz a beavatkozásuk. Ha ezt nem teszik meg, ha nem veszik át az irányítást, olyan veszélyessé válik a tevékenységünk, hogy akár a naprendszert is szétrobbanthatjuk. Ez senkinek sem lenne jó, ezért muszáj lesz ide jönniük, és felvilágosítani bennünket a ránk leselkedő veszélyekről. A szubatomi energiarészecskékben olyan hatalmas erő rejtőzik, ami segítség nélkül nem válhat a javunkra. Ha elpusztítjuk magunkat, a bennünket felügyelő Földön kívüli civilizációk fejlődését is megakadályozzuk. Ők azáltal fejlődnek, hogy segítenek a kevésbé fejlett fajoknak felemelkedni.

Eddigi rejtőzködésük oka nem a technikai fejlettségünk alacsony szintje, hanem a tudati felvilágosultságunk hiánya. Amíg nem válunk kellően nyitottá az általuk képviselt értékek befogadására, addig nem sok értelme van foglalkozni velünk. Ez azonban állítólag néhány évtizeden belül megtörténik. Így nem kell két évszázadig várni a nagy találkozásra. Egy Bashar (Hírnök) nevű földönkívüli tájékoztatása szerint a tudati átalakulás 2001-ben már elkezdődött nálunk. A Darryl Anka kontakt által közvetített üzenet úgy folytatódott, hogy ez a folyamat 2013-ban fog beérni. Mind több ember ismeri fel a spirituális erőket, és veti el a materiális szemléletet. Amikor a számuk eléri a „kritikus tömeget”, robbanásszerű átalakulás megy végbe körülöttünk. A változás első jelei 2005. és 2007. között mutatkoznak meg. 2013-ban az emberiség gondolkodásmódja gyökeresen megváltozik. 2029-ben már minden egyes ember elismeri a Földön kívüli civilizációk létét, 2037-ben pedig létrejön a „világok egyesülése”.

Feltehetően ennek a folyamatnak a része a francia űrkutatási központ váratlan döntése. Az amatőr UFO-kutatók évtizedek óta panaszkodnak, hogy a titkosszolgálatok világszerte nyomtalanul eltüntetik a balesetet szenvedett Földön kívüli járművek minden maradványát. A szemtanúkat pedig vagy megfélemlítik, vagy mindenféle ködösítéssel, félremagyarázással nevetségessé teszik. Ezért képtelenek bebizonyítani az állításaikat, nem tudják meggyőzni az embereket a földönkívüliek létezésről. Ezt a folyamatot szakította meg a CNES 2007. tavaszán. Március 23-án a francia űrkutatási központ vezetői úgy döntöttek, hogy felhagynak a további titkolódzással, és világelsőként nyilvánosságra hozzák a rendelkezésükre álló összes UFO-aktát. Az elmúlt 50 év alatt francia terület felett 1650 azonosítatlan repülő objektumot észleltek. Az esetek egyharmad részére a tudósok sem tudtak magyarázattal adni. A jegyzőkönyvek nem csak szemtanúk beszámolóit, hanem fotókat, rajzokat, videofelvételeket és szakértői véleményeket is tartalmaznak. A dokumentumokra oly sokan voltak kíváncsiak, hogy a nyitás napján a rendszer összeomlott. A szerver túlterhelése csak pár nap múlva szűnt meg, amikor a látogatók meggyőződtek róla, hogy nem átmeneti engedékenységről van szó, az akták tartósan fennmaradnak az Interneten. Ráadásul bárki ingyen hozzájuthat a teljes archívumhoz. A jegyzőkönyvek a http://www.cnes-geipan.fr honlapon tanulmányozhatók.

A franciák után a britek is közzétették titkos ufóaktáikat az Inteneten. A Brit Védelmi Mi­nisz­té­ri­um jelenté­sei a Nemzeti Ar­chívum internetes oldalán váltak el­érhetővé minden érdeklődő szá­mára. Bőven van miből válogatni. Az elmúlt 30 évben brit ügynökök 7000 esetben nyomoztak. Az archívumot létrehozó Di 55 titkosszolgálati osztály azért kezdte el kivizsgálni az UFO-berepülése­ket, mert attól féltek, hogy a repülő tárgyak mögött a Szovjetunió vagy más „ellenséges” államok kémakciói rejtőznek. A jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy a brit parlament többször is foglalkozott az ufókérdéssel. Nemzetvédelmi szempontból a MOD[25] is vizsgálta ezeket a berepüléseket, de mivel az égen megjelenő tárgyak nem je­lentettek veszélyt, ezért csak kevés esetet elemeztek behatóan. A brit ufóakták 1200 jelentését bárki megtekintheti a Nemzeti Archívum honlapján. Webcím: www.nationalarchives.gov.uk

2009-ben nyilvánosságra kerültek az ír hadsereg által 37 éven át vezetett ufóakták is. Az ír parlament által hozott törvény arra kötelezte a védelmi minisztériumot, hogy fedje fel titkait. A dokumentumok 1947 és 1984 között egy sor igen figyelemreméltó észlelést írnak le. Mivel Írország nem foglalkozik űrkutatással, a felgyülemlett anyaggal nem tudtak mit kezdeni. Ezért 1984-ben felhagytak az UFO-esetek további kivizsgálásával. Az írek után a brazilok is léptek. 2010 szeptemberében a brazil kormány utasította a légierőt, hogy tegye elérhetővé az azonosítatlan repülő objektumokról szóló beszámolókat. A hadsereg által évtizedeken át őrzött dokumentumokat a Nemzetei Archívumnak kell átadniuk, ahol a nagyközönség bármikor hozzáférhet. Ezen túlmenőleg kötelezték a légierőt, hogy az ezután dokumentálásra kerülő észleléseket, képeket, videókat feldolgozás után szintén át kell adniuk a Rio de Janeiróban található archívumnak.

A francia és brit UFO-akták nyilvánosságra hozása után megnyíltak a zsilipek. 2007 őszén az amerikai asztronauták sorra ismerték el, hogy szinte mindegyikük találkozott az útja során idegen járművekkel, rejtélyes fényjelenségekkel. 1969. július 21-én az első Holdra szállást több Földön kívüli civilizáció is figyelemmel kísérte. A látóhatáron szinte fél karéjban álltak az UFO-k, és figyelték minden mozdulatukat. Ezért az Apollo-11 legénysége csak 5 órás várakozás után mert előjönni a leszálló kabinból. A földi irányító központ csak azt követően engedélyezte a Holdra lépést, miután meggyőződtek róla, hogy az idegen járművek nem tanúsítanak ellenséges magatartást. Erről azonban az űrhajósoknak hallgatniuk kellett. Évtizedeken át titkolóztak, félrevezették az embereket. Mára azonban megelégelték a hazudozást, és sorra nyilatkoznak, élményeikről könyvet írnak. Ezt a kitárulkozást már a NASA sem bánja, úgy látszik nekik is elegük van a hallgatásból.

Az orosz űrkutatók is beszédessé váltak. Nekik igen különös élményük volt, mely fölött a mindmáig nem tudtak napirendre térni. Mint tudjuk az oroszok tartják az űrben tartózkodás világrekordját. Hosszú hónapokat töltenek a Föld körül keringő űrállomáson, és ez igen csak megviseli őket mind fizikailag, mind idegileg. Így nem csoda, hogy nem hittek a saját szemüknek. 1984 nyarán a Szaljut-7 űrállomás legénysége meglepő jelentést továbbított a földi irányításnak. A jelentés szerint az űrállomás narancsszínű fényekben úszik, és angyalok veszik körül. A meglepő közlést ellenőrizve az űrhajósok megerősítették, hogy az űrállomás ablakán kinézve az űrben valóban 7 angyal látható, amint a Szaljut·7-et körbevéve lebegnek az űrben. Olyanok voltak, mint az emberek. Arcuk és testük emberinek tűnt, de szárnyaik voltak, és barátságosan mosolyogtak az űrállomás lakóira, majd kb. 10 perc múlva eltűntek. Oleg Atkov parancsnok, Vlagyimir Szolovjov illetve Leonyid Kizim kozmonauták már 155 napja tartózkodtak az űrben, ezért eleinte azt hitték megbolondultak. A földi irányítók szerint a látomás a hónapokig tartó űrrepülés egyfajta mellékhatása lehet, ami tömeghallucinációt idézett elő náluk. Ettől megnyugodtak, de 2 héttel később újabb űrhajósok csatlakoztak a legénységéhez. Szvetlana Szavitszkaja, Igor Volk és Vlagyimir Dzsanibekov a Szojuz T-12 űrhajóval érkezett, és hamarosan ők is furcsa élményben részesültek. Lényegében megismételték űrhajóstársaik korábbi jelentését. Az űrállomást narancsszínű fények vették körül, majd ismét megjelentek a mosolygó angyalok, akiket ezúttal mind a hat kozmonauta alaposan megfigyelhetett. Mindez egyértelművé tette, hogy a korábbi eset sem lehetett a hosszú távú űrutazás által előidézett tömeges hallucináció, hiszen a Szojuz T-12 kozmonautái még csak órákat, töltöttek az űrben.

 

Az amerikai és orosz hivatalos szervek azonban továbbra sem hajlandók elismerni a földönkívüli civilizációk, valamint a túlvilági lények létezését, pedig ők rendelkeznek erről a legtöbb bizonyítékkal. Titkaikat szigorúan őrzik. Nem látják be, hogy ennek éppen az ellenkezőjét kellene tenni. Mi sem bizonyítja jobban a nyakló nélküli titkosítás értelmetlenségét, mint a WikiLeaks eset. Mint ismeretes a WikiLeaks portál alapítója, Julian Assange 2010-ben nyilvánosságra hozta az amerikai külügyi apparátus külföldi követekkel folytatott levelezését. (Máig ismeretlen bennfentesek 250 ezer levelet juttattak el hozzá.) Mivel ezeket a bizalmas jelentéseket titkosan kezelték, napvilágra kerülésük óriási botrányt váltott ki kormánykörökben. Ezért az Egyesült Államok hivatalosan kérte a Londonban tartózkodó Assange kiadatását, és értésére adták, hogy amint a kezükbe kaparintják, ízekre szaggatják.

A kiszivárogtatás okozta kár azonban korántsem bizonyult akkorának, mint azt a diplomaták gondolták. Az átlagember véleménye szerint ez az egész ügy nem más, mint egy kémfilmparódia. A nyilvánosságra került információk gyakorlatilag semmilyen következménnyel sem jártak. Még komoly sértődésekről sem lehetett hallani a bírálatok célpontjaiként szereplő külföldi diplomaták részéről. A közvéleményt pedig egyáltalán nem izgatta ez az eset. Kiderült, hogy az embereket a legkevésbé sem érdekli politikusaik idétlenkedései, ostoba kiszólásai. Ez pedig az egész titkosítási rendszer értelmetlenségét és feleslegességét bizonyítja. Mind több ember számára nyilvánvaló, hogy a szolgálatok azért kreálnak titkokat, hogy aztán legyen mit megvédeni, illetve megszerezni. Az öncélúan létrehozott titkok csupán arra alkalmasak, hogy indokolni lehessen a megszerzésükkel kapcsolatos magas költségeket. Így a titkosszolgálatok egyre nagyobb szeletet hasíthatnak ki a költségvetésből.

Ezt felismerve néhány skandináv ország, Svédországgal az élen minimumra csökkentette a titkosítható információk körét. Az átláthatóság és a költségvetés csökkentése érdekében kötelezővé tették minden hivatalos okirat, feljegyzés, sőt még az állami szervek közötti e-mail forgalom Interneten való közzétételét. Ettől nem omlottak össze a skandináv államok. Nem váltak sem ellenséges hatalmak, sem bűnszövetkezetek áldozatává. A titkolódzás, a titkok felfedői elleni eljárás azért sem célszerű, mert ez a kisemberek szemében hőssé magasztosítja az elkövetőt. Csodálni fogják őt, hogy volt mersze szembeszállni a világ legnagyobb hatalmával.

A WikiLeaks ügy egyetlen maradandó következménye, hogy sokan részvétet éreznek Assange iránt. Úgy vélik, hogy a londoni hatóságok az amerikai külügyminisztérium nyomására tartják őt jóval szigorúbb körülmények között, mint a többi őrizetest. Magánzárkáját csak fél órára hagyhatja el naponta, nem nézhet tévét, nem használhatja a könyvtárat, és nem érintkezhet a többi rabbal. Amerikai nyomásra utal az a tény is, hogy a Visa és a MasterCard bankkártya-kibocsátók és a PayPal internetes pénzforgalmi szolgáltató blokkolták a WikiLeaks-nek címzett pénzátutalásokat. A fontoskodó diplomaták Assange anya­gi ellehetetlenítésével próbálnak megszabadulni tőle és a WikiLeaks-től. A hírre a hackerek megtámadták a MasterCard weboldalát, amely másnap elérhetetlenné vált. Emellett hathatós szakmai támogatást nyújtottak a WikiLeaks portálnak, hogy a hatóságok ne tudják törölni a világhálóról. Miután a korábbi szerverükről kitiltották, áttükrözték a fórumot más szerverekre. A folyamatos klóno­zás következtében néhány nap alatt már 750 szerveren lehetett elérni a WikiLeaks honlapot.

Ezzel az üldözési hadjárattal tehát csak azt érték el, hogy most már az egész világ tudomást szerzett erről a „Robin Hood” portálról. Említésére azok is felkapják a fejüket, akik korábban azt sem tudták, hogy a WikiLeaks létezik. Így ha valami gyanús politikai manipulációról hallanak, első dolguk lesz, hogy felkeresik a WikiLeaks portált. Így remélhetőleg Amerikában is visszaszorul a különféle szolgálatok titoktartási mániája, és végre mindenki számára átláthatatlanná válik tevékenységük. Ezen az úton haladva előbb-utóbb nyilvánosságra kerülnek az amerikai UFO-akták is.

 

Kiútkeresés

 

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek III. fejezetében mélyrehatóan megismerhettük az ezoterikus kutatások elkezdését hátráltató körülményeket. Remélhetőleg ez a helyzet hamarosan megváltozik, ezért most vegyük sorra, hogy mik a legfontosabb teendőink ezen a téren. Ahhoz, hogy a kapott információk, sugallatok feldolgozása egyáltalán elkezdhető legyen, először is új szakkifejezéseket kell alkotni. Ez nagyon fontos, hiszen e nélkül még beszélni sem tudunk a problémákról. Legfontosabb lépés szétválasztani a pozitív és a negatív jellegű szubatomi energiasugárzást. A szakirodalom eddig mindkét energiasugárzást egy kalap alá vette, és bio­energiaként, pránaként, fluidumként, ódként, állati magnetizmusként, orgon-, tachion-, meg vákuumenergiaként említette, vagy „PSI” kifejezésekkel illette. Ez a pontatlanság azonban a továbbiakban nem engedhető meg, mivel akadályozza a jelenségek mélyebb megértését. A negatív szubatomi energiasugárzás jelölésével nincs különösebb gond, hiszen erre már régóta van egy általánosan ismert szavunk: a gravitáció. Miután a pozitív szubatomi energiasugárzás eddig ismeretlen volt számunkra, így tudományos szakkifejezést sem alkottunk rá. Ennek hiányában célszerű lenne átvenni az elődeink által használt szanszkrit nyelvű szakszót: a „vril”-t. Ez a származá­sát tekintve feltehetően Földön kívüli eredetű kifejezés megle­hetősen rövid, bármely földi nyelven könnyen kiejthető, és nem valószínű, hogy jobbat tudnánk alkotni helyette.

Egészségügyi szempontból szűkség lesz egy további osztályozásra is az energiafajtákban. A különböző földsugárzások azt bizonyítják, hogy egyes energiahullámok pozitív, míg mások negatív hatást gyakorolnak a szervezetre. Ez a jelenség már évezredek óta ismert. A kínaiak pl. az életet adó energiát „chi”-nek, míg a pusztító energiát „cha”-nak nevezik. Ezen túlmenően nevet kell adni a különböző jellegű energiarészecs­kéknek. A negatív jellegű sugárzás esetén ez nem jelent gondot, mert a gravi­tációs vonzást előidéző energiarészecskéket a fizikusok „graviton”-nak hívják. De vajon minek nevezzük a pozitív jellegű szubatomi energiarészecskéket? Ha már itt tartunk nem ártana valami könnyen használható nevet adni a szubatomi energiarészecskék áramlási sebességének is. Mint tudjuk ez egy igen nagy érték, ráadásul km/h -ban kifejezve nem is kerek szám. Ezért a könnyebb hivatkozás érdekében a hangsebességre alkalmazott Mach-értékhez hasonlóan célszerű lenne egy rövid szakkifejezéssel illetni ezt a sebességet is. Amíg nem találunk rá jobb szót, használjuk a „Star trek” című filmsorozatból ismert „warp” kifejezést.

A terminológia megteremtése után az elméleti kutatók legfontosabb ­feladata az alapok tisztázása lenne. Ennek során ki kellene deríteni, hogy valójában mi a gravitáció, hogyan nyilvánul meg az „energiahiány kisugárzódása” az anyag­ból. Ezen a téren egyelőre csak az ősi misztikus tanokra támaszkodhatunk. A zsidók ősi szent könyve, a Kabbala pl. ezt írja erről a témáról: „Semmi sincs nyugalomban. Minden mozog, minden rezgés. Minden ki- és beáramlás.” Ennek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a gravitáció nem más, mint az éter beáramlása az anyagba. Az anyag létrejöttekor keletkező szubatomi energiahiány folyamatos kiegyenlítődése, az éter atomokba való beáramlása hozza létre a gravitációs kisugárzást. A negatív energiasugárzás tehát egy virtuális jelenség; valójában nem más, mint az éteri energiarészecskék ellenkező irányú áramlása. (Ez a fajta képzettársítás egyáltalán nem szokatlan a fizikában. A félvezető technikában pl. a pnp struktúrájú félvezető eszközök működési mechanizmusát pozitív töltéshordozókkal magyarázzák. Pozitív töltéshordozók azonban nincsenek, amit mi annak nevezünk az ellenkező irányú elektronáramlás. Bevezetésük indoka: ezáltal könnyen érthetővé válik a pnp típusú tranzisztorok működése.)

Természetes körülmények között az éteri részecskék ellenkező irányú áramlása igen csekély. Abban az esetben azonban ha az atom többletelektronra tesz szert, ez a hatás fokozottan megnyilvánul, amit negatív részecskesugárzásnak nevezünk. Ennek mértéke nagyságrendekkel nagyobb, mint az atom termé­szetes gravitációs kisugárzása. Ha ez nem így lenne, akkor az anyag nem lenne képes gyakorlatban hasznosítható pozitív részecskesugárzást sem kibocsátani magából, ami abban az esetben jön létre, amikor az atomot megfosztjuk egy elektronjától. Ezeknek az atomi állapotváltozásoknak eddig csak az elektromos kihatásaival (negatív és pozitív töltésként betöltött szerepével) törődtünk. Ennek oka, hogy a részecskesu­gárzás csak koncentráltan nyilvánul meg észrevehető mértékben. A tisztán szubatomi energiasugárzás alapvető jellemzője még, hogy longitudinális úton terjed. Az elektromágneses hullámokkal ellentétben nincs transzverzális összetevője.

A jövő fizikusaira vár annak a titoknak a megfejtése is, hogy tulajdonképpen mi alkotja az elektromágneses erővo­nalakat. Azt sem ártana tudni, hogy a részecskesugárzás az elektromágneses erővonalkeltés kísérő jelensége, vagy éppen fordítva van, a fémes vezető két végéből kiáramló részecs­kesugárzás hozza létre az elektromágneses erővonalakat. A méltatlanul háttérbe szorított angol tudós, Oliver Heaviside[26], a vektoranalízis megteremtője már a XIX. század végén rámutatott arra, hogy a mágneses energia valójában nem a drótban, hanem a drót körüli mágneses térben mozog. Felismerésével azonban senki sem törődött. A fizikusok mind a mai napig Maxwell húsz, időben változó egyenletét használják, holott Heaviside vektoraival a mágneses erőterek két egyenlettel is leírhatók. Ráadásul ezekben az egyenletekben csupán néhány tag van, ami sejtetni engedi, hogy az elektromosság gyökere a mágnességben rejlik.

Ennek a rejtélynek a tisztázását jelentős mérték­ben megkönnyíthetik az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében vázolt elvek. Ezekből kiderül, hogy mind a galvanikus-, mind az induktív úton előidézett erővonalkeltésnek két módja van. A galvanikus kapcsolat útján kiváltott indukció hagyományos módja a szabadelektron-keltés egy fémes vezetőben, amely kísérőjelenségként gyenge, alig észrevehető részecskesugárzást eredményez. Lényegesen nagyobb a részecskesugárzás a nagyfeszültséggel gerjesztett fémes vezetőkben, illetve tekercsekben. Ennek ellenére ezeket a nagy hatásfokú induktivitásokat a továbbiakban is főleg villamos erőgépként alkalmazzuk. Más a helyzet a galvanikus kapcsolat nélküli elektromágneses erővonalkeltésnél. Az indukció jól ismert módjánál (transzformátor, hagyományos villamos gépek) szintén elenyésző részecskesugárzás keletkezik. Az általunk még nem alkalmazott formájánál, a mágnesek ellenirányú forgatása során azonban oly nagy mértékű részecskesugárzás jön létre, hogy ezeket a szerkezeteket már szubatomi energiaforrásként fogjuk használni. Ez esetben az elektromágneses erővonalak válnak kísérő jelenséggé, bár az intenzitásuk ugyancsak nagy lesz. Ez a zavaró jelenség azonban különböző technológiai megoldásokkal (bifiláris tekercselés, toroid alakú tekercskiképzés, Klein-alakzat alkalmazása) megszüntethető.

A vizsgálódást a hagyományos ferromágneses anyagok beható tanulmányozásával ajánlatos kezdeni. Először is azt kellene tisztázni, hogy az állandó mágnesekben mi hozza létre a mágneses kisugárzást. A szakirodalom a mágnesség eredetét az úgynevezett doménekre vezeti vissza, amelyek egy­fajta rendezett mágnesességű szigetetek. Normál állapotban ezek a kis mágneses szigetek összevissza állnak, emiatt a fém nem mutat mágneses tulajdonságokat. Egy erős külső mágneses tér hatásá­ra azonban ezek a kis szigetek egy irányba rendeződnek, és úgy is maradnak. Ettől a ferromágneses anyag permanens mágnessé válik. De honnan ered a domének mágnesessége? Mit sugároznak ki magukból? Mi van a doménekben, Dipólusok? És mi alkotja a dipólusokat? Monopólusok? Ennek kimutatására már történtek kísérletek, de egyelőre nem sikerült lehatolni a mágnesség gyökeréig. Nem kevésbé izgalmas feladat lesz annak a jelenségnek a szubatomi gyökereit megtalálni, hogy miért nem mágnesezhető a réz, az alumínium, és miért mágneseződnek ellenkezőleg a diamágneses anyagok? Igazi rejtély a mágneses sugárzás kristályosodásra gyakorolt hatása. Orosz fizikusok rájöttek, hogy a mágneses sugárzásnak kitett rossz minőségű olvadt nyersvas tulajdonságai sokkal jobbak lesznek a megszilárdulása után, mint a drága ötvöző anyagokkal készített minőségi acélé. Érdemes lenne szubatomi alapon megvizsgálni az elektrosztatikus vonzás mibenlétét is.

A fémek eltérő fizikai tulajdonságai más meglepő jelenséget is produkálnak. Ismert tény, hogy a különböző fémekben különböző mennyiségű töltéshordozók vannak kiegyenlített állapotban. Az vi­szont már kevésbé ismert, hogy az eltérő ekvipotenciális felületek elektrolit nélkül is képesek áramot termelni. A különböző fémekből (pl. alumíniumból és rézlemezből) készült kondenzátor fegyverzetei között feszültség mérhető. Kellően nagy kapacitás esetén a műszer belső ellenállásán keresztül megindul az elektronáramlás. Ez nem sztatikus feltöltődés, mert akárhol, akárhányszor kisütjük a kondenzátort, magától feltöltődik. A mindenütt jelen levő elektromágneses hullámok, vagy az elektroszmog sem okozhatja ezt a jelenséget, mert akkor is fellép, ha a kondenzátort Fraday-kalitkába helyezzük, és leföldeljük. Ez a fajta kondenzátor tehát nem sűríti, tárolja az elektronokat, hanem termeli. 1-2 V –os értékre töltődik fel. Ez a feszültség már alkalmas lenne a folyadékkristály kijelzésű órák működtetésére.

Ez a fizikai jelenség hagyományos, vagyis azonos anyagú fémlemezekből készült kondenzátorban is fellép, ha két különböző dielektrikumot használunk szigetelőként. Érdemes lenne ezzel a jelenséggel is behatóan foglalkozni, és megvizsgálni az egyéb területen való gyakorlati alkalmazhatóságát. A kísérletezés során figyelembe kellene venni Maxwell megjegyzését, mely szerint a kondenzátorlemezek között nem csak az elektronok töltéstároló képessége játszik szerepet, hanem az általuk keltett mágneses mező is. Lehet, hogy ez az oka ennek a furcsa, érthetetlennek tűnő jelenségnek, amelyről korunk fizikusai eddig nem vettek tudomást. Nem ártana ezt az effektust alaposan megismerni, és a benne rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználni. A tapasztalatok alapján kifejleszthető olcsó és korlátlan időtartamú tápegység ígéretes megoldás lenne a jövő csupán gerjesztést igénylő készülékeinek működtetésére.

Célszerű lenne fényt deríteni az Oliver Crane által felderített anomáliára is, hogy nem mindegy milyen irányban forgatunk meg egy mágnesrudat a hossztengelye körül. Egyik irányban kétszer annyi idő alatt gyorsul fel, mint ellenkező irányba forgatva. (A motor irányváltása, tengelyének ellenkező irányba forgatása nem befolyásolja a jelenséget, mert akkor is ez az eredmény, ha a mágnesrudat fordítjuk meg.) Úgy tűnik, mintha a mágnesrúd körüli erőtér a hossztengelyre merőlegesen állandóan keringene, és egyik irányban az éteri részecskék ellenében forogna. Amennyiben bebizonyosodik, hogy az állandó mágnesek körüli erőtér is forog, vagyis az éter valóban spirál alakban örvénylik, ez a jövő villamos gépeinek fejlesztésében be­láthatatlan távlatokat nyit Ez esetben a permanens- és az elektromágnes kombinációjával akkor is áramot tudunk termelni, ha nem forgatjuk. A mozgó alkatrészt nem tartalmazó generátor oly mó­don hozható létre, hogy a tekercselését aszim­met­rizáljuk, hogy a benne keletkező töltések ne tudják kiegyenlíteni egymást. Ennek megvalósítására már történtek próbálkozások az úgynevezett ferde tekercseléssel. Ennél is nagyobb hatásfok érhető el akkor, ha két ellenkező pólusú mágnes közé vastag rézlemezt teszünk, és a mágneseket még szemben is forgatjuk. Ez esetben a lemez két széle között már tekintélyes áramot indukálhatunk. (Ebben nagy valószínűséggel a mágnesek ellenirányú forgatása közben fellépő töltéssokszorozódásnak, részecskesugárzásnak is része van.) Érdekes mérési eredmény az is, hogy miután a gravitáció szintén mágneses tér, a vonzáskörében mozgó testek körül kialakul egy dinamikus gravitációs mező, amely időben ugyanúgy változik, mint az indukció.

Tovább boncolva ezt a témát, a fizika története nem más, mint folyamatos kísérlet a természeti jelenségek leírásának egységessé tételére. Az olyan alap­vető fogalmakat, mint a tér, az idő, a tömeg és az energia mélyenszántó elméletek kap­csolják össze egymással. Napjainkra annyira felerősödött a leírásmód egyszerűsítésére való törekvés, hogy sok tudós szerint csupán egy lépésnyire van tőlünk a fizika gyökeresen új, globális leírási módja, az úgynevezett „Min­denség elmélet”. A Mindenség- vagy más megfogalmazásban egyesített tér- és időelméletben a természet valamennyi kölcsönhatását, az anyag összes részecs­kéjét, a teret és az időt egyetlen formulába írhatnánk le, és ez nagy valószínűséggel egy meglehetősen egyszerű egyenlet lenne. Ehhez az univerzális képlethez a négy alapvető kölcsönhatás egyesí­tésével juthatunk el. Ezt az a felismerés teszi lehetővé, hogy az elektromágnesség, a tömegvonzás, a magerő és az egyes atomi részecskék, valamint az atomok között fellépő mikrogravitáció, közismert nevén kohéziós erő ugyan­arra az alapra, a szubatomi ener­giaré­szecskék kölcsönhatá­sá­ra vezethető vissza. Eddig négy különböző kölcsönhatást tartottak nyilván a fizikusok, de tulajdonképpen csak egy alap­vető szupererő, az éteri energiarészecskék négyféle megnyilvánulásáról van szó.

Ami azt illeti, már eddig is történtek próbálkozások ennek a négy erőnek az egységesítésére. A szuperhúrelmélet viszont túl­komplikálja a dolgot; a szubatomi energiarészecskéket parányi ide-oda tekergőző húroknak képzeli, és rendkívül szöve­vé­nyes fej­tegetésekkel próbálja a négy erőt közös alapra hozni. A valóság azonban ennél gyaníthatóan sokkal egy­szerűbb, mert a természet nem szereti az agyonbonyolított helyzeteket. Nem zárható ki, hogy az erős kölcsönhatás, vagyis a magerő nem más, mint az atomon belül, a nukleonokká tömörült szubatomi energiarészecskék között megnyilvánuló gravitációs vonzóerő, a gyenge kölcsönhatás pedig az egyes atomok, molekulák közötti tömegvonzás, a kohéziós erő. Az elektromágnesség egy fémes vezetőn belül a gravitációs és éteri kisugárzás egymásra hatásaként alakul ki. Tehát a három gravitációs kölcsönhatáshoz hasonlóan az elektromágnesség is félig gravi­tációs sugárzás, a gravitáció pedig feltehetően az éteri részecskék anyagba irányuló áramlásának tudható be. Csupán annyiban különbözik az éteri részecskéktől, hogy az anyagba zárva spirális mozgásának iránya ellenkező lesz. Ne balra, hanem jobbra (az óra járásával megegyező irányba) fordul.

Egyébként a közös alapra való visszavezetés nem új gondolat. Az alkímia alapí­tó­jának tartott Hermész Trisz­megisztosz már 4000 évvel ez­­előtt leírta, hogy minden for­ma egyetlen gyökér manifesz­táló­dása. Erre már korunk fi­zi­ku­sai is kezdenek rájönni. Ennek eredményeként a gyen­ge és az elektromágneses köl­csönha­tást összevonták, és elekt­ron­gyenge kölcsönhatásnak ne­vezték el. Ezért újabban már csak három kölcsönhatás léte­zik. A kvantumfizikával fog­lalkozó kutatók jobban tennék, ha átállnának az éter kutatására, megfogadva az Ummo bolygóról érkezett idegenek tanácsát. Az ummiták szerint: „Az újabb és újabb szubatomi részecskék utáni kutatás puszta illúzió. Ezek a részecskék ugyanis egyetlen alapvető részecske különböző megnyilvánulásai. Ezek a megnyilvánulások mindössze a vizsgálati körülményektől és az alkalmazott energiavektortól függnek.”

Valószínűleg szubatomi szinten lehet csak kideríteni a hőenergia keletkezésének módját, azt, hogy a hőátadásnál mi készteti az anyagot melegedésre, vagy hűlésre. Az energia keletkezésének boncolása tágabb értelemben is szükséges, mivel Richard Feyn­man és R. Leighton szerint: „A fizika mai állása szerint nem tudjuk mi az energia. A fizika­köny­vek az energiát többnyire mun­ka­végző képességként defini­ál­ják. Nem firtatják a mibenlé­tét, hanem csupán tényként ke­­zelik az energia­meg­maradás té­telét, és ezzel el is intézik a té­mát. Az energia eredetét, ki­né­zetét, megjelenési formá­ját te­hát a fizikusok sem ismerik. En­nek oka, hogy az energiá­val kapcsolatos fogalmaink a mec­hanikából erednek, abban gyö­kereznek. Ennélfogva az ener­gia fogalmának meghatá­ro­zá­sánál képtelenek vagyunk el­sza­kadni az anyagi világtól. Beszűkült gondolkodásunk következtében nem tudunk eljutni az energia eredetéhez, a szubatomi energiarészecskékhez.

Mind elméleti, mind gyakorlati szempontból igen hasznos lenne alaposan megvizsgálni, hogy mely anyagok gravitációs vonzása növekedik meg elektromos gerjesztés hatására. Rendkívül izgalmas feladat lesz az atlantiszi technika rekonstruálása, vagyis azoknak a természetes kristályoknak a megtalálása, amelyek protonsugárzás hatására koncentrált vril energiát képesek kibocsátani magukból. A kutatásokat célszerű lenne kiterjeszteni olyan kristályok keresésére is, amelyek nem mágneses sugarakat, hanem látható fényt árasztanak ki magukból. Ezek létezésére több forrás is utal. A Biblia szerint a bárka befejezése után az Úr egy „világító gyöngyszemet” adott Noénak, és „a fény forrása önerejéből ragyogott fel”. A Gilgames-eposz szerint a sumérok túlélését biztosító „nyílás­mentes” hajóból sem hiányzott az a titokzatos fényforrás, amit Enki isten adományozott nekik. Dél-Amerikába történt átkelésükkor a jeremidák is 16 „világító követ” kaptak az Úrtól, kettőt mindegyik hajóba. Ezek a kövek az átkelés 344 napja alatt „önmaguktól ragyogó világítást” biztosítottak a lezárt hajókban. Geszer kánnak, a nagy mongol eposz hősének jurtájában is éjjel-nappal világított egy „csodatevő kő”. Nem csak fényt szolgáltatott, hanem recsegéssel vagy erős ropogással jelezte, ha a tulajdonosára veszély leselkedett.

Megfelelő ismeretek hiányában a néhány ezer, illetve több mint 10 ezer évvel ezelőtt élt emberek a „világító kövek” soha ki nem hunyó fényét csodának minősítették. Csodáról azonban most sem beszélhetünk. Ezek a kristályok a mi fénycsöveinkhez hasonlóan működhettek. A gerjesztő elektronok szerepét a kristály magjából kiáramló szubatomi energiasugárzás tölthette be, a látható fényt szolgáltató fluoreszkáló réteg pedig egy speciális kristályréteg lehetett a mágneses mag körül. Elektronok hatására látható fényt kibocsátó kristályt már ismerünk, gondoljunk csak a LED-ekre (galliumarzenid- vagy újabban szilícium alapanyagú diódákra). A számtalan ásvány és kristály között biztosan akad olyan is, amely nem elektromos-, hanem mágneses gerjesztés hatására bocsát ki fényt magából. Eddig csak azért nem találtuk meg, mert nem kerestük, nem volt szükségünk erre az eszközre. Gyakorlati szempontból legalább ennyire hasznos lenne azoknak a kristályoknak a megtalálása, amelyek láthatóvá teszik a mágneses sugarakat. Kiindulási alapként csupán annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy egy angol orvos, dr. Kilner a XX. század elején észrevette, hogy az aura láthatóvá válik, ha dicyaminnal bevont üveglapon át nézi. Azt is tudjuk, hogy az emberi aurából kilépő bioenergia hatására a cinkszulfid látható fényt bocsát ki magából.

A tobozmirigy kapcsolatban áll a szem fényérzékeny ideg­hártyájával, a retinával. Ismert élettani tünet, hogy ha a reti­nát éjszaka fény éri, néhány percen belül jelentősen csökken a melatonin koncentrációja. Ennek hatására felébredünk. A melatoninszint azonban a látható tartományon kívüli fénysu­garakkal (pl. ultraibolya fénnyel) és elektromágneses, sőt mágneses mezőkkel is befolyásolható. Ebből az következik, hogy az élő és élettelen testek aurá­jának mágneses kisugárzása is megjelenik a retinán, és eljut a tobozmirigybe, de ez nem továbbítja az agy látóközpontjába. A mágneses mező érzékelésének bizonyítására kerülő úton, a melatoninszint mérésével jutottunk el, de ennek a végeredmény szempontjából nincs jelentősége. Sajnos az idegingerület továbbítása agyunk közép­pont­jában, ennél a rejtélyes kis szervnél megáll. A kapott információ továbbadásának előfeltétele: agyfrekvenciánk lecsökkentése. Ennek általunk ismert egyetlen módja: meditációs gyakorlatok végzése. Az agyfrekvencia csökkentésének képessége azonban csupán az emberiség 5%-ának adatott meg. A többiek vagy ­nagyon nehezen érik el ezt az állapotot, vagy egyáltalán nem képesek előidézni a kívánt hatást. A technika segítségé­vel viszont áthidalható lenne ez a probléma, és mindenki számára hozzá­fér­hetővé válna az éteri világ tanulmányozása.

Ennek módja, hogy ki kell fejleszteni egy olyan lencsét, amely az „Ezoterikus körkép” V. fejezetében már említett módon a mágneses hullámokat áttranszformálja a látható fény tartományába. Ezt a fogantyúval ellátott vagy szemüveg­keretbe illesztett lencsét csak a szemünk elé kellene emelni, és bárki képes lenne arra, hogy felderítse lakóhelyének egészségkárosító energiazónáit, vagy meg­vizsgálja belső szerveit, tanulmányozza meridiánrendszerének energiaelosz­lását, illetve ellen­őrizze aurájának épségét. Nem zárható ki, hogy ezzel az eszközzel a szellemvilág is láthatóvá válik, így az állatokhoz hasonlóan, számunkra is megadatik az abszolút világban való tájékozódás lehetősége. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, módszeres kutatásra van szükség. Először meg kell vizsgálni az összes természetes kristályt és azok oxidjait, illetve egyéb vegyületeit, majd ki kell válogatni közülük azokat, amelyek mágneses sugárzás hatására látható fényt bocsátanak ki magukból. Utána fokozatos tisztítással és ötvözéssel létre kell hozni egy olyan kristályt, amelyen átnézve éles, kontrasztos kép tárul elénk. Természetesen ez a sok kitar­tást igénylő munka nem hoz azonnal tökéletes eredményt, de az egymást követő finomítások, továbbfejlesztések remélhetőleg eljuttatnak bennünket arra a szintre, ahol a Földön kívüli civilizációk állnak, vagyis mi is létre tudunk majd hozni olyan csodakristályt, illetve varázstükröt, melyekről „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek II. fejezetében volt szó. Ez a cél valószínűleg hamarabb elérhető lenne egy speciális, széles frekvenciasávban üzemelő videokamera kifejlesztésével, de a bioenergia-érzékelő monokli nem fogyaszt áramot, könnyen magunkkal vihetjük, és az előállítási költsége is jóval kisebb lesz.

A gyors diagnosztizálás és a hatékony gyógyítás érdekében ennek az eszköznek a kifejlesztését célszerű lenne haladéktalanul elkezdeni, előtte azonban meg kellene próbálni egy ennél is égetőbb probléma megoldását: a rák legyőzését. Ez a feladat is a fizikusokra, illetve a mérnökökre, technikusokra vár. Az „Ezoterikus körkép”-ben már említett eszköz kivitelezése rendkívül egyszerű. Egy nagyméretű, magas permeabilitású vasmagra a világon jelenleg gyártott legvékonyabb zománcozott rézhuzalból rá kell tekercselni annyit, amennyi elfér rajta. Gondos szigetelés után az ily módon létrehozott elektromágnest akkora egyenfeszültséggel kell gerjeszteni, amekkorát a tekercs melegedés nélkül elvisel. Ezután orvosok közreműködésével irányítsuk az eszközt a rákos sejtekre. Ha az elektromágnes által keltett térerő elegendően nagy, akkor valószínű, hogy a Yin vagy a Yang végéből kibocsátott mágneses sugarak másodpercek alatt életképtelenné teszik, elpusztítják a rákos sejteket. A kísérlet sikere esetén a vizsgálatot ki kell terjeszteni a fertőző vírusok, baktériumok ily módon való elpusztíthatóságára is. Amennyiben a mágneses kisugárzás intenzitása nem elég nagy ehhez, akkor a rúdmágnes helyett Klein-alakzatot kell használni.

Ezzel a módszerrel kapcsolatban sokakban felmerülhet, hogy a homogén mágneses besugárzás elpusztítja szervezetünk jótékony baktériumait is. A bélrendszer nyálkahártyájának minden négyzetcentiméterén több millió jótékony baktérium él, amelyek az emésztéshez és az anyagcseréhez nyújtott segítségen kívül fontos szerepet töltenek be az ellenálló képesség kialakulásában. Az 500 különféle baktérium együttes száma eléri a 100 billiót, összsúlyuk pedig a 6-7 kilogrammot. Ugyan­csak sok fertőzésvédő baktérium található a száj-, az orr- és a garatüregben. Ezek a testünkkel szövetségben álló parányi lények nem csak az idegen kórokozók, hanem az allergének ellen is védenek bennünket. Ez a számarányukat tekintve 100 billiónyira becsült bacilus-hadiflotta naponta vív harcot értünk, az egészségünk fenntartásáért, a jó közérzetünkért. Ezen túlmenően fontos vitaminokat (pl. B12-, H- és K-vitamin) állítanak elő, és aminosavakat bontanak le. Ezeknek a baktériumoknak az elpusztítása tehát komoly zavarokat idézne elő az egészségünkben.

Ez azonban elkerülhető frek­ven­cia­specifikus besugárzással. A szabadenergia­keltésben alapvető szabály, hogy a készüléket a saját rezonanciafrekvenciáján kell működtetni, mert ekkor lesz a hatásfoka a legnagyobb. Ez az élő sejteknél is így van. Minden szerv, szövet, sejt a saját maga által kibocsátott rezgésre a legérzékenyebb. Ha a kórokozó rezgéseinek megfelelő frekvenciájú mágneses hullámokkal sugározzuk be a sejtjeit, nagyságrendekkel nagyobb energiát vesznek fel. Ezáltal már igen gyenge mágneses sugárzással is elpusztítható a parazita. A besugárzás ugyanis aszimmetrikusan történik (vagy a Yang, vagy a Yin összetevőt növeli meg), ezáltal felborul az energiaegyensúly, ami a sejt pusztulását ered­ményezi. A jótékony sejtek, baktériumok erre a kis energiabehatásra nem reagálnak, így nem éri őket károsodás.

Ezt az eljárást már a gyakorlatban is alkalmazzák. Az amerikai biofizikus, dr. Hulda Clark kísér­letei alapján kifejlesztett szinkrométer a BICOM és a MULTICOM készülékekhez hasonlóan használható, és igen hatásos a borrelia, a helicobacter pylori, a szemölcsvírusok és egyéb paraziták célzott elpusztításában. A Zapper néven forgalmazott biofrekvenciás generátor pedig rákgyógyításra is alkalmas. Hatásfoka azonban nem százszázalékos, ugyanis ezek a generátorok nem tisztán mágneses, hanem elektromágneses hullámokat bocsátanak ki. Az elektromágneses impulzusok mágneses összetevője végzi a mikroorganizmusok elpusztítását, az elektromos összetevő csak rontja a hatásfokot. Transzverzális hullámok helyett tisztán skaláris hullámokat kell alkalmazni, impulzusszerűen. Egyébként Nikola Tesla is használt longitudinális lökéshullámokat rákgyógyításra, kitűnő eredménnyel. Kár hogy időközben abbahagyta ezeket a kísérleteket, mert a villamos energia távvezeték nélküli továbbítását fontosabb feladatnak tartotta.

Mivel az összetettebb élőlények, így a növények is rendelkeznek fajtaspe­cifikus energiakisugár­zás­sal, longitudinális mágneses hullámokkal könnyen megoldható lenne a gyomnövények vegyszermentes kiirtása is. A parlagfüvet pl. csak be kellene sugározni a rá jellemző energiaspektrumú szubatomi energiával. A technikai kivitelezés egyszerűsítése érdekében ezt oly módon is el lehet érni, hogy vízzel elnyeletjük ezeket az energiahullámokat, és az így kezelt vizet kiöntözzük a fertőzött területre. Nagy előnye ennek a módszernek, hogy nemcsak a gyomnövény pusztul el, hanem gyökere is. Ezáltal az évelő növények a következő évben sem tudnak kihajtani, végleg megszabadulhatunk tőlük. Eközben a többi növényt nem éri semmi károsodás. Úgy reagálnak erre a fajta vízre, mintha közönséges öntözővíz lenne.

A szubatomi energiasugárzás fokozásával a homogén energiakeltő alkalmas lenne az izmok megmerevítésére, a test lebénításra is. Ennek a rendfenntartó, terroristaelhárító alakulatok látnák nagy hasznát, mivel a rúd alakban kiképzett elektromágnes bevetésével a gyanús személyek mozgásképtelenné tehetők. A bűnözők gépkocsival sem tudnák megközelíteni vagy elhagyni a helyszínt, mert a sugárfegyver gépkocsira irányításával leállna a gyújtás, mozgásképtelenné válna a jármű. Az öngyilkos merénylők sem tudnák többé ártatlan emberek életét kioltani, mivel a koncentrált szubatomi energiasugár inicializálja a robbanóanyagokat, így még a célpont elérése előtt felrobbannának a testükre erősített detonátorokkal együtt. Sugárágyúként kialakított nagyméretű elektromágnesekkel jó eredményt érhetnénk el a tűzoltásban is. A koncentrált szubatomi energiasugárzással történő tűzoltás nagy előnye, hogy a vízzel illetve a habbal ellentétben nem okoz kárt a környezetben. Anélkül fojtja el a tüzet, hogy bármiben kárt tenne. Mivel ez esetben nincs szükség oltóanyagra, az oltás órákon át folyamatosan végezhető. Ennélfogva nélkülözhetetlen szerepe lesz az erdőtüzek helikopteres elfojtásában. (A sugárágyú által kibocsátott koncentrált energiarészecskék távol tartják a levegőmolekulákat a tűztől, ezáltal nem jut oxigén-utánpótláshoz.) A hagyományos oltási móddal szemben jól érzékelteti ennek a módszernek a fölényét, hogy szakértők szerint egy négyzetcentiméter erdőtűz végleges eloltásához 10 liter vízre van szükség. Ezzel szemben egyetlen UFO-hajtómű egy egész körzetet képes zajtalanítani. Ez a jelenség nem más, mint a külső levegőrétegektől való elzárás, ami egyben az oxigén-utánpótlás megszűnését eredményezi. Mivel a szubatomi energiasugárzás mélyen behatol a talajba is, ezen a módon el lehetne fojtani a bányatüzeket, meg lehetne gátolni a föld alatti tőzeg és szénrétegek égését.

Közbiztonsági szempontból sürgősen fel kellene mérni, hogy egyes természetes és mesterséges anyagok milyen frekvenciaspektrumú szubatomi energiát bocsátanak ki magukból, hogy a mérnökök megkezdhessék azoknak az érzékelőelemeknek a kifejlesztését, amelyek alkalmasak a robbanó- és kábítószerek helyi, valamint műholdas felderítésére. A mágneses kisugárzást érzékelő műholdak képesek lennének az ellopott gépkocsik felkutatására is. Ehhez semmi mást nem kellene tenni, mint az autók alvázát és motorját eltérő frekvenciaspektrumú szubatomi energiasugárzással felmágnesezni. Ilyen nyom­követő módszer jelenleg is működik, ennél azonban egy mini rádióadót építenek a gépkocsiba, ami megfelelő detektorokkal felderíthető és hatástalanítható. Akkor is megbénul a GPS követőrendszer, ha az ellopott gépkocsit zárt kocsiszekrényű kamion platóján vontatják el, vagy ha szét­szerelésig konténerben tartják, mert a fémház leárnyékolja a rádióhullámokat. A szubatomi ener­giasugarak által alkotott kód azonban nem árnyékolható le, és csak a gépkocsi beolvasztásával, vagyis a teljes megsemmisítésével szüntethető meg.

A közfogyasztású termékek esetén már el is kezdték ennek a megoldásnak az első változatát gyártani. A Flying Null[27] cég által kifejlesztett eljárás során egy miniatűr mágnesfilmdarabkát rejtenek el a terméken, vagy a csomagoláson. Miután a mérete a hajszál vastagságának csupán egytizede, így láthatatlan, szabad szemmel felfedezhetetlen. Ha valaki nagyítóval megtalálná, akkor sem tudja az áru megrongálása nélkül megsemmisíteni, mivel +300 ^oC-os hőmérsékletet, és bármekkora nyomást kibír. Parányi mérete ellenére számos adatot hordoz az áru eredetének származásának, típusának igazolására. Egy apró leolvasó készülékkel bármikor ellenőrizhető, hogy márkás termékről, vagy hamisítványról van szó. Ez a parányi bélyeg azonban csak igen kis intenzitású mágneses jeleket képes tárolni, és magából kisugározni. Az áru teljes tömegének felmágnesezése, szubatomi energia­nyalá­bok­kal történő kódolása viszont már olyan erős kisugárzást eredményez, amely nagyobb távol­ságokból, illetve műholdakról is érzékelhető lesz.

A természetes kisugárzás érzékelésén alapuló módszerrel könnyen kimutatható lenne a növények, állatok és embe­rek fertőző betegségei is, mivel minden egyes kór energiaképlete kisugárzódik a szervezetből. Az ismert és ismeretlen kórokozók életképtelenné tételére az előbbi kísérletek alapján minél hamarabb meg kellene alkotni a szubatomi germicidlámpát. Erre elsősorban a közegészségügyi intézményekben lenne szükség. 2002-ben csupán nálunk 112 kórházi járványban több mint 2000-en betegedtek meg. Közülük 14-en meghaltak. 2003-ban már az első félévben 26 halálos kimenetelű fertőzést jelentettek. Hiába a gyakori nagytakarítás, a fertőtlenítés, a vírusok, baktériumok egyik betegről másikra való terjedését nem tudják megakadályozni. Különösen a speciális, kizárólag kórházi betegeknél jelentkező MRSA járvány aktív. Nem véletlenül vélekednek sokan úgy, hogy „Ha meg akarsz betegedni, feküdj be egy kórházba.” Aki csak kivizsgálásra jelentkezik valamelyik gyógyintézetbe, nagy esélye van arra, hogy megbetegszik, és élve nem jut ki onnan. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet tarthatatlan, hiszen a kórházakat nem azért hozták létre, hogy beteggé tegye az embereket, hanem hogy meggyógyítsa a betegségben szenvedőket.

Szinte minden szakterületet érinteni fog annak a bonyolult és igen fontos kérdésnek a tisztázása, hogy az egyes parapszichológiai jelenségek pontosan ­milyen frekvencián hozhatók létre. Inspirálóként idézzünk egy túlvilági üzenetet ezzel kapcsolatban: „Ha tudnátok, hogy mi mindenre képes az elme, nem győznétek betelni a benne rejlő csodával és erővel.” A következő üzenet remélhetőleg a kutatások gyorsaságára gyakorol majd kedvező hatást: „Ha előhozzátok magatokból azt, ami bennetek van, meg fog menteni titeket; De ha nem hozzátok elő, megöl benneteket.” Ezen túlmenően a bio­lógusoknak minél előbb meg kellene találniuk azt a kis szervecskét a vegetatív idegközpontban, amely központilag szabályozza a szervezet bioenergia-ellátását. Ennek stimulálásával életünk végéig megőrizhetnénk az egészségünket, ami jelentős mértékben növelné az emberi boldogságot. A kutatás során ajánlatos lenne tanulmányozni azt a készüléket, amelyet Igna­tyenko, az orosz para­fe­nomén készített. Ez a speciális műszer 15 másodperc alatt 100-200 szorosára növeli a páciens bioenergia-szintjét, amitől képessé válik betegségei leküzdésére. Amikor a beteg a bal kezét a „bioener­getikai információs generátor” mínuszjellel ellátott bemenetére, a jobbat pedig a pluszjelűre teszi, az energianövekedés automatikusan megindul.

A természet bonyolult készülékek nélkül is lépes gyógyítani. Ezt a különböző vízér- és földsugárzások által végzi. A hatás nem a sugárzás jellegétől függ. A Yin és a Yang jellegű mágneses kisugárzás egyaránt lehet gyógyító és ártó. Az ezoterikusok szerint a balra forduló vízerek és mágneses örvények (ley-vonalak) ártanak, a jobbra fordulók viszont gyógyhatást fejtenek ki. Ha ezek az örvények keresztezik egymást, a kisugárzás olyan erőssé válik, hogy percek alatt képesek meggyógyítani valakit, vagy megnövelik a bioenergia-szintjét. Ezekre a helyekre a geomantiában jártas őseink hatalmas kőoszlopokat állítottak, hogy lehetővé tegyék a gyógyító energia földfelszínre hozatalát. A föld mélyéből azonban akkor is kisugárzódik a pozitív energia, ha nem csapoljuk meg, ha nem koncentráljuk kihegyezett kőoszlopokba. Ebben az esetben a gyógyhatás csak több órás felettük tartózkodás után nyilvánul meg. Őseink oly módon hívták fel ezekre a helyekre az arra járók figyelmét, hogy földhalmot alakítottak ki felette. Ezt a szerepet töltötték be Európában a kurgánok, nálunk pedig a kunhalmok.

Ennek az ősi tudománynak a feltárása során meg kell vizsgálni a Hartmann- és Curry-háló által keltett sugárzásnyalábok forgási irányát is, mert ezek szinte mindig betegséget okoznak. Ezeknek a feledésbe merült ismereteknek a felelevenítésére azért van szükség, hogy a káros sugárzásokat átpolarizálhassuk. Erre megvan a lehetőségünk, mert régen a beavatottak erre a célra bizonyos köveket használtak, amelyeket a vízfolyásokba helyeztek. A kutatásba célszerű lenne mikrobiológusokat is bevonni. Köztudott, hogy nálunk minden molekula DNS-ének csavarvonala jobbsodrású. Balra csavarodó DNS-molekulák a Földön nincsenek, más bolygókon viszont előfordulnak. Velük karöltve ki lehetne deríteni, hogy a balra forduló mágneses örvények nem azért váltanak ki káros hatást a szervezetre, mert forgásuk iránya ellentétes a szervezetünket alkotó molekulák csavarvonalával? Káros sugárzásuk megrongálja a DNS-t, ha pedig a sejtek DNS-e tönkremegy, megbetegszik az általuk alkotott szerv is.

Érdekes lenne kideríteni azt is, hogy a kómában levőkkel telepatikus úton érintkezésbe lehet-e lépni. Ha igen, akkor ezen az úton ki lehetne hozni őket ebből az állapotból. Ezen a módon beszédbe lehetne elegyedni az állatokkal. Ezekből a beszélgetésekből sok meglepő dolog derülhet ki. Hamar rájönnénk, hogy az állatok nem is olyan ostobák, mint gondolnánk. Sok olyan dolgot tudnak a világról, amelyről nekünk fogalmunk sincs. A velük való beható beszélgetés során az is kiderülhet, hogy az állatoknak, sőt a növényeknek is van lelkük. A fejlődés ugyanis egy nagyon lassú és keserves folyamat. A Mindenható által teremtett lélekcsírák először élettelen tárgyként (pl. kövekként) vesznek részt a világban, aztán növényi, majd állati testet kapnak. Az állati világból kiemelkedve válhatnak csak emberré, ahol szintén hosszú fejlődési folyamat vár rájuk, míg végre megszabadulnak a fizikai léttől. Ha ez a gyanú beigazolódik, akkor a húsevők nagy lelki válságba kerülnek, mert egyértelművé válik számukra, hogy ezzel az étkezési móddal nem csak az egészségüket veszélyeztetik, hanem kannibálokká válnak. Milliószámra gyilkolják le a fejlődésben alattuk álló fajtársaikat, kozmikus testvéreiket, hogy a húsukat felfalhassák.

 

Ha az alapvető kölcsönhatások megismerésén túljutottunk, belemerülhetünk az ezotéria sűrűjébe, és elkezdhetjük az összetett jelenségek boncolgatását is. Ezek közül talán legizgalmasabb az időgép működési mechanizmusa, vagyis annak kiderítése, hogy milyen fizikai jelenségek teszik lehetővé a visszafelé történő utazást az időben. Annyit már tudunk az időgépről, hogy a teleportációhoz hason­lóan itt is szükség van koncentrált szubatomi energiasu­gárzásra. Az éteri energia sűrűsödése teszi lehetővé testünk atomjainak lebon­tását, vagyis a dematerializációt. Teleportáció és időutazás ugyan­is kizárólag étertestben lehetséges, fizikai testünket csak az új helyszínen nyerjük vissza, remateria­lizálódással. De vajon hogyan kapcsolható ehhez a folyamathoz az idő? A törzsanyag VI. fejezetében láttuk, hogy az idő viszonylag könnyen manipulálható, de mi teszi lehetővé a visszafelé való haladást benne? Addig zsugorítjuk, amíg átfordul negatívba, és visszafelé kezd el múlni? Az idő zsu­gorítása földi viszonylatban is könnyen megvalósítható. Nem kell hozzá más, mint egy pozitív szubatomi energiát (vrilt) kibocsátó sugárforrás, amely egy adott térben semlegesíti a Föld gravitá­ciós kisugárzását. A gravitáció teljes lenullázása esetén oly mértékben összezsugorodik az idő, mint az abszolút világ tér és idő nélküli szférájában. Ennek pontos értékét nem tudjuk, de ha a Védák könyvében rögzített ismeretek megbízhatóak, akkor az „Ezoterikus körkép”-ben már kiszámított módon arra az eredményre juthatunk, hogy az istenek világának egyet­len másodperce alatt a földi világban éppen 100 ezer év telik el.

Ez az időzsugorodás az éter normál sűrűsége mellett, gra­vitációmentes térben jön létre. Vajon mi történik az idővel az éteri energia sűrítése esetén? Lecsökken nullára? És mi lesz utána, visszafelé kezd el haladni? Ennek a jelenségnek az ellenőrzése nem okoz problémát, mivel a teleportáció az éteri részecskék sűrítése útján jön létre, így ha az energiakoncent­ráció meghaladja a gravitáció sem­legesítéséhez szükséges értéket, akkor ez egy ponton befolyással lesz az idő múlásának irányára is. Az idő ily módon való manipulálása tehát külön erőfeszítésbe sem kerül, hiszen a teleportáció létrehozásához szükséges energiakoncentráció kihat az időre is. Csupán változtatni kell az értéket aszerint, hogy milyen messze akarunk visszajutni az időben.

A harmadik típusú találkozásokból leszűrt tapasztalatok szerint a jövőbe történő utazás koncentrált Yang jellegű energiasugárzással váltható ki. Minél intenzívebb Yang energia veszi körbe az egyént, annál jobban összezsugorodik az idő a besugárzott térben. Eközben a külső térben a szokásos intenzitással telik az idő. Így amikor kikerül a pozitív mágneses térből, a jövőben találja magát. Hogy pontosan hány évvel, évszázaddal jut előre az időben, az a Yang energia sűrűségétől függ, vagyis attól, hogy milyen mértékben semlegesíti a gravitációt. Ebből a fizikai jelenségből az a logikus következtetés vonható le, hogy a múltba a Yin energia koncentrálásával juthatunk el. A negatív mágneses térben ugyanis kitágul az idő, miközben a külső térben a szokásos tempóban halad. Kikerülve belőle egy korábbi időszakba, a múltba jutunk vissza.

A gond csak az, hogy az intenzív gravitációs térben rohamosan öregszünk. Így ha több évszázaddal korábbra akarunk visszautazni a történelmünkbe, már csak az elhalt testünk, a mumifikálódott tetemünk található a negatívan befolyásolt térben. A múltba átteleportált személyek élménybeszámolója alapján azonban ez nem történik meg. Ők az időutazás során semmit sem öregedtek. Az intenzív gravitációs mező ily módon való alkalmazása képes ugyan időeltolódást előidézni, de csak a külvilág számára. A besugárzás megszűnése után környezetünk betekinthet a mi jövőnkbe, megszemlélheti a gyors öregedésünk jeleit, vagy az elhalt testünket. Az öregedés csak egy módon iktatható ki a folyamatból, a fizikai test lebontásával.

Amennyiben az intenzív Yin jellegű besugárzás dematerializálja a fizikai testet, tetszés szerint növelhető a gravitáció. Az étertest ugyanis nem öregszik. A múltba való megérkezés után már csak rematerializálni kell az étertestet. Ezt azonban ebben az állapotban nem tudjuk megtenni. Ehhez külső segítségre, a túlvilági lények közreműködésére van szükség. Ők azonban nem segítenek, mivel fizikai testben való megjelenésünk esetén fennáll a veszély, hogy beavatkozunk az események menetébe, ami megváltoztatná a jövőnket. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy miért nem találkozunk senkivel a jövőnkből. Néhány száz év múlva az időutazás rutinművelet lesz. Tulajdonképpen már mi is megtehetnénk, de fizikai testben sem mi, sem az utódaink nem jelenhetnek meg a múltban. Lehet hogy most is tömegével tartózkodnak a világunkban a különböző korokból érkezett időutazók, és figyelnek minket. Mást ugyanis nem tehetnek, mivel az étertest nem képes hatni a fizikai világra.

Ennek ellenére gyakran előfordult, hogy a múltba került személyek fizikai testben szemlélhették meg történelmünk valamely szakaszát. A körülmények azonban arra vallanak, hogy ebben az esetben nem ők kerültek a múltba, hanem a környezetük, a tér változott meg, amelybe beléptek. A szak­irodalom által említett emlékezetes esetek egyikében két angol hölgy a versailles-i kastélyba tartva besétált a XVIII. századba. A turistaútjuk során nem változott meg az egész világ, csak egy kis tar­tománya. A környezet ugyanolyan maradt, mint volt. Ezt a feltételezést támasztja alá az az élmény­beszámoló, amikor egy angol férfi a picéjében római katonák vonulását látta. Ő be sem került ebbe a térbe. Kívülről, megszokott környezetéből figyelte a csatában elfáradt, meggyötört légiósok mene­telését. Annak a világnak egy kis szeletét vehette szemügyre, amely 2000 évvel ezelőtt a pincéje helyén volt. Nem zárható ki, hogy a valódi időutazás során, az étertestben történő múltba lá­togatás esetén is szükség van a túlvilági intelligencia közreműködésére. Dolgunk végeztével ugyan­is vissza kell jutnunk a jelenkorba, vagyis relatíve a jövőbe. Fizikai test hiányában az ehhez szük­séges Yang-energiasűrítést mi nem tudjuk elvégezni. Nem is szólva az irányítás nehézségéről. Nem a közeljövőbe, nem is a közelmúltba kell megérkeznünk, hanem pontosan abba a korba, ahonnan el­indul­tunk. Nem tévedhetünk egy napot sem, mert az is befolyással lehetne az életünkre, a világunk­ra. Az időutazást fizikailag lehetővé tevő energia ilyen pontos adagolására mi képtelenek lennénk.

Ufológiai ismereteinket is jelentősen gyarapíthatnánk, ha tudományos módszerekkel megvizsgálnánk mi történt Dél-Franciaországban, a Bálványok mezején. Első látásra ez a terület a Hold kietlen tájaira emlékeztet. Talaja terméketlen; se fű, se bokor nem nő rajta; mintha valami rejtélyes erő ezt a földet örök időkre felégette volna. Ilyen hosszú ideig tartó pusztító hatást azonban a közönséges tűz nem tud létrehozni. Erre csak a koncentrált szubatomi energiasugárzás képes. Ha már itt tartunk, nem ártana elgondolkodni azon sem, hogy mennyiben befolyásolja az univerzum kialakulását, periodikus megújulását, hogy a „Nagy Bumm” előtt az óriási mértékű gravitációs kisugárzás következtében szinte a végtelenségig kitágul az idő a szingularitás közvetlen közelében, majd az anyag szubatomi energiává való átalakulása után egy pillanat alatt szinte nullává zsugorodik. Vajon okoz­nak-e eltolódást az időtengelyen ezek a gigantikus erejű energiasugárzások, az átalakulóban levő univerzum átmenetileg vissza­kerülhet-e a múltba, vagy előrejuthat-e a jövőbe? Ezeknek a problémáknak a felvetése meglehetősen sci-fi-szerű, de foglalkoznunk kell velük, mert itt nem fantazma­góriáról, hanem létező fizikai jelenségekről van szó, ame­lyeket a töretlen fejlődésünk érdekében meg kell ismernünk.

 

Technikai újdonságok

 

Az emberiség ősrégi vágya a repülés csak a XX. század elején valósult meg. Sajnos azóta a sugárhajtómű kifejlesztésén kívül nem történt túl nagy haladás ezen a téren. Repülőgép-konstruk­tőreinkben fel sem merül a Földön kívüli civilizációk által használt antigravitációs hajtómű kifejlesztésének gondolata. Ez azért is érthetetlen, mert a II. világháború alatt német mérnökök már jelentős eredményt értek el ezen a téren. (Ennek részletes ismertetését lásd „Az ezotéria kiteljesedése” II. fejezetében.) A hagyományos (Bernoulli-törvényen alapuló) repülési mód megreformálására, olcsóbbá, zajtalanabbá környezetkímélőbbé tételére azonban számtalan próbálkozás történt. Ezek közös ismérve az elektromos árammal történő hajtás. A repülés történetének elmúlt 94 éve alatt már többször felmerült a villanymotor hajtóműként való alkalmazása, mivel kis helyet foglal, nem túl nehéz, és nem kelt olyan fülsiketítő zajt, mint a belsőégésű motorok. Ráadásul nem szennyezi a levegőt. Fizikailag a környezetszennyezés fő oka, hogy a robbanómotorok hatásfoka 15%, míg a villanymotorok a beléjük táplált energia 95%-át hasznosítják, mozgási energiává változtatják. Megkonstruálásuk sem okoz problémát, mert a hajtóművekbe szerelt villanymotorok tengelyére erősített légcsavarok elegendő tolóerőt képesek biztosítani a legnehezebb utasszállító repülőgép felemelésére is. A közönséges asztali ventillátorokhoz hasonlóan működő csőlégcsavarok a levegősugarat összefogják, és egy hátraterelő burkolaton át hozzák létre az angolul „fan”-nek nevezett tolóhatást.

A baj csak az, hogy a nagyteljesítményű villanymotorok táplálásához sok áram kell, amit a legmodernebb akkumulátorok sem képesek órákon át biztosítani. Ráadásul az akkumulátorok rendkívül terjedelmesek, súlyosak és drágák. Az 1970-es években egy osztrák fejlesztésű légcsavaros kisgép odáig jutott el ezen a téren, hogy 10 perc alatt 1800 méter magasra emelkedett. Ezt követően kimerültek az akkumulátorai, és vitorlázó repüléssel kényszerült leszállni. A kiútkeresés másik ága a napelemes táplálás. Itt már biztatóbbak az eredmények, de az üzemszerű használatot egy leküzdhetetlen akadály hátráltatja, az időjárás. Ezt jól példázza, hogy a McCready által épített igen könnyű, a szárnyait borító napelemek által szolgáltatott árammal hajtott kisrepülőgép vakító nyári napsütésben átrepülte a La Manche[28] csatornát. De visszatérni már nem tudott, mert időközben beborult az ég, és a szolárcellák nem tudtak elegendő áramot termelni a hajtóműnek. Ezért a konstruktőrök most egy új áramforrásra „vetették ki a hálójukat”, az üzemanyagcellára.

Az üzemanyagcella vagy más néven tüzelőanyag-cella tulajdonképpen nem új találmány, mivel az űrkutatásban már régóta használják a rakéták áramellátásának biztosítására. A polgári életben azonban csak most kezdték el alkalmazni. Működési módját a Nobel-díjas Walther Nernst[29] fizikus már 1894-ben leírta. Az eljárás tulajdonképpen nem más, mint az elektrolízises vízbontás fordítottja. Az üzemanyagcella szerkezete hasonlít az akkumulátoréra. Legfőbb tulajdonsága, hogy a bevezetett üzemanyagot anélkül alakítja át elektromos árammá, hogy előbb hőenergia keletkezne belőle. Emiatt igen magas a hatásfoka. Az üzemanyagként használt cseppfolyós hidrogén a cella platina bevonatú anódjára jut, ahol elégése közben oxidálódik, és alkotóelemeire: protonokra, valamint elektronokra bomlik. Az ily módon keletkező pozitív atommagok a katódra vándorolnak. Ott a pozitív hidrogénionok egyesülnek a katódon képződő negatív töltésű oxigénionokkal. A negatív elektróda a redukcióhoz szükséges oxigént az égés táplálására oda vezetett levegőből vonja el. Mivel az anódon és katódon keletkezett részecskék ellentétes töltésűek, az elektródalemezek között feszültség keletkezik, ami a rákapcsolt terhelésen keresztül elindítja az elektronáramlást. Némi gondot jelent, hogy egy elektródapár csupán 1 V feszültség generálására képes, de ez a probléma több elektródalemez sorba kapcsolásával megoldható. Melléktermékként csupán víz keletkezik.

Az üzemanyagcella nagy előnye, hogy zajtalan, semmiféle szennyező anyagot nem bocsát ki, nincsenek mozgó, karbantartást igénylő alkatrészei, és a hatásfoka elérheti a 80%-ot is. Önmagában véve tehát ideális áramforrásnak tűnik, de az alkalmazását több nehézség is hátráltatja. Ezek egyike, hogy a cseppfolyós hidrogént tároló tartályok igen nagy helyet foglalnak. Az elektroplan-nak nevezett villanymotor-meghajtású repülőgép prototípusában a hidrogéntartályok az utastér csaknem felét elfoglalják. Ennek egyik oka a hidrogén viszonylag alacsony fajlagos energiatartalma. Emiatt a ben­zintankkal azonos méretű gázpalackkal felére csökken a jármű hatótávolsága. Komoly problémát okoz az is, hogy a folyékony hidrogént állandóan -253 ^oC-on kell tartani, miközben a cella üzemi hőmérséklete több száz ^oC-os. Az ehhez szükséges fagyasztó-berendezések sokba kerülnek, és szin­tén nagy helyet foglalnak. Arról nem is szólva, hogy jelentős mennyiségű áramot fogyasztanak. Nem kis gondot okoz a tartály hőszigetelése. Erre a célra kettős falú palackot használnak, ahol a falak közti rést 70 réteg alufóliával és üveggyapottal töltik ki. Mivel a gépkocsi tartályát az állásidő alatt is hűteni kell, ez jelentős többletenergiát igényel. Ennek tudható be, hogy a gépkocsihajtásban nem terjedt el az üzemanyagcella használata. Az üzemeltetéshez szükséges segédberendezések ugyanis nem csak a csomagtartót, hanem az utasteret is teljesen kitöltötték. A kísérleti példányban még az autó vezetője melletti ülés is tartályokkal volt tele. Ennek ellenére egy töltéssel csupán 45 kilométernyi utat lehetett megtenni.

A tüzelőanyag-cellák legújabb generációja nem hidrogénnel, hanem földgázzal működik. A földgázt tartalmazó palackot nem kell hűteni, ezért kevesebb helyet foglal, de ez az autó nem sokban különbözik a propán-bután gázzal hajtott gépkocsiktól. Ez esetben már légszennyezés is fellép, mert a földgáz elégetése során szén-dioxid, nitrogén-dioxid és kén-dioxid is felszabadul. Egyetlen előnye ennek a meghajtásnak, hogy amíg a gázturbinás motorok hatásfoka max. 45%, a földgázzal üzemeltetett tüzelőanyag-celláé meghaladja az 50%-ot. Amennyiben a kiáramló forró gázt rávezetik egy áramtermelő turbinátorra, akkor a hatásfok eléri a 60, sőt a 70%-ot is. Ez a rendszer azonban annyira bonyolult, hogy csak erőművek esetén valósítható meg. A tüzelőanyag-cellás erőművek elterjedését viszont az igen magas beruházási költség hátráltatja. A köztudottan drága atomerőmű létrehozása ennek az összegnek a kétharmadába, míg a szénerőműé csupán egyharmadába kerül.

Természetesen gépkocsikban sem lehet olcsóbban alkalmazni ezt a meghajtást. Az első üzemanyagcellás gépkocsi előállítási költsége tízszerese volt a hagyományos robbanómotorosnak. Azóta csökkentek ugyan az árak, de még most is jóval felülmúlják a benzin- illetve dízelmotoros gépkocsikét. Ez a piacképesség szempontjából nem éppen kedvező helyzet alapvetően azokra a kiszolgáló egységekre vezethető vissza, amelyek megteremtik a hidrogén üzemszerű tárolásának feltételeit. Az üzemanyag-hőmérséklet -253 ^oC alatti tartásának oka nagyon prózai. Ha a folyékony hidrogén felmelegedik, akkor gázzá alakul, és felemeli, léghajóként kirepíti a járművet a világűrbe. Az üzemanyag folyékony állapotban való tartása azért is elengedhetetlen, mert gázhalmazállapotban több ezer köbméteres tartályt igényelne. Ráadásul télen nem használható, mert –20 ^oC alatt az üzemanyagcella működésképtelenné válik. Emellett akkor is fogy az üzemanyag, amikor a gépjármű áll. A hidrogén ugyanis rendkívül illékony gáz. A hűtés ellenére 2-3%-a elpárolog. Nem váltak be a hidrogénelnyelő fémhibridek sem. A legkedvezőbb tulajdonságú nátrium-alumínium vegyületek is legfeljebb saját súlyuk 8-9%-ának megfelelő mennyiségű hidrogént tudnak megkötni.

Ezen túlmenően van egy negyedik, szerencsére nem túl gyakran előforduló prob­léma is ezzel a hajtással. Az üzemanyagcellás repülőgép lezuhanása esetén a megmenekülésre még annyi esély sincs, mint a kerozin-meghajtású repülőgépeknél. A hidrogén ugyanis az összes éghető anyag közül a leglobbanékonyabb, így már egy kis szikra esetén is úgy járna a repülőgép, mint annak idején a Hindenburg léghajó. Mivel a hidrogén égése oly heves, hogy robbanás formájában megy végbe, lakott településre zuhanás esetén a környező épületeket is miszlikbe aprítja. Ennek tudata nem csak az utasok pszichéjét befolyásolná károsan, hanem megviselné a lakosságot is. Az emberek úgy éreznék magukat, mintha naponta több ezer repülő bomba körözne a fejük felett.

Nagyban nehezíti az üzemanyagcella alkalmazását az a sajátossága is, hogy viszonylag hosszú bemelegedési időre van szüksége. Bekapcsolása után nem ad azonnal áramot. Az sem járható út, hogy állandóan működtetjük, és csak a villamosáram-vételezés időtartamára kapcsoljuk rá a terhelést. A Tesla konverterrel ellentétben az üzemanyagcellának primér energiára (hidrogénre, metanolra) van szüksége, ami akkor is fogy, ha nem használjuk fel az általa termelt áramot. Nem bírja a teljesítményingadozást sem. Az akkumulátorral szemben nincs tartalékkapacitása. Csak annyi áramot tud szolgáltatni, amennyit termel. Ha megnő a terhelés, lecsökken az üzemi feszültsége, amit kevés fogyasztó képes elviselni. Ez csak oly módon küszöbölhető ki, hogy egy nagykapacitású kondenzátort, vagy akkumulátort a tüzelőanyag-cella és a fogyasztó közé iktatunk, ami tovább drágítja a használatát. Tartalékenergia a Tesla-konverterben sincs, de ezt a készüléket túl lehet méretezni. Ha a csúcsteljesítményre tervezzük, akkor nem kell számolni feszültségeséssel. Az üzemeltetése során ez nem jár semmilyen költségnövekedéssel, csupán az előállítási ára nő kissé. Az üzemanyagcella széleskörű elterjesztése azért sem megoldás, mert ha minden gépkocsiba beépítenénk, a katalizátorként használt platina földi készlete 15 év alatt kimerülne. Ezt követően a vegyipar is lebénulna, mivel nagyon sok kémiai reakció csak platinakatalizátorral indítható el.

Nem vált be a hagyományos robbanómotorok hidrogéngázzal történő üzemeltetése sem. A hidrogént ez esetben is –253 ^oC alá kell hűteni, az égés során keletkező nitrogén-dioxid miatt pedig a dugattyús motor nem teljesen emissziómentes. Mivel a hidrogén fajlagos energiája kisebb a szénhidrogéneknél, ennek az eljárásnak az alkalmazása fel sem merült a repülőgépeknél. A nagyméretű üzemanyagtartály és a terjedelmes hűtőrendszer ez esetben is kiszorítaná az utasokat a gépből. Erről az oroszok közvetlen tapasztalattal is rendelkeznek. Ők évtizedek óta intenzíven foglalkoznak alternatív meghajtású repülőgépek fejlesztésével. Erőfeszítéseik egyik eredménye a Tu-154-H típusú repülőgép, melynek középső hajtóműve nem kerozint, hanem folyékony hidrogént éget el. A hidrogéntároló tartály és a hűtéséhez használt berendezések azonban úgyszólván az egész utasteret kitöltik.

Ezért a hidrogén alkalmazása kizárólag országúti, illetve vízi járműveknél jöhet szóba. Egyelőre csak néhány autógyár laboratóriumában kísérleteznek vele, de a levegőtisztaság terén ez a módszer sem fog áttörést eredményezni. A hidrogénnel hajtott gépkocsi környezetkímélő ugyan, de a vízbontáshoz, vagyis a hidrogéngyártáshoz szükséges áramot ma még többnyire levegőszennyező hőerőművekkel állítják elő. A valós levegőszennyezés ennél sokkal nagyobb, mivel jelenleg szénhidrogénekből nyerik ki a hidrogént. A hidrogén vízbontással történő gyártásához ugyanis nagyon sok áram kell. A kőolaj, illetve a földgáz elégetésével olcsóbban lehet hidrogénhez jutni. A vele járó levegőszennyezés mér­téke azonban csaknem eléri a szénégetéses gázfejlesztő technológia szintjét. (A XIX. században és a XX. század első felében mindenütt a világon kőszénből nyerték ki a hidrogént. A városi gáznak is nevezett hidrogént csak néhány évtizeddel ezelőtt váltotta fel a nagyobb fűtőértékű metángáz.) Alternatív megoldásként szóba jöhetne még a hidrogén levegőből való kinyerése. Mint ismeretes a légkör igen nagy mennyiségű hidrogén tartalmaz. Ennek kivonása és cseppfolyósítása azonban még a vízbontásnál is energiaigényesebb művelet.

Mindezen nehézségek láttán a konstruktőrök új utakat kerestek. Jelenleg a levegőszennyezés visszaszorítására leginkább elterjedt megoldás a hibridautó. Ennél a konstrukciónál a városi közlekedésben villanymotor, az országúton pedig benzinmotor hajtja a járművet. Az öszvérmeghajtás hátránya a magas ár. Ez esetben két autót kell egy karosszériába beépíteni. Ennek ellenére a károsanyag-kibocsátás max. 50%-kal csökken. Ez az érték azon­ban csak akkor érhető el, ha a villanymotort tápláló akkumulátort napelemekkel vagy más meg­újuló energiaforrásból származó árammal töltjük. Amennyiben hőerőművekkel termelt áramot hasz­nálunk erre a célra, akkor ez az autó csupán elsődlegesen tekinthető környezetkímélőnek. Hiába az igyekezet, ezen az úton haladva csak annyit érünk el, hogy a gépjárművek helyett erőművek fogják szennyezni a levegőt.

Ebből kifolyólag a tüzelőanyag-cellás táplálás sem teremt számunkra kiutat, mivel az üzemanyagként használt hidrogént ipari méretekben csak hagyományos erőművek által szolgáltatott árammal lehet előállítani. Környezetvédelmi szempontból nem jelent előrelépést a metanollal működő üzemanyagcella sem. Ez az Oláh György Nobel-díjas kémikus által javasolt megoldás mentesít bennünket a hidrogén tárolásával járó nehézségektől, de hatásfoka egyelőre nem éri el a hidrogéncelláét. Robbanásveszéllyel sem kell számolni, a metanol azonban ugyanúgy szennyezi a levegőt, mint a szénhidrogének (benzin, dízelolaj). A metilalkohol elégetése során ugyanis nem csak víz keletkezik, hanem szén-dioxid is, ami továbbra is gerjeszti a globális felmelegedést. A hibridautó pedig csak látszatmegoldás, a levegőszennyezés problémáját ez sem oldja meg.

A nagy repülőgépgyárak jobban tennék, ha a tüzelőanyag-cellás meghajtásra szánt összeget a Tesla-konverter rekonstruálására fordítanák. Ez a törekvés még akkor is ered­ménnyel járna, ha egyelőre nem sikerülne olyan diódát találni, amely nulla küszöbfeszültség mellett negatív belső ellenállással rendelkezik, vagyis erősítőhatást fejt ki az áramkörben. Ez esetben az első, antennás fokozatot egy jelgenerátorral lehetne helyettesíteni. A tovább fokozatok „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben közölt működési mechanizmus alapján hagyományos alkatrészekből is megépíthetők. A teljesítményfokozatok gerjesztésének optimális módját egy laboratóriumi szignálgenerátorral lehetne kikísérletezni. Amint sikerült megállapítani az éter által szolgáltatott jelek alakját és rezonancia-frekven­ciáját, a szignálgenerátor egy pár voltos amplitúdójú oszcillátorral helyettesíthető. Ennek az egyszerű, néhány milliwattnyi teljesítményt szolgáltató generátornak a táplálását egy alkáliföldfém-elem 4 évig, egy lítiumelem pedig 10 évig tudná biztosítani. A „üzemanyagköltség” tehát úgyszólván a nullával lenne egyenlő.

Az egymást követő erősítő fokozatok már bőröndnyi méret esetén is kilowattnyi villamos energiát eredményeznek, egy asztalnyi méretű konverterből pedig megawattnyi energia vehető ki. Ez könnyen elférne a repülőgép farokrészében, és nem foglalná el az utastér jelentős részét, sőt a csomagtér is szabadon maradna. Nagy hatásfokú elektromotorokat alkalmazva azonban nem is lenne szükség ekkora teljesítményre, mivel ezeket a motorokat csak gerjeszteni kell, áramot alig fogyasztanak. (Azt azonban meg kell vizsgálni, hogy a hajszálvékony huzalból készült tekercselés bírja-e a fel- és leszálláskor fellépő rázkódásokat.) Nagy előnye lenne még ennek a táplálási módnak, hogy a repülőgép esetleges lezuhanása esetén sem a hajtómű, sem a konverter nem gyulladna ki, így az utasok jelen­tős része életben maradna. A sérülések súlyosságának csökkentése érdekében ez esetben már érde­mes lenne alkalmazni a gépkocsiknál jól bevált légzsákos védelmi rendszert az ütközési energia elnye­lé­sére. Kényszerleszállás előtt sem kellene az üzemanyagot a légtérbe vagy a tengerbe engedni, ami to­vább csökkentené a környezeti terhelést. Később, amikor majd sikerül kifejlesztenünk a megfelelő diódát az első fokozathoz, már az elemmel táplált oszcillátoros gerjesztésre sem lesz szükség, mert ezt a feladatot átveszi egy szigetelt drótdarab, amit a repülőgép törzsének a tetejére célszerű erősíte­ni.

 

Kiegészítések

 

Az I. fejezethez hasonlóan ebben a rovatban ismét a korábban tárgyalt témák kiegészítésére kerül sor. Az információ már akkor is érték volt, amikor még nem létezett információs társadalom. A gyors lábon járó hír képes volt csaták, uralkodók, sőt egész birodalmak sorsát eldönteni. Sokak számára a meggazdagodás lehetőségét teremtette meg. A legenda szerint Rothschild báró felfogadott egy magánfutárt, aki lélekszakadva vitte a hírt Waterloo-ból a doveri sziklákon várakozó báróhoz. Napóleon győzelmén vagy vereségén sok múlott a londoni tőzsdén. Miután a báró vágtató lován fél órával hamarabb ért Londonba, mint a hivatalos jelentés, óriásit „kaszált” a tőzsdén. Napóleon legyőzhetetlennek tűnt az angolok szemében is, így senki sem mert a vereségére spekulálni. Rothschild báró azonban a megszerzett információ birtokában semmit sem kockáztatott. Egész vagyonát befektette, és a többszörösét nyerte vissza.

Egyébként a tőzsde világában ma is attól függ a meggazdagodás vagy a tönkremenetel, hogy ki és mikor jut hozzá a dolgok menetét befolyásoló információhoz. A különbség csak annyi, hogy most nem órákon, hanem perceken múlik az események alakulása. Az igazán hasznos hírekhez azonban egyre nehezebb hozzájutni. Egyrészt azért, mert gondosan titkolják az avatatlan szemek és fülek elől. Másrészt amiatt, mert a szabadon hozzáférhető értékes hírek elvesznek az információtengerben. Az elmúlt évtizedek során olyan óriási tömegű információ halmozódott fel a médiában, és az ismeretek tárolására, továbbítására szakosodott intézményekben, melynek feldolgozására egy ember képtelen. Rendkívüli mértékben megnehezíti a válogatást az is, hogy egy-egy szenzációnak beállított hírről később bebizonyosodik, hogy vaklárma volt; miközben a valódi értéket hordozó információk a közöny, az érdektelenség mocsarában fuldokolnak. Senki sem figyel fel rájuk, nem kerülnek avatott szakértők szeme elé.

Ez a jelenség óriási károkat okoz a társadalomnak. Nem csak a fejlődést lassítja, hanem a fennmaradásunkat is megkérdőjelezi. Ennek az állapotnak a tarthatatlanságát felismerve a nyugati országokban egy új szakma kezd kibontakozni: az információvadász. Azt már megszoktuk, hogy léteznek fejvadászok, akik busás jutalék ellenében felkutatják, és megszerzik megbízóik számára a legmegfelelőbb szakembereket. Az információvadászok nem kémek. A szabadon hozzáférhető hírforrásokat (könyvtárakat, hírügynökségi jelentéseket, bankok, kutatóintézetek, termelő vállatok éves jelentéseit, valamint az internetes honlapokat) böngészik át, módszeresen. Egy szűk szakterületen specializálják magukat, így nem kerüli el a figyelmüket egyetlen jelentős hír, információmorzsa sem. Egyelőre nem nyugdíjas szakértők végzik ezt a munkát, hanem főállású specialisták, akik jól megélnek belőle.

Remélhetőleg a jövőben nem csak nekik és megbízóiknak válik hasznára ez a tevékenység, hanem az egész világnak. Különösen a környezetvédelem terén lenne szükség a közreműködésükre. Ezen a szakterületen ugyanis óriási mennyiségű hasznos információ hever parlagon, ami egy hozzáértőnek kész aranybánya, a világ számára pedig a túlélés lehetősége. Azért is szükség lenne információvadászokra, mert jelenlegi állapotukban a nyilvántartások használhatatlanok. A statisztikusok ugyanis ontják az adatokat életünk szinte minden megnyilvánulásról, de nincs aki rendszerezze őket. Így sokan panaszkodnak, hogy: „Fuldoklunk az adatokban, de nem találjuk az információt.” Hiányoznak azok a szakemberek, akik képesek felismerni az egyes adatok közötti összefüggéseket, akik ki tudják emelni az adattengerből a valóban fontos információkat. Az adatbányászat során összegyűlt ismerettömeg ijesztő káosza adatbázis-kezeléssel, szakértői rendszerek alkalmazásával tudásbázissá szelídíthető. Ennek módjáról már több szakkönyv is született. Ezek közül a legsikeresebb Pieter Adriaans – Dolf Zantige: Adatbányászat című műve.

[

Az I. fejezet végén szó esett a szponzorálás szükségességéről, az alkotók támogatásáról. Ez azonban még nem old meg minden problémát, mivel sok esetben nem csak az alkotó szorul segítségre, hanem maga az alkotás is. A feltalálók, felfedezők zöme ugyanis csapnivalóan rossz menedzser. Ötleteiket, szellemi eredményeiket képtelenek átültetni a gyakorlatba. Már pedig e nélkül a legragyogóbb alkotás is kárba vész, semmivé válik a befektetett sok munka, erőfeszítés. Ennek meg­akadályozása szintén a szponzorokra vár. Ezen a téren sem célravezető a szűkkeblűség. Ha azért nem támogatunk egy hasznos találmányt, mert nem akarjuk, hogy az alkotója a mi pénzünkön meggaz­dagodjon, tévúton járunk. A tudósok, feltalálók túlnyomó része nem azért dolgozik megszál­lottan, hogy meggazdagodjon vagy világhírűvé váljon, hanem azért, hogy elősegítse az emberiség fejlődését.

Ennek a magatartásnak legjellemzőbb képviselője: Wilhelm Conrad Röntgen. Szerénységére jel­lemző, hogy az általa felfedezett röntgensugarakat nem önmagáról nevezte el, hanem X-sugaraknak hívta. Hiányzott belőle minden feltűnési vágy, ő volt a szerény – sokak szerint élhetetlen – tudós mintaképe. Miközben találmánya az egész világon óriási sikert aratott, ő a legkisebb mértékben sem akart hasznot húzni belőle. (Pedig a gyártók 30%-os részesedést ajánlottak neki.) Még csak nem is szabadalmaztatta. Korszakalkotó eredményéért nem fogadott el pénzt, sőt visszautasította a felkínált nemesi címet is. A Nobel-díjat is úgy kellett rátukmálni. A díjjal járó pénzt természetesen azonnal átutalta egy alapítványnak. Felfedezésének sikere rendkívüli módon zavarta. Őt csak egy dolog érdekelte: az elméleti fizika. A haszonlesés távol állt tőle. Bertrand Russel, angol matematikus és filozófus sem fordított túl nagy gondot az anyagiakra. Amikor a pénz fontosságáról faggatták, ezt mondta: – Sem Mózest, sem Krisztust, sem Gandhit nem tudnám elképzelni tele pénztárcával. Amikor 1950-ben megkapta a Nobel-díjat, a vele járó csekket évekig használta – könyvjelzőként. Az igazán nagy tudósok a hírnévnek sem tulajdonítanak jelentőséget. Halála után Einstein Nobel-díját egy ócska, kacatokkal teli fiókból halászták elő.

Ez az eset is azt bizonyítja, hogy mennyire beszűkült módon kezeljük a támogatásra szoruló embertársainkat. Azt hisszük, hogy amikor másokon segítünk, vele teszünk jót; holott valójában a világon segítünk, ami előbb-utóbb visszahat ránk is. Erre a Biblia is felhívja a figyelmünket. Jézus tanításait idézve: „Nem azért kell adakozni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért. Most az ő szükségüket a ti bőségetek enyhíti, hogy majd az ő bőségük nektek szolgáljon szükségetekben segítségül, és így a javak kiegyenlítődjenek.” Ha elősegítjük mások érvényesülését, kibontakozását, megteremtjük a lehetőségét annak, hogy rajtunk is segítsenek. A szerencse forgandó. Aki ma gazdag, holnap könnyen szegénnyé válhat. Egy szegény társadalomban azonban nincs, aki segítse a bajba jutottakat. Nem ártana tehát összefüggéseiben szemlélni a világot, és átértékelni a szponzori tevékenységet.

A rászorulók segítésével ugyanis nem másokon, hanem önmagunkon segítünk. Az ebből származó haszon végül nálunk csapódik le. Az igazán nagy embereket egyáltalán nem érdekli a pénz. Nem egy közülük el sem fogadja a felajánlott támogatást. Erre élő példa korunk matematikuszsenije, az orosz Perelman. Az 1966-ban született matematikus korunk száz legzseniálisabb tudósát tartalmazó listán a 9. helyen áll. Őt nemcsak a pénz hagyja hidegen, hanem a hírnév is. Kerüli a nyilvánosságot, nem vállal közszereplést. Szentpétervári otthonában is hiába keresnénk. Hol itt lakik, hol ott. Postaládája degeszre van tömve, mert azt sem üríti ki. A küldemények között több olyan értesítés is akad, mely szerint sürgősen vegyen át egy „legmagasabb kormányzati szintről érkezett táviratot”. Amikor végre megtalálták, az édesanyjánál lakott. Arcát sűrű, fekete szakáll övezte, középkék kötött sapkát, ezeréves, egyszerű dzsekit viselt, a cipőfűzője pedig kibomlott. És nagyon hosszúak, legalább három centiméteresek voltak a körmei. A közértből jövet megállt egy pillanatra. Ekkor kérdezte meg a riporter:

−  Hallotta-e, hogy a világ egyik legzseniálisabb emberének tartják?

−  Nem hallottam, nem vagyok zseni – válaszolta ingerülten.

−  Nem lehetne, hogy beszélgessen velünk egy kicsit? – kérdezte tovább a riporter.

−  Lehet, de nem most – mondta Perelman –, s becsukta előtte a kaput.

2006-ban három másik matematikus mellett Perelmannak ítélték a Fields-érmet, a matematikai Nobel-díjként emlegetett elismerést. Sir John M. Ball, a Nemzetközi Matematikai Unió akkori elnöke otthonában, Szentpéterváron próbálta rábeszélni a díj elfogadására, de két nap és tízórányi vita után feladta. A kollégái által „a világ legintelligensebb emberének” tartott Perelman nem fogadta el az elismerést. Akkor éppen kiábrándult a matematikából. Egyébként Budapesten tűnt fel, amikor 1982-ben minden feladatot tökéletesen megoldva aranyérmet nyert az itt rendezett Nemzetközi Matematikai Diákolimpián. Az 1980-as évek végén kandidátusi fokozatot szerzett a Leningrádi Állami Egyetem matematikai és mechanikai karán. Aztán Oroszországban, majd az Egyesült Államokban számos egyetemen dolgozott vendégkutatóként. 1996-ban azonban feladta állását, hogy nyugodtan dolgozhasson. Az utána következő évek is kemény munkával teltek.

Ennek eredményeként 2010 márciusában neki ítélték a Millennium díjat. Külföldi matematikusok két év ellenőrzés után állapították meg, hogy „helyesnek tűnik” a Poin­ca­ré-probléma Perelman által közzétett bizonyítása. A probléma egyike a hét „millenniumi” feladványnak, amelyek megoldásáért a bostoni Clay Matematikai Intézet 1-1 millió dollárt ajánlott fel. Ezek egyike a Poincaré-probléma, amelynek bizonyításával az orosz matematikus állt elő. Perelman nem kérkedett a megoldással, azt sem tartotta szükségesnek, hogy szakfolyóiratban publikálja. Egyszerűen föltette az Internetre az általa helyes megoldásnak vélt levezetést, hogy matematikuskollégái ellenőrizhessék azt. Végül igazolták. Őt azonban ez az elismerés nem izgatta. Sőt a megoldásért járó egymillió dolláros jutalmat is visszautasította. (Egyébként Perelmannak már több nemzetközi díjat odaítéltek, ő azonban nem jelent meg az átadóünnepségeken, és a pénzjutalmakat sem vette át.) Szomszédai „akusztikai terroristának” tartják, mert gyakran hallgat zenét, elképesztő hangosan.

Magyarországon is él egy hóbortos megjelenésű különc matematikus. Szemerédi Endre a kibernetika, ezen belül a gráfelmélet legismertebb szakértője. A matematikának ezt az ágát kissé leszólták a matematika más területének művelői mondván, hogy ehhez csak furfang kell, komolyabb tudás nélkül. Szemerédi akadémikus tételei azonban csattanós választ adtak nekik, melyeket néhány éve matematikai analízisben is felfedeztek. Azóta nincs olyan konferencia, ahol a főbb előadások ne Szemerédi Endre tételei közül forognának. Munkássága eredményeként 2008-ban neki ítélték a Rolf Schock-díjat. Ezt a nemzetközi elismerést ugyanúgy a Svéd Akadémia ítéli oda, mint a Nobel-díjat. Előtte az Amerikai Matematikai Társulat Leroy P. Steele díját kapta meg. Szemerédi Endre New Jersey állam Rutgers Egyetemének professzora. Fizetéséből jól megél, ezért a Magyar Tudományos Akadémia Rényi Alfréd Kutatóintézetében betöltött professzori állásáért nem vesz fel fizetést. Nincs rá szüksége. Rendkívül egyszerű, természetközeli életvitelt folytat. Gyakran kivonul az erdőbe, gondolkodni. Kitüntetései és világhírneve ellenére még ma is egy 15 éves kék orkándzsekiben jár. Hazafelé menet egy hajléktalanszálló előtt visz el az útja. Egy esős napon is felfelé baktatott, amikor egy fedélnélküli megállította, és jóindulatúan figyelmeztette, hogy ne menjen tovább, mert telt ház van.

 

Ezek az esetek is azt bizonyítják, hogy nem mi teszünk szívességet azzal, hogy a nagy szellemi teljesítményre képes embereket támogatjuk. Ők ugyanis többnyire fütyülnek a pénzünkre. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy milyen körülmények között élnek. Így sokszor nem elég rászánnunk magunkat a támogatásukra, hanem még rájuk is kell tukmálnunk a pénzünket a tudomány előrehaladása érdekében. A leendő szponzorok számára legnagyobb nehézséget a műszaki alkotások elbírálása jelenti. Különösen vonatkozik ez az ezoterikus felismerésekre. A közgondolkodás ezen a téren még meglehetősen beszűkült, ennélfogva sokan nem fogadják el a szubatomi energiarészecskéken alapuló ötletek, találmányok létjogosultságát. A paradigmaváltás azonban a küszöbön áll, elkerülhetetlenül be fog következni, ezért az elbírálók jól gondolják meg, hogy mit mondanak, mit írnak, és mit tesznek ezekben az ügyekben. Felelőtlen kijelentéseikkel és döntéseikkel könnyen elérhetik, hogy nevetség tárgyává válnak, az utókor évszázadokon át gúnyolódni fog rajtuk. Annak idején főleg az elektromosság hasznossága, és a mikrobák létezésének elfogadása jelentett gondot a társadalomnak. Ezen a téren a vezető politikusok és élenjáró tudósok is olyan kijelentésekre ragadtatták magukat, amelyek ma közröhej tárgyát képezik a médiában. Elrettentő példaként most lássunk néhány „gyöngyszemet” az emberi ostobaság megnyilvánulásaiból.

Kezdjük mindjárt egy témába vágó kijelentéssel, ami John Henry Newman[30]-tól származik: „A fizika az anyaggal kezdődik és végződik, sohasem hágja át a szellem küszöbét.” Az ateista tudósok napjainkban is tapasztalható gőgjének legjellemzőbb története Laplace[31] esete, aki Napóleonnak aján­lotta könyve első kiadását. A császár így reagált a kötetre: „Monsieur Laplace! Azt mondták nekem, hogy a világegyetem rendszeréről írta ezt a hatalmas művet, de egyetlen egyszer sem említi meg benne a Teremtőt.” A kor leghíresebb francia tudósa nem jött zavarba, hanem fölényesen ezt vá­laszolta: „Nem volt szükségem létezésének feltételezésére.” A hitetlenség a fizikai törvények eseté­ben sem volt kisebb. Még a XIX. század matematikusai is arra a következtetésre jutottak, hogy a vonat nem haladhat gyorsabban 34 km/h sebességnél, mert a levegő annyira összesűrűsödik benne, hogy az utasok megfulladnak.

Száz éve sincs, hogy tekintélyes tudósok bebizonyították, hogy egy tárgy, amely nehezebb a levegőnél, sohasem lesz alkalmas repülésre. A repüléssel kapcsolatos kételyeket az első vitorlázó gépmadarak levegőbe emelkedése sem tudta eloszlatni. Foch francia marsall pl. így vélekedett erről a dologról 1911-ben: „A repülőgépek érdekes játékszerek, de sohasem lesz katonai jelentőségük.” (Rá két évre a Wright testvérek megépítették az első motoros, légcsavaros repülőgépet. Alig hogy elkezdték használni, kitört ez I. világháború, melyben fontos szerepet kaptak a katonai repülőgépek.) Ennél is nagyobb pesszimizmus nyilvánult meg az űrutazás esetében. Amikor a német Hermann Oberth 1917-ben megalkotta a rakétaelméletét, egy tudós kollegája még 1957-ben is így nyilatkozott róla: „Az asztronautika egy lépcsőfokon áll az asztrológiával.” Négy év múlva elindult az első szputnyik a világűrbe. Ami azt illeti a rakétakutatás atyja sem volt túl optimista az űrhajózás gyors megvalósíthatóságát illetően. „Rakétával a bolygóközi térbe” című könyvében azt vallotta, hogy az űrrepülés tervét valószínűleg röviddel az emberiség kihalása előtt lehet csak megvalósítani. A greenwichi[32] csillagvizsgáló igazgatója sir Harold Spencer Jones[33] 1957-ben kijelentette: „Az ember soha sem fogja a lábát a Holdra tenni.” 12 évvel később az Apollo-11 űrhajó leszállt a Holdra, és a legénysége ott hagyta lábnyomát kísérő égitestünk porában.

Korunkra vonatkozóan pontos jóslatok is születtek, de ezeket senki sem hitte el. Még a tudományos fantasztikus könyvek egykori terjesztői sem. 1863-ban Jules Verne[34] kiadója Pierre Jules Hestel[35] azzal utasította vissza az író Párizs a XX. században című könyvét, hogy. „Az ön próféciáit úgy sem fogja elhinni senki.” Pedig ez a regény több valósnak bizonyult jóslatot tartalmazott, mint az összes többi műve együttvéve. Megálmodta pl. az automobilt, az automatizált mozdonyt, az elektromos világítást, az Eiffel-torony megépítését, és a faxot. A „Párizs a XX. században” először 1994-ben jelent meg. Több mint 130 évig pihent egy páncélszekrényben elzárva. Jellemző Verne jóslatainak pontosságára, hogy az 1865-ben megjelent Utazás a Holdra című regényében megjövendölte, hogy a repülő járműveket alumíniumból fogják gyártani, az első rakéták fellövéséhez, a súlytalanság kipróbálásához pedig állatokat fogunk használni. A kilövés helyét Floridába helyezte, mindössze 134 mérföldre a jelenlegi amerikai kilövőállomástól, Cape Canaverel[36]-től.

Amikor Edison 1879-ben feltalálta a szénszálas izzólámpát, a gázművek részvényei egy éjszaka alatt leértékelődtek. Ennek ellenére a londoni parlament egy vizsgáló bizottság véleménye alapján ezt a nyilatkozatot tette közzé: „A házi csatlakoztatás az elektromos fényhez tiszta agyrém.” Lehet hogy Lord Kelvin is tagja volt a szakértőkből álló bizottságnak, mert a repülés lehetetlenségének bizonyításán kívül gyakran hangoztatta még, hogy: „A Röntgen-féle sugaraknak nincs jövője, és a rádió komolytalan dolog.” A kiváló fizikus ezzel a véleményével nem volt egyedül, mivel maga Heinrich (Rudolf) Hertz, az elektromágneses sugárzás elméletének kidolgozója is úgy vélekedett, hogy: „A távoli rádiókapcsolat megteremtése lehetetlen, mert ehhez kontinensnyi méretű reflektorok kellenek.” A számítógépeknek szintén nem jósoltak nagy jövőt. Az IBM cég alapítója, Thomas Watson is azt hangoztatta, hogy: „A világon soha nem lesz egyszerre öt számítógépnél többre szükség.” (Jelenleg csak személyi számítógépekből 500 milliót használnak szerte a világon. Csupán nyolc nagyságrendet tévedett.) Ken Olsen a Digital Equipment Corporation[37] alapítója azt bizonygatta a Világ Jövője Társaság konferenciáján, hogy a háztartásban semmi szükség sincs számítógépre. Mentségére legyen szólva, hogy később megváltoztatta a véleményét. Ő volt az első szakember, aki tudatosan törekedett arra, hogy a fejlesztések fő szempontja a számítógépek méretének csökkentése legyen.

A telefonnak sem jövendöltek sokkal nagyobb karriert. Amikor az egyik amerikai város polgármestere először hallott a telefonról, óriási lelkesedésben tört ki: „Már látom az időt, amikor minden városban lesz egy ilyen készülék.” Jelenleg majd minden családban van telefon. Sokszor nem is egy, hanem kettő, és az összevissza rohangáló családtagok zsebéből is kikandikál egy-egy mobiltelefon. 2011-ben a mobiltelefon-előfizetők száma világszerte meghaladta az 5 milliárdot. Ezek 60%-a internetezésre, médialejátszásra és fényképezésre is képes okostelefon. Ennek a szédítő karriernek a láttán nem is gondolnánk, hogy annak idején a telefon gyártását el sem akarták kezdeni. Amikor Graham Bell bemutatta találmányát a Western Union elnökének, W. Norton ezzel a megjegy­zéssel utasította vissza: „Mit kezdjünk ezzel a játékszerrel?” A konzervatív Anglia még kevésbé lelkesedett a telefon feltalálásáért. A Királyi Posta főmérnöke gőgösen kijelentette: „Lehet, hogy az amerikaiaknak szükségük van telefonra, de nekünk nincs. Nálunk van elég kifutófiú, akik házhoz viszik az üzeneteket.” Az angol kocsigyártók szövetségének elnöke pedig ekképpen vélekedett kollégái előtt az akkor feltalált autóról: „Nagy bolond az, aki azt gondolja, hogy ennek bármilyen kihatása lehet a lovas kocsik piacára.” Meggyőződése az óceán túlsó partján sem ment ritkaságszámba, mert a tömeggyártást elindító Henry Ford ügyvédje, H. Rackham, is azt tartotta az autóról, hogy: „A lónak van jövője, az autóra viszont senki sem fog emlékezni.”

Hasonlóan mulatságos eset, hogy 1931-ben a hangosfilm megjelenése után Charlie Chaplin ezt nyilatkozta a sajtónak: „Még 6 hónapot adok a szövegelőknek, de legfeljebb l évet. Aztán végük van.” D. F. Zanuck, a 20^th Century Fox[38] elnöke pedig így vélekedett a televízióról 1946-ban: „Elég lesz 6 hónap, hogy az emberek belefáradjanak ennek a televíziónak nevezett fadoboznak a nézésébe.” Sajnos nem így történt; Sokunk életét egyre inkább ennek a „fadoboznak” a kukkolása tölti ki. Ha már a kultúránál tartunk, a politikusok is számtalan ostoba nyilatkozatot tettek az elmúlt évtizedek során. Főleg a diktatúrák szerették bírálni az új művészi irányzatokat. Az 1950-es években ezt írta egy magyar újság az éppen kibontakozó rock zenéről: „Ez a zene a gazdag és a jólétben megcsömörlött amerikai fiatalok és az angol dandyk rákfenéje. Ügyetlenül összetákolt dalok, mely néhány visszatérő rímből, hangutánzásból, ördögi kádenciából és notóriusan ismétlődő dallamokból állnak.” Nem sok jövőt jósoltak neki.

Nem is olyan régen a Francia Tudományos Akadémia tagjai azt hangoztatták, hogy: „Égből hulló kövek pedig nincsenek.” Azóta a tudomány bebizonyította, hogy vannak, és ezek a meteorok. Ein­stein nevéhez is fűződik egy baklövés. „Az atomenergia az emberiség számára nem hasznosítható, mert nem tudjuk szabályozni.” Szűk­látó­körű­ség terén azonban Charles Duell amerikai gyáros viszi el a pálmát azzal az 1892-ben tett kijelen­tésével, mely szerint: „Mindent feltaláltunk már, amit fel lehetett találni.” Száz évvel ezelőtt a legtöbb tudós a fizikát lezárt tudománynak tekintette. Albert Michelson[39] hozzátette még: „Ezek a törvények olyan szilárdan megalapozottak, hogy még annak a lehetősége is rendkívül csekély, hogy valaha kiegészítésre szorulnak.”

A „Már mindent feltaláltunk!” nézet oly annyira általánossá vált, hogy az 1880-as években több francia tudós azzal a javaslattal fordult a parlamenthez, hogy szüntessék meg a szabadalmi hivatalt. Elvégre mi értelme van fenntartani egy költséges intézményt, amikor további szabadalmi bejelentésekre már nem lehet számítani. Olyanok is akadtak, akiknek az ostoba fennhéjázás az életükbe került. Rudolf Virchow[40] pl. oly ádázan támadta orvos­­kollégáját Robert Kochot, hogy nem habozott egy szelet lépfene-baktériumokkal megkent kenye­­ret megenni annak bizonyítására, hogy nem léteznek mikroorganizmusok. A „kis állatkák” eldöntötték a vitát a vehemens intrikus pechjére.

Sajnos ennek a hozzáállásnak ártatlan kismamák ezrei is áldozatul estek. Most már tudjuk, hogy a gyermekágyi láz kialakulásának oka a kórházi orvosok fertőzésveszélyről alkotott szemellenzős vélekedése volt. Semmelweis Ignác fertőtlenítésre ösztökélő javaslatát ezzel a megjegyzéssel utasították vissza: „Nem hiszek a baktériumokban, mivel sosem láttam őket.” Mellesleg ez a helyzet kísértetiesen hasonlít a jelenlegire. Korunk tudósai azért nem hisznek a szubatomi energiarészecskék létezésében, mert nem látják őket, jelenlegi eszközeikkel nem tudják kimutatni a létezésüket. Mindezek alapján nem véletlenül jelentette ki Max Planck, hogy: „A tudós nagysága ma még azon méretik meg, hogy mennyi ideig képes gátolni a tudomány fejlődését.” A józan észre, a belátásra sem lehet számítani. A tudomány berkeit alaposan ismerő Planck[41] szerint: „A tudományos viták nem úgy dőlnek el, hogy a helytelen nézeteket valló fél belátja a tévedését, hanem úgy, hogy kihal az a generáció, amely nem képes az új gondolatok befogadására.” Egyébként Max Planck tudomá­nyos pályafutása is csaknem kútba esett. A XIX. század végén egy professzor azt tanácsolta neki, hogy ne foglalkozzon az elméleti fizikával, mert a fizika tudománya le van zárva. Szerencsére nem fogadta meg a tanácsot, és a XX. század elején megalkotta a kvantumelméletet. Ezzel forradalmasította a fizikát. Egyébként a tudományos forradalmak akkor szoktak bekövetkezni, amikor vezető fizikusok elkezdik hangoztatni, hogy már nincs mit felfedezni a fizikában.

Korábban a drótnélküli információközlés, vagyis a rádiózás, televíziózás alapjainak megteremtése is hasonló veszélyben forgott. A XIX. század közepén egy kisfiút elvittek a szülei egy ismert fizi­kus professzorhoz, hogy segítsen a pályaválasztásban. Érdekli őt a tudomány és a zene is – mondták a tehetséges gyerek szülei. A nagy tudós ezt a tanácsot adta: „Legyen inkább zenész, mert a tudományban már minden lényeges dolgot felfedeztek.” A fiút Heinrich vagy másik keresztnevén Rudolf Hertznek hívták. Szerencsére ő sem fogadta meg a fizika akkori tudorának tanácsát. Pályafutása során bebizonyította az elektromágneses hullámok létezését, és meghatározta terjedésük alapvető törvényeit. Ezzel megnyílt az út a modern, egész világra kiterjedő hírközlés előtt. A hálás utókor pedig róla nevezete el a frekvencia mértékegységét. Így lett a rezgésszám alapegysége a Hertz (Hz).

Túlzónak bizonyult jövendölésekben sincs hiány. Már kacagni sem tudunk azon a jóslaton, mely szerint 1965-ben komoly tudósok azt állították, hogy 2000-ben az emberiség legfőbb problémája az unalom lesz. Annyi robot vesz majd körül bennünket, hogy senki sem fog dolgozni. Ezzel szemben manapság mindenki többet dolgozik, mint 40 évvel ezelőtt. Ennek ellenére rosszabbul élünk. A drága robotok helyet mi váltunk bérrabszolgákká, minimálbérért robotoló, jogfosztott páriákká. Az unalom pedig a legcsekélyebb mértékben sem fenyeget bennünket. Ebben a lőporfüstös, bombamerényletektől visszhangzó világban azt sem tudjuk hová bújjunk, hogy legalább az életünket megmentsük. Ha ez a tendencia tovább folytatódik, újabb 40 év múlva ősközösségi szintre fogunk visszasüllyedni. A futurológiai jóslatokkal ellentétben nem a csillagok irányába haladunk, hanem visszafelé fejlődünk, az állatvilág szintjére süllyedünk. Az „utolsó időkben” nem az foglalkoztatja az embereket, hogy mikor jutunk el legközelebbi csillagra, hanem az, hogy „megérem-e a holnapot?”

[

Az ezotéria által nyújtott fejlődési lehetőségek, megoldási módszerek közül legnagyobb érdeklődést a technikai vívmányok váltják ki. „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek I. fejezetében ismertetett kro­novizor igen nagy népszerűségnek örvend. Ennek oka, a sokoldalú alkalmazhatósága. Különö­sen a bűnüldözés terén ígér sokat ez a készülék, amire itthon is nagy szükség lenne, mivel a rend­szer­váltás után csupán egy dologban értük utol a nyugati országokat: a bűncselekmények számában. Az utóbbi időben azonban a főváros egyes területein jelentős javulás m­u­tatkozott. Budapest bűnnel leg­inkább fertőzött területe a VIII. ke­rület. Sokan kétszer is meggondol­ták, hogy át merjenek-e vág­ni a Rá­kóczi téren. A rendőrség tehetet­lennek bizonyult, az önkormányzat úgy­szintén, a környé­ken lakók pe­dig már az idegroham szélén álltak.

Ekkor létrehoztak a kerület főút­vonalain egy térfigyelő rendszert. Az első ütemben 14 köztéri kamera kezdte el a működését. Később újabb 50 kamerát szereltek fel a Józsefvárosban, Ezek egymást is fi­gyelték, nehogy le tudják sze­­relni őket. Ettől kezdve a zárt lán­cú te­levízió központban ülő rend­őrök éjjel-nappal ellenőrizték az utcákon-tereken járkáló embereket. Minderről tájékoz­tatták a lakossá­got. Az eredmény vára­kozáson fe­lüli volt. A kamerák felsze­relése után egyetlen gépkocsit sem lop­tak el a környékről. Az autófeltörések száma is rohamosan csökkent. Aki meg­­próbálkozott vele, azt a kame­ra­lánc se­gít­ségével 2 percen belül elfogták. A prostitúció és az erő­szakos bűncselekmények száma is meredeken zuhanni kezdett. Még a zsebtolvajok is messze el­kerülik a környéket. A legjobban azon­ban a hírhedt Havanna lakótelepen vált be a térfigyelő rendszer. Amióta beka­me­rázták Budapestnek ezt a lepusztult, elszlumosodott negyedét, 90%-kal csök­kent a bűncselekmények száma.

 

Ennél is látványosabb eredménnyel járt Monaco bekamerázása. A szomszédos országok polgárai mostanában „Big Brother” hercegségként emlegetik Monacót. Bernard Thibault főfelügyelő szerint ez a rosszmájúság az irigységre vezethető vissza. A hercegség határait jelző közúti tábla alá ugyanis nyugodtan kitehetnék a „bűnözésmentes övezet” feliratot. A Földközi-tenger menti miniállamban ismeretlen jelenség az utcai drogkereskedelem, a köztéri prostitúció vagy az Európa déli tájain előszeretettel alkalmazott, mopeddel végrehajtott „letépős” táskarablás. A betörések száma alig haladja meg a 20-at, s évente legfeljebb 10 autót lopnak el. Ilyen statisztikákról a francia rendőrök még álmodni sem mernek. A 20 lakóra méretezett börtönben elsősorban fehérgalléros, azaz pénzügyi csalásért, visszaélésért elítélt bűnözők ülnek. A helyi lapban bűnügyi híreket csak azon oldalon érdemes keresni, ahol Nizza vagy más környékbeli francia település eseményeiről tudósítanak. A monacói rendőrség vezetője szerint ez a valóban irigylésre méltó helyzet az ország bekamerázásának tudható be. Az első berendezések még a nyolcvanas évek elején jelentek meg, majd a folyamatos fejlesztések révén immár közel 250 „elektronikus szem” pásztázza éjjel-nappal a közterületet. Mindezt kiegészítik a magántulajdonú lakóépületekben, bankokban, üzletekben felszerelt és őrző-védő cégek által üzemeltetett kamerák, melyek képeibe a rendőrségnek is bepillantása van.

A legérdekesebb az, hogy ez az állandó megfigyelés a monacóiakat egyáltalán nem zavarja. Sőt, a felső tízezer, a szórakoztatóipar és a sport milliomos sztárjai is mind többen telepednek le ebben az országban. Nem csak az adómentesség vonzza őket, hanem annak tudata, hogy itt biztonságban vannak. Az utcai forgalmat 24 órán át figyelő kamerákat a monacóiak biztonságuk zálogának tekintik, amellyel megtanultak együtt élni. A polgárokat szoros felügyelet alatt tartó „Nagy Testvér” éppen úgy hozzátartozik Monaco imázsához, mint a Grimaldi család tagjainak pletykalapokban bőségesen tárgyalt magánélete. A monacói rendőrség épületének második emeletén működő megfigyelő központ leginkább egy tévéstúdióhoz hasonlít. Három műszakban hat-hat rendőrtiszt figyeli a falon egymás mellett sorakozó képernyőket. Ha a több mint hetven monitor valamelyikén gyanúsat észlelnek, a videojátékokból ismert botkormány segítségével azonnal „rázoomolnak” a kiszúrt személyre vagy járműre. A kamerák minőségére jellemző, hogy a rendszámok pillanatok alatt leolvashatóak velük. A monacói rendőröket forró drót köti össze a marseille-i és a nizzai kollegákkal. Így pil­lanatok alatt lenyomozhatják, hogy a gyanús gépkocsi vagy motor lopott-e. Az igazoltatott személy kamerával figyelt arcáról pedig percek alatt eldönthetik, hogy az illetőt körözik-e Franciaország­ban.

Az utcai igazoltatás egyébként is bevett gyakorlat Monacóban, akárcsak a hercegség fő közlekedési csomópontjain felvigyázó „posztos” rendőr. Az állandó közterületi jelenlétnek és a kamerás rendszernek nem csak megelőző, hanem, elrettentő szerepe is van. Az erődemonstrációval a monacói bankokat, kaszinókat vonzónak tartó bűnözőket akarják jobb belátásra téríteni. A hercegség biztonsági helyzetét ismerve nem is próbálkoznak semmiféle rablással. Azért sem, mert jól tudják, hogy riasztás esetén nem sok esélyük van a menekülésre. Az utakat igen gyorsan le tudják zárni, a tenger felől pedig egy őrhajó zárja el az illegális be- és kijutás lehetőségét. A polgári és személyiségi jogok védelmezői által „rendőrállamnak” tartott hercegség védelmi mechanizmusa nem olcsó mulatság. Egy új kamera beszerzése és felszerelése, az optikai kábelek kiépítése 38-53 ezer euróba kerül. Az éves karbantartás a beszerzési ár 10%-át teszi ki. A kis fejedelemség azonban gazdag állam, így megengedhetik maguknak a nyugalom luxusát. Az egy lakosra jutó bruttó hazai össztermék meghaladja a 24 ezer eurót, így a jövedelmükhöz képest nem kell túl nagy áldozatot hozniuk.

Költséges kiépítése ellenére a köztéri megfigyelés az egész világon rohamosan terjed. Az ok, a rendkívüli hatékonysága. A kamerás figyelőrendszer az 1970-es évek végén indult hódító útjára az ágazatban ma is éllovas Egyesült Államokból. New York városának Manhattan negyedében közel 2500 utcai kamera található. Az Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniója (ACLU) aktivistái szerint a metropoliszban minden embert naponta átlagosan 75 különböző kamera rögzít. Ez azonban a sze­mélyiségi jogaikra közismerten nagy hangsúlyt fektető amerikaiakat is egyre kevésbé zavarja. A bűnözéstől való félelem, a szeptember 11. trauma és a televíziókat elöntő valóságshowk nyomán a közvélemény az Atlanti-óceán túlsó partján sem ágál már a folyamatos kamerás megfigyelés el­len.

Nagy-Britanniában az elmúlt három év alatt megnégyszereződött a figyelő kamerák száma. Jelenleg 4 millió ilyen készüléket üzemeltetnek a szigetországban, amellyel Monaco után Európa leg­jobban ellenőrzött államává váltak. Ennek a kiemelkedően magas megfigyelési aránynak az eléré­séhez nagyban hozzájárult, hogy a britek 90%-a támogatja kamerák nyilvános helyeken való felállítását. A londoni utcai kamerák már beszélni is tudnak. Ha valaki eldob egy cigarettacsikket, megszólal felette a hangosbeszélő, és felkéri, hogy vegye fel. Az illető először megdöbben, majd rendszerint engedelmeskedik a felszólításnak. Felveszi a csikket, és elviszi a legközelebbi szeméttartóba. Ausztriában a bekamerázási arány csupán 24%, nálunk pedig még ennél is alacsonyabb. Úgy látszik nekünk még több takargatnivalónk van, vagy rosszak a történelmi tapasztalataink a meg­figyelések terén. Franciaországban két Párizs környéki település szintén a videokamerás rendszert választotta. Az önkormányzat döntése azonban nem aratott osztatlan elismerést a 40 ezer lakosú településen. A személyiségi jogok védelmében fellépő magánszemélyeket és civil szervezeteket az egyik polgármester azzal intézte el: nem hajlandó időt vesztegetni idealistákkal folytatott tárgyalásra, amikor olyan prioritásról van szó, mint a közbiztonság. A városatyák az önkormányzati tulajdonban levő lakóépületek bejáratainak, lépcsőházainak videomegfigyelésével kíván véget vetni az emberek molesztálásának, a fiatalkorú bandák rémuralmának.

A biztonságra törekvés a francia ingatlanpiacon is érezteti hatását. Egy luxus lakópark építői azzal hirdetik az általuk kínált házakat, hogy a területet 300 videokamera és infravörös behatolás­ér­zé­ke­lő védelmezi. A környékbeli falvakban felháborodva figyelik a feudalizmus korát idéző épít­ke­zést, amely a helyiek szerint a gazdagokat egy jól védhető várkastélyba zárja el a szegény külvilágtól. A kamerás megfigyelés és az abból eredő biztonságérzet iránt azonban már a kevésbé jómódú körökben is mutatkozik igény. Toulouse egyik külvárosában, az alsó középosztály számára épült lakóparkban a bejáratot és a lépcsőházakat pásztázó kamerák az alapfelszereléshez tartoznak. A lakópark kábeltévés-hálózatának egyik csatornája élőben közvetíti a képeket, vagyis a lakók a fotelből ellenőrizhetik, hogy ki csenget a kapubejárónál. Az itt élő gyermekes családok, nyugdíjasok normális, hétköznapi dolognak tekintik a kamerákat, amelyek egyáltalán nem zavarják a privát életüket. Becslések szerint a közel hatvanmilliós Franciaország köz- és magánterületein 1,3 millió zártláncú videokamera működik. Jelenleg a francia lakosság 10% él 24 órás nonstop megfigyelés alatt. Az Egyesült Államokban ez az arány 25%.

 

Ebből is látszik, hogy milyen óriási szerepe van a megfigyelő rendszerek létének, működésük tudatosodásának. Még ilyen kezdetleges, ember által alkotott tökéletlen kameralánc is csodákra képes a bűnözés visszaszorításában. Akkor mi várható egy olyan rendszertől, amely a Föld minden egyes pontját minden pillanatban figyeli, és minden megnyilvánulást rögzít, ami a bolygónkon történik. Az ily módon tárolt mozgóképek színesek és térhatásúak, a hang sztereó vagy inkább kvadrofon minőségű, és még a szagokat, ízeket is érezni lehet. Egy ilyen tökéletes adatrögzítő rendszerbe bekapcsolódva még azt is megtudhatjuk, amire nem vagyunk kíváncsiak. A Magasabb Intelligencia számítógépei annyi adatot gyűjtenek rólunk, amelynek a töredéke is elegendő lenne ahhoz, hogy bármely cselekedetünk, sőt még a gondolataink is bármikor rekonstruálhatók legyenek. A szubato­mi energiahullámok terjedésén alapuló megfigyelőrendszer elől elbújni sem lehet, mert éjszaka, sőt épületek, tárgyak takarásában is működik. Lehetetlen kikerülni, kijátszani. Életünk minden pillanata örök időkre rögzítve van.

Az adatgyűjtés, -rögzítés színvonala olyan magas, hogy egyelőre kihasználni sem tudjuk. Nincsenek olyan eszközeink, készülékeink, amelyekkel minden információt maradéktalanul át tudnánk venni. Jelenleg csak a képet és a hangot tudjuk feldolgozni, és azt is csak kétdimenziós, illetve mono formában. Ennek minősége azonban már így is olyan tökéletes, hogy a tévedés valószínűsége kizárt. Ennek a szolgáltatásnak az igénybevételével nem fordulhatnának elő olyan tévedések, mint a németországi „kolbászüldözés”. 2003. februárjában 1 helikopterrel és 10 rendőrautóval vettek üldözőbe egy gépkocsit az autósztrádán, mert egy arra haladó úgy látta, hogy lőfegyverrel babrálnak benne. Kiderült, hogy a telefonos riasztás vaklárma volt. A jármű piszkos ablakain át egy darab kol­bászt néztek pisztolynak. Ezek a nevetséges baklövések tovább rongálják a rendfenntartó testületek amúgy sem magas tekintélyét. Nem is szólva a téves riasztások okozta felesleges kiadásokról, ami súlyosbítja a szűkös költségvetésből eredő pénzügyi gondjaikat. Ennél a rendszernél viszont a hozzáférés semmibe sem kerül. Nem kell költenünk sem a megfigyelő rendszer kiépítésére, sem a hasz­nálatba vételére. Ingyen van, csak kapcsolatba kell lépni a rendszerrel. Ennek módja is adva van, a kronovizor már 30 éve a rendelkezésünkre áll. Ez a rendszer a hírszerzésben is előnyösen használható. Nincs szükség költséges besúgóhálózat kiépítésére, és veszélyes beépülésekre. Segítségével könnyen figyelemmel kísérhető a terrorszervezetek min­den szervezkedése, megmozdulása. Egyetlen probléma, hogy nem merjük használni.

Használatbavételének jogi akadályai is vannak. Emiatt a jelenlegi térmegfigyelő és átvilágító esz­közeinket sem tudjuk teljes mértékben kihasználni. Az első átvilágító eljárás a Röntgen-sugár volt, amelyet egészségkárosító hatásánál fogva csak csomagba rejtett fegyverek, robbanóanyagok felderítésre használtak. Az infravörös kisugárzáson alapuló hőfényképezés azonban veszélytelenül alkal­mazható embereknél is, mivel nem bocsát ki semmilyen sugarat. Ez a passzív eszköz az élő szervezetből kisugárzódó hőt érzékeli. Ugyancsak nem jelentenek veszélyt az egészségre a radarérzékelők. Ezek az aktív érzékelők mikrohullámokat bocsátanak ki, és a különböző anyagok által eltérő mértékben visszavert sugarakat képpé alakítják. A nagyfrekvenciás hullámok 20 cm vastag falon is képesek áthatolni, de a fémek leárnyékolják őket. Ez a tulajdonság azonban hasznos is lehet, mert alkalmazásával motozás nélkül is ellenőrizni tudják a mellette elhaladó személy ruházatának tartalmát; a zsebekbe rejtett vagy testre rögzített fémtárgyakat, fegyvert. Széleskörű elterjedését azonban akadályozza a jog. Amikor a rendőrség hőfényképezéssel felderített egy illegális marihuána-ter­mesztő laboratóriumot, az amerikai Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az akció törvénytelen volt, mivel megsértették vele a vádlott magánélethez való jogát. Jelenleg tehát az a helyzet, hogy otthonában, családi házának pincéjében, tetőterében bárki, bármilyen bűncselekményt folytathat. Akár a vi­lág megsemmisítését is előkészítheti, mert senki sem tehet ellene semmit. Személyiségi jogaira hivatkozva a törvény kiáll mellette, védelmet nyújt számára üzelmei zavartalan folytatásához.

[

Az „Ezoterikus körkép” VI. fejezetében szó esett arról, hogy Ábrahám idejében még személyesen adták át nekünk az „istenek” a fejlődésünkhöz szükséges ismereteket. Később már csak „küldemények” formájában segítettek bennünket (lásd VII. fejezetben). A közvetett felvilágosítás azonban mind a mai napig tart. Ugyanezt a módszert követték a modern kor „istenei”, a földönkívüliek. Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még meg kellett győzni az embereket a Földön kívüli civilizációk létéről, egymást érték az UFO-észlelések. A különböző típusú találkozások száma azonban fokozatosan csökkent. Minél közelebb kerülünk a megoldáshoz, az általuk használt technika felismeréséhez, annál kevésbé mutatkoznak előttünk. Miután már csak egy hajszál választ el bennünket a pa­radigmaváltástól, alig látni UFO-kat az égen. Ennek tudható be, hogy csaknem 50 évnyi tevékenykedés után beszüntette működését a Brit Repülő Csészealj Hivatal. Az ok: nincs mit megfigyel­ni. Fénykorában 1500 munkatársa volt ennek az intézménynek világszerte. Az 1950-es években he­ten­te legalább 30 jelzést kaptak azonosítatlan repülő tárgyakról; mára jó, ha havonta egyet. Az észlelések számának radikális csökkenése nem magyarázható az emberek érdeklődésének csökkenésével, mivel soha ne hittek annyian a földönkívüliek létezésében, mint manapság. Hasonló sorsra jutottak a szakfolyóiratok. Európában az elmúlt évek során megszűnt a francia, a lengyel, a szlovák, a román valamint az orosz UFO-s magazin, s komoly gondjaik vannak az olasz és német testvérlapoknak.

A bolygónkon élő és tartózkodó fejlettebb civilizációk most várnak, és figyelnek. A döntő lökést nem ők akarják megadni ennek az ügynek, hanem tőlünk várják. Kíváncsiak rá, hogy a kritikus szin­tet elért ismereteink birtokában mit lépünk, illetve lépünk-e egyáltalán. Ha nem, akkor átengednek bennünket a pusztulásnak. Kiválogatják, és magukkal viszik civilizációnk legjobbjait, a nagy többséget pedig sorsukra hagyják, hadd pusztítsák el végleg önmagukat. Ha megtesszük a kezdő lépést, akkor személyesen is megmutatkoznak előttünk. Felfedik kilétüket, és átveszik az irányítást a szubatomi energiarészecskékkel, a részecskesugárzás kihasználásával kapcsolatos fejlesztéseink felett. Erre szükség is van, mivel kellő ismeret és tapasztalat hiányában akár a bolygónkat is szétrobbanthatjuk ezzel az erővel. Ez esetben a fejlődésünk üteméhez igazított tanácsadás már nem oldható meg távirányítással. Ennek a technikának a bonyolultsága, és egész univerzumra kiható veszélyei elengedhetetlenné teszik, hogy rajtunk tartsák a szemüket, és szükség esetén azonnal beavatkozzanak.

A rejtőzködő magatartás részét képezi az is, hogy a balesetet szenvedett, lezuhant járműveket nyomtalanul eltakarítják. Mire a szemtanúk és a hatóságok a helyszínre érkeznek, láthatatlan UFO-kon föléje repülve dematerializálják a roncsokat. A mostanában tapasztalható szigorú nyomeltakarítást feltehetően az is motiválja, hogy már kezdjük sejteni járműveik részegységeinek működési mechanizmusát, és nem akarják megkönnyíteni a helyzetünket. Az is lehet, hogy ezt a tevékenységet egy erre a feladatra specializálódott egység végzi. A Földön kívüli civilizációk között ugyanis olyanok is vannak, akiknek egyáltalán nem áll érdekükben a fejlődésünk. Semmiképpen nem szeretnénk, ha kilépnénk a kozmoszba, és harcba keverednénk velük. A harmadik típusú találkozásokból ismertté vált nyilatkozataik szerint legszívesebben elpusztítanának bennünket, de ezt a többi Földön kívüli civilizáció nem engedi meg nekik. Így most a láthatatlanná tett UFO-anyahajóikkal a bolygónk körül keringenek, és arra várnak, hogy elpusztítsuk önmagunkat, szabaddá tegyük számukra a Földet. Eközben állandó megfigyelés alatt tartanak bennünket, és minden lehetséges eszközzel akadályozzák a fejlődésünket.

 

Budapest, 2001. szeptember

 

 

     

 

 

 

 

 

KUN ÁKOS

 

AZ EZOTÉRIA KIVITELEZÉSE

 

 

 

(II. kötet)

 

 

 

 

Mottó: „Korunk embere nem hisz a pokolban,

csak megvalósítja.”

Feleki László

 

 

 

 

 Kezünkben tartjuk,

vagy a markunkba ragadtuk a világot?

 

 

A hátsó borító szövege (2. Kötet):

 

Ez a kötet rámutat arra, hogy jelenlegi viselkedésünk nem más, mint egy groteszk haláltánc. Nem csak önmagunkat pusztítjuk egyre eszelősebben, hanem a környezetünket is. Ennek legújabb állomása a Golf-áramlás leállása, melynek következtében Európa északi államaira új jégkorszak vár, míg a trópusi államokat az elsivatagosodás teszi lakhatatlanná. Viselkedésünk láttán a Mindenható elszabadította az „Apokalipszis lovait”. Már közel van a végkifejlet, Isten büntető bolygója, a Nibiru. Ezért megindult a katasztrófa előtti válogatás, a Bibliában leírtak szerint mindnyájan „megmérettetünk”. A helyüket, életcéljukat nem találó emancipált nők szemét a IV. fejezet nyitja fel. Itt ismerhetjük meg az antigravitációs hajtóművek leg­egy­szerűbb, és legolcsóbb változatának működési elvét is. Végül a Földön kívüli civilizációk rádöbbentettek bennünket arra, hogy űrkutatásunk nem más, mint óvodás gyer­mekek nevet­séges ját­sza­do­zása. A mind gyakoribb balesetek, tragédiák oka, hogy az űrkorszak kezdete után fél évszázaddal még mindig ágyúgolyóként lőjük ki asztronautáinkat a kozmoszba.

 

III. FEJEZET

 

Azt mondják, hogy a XXI. század első évtizede a döntéseké. Az elkövetkező években olyan döntéseket kell hoznia az emberiségnek, amelyek rendkívüli mértékben befolyásolják a jövőjét. Ne feledjük! A meg nem hozott döntések is döntések. A nemtörődömség, a hitetlenség, az új felismerések figyelmen kívül hagyása beleragasztja civilizációnk „szekerét” a jelenlegi kátyúba, ami a bukásunkat fogja eredményezni.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

A rohanó élet, a türelmetlenség a medicinára is átterjedt. Arra törekszünk, hogy ezt a helytelen gondolkodásmódot, hajszolt életritmust ráerőszakoljuk a gyógyulási folyamatokra is. Nem hagyjuk, hogy a szervezetünk önmagát gyógyítsa, különféle vegyszerekkel, antibiotikumokkal megpróbáljuk a gyógyulást felgyorsítani. Ezzel a kétes értékű tevékenységgel azonban nem sokat nyerünk, viszont annál többet veszítünk. Orvosi körökben ismert mondás, hogy: „A náthá­ból gyógyszerrel 1 hét, gyógyszer nélkül 7 nap alatt lehet felgyógyulni”. Az antibiotikumok nyak­ra-főre való szedésével csak azt érjük el, hogy a szervezetünk immúnissá válik velük szemben, és amikor valóban szükség lenne rájuk, nem tudnak hatni a fertőző mikrobákra. Ráadásul a rezisztens vírusokat, baktériumokat cseppfertőzés útján továbbadjuk, és egyre több lesz a semmivel sem kezelhető betegek száma.

Ugyancsak sok kárt okoz a lázcsillapítók használata. Sok anya enyhe hőemelkedés esetén is azonnal lázcsillapítót ad a gyerekének, meggátolva ezzel, hogy a beteg szervezete a testhőmérséklet megemelésével elpusztítsa a mikrobákat. A lázcsillapítók és antibiotikumok együttes alkalmazásával lehet, hogy meggyógyul a gyerek, de a legkisebb meghűlés vagy fertőzés esetén ágynak esik, mert nem hagytuk az immunrendszerét megerősödni, a szervezete nem képes ellenállni a kórokozóknak. Az ember akkor válik egészségessé, a betegségekkel szemben ellenállóvá, ha az immunrendszere fokozatosan erősödik. Ezt a különböző gyermekbetegségek átvészelése alakítja ki, így egyáltalán nem baj, ha a gyerekünk megbetegszik. Azért is fontos az immunrendszer edzése, mert a fehérvérsejtek megjegyzik az egyszer már átélt betegségek kórokozóit. Így újbóli támadásuk során azonnal támadásba lendülnek, és anélkül hogy tudnánk róla, ártalmatlanná teszik a betolakodókat. Ennek köszönhető, hogy a gyermekbetegségeket csak egy alkalommal kapjuk el. Ezért a magas lázat a jól bevált hideg vizes borogatással, vagy hideg (folyamatosan lehűtött vizű) kádfürdővel kell csökkenteni. Lázcsillapítót csak tartósan fennálló, vagy igen magas (40 ^oC feletti) láz esetén kell alkalmazni, a test túlhevülésének elkerülése érdekében.

Mind gyakoribb jelenség az is, hogy a szülők karrierféltésből alkalmaznak gyógyulásgyorsító mód­szereket. A hétvégén megbetegedő gyermeküknek benyomnak egy lázcsillapító kúpot, hogy hét­főn becsempészhessék a bölcsődébe, óvodába, ne kelljen vele otthon maradni. Ez a nagyfokú fe­le­lőtlenség a későbbiek során fogja megbosszulni magát. Önmagunkat be tudjuk csapni, de a természetet nem. Ezek a manőverek oda vezetnek, hogy a bujkáló kór benne marad a gyerekben. Az orvostudomány korábbi tapasztalatai alapján köztudott, hogy a legegyszerűbb nátha is komoly szövődményeket okozhat, ha nem kúrálják ki. Amennyiben a betegség megjelenése után azonnal lázcsillapítót vetetünk be a gyerekkel, akkor a szervezete nem tudja legyőzni a kórokozókat. Tovább lap­pan­ganak benne. Pár nap múlva újra kitörnek rajta, de az ismételt lázcsillapító következtében továbbra sem pusztulnak el. Ez a folyamat végül oda vezet, hogy szövődmény alakul ki, az egyébként ártal­matlan vírus szívizomgyulladást okoz. A baj háromnapos otthonmaradással, a beteg gyerek ápolá­sá­val megelőzhető lett volna, de manapság sok szülőnek fontosabb a karrierje, mint a gyereke egész­sége. Sajnos a jelenlegi kórházi gyakorlatra is jellemző a lázfóbia. Ha a betegnek 37,4 ^oC-os hő­emelkedése van, a nővér már hozza is a lázcsillapítót. Nem engedik a beteget meggyógyulni. Mire hazaengedik, kimarja a gyomrát a sok vegyszer. Örülhet, ha megússza a kezelést gyomorfekély nél­kül.

Nem kis méretékben gátolja a gyerek immunrendszerének megerősödését a nyugati országokban mind inkább megnyilvánuló piszokfóbia. Sok szülő valósággal idegrohamot kap, ha a gyereke egy piszkos tárgyat vesz a kezébe, vagy ha a játszótéren, homokozóban némi föld, illetve homok kerül a szájába. Az aggodalom abból a szempontból helytálló, hogy a többnyire fertőzött talajtól a gyerek nagy valószínűséggel megbetegszik, de ha nem hagyjuk, hogy megbetegedjen, akkor mitől fog megerősödni a természetes védekező rendszere? Az a gyerek, akit a „széltől is óvnak”, akit soha nem engednek megbetegedni, annak nemhogy megerősödni, de kialakulni sem tud az immunrendszere; ami felnőtt korára (amikor már nem lesz aki lépten-nyomon vigyázzon rá) igen nagy veszélyt jelent számára. A szülők otthon is agyonfertőtlenítik a lakást, nehogy a padlón játszva „megfertőződjenek” a gyermekeik. Ennek folytán azonban nem egészségesek, hanem egyre betegebbek lesznek. Tehát nem csak a koszos, hanem a túl tiszta lakás is kiváltó oka lehet az allergiának.

Ezt felismerve angol orvosok „piszokinjekcióval” oltják be az asztmás gyerekeket. A „kosz” hasznosságát már a tudomány is hangoztatja. Német, osztrák és svájci egyetemek közös vizsgálatai kimutatták, hogy azoknak a parasztcsaládok gyermekei, akiket első életévükben az anyjuk naponta legalább 20 percre magával vitt az istállóba, gyakorlatilag védettek az allergiával és az asztmával szemben. Az agyonfertőtlenített városi lakásban nevelt gyerekek immunrendszere viszont annyira gyenge, hogy a legártalmatlanabb kórokozó is ledönti őket a lábukról. A rossz állapotban levő immunrendszer depressziót is kiválthat. A gyenge immunrendszer ugyanis nem képes elegendő szero­tonint előállítani, melynek hiánya a depresszió egyik oka.

A fertőzések elleni túlzott védekezés autoimmun-betegséget is kiválthat. Amennyiben a szervezet nem képes nap mint nap megküzdeni a mikrobákkal, akkor önmaga ellen fordul. Elkezdi támadni a saját egészséges sejtjeit. A „steril” gyerekkornak azonban van egy veszélyesebb következménye is: a rákkal szembeni csekély ellenállás. Amerikai orvosok által végzett felmérések szerint a rákos betegek többsége nem esett át a szokásos gyermekbetegségeken. A láz ugyanis a kezdődő rák sejtjeit is elpusztítja. A gyors, magas lázroham felturbózza az immunrendszert, és ennek során sok mindent eléget. Valósággal nagytakarítást végez a szervezetben, elpusztítja az oda nem való idegen sejteket. Közbevetőleg megjegyezve az immunrend­szer milliárdnyi különböző immunsejtből és antitestekből áll. Egy felnőtt ember esetében ez kb. 2 kilogrammot tesz ki, feltéve, ha hagyjuk kialakulni őket. Az agyondédelgetett gyerekek közül felnőtt korban sokan meghalnak olyan betegségekben, amelyeket az ép immunrendszerű emberek könnye­dén átvészelnek. Nem véletlen, hogy régen a szegény gyerekeknek „kutya bajuk” sem volt. A nyomorral küszködő szüleiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy gyermekeik minden apró sérüléseire, hasfájására, nyavalygására figyeljenek, így jobb híján a természet gyógyította őket. Ettől olyan erőssé vált a természetes védekező rendszerük, hogy sokan közülük még télen is mezítláb jártak, mégsem betegedtek meg.

Ez a spártai nevelési mód persze veszélyeket is hordoz magában. Ha a betegség nem az elvárható módon zajlik, ha a gyerek nincs túl rajta néhány nap alatt, vagy ha gyanús tünetek (pl. tetanuszfertőzésre utaló bőrfoltok) jelennek meg a testén, azonnal orvoshoz kell fordulni. Kullancscsípés esetén sem árt az orvosi vizsgálat, de nem érdemes túldramatizálni a dolgot. Igaz, hogy világszerte 30 ezer ember fertőződik meg a Lyme kórokozójával, de a kullancs 24 órán át csak szívja a vért. Így a benne levő fertőzött vér nem kerül a szervezetbe. Amennyiben otthon alaposan átvizsgáljuk a gyerek bőrét, és a kullancsot szakszerűen eltávolítjuk, akkor igen kicsi a fertőződés veszélye. (Mindenesetre a sokat túrázó családok jól teszik, ha jó előre beszerzik a gyógyszertárakban kapható kullancskanalat, hogy ne utólag kelljen szaladgálni érte. Aki nem bízik a kézügyességben, haladéktalanul vigye el a gyereket az orvosi ügyeletre.) Ennél is kisebb veszélyt jelent a kutyaharapás, mivel a városokban nagyon ritka a veszett kutya. A veszettség elleni szérumot háromszor kell beadni, és miután ez kisebb fajta fertőzést kelt a szervezetben, igen nagy sokkot okoz a gyereknek. Így sok szülő inkább vállalja a kockázatot, vagy mindenáron megpróbálja felkutatni a sérülést okozó kutya tulajdonosát, hogy rendelkezik-e oltási bizonyítvánnyal. Mindezen izgalmak könnyen elkerülhetők, ha megtanítjuk gyermekeinket az állatokkal szembeni helyes viselkedésre, és szabadban tett túrák esetén a célszerű öltözködésre. A kisebb betegségekből tehát nem érdemes ügyet csinálni, a súlyos betegségekkel szemben pedig legjobb módszer a megelőzés.

[

Az immunrendszer erősítésének van egy sajátos módja is, a sajátvér terápia. A sajátvér terápia (SVT) nem új eljárás. Évtizedekkel ezelőtt nálunk is gyakran alkalmazták. Az antibiotikumok és a szteroidok azonban kiszorították. Az SVT az immunrendszer erősítése révén fejti ki gyógyító hatását. Erről először G. Bier számolt be 1905-ben, csonttörések gyors gyógyításával kapcsolatban. A saját vér immunstimuláló hatása a beteg vénájából levett vér visszainjekciózásával alakul ki. A visszaadás a farizmába, vagy a bőr alá történik. Azt nem tudjuk, hogy milyen alapon fejti ki hatását, de miután beteg saját vére kerül vissza, ezért az eljárás teljesen veszélytelen. Hatásfoka növelhető, ha a levett vért különféle gyógynövényekkel, szervkivonatokkal kombinálják. Újabban oxigénnel dúsítják a visszaadandó vért, ami mobilizálja az érfalra tapadt koleszterint, és normalizálja a vér­zsírszin­tet. (A sportolók doppingolásra használják ezt az eljárást, mert az oxigénnel dúsított vér növeli az izomerőt.) A természetgyógyászok daganatos betegek immunrendszerének erősítésére is alkalmazzák az SVT-t. Ismert még a homeopátiás eljárás, amikor a levett vérből energetizált cseppeket készítenek. Ezt a különleges homeopátiás szert immungyenge gyereke kezelésére fejlesztették ki. A sajátvér terápia fő alkalmazási területe az allergiák, bőrgennyesedések (akné, furunkulosok), ekcémák, pszoriázis, krónikus légúti fertőzések, asztma és daganatok utókezelése, de gyakran használják reumás ízületi gyulladás kezelésére is. Ezt az eljárást szintén kúraszerűen célszerű alkalmazni, egy-két injekció nem hoz kielégítő eredményt.

[

A XIX. század legdivatosabb méregtelenítő eljárása a Kneipp-féle ülőfürdő volt. A XX. században a bőrön át történő méregkiválasztás szerepét a finn eredetű szauna vette át. Sajnos csak kevesen tudták alkalmazni, mivel meglehetősen beruházás-igényes. Lényegesen többen hozzájuthatnak a XXI. század találmányához, az infraszaunához. Közkedveltségét fokozza a kis mérete. Amíg a hagyományos szaunában tartózkodók 80-90 ^oC-on olvadoznak, az infrakamrában 40-70 ^oC-os meleg van. Így izzadás közben kevésbé terhelődik a szív. A kisugárzott hő összetétele is kedvezőbb. A szoláriumhoz hasonló fénycsövekből a napsugárzással megegyező összetételű infrasugarak áradnak a kabinba. Ettől a bőr egyenletesen felmelegszik, és a pórusok kitágulnak. Az infrasugarak a vérerekkel átszőtt bőrrétegen át 4 cm mélyen hatolnak a testbe. Ott hőenergiává alakulnak, és a véráram útján gyorsan eloszlanak az egész testben. A felmelegedés hatására gyorsul a vérkeringés, ami­től fokozódik a sejtek anyagcseréje. A kiválasztódási folyamat felélénkülése következtében intenzí­vebbé válik a salakanyag-eltávolítás. Sok savas anyag távozik a szövetekből a bőrön át, mely által csökken a szer­vezet pH-értéke. A pH-szint optimalizálódása miatt enyhülnek, vagy akár meg is szűnnek a gyulla­dásos betegségek, testünk immunrendszere aktiválódik. Öngyógyító erőink növekednek, a vegetatív funkcióink stabilabbá válnak.

Az infraszauna használata nagyon egyszerű. Csupán 15-20 percet kell a telefonfülkénél nem sokkal nagyobb méretű kabinban eltölteni, majd rövid hidegzuhany, és legalább fél órás pihenés következik. Az izzasztást érdemes még egyszer megismételni. Szaunázás előtt itt sem szabad inni, hogy a sűrűsödő vér minél mélyebb szövetekből tudja kiszívni a salakanyagot. Utána viszont sokat kell inni, hogy az utánverítékezés és a bővebb vizeletürítés a vérben maradt méreganyagokat is eltávolítsa. Az infraszaunában a vérben felgyülemlett salakanyagok bőrön át történő távozása is másként zajlik. Amíg a száraz szaunában a verejtéknek csupán 3%-a salakanyag, és a 97%-a víz, az infrakamrában 80% vizet vesztünk. A maradék 20% a megnyíló faggyúmirigyeken át koleszterin, tejsav, zsírfelesleg, nehézfémek és egyéb méreganyag formájában távozik a szervezetből. Ily mértékű salakanyag-eltávolítást csak a maratoni futáshoz hasonló megerőltető testedzéssel lehetne elérni, melynek elviselésére kevés ember képes. Emellett 6-800 kcal energiát égetünk el, kényelmesen, ülő testhelyzetben.

Az infraszauna nem csak egészségünk megőrzésére, immunrendszerünk erősítésére, a gyulladások, az allergia megszüntetésére alkalmas, hanem hatékony stresszoldó kúra is. A pikkelysömör, ak­né, ekcéma és egyéb betegségek gyógyítására is kiváló. Sokan használják a narancsbőr kezelésére, a bőr feszesebbé, üdébbé varázsolására. A mozgásszervi problémákkal küszködőknek is hatásos kiegészítő terápiája. Ez a kúra a vérnyomásingadozásban és visszérbetegségekben szenvedőkre is kevésbé veszélyes, mint a hagyományos, magas hőmérsékletű szaunákban tartózkodás. A szaunázást érdemes egy alapos masszázzsal összekötni, amely tovább fokozza a hatást, és oldja a stresszt. Nálunk is készítenek infraszaunát, és többféle méretben rendelhető meg. Érdeklődés: Studio Vitalis kft, 9400. Sopron, Batsányi u. 9. Tel: (06-99)-505 962. Honlap:  http://www.cegbongeszo.hu/term-ceg-hu/Goztuskabin-4394.htm Alkalmi kúraként is igénybe vehető az infraszauna oxigénterápiával, hypoxittréninggel és komplex cellulitkeze­léssel kombináltan. Bejelentkezés: Tel. 345 8562 és 345 8566.

[

Jelenleg világszerte több milliárd dollárt költenek allergia elleni szerekre. Az erre a célra szolgáló hisztaminkészítmények azonban nem gyógyítják az allergiát, hanem csak a tüneteit enyhítik. A hisztamin pedig beépül a májba, ami egy idő után súlyosan károsítja ezt a létfontosságú szervet. A baleseti statisztikák elemzése során kiderült az is, hogy az antihisztamin álmosító hatása miatt több ezren haltak meg az utakon, sőt nem egy repülőgép zuhant le azért, mert a pilóta útközben elaludt. Az allergia tünetei csak egy módon enyhíthetők mellékhatás-mentesen: a bioenergia egyensúlyba hozásával. Ennek ősi módja az akupunktúra. Ez a módszer viszont nagy szakértelmet igényel, ezért házilag nem alkalmazható. Otthon is használható azonban a bioenergia-szabályozás legújabb eljárása, a magnetopresszúra. Az ehhez szükséges mágnesrúd pár száz forintért beszerezhető, és életünk végéig kitart. Nem használódik el, nem megy tönkre. Alkalmazása rendkívül egyszerű, és nem igényel külön időt. Nem kell eljárni kezelésre sem. Olvasás vagy tévénézés közben is alkalmazható. Nem okoz fájdalmat, fertőzést, és nem hagy maga után maradandó nyomot, bőrsérülést. Néhány heti használat után tartós javulás, sőt végleges gyógyulás is elérhető vele. A kezdőknek ehhez már csak egy bőrellenállás-mérőt kell venni, hogy megtalálják a meridiánpontjaikat. Ennek megvásárlása sem jelent túl nagy anyagi terhet, mert az előállítási költsége nem több néhány ezer forintnál.

A meridiánpontokat hegyes tárgyakkal, ujjal, ultrahanggal, lézerfénnyel és árammal is lehet ingerelni. Nagy hátrányuk ezeknek a módszereknek, hogy a kezelés egyoldalas. Csupán beadni lehet velük energiát, elvonni nem. A manapság méregdrágán árusított elektrostimulációs készülékektől sokan csodát várnak, holott még a meridiánok teljes körű kezelésére is alkalmatlanok. Teljes, tehát energiaelvételt is lehetővé tevő kezelést csak mágnesrúddal lehet végezni. A mágnesterápia nem ismeretlen eljárás a gyógyításban. Korábban is alkalmaztak permanens mágneseket az egészség helyreállításra, de nem meridiánpontokat kezeltek vele, hanem a beteg szervet sugározták be. A polaritásra sem ügyeltek, mivel nem voltak tisztában a mágnesterápia működési mechanizmusával. Ha nem használt a kezelés, maximum annyit tettek, hogy fordított pólussal megpróbálták még egyszer a besugározni a testrészt. Fogalmuk sem volt arról, hogy milyen kölcsönhatás megy végbe a szervezetben áramló bioenergia, és a mágneses monopólusok között. Az „Ezoterikus körkép” azonban feltárta ezt a kapcsolatot, így már semmi akadálya sincs a különféle mágnesek tudatos használatának. Az akupunktúrás pontok legtökéletesebb befolyásolási módja a megnetopresszúra. A meridiánokban ugyan­is szubatomi energia áramlik, ami nem más, mint Yin- és Yang jellegű mágnesáram. Ennélfogva a mágneses bipólusnak tekinthető mágnesrúd alkalmazása a kezelés természetes és leghatékonyabb módja.

A magnetopresszúrával könnyen felszámolható egy másik népbetegség is, a krónikus székrekedés. A helytelen táplálkozás, a mozgáshiány következtében világszerte több száz millió ember szen­ved ebben a civilizációs betegségben. Más megoldás híján a legtöbbjük hashajtót szed. A statisztikai felmérések szerint az emberiség jelenleg több pénzt költ hashajtókra, mint vitamintablettákra. Pedig ezekből is rengeteg fogy. A hashajtók szedése szintén számos mellékhatással jár, ráadásul fenn­áll a hozzászokás veszélye. Emiatt fokozatosan emelni kell a dózist, ami végül tönkreteszi a bélflórát. Minderre semmi szükség sincs. Az emésztőrendszer működése ugyanis energiaegyensúlyunk megbon­tásával fokozható, illetve lassítható. Így a hasmenés is megszüntethető. A székreke­dés több­nyire a vastagbél meridián 2-es (szedáló), és a gyomorvezeték St-25-ös, a vesemeridián 1-es (szedáló), valamint a befogadó vezeték 15-ös pontjainak ke­zelésével szüntethető meg. Attól függően, hogy ez a négy meridián energiával telített vagy energiahiá­nyos, a mágnesrúd Yang, illetve Yin végét kell rászorítani ezekre a pontokra. Miután mind a négy pont ülő testhelyzetben is elérhető, ez a kezelési mód is könnyen, akár tévénézés közben is alkalmazható.

Jellemző ennek a módszernek a hatékonyságára, hogy túlkezeléssel hasmenés is előidézhető vele. Az évek óta fennálló székrekedés az ellenkezőjére is fordítható, minden káros következmény nél­kül. Ez lehetővé teszi a gyors anyagcsere általi fogyást. A vastagbél meridián energiatúltengésének vagy hiányának rendezése megszünteti a végbélkiöblösödést is. (A CV-15 -ös pontot 5 percnél tovább ne stimuláljuk, mert túlkezelés esetén napokig tartó rosszullét, hányinger, szelesség, és hasmenés lehet a következménye.) A lép-hasnyálmirigy vezeték szedáló pontjának kezelésével felszámolható a székrekedés kellemetlen kísérő jelensége, az aranyér is. Az aranyér és a székrekedés megszüntetése érdekében jó eredményt lehet elérni a GV-1, valamint a CV-1 pont stimulálásával is.

A krónikus székrekedés oka lehet még a fokozott vizeletkiválasztás. Ilyenkor a vesék szinte percek alatt kihajtják a szervezetbe került folyadékot. A víz nem jut el a vastagbélbe, és kiszárad a végbél. A belek perisztaltikus mozgása nem képes érvényesülni, nem tudja a salakanyagot eltávolítani a szervezetből. A vese zavart működése sokszor annak tudható be, hogy a székünk egy vízér felett van, és a belőle kiáramló Yin sugárzás elvonja az energiát vesemeridiánokból. Ez ellen a vesevezetékek tonizálásával (K1 pontból való energiaelvonással) védekezhetünk. Ezt a kezelést mindaddig folytassuk, amíg a vizelési inger 4-5 óránál hamarabb jelentkezik. A vesemeridián az allergia gyógyításában is csodákra képes. Ha már végigpróbáltuk a szakirodalom által ajánlott összes pontot, vegyük kezelésbe a vesemeridián végpontját. A 27-es pontba történő energiabeadás egyik napról a másikra megszünteti, illetve elviselhető szintre csökkenti a virágporallergiánkat.

A magnetopresszúra a cukorbetegség leküzdésében szintén segít. Mint később látni fogjuk, a másodlagos cukorbetegség fő kiváltó oka az elhízás. A túlzott szénhidrát-, és zsírfogyasztás következtében a szervezet érzéketlenné válik a hasnyálmirigy által termelt inzulinnal szemben. Így nem képes a szükséges cukorfelvételre serkenteni a sejteket. Ezáltal az emésztőrendszerben levő sok cukor és szénhidrát nem tud lebomlani, és zsírrá alakul a szervezetben. Ez ránk rakódva tovább fokozza az elhízást. Mellesleg ez a fő oka annak is, hogy sok ember 40-50 éves kora után elhízik. Semmivel sem eszik többet, mint korábban, de a hasnyálmirigy kimerülése és az általa termelt hormonnal szembeni érzéketlenség miatt a táplálék szénhidrát-tartalma nem tud kellő hatékonysággal lebomlani, és zsír formájában elraktározódik a szervezetben. (Mellesleg a zsírlerakódás fokozódásának másik oka a pajzsmirigy hormontermelésének csökkenése, ami gyomormeridián 2-es pontjának tonizálásával fokozható.)  

A magas inzulinszint miatt a sejtek védekezni kezdenek a beléjük pumpált túl sok cukor ellen, és kialakul az inzulinrezisztencia, vagyis a sejtek ellenállnak az inzulin sejthártya nyitogató kísérleteinek. Ám mivel az agy érzékeli, hogy a vérben ott a sok cukor, utasítja a hasnyálmirigyet, hogy még több inzulint termeljen. A sejtek viszont egyre jobban ellenállnak. Egy ponton aztán a hasnyálmirigy feladja a küzdelmet, és a tartósan magas vércukorszint elkezdi káros hatását (vakság, érszűkület, stb.). A lép-hasnyálmirigy meridián tonizálá­sával, az energiaszint növelésével azonban a hasnyálmirigy működése fokozható. Így megindul a lassú fogyás, ami diétával párosítva megszünteti a cukorbajt is.

Azok kedvéért, akiknek még nem voltak ilyen problémáik érdemes megemlíteni, hogy a hasnyálmirigy egy hosszan elnyúló szerv a gyomor alatt, melynek fő feladata az inzulin nevű hormon termelése. Az inzulin segítségével a sejtek felveszik a vérben feloldott cukrot, hogy aztán energiaforrásként használják fel. Inzulin nélkül a cukor nem tud felszívódni a szervezetben, csak pang a vérben. A vércukorszint növekedése egy bizonyos szint felett súlyos rosszullétet (kómát), végül halált okoz. Ezt az állapotot hiperglikémiának nevezik. Az alacsony vércukorszint, a hipoglikémia is problémát okoz. Ez azonban nem halálos, többnyire szédülést vált ki, és kevés szőlőcukor fogyasztásával megszüntethető. Emiatt a cukorbetegeknek nem csak napi inzulininjekcióra van szükségük, hanem rendszeresen (naponta hatszor) enniük kell egy keveset, hogy vércukorszintjük 4-8 mmol/liter között legyen.

Az 1-es számú, vele született cukorbetegséggel szemben a 2-es számú, szerzett cukorbetegség következményei nem ilyen veszélyesek. Kezeléséhez többnyire inzulininjekcióra sincs szükség. Ez a betegség a súlyfelesleg leadásával, egészséges táplálkozással és sok mozgással jól kézben tartható. Ha súlyosabb a helyzet, sokat segít az akupunktúra, illetve a magnetopresszúra. Cukorbetegség esetén leghatékonyabb kezelési pontok a gyomor meridián: 36 és 38, a húgyhólyag meridián: 60 és 64, valamint az epehólyag meridián: 34-es pontja. Ajánla­tos bevonni a kezelésbe a lép-hasnyálmirigy meridián 6-os pontját is, ami a szakirodalom szerint a cukorbaj fő gyógyító pontja. A hasnyálmirigy kezelésénél két dogra kell ügyelni. Ha acetonszagú a verítékünk (a hónaljunk), az orrváladékunk vagy a vizeletünk, akkor a hasnyálmirigy nem elég aktív, túl sok a cukor a vérben. Ha pedig szédülünk, akkor túlszedáltuk a lép-hasnyálmirigy meridiánunkat. Gyors segítségként ekkor is jól jön a szőlőcukor-tabletta, vagy egy kanál méz.

A 2-es számú cukorbetegség sajnos egy alattomos, lappangó kór. A betegek fele nem is tud róla. Ezért nem árt figyelni a szervezetünket. Ha 40 éves kor felett gyakran izzadunk, szédülünk, vagy zsibbadnak a lábujjaink, haladéktalanul vizsgáltassuk ki magunkat, méressük meg a vércukorszintünket. Az idejében felismert cukorbetegség jól kezelhető, de ha már elkezdenek feketedni a lábujjaink, már csak az amputálás mentheti meg az életünket. Az akupunktúrás kezelés önmagában nem megoldás, mert a hasnyálmirigyet nem lehet a végtelenségig terhelni. A cukorbetegséget kiváltó okokat kell megszüntetni, tartós gyógyulás csak egészséges életmódra való átállással lehetséges.  Az egészségtelen életmód miatt a 2-es számú cukorbetegek száma az egész világon drámaian növekszik. Az akupunktúrával szemben a magneto­presszúra nagy előnye, hogy lehetőséget ad a szedáló pont ellenkező előjelű kezelésére. Jelen esetben ez igen hasznos, mivel az Sp5 pont szedá­lása (a mágnesrúd Yin végével történő energia­elvo­nás) nem csak a lép-hasnyálmirigy meridián energiaszintjét növeli, hanem megszünteti a székrekedést is. Ezáltal mérséklődik a zsírfelhalmozódás, ami kevesebb terhet ró a hasnyálmirigyre.

A cukorbetegség leküzdésében szükség van a szervezet fokozott vitaminozására is. Különösen a C-vitamint kell pótolni, mert a magas vércukorszint gátolja a sejtekbe jutását. A C-vitamin pótlása lassítja a cukorbetegség szövődményeinek kialakulását is, és mérsékli a glukóz szorbittá alakulását. Ez segít megtartani az érfalak rugalmasságát. Egy perui gyógynövény a Pasuchara (Szent Róbert gyógyfű) alkalmazásával kevésbé fenyeget bennünket a hasnyálmirigy kimerülése, a 2-es számú cukorbetegség kialakulása. Hatóanyaga gátolja az inzulin fehérjékhez való kötődését. Ezáltal több aktív inzulin marad a vérben. Emellett javítja a sejtek cukorfelvételének hatékonyságát, ami csökkenti a vér cukortartalmát. Cukorbetegeknél alkalmazva jelentősen mérsékelhető a beadandó hormon adagja. Különösen hatásos a diabéteszt megelőző állapot, a cukorintolerancia megszüntetésére.

Ugyancsak sokakat érintő időskori betegség a prosztatanagyobbodás. 50 év felett minden második férfi jóindulatú prosztatanagyobbodásban szenved, 70 év felett pedig alig akad olyan férfi, akinek ne lennének ilyen gondjai. A gyakori vizelési inger, és a vizelet égető, csípő érzése azonban könnyen megszüntethető a befogadó vezeték 2-es és 3-as pontjainak kezelésével. A gyógynövények közül a kisvirágú füzike[42] a legalkalmasabb ennek a betegségnek a gyógyítására. Igen hatékony még a hidegen sajtolt tökmagolaj, amely legegyszerűbben nyers tökmag formájában fogyasztható, de kapszulázva gyógyszertárakban is kapható. Súlyos esetben orvoshoz kell fordulni, mert a prosztatagyulladást rákos daganat is kiválthatja. Ebbe az esetben már csak a műtét segít. Ne halogassuk a kivizsgálást, mert kezdeti stádiumban a prosztatarák jó hatásfokkal gyógyítható. A betegség kezdetén műtétre sincs szükség, mert a rákos sejtek burjánzása gyógyszeres kezeléssel megállítható, visszaszorítható.

A magneto­presszúra igen ha­tékonynak bizonyult még a lumbágó és a migrén kezelésében. Nagy előnye a magneto­presszúrának, hogy semmilyen mellékhatása nincs, és nem áll fenn a hozzászokás veszélye. Ártani sem tudunk vele, mert ha túl sok energiát vittünk be, illetve vontunk ki, a mágnesrúd megfordításával a felesleg elvonható, illetve a hiány pótolható. (A megneto­presszú­ra működési elve, és alkalmazási szabályai az „Ezoterikus körkép” I. – II. – III. és VI. fejezeteiben található.)

 

Agykontrollsikerek

 

A gyakorlati tapasztalatok alapján a fizikailag alkalmazható gyógymódok közül a mag­neto­presszúra a leghatékonyabb, az autogén módszerek között pedig az Agykontroll a leg­tö­kéletesebb. Mind többen sajátítják el, és használják ezt az eljárását mindennapi problémáik megoldásra. Amíg a fizikai gyógymódok csak a test regenerálására alkalmasak, az Agykontrollal egyéb gondjaink is megoldhatók. Széleskörű hatékonyságának bizonyítására idézzünk néhány olvasói levelet az Elixír magazin Alfajárók című mellékletéből.

 

Kezdjük egy fiatal újságírónő élménybeszámolójával: „Éppen egy évvel ezelőtt a férjemmel egy öreg Trabantban érkeztem a tanfolyamra, a táskánkban néhány vajas zsemlével, és otthon elkészített teával. Kiadós veszekedés után voltunk, mert naponta anyagi gondokkal néztünk farkasszemet. Csu­pán tervekkel és ábrándokkal rendelkeztünk, a megvalósulás legcsekélyebb reménye nélkül. Ráadásul egészségügyi problémákkal küszködtem, pajzsmirigy-műtét előtt álltam. Gyakori láz, ízületi fáj­dalmak, hormonális problémák, depresszió gyötört. A pajzsmirigyem extrém méretűre nőtt, már nyelni is alig bírtam. A járás nehezemre esett, nagyon meghíztam, a legegyszerűbb fizikai megterhelés is kimerített. Népszerű magazinoknak dolgoztam ugyan, de anyagilag nem voltam sikeres a mun­kámban. Írásaim komoly szakmai sikert és olvasói elismerést hoztak, de a csekély honoráriumok a költségeimet sem fedezték. Már azon gondolkoztam, hogy abbahagyom az egészet, és három eltartandó gyer­mekemre való tekintettel elhelyezkedek valahol titkárnőként, egy közepes fizetés reményében.

Ekkor jutott eszünkbe az agykontrolltanfolyam. Gondoltam mit veszíthetünk. Házaspárként még kedvezményt is kaptunk a részvételi díjból. Az első »házi feladat« az volt, hogy fogalmazzuk meg, és írjuk le a céljainkat. Akkor még játéknak tekintettem a dolgot, és arra gondoltam: Ha már játszom nagyvonalú leszek. A józan ész határain belül kívánhatok bármit? Jó akkor leírom és kiteszem a falra, hogy főszerkesztő vagyok a saját lapomnál. Nincs kiadóvállalatom? Nincs bankbetétem, gazdag rokonom? Hitelképes sem vagyok? Nem baj, hiszen játszom, és a játékban ugye minden lehetséges. Naponta a céljaimmal keltem, feküdtem. Rendszeresen végeztem a gyakorlatokat. Agykontrollt végzett barátainkkal kis csoportot alkottunk, és hetente összejártunk gyakorolni. Mások számára nevetségesnek tűnő álmainkat osztottuk meg egymással. Közös programozással bátorítottunk mindenkit. Erősítettük egymásban a kitartást, a hitet és az erőt.

A dolgok egyszer csak megváltoztak körülöttünk. Szaporodtak a »szerencsés véletlenek«, a kisebb célok hamar elérhetővé váltak. Egyikünket kigyógyítottuk az influenzából, aztán álmatlanságot szüntettünk meg, fogyást idéztünk elő, házassági konfliktusokat rendeztünk, és elértük egy adóhivatali büntetés elengedését. Ezt követően komolyabb célokat tűztünk ki magunk elé. Persze nem vártuk, hogy ölünkbe hulljon a siker. Én is napról napra intenzívebben, és egyre nagyobb örömmel dolgoztam. Terveket készítettem, embereket kerestem fel, tanácsokat kértem, gondolkodtam, és köz­ben szor­galmasan végeztem az Agykontroll gyakorlatokat. Nem bántam meg. Nagyszerű dolgok tör­téntek velünk az elmúlt évben. Saját lapot alapítottam, melynek meglehetősen találó címére is az Agy­kontroll segítségével tettem szert. Főszerkesztőként tehetséges embereket foglalkoztatok. A férjemmel saját kiadóvállalatot hoztunk létre. Minden nap élvezettel és elégedetten teszem a dolgomat. Vállal­kozásunk napról napra gyarapszik, kiváló megbízásokkal látnak el bennünket komoly üzletemberek. A bevételekből folyamatosan építjük a következő lépcsőfokokat, és gyarapítjuk családunk bőségét. Sorra valósultak meg az egy évvel ezelőtt kitűzött céljaim. A semmiből indultunk. Csak hitünk és ötleteink voltak, és csupán az Agykontroll állt mellettünk. Sokan, akik az elején kinevettek bennünket, most sorra keresnek fel, és azt kérdezik: Hogyan?

Az egészségi állapotom már a tanfolyam ideje alatt jelentősen javult. A pajzsmirigyem teljesen visszahúzódott. A depresszióm eltűnt. Fizikai és szellemi teljesítőképességem jelentősen megnőtt. Már 8 kilóval vagyok könnyebb, műtétről szó sincs, tejesen egészségesen dolgozom napi 10-12 órát. Kapcsolataim mind családon belül, mind a tágabb környezetemben sokkal rendezettebbek. Nyugodtabb, megértőbb, megfontoltabb lettem. Nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, akiktől sokat tanulhatok. Mindig azt vonzom magamhoz, aki magán- és üzletemberként a következő lépcsőfokot segíti megmászni. Mostanában ha valami problémám adódik, szinte csak meg kell rendelni a megoldást, és már jön magától. Szükségem van egy építkezési vállalkozóra? Lekésem a buszt, stoppolok, és egy építkezési vállalkozó vesz fel. Mire odaértünk, már meg is kötöttük az üzletet. Szükségem van egy új ügyfélre? »Véletlenül« a kezébe kerül a lapom, megkeres, és máris megkaptam a megbízást. Tanácsra van szükségem a továbbképzéshez? Meghívást kapok egy tanfolyamra, ahol éppen a legmegfelelőbb információkat kapom. Kevés a tudásom egy feladat megoldásához? Szinte azonnal a kezembe kerül egy könyv, amelyből pótolhatom a hiányosságaimat. A legjobb dolog, amit önmagamért tehetek: az Agykontroll rendszeres használata. Ha változtatni akarunk az életünkön, azt belül, a fejünkben kell elkezdeni. Erre ébreszt rá bennünket az Agykontroll.”

 

Más családok egzisztenciájában is jelentős fordulatot hozott az Agykontroll: „Egy bútoripari vállalatnál dolgoztam tisztviselőként, minimálbérért. Két diplomával rendelkező feleségem munkanélküli volt, és így neveltük két kiskorú gyermekünket. Az ő 5000 forintos munkanélküli segélye semmire sem volt elég. Ezért nyugdíjas szüleim támogattak bennünket még 5000 forinttal. Emellett az anyósoméknál laktunk, négyen egy szobában. Sehogy sem sikerült kitörni ebből a lehetetlen helyzetből. Évekig próbálkoztam munkahelyváltással, de eredménytelenül. Elkeserítő és kilátástalan helyzetemben nem egyszer gondoltam arra, hogy ennyire jutottunk féléletnyi munkával. Akkor jött az Agykontrolltanfolyam. A szorgalmas programozás eredménye az lett, hogy hat hónap után sikerült munkahelyet változtatnom. Először titkár, majd ügyvezető igazgató lettem. A feleségem egy évvel később végezte el a tanfolyamot. Három hónap múlva már egy ismert újság rovatvezetőjeként dolgozott. Nyomasztó anyagi gondjaink megszűntek, magasabb életminőségbe léptünk.”

 

A legtöbben egészségük visszaszerzésére használják ezt a módszert. Kilátástalan esetekben szinte felülmúlhatatlan a hatása, mivel a gyógyíthatatlan betegségek terén az Agykontroll csodákra képes. A sok közül lássunk pár példát erre is: „Nyolc éve küszködöm pszoriázissal (pikkelysömör). Eddig már vagyonokat költöttem arra, hogy kigyógyuljak belőle. Két hete elkezdtem programozni az Elmetükre-technikával, hogy elmúljon a betegségem. Jelenleg teljesen tünetmentes vagyok. Az életvitelem, a táplálkozási szokásaim nem változtak, a káros szenvedélyem ugyanúgy megvan. Semmi mást nem tettem, mint programoztam. Most már hiszem és tudom, hogy egészségem helyreállításhoz az Agykontroll az út.”

Rengeteg embernek okoz gyötrelmet egy másik nehezen gyógyítható bőrbetegség, az ekcéma is. Egy agykontrollos így szabadult meg ettől a nyavalyától: „10 éve tartó kínzó ekcémám mindkét lábfejemet beborította. Nagyon sokat szenvedtem vele, mert csúnyán gennyedzett, állandóan kirepedezett, csupa seb volt. Orvostól orvosig jártam vele, különböző gyógyszerekkel és krémekkel kezeltem, de a sebeimet semmi sem mulasztotta el. Amikor visszamentem felülvizsgálatra, a legtöbb helyen azt mondták, hogy tanuljak meg élni vele. Volt olyan telem, hogy nejlonzacskót kellett a lábamra húzni, hogy csizmába bujtatva be tudjak járni a munkahelyemre. Hála azonban az Agykontrollnak, már hosszú ideje teljesen tünetmentes vagyok. Az Elmetükre-technikával és a laboratóriumomban gyógyítottam magam. Képzeletben lézeres kezelést, és különböző borogatásokat alkalmaztam.”

 

Az alkoholisták és a „láncdohányosok” is végleg megszabadulhatnak a szenvedélyüktől:

29 éves vagyok. Már tizenéves koromban rászoktam az italra. A lakóhelyemen rengeteg alkoholista él. Munkatársaim többsége sem veti meg a piát. Az agykontrolltanfolyam elvégzése előtt már komoly egészségügyi problémákkal küzdöttem. Többször kezeltek Tegretollal, Rivotrillal, de sajnos a kezeléseket követően hamarosan újra inni kezdtem, és mindig többet. A Rendőrtiszti Főiskolán pedig elértem a mélypontot. Alkohol nélkül egyetlen napot sem tudtam elképzelni. Egy budapesti rendőrtisztházaspártól hallottam először az Agykontrollról, ők javasolták, hogy végezzem el a tanfolyamot. 2006 áprilisában ezt meg is tettem. Itt ismertem meg a szokáskontrollt. 2006. május másodikának reggelére programoztam, hogy akkortól nem kívánom a piát. Sikerült! (A sikeres programozás ellenére teljes absztinenciát javaslok hasonló helyzetben lévő társaimnak, mert véleményem szerint kis mennyiség elfogyasztása után is bekövetkezhet visszaesés.) A tanfolyam előtt három italfajtát kombináltam: sör, whisky és mézes pálinka. Minden nap kikészültem, sokszor a barátaim vittek haza. Ma már egyáltalán nem iszom és a dohányzásról is leszoktam, pedig naponta több, mint két dobozzal szívtam. A főiskola befejezése után szeretném e témakörben bővíteni az ismereteimet. Célom, hogy egyre több olyan embernek tudjak segíteni, akik hasonló problémákkal küzdenek.

 

Mind több áldozata van a kábítószer-élvezetnek. A közfelfogás szerint ebből a függőségből nincs menekvés. Pedig van: „Az 1960-as évek elején sokan kísérleteztek a tudatállapotot megváltoztató szerekkel, mint pl. az LSD, és a marihuána. Ki akarták deríteni, hogyan működik az agy. Én is közéjük tartoztam. Ám annyira hozzászoktam a szerekhez, hogy végül a heroin karjaiban találtam magam. Sok éven át naponta kellett beadni magamnak nem egyszer napi 200 dollár értékű adagot. Valósággal a kábítószer rabjává váltam. Létezni sem tudtam nélküle. Egy idő után már nem a feldobottság miatt injekciózza magát az ember, hanem azért, hogy egyáltalán életben maradjon. Közben számtalan orvoshoz fordultam, pszichiáterhez is jártam, kórházba is befeküdtem. Mindenütt könyörögtem, hogy szabadítsanak már meg ettől a szenvedélytől. A költséges elvonókúrák ellenére sehol sem tudtak velem jelentős eredményt elérni. A drogklinikák betegeinek 95%-a egy idő után újra a kábítószernél köt ki. Ekkor láttam meg egy újsághirdetést a Silva-féle Agykontrollról. Ott tanítottak meg a saját agyam irányítására. Ezzel a módszerrel 30 nap alatt meg tudtam szüntetni a heroin iránt érzett csillapíthatatlan vágyamat. Azóta »tiszta« vagyok. Már évek óta nem nyúlok kábítószerekhez. Mellesleg a heroin után a dohányzásról is leszoktam az Agykontroll segítségével.”

 

A legtöbb siker a rákgyógyítás terén születik: „A meditálás mindennapjaim részévé vált. Ennek hatására ige jó volt a közérzetem. Egy rutinvizsgálat során azonban kiderült, hogy a jobb oldali petefészkemnél egy 5 cm átmérőjű ciszta található. Nagyon megijedtem. Az ismerőseim próbáltak megnyugtatni. »Nem nagy dolog, majd megműtenek.« Mit mondjak, 23 évesen nem erről álmodoztam. Amint megtudtam a diagnózist, reggel és este gyógyítottam magam. Lementem szintemre, és elképzeltem, hogy egy ágyon fekszem, és egy röntgenszerű gép hajlik a hasam fölé, ami gyógyító lézerfényt bocsát ki. Láttam, mint a cisztám napról napra zsugorodik, majd végül eltűnik. Két hét múlva kíváncsian mentem az orvoshoz, ahol valóban csoda történt. A doktor hitetlenkedve meredt az ultrahangos vizsgáló készülék képernyőjére, és így szólt: Nincs itt semmi!”

Egy erős dohányos nem volt képes felhagyni káros szenvedélyével, annyit azonban megtett az egészsége érdekében, hogy rendszeresen eljárt tüdőszűrésre. 24 évi dohányzás után kb. 1 cm átmérőjű csomót találtak a bal tüdejében. Sürgősen beutalták mammográfiás vizsgáltra. Ő azonban nem ment el. Helyette elkezdte önmagát gyógyítani a nemrég elsajátított Elmetükre-technikával. Egy év múlva újra hívták vizsgáltra. Amikor elárulta, hogy nem ment el kezeltetni magát, a doktornő csodálkozott rajta, hogy még él. Elővette a friss röntgenfelvételt, és kereste a tovább növekedett csomót. Egy idő után megszólalt: „Nem találom. Nem értem hová lett”. Én tudom – feleltem. „Agykontrollal elmulasztottam”. Nagyon elcsodálkozott.

 

Akkor sem reménytelen a helyzet, ha valaki már fél lábbal a sírban van: „Többliternyi folyadék gyülemlett fel a mellkasomba, ami miatt majdnem megfulladtam. A kórházi CT-vizsgálat kétökölnyi méretű daganatot mutatott ki a hasamban. Ráadásul a magas lázam miatt nem tudtak megműteni. Közben a daganatom érezhetően nőtt. Más akkor a volt, mint egy gumilabda. Nem sok jóval kecsegtetett az a körülmény sem, hogy testvéreim közül többen daganatos betegségben haltak meg. Két nővérem mellrákban, három másik testvérem pedig hasi rákban hunyt el. Mindnyájan a negyvenes-ötvenes éveikben jártak. Csak akkor csillant fel némi remény, amikor az orvosaim azt mondták: Talán még ki lehet venni a daganatot. A műtéti altatásból felébredve az első kérdésem az volt: Sikerült? Sajnos nem! – hangzott a válasz. Felnyitották a hasamat, majd rögtön vissza is varrták. A hasi tumor annyira összekapaszkodott a környező szervekkel, hogy képtelenség volt kioperálni. Hazaküldtek meghalni.

Mielőtt elvittek volna, megkérdeztem a doktor urat, árulja el, hogyan néznek ki a rákos sejtek. (Végső kétségbeesésemben ugyanis elhatároztam, hogy magam próbálkozom a gyógyításommal. Régebben olvastam az Agykontroll című könyvet, így tisztában voltam vele, hogy ez nem lehetetlen.) Az orvos azt felelte, hogy leginkább a buborékokhoz hasonlítanak. Mivel akkor már le tudtam menni alfa szintre, lelki szemeimmel láttam, hogy nagyszájú falósejtek egymás után kapják be ezeket a buborékokat. A tökéletesebb programozás érdekében megkértem a fiamat, hogy szerezze be nekem az alapgyakorlatról szóló kazettát is. Az Elmetükre-technikával elképzeltem magamat, hogy keményen dolgozom otthon a kertben. Kapálok, majd össze-vissza futkározok a kutyámmal. Közben levegőt is alig tudtam venni, és a mellkasomban a folyadék folyamatosan újratermelődött. Ennek ellenére még véletlenül sem mondtam, hogy lehetetlen. Állapotom ellenére képzeletben egész­ségesnek láttam magam. Egy idő után tényleg éreztem, hogy »nap mint nap egyre jobban és jobban vagyok«.

Ezért elhatároztam, hogy elvégzem az agykontrolltanfolyamot. Akkor már 15 kilót fogytam, és annyira gyenge voltam, hogy a fiamnak kellett elvinnie. Erős fájdalmaim miatt fájdalomcsillapítót is kellett szednem. Ott tanultam meg igazán programozni. Ezt követően rohamos javulás ált be az állapotomban. A következő CT-vizsgálaton már a nyomát sem találták a ráknak. Az igaz, hogy szinte egyfolytában programoztam. Nem volt vesztegetni való időm, mert a testvéreimmel két-három hónap alatt végzett a rák. A laboratóriumomban egy speciális tust alkottam, amiből lézersugarak jöttek ki. Amikor az orvosom meglátta a felvételt, összecsapta a kezét, és azt mondta: Ez világcsoda! Ilyen még nem volt, hogy valaki ennyire súlyos, operálhatatlan hasi tumorból egy-két hónap alatt rendbe jöjjön. Aztán hozzátette még, hogy erről tanulmányt fog írni.”

 

Talán a legszörnyűbb eset ez volt: „Kint voltunk a telkünkön. Egész nap főztem, takarítottam, tettem a szokásos dolgomat. Jó volt a közérzetem, nem is sejtettem, hogy mi vár rám. Betegségem első jele akkor mutatkozott, amikor éjjel kimentem a fürdőszobába, és az ajtó előtt elájultam. Hamar magamhoz tértem, és mivel ismét jól éreztem magam, nem hívtunk orvost. Továbbra is a megszokott módon teltek a napjaim. Három nap múlva azonban már a vécéről sem tudtam felállni, olyan iszonyatos fájdalmaim voltak. Úgy éreztem, kiszakadnak a beleim. Szerencsére a mentőautó percek alatt kiért. A kórházban rögtön rohantak velem a röntgen osztályra. Mind az ultrahang vizsgálat, mind a hasi röntgen negatív lett. Az állapotom azonban olyan rohamosan romlott, hogy az orvosok azonnali hasműtétet javasoltak. A feltárás során megszületett a diagnózis is: teljes bélelzáródás, és a vastagbélben egy szétszakadt sérv.

A műtét után megkönnyebbültem, úgy gondoltam túl vagyok rajta. Két nap múlva azonban ismét erős fájdalmaim voltak. A kezelőorvosom azt mondta, hogy tűrjek nyugalommal, később jobb lesz. Én tűrtem, de a beleim nem. Egyik pillanatról a másikra sugárban kezdett ömleni az orromon, a számon a bélsár. Üvöltöttem, és fuldokoltam. Szétszakadtak a két napja műtött beleim. Aki élt és mozgott körülöttem, rohant. Futva vittek a műtőbe. Az újabb több órás hasi műtét alatt kétszer beállt a klinikai halál. A következő napot az intenzív osztályon töltöttem, morfiumtól kábán. Ekkorra már a kislányom kivételével a családom is lemondott rólam. Tele voltam aggatva csövekkel, szondával, és folyamatosan kaptam a morfiumot. A környezetemből csak egy-egy pillanatra észleltem valamit. A szám félrecsúszott, a nyelvem kilógott. 36 kiló szerencsétlenség voltam. Egy hét után is csupán néhány percre tértem észhez. Ennek során történt, hogy az orvosok megálltak az ágyam végénél, és azon tanakodtak, hogy ismét meg kellene műteni, de akkor már műhasfal kell, amit nem fogok kibírni. A beszélgetést hallva akadozó nyelvvel megszólaltam: Mához egy hétre hazamegyek.

Szánakozva néztek rám, és szóltak a nővérkének, hogy hozzon még egy adag morfiumot. Ezt azonban már nem engedtem beadni. Bár elmondta, hogy e nélkül mi vár rám, tudatában akartam lenni annak, hogy mi történik velem. Azért is szükségem volt az éber állapotra, mert a kislányom szinte mindig velem volt, és tartotta bennem a lelket. Egyfolytában programozott a gyógyulásom érdekében. Olyan eltökélt volt, hogy egy idő után már hittem neki, bíztam benne. Vágytam a gyógyulásra, és kész voltam a vele való együttműködésre. Élni akartam. Ezért is mondtam az orvosaimnak, hogy meg fogok gyógyulni. Tudtam, hogy nem fekhetek itt bábként, nagyon meg kell dolgoznom a felépülésért. Amíg nem voltam tudatomnál, a lányom egyoldalúan beszélgetett velem. Csupa pozitív dolgokat mondott nekem, bíztatott a gyógyulásra. Reggel 7-től este 8-ig vígasztalt, hogy: Ne add fel! Egyre jobb színed van. Vagy: Már csak két napot kell aludnod, hogy kivegyék az első csövet belőled. Amikor úgy érezte, hogy már összecsuklik a fáradtságtól, segítségül hívta az agykontrollos társait, akik távprogramozással közreműködtek a gyógyulásomban.

Ahogy tisztult az elmém, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy valamit nekem is tennem kell magamért. Miután a kislányommal együtt én is elvégeztem az agykontrolltanfolyamot, nem okozott nehézséget a programozásba bekapcsolódni. Már hajnalban elkezdtem, és napi 6-7 órát dolgoztam magamon. Kis manó képében végigjártam a beleimet, és feltérképeztem a kárt. Aztán különböző módszerekkel (takarítóként, festőként) elkezdtem rendet csinálni a szervezetemben. A szükséges eszközök képzeletbeli megteremtése során rábíztam magam a megérzéseimre. Próbáltam minden negatív gondolatot, kétséget kizárni az agyamból. Az eredmény nemsokára megmutatkozott. A lányom segítségével, szondákkal és csövekkel feldíszítve kimentem a folyosóra. Az éppen akkor odaért professzori vizit dermedt arccal meredt ránk. Másnap a kislányom egy négylevelű lóherével nyitott be a kórterembe. »Neked találtam« – és a kezembe nyomta.

Az orvosok továbbra is értetlenül, hitetlenkedve, de csodálattal nézték furcsa sétáimat a folyosón. A következő héten már drukkoltak is nekem, hogy az adott napon tényleg haza tudjak menni. Estére azonban begennyesedett a sebem. Napi háromszori tisztításra volt szükség, amikor elérkezett az előre beharangozott időpont. A kezelőorvos szinte sajnálkozva mondta, hogy »azért ne keseredjen el, a sebe gyorsan gyógyul, ezért ha nagyon akarja, holnap már hazamehet. Amit ön csinált, az már így is maga a csoda«. Egy óra múlva nyílt a kórterem ajtaja, és az osztályos orvos a következőket mondta: Elnézést asszonyom, de nagy baj van. – Majd kivert a hideg verejték. Mi jöhet még? Nem volt még elég? Aztán így folytatta: Hat rohamkocsi érkezett egy tömegbalesetből. Szükségünk lenne az ágyára. Emiatt mégis csak hazakerültem az általam megjövendölt napon. Az orvosom ellátott instrukciókkal és gyógyszerekkel, majd végül átölelt, és ezt mondta: Én nem tudom, hogy mit csinált, azt sem, hogy hogyan, de csodálom önt. Otthon teljesen felépültem, és ma már a halálos betegségem csupán egy kellemetlen emlék.”

 

Szakmai körökben is nagy port kavart az az eset, amikor egy sánta nő ezzel a módszerrel 4 centiméterrel meghosszabbította a lábát: „Csípőbetegségem miatt két nagy műtétet hajtottak végre rajtam gyerekkoromban. Ennek során a bal csípőízületemet merevíteni kellett. Mindezek hatásra 17 éves koromra 4 centiméterrel rövidebb lett a bal alsó végtagom. Mivel a beteg oldalon kevésbé nő a csont, az orvosok azt mondták, hogy ez a helyzet csak rosszabbodni fog. Húsz éven át éltem így, és hordtam állandóan magasított talpú ortopéd cipőt. Ilyen állapotban érthető, hogy mindjárt az elsők között elvégeztem az agykontrolltanfolyamot. Éreztem, hogy rajtam csak ez segíthet. Minden áron meg akartam szabadulni a testi torzulásomtól, mivel az állapotom szörnyű terhet jelentett számomra. A megszerzett tudás, és az elszántság végül is meghozta a várt eredményt. Másfél éves kitartó programozás eredményeként fokozatosan megszűnt a két lábam közötti hosszkülönbség.

Reggel, délben, este, sőt sokszor még éjszaka is programoztam a célom elérése érdekében. Egy idő után azt vettem észre, hogy az ortopéd cipőim zavaróan »magassá« váltak. Úristen! Nő a beteg lábam! – hasított belém a gondolat. Egyébként fél évig semmi változás sem történt, mert nem tudtam magam egészségesen elképzelni. Lelki szemeimmel görbének, rövidebb lábúnak láttam magam. Csak kis lépésekben, apránként sikerült megváltoztatni a magamról kialakított képet. Olyan mélyen gyökerezett bennem a »nyomorék Gabi« énkép, hogy sokáig még alfában sem sikerült hibátlannak látni a testemet. Amikor elkezdtem hinni állapotom megváltoztathatóságában, még mindig csak képzeletben tudtam szebben járni. Az Elmetükre-technika, és a laboratóriumi képernyő alkalmazása akkor hozott jelentős javulást, amikor már képes voltam magam egészségesnek elképzelni. Miután a lelki szemeimmel láttam, hogy olyan csodálatosan járok, mint egy zerge, a valóságban is könnyebb lett a járásom. A végén lekaptam a lábamról a cipőt, és örömömben sírni kezdtem az előszobai tükör előtt. Szembe néztem magammal, és azt mondtam, hogy: Ez nekem többé nem kell! Ezt követően elégettem mind a nyolc ortopéd cipőmet. Néhány milliméternyi különbség még van ugyan a két lábam hossza között, de ez már nem akadályoz abban, hogy normál cipőket hordjak. Melegen ajánlom mindenkinek az Agykontrollt, mert ez egy igazi kincs.”

 

Nem kevésbé meghökkentő Székács Ferenc egri asztalos története, akit Vallon úti műhelyében dolgozva csonkolásos baleset ért. Bal kezének nagyujja a megmunkált deszkával együtt a gyalugép alá csúszott, és az levágott belőle egy centiméternyi darabot. Székács úr nem nyugodott bele, hogy rokkanttá vált, hanem Agykontroll-ismereteit felhasználva öngyógyításba kezdett. Az Elmetükre technikát alkalmazva ujjának hiányzó része visszanőtt. Alig két hónap alatt új csonthártya és köröm képződött rajta. A levágott ujjbegy étertestére visszamaterializálta a hiányzó szöveteket. A korábbi és az új röntgenfelvételek egyértelműen igazolják a „csodát”. Az orvosok érdeklődésére elmesélte, hogy mindezt az Agykontrollnak köszönheti, majd hozzátette, hogy „ez a tanfolyam volt élete legjobb befektetése”. A róla szóló riportból az is kiderül, hogy az orvostársadalom és a gyógyszergyártó lobbi azért nem támogatja az Agykontroll széleskörű terjedését, mert ez rontja az „üzletüket”. Ha az emberek önmagukat is meg tudják gyógyítani, sőt sokkal többre képesek, mint az orvosok, akkor a betegellátásban dolgozók munkanélkülivé válnak. Ennél is megbocsáthatatlanabb következmény, hogy a befektetők elvesztik a gyógyszergyártásból eredő hatalmas profitjukat.

 

Nem mondható mindennaposnak ez a gyógyulási mód sem: „1992-ben egyszerre kaptam szívinfarktust és tüdőembóliát. Az agykontrolltanfolyamot 1993-ban végeztem el. Ez volt életem legjobb befektetése. Minden nap legalább egyszer elcsendesedek, relaxálok, de napközben többször is elmondom magamban gondolatban azt a megerősítést, hogy: Egyre jobban vagyok! Azóta semmi problémám a szívemmel. 1994-ben egy rutinvizsgálaton kiderült, hogy a koleszterinszintem 8,6 ami igen magas. Azonnal elkezdtem tevékenykedni a képzeletbeli laboromban. Gondolatban borecetes infúziót adtam be magamnak, és azzal mostam át az ereimben csörgedező véremet. Ezt a játékot naponta többször is megismételtem. A negyedik napon, amikor éppen alfában voltam, és elkezdtem alkalmaznia a borecetes infúziót, hirtelen erős vizelési ingerem támadt. Olyan intenzív nyomást éreztem a hólyagomban, hogy abba kellett hagyni az alfázást. Szaladtam a WC-re, és ahogy megindult a vizeletem olyan érzésem támadt, mintha sűrű olajat pisilnék. Kb. 1 dl, sűrű, sárga, olajos vizelet csillogott a kagylóban. Alig tudtam kisikálni utána a vécécsészét, olyan csúnya nyomot hagyott benne. Néhány nap múlva visszamentem az orvosomhoz, hogy ellenőriztessem a koleszterinszintemet. Az eredmény 6 mmol/l lett! Az orvos kérdőn nézett rám: – Hát ezt hogy csinálta? Azóta időnként – amikor éppen eszembe jut – tisztogatom a véremet és az ereimet. Jelenleg 5,0 a koleszterinszintem. Mindez annak ellenére történt, hogy a táplálkozásomat nem változtattam meg. Most is ugyanazt eszem, mint amikor még magas volt a koleszterinszintem.”

 

Az Agykontroll az allergia felszámolása terén is igen hatékonynak bizonyult. A legtöbb siker a virágporallergia megszüntetése során történt. A legérdekesebb esetekről azonban az ételallergiával kapcsolatban számoltak be: „Gyermekkorom óta allergiás voltam a tojásra. Eleinte kis mennyiséget még fel tudott dolgozni a szervezetem, csak akkor keletkeztek rajtam kiütések, ha sokat ettem belő­le. A helyzet azonban idővel egyre súlyosabbá vált. Annyira, hogy már az orvosok által felírt gyógy­szerek sem segítettek. Ekkor, végső elkeseredésemben elővettem a régebben már olvasott Silva-köny­vet, hogy megpróbálkozzak az Agykontrollal. Az Elmetükre-technikát alkalmazva a képernyőmön naponta háromszor megjelenítettem egy nagy adag tojásos ételt, amit képzeletben jóízűen fala­toz­tam. Aztán láttam magam, hogy a bőröm másnap is ugyanolyan sima, nem jelenik meg rajta kiütés. Emellett képzeletben olyan injekciókat adtam be magamnak, amelyek segítették feldolgozni a fehérjét. Egy hónap múlva kíváncsi voltam az eredményre. Megettem egy adag tojásos ételt. Nagy meglepetésemre a szervezetem nem reagált rá. Ezt követően még két ízben programoztam, majd befejezésül képzeletben kezet fogtam a tojásokkal, és örök barátságot kötöttünk. Már évek óta nyugodtan ehetek bármilyen tojásos ételt. A tojásfehérje feldolgozása ma már semmilyen gondot nem okoz a szervezetemnek.”

 

Komplex betegségek esetén sem reménytelen a helyzet: „28 éves koromban gyógyíthatatlan betegségem alakult ki. Bőr-, ízület- és vesekárosodás okozta tünetektől szenvedtem. Vérképem borzasztóan rossz volt. Féléves kórházi kezeléssel sem sikerült megállítani a további romlást, ezért leszázalékoltak. Alig kezdtem el dolgozni, máris nyugdíjas lettem. Rokkantnyugdíjas. Az orvosom azt tanácsolta, hogy tanuljak meg élni ezzel a betegséggel. Én azonban nem tudtam belenyugodni ebbe a helyzetbe, és folyton-folyvást a gyógyulás lehetőségét kerestem. Amikor megjelentek az Agykontroll és a Gyógyíthatsz című könyvek, rögtön lecsaptam rájuk. Elolvasásuk után azt gondoltam, hogy: Istenem! Ha ennek csak a fele igaz, nyert ügyem van! Nem csak a fele volt igaz, hanem minden. Sőt a leírtaknál többet is elértem. Ezen az úton elindulva legyőztem minden betegségemet. Hitemnek és a programozásoknak köszönhetően ma már nem szedek gyógyszereket, és a leleteim kiválóak. Az orvosom azt mondta, hogy még ilyet nem látott. Visszamentem dolgozni, és senki sem hiszi el rólam, hogy milyen beteg voltam.”

 

Vicces történetekben sincs hiány: „Korábban gyakran mondogattam, hogy: Ha én ezt megoldom, abba biztosan belekopaszodok. Nem csoda, hogy a hajam nagyon hamar elkezdett hullani. A különféle vizsgálatok nem tudták kideríteni az okát. A vitamintabletták szedése semmit sem segített. Később, agykontrollosként már rádöbbentem gondom valódi okára. Sürgősen abbahagytam a negatív programozást, és Elmetükre-technikával naponta háromszor programoztam magamnak, hogy a hajam dús, erős szálú. Sikerült! Üstököm ismét a régi.” Az Agykontroll a férfiak házimunkára serkentésére is alkalmas: „Kíváncsiságból elkezdtem programozni a férjemet. Ő német fiú, foglalkozása favágó. Vidéken lakunk, és itt nem szokás, hogy a férfiak házimunkát végezzenek. Ennek ellenére többször elképzeltem alfában a 100 kilós »erdei mackó« férjemet az én kis köténykémben, amint mosogat. Három nap múlva így brummogott hozzám: Olyan fáradtnak nézel ki kicsim, ma én mosogatok. Nyolc éve vagyunk házasok, és ez idő alatt ez volt az első alkalom, hogy az ő kezébe járt szaporán a mosogatószivacs. Remélem nem utoljára.”

 

Külföldről is érkeznek beszámolók. Egy Torontóban élő asszony így bánt el az epekövével: „Gyakran kínzott az epegörcs. Végül nem bírtam tovább, be kellett mennem a kórházba. Ott reggeltől késő délutánig vizsgáltak, majd közölték velem, hogy epekövem van. Hazaküldtek mondván, hogy keressek egy sebészt, és operáltassam meg magam. Egy ilyen komoly műtét errefelé nem olcsó dolog. Miután már régóta készültem haza, nem halogattam az utazást. Műtétre azonban Magyarországon sem volt szükség. Otthon hallottam erről a kurzusról, és elvégeztem. Utána elképzeltem, hogy kapszulákban kis manókat nyelek le. Az első csákánnyal szétverte a nagyobb köveket. A később érkező törpék egyre kisebbre törték azokat, majd az utolsó kávédarálóval porrá őrölte. Így a kövek könnyen távoztak az epehólyagomból.” (Mellesleg ugyanezt meg lehet tenni vesekövek esetén is.)

Ha nem túl nagy a kő, ki is csalogatható: „Vesemedence-gyulladással bekerültem a kórházba, ahol a röntgen két meglehetősen nagy követ mutatott ki a vesémben. Az orvosok műtétet javasoltak. Én azonban 10 nap haladékot kértem, és a fiatal orvosok legnagyobb derültségére már a kórházban neki­álltam a programozásnak. Alfaállapotban megkerestem a két követ, és rábeszéltem őket, hogy jöj­jenek ki, mondván »Jóval kellemesebb itt kint a fényben, mint ott bent a sötétben«. Eléjük álltam, és mutattam a vesevezetéken át a kivezető utat. A húgyhólyagomba érve félreálltam, és vártam mi tör­ténik. A két vesekő engedelmesen követett. Még a kristályosan csillogó felületüket is láttam, amikor belepottyanta a hólyagomba. Ezt közöltem az orvosommal is, aki mosolyogva küldött ellenőrző rönt­genre. A felvételt vizsgálva döbbenten állapította meg, hogy a kövek már nincsenek a vesében. Ezt követően hazamentem, és háromnapi koncentrált agykontrollozás után a kövek a WC-kagylóban kö­töttek ki.

A csontritkulásommal kapcsolatban is biztató eredményt értem el. Miután már nyugdíjas vagyok, a háziorvosom évente elküld általános kivizsgálásra, ahol nagyfokú csontritkulásra derült fény. A csontvesztés közel 45%-os volt, ami nagyon veszélyesnek számít. Mint köztudott a csontritkulás gyógyíthatatlan betegség, egyelőre csak az állapotromlás állítható meg. A kapott hormontartalmú tabletta is csak lassította a további leépülést. Mivel nem vágytam arra, hogy hátralevő éveimet ágyban vagy tolószékben töltsem, elkezdtem újra programozni. Megmagyaráztam a testemnek, hogy mi a baj, és megkértem az egészségemre felügyelő kis katonákat a közreműködésre. Rávettem őket, hogy árgus szemekkel figyeljék a gyógyszer működését, hogy csak ott fejthesse ki a hatását, ahol kell. Semminemű mellékhatást nem engedélyeztem. Utána képzeletbeli műszerembe betápláltam az ideális csontsűrűséget. Aztán beállítottam a programot, hogy mindaddig építi és szaporítja a csontsejteket, amíg ezt a szintet el nem éri. Felszólítottam szervezetem dolgos kis törpéit, hogy szorgalmasan gyűjtsék össze a rossz helyre rakódott meszet, és keverjék össze a laboratóriumomban található jó fajta csontenyvvel, valamint a szükséges szerves anyagokkal, és kis kannácskáikkal öntözzék be a porózus csontrészekbe. Jelen pillanatban ott tartok, hogy a csontritkulás 15%-kal csökkent.”

 

A legnagyobb kétkedést orvosi körökben váltja ki az Agykontroll: „A méhszájamon keletkezett hámfelrakódás miatt állandó orvosi ellenőrzés alatt álltam. Az orvosom már korábban is gyakran mondogatta, hogy jó lenne ezt eltávolítani, mert komoly betegség alakulhat ki belőle. A műtétnek azonban még a gondolatától is irtóztam, azért húztam-halasztottam a dolgot. A következő felülvizsgálaton azonban közölte velem az orvosom, hogy a felrakódás tovább nőtt. Ezért nem szabad tovább várni, mert fennáll az elrákosodás veszélye. Megijedtem, de haladékot kértem, hogy megpróbálhassam Agykontrollal rendbe hozni magamat. Orvosom furcsán nézett rám. Miután hosszú ideje barátok is vagyunk, így fogalmazott: Ági! Ennél értelmesebbnek gondoltalak! Ennek ellenére elkezdtem programozni, de valahogy nem teljes gőzzel. Az egy hónap múlva végzett kontrollvizsgálat nem mutatott javulást, így a műtét elkerülhetetlennek tűnt. Ettől pánikba estem. Nagy nehezen kiharcoltam még egy hét haladékot, és most már teljes odaadással programoztam a gyógyulást.

A laboratóriumi képernyőmön egy lézerkészüléket képzeletem el, ami fokozatosan elvékonyította a hámfelrakódást. Eközben gyakran elképzeltem magam tejesen gyógyultan, egészségesen. Elérkezett az utolsó kontrollvizsgálat ideje. A nőgyógyászom már notesszel a kezében várt: – Ágika, melyik napon fekszel be a kórházba? –Talán előbb meg kellene vizsgálnod! Nem sok értelmét látta, de a kérésemre megtette. Rutinszerűen kereste a kóros elváltozást, de nem találta. Először a szemüvegét törölte meg, majd a vizsgálóműszer lencséjét. Végül ezt mondta: Ez érthetetlen, de hála Istennek tejesen rendben vagy! Határtalan volt az örömöm. Egyszerre két sikert értem el. Nemcsak a műtétet úsztam meg, hanem felkeltettem az orvosom érdeklődését is a Silva-módszer iránt.”

 

A sok szülés következtében köldöktől lefelé megnyílt a hasfalam, és már kezdett továbbszakadni felfelé is. Arról nem is beszélve, hogy kialakult egy hüvelykujjbegynyi köldöksérv is. Minden olyan orvosi vizsgálatnál, amikor a hasamat is megvizsgálta az orvos közölte, hogy meg kellene operáltatnom, mert tovább fog szakadni. Ez a negatív „programozás” még siettette is a folyamatot, mert amikor hasizomerősítő felüléseket végeztem, kezdett valami kitüremkedni és furcsa, izomrepedésszerű tüneteket észleltem. Megvallom megijedtem. Nekiláttam a helyreállításnak. Szintemre mentem, és elképzeltem egy „varrókészletet”, ami az emberi test varrására alkalmas. Amikor annak ide­jén varrni tanultam, mutattak nekünk egy kelmeegyenesítő öltést, ami a széthasadt ruhadarab megjavítását szolgálja. Ezzel az öltéssel kezdtem képzeletben kijavítani a hasfalamat. Az öltés kezdeténél és végénél hagytam egy-egy cérnadarabot azzal a céllal, hogy szükség esetén még tudjak feszíteni a varráson. Még kb. három alakommal mentem alfába, és húztam szorosabbra az öltést. Kis idő múlva ellenőriztem szintemen a szétvált izomszélek összeforrását, és amikor már befejezettnek láttam a gyógyulást, kiszedtem a „varrást”. Nem sokkal később észrevettem, hogy a köldöksérvem is teljesen elmúlt, visszahúzódott! A következő vizsgálaton, ahol az orvos megtapogatta a hasamat, és megnyugodva közölte: „Látom, megfogadta a tanácsomat, és végre megoperáltatta a hasfalát.” Ekkor azonban hirtelen elakadt a szava, mert nem látott műtéti heget. Eldicsekedtem a módszerrel. Nagyon csóválta, hitetlenül rázta a fejét, de az eredmény ott volt, megkérdőjelezhetetlenül.

 

A legtöbben a fogorvosi kezeléstől félnek: „Az Agykontroll megismerése előtt a fogorvosi szék számomra az univerzum legkerülendőbb pontja volt. Most már más a helyzet. Nyolc fogamra kellett koronát rakni. Amíg korábban a fúrógép hangjától is pánikba estem, most injekció nélkül csiszolták le az összes fogamat. A fájdalmat Agykontrollal szüntettem meg. A doktor úr nagyon csodálkozott rajtam. Az egyik fogamat azonban menthetetlennek ítélte, és ki akarta húzni. Kértem, hogy várjunk még vele pár napot, valamit ki akarok próbálni. Látta, hogy nagyon ragaszkodom a természetes fogaimhoz, ezért próbatömést alkalmazott. Az eljárás nem vált be, ettől még érzékenyebb lett a fogam. Ekkor bedobtam apait, anyait. Három este alkalmaztam az Elmetükre-technikát. Képzeletben átlátszóvá tettem a szuvas fogamat, majd feltöltöttem tisztító folyadékkal, ami feloldotta a tönkrement fogbelet. Aztán képzeletben egy injekciós fecskendővel leszívtam a zavaros folyadékot. A nyolcadik leszívás után megtisztult a fogam, és megszűnt a fájdalom. A doktor úr hiába ütögette a fémszondájával, egyáltalán nem fájt. Bár már hallott az Agykontrollról, nem akarta elhinni, hogy én hoztam rendbe. De a probléma megszűnt, így ezt a fogamat is véglegesen betömhette, és felrakhatta rá a koronát.”

 

Ha valamelyik eljárás nem válik be, ne keseredjünk el. Próbálkozzunk más módszerrel. Egy fiatal nő félholtan feküdt a kórházban. A korábban tanultak alapján oly módon próbálta gyógyítani heveny vastagbélgyulladását, hogy törpék tisztítják, súrolják a beleit. Ennek során azonban nem javult az állapota. Ezt követően megváltoztatta a gondolati képet, ám az új módszer sem hozott eredményt. Ekkor az jutott eszébe, hogy háborút indít a kórokozók ellen. Ellazulva, mély tudatszinten naponta küldte csatába seregeit, és színes képek formájában vizualizálta a küzdelmet. Az érzékletes megjelenítés sikerrel járt. Orvosai legnagyobb meglepetésre nemsokára gyógyultan távozott a kórházból.

Egy másik hölgy is csak harmadik nekifutásra ért el sikert. Először ő is a kis törpékkel próbálkozott, akik üvegmosó kefével tisztogatták az ereit. Bár kitartóan programozott, a kívánt javulás mégsem mutatkozott. Erre módosított a stratégián, de mindhiába. Végül az az ötlete támadt, hogy minden egyes vörösvértestét megkérte: a beteg ereken keresztülutazva gyógyítsák azokat. Ezt követően gyorsan visszahúzódtak a hatalmas, dudoros visszerei a lábán.

 

Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a gyógyító eljárásnak valamilyen mértékben összhangban kell állnia azzal az eljárással, amit a láthatatlan segítőink hajtanak végre rajtunk a tényleges gyógyításunk során. Azt nem várják el tőlünk, hogy pontosan tudjuk, hogy a betegségünket hogyan kell gyógytani, de azt igen, hogy legalább hasonló módon imitáljuk a menetét. Pl. ha vészes vérszegénységben szenvedünk, hiába küldjük a kis törpéket ereket takarítani, mert nem a vérereinkkel van a baj. A vashiány pótlása, a vörösvértestek szaporítása ily módon nem oldható meg. Aki idegenkedik a hagyományos orvosi kezeléstől, annak is célszerű legalább egy kivizsgáláson részt venni, hogy tudja mi a baja. A pontos diagnózis tudatában sokkal könnyebb kidolgoznia a célravezető stratégiát, mint a vaksötétben tapogatózni. Ha végképp nem boldogulunk, kérdezzük meg a laboratóriumi tanácsadóinkat. Ők tudják, hogy mi a megoldás.

A balesetek megelőzése érdekében is érdemes pontosan programozni, nehogy úgy járjunk, mint ez az aggódó szülő: „A feleségem új autót vett, és a 17 éves fiam elkérte tőle kipróbálásra. Miután csupán 3 napja rendelkezik jogosítvánnyal, nagyon nyugtalan voltam, hogy valami baja esik. Mivel nem sikerült lebeszélnem a sétakocsikázásról, lementem alfába, és azt programoztam, hogy sértetlenül hazaér. Így is lett. Neki nem esett semmi baja. A kocsin azonban két horpadás volt. Azt ugyanis elfelejtetem programozni, hogy az autó is épségben maradjon.”

 

Vigyázzunk, mert az Agykontrollban a negatív programozás is hat. Jóval intenzívebb, mint az önszuggesztió:

„Agykontrollt végzett kolleganőmet tanfolyamra küldték, de a vizsgáktól nagyon félt. Reggel, induláskor az járt a fejében, bárcsak eltörné a kezét, akkor nem tudna tesztet írni. Túl jós sikerült a programozás. Az Oktatási Központ lépcsőjén legurulva nem csak a kezét, hanem a lábát is eltörte…”

 

Különösen fontos a körülmények pontos megismerése elveszett tárgyak, állatok, személyek keresése során. Ezt támasztja alá az alábbi beszámoló is: „Vidékről hívtak fel telefonon, hogy segítsek egy elveszett kutya megtalálásában. Gazdája elkeseredettségét átérezve elkapott a »vadászösztön«. A telefonkagylót a kezemben tartva alfába mentem, és kértem a kutyus adatait. Soha nem jártam az illető lakhelyén, ennek ellenére bevillant egy utcarészlet, amit részletesen leírtam a telefonálónak, és megjelöltem, hogy melyik ház, melyik lakásában található a jószág. Fél óra múlva újra hívtak. Minden stimmelt, az utca, a ház, a lakás, a kutya fajtája. Csak éppen nem ez volt a keresett eb. Kiderült, hogy rosszul adta meg a kutya életkorát. Újabb esettanulmányba kezdtünk. Most másik kép, egy játszótér ugrott be. Ezt is részletesen ismertettem. Még azt is elmondtam, hogy a mérleghinta egyik végén hiányzik a faülőke. A cím közlésekor azonban zavarba jöttem, mert az illető azt állítot­ta, hogy azon a környéken nincs is játszótér. Ennek ellenére elment a megadott címre. Fel-alá járkált a környéken, majd benézett egy sövénykerítés mögé. Ott meglátta az általam említett játszóteret, a mérleghintával, és a hiányzó faülőkével együtt. Azért nem tudott róla, mert ez a kis játszótér egy katonatisztek számára épített lakónegyedben állt. Ott búslakodott a kutyája egy fa alatt. Mindketten örömmámorban úsztunk, amikor visszahívott.”

 

Az Agykontrollal állatokat is lehet gyógyítani: „Szandra lova megbetegedett, kólikás lett. Az állatkórház orvosa így szólt a szomorú lányomhoz: »Mit akar, Nem látja, hogy a ló haldoklik? Kár bele a gyógyszer!« Az orvos magatartása rettenetes dühöt váltott ki belőlem. Utólag azonban örülök neki, mert ha normálisan viselkedik, valószínűleg elfogadom a tényt, hogy az állat menthetetlen. Így azonban harcba szálltam vele. Azonnal elkezdtem agykontrollozni. A laboratóriumomban napi 12 üveg infúziót adtam neki, az ultra tanfolyamon tanult módon. A kislányom pedig reggel 7-től este 10-ig egyfolytában pozitív állításokat mondott a lónak. Kézrátételes gyógyítást is alkalmaztunk. Reikisek távkezelték, az ivóvizét programoztuk, majd Elmetükre technikát alkalmaztunk. Lovunk anyagcseréje teljesen felborult a betegségtől. A trigliceridszintje 0,5 helyett 13, a pulzusa pedig 30 helyett 120 volt. A vércukra felment 9-re. Háromhetes küzdelem után azonban meggyógyult, boldogan vittük haza. Ezt követően az állatok gyógyítását tovább folytattuk. Eddig öt reménytelennek tartott lovat mentettünk meg. Azt tapasztaltuk, hogy a hatékony programozáshoz tudnunk kell milyen laborértéket akarunk elérni. Csupán az a kívánság, hogy a „laborérték jó legyen” nem elegendő. Újabban az ügetőre vagy az állatkertbe bennünket hívnak, ha nagy a baj. A történtek hatására az Üllői úti Lókórházban már két állatorvos is elvégezte az Agykontrolltanfolyamot.”

 

Egyik kedvenc ismerősöm családjában élő cicus úgy ugrott le a szekrényről, hogy megütötte magát. Egyre rosszabbul volt. Nem evett, nem mosakodott, ami a cicáknál rossz előjel. Jó néhány nap múlva vitték csak orvoshoz, aki megállapította, hogy eltört a gerince. Mivel nem vitték orvoshoz most már olyan helyzet alakult ki, hogy még műtéttel sem tud segíteni. Egyet lehet tenni, el kell altatni, mert a teljes lebénulás vár a cicára. A család hallani sem akart erről! Ekkor szereztem tudomást az esetről. Nekem is van cicám, így el tudtam képzelni, mit éreznek. A következőt tettem: laboratóriumomban megjelenítettem a törött gerincű állatot, majd a törés két végét alaposan megcsiszoltam, hogy jó érdes legyen a felület. Ezt követően „bioragasztóval” bekentem, majd összenyomtam, végül rugalmas kötszerrel körbefogtam őket.

Naponta ellenőriztem, hogy nem mozdult-e el a két felület, és megigazítottam a kötést. Mindezt egészen addig, amíg már azt nem érzékeltem, hogy a törött rész masszívan összeragadt. Ekkor elképzeltem, hogy megindul a csontképződés, és a cica szervezete átvette a gyógyulás további irányítását. Nem szóltam az ismerősömnek, csak vártam a híreket. Kb. 2 hét múlva kaptam az elsőt, a cica eszeget, és ami nagyon fontos: mosakszik. Hiszen ha nagy a baj, a macska nem mosakszik. Tovább tevékenykedtem alfában. Hamarosan újabb hír érkezett: vánszorogva ugyan, de már néhány lépést megtett. Ekkor árultam el, hogy gyógyítom. Nem akarom szaporítani a szót, most hétvégén már arról számoltak be, hogy a cica remekül van, és már a kedvenc székébe is fel tud ugrani.

 

Ne feledkezzünk el a rendszeres továbbképzésről, tudásunk fejlesztéséről se. Ismereteink kibővítésének leghatékonyabb módja az Ultra tanfolyam elvégzése. A 2 napos továbbképző tanfolyamon megtudjuk, hogy melyek az igazán hatékony programozás titkai; Mik az egészség helyreállításának lelki vonatkozású titkai. Megtanulhatjuk még hogyan oldhatunk meg 72 óra alatt megoldhatatlannak tűnő helyzeteket; Hogyan lehet az Agykontroll alapjaira másokat is megtanítani; Miként lehet tárgyakat mentális energiával feltölteni; Hogyan lehet csapvízből gondolati úton döbbenetesen hatásos gyógyszert előállítani; Miként lehet a kezünkből kiáramló energiával fantasztikusan hatékonyan gyógyítani; Hogyan lehet pecek alatt maximálisan energikussá válni; Miként lehet távolról, egyszerre több tucatnyi ismerőst gyógyítani; Beszélgetés közben hogyan lehet szubjektív kommunikációval hatni a beszélgetőpartnerünkre, és így segíteni neki; Végül azt is elsajátíthatjuk, miként lehet elérni, hogy az adósunknak eszébe jusson megadni a tartozását; Továbbá hogyan vonzhatjuk magunkhoz azokat az érdeklődőket, akiknek a leginkább szükségük lenne az eladásra kínált ingatlanunkra, vagy az általunk gyártott termékekre illetve szolgáltatásainkra. Az Ultra tanfolyamra csak az Agykontroll tanfolyamot végzettek jelentkezhetnek. A részvételi díj kb. fele az alaptanfolyam díjának.

A kazettákon forgalmazott tanfolyamokból is sokat profitálhatunk: „Megvettem az Elménk univerzális ereje című kazettasorozatot. Tudtam, hogy bízhatok az ajánlásukban, mert amit eddig tanítottak, az úgy működött, ahogy ígérték. Azt azonban nem sejtettem, hogy egy szuperszonikus repülőt kapok! Olyan gyors és hatalmas pozitív belső változásokat indított le bennem, hogy időnként csodálkozva kérdem magamtól – Valóban én vagyok ez az ember?”

 

Mint tudjuk az Agykontrol szabályait könyvből is el lehet sajátítani, de a tanfolyamot végzett ismerősünktől is megtanulhatjuk: „Egy fiatal kollegám megkérdezte tőlem, hogyan szabadulhatna meg a pattanásaitól. Ránézve kisé zavarba jöttem. Az arca, a nyaka, a homloka zsúfolásig tele volt pattanásokkal. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy több száz pattanás csúfította el az arcát, és közülük sok gennyes volt. Azt válaszoltam, hogy »programozz magadnak gyógyító vizet«. Röviden elmondtam a módszert, aztán meg is feledkeztem a dologról. A másnapi értekezleten odajött hozzám a barátom és megkérdezte, hogy láttam-e a fiatal kollegát. Igen látom, ott ül előttem – válaszoltam. – De láttad az arcát? Felálltam, és odamentem a fiúhoz. Csaknem tátva maradt a szám. Olyan tiszta és sima volt az arcbőre, mint a baba popsija. Orvosilag elképzelhetetlen, hogy valakinek egyetlen éjszaka alatt ennyire rendbe jöjjön a bőre. Ilyen súlyos bőrbajok után még teljes gyógyulás esetén is marad valami nyom vissza. A csúnya hegek azonban teljesen begyógyultak. Álmélkodva kérdeztem, hogy mit tett az arcával. Megfogadtam a tanácsodat – hangzott a válasz. Megmostam az arcomat életenergiával telített vízben, és ettől teljesen elmúltak a pattanásaim. Erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy én nem azt mondtam, hogy meggyógyulsz, hanem azt, hogy ez talán segít. Ő azonban nagyon hitt ennek a módszernek a hatékonyságában. Gondolom előtte más sok mindent kipróbált, és ez volt az egyetlen reménye. A hit pedig mint tudjuk önmagában is hegyeket mozgat. Hátha még Agykontrollal is kombinálják.”

 

Az elfáradt szervek energiával való feltöltése meghosszabbítja az életünket. Néhány éve barátnőm édesanyját szívinfarktus érte. Beszállították a kórházba. Sűrűn egymás után még három infarktus következett. A kezelőorvos közölte, hogy sajnos tehetetlenek, és a beteg élete már csak néhány óra. Ezért értesítették a családtagjait, hogy elbúcsúzhassanak tőle. Ekkor hívott a barátnőm, és kérte a segítségemet. Azonnal alfába, illetve a laboromba mentem, és megjelenítettem az idős asszonyt. Vizualizáltam a szívét. Olyan volt, mint egy élettelen, nehéz kődarab. Aztán elkezdtem beszélni hozzá, hogy: „Még nincs itt az ideje, hogy befejezd az életedet. A családnak szüksége van rád, az unokáid kicsik még, kell nekik a nagymamai szeretet” Hozzátettem, hogy: „Az történjen, ami mindenki számára a legjobb.” Ezzel egyidejűleg az Ultra tanfolyamon tanult módon feltöltöttem a szívét energiával. Erre a kezemben tartott szív hirtelen kitágult, mint amikor valaki mély levegőt vesz, majd „kiengedte a levegőt”. Utána nagyon lassan elkezdett pulzálni. Kezdetben csak gyengén, majd egyre lendületesebben dobogott. Amikor meggyőződtem róla, hogy szabályosan és egyenletesen dolgozik, visszatettem a szívet a helyére, kikísértem Joli nénit a laboromból, kijöttem alfából, és izgatottan vártam a fejleményeket. Este 7 órakor, amikorra az orvos jelezte a szomorú véget, csörgött a telefon. A gyomrom összeugrott. A barátnőm hívott. Köszönés nélkül belekiáltotta a telefonba: „Úgy is tudom, hogy te csináltál valamit, mert anyu egyszer csak megszólalt, hogy enne egy kis húslevest.” Hamarosan kikerült az intenzív osztályról, és a mai napig köztünk él. Azóta a barátnőm és a családtagjai is elvégezték az Agykontroll tanfolyamot, és sikerrel alkalmazzák a tanultakat.

 

Az apró sikerekről szóló beszámolóknak se szeri, se száma: „Két éve ínhüvelygyulladást kaptam, melynek következtében csúnya dudor éktelenkedett a kezemen. Annyira szégyelltem, hogy társaságban eldugtam a kezemet. Mivel ez nem lehet megoldás egy életen át, elkezdtem programozni. Néhány nap után arra ébredtem, hogy eltűnt a dudorom. A fiam a mai napig csóválja a fejét, ha a kezemre néz.”

A sokféle gondok egyike így nyert orvoslást: „A lábkörmeim nagyon gombásak voltak. Alfában, a laboromban különleges gyógyszert kotyvasztottam, amivel naponta kenegettem a körmeimet. Persze csak képzeletben. Igaz hogy 8 hónapig tartott a gyógyulás, de sikerült. Újra fel merek venni vékony harisnyát.”

A csontritkulás megszüntetése sem lehetetlen. 28 éve rendszeresen járok reumatológiára és gyógyfürdőkbe, csontritkulás és meszesedés miatt. Két évvel ezelőtt 164 centiméterről 158 centiméterre mentem össze, és egy púp nőtt a hátamon. Háromszori Elmetükre gyakorlat után azonban kiegyenesedett a hátam, és megszűnt a púpom. Amikor elmentem megröntgeneztetni, a kezelőorvosom nagyon csodálkozott a változáson. A magasságom újra 164 cm.”

 

Sajnos elég rossz a csontrendszerem, hosszú évtizedes huzavo­na, szenvedés után belementem, hogy meg­operálják a gerincemet. Attól kezdve évente vettem részt fürdőkúrákon speciális gyógy­kórházak­ban, hogy többet ne keljen átélnem a sok szenve­dést. Egyik alkalommal egy csontsűrűség-vizs­gálatot is végeztek, és megállapították, hogy beindult a csontritkulás. Ez a 40-es éveim ele­jén történt. Egy pillanatra megijedtem, majd eszembe jutott, hogy „hát miért vagyok én agykontrollos? Itt a következő feladat!” Le­mentem szintemre, kivetítettem magam elé a csontvázamat, és elképzeltem, hogy az olyan, mint egy lisztszíta, ezernyi, parányi lyukkal. Majd hívtam az apró manókat, akik az égből lekért, csodálatosan összeállított anyaggal el­kezdtek dolgozni. Mindegyik lyukacskát beta­pasztották, majd az anyagot szépen elsimítot­ták. Csak néztem, hogy milyen gyönyörű lett a csontvázam. Sehol semmi hiba! Ezt követően visszahelyeztem csontvázamat a testembe. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy immár egészséges vagyok, és ezt százszázalékosan el is hittem!

Egy ideig még naponta eszembe ju­tott, hogy teljesen egészséges a csontvázam, majd el is felejtettem. Egy év múlva megint mentem fürdőkúrára, ahová vinni kellett a régi leleteket. Újra elrendelték a csontritkulás-vizs­gálatot. Majd visszavittem a leletet a főor­voshoz, aki csak nézte, és elkezdett érdeklőd­ni, hogyan élek. Sokat mozgok, úszom, mit eszem? Nem értettem, mire a sok kérdés, majd azt mondta, hogy hihetetlen, de a csont­rendszerem állapota sokkal jobb, mint az előző évben volt. Ilyen nem szokott előfordulni. Amikor befejeződött a fürdőkúra, a kerületi orvoshoz is vissza kellett vinni a zárójelentést és leleteket. Újra elkezdődött a kérdésözön, mert ő is észrevette a változást. Tehát mindenkit csak bíztatni tudok, hogy alkalmazza a tanfolyamon elsajátított techniká­kat, segítsen magán és embertársain!

 

Aki már szenvedett égési sérülést, az tudja igazán értékelni ezt a csodával határos gyógyítási módot: „Tavaly végeztem el a tanfolyamot. Nem sokkal utána lobogó, forró vízzel leforráztam a kezem. Azonnal azt mondtam magamban: Elmúlt, nem fáj! Nem hólyagosodott fel, nem lett vörös, mintha semmi sem történt volna. Este a családom tagjai sem tudták megmondani, melyik kezemmel történt a baleset.”

Az Agykontroll alkalmazása nincs korhoz kötve. Gyerekek is nyugodtan használhatják: „Az unokám 8 éves kislány, és elvégezte a gyermekagykontroll-tanfolyamot. Azóta hatalmasat változott, természetesen előnyére. Önbizalma megnőtt, és nagyon jó tanuló lett. Dolgozatírásnál sikeresen alkalmazza a Három Ujj technikát. Osztályából azóta sok gyerek elvégezte a kurzust, és osztályfőnökük rendkívül büszke a tanítványaira.”

 

14 éves voltam, amikor az orvosok pajzsmirigy-nagyobbodást, valamint göbös elváltozásokat diagnosztizáltak nálam. Állandó hormonkezelést írtak elő, és a műtét is szóba került. Mivel anyukám Agykontroll-tanfolyamot végzett úgy döntött, hogy ne szedjem tovább a gyógyszert. Helyette minden este agykontrolloztunk. Ott ült az ágyam mellett, és kérte, hogy behunyt szemmel képzeljem a nyakamat szobornak, amiről együtt lesimogatjuk „lefaragjuk” a strúmámat, ami egyre kisebb lesz, végül egészségessé válik a pajzsmirigyem. Megmondom őszintén nem igazán hittem abban, hogy ez használ, sőt néha kifejezetten untam. Anyu azonban kitartó volt. A legközelebbi kontrollon a dok­tornő alig hitte el, hogy valaha is bármilyen panaszom volt. Most én járok Agykontroll-tan­folyamra az anyukámmal, és ezúton is nagyon köszönöm neki, hogy meggyógyított.

 

A gyerekek gyógyításra is használják ezt a módszert: Benjámin fiam 2001 decemberében, 7 és fél évesen végezte el a gyermekagykontrollt. 2002 márciusában egy térdprobléma miatt végzett röntgenvizsgálat kapcsán kiderült, hogy a sípcsontjában galambtojásnyi ciszta van, ami miatt előjegyezték műtétre. Azt tanácsolták, ne is menjen iskolába, mert ha megműtik, úgyis ismételnie kellene a tanévet. Benjámin senkinek sem árulta el, hogy elmetükre-technikával a laborjában (titkos kuckójában) gyógyítja magát. Három hónap múlva összepakoltuk a kórházban szükséges ruhákat, és bementünk az Ortopédiai Klinikára. Feltűnt, hogy a fiam milyen nyugodt, sőt engem nyugtatgatott, hogy ne izguljak, jó lesz a röntgene. Az összes orvos összeszaladt, mert eltűnt a cisztája! Akkor árulta el, mit csinált. Többet kontrollra sem kellett mennünk.

 

Azok is képesek Agykontrollal gyógyítani magukat, akik még soha sem hallottak erről a módszerről. Egy kislány a leukémia egyik kivételesen súlyos formájában szenvedett. Az orvosai közölték a szüleivel, hogy maximum két hete van hátra. Ekkor a gyerek azt találta ki, hogy minden este, fürdéskor elképzeli, hogy a kádban levő víz az élet vize, ami a bőre apró lyukacskáin keresztül beáramlik a testébe, és ő meggyógyul, életre kel. Az orvosok értetlenül állnak a tény előtt, hogy a kislány még mindig él, és leletei hónapról hónapra jobbak lesznek.

 

Emilyvel könnyekkel küszködve közölte az orvosa, hogy agydaganata van. A röntgenfelvétel azt is kimutatta, hogy a műtéti beavatkozásra nincs lehetőség. Betegsége annyira előrehaladott állapotban van, hogy már csak két hete van hátra. A fiatal amerikai nő maga is meglepődött azon, hogy milyen higgadtan vette tudomásul az iszonyatos bejelentést. Bár kifelé menet kissé elsírta magát, de a kocsiban már határtalan nyugalom árasztotta el a testét és a szellemét. Minden pénzét kivette a bankból, repülőre ült, és Kalkuttába utazott. Egy olcsó külvárosi szállodában kivett magának egy szobát 13 napra. Maga sem tudta, hogy pontosan mit miért tesz, mégis elképesztően magabiztosnak érezte magát. A padlóra feküdt, majd mormolni kezdte magában, hogy meg akar gyógyulni. Időnként felkelt, megtornáztatta elzsibbadt tagjait. A negyedik napon zsongást érzett a fejében, mintha meleg vízbe mártott kendőt tekert volna köré. A 13. nap hajnalán olyan erősnek és egészségesnek érezte magát, mint még soha korábban. Hazautazott, és kérte orvosát, hogy ismét röntgenezze meg. Az új felvételeken a kóros elváltozás nyomát sem lehetett látni.

Emily később is eredményesen alkalmazta az „Elmetükre” gyakorlat autodidakta úton elsajátított módszerét. Egy motorbaleset során alaposan összetörte magát. A kórházban azt mondták neki, hogy legalább 3 hónapig nem kelhet fel. Erre elkezdte alkalmazni a jól bevált módszert. 9 nap múlva saját lábán távozott a kórházból. A hölgy mit sem tud az Agykontrollról. Gyógyulását annak tulajdonítja, hogy: „Irtó erős az akaratom. Indiában öntudatlanul cselekedtem, a kórházban viszont már direkt hipnotizáltam magam. Erősen, nagyon erősen gondoltam az összezúzott tagjaimra, és egy vörösen izzó burkot képzeltem köréjük. Közben pedig halálos lelki nyugalommal ismételgettem, hogy meg fogok gyógyulni. Szerintem az ember képes tudatosan hatnia testére. Remélem, hogy előbb-utóbb sokan jutnak ennek a képességnek a birtokába. Nincs ebben semmi varázslat, nem csupán a test hat a lélekre, hanem a lélek is a testre.” Nos, hát így is lehet magyarázni José Silva öngyógyító módszerének hatásmechanizmusát.

 

Sokan küzdenek látási problémákkal, és mind többen költenek egy vagyont a lézeres szemműtétekre. Az agykontrollosok másként járnak el: „14 éves koromtól szemüveget hordtam, és négyévenként egyre erősebb lencsét írt fel az orvosom. Az agykontrolltanfolyam elvégzése után két és fél hónapig programoztam ez ügyben. Elképzeltem, hogyan működik az egészséges szem, vizualizáltam magamat szemüveg nélkül, és alfában sokszor átéltem annak örömét, hogy nagyszerűen látok messzire. Mivel a vágyam és az elvárásom nagyon erős volt, elértem a célomat. Egy idő után döbbenten vettem észre, hogy tökéletesen látok szemüveg nélkül is.”

Súlyosabb esetekben is érdemes próbálkozni: „Az egyetemi éveim alatt derült ki, hogy belső szemtengelyferdülésem van. Erre mindkét szememre cilinderes szemlencsét írtak fel. A későbbiek során e nélkül az utcára sem tudtam kimenni. A tanfolyam elvégzése után elkezdetem alkalmazni az »éleslátás« cseppeket, illetve azt programoztam magamnak, hogy minden pislogás után a szemem olyan jól fókuszál, mint egy fényképezőgép. Ma már szemüveg nélkül is jól látok. Megvizsgáltattam a szemem műszerekkel is. Megállapították, hogy a rövidlátásom és a szemtengelyferdülésem megszűnt. Amikor elárultam a főorvosnak, hogy minek köszönhetem a gyógyulásomat csak annyit mondott, hogy: Rómába is száz út vezet.”

Úgy tűnik, hogy költséges fogyasztószerekre sincs szük­ség: „Amikor az agykontrolltanfolyamra jelentkeztem 100 kilogrammnál is többet nyomtam a mérlegen. A meg­szer­zett tudás birtokában rögtön elkezdtem programozni. Egy év alatt több mint 20 kilogrammot fogytam. Elme­tükre-techni­kával értem el a célomat. Pozitív állítást is hasz­­náltam. Minden étkezés előtt elmondtam, hogy a most el­fo­gyasz­tan­dó ételből a szervezetem csak annyit használ fel, amennyi az egészséges működéshez szükséges. Azóta is tartom a súlyomat.”

Valószínűleg a hajfestékgyártásnak is bealkonyul: „El­kezdett őszülni a hajam, és a bajuszom is. Nekifogtam prog­ramozni, hogy sötétebb legyen. 2 hónap után a baju­szom már befeketedett. Mintha befestettem volna.”

 

Az Agykontroll a rég várt gyermekáldást is meghozza: „34 évesen mentem férjhez. Hét éven át hiába vártuk a gyermekáldást. A kórházi kivizsgáláson közölték velünk, hogy immunulógiai okok miatt soha sem lehet gyerekünk. Ezt követően állított be a férjem az Agykontroll és a Gyógyíthatsz című könyvekkel. Azonnal tanulmányozni kezdtem őket. Amikor először programoztam, a virápor­allergiámat akartam megszüntetni. Legnagyobb meglepetésemre nem a kívánt kép jelent meg, hanem egy édes kisbabát láttam magam előtt. Rögtön hagytam az allergiámat, és a teherbeesésem ügyében kezdtem el szorgoskodni. Képzeletben egy egész hadsereget mozgósítottam a méhemben, akik mindenféle technikai újdonsággal nekiláttak engem gyógyítani. Ez a csata háromnegyed óráig tartott. Utána feltettem a kérdést a tanácsadóimnak, hogy mi legyen az elpusztult ellenféllel. Azonnal megkaptam a választ, hogy végezzek hüvelyöblítést. A szintemről kijőve ezt meg is tettem. Pontosan 9 hónap múlva megszületett az egészséges Bálint fiam. Amikor 3 éves lett, mind gyakrabban mondogatta, hogy szeretne egy »rózsaszínű« kistestvért. Ekkor megint rászántam egy órát a programozásra, és 9 hónap után megszületett Anna lányom, aki rózsaszínűbb már nem is lehetett volna. A terhességem alatt ezzel a technikával azt is megtudtam, hogy milyen nemű a magzat. A tanfolyamot csak jóval később végeztem el, két döbbenetes sikerrel a hátam mögött.”

 

A szülő nők is gyakran alkalmazzák ezt a módszert: „Első gyermekem születésekor borzasztóan féltem a szülési fájdalomtól. Úgy döntöttem, hogy teszek ellene. Ellazult állapotban elképzeltem, hogy egy nagyon rugalmas gumicsövet, amin keresztül minden ellenállás nélkül megszületik a gyer­mekem. Gondolatban egész terhességem alatt dédelgettem ennek a könnyű szülésnek a gondolatát. Éjjel egyperces fájdalmakra ébredtem, amelyek valójában nem fájtak, csak a méhösszehúzódások miatt nem tudtam kényelmesen feküdni. Rohantunk a kórházba, és úgy szültem meg a babát, hogy szinte észre sem vettem. Az orvos nem akarta elhinni, hogy egy órával az első gyermekem megszületés előtt én még békésen aludtam az ágyban, és semmilyen fájdalmat nem éreztem.”

 

Gyerekek gyógyításnál nagyon fontos a fájdalomcsillapítás is: „Óvónő vagyok, és egyszer az udvaron az egyik 3 éves kislány elesett. A fehér harisnyája kiszakadt, és azonnal vérezni kezdett a térde. Föléje tettem a kezemet, és a kesztyűérzéstelenítést alkalmazva ezt mondtam: Elmúlt! Nem fáj! Nem vérzik! A kislány abbahagyta a sírást, és kérte, hogy nézzük meg a térdét. A seb rózsaszínű volt, és egyáltalán nem vérzett. Boldogan elmosolyodott, és így szólt: Ezek szerint csak a harisnyám vérzett.”

Már a nagymamáknak sem idegen az Agykontroll: „A napokban történt, hogy a másfél éves unokám megfogta a forró kályhacsövet, mire majd elájult a fájdalomtól. A kesztyűérzéstelenítés technikájával pár perc alatt szó szerint meggyógyítottam.”

 

Az Agykontroll elsajátítása nem függ a kortól. Gyerekek is elvégezhetik a tanfolyamot. Még hozzá nem is akármilyen eredménnyel. Erről számol be egy hálás mama:

Nagyon köszönöm, hogy ilyen örömben részesítettétek a lányomat, Esztert. A gyerektanfolyam óta nem bír magával Hol az ébredését állítgatja, hol azt látom, hogy a három ujja össze van téve, hol meg törökülésben ül a szobájában csukott szemmel. „Ez az én gyerekem?” – kérdezgetem magamtól. Aki eddig úgy tett-vett, sürgölődött, mint a sajtkukac; ha valakivel beszélgettem folyton belebeszélt, stb. Teljesen kicserélték! Most megvárja, amíg befejezem a mondókámat. Nem hisztizik a húgával, hanem kedvesen, kérve szól hozzá, ha nem tetszik neki valami. Őrületes! Titkon reméltem, hogy a tanfolyam elvégzése után lesz rajta változás, de hogy ekkora, azt még álmomban sem reméltem!

 

Gyógyítani nem csak önmagunkat lehet, hanem másokat is. Így azok számára is elérhető ez a módszer, akik nem végezték el az agykontrolltanfolyamot, vagy nem képesek alfába merülni: „Az egyik unokám koraszülöttként, nyolc hónaposan jött a világra, nagyon betegen. Az aorta nagymérvű szűkülése következtében semmi esélye sem volt az életben maradásra. Négynapos korában egy speciális mentőautóval, inkubátorban, lélegeztető gépen tartva vitték a fővárosba megoperálni. A műté­tet követő éjszaka leállt a szíve. Újraélesztették, majd ötnapos korában újabb műtét következett, mivel időközben az aorta másik ága is beszűkült. Az operációk után mindössze 1720 grammra csökkent a súlya. A fiam és a menyem teljesen össze volt törve. Amikor visszaszállították a helyi kórházba, megállapították, hogy az agykamrákban nagy mennyiségű agyvíz van. Ekkor újra a fővárosba vitték, hogy az agyát lecsapolják. Közben tüdőgyulladást kapott, ami késleltette a műtétet. Amikor visszahozták jobboldali lágyéksérve lett, amit itt operáltak meg. Alig hogy túljutottunk ezen, a bal oldalán is lágyéksérv keletkezett, amit már csak a fővárosban tudtak megoperálni. Viszonylagos felépülése után közölték velünk, hogy a szív két pitvara között 5-6 milliméteres lyuk tátong. Ezt már nem tudtuk elviselni. Úgy döntöttünk, hogy az agykontrollosokhoz fordulunk. Egy havi találkozójuk során nyolcszázan programozták az unokám gyógyulását. Állapota rohamosan javult. A kontrollvizsgálaton nem találták a szívén a lyukat. Végre élet költözött bele. Igaz hogy 16 hónapos kora ellenére úgy néz ki, mint egy 8-9 hónapos gyerek, de már formálja a szavakat, saját erejéből hasra fordul, és a karjaival kitámasztja magát. A legjobb úton halad, hogy felépüljön, és normális emberé fejlődjön.”

 

A gyógyíthatatlannak hitt cukorbetegség ellen is sikerrel vehetjük fel a küzdelmet: „A bátyámnak sorozatosan 19 mmol/l körül volt a vércukorszintje. Ezért beutalták a kórházba, hogy inzulinra állítsák át. Nagyon sajnáltam őt, mert a másik bátyámnál láttam, hogy ez mennyi kényelmetlenséggel, és kötöttséggel jár. Másnap reggel elmentem a templomba, meggyóntam, megáldoztam, és imádkoztam a testvéremért. Utána hazamentem, és leültem meditálni. Soha ilyen jól még nem sikerült a relaxálás. Megjelent előttem a bátyám fehér hasnyálmirigye, csúnya, nagy fekete foltokkal. Megkértem a mindig segítőkész manócskáimat, hogy csiszolják le a fekete foltokat, amit azok meg is tettek, és az így hófehéren csillogóvá vált. Utána meglátogattam a testvéremet a kórházban. Ezzel fogadott: Képzeld, lement a cukrom 3,6-ra! A biztonság kedvéért még pár napig bent tartották, majd hazaengedték. Megúszta a mindennapi szurkálást. Nem mertem elárulni, hogy mit tettem, mert féltem, hogy kinevet. Én azonban szilárdan hiszem, hogy az imádság, és az Agykontroll segítetett rajta.”

 

Testvérem alkoholista volt. Elmetükre-technikát alkalmaztam, és éjszakai gondolati üzenetküldést. Természetesen orvoshoz is vittem, és ő szintén le akart szokni az alkoholról. Az éjszakai üzenetküldésben nagyon szépen beszéltem vele, és próbáltam elmagyarázni, hogy miért lenne neki jó, ha nem inna alkoholt. Öt éve egy csepp alkoholt sem iszik, még a pálinka szagától is undorodik! Ez kb. fél éves, kitartó programozás eredménye. Nagyon örül az egész család, a nővérem élete teljesen megváltozott! Hozzáteszem, keményen ivott, töményet is, és naponta többször.

 

 

Van aki csak azért végzi el a tanfolyamot, hogy valakin segítsen: „A kurzusra jelent­kezésem oka, hogy a fiamon szerettem volna segíteni, aki már nyolc éve lisztérzékeny volt. Nem sokkal az agykontrollos kezeléseim megkezdése után már bármit ehetett. Hála Istennek és az Agykontrollnak, azóta is tökéletesen jól van.”

Mind több családban okoz gondot a gyerekek allergiája: „A lányom súlyos porallergiában szenvedett. Teljesen bedugult az orra. Már mindent megpróbáltunk, de csak a száján keresztül tudott levegőt venni. Sok kínlódás után lementem alfába, és egy képzeletbeli kis járművel behatoltam a légúti rendszerébe. Megdöbbentő látvány fogadott. A járatot szorosan a falához tapadó paplanszerű szövet zárta el. Szívós munkával elkezdtem ezt az anyagot a kezemmel leválasztani az orrüreg faláról. Egy órán át kínlódtam vele. Ezt követően teljesen megdöbbentem, amikor a kislányom boldogan újságolta, hogy már kap levegőt az orrán keresztül.”

 

Segíteni bárkin lehet, nemcsak a családtagokon: „Kolleganőm egyik reggel szinte derékszögbe görbülve nyitott be hozzám. Lumbágó – válaszolta kérdésemre. Ritkán jön, de ha elkap, két hétig fogva tart. Este képzeletben beinvitáltam a laboromba. Gerince úgy jelent meg, mint egy bonyolult elektromos rendszer, rengeteg piros és kék dróttal. Az egyik kék drót kilazult a helyéről, és beszorult. Az elmetükre-technikával alkotott csavarhúzóval kipiszkál­tam, majd visszaillesztettem a helyére. Meghúztam a csavarokat is, hogy szorosan tartsanak. Még gépzsírral is bekentem, hogy jobban forogjanak a csigolyák. Ezután elképzeltem a kolleganőmet, amint kiegyenesedik, örömében ugrál, és azt mondja: Elmúlt a lumbágóm! Másnap egyenes derékkal érkezett, és amikor megkérdeztem hogy van, ugrálni kezdett, majd felkiáltott: Elmúlt a lumbágóm!”

 

A gyógyító képességnek hamar híre megy: „A szomszédom megkért, hogy segítsek a 13 éves kislányán, aki leukémiás. Megrázott a dolog, mivel ez én lányunokám is ennyi idős. Az esettanulmány során egy kórházi ágyba kapaszkodó, sovány, kopasz, teljesen leromlott fizikai állapotú kislány jelent meg előttem. Intuitív vérvizsgálata 18 ezer fehérvérsejtszámot mutatott ki. Laboratóriumomban csontvelőcserét végeztem, és »fehérvérsejtcsapdát« operáltam a májába, hogy a véráramba csak 4 ezer egészséges sejt jusson. A többi pedig a véren és a vesén át távozzon a vizelettel. Aztán az Elmetükre képernyőjén elképzeltem őt, amint hosszú, fekete, göndör hajjal mosolyogva tesz-vesz, jól érzi magát. Ezt a programozást néhány hónapon át folytattam. Ennek köszönhetően már jól van, és a vérképe is remek.

A gyors segítség is gyakran elkel: „Egyik reggel a kolleganőm kétségbeesve keresett fel: „Lányának elfolyt a magzatvize, de a baba még mindig nem fordult meg, ezért az orvos császármetszést határozott el. Azonnal szintemre mentem, és beszéltem a babával. Elmondtam neki, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha megfordulna, és természetes úton jönne a világra. El is képzeltem, hogy megfordul, és megszületik. Két óra múlva a boldogságtól sírva újságolta a kolleganőm, hogy a kisbaba megfordult, és gyorsan megszületett. Az orvos azóta sem érti a dolgot.”

 

Úgy is meggyógyíthatunk valakit, hogy nem ismerjük, soha nem láttuk: „A tanfolyam utolsó napján esettanulmányi feladatként egy 50 év körüli hölgy vizsgálatát kaptam. Az azonosítás­nál sikerült 100%-os találatot elérnem, és utána gyógyítottam is őt a laboromban. Kellemes érzés fogott el közben. Egy hónappal később az Agykontrollklubban egy asszony lépett elém, és közölte, hogy ő volt az, akit gyógyítottam. Elmondta, hogy 20 éve fájó ízületei tökéletesen rendbe jöttek, és ezt nagyon-nagyon köszöni. Amit ekkor éreztem, az szavakkal leírhatatlan. Szívből kívánom ezt az érzést minden agykontrollos társamnak.” Akinek egyetlen agykontrollos ismerőse sincs, az Interneten kérhet segítséget. A http://www.esettanulmanyok.hu honlapon sok agykontrollos gyógyítja ismeretlen embertársait. A nyitó oldal tetején kattintsunk az Eset megadása webkapocsra, és töltsük ki a megjelenő űrlapokat. A gyakorló agykontrollosok a Feladványok kérése webkapoccsal megnyitható oldalon kérhetnek esettanulmányt, vagyis gyógyítandó beteget. Az esetmegadás végén célszerű a kérdőív URL címét kimásolni a böngésző címsávjából. Ezzel ugyanis a későbbiek során módosíthatjuk a diagnózist, illetve gyógyulásunk után törölhetjük magunkat a nyilvántartásból.

Egy tanárnő a diákjainak segít ezzel a technikával: „A továbbképzés során elvégeztem a Taníthatsz jobban! nevű tanfolyamot. Biológia-kémia szakos tanárnő vagyok, és középisko­lában tanítok. Ez a két tudományág nem tartozik a diákok kedvenc tantárgyai közé. Ezért gyakran előfordult az órán, hogy nem figyeltek, vagy beszélgettek. Amikor elkezdtem alkalmazni a tanultakat, megszűntek a fegyelmezési gondok. Minden órámat azzal kezdem, hogy relaxáltatom a diákjaimat. Alfában elképzeltetem velük a megtanulandó tananyagot. Azóta gyorsabban haladunk a tanulásban, és a dolgozatok átlaga két egész jegyet javult. Dolgozatírás előtt most már kifejezetten követelik a 2-3 perces relaxációt, hogy nyugodtabbak legyenek, és jobban produkáljanak. A tanulóknak annyira tetszik ez a tanítási módszer, hogy a máskor lustálkodók is úgy jelentkeznek, majd kiesnek a padból. Egyébként én is jobban élvezem az órákat, és napi 6-7 óra tanítás után sem érzem magam fáradtnak.”

Még hatékonyabbá válik a tanár-diák együttműködés, ha a tanuló is elvégezte az agykontroll­tanfolyamot: „Dolgozatot írtunk matekból. Az óra végére nagyon elfáradtam, és már nem volt kedvem kiszámolni a hiányzó részleteket. Ezért összeérintettem a három ujjamat, és a szintemen képzeletben megkérdeztem a tanító nénitől, hogy mit kell beírnom. Ő gondolatban »válaszolt«, én meg beírtam az így kapott számokat. A legjobb az volt, hogy amit a szintemen tudtam meg, az pontos volt, amit kiszámoltam, abban viszont akadtak hibák.”

 

Mások közreműködésének eredménye ez a siker is: „Lányom panaszkodott, hogy a főnöke – aki igen jómódú vállalkozó – soha nem ad jutalmat, akármennyire is jól végzik a munkájukat. Karácsony előtt 3 héttel elkezdtem az illetővel a laboratóriumomban kedvesen beszélgetni. Elmondtam neki, hogy milyen rendesek és szorgalmasak a beosztottai, s hogy az ő munkájuk révén jut nagy jövedelemhez. Javasoltam, karácsony előtt jutalmazza, meg őket. Így ő is jól jár, mert még odaadóbban fognak dolgozni, ami még több hasznot hoz neki. (Egyébként a szóban forgó főnökkel személyesen soha nem találkoztam.) Háromszor hívtam be így a laboromba, és ott 2-3 percig beszélgettem vele. Az eredmény: Karácsony előtt 2 héttel 10-50 ezer forintos pénzjutalmakat osztott szét az alkalmazottainak, és a nőknek még ajándékkosarat is mellékelt.”

 

A hivatalos tudomány természetesen az Agykontrollt is elutasítja, ezt a módszert is kuruzs­lásnak, szélhámosságnak nyilvánítja. Az orvostudomány képviselőit azonban gyakran zavarba hozzák az eredményei: „Kisfiam kéthónapos korában elájult. A kórházi kivizsgálás során megállapították, hogy időnként 300 a pulzusa. Ezt követően egy hónapig vizsgálták, de nem tudták kideríteni a baj okát. Amikor értesítettek, hogy vigyem haza, a kórház folyosóján szintemre mentem. Utána elmondtam a vizsgálatot végző orvosnak, hogy az esettanulmány során lelki szemeimmel egy kis húskinövést láttam a szíven belül. Nem hitte el, amit mondtam, de azért ultrahanggal megvizsgálta a fiam szívét. Kiderült hogy igazam volt, a jelzett helyen egy 8 × 2 mm -es szívizomkinövés okozta a bajt. Ezt követően nem engedtem, hogy megműtsék. Nekiálltam, és programozással nyolc hét alatt eltüntetem a kinövést. Utána visszamentünk felülvizsgálatra. Az orvosok ekkor már végleg nem értették, hogy mi történt. Fiam most 4 éves, és azóta egyszer sem jelentkezett a betegsége.”

 

A különféle esettanulmányok összegzése után szinte mindenkiben felmerül a gyanú, hogy itt komoly erők tevékenykednek a háttérben. A túlvilági szellemek, az őrangyalaink szinte arra várnak, hogy segíthessenek nekünk. A sorozatos sikereknek híre megy, és valósággal kiprovokálják a rászorulókból a segítségkérésnek ezt a módját. A láthatatlan szellemvilág közvetlenül nem avatkozhat ugyan bele az életünkben, sőt tudati fejlődésünk jelenlegi szintjén már arra sincs lehetőség, hogy látható formában megnyilvánuljanak előttünk, de ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek. Az erre szolgáló módszerekkel bármikor kapcsolatba léphe­tünk velük. Az egész emberiséget ma már nem oltalmazzák, de az arra érdemesektől továbbra sem tagadják meg a segítséget. Ez a fajta segítségnyújtás sohasem harsány, és tolakodó. Nem erőszakol ránk semmit, és a legkevésbé sem tuszkolja a szánkba a „sült galambot”. Csupán lehetőséget teremt nekünk a cselekvésre, az általuk előidézett helyzeti előny kihasználására.

Megnyilvánulási módját egy vidéki építkező esete is jól érzékelteti: „A tetőszerkezeti munkánkhoz szükségem volt egy kihúzható, hosszú létrára. A szomszédomnál érdeklődve kiderült, hogy ilyen csupán egy van a faluban, a helyi asztalosnál. Miután nemrég költöztem ide, senkit sem ismertem. Ilyen körülmények között csak egy módon léphettem vele kapcsolatba, Agykontrollal. Leültem az előszobám pamlagára, és szintemre jutva előadtam a kérésemet. Kb. 20 perc után azzal a biztos tudattal tértem vissza az éber állapotba, hogy ezt lerendeztem, a gond meg fog oldódni. Így tettem a dolgomat tovább. Másnap reggelizés közben hallottam, hogy egy autó a házunk előtt pöfékelve megállt. Tulajdonosa többször is megpróbálta beindítani, de nem boldogult vele. Erre kiszállt belőle, és felnyitotta motorház­tetőt. Kimentem, hogy segítsek neki. A bemutatkozásnál kiderült, hogy a helyi asztalossal van dolgom. Rögtön kapcsoltam, és közöltem vele, hogy a kocsinak semmi baja. A lefulladás egészen más okra vezethető vissza. Hitetlenkedve csukta le a motorház fedelét. Még nagyobb volt a csodálkozása, amikor a kocsi az első pöccentésre beindult. Ezt követően előadtam a kérésemet. A létrát természetesen megkaptam, és eggyel gyarapodott az ismerőseim száma a faluban.”

 

Egy osztrák barátommal pár éve elterveztük, hogy egyik vasárnap Ausztriában megmásszuk a Schneeberg-et. Az autót a hegy északi olda­lán hagytuk és megindultunk gyalog felfelé. Elég sok időbe telt mire felértünk, ugyanis bele-bele feledkeztünk a csodálatos tájba, és hát én elő­ször vettem részt ilyen túrán. Majd amikor felér­tünk a kb. 2100 méter magas hegycsúcsra, egy kis ebéd, pihenő után máris jöttünk vissza, de ekkor már a kis hegyi vonattal, mely kb. 5 km/h-s sebességgel közlekedett lefelé a déli oldalon. Jól elszámoltuk magunkat az idővel. Ami­kor leértünk, taxival kellett visszamennünk az ­északi oldalhoz a kocsiért, majd irány Sopron, a vasútállomás, mert az esti vonattal mindenképpen el kellett jönnöm, hogy hétfőn munkába tudjak állni. Több mint 100 kilométerre volt Sopron, és az autóban egyre mond­ta a közlekedési híradó, hogy „Achtung, Ach­tung, stb. Magyarország felé sokat kell várakoz­ni a határnál!” Barátom javasolta, hogy maradjak Ausztriában, és másnap jöjjek haza, de én kér­tem, hogy csak figyelje az utat és vezessen.

El­kezdtem a programozást, melynek során alfában tisz­títottam az utat, az államhatárt. Csodák csodája, sen­ki sem volt a határnál, simán átmentünk. Bará­tom csodálkozott, de megjegyezte, hogy hiába a sietség, mert a vonat 15 perce elment. Én csak kértem, hogy vezessen! Megérkeztünk a pályaudvarhoz, ránézett az órájára és mondta, hogy nincs értelme kiszállni. Szóltam, hogy vegyük ki a csomagot és fussunk a vonathoz. Határozottságomat látva szó nélkül tet­te, amit mondtam. A pályaudvaron az ajtónál álló vasutastól megkérdeztem, hogy a Budapest felé elment-e már a vonat? Azt felelte: nem, mert elromlott a mozdony!? Ekkor még megvet­tük a jegyeket, megkerestük a vonatot, felszáll­tam rá, és máris fütyült a kalauz. Elindult a szerelvény. Ba­rátom álmélkodva integetett, és viccesen felkiabált, hogy intézzem el, hogy visszafelé is üres legyen a határ. Gyorsan leül­tem, alfába merültem, és kitisztítottam neki a határt. Amikor hazaértem, barátom felhívott, és csodálkozva mesélte, hogy a határ visszafelé is üres volt.

Még azt szeretném elmondani, hogy a programozásnál nem én választottam meg a módot, ho­gyan érjem el a vonatot. Jó agykontrollos lévén nem tettem volna ilyent. Én csak nagy hittel tudtam, hogy elérem a vonatot. A többit az égiekre bíztam. Tökéletesen működött a HIT, VÁGY, ELVÁRÁS hármas. Köszönöm Istenem a bi­zonyságot! Amit nagyon akarunk, azt el is érhet­jük, és mint láthatjuk rövid idő alatt.

 

Ma már olyanok is vannak, akik komplex módszerként alkalmazzák ezt az eljárást, életük szinte minden problémáját Agykontrollal oldják meg. Az Agykontroll parapszichológiai képességekkel felruházó hatását támasztja alá a következő történet: „Egy varrodád üzemeltetünk, és egyik délután nem indultak el a gépek. Ki kellett hívni a szerelőt. Sokáig kereste, de nem találta a hibát. Kínlódása láttán gondoltam lemegyek alfába, és megvizsgálom a berendezést. Megérzésem azt súgta, hogy a főkapcsolóban van a hiba. Elmondtam a férjemnek, aki idegesen leintett, hogy ne okoskodjak. A szerelő este tízkor feladat a küzdelmet, nem boldogult a feladattal. Megkértem, hogy mielőtt elmegy, szedje szét a kapcsolót. Szétbontotta, és megtalálta benne a hibát. Egész éjjel dolgoztunk, és behoztuk a lemaradást.

A másik sikerélményem az öreg falióránkhoz fűződik. Szintemre mentem, és kitisztítottam a poros alkatrészeket. A családom tudomást szerezve a próbálkozásomról feszülten figyelt. Kinevettek, mert nem történt semmi. Az óra továbbra is állt. Erre kimentem a konyhába. 10 perc múlva utánam kiabáltak, hogy jöjjek azonnal, mert az óra megindult. Azóta is egyfolytában jár.”

 

Aki nem képes magán ily módon segíteni, mások közreműködését kéri: „Felhívott egy kedves ismerősöm, és megkért nézzem meg mi a hiba a családi házuk fűtésrendszerével, ugyanis időnként leáll. Amikor alfában megnéztem a házat, láttam a délre néző szobaablakot, és a ház északi részén a kazánt. Megvizsgáltam a vízvezetéket, és az kattant be, hogy kitűnő. A termosztát működését is jónak találtam. Amikor a kazánt vizsgáltam azt érzékletem, hogy a meleg víz nem tud továbbmenni, kb. 1 méter magasból visszaesik. Nem értek hozzá, de bekattant, hogy az a kifejezés, hogy „tűszelep”. Fogalmam sem volt, hogy van-e ilyen alkatrésze a kazánnak. Mindenesetre közöltem az ismerősömmel, hogy mire jutottam. Hamarosan jött a köszönő telefon, hogy valóban a tűszelep volt a rossz, és már meg is javították.”

 

Az Agykontroll határtalan lehetőségeivel tisztában levők már szerelőt sem hívnak az elromlott készülékek javításához: „Kapcsolóhiba miatt két éven át csak úgy tudtuk a tévénket elzárni, hogy a hálózati csatlakozóját kihúztuk a konnektorból. A tanfolyam elvégzése után lementem alfába, és megkerestem a hibát, majd nekiálltam a képzeletbeli megjavításának. A kontakthibás érintkező felületet »összeforrasztottam«, és képzeletben többször kipróbáltam, hogy működik-e az ily módon megreparált kapcsoló. Úgy láttam minden rendben van. Ezt követően kijöttem béta szintre, és a valóságban is kipróbáltam, hogy működik-e a kapcsoló. Működött!!! Döbbenetes élmény volt. Fél évig hibátlanul látta el feladatát, majd megint elromlott. Ekkor ismét »gyógyítottam« a laboromban, és azóta kifogástalanul működik. Ezt követően már minden elromlott készüléket így javítottam. A tévékapcsoló után sikeresen rendbe hoztam a hűtőszekrényt, a hajszárítót, a magnót, a villanybojlert és a telefonüzenet-rögzítőt.”

 

Egy vidéki utam során hangoskodó, kulturálatlan társaság ült körém, akik primitív viselkedésükkel nagyon zavartak. Gondoltam zenehallgatásba menekülök előlük, de lemerült az iPodom. Nagyon mérges lettem, hogy ilyen nincs. Nem létezik, hogy akkor hagy cserben, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Kezembe vettem, lementem alfába, és elkezdtem tölteni az akkumulátorát. A művelet olyan jól sikerült, hogy az 5 órás utat végig bírta. Később felkeresett a barátnőm, hogy köny­velő apjának a számítógépe elromlott, és senki sem tudja megjavítani. Már több szervizben is voltak, de nem tudnak segíteni. A merevlemez ment tönkre, amit ki lehet ugyan cserélni, de a régi lemezről az adatokat nem tudják átmásolni. Itt csak egy adatmentő cég segíthet, de az meg százezrekbe kerül. Erre nincs pénzük, ezért bajban vannak, mivel az elmúlt évek teljes könyvelése rajta van. Nagy pácba került a család, és én voltam az utolsó reményük. Látva a helyzet komolyságát mondtam, hogy ígérni nem tudok semmit, de ami tőlem telik, azt megteszem.

Amikor elhozták a tönkrement winchestert fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele. Gondoltam nincs mit vesztenem. Kezem közé vettem, és alfában elkezdtem energiával besugározni. Közben elképzeltem, hogy újra működik. Amikor visszaadtam, én lepődtem meg a legjobban. A számítógépbe rakva elindult a lemez. Meglett rajta az összes adat. Örömkönnyekkel a szemükben kérdezték, hogyan csináltam. Miután nem tudtam rá válaszolni, azt mondtam, hogy csupa szívből. Tanulva az esetből a megnyílt merevlemezről azonnal biztonsági másolatot készítettek. Jellemző ennek a módszernek a hatásosságára, hogy a megjavult merevlemezt nem kellett lecserélni. A mai napi működik.

(Megjegyzés: A tárgyenergetizálást az Ultra tanfolyamon tanítják. Így aki kedvet érez hozzá, ott elsajátíthatja. Arra azonban ne számítsunk, hogy ezt a módszert pénzért, vállalkozói alapon is használhatjuk. Istennel ugyanis nem lehet üzletet kötni, még kevésbé közös vállalkozást indítani. Az elromlott készülékek nem attól javulnak meg, hogy valaki besugározza őket szubatomi energiával. Ezzel csupán a szándékunkat nyilvánítjuk ki a szellemvilág felé, hogy szeretnénk, ha ez a készülék megjavulna. A javítást magasan fejlett szellemek végzik, ha jónak látják. Mivel egy bonyolult készülék, berendezés hibájának a felderítése sok időt, vesződséget és nagy szakértelmet igényel, feltehetően nem folytatnak hibakeresést. Inkább visszamennek az időben arra az időpontra, amikor a készülék még jól működött, és áthozzák az étertestét. Aztán átmaterializálják a javítandó tárgyat, amely ily módon pillanatok alatt, szinte varázsszóra megjavul.)

 

Az újsághirdetés is kimegy a divatból. A szüleim lakást szeretnének venni. Gondoltam, mi lenne, ha alfában adnék fel hirdetést. Lementem a laborba, és háromféleképpen küldtem hirdetést: palackpostával (mivel tengerparton van a laborom); postagalambbal; és e-mailben, a képzeletbeli képernyőmön át. Két nap múlva, laboromba érve borítékot „találtam” az asztalomon. A benne lévő papíron egy nevet, telefonszámot, valamint lakásadatokat (alapterület, szobaszám, cím, ár stb.) „láttam”. Ezeket az adatokat feljegyeztem immár valódi papírra, majd megmutattam anyának. Ő föltárcsázta a számot. Egy hölgy vette fel a telefont. Anya mondta, hogy kit keres, mire a hölgy:

– Igen, én vagyok.

– Nem tudom, jó helyen érdeklődöm-e lakásvásárlás ügyében?

– Igen, jó helyen.

Kiderült, hogy a lakás minden adata egyezett az általam a laborban látottakkal! Látni kellett volna anya arcát... A hölgy végül megkérdezte, honnan tudjuk a telefonszámot és az adatokat, mert még nem is hirdették meg, hiszen csak most épülnek a lakások. Még az ár is stimmelt!

 

Az agyunkkal az időjárást is befolyásolni tudjuk: „Az egyik legnagyobb élményem az időjárás megváltoztatásával kapcsolatos. Egy táborban vakációztam. Sátorban aludtunk, és bizony nagyon hűvös volt a levegő. Az égen sötét felhők gyülekeztek, és nem úgy nézett ki, hogy a rossz idő hamar elmúlik. Ekkor leültem a szemközti hegyoldalra, és a szintemre menve elhatároztam, hogy a táborozás idejére szép időt programozok. Ellazulás után gondolatban tűzijátékként szétszóródó virágokkal lőttem szét a felhőket. Ahogy a gyakorlat végére értem, kisütött felettünk a nap, és a felhők körben széthúzódtak! Olyan volt, mintha mesefilmet látnék! Ezt követően máskor is próbálkoztam hasonló gyakorlatokkal, de azt tapasztaltam, hogy az elvárás csak akkor teljesül, ha nagyon fontos a cél elérése; Ha nincs más megoldás, és az ügy érzelmileg is érint. Hiába szeretném, hogy az eső elálljon, ha a közelben található erdészház, ahová behúzódhatok. Általunk is kivitelezhető, egyszerű, kézenfekvő megoldás esetén nem működik a dolog, máskor viszont azonnal.”

 

Egy „álomkórban” szenvedő hölgy az Ébredéskontrollnak vette legnagyobb hasznát: „Nagyon sokat alszom. Már az is előfordult, hogy 32 órából csak 5-öt töltöttem ébren, Miután egyedül élek az volt a legnagyobb problémám, hogy nincs aki reggelente felrázzon. Négy ébresztőórát használtam, amelyek különböző időpontokban csörögtek, csipogtak, zörögtek. Miután ezek sem tudtak észhez téríteni, vettem egy ébresztős rádiót. Még így is sokszor egy órás késéssel érek be a munkahelyemre. Nálam úgy kezdődik a reggel, hogy az első vekker reggel ötkor szólal meg. Ezt követi a rádió, hogy a hangosra állított műsor hallatán elkezdődjön az ébredés folyamata. Ennek ellenére mindig visszaalszom. Ezért félóránként megszólaló újabb ébresztőórák igyekeznek kiverni az álmot a szememből. Így nem csoda, hogy szinte mindig elkések a munkahelyemről. Ezen a tarthatatlan állapoton segített az Agykontroll. Beprogramoztam magamnak, hogy a megadott időpontban ébredjek fel. Azóta magától felpattan a szemem anélkül, hogy egyetlen vekker is megszólalna. Csodálatos! Mindez csendben, észrevétlenül zajlik, nem kapok frászt a csörömpöléstől.”

 

Alfában a nekünk kárt okozókat is jobb belátásra lehet bírni: „Nemrég ellopták az öcsém lezárt Yamaha típusú robogóját az udvarunkból. Elmetükre-technikával vizualizáltam, hogy megkerült a járgány, és éjszakánként kitartóan üzentem szubjektív kommunikációval. Szeretettel kértem az eltulajdonítót, hogy adja vissza a motorkerékpárt. A következő szombaton egy ismeretlen férfi telefonon közölte, hogy a postaládába bedobott kulccsal a megadott helyről elhozhatjuk a motort. A vizualizált cél valósággá vált, a robogó újra az udvarban áll, a család nagy örömére.”

 

A szubjektív kommunikáció az agresszióval szemben is eredményes. Sokan használják szomszé­daik lecsendesítésére: „A mellettünk levő bérházban lakik egy részeges, munkanélküli fiatalember. Egész nap bömbölteti a zenét. Este 10 óra után is olyan hangerővel hallgatja, hogy a lakók nem tudnak aludni. Ezért gyakran kihívták a rendőrséget. Az egyik veszekedés, kiabálás után eszembe jutott a tanfolyamon tanult szubjektív kommunikáció. Elalvás előtt beprogramoztam magamnak, hogy ak­kor ébredjek fel, amikor a rendzavaró fiatalember a legfogékonyabb a gondolati üzenetvételre. Hajnali 4 órakor ébredtem, és gondolatban beszéltem vele. Egyenlő félként kezelve őt azt mondtam neki, hogy »Jó lenne, ha halkabban hallgatnád a zenét. Akkor a rendőrség nem zaklatna állandóan, és a környékbeliek is jobban szeretnének«. Szeretettel, és segítőszándékkal javasoltam, hogy szerezzen be egy fejhallgatót. Az üzenetküldést követő napokban csend lett. Öt nap múlva azonban megint hangosan szólt a zene. Ekkor gyorsan a szintemre mentem, és üzentem neki, hogy ezt már egyszer megbeszéltük, legyen szíves lehalkítani a magnót. Még kis sem jöttem alfából, amikor teljesen megszűnt a zenebona. Ezt követően soha többé nem volt gond a hangerővel.

A legérdekesebb ebben az egészben az, hogy egy héttel később odajött hozzám egy 25 év körüli srác, és zavartan megkérdezte, hogy szeretem-e a kemény stílusú zenét. Elmondta, hogy ő az, aki mindig nagyon hangosan hallgatta a számokat. Szeretne ezért bocsánatot kérni, és ígérte, hogy többé nem teszi. Nagyon meglepődtem, mert senkinek sem beszéltem a programozásról, és a fiatalembert sem ismertem személyesen.” Ez is azt bizonyítja, hogy itt nem telepátiáról van szó. A szubjektív kommunikáció során a lelkünk kivetül a testünkből, és szemtől szembe találkozik a másik féllel. Így nem csoda, hogy a beszélgető partnerünk felismer bennünket.

 

A kisebbik lányom 14 éves sem volt még, amikor egy 21 éves kábítószeres srác zaklatni kezdte. Heteken át mindennap követte, és egyre durvább volt vele. Már a rendőrség segítségét kértem, de azt mondták, nem tehetnek semmit, amíg tettlegességig nem fajul a dolog. Akkor jutott eszembe, hogy éjszaka üzenjek a fiúnak. Elmondtam, hogy nem haragszom rá, de nagyon kérem, ne zaklassa többé a lányomat, búcsúzzon el tőle békével. Igyekeztem szeretettel megfogalmazni a kérésemet. A lányomnak nem szóltam, de másnap már alig vártam, hogy hazaérjen az iskolából. Csodálkozva mesélte, hogy a fiú bocsánatot kért tőle, és azt mondta, többé nem fogja zaklatni. Azóta sem láttuk.

 

Ma már nyugdíjas tanár vagyok, de az agykontrolltanfolyam elvégzésekor, 1991-ben, még taní­tottam. Az iskolánkban az volt a szokás, hogy becsengetéskor az osztályok a folyosón sorakoztak. Az én folyosómon két nyolcadik osztály (kb. 60 kamasz) tartózkodott, és üvöltött, mint a sakál. Már vagy 3 napja azt programoztam, hogy ha összeteszem a három ujjamat, akkor a gyerekek csende­sed­jenek el. Ahogy mentem órára, kb. a folyosó közepén eszembe jutott: kipróbálom, működik-e már a módszer. Összeérintettem a három ujjamat. Abban a pillanatban olyan csönd lett, mint amikor a karmester leinti az énekkart. A gyerekek csendben bevonultak az osztályba, nekem pedig a fü­le­mig szaladt a szám a boldogságtól.

 

Már a bűnüldözés sem folyik a megszokott módon: „Rendőr vagyok, és néhány hónapja agykontrollos is. Egyik éjjel ügyeletes voltam, és álmosan vártam, hogy végre megvirradjon. Egyszer csak kétségbeesett férfi rohant be az őrsre. – Segítsen biztos úr! Ellopták a teherautómat! Tele van almával. Valamilyen műszaki hiba miatt néhány kilométerenként leállt, és csak negyedóra múlva indult el újra. A város határában ismét lerobbant. Otthagytam, s elmentem telefonálni szerelőért. Mire visszamentem már csak hűlt helyét találtam a lezárt járműnek. Ráadásul a kesztyűtartóban hagytam 300 ezer forintot! Nyugodjon meg uram – feleltem. Megkísérlek Agykontrollal utánajárni a dolognak. (Mit mondjak, furcsán nézett rám a pasas.) Laboromba mentem a tanácsadóimmal konzultálni, akik egy szóval feleltek a kérdésemre: szegfű. Menjen a Szegfű utcába! – mondtam a csodálkozó sofőrnek. Kissé megnyúlt képpel távozott. Gondolom még nem volt része efféle rendőri intézkedésben. Néhány óra múlva egy láda almával állított be, amit a kapitányság dolgozóinak hozott köszönetként. Megtalálta a kocsiját a megadott helyen. A jelek szerint a tolvajnál is lerobbant a járgány. Ahhoz már nem volt mersze, hogy ő is szerelőt hívjon. Inkább otthagyta. És micsoda mázli! Elfelejtette átkutatni a járművet. Nem nézett be a kesztyűtartóba sem, így a pénz is megmaradt. Az eset óta még nagyobb kedvvel gyakorlok.”

 

Újabban már rendőr sem, kell a bűncselekmények felderítéséhez: „Betörtek a nővérem üzletébe. Akkoriban váltottak alkalmazottakat. Egyiküket sem ismertem. Nővérem megkért, nézzem meg alfában ki követte el a rablást. Csupán annyit közölt, hogy betörtek az üzletbe. Szintemre mentem, és azt láttam, hogy éjjel a templomnál egy magas, szőke hajú nő áll, majd elindul a bolt felé. Kulccsal ment be oda. A cipőjét letette, mivel esett az eső. Gondolkodás nélkül, egyenesen a márkás ruhákhoz ment. Vállfástól elrakott néhányat. Utána a pult mögé lépett, de onnan nem vett el semmit. Ezt követően kijött az üzletből, és visszazárta az ajtót. Amikor ezt elmondtam a nővéremnek, azonnal beültetett a kocsiba, és elmentünk a boltba. Mindhárom alkalmazott bent dolgozott. Egyikükben felismertem az alfában látott személyt. Kiderült, hogy a legapróbb részletekig minden úgy történt, mint ahogy a szintemen láttam!”

 

A profi agykontrollosok gyakran tesznek említést efféle jelenségekről: „A rendszeres agykontrollozás kapcsán igen erős látnoki képesség fejlődött ki bennem. Ha valaki beszél egy személyről, megmondom hogy néz ki az illető. Azt is előre megérzem, hogy melyik focicsa­pat hány gólt fog rúgni. Emiatt gyakran kérdezik a véleményemet a gyerekeim. Ilyenkor a két kezemen összeteszem az első három ujjamat, várok egy fél percet, és a gondolat beugrik.”

Szép számmal akadnak olyanok is, akinek az életét menti meg a gyakorlás során kifejlődő megérzés: „Egy alkalommal munkába menet egy kukoricás mellet vezetett az út. Egyszer csak beugrott egy kép, hogy őzike. Azonnal rátapostam a fékre. Tévedtem. Nem őzike volt, hanem egy hatalmas szarvas ugrott elő, és rohant át előttem az úton.”

A tanfolyam után kifinomult veszélyérzet már egy egész család életét is megmentette: „Hazafelé tartottunk a kocsival. Szakadt az eső. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy meg kell állnom, mert történni fog valami. Kiszálltam és körbejártam az autót, hogy talán valami műszaki zavar támadt. Elromlott valami alkatrész, ami végzetes balesetet okozhat. Ránézésre azonban minden része hibátlannak tűnt. Aztán egy éles fékcsikorgásra figyeltünk fel. A következő kanyarban egy őrült tempóban száguldó srác megcsúszott a kocsijával, és átvágódott a mi oldalunkra, és két fa között landolt. Apám sápadtan szólalt meg: Ha nem állsz meg, ez pontosan nekünk jön.”

 

Egy másik agykontrollos megérzése a szeretteire korlátozódik: „A tanfolyam elvégzése óta megérzem a férjem és a lányom érkezését. Szinte látom a fejemben, hogy most fordul be a sarkon, most megy el a szomszéd előtt, majd a kapuhoz ér. Abban a pillanatban valóban kinyílik az ajtó, és megérkezik. Számomra ez igen felemelő érzés.” Olyan agykontrollosról is tudunk, aki időutazást élt át az ellazulás során: „Miközben az ideális partner megtalálása érdekében programoztam, eszembe jutott egy szimpatikus férfi ismerősöm. Szerettem volna megtudni, hogy milyen lenne vele élni. A szintemen azonban nem a valószínűsíthető jövő jelent meg, hanem a múlt. A Rousseau korabeli Franciaországban találtam magam, ahol boldog házasságban éltem ezzel a férfival. Egy kastélyban laktunk, és sok gyerekünk volt. Most már értem, hogy miért érzem magam ennek a férfinak a társaságában úgy, mintha évszázadok óta ismernénk egymást. Ebből a kapcsolatból olyan intenzitással áradt a harmónia, hogy napokig úgy éreztem, mintha a föld felett lebegnék. Ezt mások is észrevették, mert ösztönösen jöttek hozzám a belőlem kisugárzódó energiával feltöltődni.”

 

A makkegészséges és sikeres emberek jobb híján elveszett tárgyak keresésére használják ezt a technikát: „A feleségem elvesztette az egyik kedvenc fülbevalóját. Kétségbeesve panaszolta, hogy nincs meg. Ez azért volt számára annyira fájó, mert nem csak egy ékszerről volt szó, hanem egy pótolhatatlan emlékről. Nagyon megsajnáltam őt. A szintemre mentem, és elképzeltem, hogy megtalálom a fülbevalóját. Utána kocsiba ültem, és elindultam azon az útvonalon, ahol a feleségem szokott járni. Hopp, egyszer csak megálltam az autóval. Magam sem tudom, hogy miért éppen akkor. Kiszálltam, és ott hevert az úton. Csak le kellett hajolnom érte. Feleségem öröme határtalan volt.”

A rejtélyes megtalálási esetek szinte vég nélkül sorolhatók: „Franciaországban töltöttük a szabadságunkat. Az egyik benzinkútnál tankolva csak 20 kilométer után vettem észre, hogy nyitva van a tank. Visszamentünk, hátha ott maradt a tanksapka. Nem volt náluk, így valahol útközben veszíthettük el. De hol? Több városon is keresztülhajtottunk, és az útelterelések miatt azt sem tudtam, hogy merre jártunk. Kiszálltam és idegesen vakargattam a fejemet. Erre a feleségem megszólalt, hogy nyugodjak meg, majd ő lemegy alfába, és megkeresi. Egy szavát sem hittem, amikor közölte, hogy egy térnél hagytuk el. Más választás nem lévén elindultunk vissza, és egy nagy térnél, az egyik kanyarban azt mondta, hogy itt van, ez az a hely. Kiszálltunk, de sehol sem találtuk. Végül az úttesttől 10 méterre leltünk rá, egy messziről láthatatlan gödörben. Az éles kanyarban lerepülve gurult ilyen távol. Hagyományos módon, az utat végigvizslatva sohasem találtunk volna rá.”

 

Az állatok megrendszabályozására is alkalmas ez az eljárás: „Van egy madarunk, egy kakadu. Nagyon szeretjük, de egy idő után már azon gondolkoztunk, hogy visszaadjuk a tenyésztőnek, mert egész nap rikácsol. Tegnap alfába merülve megüzentem neki, hogy szeretjük, de ha továbbra is így ordítozik, el kell búcsúznunk egymástól. Este, amikor hazaérkeztem némán üldögélt a kalitkájában, és egész este meg sem szólalt.”

Ezen a módon a szomszédok állattartásából eredő problémák is könnyen leküzdhetők: „Panelházban lakunk. A felettünk lakó lány vásárolt egy kiskutyát. A kutyus éjszakánként sírt, ugatott, hiányolta az elszakított családját. A vékony falak miatt mi sem tudtunk aludni. Elhatároztam, hogy lemegyek alfába, és szeretettel elbeszélgetek vele. Szintemre jutva megüzentem neki, hogy »Az új gazdádnál nagyon jó helyed van. Szeret téged. Ha félsz ugorj be az ágyába. Biztosan nem fog érte haragudni.« Másnap megszűnt a nyüszítés. Amikor összetalálkoztam a gazdájával a lépcsőházban, érdeklődtem a kutyája felől. Megtudtam, hogy Szundi most már megnyugodott. A múltkor váratlanul beugrott az ágyába, és azóta együtt alszanak. Pedig van neki saját kosara is.”

 

Vidéken élünk, és anya tyúkokat is tart. Húsvét közeledtével azonban nem igazán akartak tojásokat tojni, így a mami többször is üzent nekik, hogy jobb lesz ha tojnak, mert ha nem, hamarosan a fazékban végzik... Nos a pipik hogy, hogy nem, de megfogadták a jó tanácsot, és az azóta minimum napi 8 tojás kerül a kosárba!

 

A jobb belátásra bírás nem minden állatnak tetszik: „Anyukámnak van egy önérzetes és erőszakos macskája. A legkellemetlenebb szokása az volt, hogy egész éjszaka mászkált a lakásban. Emiatt anyukám nem tudott rendesen aludni. Az agykontrolltanfolyam elvégzése után megüzentem a macs­kának, hogy maradjon nyugton a lakásban, hagyja anyukát aludni. Másnap reggel megkérdeztem, hogyan viselkedett a macska. Anyukám örömmel újságolta, hogy reggel fél hétig aludt, mint a bunda. Úgy látszik, hogy az állatoknak nincsenek kétségeik ennek a jelenségnek a létéről, sőt azt is pontosan tudják, hogy kivel állnak szemben. Ennek tudható be, hogy a mi macskánk zokon vette a lelkére beszélést, mert amikor a közelébe mentem, két napig felállt a szőre, és karmolt, harapott. Később azonban megbékélt velem. Most már jó barátságban vagyunk, és anyukámnak nyugodtak az éjszakái.”

 

A szubjektív kommunikáció nem csak az állatokra, hanem a növényvilágra is hat. Ennek bizonyítéka egy amatőr kertész esete, aki nem akarta elhinni, hogy a növényekkel lehet beszélgetni: „Amikor azt hallottam a tanfolyamon, hogy a növényeket is növekedésre lehet bírni kedveskedéssel, szeretettel, azt mondtam, hogy: Ez kamu! Hülyeség! Ennek ellenére később kipróbáltam. Volt néhány satnya kis virágpalántám, amelyeket éppen ki akartam dobni. Ekkor eszembe jutott az Elmetükre-technika. Kárörvendve gondoltam arra, hogy ezeken már az efféle csoda sem tudna segíteni. Már előre mosolyogtam rajta, hogy mekkora felsülés lesz ebből. Megvallom őszintén, hogy még elő is segítettem a kudarcot. A négy satnya palántát kiültettem kertem napfényszegény, árnyékos, és soha nem trágyázott végébe. Aztán nap mint nap kuncogva mentem el mellettük. Jót derültem rajta, hogy az egyiket még a vakondok is kitúrta. Na gondoltam, most majd elválik, hogy mire képes az Agykontroll. A tanultak szerint elkezdetem őket becézgetni. Reggelente munkába menet elköszöntem tőlük, hazaérve pedig üdvözöltem, és simogattam őket. Nem kapáltam, nem öntöztem, csak biztattam őket a fejlődésre. Ennek ellenére a kis korcsok gyors növekedésnek indultak. Mint a mellékelt fényképen is látható, három hónap múlva már kétszer akkorák lettek, mint a gondosan ápolt társaik. A levelik is üdébbek, zöldebbek, majd kicsattannak az egészségtől. Csak azt tudnám, hogy mitől, hiszen még vizet sem adtam nekik. Az irántuk érzett szereteten kívül semmit sem kaptak.”

 

Akár beszédbe is elegyedhetünk a növényeinkkel: „Egyik virágom majdnem elpusztult. Lementem szintemre, és megkérdeztem tőle mi a baja. Ez a szó ugrott be »mész«. Kis meszet kevertem a földjébe, és teljesen rendbe jött.”

A kertünkben tengődő gyümölcsfára is hatást gyakorolhatunk: „Van egy 9 éves almafám, amely még soha nem termett. A télen eszembe jutott, hogy valamit csinálni kellene vele. Az Elmetükre-technika fehér keretes képében elképzeltem, hogy tele van virágokkal, és később gyümölccsel. Így is történt. Tavasszal a fám hófehér ruhába öltözött, és most roskadoznak az ágai a gyümölcstől. Finom savanykás almát termett. Permetezés nélkül, gyönyörű egészséges gyümölcs piroslik rajta.”

 

2005-ben költöztünk. Új házunk kertjében van egy barackfa, amely az előző tulajdonos elmondása szerint már 12 éve nem terem. 2006 márciusában, az Agykontroll-tanfolyamon a sárgabarackfa virágba borulását programoztam. Még most 2008-ban is esszük a terméséből készített lekvárt. Tavaly nem termett egy szemet sem. Így kénytelen vagyok újra programozni, mert már fogytán a lekvár.

 

Két cseresznyefa áll a kertünkben. Az egyik tavasszal, amikor virágoztak, erős fagy pusztított mifelénk. Gondolatban elképzeltem, hogy kellemes hőmérsékletű energiabúra védi a fagytól az egyik cseresznyefát. A környéken az évben sehol, senkinek sem termett cseresznyéje. A nem programozott fánkon sem volt termés. Amelyikre viszont naponta gondoltam szeretettel, és kellemes hőmérsékletű energiaburát képzeltem köré, az rengeteg, nagy szemű cseresznyét hozott!

 

 Nem mindennapi eredményről számolt be egy fiatalasszony is: „Nekem az életmódomat változtatta meg az Agykontroll. A rossz szülői példa hatására már 14 éves koromban elkezdtem inni és dohányozni. Ráadásul szüleim állandó veszekedése miatt nyugtatókat szedtem. Mindemellett rám tört a depresszió. A közérzetem pocsék volt, a munkahelyeimről gyakran kirúgtak, sehol sem találtam megnyugvást. 24 évesen férjhez mentem, hátha ez segít. Nemsokára teherbe estem, de csak a szülésig, illetve a szoptatás végéig tudtam megállni, hogy nem ittam. Aztán sajnos visszaestem, sőt még súlyosabb állapotba kerültem. A végén az önpusztító életmódba csaknem belehaltam, és a gyereknevelésben sem tudtam helyt állni. Ekkor a férjem válaszút elé állított. Vagy elvégzem az Agykontroll tanfolyamot, vagy elválik tőlem. Bár nem hittem benne, beiratkoztam erre a kurzusra.

Nem bántam meg. A hatására teljesen megváltoztam. Többféle programozási módszerrel sorra szüntettem meg a bajaimat, életemet megkeserítő szenvedélyeimet. Először az ivást hagytam abba. Az italnak még a gondolatát is megutáltam. Utána leszoktam a dohányzásról, és abbahagytam a nyugtatók szedését. Ezek után elmúlt a depresszióm, és a házasságom tökéletesen rendbe jött. A munkahelyemen vezető beosztásba kerültem, a kisfiamnak pedig igyekeztem a lehető legjobb anyukája lenni. Nem csak én lettem kiegyensúlyozott és boldog, hanem másokkal is sokkal kedvesebb és megértőbb lettem. Majdnem mindent elveszettem, de az Agykontroll segítségével visszakaptam az életemet, és a férjemnek is lett végre egy igazi, rendes felesége. Köszönöm.”

 

Végül zárjuk az élménybeszámolókat néhány nem mindennapi esettel, ami megerősíti, hogy az Agykontroll számára nincs lehetetlen: „A tanfolyamon hallottam, hogy egy sánta nő lábhosszabbítással hozta rendbe a járáshibáját. Én a nemi szervemmel értem el ugyanezt. Kicsi volt. Sokat gondoltam a célomra, gyakran programoztam, hogy nagyobb legyen. Kitartásomat siker koronázta. Nagyon vágytam a célom elérésére, és most büszke vagyok az eredményre. Nem kell többé szégyenkeznem a „férfiasságom” miatt. Hidd el! Nyugodtan tedd közzé!”

 

Nem reménytelen a mellnövelés sem: „Két évvel ezelőtt a 35. születésnapomon kissé szomorúan tapasztaltam, hogy a testem követi az idő múlását, ellentétben a lelkemmel. Miután két fiút tápláltam anyatejjel, ez a melleimen is meglátszott, amit egyébként soha nem bántam. Nem keseredtem el, inkább elindultam vásárolni. Megláttam egy gyönyörű kebelféket, ami a mellemnek nagy volt. Mivel kisebb számút nem lehetett kapni, hát megvettem. Képtelen voltam otthagyni a szép ruhadarabot. Útközben arra gondolta, hogy most kipróbálom a jó öreg Agykontrollt, hátha segít. Esténként a szintemre mentem, és elkezdtem a kebelfeszítő és -növesztő programot. Laboromban a mini hadseregem a mellizmaimat erősítette. Az izmokat először átvizsgálták, helyenként izomerősítő kotyvalékkal bekenték, majd trambulinként használva ugráltak rajtuk, így erősítve őket. Elmetükre technikával elképzeltem, hogy 2-3 hét elteltével kebleim egyre feszesebbek, és gyönyörűen gömbölyödnek a csodamelltartómban. Naponta testápoló folyadékkal is bekentem őket, és közben elképzeltem, hogy egyre erősebbek, keményebbek.

Az eredmény döbbenetes lett. Párom szerint sokkal feszesebb a mellem, mint egy húszéves lányé. Édesanyám egyszer öltözködés közben meglátott, és ijedten csapta össze a kezét: Éva! Csak nem plasztikáztattad a melleidet? Az 5 centiméterrel nagyobb melltartó most éppen jó. A programozást azóta csak a fürdés utáni mellbalzsamozásra korlátoztam, és időnként felkeresem a laboromat. Ott átvizsgál a hadseregem, és szorgos segítőim apró korrekciókat végeznek. A 38. születésnapomhoz közeledve maximálisan elégedett vagyok a melleimmel. Sokkal feszesebbek, mint tinédzserkoromban voltak. Most indítom a fenékfeszítő programomat.”

A meditálásoknak, az agykontrollgyakorlatoknak van egy pozitív mellékhatása is: „Amióta használom az Agykontrollt, a kisugárzásom is más lett. Ezt az állatok és a növények is megérzik, az emberekről nem is beszélve. Másként viselkednek velem. Azelőtt védtelenséget sugároztam, ami ebben a »civilizált« világban a legtöbb emberből agresszivitást vált ki. Régen anyu kimenekítette a virágokat a szobámból, mert elpusztultak. Most meg behordja őket hozzám, mert valóban gyönyörűen virítanak itt. Talán ők is érzik ezt a nyugalmat, és szeretetet, amit a rendszeres meditálás hozott ki belőlem.” Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az Agykontroll nem csodaszer, de általa csodákra lehetünk képesek.

 

Az egészségtelen életmód meghatározása

 

A betegségek visszaszorítását, az egészséges életmód szorgalmazását felfogásbeli különbségek is hátráltatják. Hol húzzuk meg a határvonalat a káros szenvedélyek megítélésében? A kábítószer-élvezetnél, az alkoholfogyasztásnál, a dohányzásnál, a húsevésnél? Mik azok a szenvedélybetegségek, amelyeknek a káros következményeit a társdalom még el tudja viselni? Korábban csupán a kábítószer-élvezet volt az a szenvedély, amit mindenki egyöntetűen elítélt, és minden józan ember visszautasított. Mára némileg javulta helyzet, mert az ivás és a dohányzás a pár évvel ezelőtti megtűrt kategóriából átkerült a hivatalosan üldözendő szenvedélyek közé. Miután a kormányok rájöttek arra, hogy a szesz- és dohányáruk után kivetett jövedéki- és fogyasztási adó az emberek egészségében okozott kárt sem fedezi, korlátozó intézkedésekkel próbálják visszaszorítani ezen szenvedélyek rabjainak számát. Törekvésük mellett teljes mellszélességgel kiállnak az orvosok is, mivel ők közvetlen közelről tapasztalják az alkoholfogyasztás és a cigarettázás következményeit.

Nem ilyen egyértelmű a kép a húsevés terén. Ez esetben a hivatalos körök még nem látták be, hogy ez az újkorban széles körűvé vált táplálkozási szokás milyen kárt okoz a szervezetben. Az orvostársadalom sem egységes a húsevés ártalmainak megítélésében. A rákos betegek számának meredek emelkedése ellenére sok orvos még most is elengedhetetlennek tartja a húsfogyasztást mondván, hogy a szervezet csak ily módon jut elegendő fehérjéhez, és B12 vitaminhoz. Ez persze nem igaz, mert mint tudjuk a szója 2,5-ször több fehérjét tartalmaz, mint a hús, B12 vitamin pedig a tojássárgájában és számos növényben is található. Ugyanakkor elismerik, hogy a vastagbélrák túlnyomórészt a helytelen táplálkozásnak tudható be.

Nem tartják tudományosan megalapozottnak azt a széleskörű tapasztalatokon alapuló felismerést sem, hogy a cukorbetegség fő kiváltó oka a túlzott fehérje- és szénhidrátfogyasztás. A cukorfogyasztás, a finomított fehérliszt használata teszi az egészséges embereket cukorbeteggé. A folyamatot sietteti a kemizálásból eredő nyomelemhiány, az a mind inkább megnyilvánuló jelenség, hogy a méreganyagokkal telítődött talajból nem képesek az ásványi anyagok felszívódni a zöldségbe-gyü­mölcsbe. Különösen a cink és a króm elégtelen bevitele befolyásolja hátrányosan az inzulin termelődését és hasznosulását a szervezetben. A cukorbetegség másik kiváltó oka a húsfogyasztás, és a túltápláltság. Tulajdonképpen nem a hús váltja ki a 2-es számú, vagyis a helytelen táplálkozásból eredő cukorbetegséget, hanem a hús zsírtartalma. A húsban jelentős mennyiségben megtalálható állati zsiradék telített zsírsavtartalma megnöveli a koleszterinszintet, és a szénhidrátok túlzott fogyasztásával párosuló magas koleszterinszint vezet cukorbetegséghez.

A 2-es számú diabétesz kialakulásához a XX. század divatja, a gyakori étkezés is nagymértékben hozzájárult. Az orvosok által még ma is propagált napi ötszöri étkezés ugyanis megemeli a vérben a trigliceridszintet, és inzulinrezisztenciát okoz. A túl gyakori étkezés a májat zsírkiválasztó géppé változtatja. A közvetlen kiváltó ok a szervezet természetes szabályzó mechanizmusának felborulása. Minden étkezésnél inzulin kerül a vérbe. Ez a hormon nem csak a glukóz-anyagcserét szabályozza, hanem étkezés után megállítja a máj zsírkibocsátását, védve az ereket a zsírplakkok lerakódásától. A gyakori evéssel, a különféle sznekkek csipegetésével azonban folyamatosan inzulin áramlik a májba, melynek hatására érzéketlenné válik a hasnyálmirigy szabályozó hormonjával szemben. Miután nem hagyjuk pihenni, a zsírfeleslegtől étkezési szünetekben megszabadulni, felborul a természetes ritmusa. Úgy próbál védekezni a megállás nélküli táplálkozás ellen, hogy a mind nagyobb mértékben felhalmozódó zsírt folyamatosan kibocsátja magából. Ezt észlelve a hasnyálmirigy még több inzulint termel, hogy megállítsa a májat. Erre a máj a trigliceridtermelés fokozásával reagál, ami inzulinrezisztenssé teszi az izom- és zsírsejteket is. A hyper­inzulinizmus oda vezet, hogy a szinte szünetmentes étkezések során elfogyasztott zsírok nem bomlanak le, hanem zsírpárnák formájában elraktározódnak.

Ezzel egyidejűleg a túltöltődött zsírsejtek zsírsavakkal árasztják el a vért. A telített zsírsavak aztán eldugaszolják a vérereket, melynek egyik következménye a magas vérnyomás, a szívtrombózis. Emellett mintegy védekezésként elkezdik gyilkolni a hasnyálmirigy inzulinkiválasztó sejtjeit, így próbálván leállítani a gerjesztés folyamatát. Az eredmény az lesz, hogy az inzulinszint lezuhan, és még az étkezési szünetekben is magas lesz a vér cukortartalma. A folyamat rohamléptekkel halad előre, és nagyon hamar kialakul a szerzett cukorbeteg­ség. Ekkor már hiába változtatunk az életmódunkon, mert a hasnyálmirigy elhalt sejtjeit nem lehet regenerálni. A végkifejlet után már csak a napi több­szöri inzulininjekció tartja életben a túlz­ott táplálkozás és a mozgáshiány ál­dozatát. Ha ezt nem kapja meg, kó­má­ba zuhan, ami gyors intézkedés hiányá­ban a halálát okozza. A cukorbetegeknek a természetes úton történő gyó­gyu­lásra sincs esélyük, mivel az egyen­letes vércukorszint biztosítása érdekében na­ponta legalább öt­ször kell enniük, vagy­is most már éle­tük vé­géig olyan táp­lál­kozást kell foly­tat­ni­uk, ami a beteg­ségüket kivá­ltot­ta. Mel­lesleg az érin­tet­tek 95%-a 2-es szá­mú cu­kor­beteg­ség­ben szenved. Je­len­leg 246 mil­l­ió cukor­beteg van a vi­lágon, és az előre­jel­zések szerint számuk 2025-re 380 mil­li­ó­ra nő.

[

A fejlett ipari országokban az elha­lálozások okai között jelenleg a ne­gye­dik helyen tartják számon a gyógy­szerek mellékhatásait. Emiatt a gyógy­szer­gyá­rak ellen indított perek rohamo­san sza­porodnak. A gyógyszer­vegyé­szek és a be­fektetők is egyre megold­hatat­la­nabb jo­gi, etikai és tudományos kon­f­lik­tu­sok­kal szembesülnek. Tudomá­nyos szem­pontból mind nyilvánvalóbbá vá­lik szá­­­munkra, hogy az általuk kínált vegy­sze­rek csak a szimptómákat szün­te­tik meg, illetve csil­lapítják, de nem pusz­­títják el a be­tegség gyökerét. Eti­kai szemszögből vizsgálva ezen a hely­zeten azért sem tudnak vál­toz­tat­ni, mert a betegség terjedése, a be­te­gek számának nö­veke­dé­se alap­felté­te­le az iparág nö­veke­dé­sé­nek. Ez a hely­zet azon­ban előbb-utóbb a gyógy­szer­gyár­tók meg­ha­­son­­lásához vezet, mert kö­zü­lük mind töb­ben jönnek rá arra, hogy nekik va­ló­jában nem az az ér­de­kük, hogy az em­be­reket gyógyít­sák, ha­nem az, hogy még betegebbé tegyék. Erre pedig ki­válóan alkal­ma­­sak a jelen­legi ve­gyi ala­pú gyógy­sze­rek, mivel az ere­deti be­tegségre utaló tü­netek csilla­pí­tása mellett szá­mos mel­lék­hatást vál­ta­nak ki a szer­ve­­zet­­ben. Ezekre az or­vo­­sok még több gyógyszert írnak fel, ami hosszú tá­von biztosítja a gyógy­szeripar fenn­­maradást, és fejlő­dését.

Az orvosok többsége pedig cin­kos­ságot vállalt a gyógyszer­lobby­val. Nem gyógyítják meg a beteget, ha­nem kezelik. Életben tartják, mert az elhúzódó gyógyítás sok pénzt je­lent. Olyanok, mint az ügy­védek. Gaz­dag ügyfeleik perét év­tizedekig el­nyújtják, mert belőlük élnek. Ha fél év alatt meg­nyerné­nek egy pert, felkopna az álluk. Aki nem tart velük, azt kiközösítik, ellehetetlenítik, elüldözik er­ről a pályáról. Régebben draszti­kusabb módszerek alkalmazásától sem riadtak vissza. A né­met szár­mazású dr. Max. Gersont pl. pá­lyá­ja csú­csán megmérgezték új hazá­jában, Amerikában. Az volt a meg­bocsáthatatlan bűne, hogy gyó­gyí­tani akart. Ennek a rend­­szernek azonban már jól látha­tók a korlátai. Az évről évre növek­vő gyógy­­szer­fo­gyasz­tás oly nagy ter­het ró a tár­sadalom­biz­to­sí­tásra, ami össze­om­lással fenyegeti. Emellett az agyon­mérgezett emberek egyre bete­geb­bek lesznek, mind na­gyobb a mun­kaidő­ki­esés­ből eredő nép­gazda­sági kár.

Az orvostudomány kb. 30 ezer be­tegséget, szindrómát tart számon, és ez a szám folya­ma­tosan növek­szik. Nem csak a gyógyszergyártók, ha­nem az orvosok érdeke is az, hogy a be­tegek száma növekedjen. Ma már alig van egész­sé­ges ember. A Der Spiegel című folyóirat szerint a 83 milliós Né­met­­országban, a világ egyik leg­gaz­da­­gabb és egész­ség­megőrzésre leg­többet költő álla­má­ban a 20 leg­gyakoribb kórfor­má­ban 200 millió­an szenvednek. Tehát át­­lagosan 2,5 be­tegség jut minden egyes állam­pol­gárra. Másutt sincs más­képp, csak a szegényebb álla­mok nem képesek finanszírozni, gyógyí­tani a betegségek mindegyikét. Nem tudnak eleget áldozni a csontsűrű­ség­mérésre, a csontritkulás megaka­dá­lyo­zására. A koleszterinszint csök­ken­­tésére, a depresszió visszaszorí­tá­sára, a premen­stru­ációs szindróma ke­­zelésére, a női és férfi klimakté­ri­um tü­neteinek enyhítésére. Az eh­hez szük­séges méregdrága mérőmű­sze­rek és gyógyszerek beszerzését csak a gazdag országok engedhetik meg maguknak. Így a kevésbé szerencsés helyre született emberek kénytelenek együtt élni a náluk is jelentkező bajokkal.

Nem kis mértékben járult hozzá az egészségpénztárak csődjéhez a táppénzzel való visszaélés. Németországban pl. kihasználva az állam nagyvonalúságát sokan Mallorcán, illetve a Kanári-szige­teken „kúráltatták” magukat. Egy német férfi bordélyházi számláját akarta kifizettetni a társadalombiztosítással. Amikor megtagadták a költségtérítést, felháborodottan közölte, hogy: „A testi-lelki jólétéhez szüksége volt a szexre.” Ezt követően bíróság elé vitte az ügyet. A bíró úgy döntött, hogy az örömtanyai kiadásait az amúgyis magas szociális segélyéből kell kigazdálkodnia. Erre a férfi fellebbezést nyújtott be az ítélet ellen. Németországban egyébként a munkanélkülieknek a lakástól a berendezésen át a születésnapi pénzajándékig minden alanyi jogon jár még akkor is, ha egymás után utasítja vissza a felkínált állásokat. Jelentősen növeli az egészségügyi kiadásokat, hogy a nyugati orvosok Hippokratészre tett esküjüket félreértve nem hagyják meghalni a beteget. Ha valakit haldokolni látnak, eszeveszett futkosás tör ki kórházban. Tucatnyi orvos és ápolónő rohan a távozóban levő emberhez, majd teletömik vegyszerekkel, elektrosokkal bombázzák, és mindenféle műszereket aggatnak rá. Ez a technohisztéria csak akkor ér véget, amikor már minden orvos megtette a magáét. Egy idő után rájönnek, hogy Isten akaratával ők sem tudnak szembeszállni, és műszereiket lekapcsolva végre békén hagyják a beteget, engedik hogy a természet és a karma törvényeinek eleget téve meghalhasson.

A gyógyászati kiadások csökkentésének másik útja a jóval kevésbé költséges természetgyógyá­szat alkalmazása. Ausztrália lakossága már arra a meggyőződésre jutott, hogy a magasra szökő egészségügyi kiadások miatt a természetes gyógymódok nem alternatívaként merülnek fel, hanem az egyetlen járható utat jelentik. Nálunk is sok embert foglalkoztat a természetes gyógymódokra való átállás. Az érdeklődők társadalmi megoszlása azonban meglehetősen sajátos, és elgondolkodtató. Magyar statisztikai felmérések szerint az ezotéria, a természetgyógyászat és az egészséges táplálkozás iránt érdeklődők 72%-a nő. Közülük 41% középiskolát, 48% pedig főiskolát, egyetemet végzett. A legmeglepőbb adat, hogy az orvosoknak és a természetgyógyászoknak csupán 2-2%-a látogatja a természetgyógyászattal foglalkozó internetes portálokat. Úgy látszik az orvosokat nem érdekli ez a téma, a természetgyógyászok pedig azt gondolják, hogy már így is eleget tudnak róla. Náluk jóval lelkesebbek azok, akiknek a természetgyógyászat a hobbijuk. Az arányuk 54%. Egészségmegőrzés céljából az emberek 30%-a érdeklődik e téma iránt.

 

Környezeti ártalmak

 

Sajnos az amerikai politikusokat a Schwartz-jelentés sem tudta gyors cselekvésre bírni a környezetvédelem terén, pedig ennek elkészítését a Pentagon rendelte meg. A 2004-ben született jelentés szerint 2010-ben radikális fordulat következik be a Föld klímájában. A magyar származású Peter Schwartz rámutatott arra, hogy az elmúlt néhány év alatt oly mértékben növekedett a Föld átlaghőmérséklete, hogy 2010-re eléri azt a szintet, ami visszafordíthatatlan változást idéz elő Európa és az egész világ időjárásában. Az Északi-sarkvidék jéghegyeinek rohamos olvadása következtében oly mértékben felhígul a Jeges-tenger sótartalma, hogy leáll a Golf-áramlás. Mint tudjuk a Golf-áramlat télen felfelé halad, és a Mexikói öböl térségéből meleg vizet szállít északra. Ennek köszönhető, hogy télen elviselhető klíma uralkodik Skóciában, Izlandon, Grönland szigetén és egész Skandináviában. Hőkiegyenlítő hatása annak tudható be, hogy másodpercenként 55 millió köbméter vizet szállít, ami ezerszer több, mint a világ 20 legnagyobb folyójának vízhozama. A Golf-áramlás enyhítő hatás a Balti államokban és Kanadában is érezteti hatását. Nyáron ennek éppen ellenkezője zajlik. Ez a több száz kilométer széles vízfolyam leadja a magával hozott hőt, lehűl, és emiatt lesüllyed a tenger fenekére, majd elindul lefelé. A legnagyobb forróságban ér a trópusi tengerekhez, ahol hűti a levegőt, és elviselhetővé teszi a környező országok klímáját. Ez a környezeténél magasabb, illetve alacsonyabb hőmérsékletű óriási folyam kihatással van a légkörre is. Az eltérő hőmérsékletű levegő még 10 km magasságban is érzeteti a hatást. befolyásolja a felhőképződést és a csapadékhullást.

Mostanában azonban a jéghegyekből kiszabaduló óriási mennyiségű édesvíz annyira felhígítja a tengervizet, oly mértékben lecsökkenti a sós víz fajsúlyát, hogy a Golf áramlat által szállított nagyobb sótartalmú és ezért nehezebb meleg víz egyre kevésbé tud a felszínen maradni. A felhígult vizű térségbe érve mind jobban lesüllyed, ezért nem tudja a felette húzódó légkörnek leadni a hőjét. A viharok által felkorbácsolt tenger felszínre hozza ugyan a meleg víz egy részét, de ez meg lehűlés után nem tud elég mélyre süllyedni. A Golf-áramlatot fenntartó gigantikus szivattyú működésének motorja ugyanis a fajsúlykülönbség. Amikor a Grönlandi-tenger felszíne megfagy, a jégből kiválik a só, és hozzáadódik a Golf-áramlat lehűlt vizéhez. Ettől az általa szállított víz nehezebbé válik, és lesüllyed a tenger fenekére. A helyére beáramlik a környező víz. Ezáltal egy óriási, 35 millió tonna/s vízhozamú szivattyú alakul ki, ami mozgásban tartja az északi és déli tengerek vizét. Ez a hőkicserélő folyamat azonban egyre rosszabb hatásfokkal zajlik, mert rohamosan csökken a motor hatásfoka. A globális felmelegedés következtében mind rövidebb időszakra fagy be a tenger északon, felhígulása miatt pedig egyre kevesebb a víz sótartalma.

A Golf-áramlás lanyhulása, leállása következményeként elmarad a felmelegedés, Skandinávia klímája egyre hidegebb, ­lesz. En­nek a folyamatnak az eredménye­ként 2030-ra, 2040-re ismét jégkorszak köszönt a skandináv álla­mok­ra, ami ki­pusz­­tít­ja a növény­zetet, lehetetlenné te­szi a mezőgazdasági termelést. Ezért Finnország, Svédország, Norvégia és Izland la­kói kénytelenek lesznek a délebbi országokba költözni, ami óriási de­mográfiai feszültségeket fog okoz­ni Európa mérsékelt égövi államai­ban. Ezzel egyidejűleg a trópusi or­szá­gok valósággal elégnek, mivel a Golf-áramlat megszűnése miatt nem lesz, ami hűtse őket nyáron. Ezek­ben az államokban az állandó­sult aszály, a krónikus élelem­hi­ány fog tragikus hely­ze­tet terem­teni. Ennek következ­té­ben a déli országokból és megin­dul­nak az éhe­ző népek a kon­tinen­tális orszá­gokba, mivel a to­vábbi­akban a Föld két félteké­jé­nek már csak ez a két keskeny övezete lesz alkalmas az életre.

Ez a folyamat nem csak Európa országait fogja súlytani, hanem kiterjed az egész világra. A Golf-áram­lat ugyanis az egész világ klí­máját befolyásolja, mivel van még két ága. A második ága a Mexikói-öbölből lefelé haladva megkerüli Afrikát, és az Indiai-félszigetnél visszatér. A har­madik ága Afrika alatt válik el a második ágtól, és Ausztráliát meg­kerülve a Csendes-óceánba torkol­lik. Ott megfordul, és Ausztrália fe­lett, a trópusi ten­ge­rekben fel­melegedve szintén me­leg vízként áramlik vissza. A há­rom ág a Mexi­kói öbölben egyesül ismét. Itt éri el hőmérsékletének maximumát, és a Grönlandi-ten­ger­ben működő legnagyobb szivattyú húzó erejének engedelmeskedve elindul felfelé. Ettől kezdve már nem melegszik, hanem melegít, visszafelé pedig nem csak az At­lan­ti-óceán trópusi országait hűti, hanem az összes déltengeri álla­mot. A kontinensek hőmérsék­le­tének szabályozása mellett az egész világot átszelő Golf-áramlat jelen­tősen csökkenti a levegő szén­di­oxid-tartalmát is. A Grönlandi-tenger, az Indiai-óceán és Csendes-óceán vízpumpái együttesen 20%-nyi szén-dioxi­dot vonnak ki a légkörből azáltal, hogy a környezetükhöz tartozó több ezer négyzetkilométernyi vízfelület lesüllyedése során magukkal viszik a tengerfenékre a felszínükön elnyelődött gázmennyiséget. Ennek el­maradása gerjeszti az üvegház­ha­tást, ami sietteti a klímaössze­om­lást. Az időjárás megváltozásának már most is tapasztalható meg­nyíl­vánulása a szárazság és a gya­kori szélviharok. A több oldalról is ható pozitív visszacsatolás egyre in­ten­zívebb lesz, és a szakértők szá­mí­tá­sai szerint 2010 után már lehetet­lenné válik a káros folyamat meg­állítása. Ezt követően már nul­la szennyezőanyag-kibocsátás ese­tén sem csökken a légkör szén­dioxid-tartalma, mert minden téren fel­bo­rul a természet egyensúlya.

Ekkor már csak egy dolgot lehet tenni, menekülni a még lakható élet­­terekbe. A mérsékelt égöv alá szorult több milliárd embernek azonban még annyi élelem sem jut, mint amennyit korábban az ősla­kos­ság termelt magának. A jövő­ben ugyanis napirenden lesznek az időjárási szélsőségek. Tavasszal, a gyümölcsfák virágzása idején a zord éghajlatú Skandináviából érkező hideg légtömegek totális fagykárt okoznak, míg nyáron a trópusokról jövő forró légáramlat felperzseli a gabonatáblákat. Ez a folyamat már el is kezdődött, mert a meteorológiai feljegyzések szerint a világ mezőgazdaságát még soha nem érte akkora fagy- és aszálykár, mint az elmúlt 4 év alatt. Így az emberiséget nem csak az elviselhetetlen időjárás fogja sanyargatni, hanem oly mértékű éhínség üti fel a fejét, ami az özönvíz óta nem fordult elő a Földön.

Feltehetően a 10. bolygó i.e. 23 100 -ban történt látogatása volt az oka a neandervölgyi ősember hirtelen kipusztulásának is. A Nibiru nem csak a Mu-kontinenst süllyesztette el, hanem kiváltott egy pólusváltást is, melynek következtében Európában bekövetkezett a jégkorszak. Ez az özönvízig, a Föld tengelyének 15°-os megdőléséig tartott. Ez nagyjából visszaállította a korábbi állapotot, amely most ismét veszélybe került a Golf-áramlás leállása miatt. A neandervölgyi ősemberek után most mi fogunk megfagyni, kipusztulni. A mi helyzetünket súlyosbítja, hogy az óriási népsűrűség miatt meg­állíthatatlanná vált a környezetszennyezés. Emiatt a Déli- és az Északi-sark feletti ózonlyuk mind jobban kitágul. Kiterjed a kontinentális éghajlat alatti országokra is. A megnövekedett ultraibolya sugárzás néhány évtized alatt ebben az övezetben is kiöli az életet. Először a növények, utána az állatok, végül az emberek fognak elpusztulni. A folyamatot gyorsítja a kozmikus sugárzás fokozódása. Ez ellen eddig a földgolyót körülvevő mágneses erővonalak védtek bennünket. A Föld mág­neses védőpajzsa azonban folyamatosan gyengül. Az utóbbi kétezer évben 60%-kal lett gyengébb.

Mindezek következtében már ennek az évszázadnak a végére halott bolygóvá válik a Földünk. Északon az örök tél, délen az elviselhetetlen hőség és az elsivatagosodás teszi lehetetlenné az életet. A széndioxid-felvevő és oxigéntermelő flóra megszűnésével megindul a légkör felbomlása, és bolygónkról való leszakadása. A gyors melegedés következtében oly mértékben megnő a levegőmolekulák kinetikus energiája, hogy legyőzve a gravitációt kiszakadnak a Föld vonzáskörzetéből, és elillannak a világűrbe. Ezt követően olyan lesz a bolygónk, mint a Mars. Északon és délen két jégsapka, közötte pedig sivatag. Légköre szintén nem lesz. Maximum néhány szén-dioxid molekula utal arra, hogy itt valamikor virágzó élet volt. Lehet hogy a marslakók is azt csinálták, amit mi? A NASA tudósai szerint a marsszondák által szolgáltatott bizonyítékok alapján egyre valószínűbb, hogy 250 ezer évvel ezelőtt volt élet a Marson. Nem tartják kizártnak azt sem, hogy a marsi élet nagyon hasonlított a miénkhez.

 

Boldogságkeresés

 

Az előző fejezetekből kiderült, hogy a boldogság nem pénz kérdése. Min­den jel arra vall, hogy a szabadidő mennyisége sem befolyásolja a boldogságot. Legalábbis erre utal, hogy a technikai fejlődés mind több kellemetlen tevékeny­ség alól szabadít fel bennünket, mégsem leszünk általa boldogabbak. Régen nem segítették a családokat a gépek. Az asszonyok fateknőben mostak, súrolókefével. Gumikesztyű hiányában agyonmarta kezüket a lúgkő. Vízvezeték nem lévén a mosáshoz szükséges vizet az udvari ásott kútból merték, és derékroppantó cipekedéssel, 25 literes fazekakban, sparherden melegítették. Az erősen szennyezett ruhaneműt fafűtéses katlanra helyezett üstben kifőzték, és mosósulyokkal verték. A padlásra felhurcolt és kötélen szárított ruhát 4-5 kilós faszenes vasalóval vasalták, amit nem hőfokszabályzó tartott melegen, hanem állandóan lóbálni kellett, hogy a parázs lángra lobbanjon.

Sütésnél-főzésnél nem csak egy gombot kellett elfordítani a tűzhelyen, hogy meggyulladjon a gáz, vagy meginduljon a fűtőáram. A régi tűzhelyeket használat előtt fával, szénnel vagy rengeteg szemetet okozó kukoricaszárral vagy kukoricacsutkával fel kellett fűteni, és munka közben gondoskodni kellett róla, hogy a tűz ne aludjon ki. Ugyanezt kellett tenni a szobai kályhával is, ha nem akartak megfagyni. A kályhában összegyűlt hamut természetesen minden nap el kellett távolítani, és be kellett készíteni a másnapi tüzelőt, valamint a gyújtósként szolgáló aprófát, hogy száradjon. A gyújtósfát fejszével aprították a pincében vagy a szeneskamrában, gyakran –20 °C-os hidegben. Mire végeztek vele, szálkák fúródtak a vízhólyagoktól sebes tenyerükbe, miközben a szénpor beívódott izzadt bőrükbe. Vidéken ennél is rosszabb volt a helyzet, mert a ház urának napokon át görcsös tuskókkal kellett birkóznia, hogy előteremtse a szén meggyújtásához szükséges aprófát. A szegények alacsony fűtőértékű barnaszénnel vagy szénporral fűtöttek, mely után naponta koromtalanítani kellett a kályhát. Ha nedves volt a szén, órákig füstölt a kályha. Az ablakot hiába nyitották ki, mert miután a településen mindenki szénnel fűtött, a sok kéményből annyi füst került a levegőbe, hogy a környéket megülte a szmog.

Ezzel azonban nem merült ki ez a tevékenység, mivel a vaskályhákat és az ormótlan sparherdet havonta egyszer ki kellett tisztítani. Nem csak a tűztérre rakódott kormot kellett leko­torni, hanem szét kellett szedni a kályhacsöveket, és kukoricaszárral, vagy jobb esetben a kéményseprők által használt kefével ezek belsejéről is el kellett távolí­tani a kormot. A koromszemcsék eközben mindenfelé szálltak, bele a háziasszony szemébe, hajába, bőrére, ruhájára. Ezután nem szaladhatott a fürdőszobába, hogy lemossa magáról a szennyet, mert nem volt fürdőszoba. Mosakodni lavórban kellett, meglehetősen kellemetlen akrobatamutatványok közepette. Mindezek ellenére a nők még saját munkájuk gyümölcsét sem élvezhették. Vidéken az asszonyok a háromfogásos ebéd elkészítése után nem ülhettek oda az asztalhoz, hanem kikeményített kötényükben, tiszta konyharuhával a kezükben álltak a konyha sarkában. Szótlanul várták, amíg uruk túljutott az egyes fogásokon, és máris ott termettek felszolgálni a következőt. Nekik csak a maradék jutott, amit a család távozása után, a konyhaasztal sarkán, észrevétlenül fogyasztottak el. Az ebédnek minden nap pontosan délre el kellett készülnie anélkül, hogy bárki a családban besegített volna a nyersanyagok előkészítésébe. Ezt csak úgy tudták megtenni, hogy már hajnalban felkeltek.

A hűtőszekrény télen a két ablak köze, nyáron egy kútba leeresztett vödör volt. Mivel ennek a módszernek a hatékonysága nem túl jó, minden nap főzni kellett (méghozzá naponta kétszer) ha nem akartak romlott ételt enni. Ehhez természetesen naponta be is kellett vásárolni. Ez nem kocsival történt, mint manapság, hanem gyalog, mindkét kézben hatalmas cekkereket cipelve. A mosogatás is meglehetősen fáradságos volt, mert nem hogy mosogatógép, de korszerű tisztítószerek sem voltak. A zsíros edényeket egy darab ronggyal, homokkal és leforrázott fahamuból szűrt lúggal kellett tisztára varázsolni. Ez azért sem volt könnyű, mivel teflonbevonat hiányában az étel gyakran vastagon ráégett a lábasokra, fazekakra. Miután mosogatni minden nap kellett, védőkesztyű hiányában az erős lúgtól kirepedezett az asszonyok keze. A takarítás seprővel, szőnyegporolóval, valamint egy vödör vízzel, hypóval és felmosóronggyal történt, mert nem volt se porszívó, se szőnyegtisztító gép. A poroláshoz a feltekert szőnyeget ki kellett vinni az udvarra, feldobni a porolóállványra, és egy fűzfavesszőből font porolóval legalább fél óráig püfölni, hogy kiszálljon belőle a por. Ha nem fújt a szél, a por belement az ütlegelő szemébe, szájába, hajába is. A szőnyegtisztítást követte a padlóviasszal való beeresztése, majd kézzel-lábbal történő fényesre kefélése, mivel akkortájt még a padlókefélő gépet sem találták fel, nem is szólva a legújabban alkalmazott kopásálló padlólakkról.

Hetente egyszer be kellett fűteni a kemencét is, mert a boltokban nem árultak kenyeret. A tésztát hajnali 3 órakor kellett bedagasztani, mert mire megkelt, kisült, és lehűlt a kenyér, dél lett. A dagasztást nem segítették gépek, a tésztát addig kellett gyömöszölni, amíg nem kezdett el „csöpögni a padlás”, azaz amíg a háziasszony homlokáról nem gördültek le izzadságcseppek. A befőzést sem segítették különféle háztartási gépek, mindent kézzel kellett csinálni. A lekvárkészítés, a savanyítás, a zöldségek-gyümölcsök téli tárolása akkoriban nem kedvtelés, hanem létszükséglet volt, mivel nem lehetett a boltokban mirelit termékeket, meg különféle félkész- és készételeket kapni. Még a mostanában újra divatba jött gyógynövényeket is saját kezűleg szedték a mezőn, és otthon kiszárították, hogy télen legyen mivel kúrálni a családot. Mindemellett az előző nemzedékek felneveltek még minimum 6 gyereket. Nem volt azonban ritka a 12 gyerekes család sem, mivel fogamzásgátlók hiányában ismeretlen fogalom volt a születésszámszabályozás. A legmeglepőbb ebben az egészben az, hogy a korábbi nemzedékeknek tengernyi teendőjük mellett mindenre maradt idejük. Hétvégeken fontak, szőttek, ruhát varrtak, hímeztek, és vendégségbe jártak, ahol énekeltek, adomáztak. Soha nem mulasztották el a vasárnapi istentiszteletet, az ünnepi körmeneteket. Szakítottak időt húsvéti locsolko­dásra, pünkösdikirály-választásra, szüreti mulatságra, karácsonyi betlehemezésre.

Ezzel szemben a jelenlegi nemzedéknek semmire sincs ideje, még ünnep­lésre sem. Pedig az idő-felszabadító technikai eszközök serege (automata mosógép, szárítógép, gáztűzhely, villanytűzhely, konyhai szagelszívó, grillsütő, mikrohullámú sütő, hőtárolós villanykandalló, központi fűtés, gőzölős villanyvasaló, porszívó, takarítógép, mosogatógép, hajszárító, villanyborotva és különféle konyhai robotgépek) állnak a rendelkezésünkre, mégsem érünk rá semmire. Arra sem hivatkozhatunk, hogy túl sok időt töltünk a munkahelyünkön, mivel az elmúlt 200 év során a 80 órás munkahét 36 órára csökkent. Ennek ellenére állandó időhiányban szenvedünk. Még az egy szem gyermekünket sem érünk rá felnevelni. Néha lehajolunk hozzá kegyesen: „kérdezz csak, de lehetőleg gyorsan!” A válaszadáshoz azonban már nincs türelmünk, percek alatt idegesek leszünk. Mintha valami belülről űzne, hajtana minket. Képtelenek vagyunk kézbe venni és végigolvasni egy könyvet, már az újságot is csak átlapozzuk, nem tudunk elmélyedni semmiben. A sikerközpontú világ, a pénzhajhászás, a lazítást nem tűrő karrierépítés elvonja figyelmünket az élettől.

Fokozottan sújtja ez a helyzet a nőket. Nekik ugyanis az emanci­pá­ció következtében nem csak a mun­kahelyükön kell megállni a helyü­ket, hanem otthon is. Hiába vállaltak munkát, a családban betöltött sze­re­pük nem szűnt meg. Bio­lógiai okok folytán a gyere­küket továbbra is ne­kik kell megszülni, szop­tatni, gon­dozni, sőt sok­szor felnevelni. Ez a tevékenység teljes embert kíván, nem lehet mellette szak­mai karriert építeni. Ahogy a közmon­dás tartja: „Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni”. A legtöbb nő azonban nem azért megy el dolgozni, mert szak­mai ér­vényesülésre vágyik, hanem így próbál segíteni a család szűkös anyagi helyzetén. Ez a szemlélet azonban alapvetően téves, ­mivel nem veszi figyelembe a munkavállalásból adódó egyéb hátrányokat.

A mun­kába járás egy nő számára rengeteg járulékos költséggel jár. A legkisebb kiadással kezdve, hetente szükség van egy harisnyára. Minimum félévente vásárolni kell egy új ruhát és egy új cipőt, mert azt a nőt, aki nem újítja fel rendszeresen a ruhatárát, a kolleganői kiutálják maguk közül. Ma már jól kell kinézni a munkahelyen, ezért havonta legalább egyszer el kell menni fodrász­hoz, kozmetikushoz, manikűröshöz. Ehhez járul a kollegák és a főnökök név­napi, születésnapi megajándékozása. Jelenlegi pénzközpontú világunkban már nem illik filléres dolgokat adni, ezért az ünnepségszervezők meglehetősen magas összegeket gyűjtenek be erre a célra. Ha a „buli” munkaidőn túl, egy nyilvános szórakozóhelyen történik, akkor a horribilis vendéglői számla arányos részét is állnunk kell. A nagyságrendekkel megnövekedett étel- és italárak ­miatt nem kis gondot okoz a napi étkezés megoldása. Az üzemi étkezdék „kimentek a divatból”, így az ebédelés csak egy közeli étteremben bonyolítható le, ami a mai inflációs árak mellett önmagában felér egy anyagi csőddel. Akkor sem járunk jól, ha valamely kifőzdéből rendelünk pizzát, vagy valamilyen hidegtálat, mert ekkor meg szállítási költséget kell ráadásul fizetnünk. Arról nem is szólva, hogy ha napközben valamelyik kollegánk meghív bennünket a büfébe egy kávéra vagy egy szendvicsre, azt illik viszonozni. Mindezt tetézi az utazási költség, ami a drasztikusan megnövelt jegyárak következtében szintén tetemes költség. Amennyiben valaki vidékről jár be, a bérlet ára elérheti a nettó fizetését is, ami eleve meghiúsítja a munkavállalást.

A fenti kiadások azonban még helybeli munkavállalás esetén is elviszik a fizetés felét, a másik felét pedig az adóhivatal és a társadalombiztosítás teszi zsebre jövedelemadó, illetve betegségbiztosítás címén, ami egyébként a dolgozó férje után a feleségnek családtagként is járna. Ezek után a fáradt, agyonstrapált nőre rászakad az otthoni munka minden terhe, a férje – rezsiköltség kiegyenlítése után – megmaradt fizetését pedig félkész ételekre, konzervekre, ruhatisztítóra és egyéb olyan dolgokra költi, amelyeket ő is meg tudna csinálni, ha lenne rá ideje. A nagy rohanásban azonban nem csak erre nincs ideje, hanem arra sem, hogy nevelje a gyerekeit, elbeszélgessen velük, és időnként egy könyvet vegyen a kezébe. Az értelmetlen hajszában képtelen megtapasztalni női mivol­tát, nem tudja beteljesíteni, megélni biológiai adottságaiból eredő valódi sze­repét a családban.

Akinek nincs megfelelő szakmai képzettsége, vagy nem sikerül szert tenni jól fizető állásra, annak nem érdemes munkát vállalnia. Azt az összeget, amit egy iparvállalat futószalagja mellett bérrabszolgaként robotolva kézhez kap, otthoni munkával is megkeresheti. Aki ugyanis dolgozik, az nem ér rá kimenni a piacra olcsó zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. Nincs ideje arra, hogy felku­tassa a különböző élelmiszerek legolcsóbb beszerzési forrását, sőt sokszor még főzni sem ér rá. Így kény­telen megvenni a szupermarketek méregdrága fagyasztott élelmiszer-alapanyagait, félkész ételeit, konzervjeit, vagy ami még rosszabb éttermi étkezésre kényszeríti a családtagjait. Ily módon akkora többletkiadás keletkezik a családi költségvetésben, amely eléri, sőt meg is haladhatja a feleség nettó keresetét. Családanyaként járulékos hátrányként jelentkezik még, hogy a gyermekei neveletlenül nőnek fel. Emellett nincs aki megteremtse a „családi tűzhely” melegét, ami jelentősen hozzájárul a válások számának növekedéséhez, a család széthullásához. (1938 és 1997 között megtízszereződött a válások száma.) Jelenleg tehát óriási áldozatot vállalnak a nők semmiért, mert amit „nyernek a réven, azt elveszítik a vámon”. Aki nem a szakmai érvényesülést tekinti életcéljának, vagy nincs olyan tehetsége, amelynek ré­vén kiugró keresetet érhet el, jobban teszi, ha otthon marad. Amen­nyi­ben komolyan veszi a ház­tar­tást, a háziasszonyként rá vá­ró feladatok ellátását, anyagilag semmivel sem jár rosszabbul. Ezen felül egyben tarthatja a csa­ládját, és semmi sem gátolja meg abban, hogy bio­lógiai kész­tetésének eleget téve teljes életet éljen. A munkanélküli feleségek és családtagjaik tehát ne azon keseregjenek, hogy nincs ­állá­suk, mert ha lenne se sok örö­mük, hasznuk származna belő­le.

Arra sincs remény, hogy ez a helyzet változni fog. Az ezoterikus ismeretek terjedésével, a tudati felvilágosítás előretörésével mind több munkahely fog megszűnni a világban. A jövőben ugyanis egyre kevesebb ember fog ha­szon­talan ka­ca­tokat vásárol­ni, meg­szűnik a fogyasztási őrü­let. Ezzel egy­ide­jű­leg ugrássze­rűen meg­nő a tartós fo­gyasz­­tási cik­kek minősége, melyek ered­­mé­nyeként a jelenlegi 8-10 év he­lyett 20-30 évig is használhatók lesznek. Ez tovább csök­kenti a meg­levő gyár­tóka­pa­citást, ami tö­­meges elbocsá­tá­sokkal jár. Eb­ből a helyzet­ből csak egy mó­don me­nekül­het­nek ki, ha el­kez­dik önmagukat fog­lal­koz­tatni. Ne saj­nál­tas­sák magukat nap­hosszat a tár­sada­lom kitaszított­jai­ként, ha­­nem ve­gyék kezükbe életük irá­nyí­tá­sát, és hasz­no­sítsák a meg­levő képessé­gei­ket. Tölt­sék be azt a sze­repet, ame­lyet ter­mé­szetes adott­­­ságaik ré­vén évmil­li­ó­kon át betöl­töt­tek. Hosszú tá­von job­ban jár­nak vele, mint emancipált tár­saik ideg­tépő szélmalomharcaikkal, a kar­ri­er és a család közötti őrlő­désükkel.

A túlélés másik lehetősége, az önel­lá­tásra való berendezkedés. Azok a családok, ahol mindkét szü­lő mun­kanélküli, jól te­szik, ha miha­ma­rabb vidékre költöznek, ahol leg­alább az élelmüket meg tudják ter­melni. Jelenleg nevetsé­ges össze­ge­kért lehet földet, tágas paraszt­házat vásá­rolni vidéken. Szor­­­­galmas munkával ezek a házak rendbe hoz­hatók, moderni­zál­ha­tók, a hozzá tartozó hatalmas kert­ben pe­dig min­den megterem, ami­re egy családnak szük­sége van. Aki nem fél a mun­kától, az a ko­ráb­binál jóval ma­gasabb életszín­vonalat te­remthet magának eze­ken a pa­rasztportákon; arról nem is szólva, hogy a tiszta levegő, a csend és a természet közelsége ideális élet­körülményeket teremt a gyer­mek­­nevelésre. Ma még a leg­több ember azért idegenkedik a vi­dékre költözéstől, mert ezek­ben az olcsó, tanyaszerű épüle­tek­ben nincs villany, ami elzárja őket a kultúra legfőbb for­rá­sától, a tele­ví­ziótól, és nélkülözniük kell a kor­szerű főzési-, hűtési és fűtési lehe­tő­sé­ge­ket is. Ez a probléma azonban né­hány év múlva megoldódik. A sza­bad­energia hasz­nosításán ala­puló ké­szülékek bőségesen el­lát­ják ezeket az épületeket is vil­lanyárammal. Ezt kö­vetően már a tehe­tősebb rétegek is tömegesen fognak vi­dékre költözni, ami je­lentősen felveri az ingat­lan­ára­kat. Ekkor már késő lesz a kap­kodás. Azok a szegények, akik nem éb­red­tek fel idejében, végleg a vá­ro­sok­ban ragadnak, és megindul a get­tó­sodás. Ez a sok nyugati nagy­vá­rosban már be­indult folya­mat oda vezet, hogy az egész­ség­telen leve­gő­jű, zsúfolt zajos vá­ros­mag foko­za­tosan lepusztul, és arra a sorsra jut, mint New York bű­nö­zőkkel teli hír­hedt negyede, a Harlem.

 

Fejlődésünk buktatói

 

Az előző fejezetben láttuk, hogy igazán nagy pénzeket csak pénz­ügyi manipulációkkal, tőzs­dei spe­­ku­lációkkal, banki tranz­ak­ciók­kal lehet keresni. A pénzem­be­rek nem vállalkozásokba fek­te­tik tőké­jü­ket, hanem a virtuális gazdaság­ban for­gatják. Így nincs ami pezsgést hozna a reálgazdaságban, újításra, hatékonyságra ser­ken­tené a vállalkozókat. Minek kockázatosan vállalkozni, ha banki manőverekkel, ingat­lanspekulációs ügyletekkel sokkal nagyobb pénzeket le­het leakasztani. Ezért a pénz egyre kevésbé tölti be tár­sa­dalmi munkamegosztás-szer­vező szerepét. A spekulá­ci­ós tőke azonban teljesen fel­éli azokat az alapokat, ame­lyekre épül, és mind jobban veszélyezteti a reálgazdaság működőképességét. A jöve­delemként elkönyvelt nye­reség ugyanis nem valódi ha­szon, hanem virtuális tő­ke. Nincs mögötte áru, va­ló­di szolgáltatás. Emiatt a reál­gazdaság válságban van.

A bankok a kamatlábakat a sikerágazatok teherbírásához igazítják, és nincsenek tekintettel a teljes foglalkoztatottság megteremtésére. A jelenlegi pénzügyi játékszabályok nem teszik lehetővé, hogy kevés nyersanyagból és sok munkával ipari termék készüljön. Ez az áru megfizethetetlen. A felvett kölcsönökre épülő aránytalanul magas kamatok arra ösztönzik a vállalkozókat, hogy bonyolult gépekkel, energiafaló technológiákkal váltsák fel a munkást. A befektetett tőke határidőre történő visszafizetése nem arra készteti őket, hogy mind több alkalmazottat vegyenek fel, hanem hogy a már meglevőktől is megszabaduljanak. A megmaradó alkalmazottak bérét pedig minimumra szorítják. Az újkori vállalkozók már nem osztják Henry Ford 1910-ben tett kijelentését, mely szerint: „Meg kell fizetnem a munkásokat, hogy majd meg tudják venni az általuk gyártott autókat.” A másik kijelentése: „Ha jól tar­tom őket, mindennap meg­felelő kondícióban fognak dolgozni, és a maximumot nyújtják a munkapad mel­lett. Éhező munkásokkal nem lehet termelni.” Azok a vál­lalatok, amelyeknek a rész­vé­nyei a tőzsdén is szere­pel­nek, különösen rá vannak szo­­rít­va arra, hogy a lehető leg­rövidebb idő alatt a leg­na­gyobb profi­tot produ­kál­ják. Ha nem ezt teszik, a bankok kivonják pénzüket a vállal­kozásukból, ami el­ke­rülhe­tetlen csődöt eredmé­nyez. Ez­által rá vannak kény­szerítve az alkalma­zot­tak kiszipo­lyo­­zására, a Föld erőforrá­sa­i­nak minél gyorsabb kirablására. Az erőforrá­sok újratermelésének költségeit nem tudják elviselni, mert akkor nem lennének képesek a magas banki kamatlábakat kitermelni.

A kamatos kamat az erőforrások mértéktelen kihasználására, a természet kizsarolására készteti a termelőt. A jöve­del­mekhez kötött adózás lehetetlen­né tesz minden „sze­líd” technológiát, ami kevés nyers­anya­got és ener­gi­át, ámde sok mun­kát és odafigyelést igényel. Az egyre szűkülő piacon saját maga alatt vág­ja a fát az a vál­lalkozó, aki túlsá­gosan hosszú életű termékeket gyárt. Ez az eldobható, egyszer haszná­la­tos termékek kora. A csomagolás is egyre nagyobb szerepet kap a különféle áruk versenyképességében. A hamar elromló termékek és a vég nélküli folyamban gyülemlő csoma­goló­anyagok hatalmas szemétsáncokként veszik körbe a te­le­püléseket. Az er­dő­ket, a termő­föl­de­­ket, az élővize­ket, és a fosszilis ener­giahordozókat né­hány évtized alatt fel­­­zabálja a gazda­ság. Az erdőktől megfosztott terü­le­­teken egyre szél­ső­ségesebbé válik az éghajlat, meg­in­­dul a talaj gyors eró­­­­ziója, és zava­rok tá­madnak a Föld glo­­bális ön­sza­bá­lyo­­zó rend­sze­rében. Mind nagyobbá válik az ózonlyuk, tovább fokozódik az üvegházhatás, és megállíthatatlanná válik a tengerszint emelkedése. A bioszféra egyre jobban pusztul. A nagyvárosok fokozott levegő- és vízszennyezése komolyan veszélyezteti az ott élők egész­ségét is. A környezetszennyezés azonban a vidéken élőket sem kíméli. A globálissá vált gazdaság ugyanis a világméretű szállítási és közlekedési igényeit csak a motorizáció fokozásával képes kielégíteni. Ehhez új utakra, és még több levegőszennyező gépjárműre van szükség. A globalizációért is a multinacionális tőkét teszik felelőssé. Gyakori vád, hogy a tömegtermelés megöli az egyedit, a helyi sajátosságokat tükröző kézzel készített termékeket; és általánossá válik a tömegfogyasztás. A bankok által kikényszerített profithajsza eredményezte a genetikai manipulált növények termesztésbe vételét is.

A termelés és a fogyasztás felkorbácsolása ellenére a bankkamatokkal versengő vállalatok egyre kevésbé képesek megállni a helyüket. A kisebbek sorra elvéreznek, és felvásárolják őket a még versenyben levők. Ezáltal ők egyre nagyobbra nőnek. Ma már egy-egy iparágat csupán néhány mul­tinacionális cég tart a kezében. Ezeknél a mamutvállalatoknál az alkalmazottak résztevékenységet vé­geznek. Mechanikus rutinmunkára vannak kényszerítve. Csupán egy apró mozzanatot, a termék elő­állításának egyetlen fázisát bízzák rájuk. A fogaskerékszerűen összekapcsolódó nagy szerkezetben az ember robottá, jelentéktelen kis csavarrá válik, aki könnyen pótolható. A túlhierarchizált rendszerben nincs mód a kreatív önmegvalósításra, az ész és a kéz harmonikus együttműködésére, a teljesség átélésére. Henri Bergson találóan így fogalmazta meg ezt a folyamatot: „Az ember a szerszámkészítő állat szintjéről a szerszámkészítő szerszám szintjére süllyedt.” Ilyen körülmények között érthető korunk munkavállalója elidegenedett a munkájától. Önértékelési zavarai a szociális rend széteséséhez, a külsődleges értékek hajszolásához, és faji-, etnikai-, vallási gyűlölködéshez vezettek.

Az elidegenedés társadalmi szinten is megnyilvánul. Az iparosodás- és a munkaerő-igény fokozódásával, az emberek tömegével vándoroltak el a falvakból. A nagyvárosokba költöztek, ahol senki nem ismert senkit. Ezáltal az áttekinthető falusi közösségi viszonyok felbomlottak. A közösségi szellem megszűnt, és vele veszett a hagyomány, a közösségi szolidaritás. Ma már olyan mértéket öltött az elidegenedés, hogy az emberek a közvetlen szomszédaikat sem ismerik. Ünnepeink is kiüresedtek, „elgagyisodtak”. A közösségek erózióját fokozza, hogy az egyén bekerül a nagy termelő-szolgáltató rendszerekbe, ahol csak úgy tud boldogulni, ha igazodik az általuk diktált játékszabályokhoz. Ezért kölcsönöket vesz fel házépí­téshez, gépkocsivásárláshoz, gyer­mekei taníttatásához. A bankok természetesen a magánszemé­lyek­nek is kamatot számítanak fel; sőt tőlük többet kérnek, mint a vállal­kozóktól, mert nagyobb a kocká­zat, és hosszabb a futamidő. Ezzel az egyén is részévé válik a pénz­világ által ránk erőltetett rend­szer­nek, és idővel önmagától is elide­genedik. A kamatos kamattal állan­dó versenyfutásban lévő embernek nincs ideje a saját belső lelki és szel­lemi szükségleteinek kielé­gíté­sére. Pénzkereső géppé válik, aki­nek legfőbb feladata, a felvett köl­csönök határidőre való vissza­fize­tése, a kapott összeget többszö­rösen meghaladó kamatos kamatok kitermelése.

A mindennapi hajsza, a megélhetési gondok és a követhetetlen minták miatt érzett csalódottság aztán pattanásig fokozódó társadalmi feszültségeket okoznak. Ezt sokan önpusztításban vezetik le, mely által soha nem tapasztalt mértéket öltött az alkoholizmus és a kábítószer-élvezet. A szenvedélybetegségek mellett fokozódik a bűnözés, és a családon belüli erőszakos cselekmények száma. Az óriási terhek, a nagy­fokú bizonytalanság, a munkanélküliség ré­­me világszerte rend­kí­vüli nyomást gya­ko­rol az emberekre. A The Global and mail című napilap szerint: „Minden ötödik kana­dai azt panaszolja, olyan feszült, hogy már az öngyilkosságot fon­tolgatja, hogy meg­sza­baduljon a nyomás alól. A XX. század végére a túlhaj­szolt­ság, a környezet által kiváltott pszichés te­her oly nagy súllyal nehezedik az emberekre, ami már meghaladja a fizikai és lelki tűrőképességüket.”

Az állam sem igyekszik gyökeres megoldást keresni a pénzügyi visszásságok megszüntetésére, a társadalmi feszültségek feloldására. A politikusok nem azon törik a fejüket, hogyan kellene a tőkét az emberi munka és találékonyság finanszírozására fordítani, hogyan lehetne a tömegtermelést humanizálni. Megelégszenek a tüneti kezeléssel. Az adózás szabályainak megváltoztatásával próbálják a foglalkoztatásból eredő társadalmi feszültségeket csökkenteni. Arányos közteherviselés címén az adókat a jövedelmekhez kötötték. Ezzel azonban nem sikerült a munkaerőpiacot megmozgatni. Csupán annyit értek el vele, hogy kissé fékeződött a szegényebb néprétegek leszakadása. A bajokat előidéző bankok is kényszerpályán mozognak. Ha nem igazítják a kamatokat a legjövedelmezőbb ágazatokhoz, termelési módokhoz, akkor a betétesek kiveszik pénzüket, és más, jövedelmezőbb befektetés után néznek, ami egyet jelentene a tönkremenetelükkel. A jelenlegi gazdasági- és pénzügyi rendszerben viszont a természet, az emberiség megy tönkre, ami civilizációnk megszűnését eredményezi. Ez azonban megengedhetetlen, mivel fajunk fennmaradása fontosabb, mint a bankárok haszna, jövedelmük vég nélküli gyarapítása.

A közgazdászok szerint nincs kiút, a kamatos kamat végig fogja kísérni az emberiség történelmét. Ez azonban nagy tévedés. A kamatos kamat ugyanis viszonylag új találmány. Az emberiség évmilliókon át jól megvolt pénz és pénzkölcsönzés nélkül. A történelem előtti időkben cserekereskedelmet folytatott, ami több szempontból is előnyösebb volt, mint a jelenlegi rendszer. Miután az árú hamar romlott, gyorsan kopott, nem lehetett visszatartani, mint a pénzt. Ezért kamatot, felárat sem lehetett szedni utána. A termelő igyekezett minél hamarabb túladni az árun, miközben ő is könnyen hozzájutott az általa hiányolt javakhoz. Sem kereskedő, sem bankár nem ékelődött be az áruértékesítő folyamatba, nem élősködött senki a termelőkön, a szolgáltatást kínálókon. Ezért viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni mindenhez. Semmiért nem kellett irreálisan sokat dolgozni, mert csak az áru előállításának közvetlen költségét kellett ellentételezni.

Ez a rendszer egyébként még ma is él. Vidéken mind a mai napig fennmaradt a „kaláka” szokása, ami nem más, mint kölcsönös szívességek visszatérő láncolata. Nálunk a házépítő kaláka a legelterjedtebb, amikor rokonok, barátok, ismerősök ingyen elmennek egymáshoz segíteni, remélve, hogy a megsegített majd nekik is viszonozza a szívességet. Régebben igen elterjedtek voltak az arató és szőlőszüretelő kalákák is. Más országokban azonban létezik a kalákának szabályozottabb formája is. Az ausztráliai Victoriában működik egy szervezet, a Bendigo Home Builder’s Club, amely kiszélesítette ezt a rendszert, és az elszámolás megkönnyítése érdekében bevezette a munkaegy­sé­get. A tagoknak évi 5 dollár klubtagsági díjat kell fizetniük, ami fedezi a hírlevél nyomdai és pos­taköltségét. Ezen keresztül minden tag adhat, és ha már legalább 60 órát ledolgozott, akkor kaphat is építőipari segítséget. A csereegység a ledolgozott munkaóra, amelyet azonos értékűnek tételeznek fel. A munkaszervező tartja számon az egyes tagok „folyószámláján” levő hitelezett illetve kölcsön­vett órákat, és toborozza a munkásokat egy-egy kalákához.

A kalákának az a hátránya, hogy csak egyféle szolgáltatásra korlátozódik, holott az igény jóval szélesebb körű. Egy-egy közösségen belül sokféle tevékenység folyik. Minden emberben más-más képesség szunnyad. Van aki kiváló biozöldséget termel, más finom szilvalekvárt tud főzni, vagy remek kosarakat fon. Az értelmiség között sokan a könyveléshez értenek, vagy kitűnő nyelvérzékük van, és angol nyelvleckéket tudnának adni. A barkácsoláshoz értők szinte minden háztartási gépet képesek megjavítani, de nincs aki igénybe vegye a képességeit, mert nem tudja a munkáját megfizetni. A kisembereknek nincs pénzük egymás szolgálatainak megfizetésére, holott nagy szükségük lenne rá, és bátorságuk sincs szívességet kérni egymástól. Ezt a problémát hivatott megoldani a viszonossági cserealapon működő közösségi barter klub. Itt is mindenkinek van folyószámlája, amelyre rávezetik az elvégzett munkaórát. Ebben a rendszerben azonban a munkaórákat nem egységesen kezelik, hanem kvalifikáltsági kategóriák szerint súlyozzák. A barter klub gyakorlatilag a közösségen belül megtalálható bármilyen képességnek piacot tud találni. Ilyen rendszerek működnek Angliában, ahol általában hírlevélben hirdetik meg a kínálatot. Az eladók, ill. vásárlók egymás közt állapodnak meg a szolgáltatás értékében, amit aztán rávezetnek kinek-kinek a folyószámlájára. Ilyen hírlevél például az „Exchange and Mart”.

 

A legfejlettebb azonban a „Szívesség bank”-rendszer. A kezdeményezés kis közösségekből indult, ahol mindenki ismeri a másikat. Az egy kerületben, faluban élők jól ismerik egymást. A rokonok, barátok, kollegák el sem tudnák titkolni egymás elől a személyes problémáikat. Az egy templomba, sportklubba járók, vagy valamely kisebbséghez tartozók is tisztában vannak a másik gondjai­val. Az is kiderült, hogy sok esetben képesek lennének egymáson segíteni. Igen ám, de hogyan számoljuk el az egymásnak tett szívességet, hogyan viszonozzák a másik munkáját? Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha „Szívesség bankot” alapítanánk? Ez a rendszer is hírleveleket bocsát ki, amelyben közzé teszik, hogy ki milyen árut, szolgáltatást keres, illetve kínál. A havonta megjelenő hírlevél tanulmányozása után az egyik tagtárs felkeresi a másikat, és személyesen megköti vele az üzletet. Ezt követően a vevő az áru értékével tartozni fog a banknak, az eladó pedig ugyannyival hitelezőjévé válik.

A korábbi rendszerrel szemben az a különbség, hogy itt az elszámolás nem súlyozott munkaegységben történik, hanem pénzben. Na nem kézzel fogható, valódi pénzben, hanem annak megfelelő értékű elszámoló egységben. A tengerentúli angolszász országokban ez az elszámolási egység a „zöld dollár”. Ezt az egységet vezetik rá a „Szívesség bank” központjában nyitott kartotékokra, telefonos vagy szóbeli közlés alapján. Ez bank főként abban tér el a hagyományostól, hogy itt a tagok tartozásainak és követeléseinek egyenlege mindig nulla, hiszen pénz valójában nincs forgalomban, az áruk és szolgáltatások csak cserélődnek. Ezáltal nem képződik haszon. Nincs kölcsönadható, kihelyezhető tőke, így nem lehet kamatot szedni. Nincs kamatos kamat, ami megnyomorítaná az embereket. Ebben a rendszerben senkit sem nyomaszt az adósság, nem küldenek senki nyakára végrehajtót. Ezzel a helyzettel persze vissza is lehet élni. Itt is akadhatnak notórius nemfizetők, akik csak igénybe veszik mások munkáját, de nem akarnak fizetni érte. Ezért a legtöbb „Szívesség bank” korlátozza a tartozás maximális értékét, és aki nem hajlandó törleszteni, azt kizárják a rendszerből. Várható, hogy idővel itt is létrehoznak egy feketelistát, ahol a megbízhatatlan ügyfelek nevét tüntetik fel, és a listát egymás között kicserélik.

Ez a pénz nem több, mint információ az értékek forgalmáról. Nem lehet tehát spekulációs céllal kibocsátani, leértékelni, felvásárolni, a kamatlábak befolyásolására használni. Az áramlását semmilyen hatalom nem képes kívülről befolyásolni. A zöld dollár természetes módon keletkezik, mert a rendszer minden tagja valóságos értéket hoz létre. Itt csak az emberi teremtő erő hozhat létre betéteket, a spekuláció nem. Ez a pénz önszabályozó, mivel a tartozás és a követelés értékváltozása szorosan követi egymást. A zöld dollár nem inflálódik, és nem lehet ellopni sem. Ennélfogva ezt a bankot nem lehet, nem érdemes kirabolni. Együtt létezhet a meglévő pénzrendszerrel, hiszen a „Szívesség bank” minden tagja részt vesz a normál gazdaság vérkeringésé­ben is. A zöld dollár tech­nikailag is sokkal egyszerűbb a hivatalos pénznél, mert nem kell valóságos bankjegyet nyomtatni, kezelni, szállítani stb. Ezáltal hatalmas összegek takaríthatók meg.

Ez a rendszer számos angolszász országban a futótűz gyorsaságával terjed. Főleg a munkanélküliség által sújtott területeken népszerű. A feltalálója is egy munkanélküli, Michael Linton volt. A kanadai Courtenaz városában próbálkoztak vele először, 1983-ban. A rendszert LETS-nek (Local Employment and Trade System)[43] nevezték el. A zöld dollár alapja jelen esetben a kanadai dollár. Sajnos ez nem bizonyult szerencsés választásnak, mivel mint minden nemzeti valuta, a dollár is inflálódik. Ennek következtében a zöld dollár is veszít vásárlóerejéből. Az infláció arra ösztönözte a LETS tagjait, hogy minél később fizessék vissza tartozásaikat, hiszen annál kevesebbet kellett törleszteni. Erre az Amerikai Schumacher[44] Társaság kidolgozta a SHARE[45] rendszert, amelyben a zöld dollár értékét nem a nemzeti valutához, hanem valamely helyi termékhez, például a tűzifához köti. Tűzifát főleg kiskeresetűek vásárolnak, így nem tudják emelni az árát, mivel a vevőkörük nem tudná megfizetni. Csökkenteni sem lehet, mert az erdők területe rohamosan csökken, egyre kevesebb a kitermelhető fa a világban. Ennélfogva a tűzifa ára évek óta változatlan, nem követi a pénzügyi spekulációkat. Ezzel a módszerrel biztosíthatóvá vált a zöld dollár stabil vásárlóértéke. A LETS és a SHARE gyorsan terjed Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Az Egyesült Királyság legkiterjedtebb rendszere Stroudban működik, és van egy rendszer a dél-angliai Tetnes­ben is. Új-Zélandon az elmúlt másfél évben 10 körzetben szervezték meg a „Szívesség bank”-rendszert. Auck­landban[46] a túlzott adóssághalmozást 500 dolláros felső korlátozással tartják kordában. Ez nem a csereügyletek maximumát határolja be. Aki ennél nagyobb forgalmat kíván lebonyolítani, annak előtte meg kell hiteleznie az árut, szolgáltatást, és utána „levásárolhatja” az ellenértékét.

A „Szívesség bank”-rendszer társadalmi kihatásai is igen kedvezőek. Ez a természetes elszámolási rendszer elősegíti, hogy a közösség végre önmagára találjon. Mivel itt minden üzlet, megállapodás személyes kapcsolatfelvétel útján köttetik, ismeretségek sűrű szövevénye jön létre. A közösségben élők lassan megismerik egymást. Barátságok alakulnak ki, amelyek később kiszélesedve rendszeres összejövetelekhez vezetnek. Ezáltal nő a közbiztonság, az utcák, terek egyre biztonságosabbak, otthonosabbak lesznek. Megoldódik a gyerekek, és az idős szülők felügyelete is. A hírlevélben közölt ajánlatlista böngészése során rengeteg ötlet merül fel, amivel hasznára válhatunk környezetünknek. Ezzel tovább bővül a kínálat, még több ember kapcsolódhat be a cserekereskedelembe. A zöld dollár kezdeményező- és teremtő energiákat szabadít fel, miközben növeli az egyének és családok önértékelését, önállóságát. A kiegyensúlyozott gazdaságban az emberek önértékelése ahhoz a munkához kötődik, amit a munkahelyükön végeznek. Ezért a munkanélküliek súlyos lelki válságba kerülnek, önértékelési zavarokkal küszködnek. A szívességi alapon működő gazdaságban azonban ismét megtalálják a helyüket. Megszűnik a munkahelyvesztés miatti értékcsökkenés, feleslegesség érzete.

Ezen túlmenően javul az áru, szolgáltatás minősége is. Miután a munkavállaló személyesen ismeri azt, aki a munkájának hasznát látja, nagyobb szeretettel és odaadással dolgozik. A jelenlegi globalizált világunkban a munkás még abban sem lehet biztos, hogy munkájának gyümölcse a saját hazájában marad. Ma már szinte minden termék több ezer kilométerrel odébb, vagy egy másik kontinensen kerül értékesítésre. Ezért az áru előállítója teljesen elidegenedik a munkájától. Nem adja bele szívét lelkét az általa előállított termékbe. Robot módjára, a technológiai előírásokat szem előtt tartva dolgozik. A normál gazdaság elidegenedett viszonyai közt nincs helye az adakozás örömének. Ez az érzés csak a „szívességek” piacán élhető át.

A „Szívesség bank”-rendszer csak akkor válik működőképessé, ha adómentesen tevékenykedhet. Ezt a politikusok is felismerték. Új-Zélandon egy minisztériumi állásfoglalás alapján jelenleg mind a társadalombiztosítási-, mint a jövedelemadó-fizetési kötelezettség alól mentesek a zöld dolláros tevékenységek. Kanadában csak a szakmaszerűen folytatott tevékenység körében szerzett zöld dollár adóköteles, egyéb munkavégzés zöld jövedelme adómentes. (A vállalkozók eladhatják az általuk termelt árut a „Szívesség bankoknak”, illetve végezhetnek szolgáltatást a szervezet tagjainak, de az ebből származó jövedelmet el kell könyvelniük.) Az ÁFA-köteles termékek esetén a zöld dolláros árhoz hozzáteszik az ÁFA-t közönséges dollárban. Egyébként is elég gyakori, hogy valamely terméknek részben zöld, részben hivatalos pénzben számított ára van. Általánosan használt pénzben a költséget, zöld pénzben a hozzáadott értéket fedezik. Magyarország azonban még nem tart itt. Nálunk a szívességek láncolatát fekete gazdaságnak tekintik, és hivatalból üldözik a résztvevőit. Az adótörvény a természetbeni jövedelmekre csak külön meghatározott esetekben biztosít adókedvezményt. Jelenleg tehát a zöld forintban szerzett jövedelmek a pénzbeli jövedelmekkel azonos elbírálás alá esnek. A jövedelem-nyilvántartással járó könyvelési terhek, az adóbevallás bonyolultsága, valamint a jelentős jövedelemelvonás viszont életképtelenné teszi ezt a rendszert. A jelenlegi törvények kisvállalkozókká minősítenék a „Szívesség bankok” résztvevőit, amit nagyon kevesen vállalnának.

Pedig a „Szívesség bankok” létrejöttének támogatásával, adómentessé tételével az állam is sokat nyerne. A 27%-os munkanélküliség mind nagyobb súllyal nehezedik a társadalomra. A különböző segélyek, a megélhetési bűnözés okozta károk, és az általános demoralizálódás alapjaiban fenyegeti a gazdaságot. A költségvetésre is rossz hatást gyakorol. A jelenlegi 2 millió 250 ezer inaktív ember munkába állítása, értelmes tevékenységgel való ellátása viszont megfordítaná a kedvezőtlen folyamatot. A „Szívesség bankok” révén százezrek tennének szert jelentős jövedelemre, ami felpezsdítené a gazdaságot. Megszüntetné a nyomort, a nélkülözést, csökkentené a bűnözést. A normál gazdaságban tevékenykedőket ezzel nem érné kár, mert a munkanélküliek számukra fizetésképtelenek, csupán önmagukat látják el. A társadalom viszont sokat nyerne általa.

A könnyen megszerezhető zöld forint olyan hatást váltana ki a gazdaságban, mint a II. világháború alatt kibocsátott adópengő. Mivel az ostrom alatt az emberek egyre nehezebben éltek, nem tudtak eleget tenni adófizetési kötelezettségeiknek. Az adópengő azonban megoldotta ezt a problémát. Miután a polgárok nem te­kintették valódi pénznek, igyekeztek megszabadulni tőle. Ezért az állami bevé­telek ugrásszerűen meg­nőt­tek. Megszűnt a nyomasztó költségvetési hiány, volt mi­ből fedezni a közkiadá­so­kat. Ez a tevé­kenység köz­gaz­daságilag pénzhí­gítás­nak tekinthető, de a célt tekintve ered­mé­nyesnek bizo­nyult. Már csak­nem száz éve a valódi pénz sem más, mint egy darab papír. Az aranyalap meg­szüntetése óta a készpénz értéke csu­pán a belefek­te­tett bizalmon ala­pul. Az em­berek azért fogadják el mun­kájuk ellenértékeként, mert bíznak a továbbad­hatósá­gában, az árucikkekre, szol­gálta­tá­sokra cserélhető­sé­gé­ben. Az állam számára pe­dig a pénz az ország mű­ködtethetőségét jelenti. Tel­jesen mindegy, hogy mi van rányomva a bankjegynek nevezett papírra, a lényeg az, hogy az emberek elfogadják. Ha forog a pénz, pezseg a gazdaság is. A pénznyomdák üzemeletetésének nem az a célja, hogy minél több bankó álljon az állami bankok trezorjaiban, hanem, hogy mozgassa a gazdaságot. Erre a célra megfelelt a sokak által értéktelennek tekintett adópengő is.

Egyébként ez a fajta fizetés eszköz nem új találmány. Először Ausztriában jelent meg 1932-ben, a nagy gazdasági világválság következtében súlyos munkanélküliséggel sújtott Wörgloban. Az illetékesek rávették a kereskedőket, hogy fogadják el a közmunkák ellenértékeként kibocsátott helyi pénzt. Mivel mindenki szabadulni igyekezett ettől a nem túl értékállónak tekintett pénztől, élénk volt a kereslet minden iránt. A pénz gyorsan forgott. A válság ellenére a városban ugrásszerűen megnőtt a foglalkoztatottság. Az adófizetéssel sem volt gond. Sőt olyasmi történt, amire még nem volt példa. Mindenki sietett előlegben befizetni az adóit. Így nem a polgárok tartoztak az államnak, hanem az állam nekik. A helyi kereskedések felvirágoztak. Egy idő után több osztrák város is érdeklődött a rendszer átvétele iránt. Az országos méretű sikert az akadályozta meg, hogy monopóliumát féltve az Osztrák Nemzeti Bank leállíttatta az akciót. Hasonló pénzt bocsátottak ki Chicagóban is a világválság alatt, amit 1943-ig használtak. A svájci Baselben 1935-ben bevezetett adóbankó még az 1970-es években is forgalomban volt.

A „Szívesség bank”-rendszer létrehozása azért is előnyös lenne, mert segítené a munkanélkülieket „talpra állni”, és visszailleszkedni a normál gazdaságba. Erről az alapról indulva sokan közülük annyira megerősödnének, hogy önálló vállalkozásba kezdenének. Terjeszkedésük során alkalmaznák munkanélküli társaikat, és ekkor már az államnak is jelentős haszna származna belőlük. Ha a kormány nem akarja támogatni őket, legalább hagyja, hogy a saját erejükből talpra álljanak. A nyomorgó milliók számára óriási segítség lenne, ha az állam engedné őket ennek a rendszernek a keretein belül boldogulni. Az államkincstárnak ebből nem keletkezne semmi kára, hiszen a munkanélküliek milliói egyébként sem fizetnek adót. A financiális alapokon álló gazdaságra is jó hatást gyakorolna ez a rendszer, mert a „Szívesség bankok” barterkereskedelem formájában nagy mennyiségű árut vehetnének át a gyáraktól, és olcsó, színvonalas termékekkel láthatnák el az áruházláncokat. Különösen a biotermékek piacán lenne nagy jövője ennek a rendszernek. A biozöldségek, -gyü­möl­csök termelése meglehetősen munkaigényes feladat, ezért a nagyüzemi gazdaságok egyelőre nem vállalkoznak rá. Az eszköz- és nyersanyagigénye is minimális. Nincs szükség drága gépekre, műtrágyára, növényvédő szerekre. Csupán munka és idő kell hozzá, aminek a munkanélküliek nincsenek híján. A biotermékek termelésének, piacra jutásának elősegítésével jelentően javulna a lakosság egészségi állapota, ami nagymértékben csökkentené a költségvetési kiadásokat.

Igen nagy hasznát látnák ennek a rendszernek a társadalomból kivonulók is. Mint tudjuk mind többen vannak, akik megundorodva a pénzközpontú, anyagias világunktól vidékre költöznek, és a világtól elzárva, kis kö­zös­ségekben élnek. A nagy­vá­rosoktól távol, egy­szerű fa­lu­si körülmények között te­remtenek maguk­nak új vi­lá­­got. Az Egy­esült Álla­mok­ban ezeket a közös­sé­ge­ket a Rainbow Fa­mily ne­­vű szer­vezet fog­ja össze. Ők azon­ban csak a lete­lepedé­süket tudják segíte­ni, mű­köd­tetni nem képe­sek a kö­zössége­ket. Egyéb­ként eze­ket az öko­­falvakat sokan a fenn­tart­ha­tó civi­li­záció kí­sér­leti mo­dell­jei­nek tekin­tik. Ezért ha­tósá­gilag nem gátolják a létre­hozásukat, egyénileg pe­­dig sokan irigy­lik őket, hogy volt bátorságuk otthagyni a „civilizációs vívmányokat”, és kiköltöztek a „vad természetbe”.

A Szívesség bankrendszer az elsődleges gazdaság helyettesítésére is alkalmas. Amikor az ezredfordulón összeomlott az argentin pénzügyi rendszer, a lakosság fele elszegényedett. A pezó teljesen elértéktelenedett, és befagyasztották a bankbetéteket. Mivel az állam nem működött, az emberek elkezdtek saját maguk által készített termékeket és szolgáltatásokat cserélni egymással. Az állam tehetetlensége láttán az emberek átvették, és működtetni kezdték a bezárt gyárakat, és népkonyhákat szerveztek. Egy idő után a cserevaluta a créditos a pezó alternatívjává nőtte ki magát. A válság tetőpontján már 8000 kör működött az országban, 3 millió taggal. Családtagokkal együtt 10 millió ember élt ily módon. A végén már a központi bank is fontolóra vette, hogy ezt a zöld valutát elismerik hivatalos fizetőeszköznek, sőt maga is áttér rá. Mindezek következtében az argentin gazdaság normalizálódott. Ekkor a crédidost be lehetett váltani pezóra, melynek következtében a cserkereskedők száma negyed millióra esett vissza. Előtte azonban megmentette az argentin gazdaságot a totális bu­kástól, a lakosság teljes elnyomorodásától, az éhhaláltól.

Azért is szükség lenne ennek a rendszernek a széleskörű elterjesztésére, mert a túlpörgetett gazdaság előbb-utóbb összeomlik. Ezt vagy a rohamosan növekvő környezetszennyezés miatt be­következő környezeti katasztró­fák, vagy az egyre súlyo­sab­­bá vá­ló gazdasági re­cesszió fogja ki­váltani. Jelenlegi állapotában a világ­gazdaság olyan, mint egy rákos daganat. Felépítése, csáp­jai folytán élősködik a termé­sze­ten, és a Föld él­te­tő erőin. A rá­kos sejtek azonban csak addig ké­­pe­sek növekedni, szaporodni, amíg a gazdatestet el nem emész­tik. Ez óhatatlanul be fog követ­kez­ni, mert a ter­mészet pusztítása nem foly­tat­ható a vég­telenségig. A kö­rülmények azon­ban arra val­la­nak, hogy erre nem fog sor ke­rülni, mivel az elmé­lyülő re­cesszió foly­tán a gaz­dasági össze­omlás jóval hama­rabb bekö­vet­kezik. A bi­zony­talan jövő­től való fé­lelem egy­re job­ban csök­kenti a fogyasztói kedvet, mérsékli a költeke­zést. A fo­­gyasztás csökke­né­sével mind nagyobb mér­vűvé válik a le­építés, a mun­kanélkü­li­ség. A munkanél­küliek számá­nak rohamos növekedé­sé­vel tovább csök­ken a fize­tő­képes kereslet, ami egy olyan negatív spi­rált indít be, amely gaz­da­sági káosz­hoz, teljes pénz­ügyi össze­om­­láshoz vezet. Egy idő után a befektetők elvesztik bizalmukat az értékpapírok, a részvények és a pénz iránt, ami alapjai­ban rombolja szét a jelenlegi gazdaságot.

Az is lehet, hogy a kegyelemdöfést egy kozmikus jelenség, a 10. bolygó visszatérése által kiváltott pólusváltás fogja megadni a jelenlegi pénzrendszernek. Az ezzel járó kataklizma egy csapásra elértékteleníti a pénzt, és minden értékpapírt. Hasonló helyzet áll elő, mint a két világháború után, amikor egy gyors hiperinfláció vetett véget a korábbi pénzvilág­nak, tette tönkre az előző rend­szer kiváltságosai által felhalmo­zott vagyonokat. Most azonban nem lép új pénz a régi helyébe, mert a sorozatos földrengések és szökőár folytán tönkremegy a teljes infrastruktúra. Nem lesz mivel új pénzt nyomni, és az sem lesz, aki kezelje a pénzt, mivel nagyon sokan el fognak pusztulni. Az élet azonban nem állhat meg, a széttöredezett vil­ág­gazdaságnak továbbra is mű­ködnie kell, csak más alapokon. Miután a pénz megszűnik, az arany és egyéb tárgyak elveszítik értéküket, visszatér a barter­ke­res­kedelem. Az áruk és szol­gál­tatások cseréje lesz ismét a gaz­daság mozgató rugója. A nem­zetállamokat biorégiók hálózata fogja felváltani, amelyet nem a financiális gondolkodás, hanem a közösségért érzett felelősség fog mozgatni. Az erre való felkészülésnek kitűnő módja a zöld dollárra épülő „Szívesség bank”-rendszer.

Könnyen lehet, hogy az illetékesek által ferde szemmel nézett, fekete gazdaságnak titulált rendszer fogja megmenteni civilizációnkat a bukástól, az állati szintre való visszasüllyedésétől. Az is elképzelhető, hogy ezt követően, tanulva az előző rendszer hibáiból, a pénz nem tér többé vissza a gazdaságba. A későbbi fejlett társadalmak egyfajta elszámolási rendszerre fognak átállni, amelyben pénznek, kölcsön adható tőkének többé nem lesz szerepe. Ekkor megvalósul az emberiség régi álma. Megszűnik az ember ember általi kizsákmányolásának lehetősége. Mindenki az általa előállított javak arányában részesül a haszonból, senkinek sem lesz olyan eszköz a kezében, amelynek átadásával, kikölcsönzésével másokon élősködhetne. Az egészséges gazdaságban a pénz szerepe a működtetés, az információ-közvetítés. Mozgásban tartja a társadalmat, tájékoztat a termelt javak keresettségéről, a piacot alkotó közösség kollektív értékrendjéről, a javak előállítására fordított erőfeszítések mértékéről, a felhasznált erőforrások értékéről. Beteg az a gazdaság, ahol a pénz a kincsképzés a társadalmi különbségek konzerválásának és szélesítésének eszköze. A természetet kizsaroló, egy szűk réteg gazdagodását szolgáló pénzügyi, gazdasági rendszer pusztulásra van ítélve, ami elkerülhetetlenül be fog következni.

Ezt sokan látják, tudják, és mind gyakrabban figyelmeztetik a po­li­ti­ku­sokat, hogy zsákutcában ha­lad a gazdaság. A közgazdászok és az ökológusok évek óta szor­galmazzák a gazdaság átállítását a növekedésalapú pá­lyáról a fenn­tarthatóra. A termé­szet rohamos pusztulása, a kör­nyezetszennye­zés, a globális fel­melegedés egy­aránt arra figyel­meztet, hogy a növekedés nem tartható fenn to­vább. A növe­kedési kényszer a ka­pitalizmus alapeleméből, a ka­matos kamat­ból származik. Az ex­ponen­ci­á­lisan növekvő kamat­terhek kény­­szerítik a gazdasági rendszert ál­landó növekedésre, nem véve tu­domást a fizetőképes kereslet, és a környezet korlátairól. A kamat nélküli piac­gaz­daság nem új ta­lálmány. Mű­ködési alapjait már 1916-ban le­fektette Silvio Ge­sell: A termé­szetes gazdasági rend szabad föld és szabad piac révén című könyvében. A Gesell által ajánlott forgásbiztosított pénzt az 1930-as nagy gazdasági világválság idején több országban is bevezették. Mindenütt teljes sikert aratott. Pályafutása azonban nem tartott sokáig, mert az ellenérdekelt jegybankok nyomására Németországban, Svájcban és Franciaországban is külön törvényekkel tiltották be ezt a reményteljes gazdasági kísérletet.

2000-ben magyar közgazdászok kidolgozták a Gesell-féle elvek hazai alkalmazásának lehetséges forgatókönyvét, amely „A fennmaradás társadalmi programja” címmel könyv alakban is megjelent. Bevezetéséről azonban hallani sem akar a pénzvilág. Ezen a hely­ze­ten csak egy módon le­het változtatni, valódi népkép­vi­selettel. A szükséges változá­sok következe­tes végrehajtá­sá­nak előfeltétele, hogy a vá­lasz­tott képviselővel szerző­dést kössenek. Ez lehetővé tenné, hogy a választók az ígéreteit be nem tartó szerződésszegő kép­vi­­se­lőt visszahívják, és másikat ál­lít­sanak a helyére. A gazda­ság új pályára állításához szük­séges lé­pé­sek kezdemé­nye­zése és a re­form­törvények elfo­gadá­sá­hoz elengedhetetlen or­szág­­gyű­lési tá­mogatás csak a vissza­hívható­ság garanciá­ja mellett biztosít­ható. E nélkül a politika irányí­tói továbbra is a nagytőke, és a szűk befektetői kö­rök érdekeit fogja képviselni. A hatalom a pénz uszályába kerül, a profit­hajsza kiszolgálója marad.

A másik megoldás a diktatúra bevezetése lenne. Ez a kormányzási mód azonban eddig mindenütt kudarcot vallott. A diktátorok a legcsekélyebb mértékben sem törődtek a néppel. Mind a gazdaságot, mind a környezetet saját önös érdekeiknek vetették alá. Ez most sem lenne másként. Továbbra is a csak a saját gazdagodásuk és hatalmi vágyuk kiélése érdekelné őket. Pozíciójuk megtartása érdekében az elnyomástól, a tevékenységüket bírálók üldözésétől, sőt a tömeggyilkosságoktól sem riadnának vissza. Még sok száz évnek el kell telnie ahhoz, amíg civilizációnk olyan magas erkölcsi szintre emelkedik, hogy a jelenlegi meglehetősen lassú, bürokratikus és költséges demokráciát ismét felválthatja a monarchia.

Ez a rendszer nem a korábbi arisztokrácia visszaállítása lesz. Ez az uralkodói jog már nem fog öröklődni. A mindenkori uralkodó kiválasztás útján kapja a megbízatást. A megfelelő embert azonban nem a nép fogja megválasztani, az erre a posztra ácsingózók közül. A hatalmat a bölcsek tanácsa adományozza a Teremtő által kiválasztott legalkalmasabb személynek. A szakértők által segített egyszemélyes döntés, a rendeleti úton történő kormányzás rendkívül hatékony, és nagyon olcsó államigazgatási forma, de csak akkor biztonságos, ha olyan személy kezében összpontosul a hatalom, aki képességeit tekintve kimagaslik a környezetéből, és a legcsekélyebb mértékben sem törődik a saját érdekeivel. Ilyen ember jelenleg nincs a világunkban, így meg kell tartani a demokráciát, de valódi népképviselettel. A szükséges változások bekövetkezésének előfeltétele, hogy polgárok ural­ma ne csak képviselőik parlamentbe juttatásáig, a hatalomváltás megtörténtéig tartson, hanem a kor­mányzási ciklus végéig fennmaradjon.

 

A bankrendszer megreformálásának más módjai is vannak. Léteznek kamatmentes kölcsönt nyújtó bankok is. Közülük legismertebb a szegények bankjának nevezett Grameen Bank[47]. Létrejöttének története szinte regénybe illően megejtő. 1974-ben a bangladesi Csittagongi Egyetem tanára, Muhammed Junus azon tépelődött, miért kell a környező falvakban élő embereknek éhen halniuk. Hiába vált függetlenné a hazája, az egyszerű emberek élete semmit sem javult. Sokáig töprengett rajta, hogy a látástól vakulásig dolgozó szorgos emberek miért nem tudnak megélni a munkájukból, miért fenyegeti őket állandóan az éhhalál. Elhatározta, hogy alaposan megvizsgálja ezt a dolgot, és kideríti a bajok okát. Ellátogatott az egyik faluba, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen. Ott megszólított egy asszonyt, aki ülőkéket készített bambuszból. Miután egész nap dolgozott, és az árut viszonylag jó áron el tudta adni, úgy tűnt, hogy a jövedelméből képes normális életviszonyokat teremteni magának. A körülményei azonban nem erre vallottak. Leírhatatlan nyomorban élt, és még annyi pénze sem volt, hogy napjában egyszer jóllakjon. Kiderült, hogy az ülőkékért kapott pénzt szinte teljes egészében elveszi tőle a bambuszkereskedő, uzsorakamat fejében. Neki ugyanis nincs egy garasa sem, így nem tud fizetni a nyersanyagért. Ezt tudta a kereskedő is, ezért minden egyes vásárlásnál olyan magas kamat fejében adott neki kölcsönt, ami a teljes hasznot elvitte.

A további faggatózás során Junus megtudta, hogy az asszonynak csupán 20 centre lenne szüksége, hogy a zsámolyhoz szükséges anyagot megvegye. Ezt követően a haszonból már függetleníteni tudná magát, sőt a jövedelme biztosítaná a tisztességes megélhetését is. E sorstragédiát hallva a tanár arcát elöntötte a szégyenpír. Külföldet megjárt szakember volt, így tudta, hogy a nyugati nagyvárosokban ennyi pénzt a koldusok kalapjába sem mernek beledobni az adakozók, mert attól tartanak, hogy leköpik őket, vagy mellétesznek 1 dollárt, és szánakozó tekintettel visszaadják. A világ másik felében pedig 20 centen múlik egy ember élete. Ekkor már sejtette, hogy nem egyedi esettel áll szemben. Felkereste a falu elöljáróját, és megkérte írja össze, hogy kinek mennyi pénz kellene élete legnagyobb problémájának megoldásához. Nemsokára kiderült, hogy 42 szerencsétlen emberről van szó, akiknek összese 27 dollárra lenne szükségük. „Amikor ezt megtudtam, életem legnagyobb megdöbbenése ért. Restelltem magam, hogy egy olyan társadalom tagja vagyok, amely nem képes 42 dolgos, ügyes embernek 27 dollárt rendelkezésére bocsátani. Szégyenemtől úgy igyekeztem megszabadulni, hogy elővettem a pénztárcámból 27 dollárt, és odaadtam az embereknek.”

Mivel könyöradományt nem voltak hajlandók elfogadni, azt mondta nekik, hogy kamatmentes kölcsönként adja. Valójában azonban ajándéknak szánta, így a visszafizetés időpontját sem közölte. Azt mondta, hogy „majd ha módjuk lesz rá megadják” A falubeliek megdöbbentek, hogy valaki annyira megbízik bennük, hogy pénzt ad nekik. Ráadásul nem kér se kamatot, se biztosítékot a visszafizetésre. A környékbeli bankok mindegyike elutasítóan reagált, amikor hitelért fordultak hozzájuk. Miután nem tudtak semmit felajánlani jelzálogként, hitelképtelennek nyilvánították őket. Egyéb teendői miatt Junus már el is felejtette ezt a dolgot, amikor legnagyobb meglepetésére, nem is olyan sokára a teljes összeget visszaküldték neki. Ez még jobban megdöbbentette. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy pályát módosít, és bankár lesz. Nem azért, hogy a kamatos kamatokon ő is meggazdagodjon, hanem azért, hogy a sok szerencsétlen emberen segítsen. Az általa 1976-ban megalapított Grameen Bank ugyanis nem kért kamatot a kihelyezett pénzért. Néhány dolláros kölcsönöket folyósítottak falusi asszonyoknak, azzal a feltétellel, hogy a befolyt jövedelmükből kis összegekkel, heti rendszerességgel törlesztik az adósságukat. Miután a kölcsönt visszafizették, egészen más emberekké váltak. Magukra találtak, visszanyerték emberi méltóságukat.

Napjainkban a Grameen Bank Banglades 70 ezer falujában működik, és 6 millió ügyfele van. Ezek 93%-a nő. Ezen túlmenően az 1100 bankfiók 12 ezer alkalmazottnak biztosít munkát, megélhetést országszerte. Tőkekihelyezésük már évekkel ezelőtt túllépte az 1 milliárd dollárt. Átlagban évi 120 dollár kölcsönt biztosítanak személyenként, melynek segítségével az emberek beindíthatják üzleti vállalkozásaikat. Nem igazolódtak be azok a félelmek, mely szerint a szegények megbízhatatlan adósok. Eddig a kölcsönök 95%-át visszafizették. A mikrohitelek megtérülési rátája 98% felett van. Ez az arány sokkal jobb, mint a normál bankszféra mutatói. A Tehetős vállalkozóknak kölcsönző bankok ennél sokkal nagyobb arányú veszteséget kénytelenek leírni a behajthatatlan tartozások miatt. Így is lehet pénzt kölcsönözni. Úttörő munkásságának elismeréseként Muhammed Junus 2006-ban megkapta a Nobel-békedíjat. (A díj odaítélésekor már 7 millió szegény, bangladesi asszonyon segített. Összesen 6 milliárd dollárt adott nekik kölcsön.)

Szerencsére példamutató tevékenységét több pénzember követte, így ma már 58 országban működik a szegények bankja, köztük olyan országokban is, mint az USA, Kanada, Franciaország és Hollandia. Eddig világszerte 150 millióan vettek fel mikrohitelt. Erre szükség is van, mert a világon 1,2 milliárd ember él napi 1 dollár alatti jövedelemből. Többségük nem azért szegény, mert lusta, mihaszna. A körülményeik teszik lehetetlenné boldogulásukat. Számukra leküzdhetetlen akadályok miatt tettvágyuk hamvába hal. Világméretű összefogással, a tehetősek segítségnyújtásával azonban felszámolható a méltánytalan szegénység. Minden törekvő embernek joga van képességeinek megfelelő szinten élni. A világ javai er­re lehetőséget adnak. Csak az el­osz­­tás módján kell egy kicsit változ­tatni, hogy mindenki esélyt kap­jon a boldogulásra. Az élet hálója mind­­annyiunkat összeköt, és a mások­nak nyújtott segítség előbb-utóbb kamatostól megtérül. Ez a haszon rendszerint jóval magasabb, mint a pénzéhes bankárok által kizsarolt kamatos kamat.

 

A nagyvilág pénzpiaca azonban nem ebbe az irányba haladt. A pénz­világ résztvevői a leg­cseké­lyebb mér­tékben sem törődtek a közgaz­dá­szok figyel­mez­tetéseivel és taná­csaival. Tovább folytatták banki manővereiket, és felelőtlen ingat­lan­spekulációs ügyleteket. En­nek eredményeként 2008. októbe­ré­­ben kezdetét vette egy világ­mé­re­tű gazdasági válság. Az Ameriká­ból kiindult pénzügyi krí­zis meg­rendítette az európai és ázsiai tőzs­déket is, melynek kö­vetkeztében az 1929-33-as vál­sághoz hason­ló hely­zet alakult ki. Bár most a kormá­nyok ga­ran­tálták a lakossági bank­­betétek érté­két, még­is befagyott a hitelpiac. A vállalkozók nem jutot­tak kölcsö­nökhöz, az em­berek pe­dig vissza­fogták fo­gyasztásukat.  En­nek következtében sorra álltak le az üzemek, és világ­szerte emberek millióit bo­csá­tották el. Ez tovább csökkentette a vásárlóerőt, ami újabb gyárak, szol­gál­tatások tönkremenetelét eredményezte. Találóan foglalja össze ezt a helyzetet Tóth Levente „Arany­borjú a vágóhídon” című írása:[48]

Ha lenne bennem csöppnyi vállalkozó szellem, most létrehoznám a Ciha Alapkezelőt. Ez semmi mást nem kínálna a világ megvi­selt befektetőinek, mint hogy a hoz­zá beadott készpénzt párna­ci­há­­ban tartja, és amikor az ügyfél kéri, hiánytalanul visszaadja – min­denféle hozam nélkül. A múlt hé­ten még kiröhögtek volna az ötlet­tel, de most lenne rá kereslet, hi­szen ez már vonzó ajánlatnak szá­mít a piacon. Amikor a sze­münk láttára válnak köddé dollár­milliár­dok, akkor nem bukni vagy csak kicsit veszteni – maga a gyönyör. A helyzet már annyira bonyolult, hogy végletesen leegy­sze­rűsít­het­ő. Ilyenkor egyszeriben érthetővé vál­nak azok a szavak, amelyeket teg­nap még a brókerek érthe­tet­len ha­landzsájának hittünk. Ha azt olvastuk, likviditásbőség, már lapoztunk is. Mára ki­de­rült, hogy érdemes lett volna jobban figyelnünk, mert ez lett minden baj okozója. Nem olyan bo­nyolult ez, az iskolás gyerek is megérti. Likviditásbőség az, amikor tocsogunk a pénzben, annyi van belőle, hogy már szinte el sem tudjuk költeni. Ezért hülyeségeket veszünk belőle, vagy sokkal töb­bet adunk vala­miért, mint amennyit ér.

Ha ezt a világ teszi, óceánnyi tőke keres magának befektetési lehetőséget. Mindenre pénzt adnak olcsón, mindenbe befektetnek drá­­gán, majd a szerzeményeket egyre újabb és újabb dobozokba csomagolják és rakják át, hogy aztán mások is örömmel vegyenek belőle. Mindenért egyre többet adnak, és a nagy haszonnal eladók még drágábban vesz­nek újra. Létrejön egy földgolyónyi vir­tu­ális vagyontömeg, amely azonban nem ér többet annál, mint amennyit az első alka­lom­mal ad­ni kellett volna érte. De ezt már sen­ki sem lát­ja át, hiszen annyi helyen sze­letelték fel, keverték össze, rakták át és cso­magolták be, hogy szinte lehetetlen vissza­bogozni, mink is van valójában, és miért is ér az annyit. Na, ezt nevezték eddig származékos ügyleteknek, korszerű pénzügyi instrumentumoknak. Ma meg orbitális bukásnak. A befektetők elhitték, hogy a pénzből vég nélkül lehet egyre több és több pénzt csinálni, elvakította őket a saját maguknak állított arany­borjú fénye.

Aztán valaki egy kis szobában lekapcsolta a villanyt, mert nem tudta fizetni az árát. Aztán abban a bank­fiókban is kihunytak a fények, ahol neki hiteleztek. Most pedig azok­ban a meg­ingatha­tat­lannak hitt fel­leg­várakban sötétül­nek el az ablakok sorra, amelyekben ezeknek a ban­kok­nak adtak pénzt az újabb és újabb kölcsönökre. Ezt mondták tegnap sub­prime[49] válságnak. Ma pedig a vég­­­játék kez­de­tének. A nagy vil­lany­oltásnak, ami után hirtelen min­den világos lett mindenkinek. Aki­nek ed­dig nem lett hamuvá a pénze, az vas­marokkal tartja, és legszívesebben nem ad belőle senki­nek, hiszen már tudja, holnap bárkiből áldo­zat lehet – belőle is. A legnagyobb most csak annyiban különbözik a legkisebbtől, hogy sokkal nagyobbat bukhat. Aki meg el­­hitte, hogy össze­kuporgatott pénzével sem­mi más dolga sincs, mint rész­vé­nyek-be fektetni, az most cidrizik. A Ba­hamák helyett a végrehajtót látja lelki szemei előtt. Ha pedig valaki azt mondja, tudja, mi kö­vetkezik, és mi­kor lesz ennek vége, az hazudik. Az istenként imádott aranyborjút meg már vinnék haza kilóra.

Könyvajánlat

 

Sokan irigylik a gazdagokat, mert sok pénzük van. A nagy vagyon azon­ban nem marad meg, mert a kör­nye­zetükben élők gondoskod­nak a meg-csapolásáról. A gaz­da­gok egymást ki­fosztva igyek­sze­nek még gazdagabbá válni, de ez nem sikerül, mert az újabb meg­gazdagodásra vá­gyók őket is kifosztják. Ennek módját jól érzé­kelteti Po Bron­son: Bankvilág vit­riolban című könyve. A regény sze­r­int a lá­tástól vakulásig ro­bo­toló be­fek­tetési bankárok nem csak gaz­dagok, ha­nem nyomo­rul­tul bol­dog­talanok is. Ezért felke­re­sik pszic­hiátereiket, akik csilla­gá­szati össze­­gű óránkénti honoráriumért vé­­gig­hall­gatják és megnyug­tatják őket, hogy nem bolondultak meg. Miu­tán nem tud­nak mit kez­deni a pén­zük­kel, felhívják adó- és be­fek­te­tési ta­nács­adóikat, akik bu­sás ha­szonért tip­peket adnak nekik. Az ötlet azon­ban nem mindig válik be, és ha igen, ak­kor sem hoz sokkal több hasz­­not, mint amennyit a tanács­adó kért érte. A ke­mény gür­cö­lés, az állandó időhi­ány kö­vet­­kez­tében zátonyra fut a be­fektetési ban­­kár házassága is. Ekkor felkeres egy vá­lóperes ügyvédet, aki méreg­drága hono­ráriumért elvál­lal­ja, hogy a felesége ügy­védje annyi­val keve­seb­bet fog kipré­selni belő­le, amennyi az ő tiszteletdíja lesz. És így tovább. A tarhások egymást ko­pasztják meg, és a végén senki sem jár jól.

[

A világgazdaság jelenlegi pénz­köz­pontúsága, a különféle pénzügyi tranzakciók végső haszna a viccbeli helyzethez hasonlít. Két bróker sétál a parkban. Az egyik meglát egy ku­tyagumit a gyep szélén.

– Ha megeszed, fizetek neked tíz­milliót!

A másik nem tud ellenállni a csábító ajánlatnak, és undorát leküzdve legyűri a torkán. Mennek tovább, és találnak még egy kutyagumit. Erre a másik:

– Figyelj! Ha te is megeszed, és is fizetek neked tízmilliót. Mivel a kollegája is meglehetősen

   pénzéhes, ős is legyűri. Ekkor észbe kapnak. Így szól az egyik:

– Látod milyen hülyék vagyunk. Megettük a kutyaürüléket, és nem kerestünk semmit. Mire a

   másik bróker:

– Na igen, de közben húszmilliós forgalmat bonyolítottunk!

 

Földön kívüli üzenet

 

Az „Ezoterikus körkép”-ből megismerhettük a gabona- jég- és hókörök keletkezésének történetét, fajtáit. Rendkívül változatosságuk és bonyolultságuk ellenére mindmáig nem sikerült felkelteniük tudó­saink figyelmét. Létrejöttükkel kapcsolatban sokan a légáram­latokra, illetve hamisítók közremű­ködésére gyanakszanak. Műszeres mérésekkel azon­ban egyértelműen meg lehet különböztetni az UFO-k által készített valódi ábrákat a ha­misítványoktól. Eddig azt hittük, hogy ezekkel a piktogra­mokkal el­sősorban a föld alá kényszerült előző civili­zá­ciók akarják fel­hívni magukra a figyelmet. A 2002. au­gusztus 24-én készült gabonaábra azonban egyér­telművé tette, hogy a földön­kí­vüliek is üzengetnek nekünk ily mó­don. Az angliai Crabwood melletti bú­zatáblában egy szau­roid jellegű ufo­nauta arcképe, és egy üzenetrögzítő korong látható. A hatalmas kép és a korong digitalizált információi a fény-árnyék hatás alapján váltak plasztikussá, ahol a fényt az elhajlított búzaszálak jelenítették meg. A korong kísértetiesen hasonlít az általunk használt CD-lemezre, és a számítástechnikában legelterjedtebb ASCII-kódolással rögzítették rajta az infor­mációt. A korong közepéből spirális vonalban kifelé halad­va egyesek és nullák, vagyis digitális jelek hosszú sorát kapjuk. Dekódolás után egy betűhalmaz kelet­ke­zett, amely angol nyelvű értelmes mon­datokká állt össze. Kiderült, hogy egy üze­netről van szó, melynek magyar nyelvű fordí­tása a kö­vet­kező:

„Óvakodjatok a hamis prófétáktól!

Rengeteg szenvedés vár rátok, de még van időtök!

EELRIJUE

A Jók léteznek!

Minden erőnkkel a hazugságok ellen vagyunk!

Üzenet vége!”

Az EELRIJUE valószínűleg az üzenetet to­váb­bító civilizáció neve. A különleges pik­togram körül ezúttal sem ta­lál­tak embertől származó nyomot, semmi sem utalt a ha­mi­sí­tásra.

 

A jelekből ítélve ez az üzenet válasz arra a dezinformációs maszlagra, amely jelenleg vészes sebességgel terjed az Interneten. A démonvilág ismét hatal­mába kerített egy amerikai médiumot, és rajta keresztül igyekszik a világunkat szellemileg tovább fertőzni. A http://www.zetatalk.com honlapon közzétett üze­­netek tartalma egy szinten áll a „Beszélgetés Istennel, -Jézussal” stb. irományokkal. Naprendszerünk 10. boly­gó­jának mostanában várható visszatérését kihasználva ha­mis információk garmadát zúdítják ránk. Azokat az infor­má­ció­kat, amelyek megfelelnek a valóságnak, már is­mer­jük. Az általunk nem ismert jelenségek magyarázata azon­ban nem más, mint ködösítés, szándékos félrevezetés. Meg­tévesztő os­tobaságok tömkelege. Az egyes szakterületekre lebontott tájékoztatás valójában tudományos köntösbe öltöztette zagy­vaságok halmaza, amelynek semmi köze sincs a valóság­hoz.

A NASA által Planet-X néven nyilvántartott bolygó tényleg létezik. Legutóbbi földközeli tartózkodását korabeli történelmi beszámolók, és kőbe vésett ábrák örökítették meg. Az i.e. 1570 -körüli időből származó sumér kőtáblák azonban nem említenek egész világra kiható kataklizmát. A Nibiru földközelsége, a Nappal és a Földdel való együttállása valószínűleg csak a mágneses pólusok néhány száz kilométerrel való odábbtolódását okozta. Az északi pólus Grönlandról átkerült jelenlegi helyére, Kanada északi szigeteire. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mostani látogatása során nem jön közelebb a Földhöz, és nem okoz nagyobb kárt. A pusztítás lehetősége fennáll, mivel feltehetően ez az Ószövetség által is említett égitest törte darabokra korábban a Merkúrnál valamivel nagyobb Phaeton bolygót. Ez a Mars és Jupiter közötti planéta jelenleg romokban, kisbolygóövezet­ként nyilvántartva kering a Naprendszerben. Ha most közelebb jön hozzánk, vonzóerejénél fogva pólusváltást idéz elő a Földön. Ez minden épületet romba döntő gigantikus erejű földrengéseket, a tengerpartokat több száz kilométeres szélességben végigtaroló hatalmas szökőárt, emberek százmillióinak elpusztulását, és az infrastruktúra teljes összeomlását fogja okozni az egész világban.

Az ősi írások alapján a Nibiru újbóli visszatérése 2030. körül várható. A földönkívüliek szerint eddig 4 pólusváltás történt a Földön, és ez 25 ezer évenként előfordul. Ez azt jelenti, hogy a Nibiru minden hetedik látogatása során kerül olyan közel a bolygónkhoz, hogy elferdíti a forgástengelyét. Sajnos ez nem úgy megy végbe, hogy az egész földgolyó forgástengelye megdől. A felszíni behatással ellentétben ez esetben nem fordul el a Föld tengelye. A Nibiru által kiváltott rendkívül erős gravitációs erő a nagy sűrűségű belső magra gyakorol hatást. Elhaladása során megragadja, majd elfordítja a kb. 10 km vastag, vagyis arányaiban csupán tojáshéj vastagságú kéreg alatt. Amennyiben a Föld forgásirányával szemben közelít meg bennünket, akkor meg is állítja a tengely körüli forgását, és továbbhaladva ellenkező irányba indítja el. Ebben az esetben a tehetetlenségi erő is fokozza a földköpeny elcsúszását. Ez olyan erős rázkódásokat vált ki a felszínen, ami minden elképzelhető mér­téket meghaladó hevességű földrengéseket, megfékezhetetlen magmakitörést, kivédhetetlen hamu- és tűzesőt, valamint áthatolhatatlan füstöt eredményez szerte a világon. Nagy a valószínűsége annak, hogy az emberek többsége már a vulkánkitörések pillanatában meg fog halni. 1883-ban a Krakatau tűzhányó kitörésekor 20 kilométeres körzetben 200 dB hangnyomást mértek. 160 dB erejű robaj már átszakítja a dobhártyát, a 190 dB -es lökéshullám pedig az ember tüdejét is szétroncsolja, és a levegő véráramba kerülése halálos tüdőembóliát okoz. Több tűzhányó egyidejű kitörése tovább fokozza a hangnyomást, amit már az agy sem bír károsodás nélkül elviselni. Nem is szólva a pokoli hang- és fényeffektus okozta ijedtségről, rémületről, ami sok embernél szívinfarktust vált ki.

Tovább fokozza a ránk leselkedő veszélyt, hogy a Napot megkerülve a 10. bolygó visszatér, és ekkor szintén földközelben fog mellettünk elhaladni. Ez duplájára növeli a tragédia bekövetkezésének valószínűségét. Az ókori Egyiptomban Manetheon így fogalmazta meg ezt az univerzumban meglehetősen gyakori jelenséget: „Ahogy a vasat magához vonzza a mágnes, úgy hat egyik égitest a másikra. Felülkerekedve rajta tehetetlen vergődésre kényszeríti.” (Sokan 12. bolygóként emlegetik a Nibirut. Ez a tévedés arra vezethető vissza, hogy a sumér kőtáblákon a Nap és a Hold is egy-egy bolygóként szerepel. Egyébként a Nibiru azt jelenti, hogy a kereszteződés bolygója. Másik jelentése: vörös bolygó. A sumér kőtáblákon található feljegyzések szerint a belsejében egy igen fejlett civilizáció, az anunakik élnek. Ezek az isteneknek tartott lények 3657 évenként térnek vissza hozzánk, hogy döntsenek az emberiség sorsáról.)

Ez a mindent megragadó erő olyan intenzív, hogy egész kontinenseket is képes megsemmisíteni. Atlantisz elsüllyedésének okát, idejét már sejtjük, de senki sem ismeri a 150 ezer évvel ezelőtt keletkezett, és 75 ezer évvel ezelőtt fénykorát élt Mukulia megsemmisülésének körülményeit. Lehet hogy i.e. 23 100-ban, a legutolsó pólusváltás okozta a Mu-kontinens elsüllyedését, és 64 mil­lió em­ber halálát. Ha igen, akkor most mi vagyunk soron. Mivel jelenleg egyetlen kontinens alatt sincs ha­talmas gázzárvány, bennünket nem fenyeget az elsüllyedés veszélye, de a sorozatos földrengések így is iszonyatos károkat és veszteséget fognak okozni nekünk. Hogy ennek során hová kerül az Északi- és a Déli-sark, szinte kiszámíthatatlan, mert ilyenkor gyakori a kontinensvándorlás is. Ez tovább növeli a földrengések intenzitását. Pólusváltás okozta kontinensvándorlásra utal az Andok felgyűrődése, a Titicaca-tó felemelkedése, és a Himalája kialakulása is. Nem kizárt a vízözön veszélye sem.

A Nibiru óriási gravitációs vonzásánál fogva több száz méterre felhúzhatja az óceánok vizét. Miután a Holddal ellentétben a Marduknak is nevezett bolygó nem halad szinkronban a Földdel, nem csak megemeli a vizek szintjét, hanem megfogja, lelassítja, vagy magával húzza. Miután a Föld az egyenlítője mentén 1660 km/h-ás sebességgel kering a saját tengelye körül, mindkét hatás katasztrofális következményekkel járhat. A lelassuló vagy felgyorsuló vízhegyek valósággal leborotválják a Föld felszínét. Olyan iszonyatos pusztítást végeznek, amelyekhez képest a szökőár csak ártalmatlan vízcsobogás. 2004. karácsonyán a délkelet-ázsiai cunamit egy 9-es erősségű földrengés váltotta ki az Indiai-óceán mélyén. Az általa keltett hullámok magassága csupán 10 méter magas volt, mégis 226 ezer ember halt meg 12 ország partvidékén, és 1,5 millió vált hajléktalanná.

 

A nagyfokú pusztítás arra vezethető vissza, hogy a 10. bolygó tömege 23-szor nagyobb a Földnél. Az ebből eredő gravitációs erő könnyen elképzelhető, amikor vonzóerejénél fogva már a Föld tömegének egynyolcadát kitevő Hold is több méterrel képes megemelni a világtengerek szintjét. A közelgő katasztrófából eredő pánikszerű félelmet használják ki a sátáni erők, hogy újabb félrevezető, fejlődésünket akadályozó információkat juttassanak el hozzánk. Kerestek egy valós veszélyt, a Nibiru közeledését, és ebbe a témába csomagolták bele a sok „tudományos” maszlagot, ezoterikus „ismeretet” amit szeretnének velünk elhitetni. Ezekből a kapcsolódó „információkból” azonban semmi sem igaz. Az egész egy nagy átverés, néhány apró részlettől eltekintve minden szava hazugság. Az olvasótábor növelése érdekében még fokozták is a riadalmat azzal, hogy a 10. bolygó megjelenését 2003. májusára jósolták. Ekkor azonban csak egy nagyméretű üstökös közelítette meg a Földet, amely károkozás nélkül elhaladt mellettünk. Sajnos a szennyirodalomnak ez a „gyöngyszemét” már 19 nyelvre – köztük magyarra – is lefordították, és mind több embert mételyeznek meg vele. Erre született válaszként a „hírharangként” felhasznált kis szürkék valódi üzenete, hogy tartózkodjunk a hamis prófétáktól.

 

Apokalipszis

 

 Sajnos ez nem jelenti azt, hogy a Nibiru nem létezik, és nem következik be a megjövendölt pusztulás. A Nap és egy közeli csillag, a Nemezis által rendkívül elnyújtott pályára kényszerített 10. bolygó valóban úton van, és néhány évtized múlva belép a Naprendszer belső bolygói közé. Ennek pontos idejét nem ismerjük, de nagy valószínűséggel még a jelenlegi nemzedék életében bekövetkezik a már 2000 évvel ezelőtt megjósolt esemény. A mostani istentagadó világban nem divat a Bibliát forgatni, pedig nagyon hasznos olvasmány. Nem csak az örök emberi értékek megtartására, az erkölcsi értékek megóvására int, hanem utalások formájában megtalálható benne a sorsunk is. Képletes leírások ismertetik az akkori emberekkel, hogy mi vár ránk a XXI. század elején, vagyis a mi nemzedékünkre. A sorok közé rejtett megjegyzések annyira árulkodóak, hogy jelenlegi ismereteink fényében egyértelmű, mi fog történni. Az előbbiek alapján már világos, hogy a megjövendölt végítélet hogyan fog végbemenni.

A végítélet említésekor mindenkinek János evangélista látomásai jutnak eszébe a Jelenések könyvéből. Ebben a pusztulást az Apokalipszis lovain érkező angyalok hozzánk ránk, akik égi harsonák rivalgása közepette érkeznek a Földre. Az egymást követő csapások természetét hét pecsét őrizte. Az első öt pecsét a csapást megelőző szenvedések állomásait ismerteti. A misztikus köntösbe öltöztetett allegorikus kifejezésmód azonban sokak számára hihetetlenné teszi a jövendölések megtörténtét. Miután nem történik utalás semmilyen konkrét eseményre, az emberek víziónak, egy próféta rémálmának tekintik az egészet. Pedig a hatodik pecsét által őrzött titok felfedése már sejteti, hogy valójában mi vár ránk: „És láttam, amikor felbontotta a hatodik pecsétet. Nagy földrengés támadt, és a Nap olyan lett, mint egy fekete szőrcsuha, a Hold pedig olyan, mint a vér. Az ég csillagai lehullottak a Földre, ahogyan a fügefa hullatja éretlen gyümölcsét, amikor a nagy szél rázza. Az ég elhúzódott, mint egy felgöngyölődő tekercs. Minden hegy és sziget elmozdult a helyéről. A Föld királyai, a fejedelmek, a vezérek, a gazdagok, a hatalmasok, a szolgák és a szabadok mind elrejtőztek a barlangokba és a hegyek szikláiba.” (Jelenések könyve, 6. fejezet, 12-15. bekezdés)

A különféle betegségek, járványok, háborúk formájában megnyilvánuló megelőző csapások tehát egy világméretű, mindent elpusztító földrengésben fognak kicsúcsosodni. „Az ég elhúzózott, mint egy felgöngyölődő tekercs” megjegyzésből az is kiderül, hogy a földrengést a földkéreg elcsúszása fogja kiváltani. (János evangelista úgy látta, hogy az ég húzódik el tőlünk, de ez érzéki csalódás. Az ég marad a helyén, és mi húzódunk el alatta a földkéreggel.) A kataklizma mértéke a hetedik pecsét felbontása után derül ki: „A hetedik angyal is kiöntötte a poharát a levegőbe, és hatalmas hang szólalt meg a szentélyből, a királyi szék felől: Megtörtént. Ekkor villámlás, zúgás és mennydörgés támadt, és olyan nagy földrengés, amilyen még nem volt, amióta ember született a Földre. Ekkora földrengés, ilyen nagy! A nagy város három részre esett szét, a népek városai leomlottak...És eltűnt minden sziget, a hegyek sem voltak találhatók sehol.” (16. fejezet, 17-20. bekezdés)

Ezekből a kijelentésekből teljesen egyértelmű, hogy a pusztulásunkat nem haragvó égi angyalok fogják kiváltani oly módon, hogy ránk szakítják az eget, vértengerré változtatják a tengereket, és különféle rontásokat hoznak ránk. Ennek semmi értelme sem lenne, mivel a globális pusztítás sokkal egyszerűbben előidézhető. Erre a célra az Úr már a Teremtés kezdetén létrehozott egy bolygót, amely az égimechanikai törvényeket követve kiváltja a kívánt hatást. Az előző rovatban leírtak alapján sejthetjük, hogy ez a hatás sokkal rettenetesebb, mint ami az Apokalipszisben le van írva. A metaforákba rejtett következmények csupán érzékeltetni kívánják azt az iszonyatos csapást, amit át kell élnünk.

A kataklizma pontos lefolyását nem ismertették, mivel az akkori technikai szinten ezt senki sem értette volna meg. Amikor még a középkorban is ott tartottunk, hogy a Föld lapos, és körülötte forog a Nap, hogyan tudták volna megmagyarázni a 2000 évvel ezelőtt élt embereknek, hogy a napnak van egy olyan bolygója is, amely elnyújtott ellipszis pályán kering, ezért évezredekig nem látható. Utána mi értelme lett volna a Nibiru és a Föld gravitációs együtthatóit, és az ebből fakadó égimechanikai behatásokat taglalni. Kellően egyszerűen, és hosszasan magyarázva lehet, hogy a műveltebb emberek megértették volna, hogy miről van szó. Az ilyen jellegű felvilágosítás azonban a fejlődés törvényébe ütközik, ezért szigorúan tilos. Gondoljunk csak arra, hogy ha akkor pontos ismeretek birtokába jutunk, 1500 évvel később Kopernikusz hogyan fedezte volna fel, hogy a Föld gömbölyű, és a Nap körül kering. Ha már akkor tudtuk volna azt, amit most, akkor mi értelme lett volna Galilei és Giordano Bruno megszületésének. Az ő világra jöttük és munkásságuk nélkül pedig hogyan születtek volna meg a személyük köré fűződő kulturális alkotások? Az ilyen közlések teljesen megváltoztatnák a történelmünket, ami tévútra terelné a civilizációnkat. Ezzel a mennyei erők nagyon is tisztában vannak, ezért az egyetlen amit tehettek, hogy egy szép, és sokáig hihető mesét körítettek a várható események köré. A szellemi felvilágosodás, a tudomány fejlődése, a természeti ismeretek szaporodása következtében azonban ezt a mesét egyre kevesebben hitték el. Pedig a vízió valós jövendöléseket tartalmaz, csak nem a konkrét tartalmát kellene nézni, hanem a benne rejlő üzenetet. Az ugyanis máig élő, és érvényes.

Sőt nem csak érvényes, hanem tele van árulkodó részletekkel. A 16. fejezet 8. bekezdésében pl. ez olvasható: „A negyedik angyal is kiöntötte poharát a Napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával. Az emberek gyötrődtek a nagy hőségben, és káromolták az Istent, akinek hatalma van a csapások fölött.” A napi híradásokat hallgatva nem nehéz kitalálni, hogy itt az aszályos időjárás mind gyakoribbá válásáról van szó.[50] Az aszály következtében a folyóink is ki fognak száradni. Erre szintén „A harag hét poharának kiöntése” című rész utal: „A hatodik angyal is kiöntötte poharát a folyamra, az Eufráteszre, és kiszáradt a vize.” (16. fejezet, 12. bekezdés) A zsidó nép által jól ismert Eufrátesz helyett nem említhették az elmúlt években kiszáradt folyókat, melyek egyike Kínában, a másik Oroszországban van, sőt az Aral-tó is közel van a teljes kiszáradáshoz. (Nem felejtsük el, hogy Kínát csak Marco Polo fedezte fel Európa számára, és Oroszország akkor még nem is létezett.) A hatodik pecsét feltörése már burkoltan utal a katasztrófa utóhatásaként fellépő egyik fizikai jelenségre is. Pólusváltás esetén megszűnik a Föld mágneses védőköpenye, valamint az ózonréteg. Emiatt a Nap ultraibolya sugarai hosszú éveken át akadálytalanul érkeznek bolygónk felszínére, ami többek között még elviselhetetlenebb hőséget okoz. A jelenlegi helyzet azonban csak a kezdet, mert a katasztrófa után világszerte sorra száradnak ki a folyók.

A Bibliában még az is le van írva, hogyan fognak viselkedni az emberek a vészterhes időkben. Pál apostol Timóteushoz írt második levelében ez áll: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis magukat fogják szeretni, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent. A kegyesség látszatát megtartják ugyan, de annak erejét megtagadják.” (3. fejezet, 1-5. bekezdés). Nos nem ilyenek vagyunk? Mai szóhasználattal élve azt is mondhatnánk, hogy a jóslat telitalálat. Mintha csak a napilapokat olvasnánk. Egy kortárs író sem jellemezhetne bennünket találóbban. Ne felejtsük el, hogy mindezt 2000 évvel ezelőtt írták rólunk. Ez is növeli a végítélet bekövetkezésének bizonyosságát. Mi emberek meg tudnánk mondani, hogy 2000 év múlva, a negyedik évezred végén hogyan fognak viselkedni az emberek? Nyilván nem. Erre csak Isten képes. Pál apostol sem bocsátkozott jóslásokba. Azt írta le, amit Isten sugallt neki. Már csak azért sem tehette, mert az ilyen hosszú időre szóló jövendölés meglehetősen kockázatos vállalkozás. Ha csak egy évszázadot téved, már nem igaz az egész. A XIX. században mi még meglehetősen istenfélő, erkölcsös emberek voltunk.

Továbblapozva a Bibliában kiderül, hogy mit fogunk tenni közvetlenül a katasztrófa előtt. Péter apostol második levelében ezt írja: „Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódok támadnak, akik mindenből gúnyt űznek. Akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van...De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj. Ekkor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a Föld és a rajta levő alkotások is megégnek.” (3. fejezet, 1-11. bekezdés) Ez az üzenet még egyértelműbbé teszi, hogy eget-földet megremegtető (más források szerint a Richter-skála szerint 15-ös erősségű) földrengéssorozat várható, és az intenzív vulkáni tevékenység következtében minden el fog égni a föld felszínén. (Ne felejtsük el, hogy a Richter-skála logaritmikus. Egy 9-es erejű földrengés pusztító hatása pl. tízszerese a 8-asnak. Civilizációnk írott történelmében 9-esnél nagyobb fokozatú földrengés még nem fordult elő a Földön. A 15-ös fokozatú földrengés ereje a 9-es egymilliószorosa.) Az Újtestamentum arról is beszámol, hogy mit fognak tenni a földrengéseket és a tűzözönt túlélők, a lassú halálra ítéltek: „Az emberek gyötrődtek a nagy hőségben, és káromolták Isten nevét, akinek hatalma van ezen csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki...Kínjaik és fekélyeik miatt káromolták a menny Istenét, de nem tértek meg cselekedeteikből.” (Jelenések könyve 16. fejezet, 9-11. bekezdés)

Csak az nincs sehol leírva, hogy mindez pontosan mikor következik be. Pedig ezt már akkor is sokan firtatták. A végítélet időpontjáról ez olvasható Máté evangéliumában: „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem ismeri. Sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül. Ahogyan Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert mint ahogy azokban a napokban, az özönvíz előtt ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába. Semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem ragadta.” (24. fejezet, 36-39. bekezdés). A csillagászok sem tudnak felvilágosítással szolgálni, mert ezt a kettőscsillag által vezérelt bolygót egyelőre nem látják. A Nemezisnek nevezett másik nap csupán 3 fényévnyire van tőlünk, mégsem látható. Ennek oka, hogy a másik csillag egy törpecsillag. Mivel a belsejében ne indult be a fúziós reakció, láthatatlan. Ráadásul jelenleg egy sűrű kozmikus felhőben tartózkodik, amely teljesen eltakarja. A Nibirut is ez a kozmikus felhő takarja el, ami szintén felénk tart. Így mire áthatol rajta ez a titokzatos planéta, és láthatóvá válik, már túl közel lesz hozzánk ahhoz, hogy bármit tehetnénk ellene.

Rádiócsillagászati eszközökkel[51] azonban megtalálható, sőt már meg is találtuk. A NASA 1988-ban bejelentette, hogy felfedezték az X bolygót. Ezt a nyilatkozatot azonban később visszavonták. Sokak szerint ezt a pánik elkerülése érdekében tették. 1999-ben egy brit csillagász, John Murray is felfedezte a Nibirut. Az Open University kutatója egy Jupiter nagyságú bolygót talált az OORT felhőben, tőlünk 30 ezer Nap-Föld távolságra. Kollegái azonban lehurrogták, mivel szerintük ilyen távolságban már oly csekély a Nap gravitációs ereje, hogy nem képes megtartani egy ekkora bolygót. Arra azonban nem gondolnak, hogy az elnyújtott pálya oka a Nibiru kettős csillag körüli keringése. Mozgását egy másik csillag, egy barna törpe is befolyásolja. Ennek a gyanúnak az igazolása minden bizonnyal nem okozna gondot a csillagászoknak, mivel a NASA Kepler nevű szondája nemrég felfedezte a Kepler-16b bolygót, amely ugyancsak egyszerre két nap körül kering. Technikai lehetőségünk tehát adott az X bolygó hivatalosan felfedezésére, a kérdés csupán az, hogy valóban meg akarjuk-e találni.

A pontos időpont eltitkolásának, a bizonytalanságban tartásnak most is ugyanaz az oka, ami az előző civilizációk pusztulásakor volt: a kiválasztódás elősegítése. A tájékozatlanság elűzi a félelmet, és előhozza az emberekből a valódi énjüket. Így ki-ki aszerint él és cselekszik, amit jónak lát, ami a belső indíttatásából fakad. Ha az emberek pontosan ismernék az ítélet napját, meg lennének győződve a bekövetkezéséről, akkor hirtelen „megjavulnának”. Ez érthető, hiszen mindenki félti az életét, senki sem akar elpusztulni, tűzhalált halni. A várható kataklizma fizikai lefolyásának pontos ismerete, természeti törvényekkel alátámasztott magyarázata esetén megértené, hogy milyen nagy veszély leselkedik rá. Arra is hamar rájönne, hogy miután semmit sem tud tenni ellene, megmenekülésének egyetlen esélye, hogy elhiszi ami a Bibliában áll, és megpróbál erkölcsös életet élni.

Az ok-okozati összefüggés tudatosodása után mindenki igyekezne jó útra térni. Csupán önzésből, számításból, saját érdekei által vezérelve istenfélővé válna. Az ily módon történő megjavulás azonban nem megtérés lenne, hanem színjáték. Pusztulásuk elkerülése érdekében az emberek igyekeznének féken tartani állati ösztöneiket, alantas lelki világukat. Így nem lehetne elválasztani a „konkolyt a búzától”. Nem tűnnének ki a jók a gonoszak közül, nem válna egyértelművé, hogy kit érdemes megmenteni. Életképes civilizációt pedig csak életképes egyedekből lehet létrehozni. Világunk továbbviteléhez tiszta lelkű, makulátlan jellemű emberekre van szükség, hogy ne burjánzon tovább a bűn, az erőszak. A selejt romba dönti, elpusztítja környezetét. Nem képes értékteremtésre, fejlődésre. Az evolúció is csak úgy tudja fenntartani a fejlődést, hogy időről időre kiválogatja a legkiválóbb egyedeket, a selejtet pedig elpusztítja.

Éppen ezért a Mindenható sem nagyon szorgalmazza a jó útra térést. Az utolsó napokban, a válogatás idején, a megmentésre érdemesek nevének „élet könyvébe” való beírásakor már az imádság, sem segít. Az Úr ugyanis meglehetős szigorral és következetességgel ítéli meg az embereket. A Jelenések könyvében ezt üzente nekünk: „Aki gonosz, legyen gonosz ezután is; és aki bűntől szennyes, legyen szennyes ezután is. Aki pedig igaz, cselekedjék igazságot ezután is, és aki szent, legyen szent ezután is. Az átlagembereket sem akarja mindenáron jobb belátásra bírni. Róluk másutt így szólt: „Rátok, akik nem fogadjátok el a tanítást, akik nem ismertétek meg a Sátáni világ mélységeit nem vetek más terhet; de amitek van, azt tartsátok meg, amíg eljövök.” Az üzenet így zárul: „Íme eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint.” (22. fejezet, 11-12 bekezdés.)

Praktikus oka is van a globális kiválasztódás érvényre juttatásának. Isten belelát ugyan a lelkünkbe, így meg tudja ítélni, hogy kiben mi lakozik. 7 milliárd ember jellemének vizsgálata azonban még neki is sokáig tartana, és sok visszás helyzetet teremtene. Hiába az igazságos döntés, ha az érintettek ezt nem látnák be. Mit válaszolna Isten arra a sokak által feltett kérdésre, hogy: Miért vetettél engem a pokol tüzére? Azt, hogy: Mert úgy gondoltam, hogy rászolgálsz. Nem egyszerűbb hagyni, hogy a bűnös lelkek tényleg rászolgáljanak a büntetésre, a kiselejtezésre. Cselekedeteik tudatában már nem fognak kérdezni semmit. Ezért Isten Jánosnak is megtiltotta, hogy részletes magyarázattal szolgáljon az általa látottakról. „Amikor a hét mennydörgés hangján megszólaló angyal részletes felvilágosítással szolgált a kezében tartott könyvből, írni akartam, de hallottam egy hangot az égből: Pecsételd le amit a hét mennydörgés mondott, de ne írd le!” (Jelenések könyve 10. fejezet, 1-4. bekezdés) A Biblia a búza és a konkoly példázatával világítja meg a végítélet szükségességét: „A búzatáblából nem lehet a gazt egyenként kigyomlálni, mert közben összetaposnánk az értékes növényt. Eljön azonban az aratás ideje, amikor a termés betakarításra kerül. Ekkor már elvégezhető a válogatás, melynek során a búza a csűrbe kerül, a kirostált konkoly pedig a tűzre vettetik.”

Az Ezoterikus Világ folyóirat Életképek című rovatában olvasható cikkek hű képet adnak arról, hogyan zajlik a kirostálódás, miként selejtezzük ki magunkat. Viselkedésünkkel, cselekedeteinkkel, ösztöneink szabadjára engedésével önmagunkat minősítjük. Senki sem kényszerít bennünket a rossz útra. Az emberek többsége „önként és dalolva” masírozik a pokolba. Tömegesen adják el lelküket a Sátánnak, a sok pénz, a luxus életvitel, és az élvezetek mértéktelen habzsolása reményében. Arra azonban nem gondolnak, hogy mindezért az életükkel, lelki üdvösségükkel fognak fizetni. Bűnre való hajlamunkra jellemző, hogy valaki már a Miatyánkot is átírta: „És ne vígy minket a kísértésbe, mert megyünk mi magunktól is.”

Pontos évszámmal Jézus sem szolgált a végítélet bekövetkezésével kapcsolatban, de néhány prak­tikus, életvédelmi tanáccsal igen. Amikor a tanítványai az olajfák hegyén megkérdezték tőle, hogy mi lesz a jele a világ végének, ezt válaszolta: „Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie. De ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen, és ország ország ellen támad. Lesznek éhínségek és földrengések mindenfelé. A vajúdás kínjainak kezdete ez...Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást...Amikor meg­látjátok a pusztító utálatosságot...meneküljetek a hegyekbe. Aki a ház tetején van, ne szálljon le, hogy kihozzon valamit. Aki a mezőn van, ne térjen vissza, hogy elhozza ruháját. Jaj a terhes és a szop­tatós anyáknak azokban a napokban! Imádkozzatok, hogy a menekülésetek ne télen legyen...Mert nagy nyomorúság lesz akkor. Olyan, amilyen a világ kezdete óta nem volt, és nem is lesz.” (Máté evangéliuma, 24. fejezet, 6-21. bekezdés) Ez az intelem olyan, mint egy katasztrófa-elhárító utasítás földrengések idején. Mit kell tenni, amikor megmozdul a Föld? Azonnal ki kell menekülni az épület­ből. Akik földrengésveszélyes körzetekben laknak, ilyenkor fejvesztve hagyják el a házaikat. Ahogy Jézus mondta ilyenkor az is jobb, ha valaki a ház tetején van, és nem alatta. Ha össze is dől az épü­let, nem rá dől. Ha már nem tudott elmenekülni a házrengetegből, egy kis szerencsével lerepül a ház­te­tőről.

Az is világos, hogy miért jobb, ha a katasztrófa nyáron következik be, és nem télen. Miután minden épület összedől, és megszűnik a fűtés, semmi sem védene meg minket a fagyhaláltól. Persze ne felejtsük el, hogy amikor nálunk nyár van, a déli féltekén éppen tél. Ezért az emberiség földrengéseket túlélt hányadának fele, fagyhalálra ítéltetett. A másik részét pedig – a már említett okok miatt – az elviselhetetlen hőség fogja tizedelni. Az éhínségről, az állapotos asszonyok, és a kisgyermekes anyák kínjairól, valamint egyéb szörnyűségekről pedig már nem is érdemes beszélni. Ez mindenki számára nyilvánvaló. Az afrikai éhezőkről szóló híradások már adtak némi ízelítőt erről az állapotról. Az éghajlati viszonyokon túlmenően a föld felszínének arculata is átalakul. Edgar Cayce látomásai szerint: „Európa felső része egy szempillantás alatt megváltozik. Amerika nyugati részein a Föld szétdarabolódik. Japán nagy része a tenger alá kerül.”

Mivel az univerzumok eónok óta ismétlődő pusztulása és újbóli kialakulása hasonló módon történik, a fejlődés, a változás csupán minimális. Ezért nagy valószínűséggel meg lehet jósolni, hogy most nálunk mi fog történni. Miután a fejlett Földön kívüli civilizációk bepillantást nyerhetnek az előző univerzumok történelmébe, tudják, hogy mi lesz a sorsunk. Földünkre látogatásuk során ismereteiket megosztották velünk. A bibliai prófétákhoz hasonlóan az India népét támogató, fejlődésüket segítő istenek már évezredekkel ezelőtt elárulták, hogy a „vaskorban” mi vár ránk. Ezeket a jövendöléseket annak idején lejegyezték, így fennmaradtak az utókor számára. Nem biztos, hogy most is ugyanaz fog történni, mint az előző univerzumban. Napjaink eseményeit látva azonban egyre szembeötlőbb a hasonlóság. Ahogy haladunk a vég felé, mind nyilvánvalóbb, hogy mi is ezt az utat járjuk. Mi sem tudjuk elkerülni elődeink sorsát. Hiába kaptunk mi még az előző világkorszakban élőknél is több lehetőséget civilizációnk megmentésére, egyiket sem használtuk ki.

Markandéja ókori próféciája szerint a káli jugában terjed az őszintétlenség. Romlik az ember, és eszményei egyre alantasabbak lesznek. Már csak a hírnév kedvéért gyakorolják az adakozást és az áldozatokat. Mind több lesz a bestiális ember. Bűnözők jutnak hatalomra. Egyre kevesebb lesz az erényes ember, és mind több a gonosz. Eluralkodik a hitetlenség, a vallástalanság. Annak érdekében, hogy az emberek ne érezzék maguk körül az általános rothadás szagát, és ne zavarja őket a természet rendjének megbomlása miatt mind silányabbá váló termés rossz íze, az ízlelő- és szaglóképességük csökken, majd megszűnik. A tehenek egyre kevesebb tejet adnak, kevesebb lesz a gyümölcs és a virág is. Ezzel szemben rohamosan szaporodnak a varjak. Csapatostól sötétítik el az eget, miközben kárognak. Jelzik a közelgő véget. Ennek során az emberek tömegesen halnak éhen. A megélhetésüket féltők mindenfelé halomra ölik egymást. Az életben maradtakon állandó fáradtság lesz úrrá, és különféle betegségek pusztítják őket. Mindenütt a káosz és zűrzavar uralkodik. A jóérzésű emberek megundorodnak az élettől, és azt kívánják, hogy bárcsak meghalnának. 

Mindezek ismeretében mit lehet mondani? Ez a végzetünk. Semmit sem tehetünk ellene. Úgy tűnik, mintha a Nibiru Isten pallosa, büntető bolygója lenne. Ezt Jézus is tudta. Erre utal az előbb idézett megjegyzése: „Amikor meglátjátok a pusztító utálatosságot...” Mi más lehetne az a szörnyű­ség, ami a nappali égbolton is látható lesz. A halálbolygót azért hozta létre a Teremtő, hogy időn­ként megtisztítsa vele Földet. Egy előre megtervezett forgatókönyv szerint minden civilizációt alá­vet egy alapos rostálásnak, és csak a javát engedi tovább élni, fejlődni. Most mi kerültünk sorra. Ami azt illeti valóban ránk férne egy megújulás. A jelenlegi úton haladva ugyanis a teljes rothadás vár ránk. Rászolgáltunk tehát a büntetésre, soraink megritkítására. Csak senki nem szeret a vesztesek közé tartozni. Ami azt illeti, nem is szükségszerű a kataklizma bekövetkezése. A 10. bolygó ugyanis 3600 éven­ként meglátogat bennünket. Eddig kétszer járt a közelünkben, és mindegyik találkozást megúsztuk. Tehát nem minden alkalommal pusztítja el az emberiséget. Fizikailag megvan a lehetőség a találkozás végzetessé válásának elkerülésére. Ez csupán időzítés kérdése. Egyébként már a múltban is történtek ilyen beavatkozások. Csillagászati megállapítások szerint a Nibiru keringési ideje 3600 és 3700 év között ingadozik. Az égi-mechanikai törvények szerint azonban a bolygók keringési ideje meglehetősen stabil. Föld keringési idejéből is tudjuk, hogy ez a paraméter nem szokott magától változni. Az eltérés valószínűleg külső befolyásolásnak tudható be.

Ha az istenek úgy döntenének, hogy érdemes bennünket megmenteni, most sem kellene mást tenniük, mint lelassítani a halálbolygót. Egy égitest felgyorsítása vagy lelassítása már a földönkívüli civilizációknak sem okoz technikai problémát. Ez esetben a Nibiru akkor lépne be a Naprendszerbe, amikor mi éppen a Nap túlsó oldalán vagyunk. Így semmi sem történne. A nagy távolság miatt csupán egy nappali égbolton is látható érdekes látványban lenne részünk. Visszatérésekor, kb. 7 év múlva sem esne bántódásunk, mert ekkorra bolygónk visszajutna a korábbi helyére, azaz megint a Nibiru keringési pályájának átellenes oldalára kerülnénk. Ezt a kegyet azonban ki kell érdemelni. Ahhoz hogy Isten megkegyelmezzen nekünk, teljes mértékben, és maradéktalanul meg kellene változnunk. A dolgok jelenlegi állását látva ennek esélye a nullával egyenlő. Mindenesetre a sorsunk rajtunk múlik. Ezt erősítik meg a földönkívüliek is a következő üzenetükkel: „A jövő olyan, mint a víz. A jelen egyfajta kompresszorként működik, amely a múlt jegévé fagyasztja a jövő vizét. Minden embernek megvan a lehetősége, hogy jó irányba fordítsa a dolgokat, mielőtt a jövőnk múltunkká válna a jelen iránti közömbösségünk miatt.”

A Földön kívüli civilizációk sem tudják, hogy pontosan mi vár ránk. Éppen ezért nincsenek készen kidolgozott ki- és visszatelepítési terveik. A kontaktoktól származó információk szerint: „Az emberek szabad akarata kihat a végkifejletre, és sok változást eredményezhet.” Ez is azt bizonyítja, hogy lényegében tőlünk, a viselkedésünktől függ, hogy valójában mi fog történni velünk. A be nem avatkozás szabálya különben sem teszi lehetővé az interplanetáris segítségnyújtást. A nálunk fejlettebb civilizációk nem téríthetik le pályájáról a 10. bolygót, és nem telepíthetik át a Föld teljes lakosságát más bolygókra. Csupán egy biztonsági tartalékot, a népesség javát viszik el egy időre, hogy ha mindenki elpusztul, legyen aki folytassa a civilizációnkat. Az álláspontjuk az, hogy: „Az élet egy tanulási folyamat a fejlődésben levő lelkeknek. Az emberiségnek fel kell emelkednie arra a szintre, ahol mi állunk. A korábban általunk is átélt katasztrófák kiváló lehetőséget teremtenek arra, hogy az emberek megtanulják segíteni egymást a nehéz időkben.” A Földön kívüli civilizációk tehát úgy vélik, hogy ez egy jó lecke lesz számunkra, és nem akarnak megfosztani bennünket a tanulás lehetőségétől. Az igaz, hogy rengeteg tapasztalatra fogunk szert tenni, de milyen áron?

Csupán egyetlen vigaszunk lesz, hogy a katasztrófa lezajlása után a Sátán „megkötöztetik”, és a megmaradók számára elkezdődik egy ezer évig tartó nyugalmas időszak, amikor külső erők nem rongálják ezt a világot. Ebben a korszakban csak mi árthatunk önmagunknak. Tévedéseinkért, hibá­inkért, civilizációnk romlásáért nem okolhatunk többé senkit, mi leszünk önmagunk legnagyobb ellensége. Ez lesz a bizonyítás időszaka, hogy érünk-e valamit, képesek vagyunk-e felnőni a kozmikus társadalmak sorába. Ebben az időszakban fognak tömegesen megmutatkozni a föld alatti, és a Földön kívüli civilizációk előttünk, és a viselkedésünk alapján döntik el, hogy befogadnak-e bennünket a galaktikus társdalomba. A „felnőtté váláshoz” minden segítséget megadnak nekünk. A katasztrófa előtt kimentett embertömeg képzésével és visszatelepítésével egy olyan indító lökést kap az erkölcsi és technikai fejlődésünk, ami nagyban elő fogja segíteni a talpra állásunkat, történelmünk megfelelő mederbe terelését.

 

Menekülés, menekítés

 

Sajnos nagyon kicsi a valószínűsége, hogy az emberek jobb belátásra térnek, és viselkedésükkel kiérdemlik civilizációnk maradéktalan megmentését. Szinte biztos, hogy a bibliai prófécia válik valóra, és a Jelenések könyvében leírtak szerint csupán a töredékük kerül kimentésre. Az ismert adaton kívül valamivel nagyobb arányban fognak erre méltó embereket kimenteni a Földön kívüli civilizációk. A szakirodalom szerint a Hold túlsó oldalán kialakított kéreg alatti bázisra, illetve a Mars egyik bolygójára, a Phobosra viszik őket. Ez a mesterséges bolygó korábban a bajba került marsi civilizáció kimentésére szolgált. Most felújítva ránk vár. Az együttes akciók eredményeként megmentett emberek száma azonban nem éri el a fél milliót sem. Mi lesz a visszamaradt 7 milliárddal? Ők csupán a szerencséjükben, a puszta véletlenben bízhatnak? A vízözön után is életben maradt kb. 5 millió ember a Föld akkori, 500 milliós népességéből. Vajon a tűzözönben mekkora a megmenekülési arány? Még az egy ezreléket sem éri el? Nem túl biztató perspektíva.

Szerencsére a Földön kívüli civilizációk ennek a problémának a megoldásában is segítettek nekünk. A nálunk fejlettebb fajok már sok kataklizmát átéltek, így kellő tapasztalatuk van a túlélés terén is. Az indiai pálmalevélkönyvtárakban található ősi iratok szerint több ezer évvel ezelőtt a földönkívüliek egy csoportja repülő szerkezeteken érkezett hozzánk. Itt tartózkodásuk csupán átmeneti volt. Önként vállalt küldetésük egy gigantikus óvóhely létrehozása volt. Amint elkészültek a művükkel, távoztak a bolygónkról. A dolog úgy tudódott ki, hogy 1963-ban az utrechti egyetem birtokába került egy régi kínai kézirat, amit egy gyűjtő adományozott az intézménynek. Az egyetem sinológusai lefordították a szöveget, de nem sokat értettek belőle. Olyan meseszerű kifejezések voltak benne, mint „föld alatti kígyó, amely háromfelé ágazik”, vagy a „homály hosszantartó világa”, és „ágas-bogas utak a sötétség birodalmában”. Mivel nem sokat tudtak kezdeni, félretették a kéziratot. Ezt követően azonban egymás után érkeztek a hírek az ázsiai országokból különböző alagutakról, barlangokról. Az egyes törzsek, népek legendái arról is szóltak, hogy ezekbe a hatalmas járatokban egész hadseregek masíroztak be, majd néhány nap múlva egy másik országban bukkantak fel. De mi értelme van föld alatti csatornákban, sötétben botorkálva közlekedni, amikor az ellenséges ország a föld felszínén is elérhető? Nos mint később kiderül ennek oka az volt, hogy hamarabb, kevesebb fáradsággal odaértek. A „komoly” kutatók persze ezeket a történeteket a legendák világába sorolták, és úgy vélték, hogy az egyszerű emberek dús fantáziájának, illetve a természettudományos ismeretek hiányának tudhatók be. Szerintük évezredekkel ezelőtt élt babonás őseink sok mindent kitaláltak, aminek semmi köze a valósághoz.

Mint annyiszor, most is bebizonyosodott, hogy tévedtek. A kíváncsiságuk úrrá lett rajtuk, mely által bizonyosságot nyertek. 1971-ben két német kutató felfogadott két bennszülött kísérőt, és a Himalája nyugati részén lehatoltak az egyik „föld alatti kígyóba”, a „homály világába”. Csak negyedik látogatásuk során sikerült elnyerniük az ott élő törzs bizalmát. Ekkor árulták el nekik, hogy a falujuk határában van a „sárkánytűz alagutak” egyik lejárata. Az alagútrendszert azonban nem derítették fel, mert kísérőik erről lebeszélték őket. Elmondták, hogy: „A járatok több helyen elágaznak, és könnyű bennük eltévedni. Ennél is nagyobb baj, hogy néhol teljesen váratlanul tűz zúdul a hívatlan látogatóra.” Európába visszatérve beszámoltak felfedezésükről. Miután hivatásos kutatókról volt szó, nem vádolhatták őket fantáziatúltengéssel. Ezt követően elkezdték módszeresen feldolgozni a szakirodalmat.

Egy tádzsikisztáni legendából megtudták, hogy a sárkánytűz-alagutak behálózzák egész Ázsiát. Átvezetnek a kínai Nagy Fal alatt, és egyik kijáratuk Pekingben van. Ezt a jelenlegi kommunista rezsim vezetői jól tudják, ezért gondosan befalaztatták, nehogy a rendszer ellenségei oda menekülhessenek. Afganisztánban is van egy lejárata az alagútrendszernek. 1983-ban az utrechti egyetem kutatói az islamabadi egyetemmel közösen kutatóexpedíciót szerveztek a megtalálására. A jelek szerint rábukkantak, mivel nyomtalanul eltűntek. Beludzsisztán tartományból indultak, Nord Kundi városá­ban még megvoltak, majd nyomuk veszett. Valahol a közelben megtalálhatták a lejáratot, és feltehetően eltévedtek a szövevényes járatokban. A környékbeliek szerint azonban az alagutak „őrei” végeztek velük. Az is lehet azonban, hogy a falak nyílásain át minden oldalról rájuk zúduló lángnyelvek végeztek velük. Úgy tűnik, hogy ezekbe a járatokba nem célszerű avatott kísérő nélkül lehatolni.

Ezt bizonyítja Lionel Chatelot francia régész sikeres felderítő expedíciója is. Ő már az előkészítésben is körültekintően járt el. Tisztában volt vele, hogy ezt az alagútrendszert nálunk fejlettebb lények őrzik, akik nem szeretik a kincskeresőket, a hívatlan látogatókat, az idő előtti titokfelfedőket. Ezért előbb az ő jóindulatukat kell elnyerni, hogy avatott kalauzra tehessen szert. Ennek érdekében az 1990-es évek elején nyomozásba kezdett, és a néphagyományokat jól ismerő szakértőket keresett fel. Nagyban segítette őt ebben, hogy beszélte az itteniek nyelvét. Ők elmondták neki, hogy: „Valaha régen élt egy különös nép a környéken. Nem a Földön születtek, és nem is itt haltak meg. Csak ide költöztek egy időre, mert valamit építettek a bolygón” És mit építettek? – érdeklődött a régész. „Nagy alagutakat és barlangokat, ahol minden ember elfér majd, ha jön a nagy csapás!” – szólt a válasz. Chatelot sejtette, hogy jó nyomon jár, és érezte, hogy neki sikerül feltárni a titkot. A falusiak megmutatták neki az alagút egyik kijáratát. Várt három napot, amíg egy vallási ünnep következtében iráni régésztársai mind hazautaztak, majd némi élelemmel, zseblámpákkal, hegymászó csákánnyal és kötelekkel felszerelkezve bemerészkedett az alagútba.

Nagy meglepetésére és szerencséjére egy szakállas férfit talált a bejáratnál. Szemmel láthatóan várta őt. Némán üdvözölték egymást, aztán az önkéntes kísérője elindult előtte. Eleinte félhomályban botorkáltak, majd a régész zseblámpát gyújtott. Döbbenten látta, hogy az alagút olyan széles és magas, hogy egy teherautó is könnyen végigmehetne benne. Ezt az is lehetővé tenné, hogy a padlózat „lecsiszolt kőből volt”. Ennél is jobban meglepte, hogy az alagút falai teljesen simák voltak. Egyál­talán nem tűnt természetes képződménynek. De akkor miért nem látszanak a vésőnyomok? – cso­dál­­kozott. Miután mindez hosszú kilométereken át tartott egyre jobban megerősödött benne a gyanú, hogy ezt a kemény kőzetbe vájt alagutat aligha emberi kéz készítette. Meggyőződést az is alátá­masztotta, hogy egyes helyeken csupa korom volt a kőfal és a padló. Mintha valami nagy tűz égett volna benne. A remete jelekkel mutatta, hogy a tűzsárkány itt fújta ki a lángokat. Az áldozattá vált vakmerő vándorok nyomai is fellelhetők voltak félig elégett emberi csontok formájában. Már több órát gyalogoltak, amikor az idegen felemelte a kezét, és megálljt parancsolt. A távolból furcsa zaj hallatszott. Erre a remete futásnak eredt. Chatelot utána iramodott. Az alagút egyik elágazásához ér­ve kiderült a sietség oka. Valóságos orkánszerű huzat száguldott végig az előző járaton. Ha nem elég gyorsak, biztosan elsodorta volna őket.

Már vagy 10 kilométert gyalogoltak, amikor egy újabb elágazás következett. Kísérője azonban ragaszkodott az eredeti járathoz, a másikra ügyet sem vetett. Látszott rajta, hogy jól ismeri a barlangrendszert, tudja, hogy merre jár. A harmadik elágazás után aztán végre egy kijárathoz értek. Ott annyira erős volt a huzat, hogy egymásba kellett kapaszkodniuk, nehogy elsodorja őket. A keskeny nyíláson kibújva egy napos hegyoldalon álltak. A régészt nagyon meglepte, hogy a nap éppen akkor kelt fel. Nem értette a dolgot, hiszen délelőtt indultak, jó néhány órát meneteltek, így már estének kellene lennie. Végül a remete levezette őt a völgybe, majd hirtelen eltűnt. Nyoma sem maradt. Chatelot egy darabig kiáltozott utána, de hiába. Észrevette, hogy éppen egy ösvény elején áll. Elindult hát rajta, és eljutott egy faluba. Itt megtudta, hogy nem pár órát, hanem két és fél napot töltött a hegy belsejében. Legalábbis ennyi idő telte el a néhány órás gyaloglásuk alatt. A két falu pedig légvonalban is legalább 65 kilométerre volt egymástól. Pár óra alatt képtelenség ilyen hosszú utat gyalog megtenni.

Ezt követően tovább folytak a kutatások. A szóbeli legendák és írásbeli források alapján egyre terebélyesebbé vált az alagútrendszer. Az idegenek nem csak néhány száz kilométernyi alagutat vájtak ki nekünk. A kelt-kínai tengerparttól Mongólia felé is húzódik egy ága. Ebből ágazik el egy hosszú járat a Tibet és Nepál alatti barlangrendszerig. Innen tovább nyúlva elér Indiáig és Pakisztánig. A sok ezer kilométernyi mesterséges alagútrendszer Irán, Tádzsikisztán és Kirgízia alatt is megtalálható. Ezeknek a járatoknak mindegyike kapcsolódik egy másik ághoz, így az egész rendszer össze van kapcsolva. A számítások szerint már az eddig felderített barlangrendszerben közel 2 milliárd ember férne el. Ezoterikus források szerint Dél-Amerika alatt is húzódik egy kiterjedt alagútrendszer. Ezt állítólag az atlantiszi civilizáció hozta létre hasonló módszerekkel. Jelenleg civilizációs értékeik megőrzésére használják. Ennélfogva ez is szigorú őrizet alatt áll. Több beszámoló utal arra, hogy Európa alatt is található egy több ezer kilométer hosszú alagútrendszer. Ezt a föld alatt élő fejlettebb népcsoportok közlekedési utakként használják.

Nekünk tehát nem kell mást tenni, mint használatba venni ezt a kiterjedt alagútrendszereket. Az itt hagyott, ki nem mentett emberek számára ugyanis a megmenekülés egyetlen lehetősége a föld alá költözés. A földrengés hatása a föld felszínén a legerősebb. Minél lejjebb hatolunk a föld alá, annál kisebb a kilengés, és ezáltal a rombolás mértéke. A sziklába vájt alagutak nem csak a beomlástól védenek, hanem a tűz- és hamuesőtől is. A lejáratok befalazásával a kéngőzős levegő lejutása is megakadályozható. A hatalmas üregekben több napra elegendő oxigén van. Ez kevésnek tűnik ugyan, mivel a meggyulladt épületek és erdők még hetek múlva is lángolni fognak, de ne feledkezzünk el az idődilatációról. A barlangjáratok falának és padlózatának simasága arra utal, hogy ezeket a folyosókat szubatomi energiakéssel vájták ki, és a törmeléket dematerializálták. A belül kitermelt kőzetnek ugyanis a járatok környezetében semmi nyoma sincs. Ha kihordták volna, biztosan nem viszik a több kilométerrel odébb levő völgyekbe csak azért, hogy eltüntessék tevékenységük nyomait. A nagy intenzitású pozitív szubatomi energia elnyelődött a falakban is, ami azt a járulékos hatást eredményezte, hogy ezekben a barlangokban lerövidül az idő. Így néhány napi lent tartózkodás alatt a föld felszínén több hét telik el. Ennyi idő alatt már kialszanak a tüzek, és lehullik a pernye a talajra, vizekre. Eső is eshet, ami kimossa a levegőből a port és egyéb szennyeződéseket. Az elhasznált levegő kiengedése, és a friss beengedése során sem kell az összes nyílást megnyitni, hanem csak azokat, ahol a legtisztább a levegő. Két nyílás szabaddá tétele már elegendő ahhoz, hogy kereszthuzat keletkezzen, és felfrissüljön a levegő. Nem ártana tehát ezeket az alagutakat minél előbb feltérképezni, és lakhatóvá tenni. Ebben már nagy gyakorlatunk van, mert a hidegháború éveiben a nagyvárosok alatti metróalagút-rendszert úgy építették meg, hogy atombombatámadás esetén légoltalmi menedékhelyként is használható. Megfelelő kialakításuk és élelemmel, ivóvízzel való feltöltésük esetén szinte az egész emberiség megmenthető lenne.

 

Kényes témák

 

Ezt a társadalom visszásságait bíráló rovatot abban a szellemben folytassuk tovább, hogy a prob­léma feltárása fél győzelem, mert már tudjuk, hogy milyen hibát kell leküzdenünk. Mind nagyobb mérete­ket ölt társadalmunkban a nagy­zási mánia. A sznobok örömére a bor­bély­­műhelyt ma már hajstúdiónak nevezik, a szatócsbolt­ból pedig hi­per­market lett. Ha munkahelyet aka­runk változtatni, akkor egy magára vala­mit is adó cégnél már nem a sze­mélyzetis fog­lalkozik az ügyünk­kel, hanem a „humán erőforrások menedzsere”. A ranglétra legalján ál­lóknak sem lehet panaszuk a titu­lusukra. A multinacionális vállala­toknál a kép­zettség nélküli betanított mun­kásokat is operátoroknak neve­zik. A fuva­rozással, áru­szállítással kapcsolatos papír­munka végzőit pe­dig logisz­tikai adminisz­trá­toroknak hívják. Ha így ha­ladunk tovább, a szemétszállítókat hulla­dék­el­helyezési logisz­ti­kai manager-nek, míg a postás bácsit nemsokára senior executive dis­tributor project­manager-nek tituláljuk. Már vicc is született a nagyzolási mániánkról:

– Mi a foglalkozása? – Gazdálkodó vagyok. – És az apja mi volt? – Földműves. – És a nagy­apja? – Paraszt.

A kivagyiság sajátos megnyilvánulása az anglománia. Mind többen vannak, akik lassan elfelejtenek magyarul. Lépten-nyomon angol kifeje­zésekkel dobálóznak. Ráadásul sok esetben rosszul, pontatlanul használják őket. Anglo­má­niájuk annyi­ra elhatalmasodott rajtuk, hogy lassan már Szűz Mária nevét is „Méri”-nek fogják ejteni. Újab­ban már nem számít ko­molynak az olyan cég, amelynek a nevében nem sze­re­pel a „trade”, az „uni”, a „multi”, az „inter”, a „mega”, a „transz”, a „komplex” vagy a „glo­bal” szócska. Ha ki­megyünk az utcára a bol­tok feliratai alapján akár Ame­rikában is érez­hetnénk magunkat, mivel minden cégtáblán angol felirat virít. „Hadd lássa az utca népe milyen menők vagyunk!”

Már a használt holmit sem bizományi áru­házakban adják el, hanem Second hand bou­tigue-ban. A magyarosított butik szó ugyanis nem vált ki tolongást a bolt előtt. Arról nem is szólva, hogy mit szólna a barátnőnk, ha arra a kér­désre, hogy „hol vett­ed ezt a cuki tri­kót?” – azt vála­szol­nánk, hogy „a sarki használtcikk üzlet turká­lójá­ban”. Ma már az éttermet sem res­taurant-nak titulálják, mert ebből túl sok van. Újab­ban ristorante a neve. Bár e két elneve­zés egyi­ke sem an­gol, de elég idegen ah­hoz, hogy az átlagember ne értse. Aki ra­gasz­ko­dik az an­gol nevekhez, járjon a Steak Houseokba ebé­del­ni. A bevásárló köz­pon­tok Shopping cen­terek let­tek, az üz­let­házakból pedig plaza-k. A küllemükre ké­nyes hölgyek Fit­ness salo­nok­ba, Turbo so­lariumok­ba, il­let­ve Beauty far­mokba jár­nak. Eközben a férjük va­lame­lyik busi­ness clubot látogatja. A titulusuk ma­­na­ger, még akkor is, ha valójá­ban kö­­zönséges ügynö­kök. Egyéb­ként a kü­lön­féle termékek­kel háza­ló­kat ré­gen vi­géc­nek hívták. Ez a német ere­­detű szó azon­ban időköz­ben meg­lehetősen rosszalló ér­tel­mű­­­vé vált. Ma már a legalacso­nyabb rang ezen a téren a termék­menedzser. Még sze­rencse, hogy az írásmód­ja magyaroso­dott. Így ha nem is érti az át­lagember, leg­alább el tudja olvasni, hogy mi áll a név­kártyán. A ferde hajlamúaknak sem kell már annyi­ra szégyenkezniük, mivel nem kuk­kol­dába járnak, hanem a Peep show-ba. A lerésze­gedés sem akkora szé­gyen, ha valaki nem a sarki kocsmában rúg be, hanem a Wine store-ban.

A kitűnni vágyás nem csak a felső-, ha­nem az alsó néprétegeket is megfertőzte. Korlátozott anyagi lehetőségeik folytán ők a gyermekeiknek adott nevekkel próbál­nak kiemelkedni a környezetükből. Ennél­fogva mind gyakoribb közöttük a világ­hí­rű mo­dellek nevét viselő Szindi, Klaudia, Niko­lett. Fejlettségi szintjüket illetően azonban egyáltalán nem szolgáltak rá ezekre az előkelőséget sugalló, pozitív képzettársításra késztető nevekre, mert nem hogy szépen mozogni, de normálisan járni sem tudnak. Járás közben a saját lábukban is megbotlanak, és hasra esnek. A felkapaszkodási vágy ily módon való erőltetése nevetségessé teszi ezt a réteget. Emellett az esetlen manökenpalántákat lépten-nyomon csúfolni fogják az iskolában. Sok egyéb bajuk mellett még a lényüktől idegen nevük miatti gúnyolódást is el kell szenvedniük. Különleges név adásával senkit sem lehet kiemelni hátrányos helyzetéből. A Hortenzia, az Anasztázia, a Vilhelmina, az Eufrozina, az Imola, a Szimo­netta, a Petronella vagy a Roxána szép nevek, de csak a maguk környezetében; abban a nyelvi közegben, ahol keletkeztek. Tőlünk azonban teljesen idegen. Arról nem is szólva, hogy nem ártana a keresztnevet összehangolni a vezetéknévvel. Enyhén szólva nevetséges a Mucsai Ulysses név. A Kolompár Elektra név is lépten-nyomon megütközést fog kiváltani viselőjének környezetéből.

Attól senki sem lesz különb, hogy különleges nevet hord. A név szoros kapcsolatban áll a személlyel. Ez a transzcendentális kapcsolat annyira széleskörű, hogy még a számmisztika is befolyásolja. Ha valakire olyan nevet erőltetnek, amely távol áll a személyiségétől, ez egész életen át gondot fog okozni neki. Különleges nevét úgy fogja viselni, mint a koldus a királyi palástot. Messziről jól mutat, de közelről nézve kikandikál alóla a koldusgúnya. A mások szerepében való tetszelgés, a majmolás lehetetlenné teszi önmaguk vállalását. Az idegen eredetű névvel elveszítik személyiségüket, családi identitásukat. Akit más bőrébe bújtatnak, az nem tudja a saját életútját járni. A fejlődés, az óhajtott szintre való felemelkedés csak az ezzel járó nehézségek vállalásával érhető el. Az érintett szülők tehát jobban tennék, ha a saját köreikre jellemző, évszázadokon át használt neveket adnák a gyermekeiknek, hogy ezáltal azzá válhassanak, aminek születtek.

Sajnos ezen a téren is egyre jobban megnyilvánul az anglománia. Ennélfogva lassan az egész társadalmunkból kikopnak a régi magyar nevek. Pedig nincs miért szégyenkeznünk, mert több mint ezer éves történelmünk során országunk legjobbjai gyarapították a tősgyökeres magyar nevek rangját, becsületét. Szent László királyunk pl. az erényekben és erkölcsi értékekben ugyancsak bővelkedő lányának a Piroska nevet adta. Neki megfelelt az ősi, ízig-vérig magyar név; pedig egy királylány bármilyen nevet viselhetett volna. Az egzaltált emberekre is jellemző az extravagáns nevek választása. Főleg az angolszász országokban sok szülő nevezi el a gyermekét kontinensekről, városokról, tájegységekről. Amerikában, a korlátlan szabadság hazájában a lányok fiúnevet, a fiúk pedig lánynevet is kaphatnak. Ebből aztán sok félreértés adódik. Arról nem is szólva, hogy ezeket a gyerekeket állandóan csúfolják az iskolában. Biztos nem fog örülni a nevének egy médiában sürgő-forgó londoni mesterszakács kislánya sem, akit Poppy Honey (Mákos-Mézes)-re kereszteltek.

 

Érdekes hírek

 

Az apokaliptikus állapotok láttán mind több intelem születik, egyre többen próbálják a társadalom tudati fejlődését helyes irányba terelni. A felvilágosító irodalom gyarapodása ellenére azonban az emberek életszemlélete, gondolkodásmódja semmit sem változott. Továbbra is a haszonlesés, a harácsolás, az élvezetek hajszolása a legfőbb életcéljuk. A mindenáron való profitteremtésnek olykor vannak humoros megnyilvánulásai is. Szlovákiában egy úriember bement az újonnan nyílt luxusáruházba. Miután mindent nagyon drágának talált, csak egy szappant vásárolt. Az eladónő azonban hozzácsomagolt egy óvszert is a szappanhoz, ajándékként. Csodálkozott rajta, mert ilyen csekély értékű vásárlásnál nem szoktak ajándékot adni. Amikor megkérdezte, hogy miért kapta, a válasz így hangzott: „Hogy ne szaporodjanak el az ilyen vevők”.

[

Néhány évszázad múlva úgy fognak emlékezni korunk emberére, mint aki egész nap a tévé előtt ült, és csak akkor volt hajlandó felállni a ka­ros­székéből, ha megéhezett. Sok ember napi mozgása a tévé és a hűtőszekrény, illetve a mellékhe­lyi­ség közötti stafétázásból áll. Eszükbe sem jut, hogy lemenjenek a közeli parkba egyet sé­tál­ni. A mozgáshiány miatt aztán egyre kö­véreb­bek és enerváltabbak lesznek. Ezen a hely­ze­ten próbál segíteni egy brit áruházlánc, amely fogyást előidéző vásárlókocsival lepte meg a vásárlóit. A fogyasztó kocsit ugyanúgy kell has­ználni, mint a hagyományosat, de en­nek lehet szabályozni a kerékellenállását. Így egy­re nehezebb tolni. A megizzasztott vá­sár­lók pul­­zusát egy műszer mutatja. A kocsira fel­sze­­reltek egy sebességmérőt és egy kalo­rimé­tert is. Ezen a bevásárló ellenőrizheti, hogy mennyi kalóriát égetett el. Nálunk biztosan nem rendszeresítik ezt a kocsit, mert a pulzusszámláló már az árak láttán is kiakadna.

[

Ma már megerőltető tornagyakorlatok és testsanyargató diéta nélkül is le lehet fogyni egy kínai szappan segítségével. Ez a tengeri moszatból készített kozmetikai termék azon kívül, hogy tisztítja a bőrt, csökkenti az alatta levő zsírok mennyiségét. Ugyanúgy kell használni, mint a többi szappant, de beszappanozás után célszerű pár percet várni, amíg a tengeri moszat hatóanyagai fel­szívódnak a bőrbe, és utána lemosni. Fo­koz­za a hatékonyságot, ha azt a részt ahol fogy­ni akarunk, pár percig masszírozzuk. A szap­pant Japánba is exportálják, ahol a nagy sikerre való tekintettel hamarosan hiánycikk lett. Emiatt egyre többen utaznak Kínába és Tajvanra, hogy beszerezzék ezt a termé­sze­tes fogyasztószert. Japánban azonban a szap­panra is vonatkoznak a szigorú árubeho­za­tali megkötések. A hírek szerint a tokiói re­pülőtéren már több mint tízezer elkobzott szap­pan vár a sorsára.

[

Ahelyett, hogy visszatérnénk a természetes életmódra, különböző pótmegoldásokat alkalmazunk. Köztudott, hogy a csont­ritku­lás megelőzésének leghatékonyabb módja a mozgás. Korunk embere azonban annyira el­lustult, hogy már csak azt a néhány métert hajlandó megtenni, ami a tévé és a hűtőszek­rény között van. Ezért Clinton Rubin ame­rikai biomér­nök feltalálta a rázógépet. A NASA támogatásával lét­re­hozott gép per­cenként 90 rezgéssel finom vibrá­ció­­nak teszi ki a csontokat. A vibrációs terápiának nagy sikere van, mert nem kell mozogni, csak rá kell állni egy asztalra. A tudományos vizs­gálatok során az is kide­rült, hogy a csontritkulást leginkább az em­ber sar­ká­ra irányuló terhelés akadályozza meg. Ez azt je­len­ti, hogy megerőltető torna­gya­korlatokra sincs szük­ség. Már az is ele­gendő lenne, ha újra elkezde­nénk járni. Ha így haladunk tovább, tudományos mód­sze­reink­kel talán azt is sikerül kideríteni, hogy az időn­kénti séta, az otthonról való kimoz­dulás jótékony ha­tást gyakorol a szerve­ze­tünkre. Ezt ugyan gyakran han­­goztatják a ter­mészet­gyógyászaink is, de mi csak a mű­sze­reink­nek hiszünk. A tényeknek fittyet hány­va kizárólag a tudományosan igazolt ál­lí­tásokat fogadjuk el. Még a kézzel fogható, szemmel látható bizonyítékokat sem vesszük figyelembe. Ha majd egy neves professzor megvizsgálja az eredményt, és hivatalosan ki­­jelenti, hogy azt látjuk, amit látunk, majd akkor elhisszük. Addig minden amit látunk, szemfényvesztés.

[

Japánban már kapható az ultrahanggal tisztító mosógép. A japán Sanyo Electric Co. által kifejlesztett ASW-ZR típusú kavitá­ciós mosógép most vált piacértetté. Jellegzetessége, hogy mosópor nélkül, szupergyors légbuborékok segítségével végzi a tisztítást. Ezt egy speciális kompresszor teszi lehetővé, ami a dob alján nagynyomású sűrítetett levegőt juttat a mosóvízbe egy bonyolult fúvókarendszeren keresztül. Így milliónyi apró légbuborék keletkezik, amelyek hangsebességgel oszlanak szét a mosógép dobjában. A légbuborékok megmozgatják a ruhákat, és keletkező légbuborékok szét­pukkanása ultrahangimpulzusokat kelt, amelyek lelökik a szennyeződést a ruháról. Annak érdekében, hogy ne kötődjenek újra a textíliához, a dob oldalára egy elektrolizáló kamrát szereltek, melynek elektródái között a folyamatosan áramló vízből ózon keletkezik. Ez meggátolja a szennyeződés vizes oldattá alakulását, és újbóli felrakódását. Mivel a csapvíz klórt tartalmaz, az újfajta mosógép tisztító mechanizmusa elektrolízissel is kiegészül. Két elektróda a mosóvíz egy részét oxigénre és hidrogénre bontja. Amikor a hidrogén érintkezésbe kerül a vízzel, hipoklórsav keletkezik, amely a légbuborékok segítségével szinte átlövi a textilanyagot. Eközben kioldja a maradék szennyező anyagokat is belőle, és az ózonnal együtt elpusztítja a baktériumokat. Sajnos ez a módszer egyelőre csak átlagosan szennyezett ruhák tisztítására alkalmas. Az erősen szennyezett munkaruhák tisztításához mosóport is kell adagolni a vízbe. Az újfajta mosógép ára kb. 1000 dollár.

[

Korunk túlzásba vitt testkultusza már a gyermeklányokat is megfertőzte. 14 - 13, sőt 12 éves amerikai tinédzser lányok körében szinte járványszerűen terjed a plasztikai műtétek iránti igény. Túl nagy fenék, túl kicsi kebel, vagy a kelleténél nagyobb orr – és máris szaladnak, hogy szikével korrigáltassák magukat. A szülők még ha akarnák se tudják megakadályozni ezt a folyamatot, mert serdülő lányaik társaik példáját követve kierőszakoskodják tőlük az operáció költségeit. Az amerikai plasztikai sebészek adatai szerint tavaly 171 ezer, 18 éven aluli végeztetett magán plasztikai műtétet.

[

 Az újgazdag állattartóknak már a drága kutya- és macskaeledel sem jó. Az ő igényeik kielégítésre nemrég „cicaéttermet” nyitottak Manhattan-ben, ahol a macskáknak különleges kulináris élvezetekben lehet részük. Két menükártyát kapnak a vendégek, az egyik a gazdié, a másik a cicáé, de ehetik ugyanazt a fogást is. Ha pl. a lazacból és rákból készült „álom áramlat” ételt kapja a cica, a gazdája is lazacot és rákot rendelhet. Az első cicaétterem megnyitójára több ezer ember ment el, és a nagy sikerre való tekintettel világszerte sorra nyílnak a franchise[52] alapon működtetett hasonló éttermek. Mellesleg egyetlen ebéd árából Indiában egy hattagú család egy hétig megélne.

[

A sikeren felbuzdulva Moszkvában kutyaéttermet nyitottak. Előételként carpacciót friss csirke- vagy borjúhúsból, főételként pedig főtt marhabélszínből készülő tatárbifszteket zöldségágyon szolgálnak fel az ebeknek. Egy komplett ebéd 6-7 ezer forintnak megfelelő rubelbe kerül a gazdiknak. Ennek ellenére tömve van az étterem vendégekkel. A Groom Room macskák fogadására is felkészült. Arra is volt gondjuk, hogy a hajléktalanokat elűzzék a környékről, nehogy megzavarják a ven­dégeket, amint nyálcsorgatva figyelik a furcsa dínomdánomot.

[

Manapság Japánban gyerek helyett inkább ölebet tartanak. Mivel divathóbortról van szó, a kutyáknak is meg kell felelniük a cukiság mánia szigorú követelményeinek. Dizájnerek által kutyáknak tervezett ruhák, napszemüvegek és táskák, szépségszalonok, oxigénterápia, stresszoldó tréning és még kutyáknak szóló étterem is található Tokióban. Csirkemájpástétom organikus zöldségekkel, grillezett marhahússal és hamburgerrel. Mindez átszámítva négyezerötszáz forintért, az ember szájában pedig a menü hallatán összefut a nyál. Kis szépséghiba, hogy a finomságokat a tokiói étteremben csak kutyáknak szolgálják fel. Ahogy a kedvencnek készült epres, tejszínhabos, áfonyás szülinapi tortát is, ötezer forintért. Ha ez nem lenne elég a hétvégi kényeztetésből, akkor a kutyáknak szóló szépségszalonban egy szőrfényesítő kúrával is meg lehet toldani az előbbieket, további tizenötezer forintért. Ha pedig valaki attól fél, hogy a kis négylábú családtag megbetegszik, akkor bizony jól jön az állategészségügyi biztosítás, amiből már több mint félmilliót kötöttek Japánban.

A százhuszonhatmillió lakosú szigetországban közel huszonhétmillió kutya és macska van, másfélszer annyi, mint tizenhat éven aluli gyermek. Mind az egyedül élő idősek, mind a gyermektelen fiatal párok, de az elfoglalt karrieristák is szívesen vásárolnak kisméretű háziállatokat, akiket aztán a végletekig kényeztetnek. A tokióiak imádják a kawaii, azaz a „cuki” dolgokat, és ebből a háziállatok sem maradhatnak ki. Mindennapos, hogy a tokiói utcákon babakocsihoz hasonló „kutya­ko­csit” tol a gazdi, amelyben vidáman ül az uszkár vagy a csivava napszemüveggel a fején, és Prada vagy Hermés kistáskával az oldalán. Nagy esélye van, hogy Csokinak vagy Gesztenyének hívják a kedvencet, akire a gazdik az átlagos, tizenkét évnyi kutyaélet során közel hatmillió forintot költenek. Hatalmas, éves szinten tizenötmilliárd dolláros üzlet a japán háziállatipar, amely ráadásul folyamatosan növekszik. Csak kutyaételekre évi hárommilliárd dollárt költenek a szigetországban.

Természetesen minden időszaknak megvan a maga kedvenc állatkája. Most éppen a helyi mobilszolgáltató, a Softbank reklámjaiban szereplő fehér Akitáért rajong mindenki, amely ősi japán fajta, de a kilencvenes években egy tévéműsornak köszönhetően a szibériai husky volt a legkelendőbb. Sajnos a mozgás- és térigényes huskykból sokat „meguntak” és kidobtak a gazdáik, amelyek aztán kutyatelepeken végezték. A nagy japán kutyaimádat árnyoldala ugyanis az, hogy a „használt”, megunt kutyáknak sajnos alig van üzleti értékük. 2008-ban például százhúszezer volt kedvencet dobtak ki, amelyeket csak nagyon rövid ideig tartottak a menhelyeken. Ha néhány napon, héten belül nem jelentkeznek értük, elgázosítják őket. Míg Nagy-Britanniában az árván maradt négylábúak csak tíz, addig Japánban a hetven százalékát altatják el végleg.

Erre találta ki néhány leleményes japán, hogy az állatokat ne csak megvenni, hanem bérelni is lehessen. Az egyik legjobb ismerkedési fogásként ismert kutyasétáltatást így csak az arra szükséges időszakban kell alkalmazni és igénybe venni. Egy öleb egynapi tarifája Tokióban kb. tizenkétezer forint, míg egy golden retrieveré húszezer forint. Oszakában két órára már háromezer forintért is lehet bulldogot kölcsönözni. A kutyauszodai belépő vagy a kutyaéttermi számla, illetve az ajándékba vett műszőr kutyakabát természetesen ezen felül jön még.

Palanovics Norbert, Tokió – Népszabadság, 2010. december 17. (8. oldal)

[

Már nálunk is vetítik a mozik egy osztrák filmrendező, Ulrich Seidl „Kánikula” című filmjét. Ez a rendhagyó alkotás kendőzetlenül, és sokkoló módon ábrázolja a kispolgári jólét árnyékos oldalát, a jóléti nyomort. A tömött hűtőszekrények előtt zajló zsíros jólét következményeit. A jómódtól meghájasodott női- és férfitestek gusztustalan látványát. Érzékletesen mutatja, hogy milyen egy társadalom, ahol a gazdaság virágzik, és a hatalom a háttérben, senkit sem háborgatva, diszkréten teszi a dolgát. A polgár pedig magára maradva, kertvárosi házában, remek fizetéssel, a szabadság óriásira nőtt terében rémülten kutat kapaszkodó után. Nem tudja mit kezdjen önmagával, a rászakadt magas életszínvonallal, és korlátlan szabadsággal. Miután semmi értelmes dolgot nem tud kitalálni, engedelmeskedik az ösztöneinek. Agyonzabálja magát, belemerül az élvezetekbe, és igyekszik minél többet magába gyömöszölni a rendelkezésére álló javakból. Ettől aztán nem csak a teste folyik szét, hanem elhájasodik a lelke is, és különböző betegségektől gyötörten ugyanolyan nyomorultul pusztul el, mint a kevésbé szerencsés országokban élő szegény társa. A különbség csupán annyi, hogy az ő idő előtt tönkrement testét díszes koporsóba fektetik.

Maradandó haszna nem származik a gondtalan jólétből, a háborítatlan szabadságból, mert nem tudja kihasználni a helyzeti előnyét. Önépítés helyett önpusztítást végez. Mentségére legyen szólva, hogy egyfolytában kutat valamilyen kapaszkodó, erkölcsi útmutató után, hogy hasznos életet élhessen, de ilyet a jelenlegi erkölcsileg lepusztult világunkban nem talál. Az állam sem igyekszik változtatni ezen a helyzeten. Úgy hogy hiába állnak egymás mellett a gondosan ápolt tipp-topp villák, hiába tornázzák egyre feljebb a GDP-t az ország politikusai, a polgárok semmivel sem boldogabbak, semmivel sem élnek tartalmasabb életet, mint a szegény országokban tengődők. Érdekes módon nyilvánul meg ennek a filmnek a sokkoló hatása a fejlődő államokban. A világ árnyékos oldalán élő mozinézők kezdetben morgással, felhördüléssel kísért rácsodálkozással szemlélik a jólét számukra ismeretlen megnyilvánulásait, de a film végén már egyre kevésbé vágynak erre az életre.

[

A mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem mindent elkövet annak érdekében, hogy egyre gyengébb minőségű étel kerüljön az asztalunkra, minél hamarabb megbetegedjünk. A lánc a termőföldek műtrágyázásával, és a vegyszeres permetezésével kezdődik. A termés éretlenül való leszedésével folytatódik, hogy könnyebben tudják szállítani, sokáig lehessen raktározni. A feldolgozás során aztán még több méreganyag kerül bele, hogy silány minősége ellenére elfogadható íze és állaga legyen, és hosszú ideig tárolhatóvá váljon. Az agyontartósítószerezett terméket a kereskedelem még a szavatossági idő lejárta után is forgalmazza, és ha felengedett visszafagyasztja. Az egészség elleni merényletek sorát a fogyasztó tetézi be, amikor a megvásárolt élelmiszert alumínium edényben, vagy mikrohullámú sütőben me­legíti fel. Miután egyre inkább profitérdekelt értékrendszer irányítja az élelmiszerellátásunkat, remény sincs arra, hogy ez a helyzet megváltozzon. A vádakra felhozott gazdasági ellenérv: „Nem mindenki betegszik meg az agyonvegyszerezett termékektől; ha meg igen, ott van rá a gyógyszer.” Ez aztán valósággal megpecsételi a gyanútlan polgár sorsát, mivel a gyógyszerek is vegyi anyagokból készülnek, így helyzete még súlyosabbá válik.

A megoldásban szemléletváltásra van szükség, de ennek végbemenetelére egyre kisebb a remény. A média ugyanis mind jobban elzárkózik az olyan információk közlésétől, amelyek kellemetlen következményekkel, elkerülhetetlenül bekövetkező szenvedésekkel riogatják az olvasókat, hallgatókat, nézőket. Optimista hangvételű írásokkal, műsorokkal próbálják ellátni az előfizetőket, hogy ne csökkenjen az eladott példányszám, illetve a reklámbevételek szempontjából döntő hallgatottsági-, nézettségi index. A pénz- és haszonelvű médiairányítás semmibe veszi, elhallgattatja az igazságot. A probléma csak akkor kerül felszínre, amikor tömeges mérgezések, elhalálozások következnek be, de ekkor már késő a cselekvés.

[

Ma már köztudott, hogy a klímaváltozás fő oka a légkör szén-dioxid-tartalmának növekedése. Ezen a kutatók a légkörbe került gáz elnyeletésével próbálnak segíteni. A Science című tudományos folyóirat beszámolója szerint a legújabb eljárás globális méretekben is hatékony lehet. A módszert az Antarktisz övező vizeken próbálták ki, biztató eredménnyel. 2002-ben a kaliforniai tengerbiológiai intézet munkatársai több mint másfél tonna vas-szulfátot öntöttek a tengerbe, majd úszó robotokkal mérték a szén áramlását és mennyiségét. A megfigyelések igazolták az elvárásaikat: a vízben megnőtt a biomassza mennyisége, ami többek között halott alga és halürülék formájában a tengerfenékig süllyedt. Méréseik szerint a tengervízbe juttatott egyetlen vasatom tízezer–százezer szénatomot von ki a légkörből, méghozzá növényi planktonok segítségével. A megnövelt vastartalmú vízben ugyanis a mikroorganizmusok szaporodásnak indulnak, és a légkörből kivont szenet beépítik a szervezetükbe, majd életük végén (saját testükkel együtt) a tengerfenékre süllyesztik. Ha mindezt sikerülne iparszerűen alkalmazni, akkor a planktonok érzékelhető mértékben csökkenthetnék a légköri szén-dioxid-mennyiségét. Már az is 15%-kal csökkentené az atmoszféra jelenlegi szén-dioxid-tartalmát, ha csak az Antarktiszt körülvevő tengerekben használnák ezt az eljárást.

A módszernek vannak ellenzői is, akik arra figyelmeztetnek, hogy nem lehet büntetlenül belenyúlni a globális szénkörforgásba. A kutatók azzal próbálták eloszlatni az aggályokat, hogy ők csak az óceán eredeti vastartalmát állítják helyre. A vas létfontosságú a növények növekedéséhez. Az óceánba a szél juttatja el a vasban gazdag termőtalajt a szárazföldről. Ám az utolsó jégkorszak óta a sós vizekben jelentősen csökkent a vas mennyisége, ezért mérséklődött a levegő szén-dioxid-tartal­mát lebontó planktonok száma is. A magyarázat nem mindenkit nyugtatott meg, de a lehetőség túlságosan ígéretes ahhoz, hogy elméleti kockázatok miatt elvessék. Jelenleg egy többnemzetiségű tengerbiológus-csapat dolgozik a helyszínen, és megpróbálják felmérni a beavatkozás káros mellékhatásait. A német Alfred Wegner Központ várhatóan 2004. végén közli majd a megismételt vizs­gálat eredményeit.

 

A világban már régóta alkalmaznak egy másik széndioxid-csökkentő eljárást, a tengervízben való elnyeletést. Norvégiában az állami olajtársaság az Északi-tengeren kitermelt földgázból évtizedek óta kivonja a szén-dioxidot, és visszapumpálja a tengerfenék alatti üregekbe. Ebből kiindulva javasolják amerikai geológusok, hogy az elmúlt 150 év alatt felhalmozódott szén-dioxidot vonjuk ki a levegőből, és nagy nyomáson folyékony halmazállapotúvá alakítva juttassuk a tengerek, óceánok mélyére. A több kilométer magas vízréteg súlya, valamint az áramlatok sokáig a tenger fenekén tartanák a kivont gázt. A számítások szerint 300 év alatt csak 20%-nyi térne vissza belőle a légkörbe. Azt azonban nem vették figyelembe a kutatók, hogy a rengeteg elnyeletett szén-dioxid savassá tenné az óceánok élővilágát. A mélytengeri élőlényeket minden bizonnyal megviselné, ha a megszokott sós víz helyett szénsavban kellene élniük. A szódavíz nem csak az emberi szervezetben okoz károkat, hanem a halakéban is. Ráadásul nekik az éltető oxigént is a szénsavból kellene kivonni. Ezzel a technológiával a szárazföldi álatok után a tengeri állatok élőhelyét is tönkretennénk. Nem is szólva a szén-dioxid légkörből való kivonásának, cseppfolyósításának, és tenger mélyre pumpálásának költségeiről.

Érdekes, hogy milyen találékonyak tudunk lenni az olyan kárelhárítási eljárások kidolgozás terén, amelyek újabb, még nagyobb károkat okoznak. Az eszükbe sem jut az illetékeseknek, hogy a kiváltó okot, a széndioxid-szennyezést szüntessék meg. Új alapokra kellene helyezni az energiatermelést és meg kellene szüntetni a közlekedés környezetszennyező hatását. Erre már 80 éve megvan a lehetőségünk. A tudomány irányítói és a politikusok azonban minden olyan technikát kapásból elvetnek, amely semmilyen környezetszennyezést nem okoz. Kifejezetten allergiásak az olyan energia használatára, ami nem csak környezetbarát, hanem ráadásul ingyen van. Jelenlegi világunk olyan benyomást kelt, mintha a Sátán fizetett szolgái irányítanák, akiknek az a feladatuk, hogy minél hamarabb, és minél nagyobb mértékben tönkretegyék.

[

Mint minden válságnak, a globális felmelegedésnek is megvannak a haszonélvezői, akik a bajból is tetemes jövedelmet kovácsolnak maguknak. A környezetvédők figyelemfelkeltő tiltakozásait kihasználva egy élelmes vállalkozó elkezdte palackozni a sarki jégtáblákból olvasztott vizet. Az Új-Foundlandon élő Ronald Stamp halkereskedőnek nem volt szüksége túl nagy tőkére vállalkozása beindításhoz, mert a grönlandi jéghegyekről leszakadó jégtömbök ott úsztak el az ablaka előtt. Csupán annyi a teendője, hogy beül a csónakjába, és egy motoros láncfűrésszel szállítható darabokra szabdalja a jégtáblákat. Az otthon, kisipari módszerekkel felolvasztott jeget a helyi palackozó üzem tulajdonosával szövetkezve Iceberg water néven forgalmazza. A kétségtelen tisztasága miatt igen kapós vizet eddig csak Kanada legnagyobb áruházláncában lehetett kapni, de a nagy érdeklődésre való tekintettel már gondolnak az exportra is. A következő piac Nagy-Britannia lesz, ahol literje 1,2 fontba (kb. 450 Ft) fog kerülni. Környezetünk állapotát tekintve a nyersanyag-utánpótlásra nem lesz gondjuk. Egyetlen hátránya ennek a víznek, hogy nem túl ízletes. Miután csapadékvízről van szó, hiányzanak belőle az ásványi sók. Arra azonban jó, hogy rászoktassa az embereket arra az időszakra, amikor csak ez marad számukra, mert a természetes vízforrásokat teljesen elszennyezik. Sokan nem is sejtik, hogy ez a folyamat mennyire előrehaladott állapotban van. A Földön már most több mint 1 milliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, és 3 milliárd ember környeztében nincs megoldva a szennyvízelvezetés. Nehezíti a megoldást a pazarlás is. Az utóbbi 30 évben az emberiség vízfelhasználása harmincszorosára nőtt. A városi vízfogyasztás 40%-a azonban pazarlás következménye.

[

A The Lancet folyóirat beszámolója szerint az oxfordi egyetem tudósai széleskörű felmérést végeztek a vitamintabletták hatásosságáról. Ennek során Rory Collins professzor és munkatársai arra a meghökken­tő következtetésre jutottak, hogy csak a szigetországban 10 millió ember szed vitamintablettákat tel­jesen feleslegesen. A gyógyszergyárak által készített és agyonreklámozott szintetikus vitamintab­let­ták nem őrzik meg az egészséget, így puszta pénzpocsékolásnak tekintendők. Komoly betegségek, mint pl. a rák, agyvérzés és szívproblémák ellen semmiféle védelmet nem nyújtanak, megelőző ha­tásuk a nullával egyenlő. Nagy-Britanniában évi 175 millió fontot, az Egyesült Államokban pedig 6,5 milliárd dollárt költenek antoxidán­sokra, ame­lyek természetes állapotukban képesek a betegségek megelőzésére. Szintetikus változa­tuk, a C-, az E-vitamin és a béta-karotin tabletta azonban nem gyakorol a szervezetre semmilyen hatást.

Ezt a megállapítást egy 5 éven át folytatott vizsgálat alapján vonták le. A vizsgált személyek egyik fele különböző vitamintablettákat, a másik placébót szedett. A felmérés szerint a vitaminokat sze­dett személyek ugyanolyan védtelennek bizonyultak a súlyos betegségekkel, továbbá a szem- és csontproblémákkal szemben, mint a kontroll csoport tagjai. A 40-80 év közötti pácienseket szívrohamra-, agyvérzésre hajlamosak, és érrendszeri panaszokkal küszködők, valamint cukorbetegségben szenvedők közül választották ki. A vizsgálat végkövetkeztetése az volt, hogy az emberek jobban járnának, ha a pénzüket friss gyümölcsre és zöldségre költenék. A friss gyümölcs fogyasztása azért is hatékonyabb, mert a bennünk zajló biokémiai hatások kölcsönösen erősítik egymást. Ennek tudható be az is, hogy a mesterségesen előállított vitaminokból jóval többre van szüksége a szervezetnek, mert hiányzik belőlük a hatóanyagtársuk. Ezek többnyire enzimek, melyek nélkül nem tudnak felszívódni a vitaminok. Ez az oka annak, hogy egy almából több vitamint tud a szervezet kinyerni, mint amennyi egy multivitamin tablettában található, holott tömegét tekintve egy tabletta sokkal több vitamint tartalmaz, mint egy alma.

Milliárdos bevételeit féltve a gyógyszerlobby azonnal reagált a nyilvánosság elé tárt felmérésre. Szerintük a vizsgálatot szűk körben, s veszélyeztetett emberekkel végezték, és nem hagytak elég időt a vitaminok hatásának kibontakozására. Úgy látszik a szintetikus vitaminok „kibonta­kozá­sá­hoz” nem elegendő 5 év. Egyébként nem a vitamintablettákkal van a baj, hanem a táplálkozási mó­dunk­kal. A vitaminok csak enzimek jelenlétében tudnak felszívódni. A civilizált ember azonban szinte kizárólag főtt, sült, illetve gyárilag agyonmanipulált táplálékon él. Ezekben azonban nincsenek enzimek, mivel ezek az aminosavakból álló természetes vegyületek nem bírják a hőkezelést. 40^-50 ^oC felett elpusztulnak. Enzim csak a nyers táplálékban található. Aki viszont kellő mennyiségű friss zöldséget-gyümölcsöt fogyaszt, annak nincs szüksége mesterséges vitaminkészítményekre, mivel ez a táplálék vitaminokkal is bőségesen ellátja.

Más kutatók szerint az A-vitamin elővitaminjaként ajánlott szintetikus béta-karotin nemhogy megelőzi, hanem egyenesen elősegíti a rák kialakulását. 1981-ben Sir Richard Peter angol tudós állatkísérletek során megállapította, hogy a sárga és piros színű zöldségek színanyaga a béta-karotin segít megelőzni a rákos megbetegedéseket. Miután az emberre is kedvező hatást gyakorolt a provitamin fogyasztása, lecsaptak a hírre a gyógyszergyárak, és elkezdték ontani a szintetikus béta-karo­tint. Ezzel egyidejűleg évtizedeken át akkora reklámhadjáratot folytattak, olyan hévvel bizonygatták az antioxidánsok hatásosságát, hogy az illetékesek elfelejtették megvizsgálni, vajon mindez igaz-e a szintetikus vitaminokra is. Most a táplálkozástudományi szakemberek bepótolták a mulasztást. A statisztikai adatok évtizedek óta tartó rosszabbodását látva felmerült bennük, hogy miért van ez így? A sok betegségmegelőző készítmény ellenére miért növekszik a betegek száma évről évre? A vizsgálat szükségessége azokban a finn és amerikai kutatókban is felmerült, akik 4-5 éven át napi 20-30 milligramm provitamint adtak erős dohányosoknak. A kísérlet eredménye megdöbbentő. A kezelt csoportban többen betegedtek meg tüdőrákban, mint a béta-karotint nem szedő kontroll csoportban. Ez a tanulmány ezzel a megállapítással zárult: „Naivitás lenn azt hinni, hogy az egészségünkkel évek hosszú során folytatott rablógazdálkodást bármilyen adalékanyaggal kompenzálni tudjuk.” Erre a természetes vitaminok sem képesek.

[

Amerikai orvosok egy michigani betegben veszélyes baktériumokat izoláltak. A „szuperbaktériumok” néven emlegetett kórokozócsoport először 1997-ben jelent meg, kórházi környezetben. Veszélyessége abban rejlik, hogy a legújabb antibiotikumoknak is ellenáll, így nem lehet elpusztítani, nincs mivel gyógyítani. A 2002 júniusában kimutatott változat a jelenleg legkorszerűbb antibiotikumra, a vancomycinre sem reagál. A Staphylococcus aureus baktériumtörzs az orvosok réme, mert mind gyakrabban okoz súlyos fertőzéseket a kórházakban. Ez a baktérium olyan anyagot termel, amely elpusztítja a fehérvérsejteket. Gyakran vált ki tüdőgyulladást, agyhártyagyulladást, ízületi gyulladást, továbbá bőr- és csontfertőzést is. A gyógyszerkutatók szerint öt évünk van arra, hogy valami teljesen új baktériumellenes módszert fejlesszen ki az emberiség. Ha ez nem történik meg, akkor ezt a csatát a kórokozók fogják megnyerni. Hiába jelennek meg újabb és újabb antibiotikumok, a baktériumtörzsek gyorsan alkalmazkodnak hozzájuk. Magyar kutatók szerint ez a veszélyes baktériumtörzs hamarosan nálunk is megjelenik.

[

 Tudósaink elsődleges feladata a társadalmi elvárásoknak megfelelő témák kutatása lenne. Közülük azonban nem mindenki tartja feladatának a köz szolgálatát, és képességit semmitmondó kutatásokra pazarolja. A munkaidő játszadozásokkal való kitöltésének eredménye az a tudományos disszertáció, amelyet egy angol professzor írt arról, hogy miért csöpög a teáskanna a víz kitöltésekor. Ezzel párhuzamosan egy honfitársa több oldalas matematikai levezetésekkel alátámasztott tanácsokkal szolgál, hogy meddig kell a kekszet a teába áztatni anélkül, hogy leszakadna. A haszontalan kutatások terén rajtuk is túltettek a brit Cavendish Laboratórium munkatársai: T. M. Fink és Y. Mao. „Nyakkendőcsomók tervezése bolyongással” című tanulmányuk a Nature tudományos magazinban is megjelent. Miután a bolyongás, a véletlen mozgás matematikai probléma, a kutatók először a képletek nyelvére fordították le a csomókötés egymást követő fázisait. Abból az alapfeltevésből indultak ki, hogy a nyakkendőnek két vége van, egy szélesebb (aktív) és egy keskenyebb (passzív). A keresztezett szárak négy részre osztják a teret. Ebből hármat vettek figyelembe a számításoknál: a jobb, a bal és a középső térrészt. Megállapították, hogy a kötésnél a szárak fél fordulattal kerülnek át egyik térrészből a másikba. Ezt háromszögekből felépülő ráccsal modellezték. Ebben a J, B és K tengelyek jelölik ki a három térrészt. A mozgatás szempontjából valamely háromszög egy oldala felel meg a nyakkendőcsomózás egy lépésének.

Ezek után már csak azt kellett megvizsgálni, hányféleképpen lehet bolyongani a háromszögek oldalai mentén. A matematika probléma szépségét az adja, hogy nem bolyonghatunk közöttük kedvünk szerint, ha végül is csomót szeretnénk kötni a nyakkendőre. Már a kiindulás sem lehet tetszőleges. Ugyanígy kötöttek a befejező lépések. Nem vezethet ugyanabba az irányba, ugyanabba a térrészbe két egymás utáni lépés. Mivel a nyakkendő hossza véges, a végrehajtható lépések száma sem lehet túl nagy. Kiderült, hogy három lépésnél kevesebből nem köthető csomó. A felső határt kilenc lépésnél húzták meg a kutatók. Efölött már aránytalanul nagy csomó adódott volna. A megszorításokat figyelembe véve végül is 85-féle nyakkendőcsomózási lépéssorozat hajtható végre. A matematika nyelvén megfogalmazható az egyensúly követelménye is, vagyis a magára hagyott csomó ne essen szét. Tanulmányukban közzétették a tíz legesztétikusabbnak tartott csomó képletét, kötési módszertanát. Akinek nem erőssége a matematika, ne aggódjon, mert közöttük van a négy leggyakrabban alkalmazott kötésmód.

Pihent agyú tudósaink nagy gondot fordítanak a környezetszennyezés leküzdésére is. Az angliai Sussex Egyetemen Allister Furey kutatócsoportja papírsárkányokkal próbál villamos energiát előállítani. A gyerekek kedvelt játékszerére kis turbinákat szereltek, és a magasba röptetett sárkányok által termelt áramot a villanyvezetékből sodort feszítő zsinóron vezetik le a fölre. Több hónapos kísérletezéssel rájöttek, hogy a szélenergia akkor használható ki a legnagyobb hatásfokkal, ha a sárkányok nyolcasokat ír le a levegőben. Ezért írtak egy számítógépes programot, amely – egy robot közbeiktatásával – különféle zsinórok húzogatásával bírja rá a sárkányt az ellenszélben való körözésre. De nem akármilyen programot használtak – számoltak be róla büszkén –, hanem neurális hálózatot. Húsz különféle programot írtak, és azt tűzték ki célul, hogy a sárkányok a legnagyobb húzóerőt szolgáltassák a 8 m/s sebességű szélben. „Ennek a különleges tanulási módszernek az lett az eredménye, hogy a neurális programok kétszázadik nemzedéke már kitalálta a bravúros nyolcas alakzatban való vezérlést.” Sajnos arról nem szól a beszámoló, hogy mindez mennyibe került. Nagyon valószínű azonban hogy ennek a költségnek és munkaidő-ráfordításnak a töredékéből rekonstruálni lehetett volna a Tesla-konvertert, ami nem csupán néhány wattnyi energiával látná el az emberiséget, hanem megoldaná az energiaválságot.

A legelmésebb kutatók újabban már anti Nobel-díjat is kapnak. Ezt az Egyesült Államokban ítélik oda, és a Harvard Egyetemen, va­lódi Nobel-díjasok adják át. 2006-ban a citrom Nobelt két amerikai tu­dós kapta, ornitulógiai kutatásukért. Tudományos értekezésük címe: Mi­ért nem kapnak fejfájást a harká­lyok? Ugyancsak amerikai kutatókat jutalmaztak azért a tanulmányért, amely a végbélmasszázs csukláselállító ered­ményességét feszegeti. A matema­ti­kai kitüntetést ausztrál duó kapta, ami­ért végre meghatározták, hogy minimálisan hány fényképet kell ké­szíteni egy embercsoportról ahhoz, hogy legyen legalább egy fotó, ame­lyen épp senki sem pislog. A bio­ló­gia témakörében az a holland ket­tős büszkélkedhet immár IgNobel-díjjal, amely kimutatta, hogy a nős­tény ma­láriaszúnyogokat éppúgy vonzza a Limburger sajt, mint az emberi láb­szag, tehát a kettő igen közeli rokonaroma. Táplálkozástudományi munkásságáért két kuvaiti tudós örülhetett a citrom, illetve jelen esetben inkább lócitrom díjnak. Ők azt vizsgálták, hogy a ganajtúró bogarak szájában mindig összefut-e a nyál bármely ürülék láttán, vagy netán válogatósak. Megállapításuk szerint bizony finnyáskodnak egy nem egészen ínyükre való lócitrom vagy tehénlepény láttán. 2008-ban egy francia kutatócsoportnak sikerült kiderítenie, hogy a kutya bundájában élő a bolhák magasabbra ugranak, mint a macskáéban.

 

Kiútkeresés

 

A várva várt XXI. század sem hozta meg a kívánt áttörést a tu­dományban, egyetlen lépéssel sem jutottunk előbbre bajaink meg­ol­dásában, sőt gondjaink tovább sű­rű­södtek. A környezetszennyezés fokozódása, a bioszféra mind lát­ványosabb pusztulása mellett most már a világméretűvé vált terroriz­mussal is szembe kell néznünk. Mind többen vannak, akik sorsuk rosszabbra fordulását, életük egy­re elviselhetetlenebbé válását egy­más elleni agresszióban vezetik le. Vélt és valós ellenségeket ke­res­ve romba döntik a világot, még azt a kevés értéket is elpusztítják, amit a természeti csapások, vala­mint az emberi figyelmetlen­ség­ből eredő károk meghagytak. Tudati felvilágosítással, a szegény­ség felszámolásával feloldhatók lennének ugyan a társadalmi feszültségek, de senki sem veszi magának a fáradtságot, hogy eljuttassa a rendelkezésre álló információkat az érintettekhez.

A politikusok nem hajlandóak bevezetni azokat az intézkedéseket sem, amelyek felszámolhatnák az egyre mélyülő társadalmi egyenlőtlenségeket. A gazdagoknak, a hatalmon levőknek nem áll érdekükben olyan törvényeket, in­téz­kedéseket hozni, amelyekkel ön­magukat is korlátoznák. Inkább pusztuljon el a világ, de nem en­gednek egy jottányit se a joga­ik­ból, lehetőségeikből, kiváltsá­ga­ik­ból. Csak a sekélyes ösztöneik kielégítésével törődnek, és ennek érdekében a végletekig kizsarol­ják a világot. Az önkorlátozás má­ra már ismeretlen fogalommá vált. Esze­lős módjára próbál mindenki a lehető legtöbbet kifacsarni a természetből, a környezetéből. Sen­­ki sem törődik azzal, hogy mi lesz ennek flúgos futamnak a vé­ge. A tudomány képviselői tisztában van­nak ugyan a veszéllyel, ami a hely­telen életmódunk következ­tében ránk vár, de nem igyekez­nek meg­győzni a politikusokat a szem­lé­letváltás szükségességéről. Pozí­ci­ó­juk megőrzése érdekében nem akarnak összetűzésbe kerülni a hatalmon levőkkel. Féltik az egzisztenciájukat, a tudományos rangjukat, a nyu­galmukat. Ezért inkább hallgatnak. Azért sem tesznek semmit, mert ők már 1938-ban felhívták a figyelmet a környezetszennyezés veszélyeire, de a politikusok 70 éven át nem törődtek vele.

Mindezek ellenére van még némi remény a jelenlegi kátyúból való kimozdulásra. A hivatalos tudomány lépviselői a kisujjukat sem hajlandóak mozdítani a világ megmentése érdekében, de a magánkutatók töretlenül dolgoznak tovább. Önmagukat nem kímélve keresik, kutatják a kitörési lehetőségeket. Mind nagyobb hévvel vizsgálják a szabadenergia felhasználási lehetőségeit. Tisztában vannak vele, hogy a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló ingyen energia szinte láncreakció­szerűen megoldaná a legtöbb gondunkat. Az abszolút tiszta szubatomi energia nem csak a levegőszennyezést szüntetné meg, hanem jelentősen megnövelné a termésátlagokat a mezőgazdaságban. Az ipari termékek is jóval olcsóbbá válnának. A szubatomi energia általános felhasználása a gyó­gyászati ellátásban eredményezné a legnagyobb költségcsökkenést. Ezek együttesen nagyban hozzájárulnának a szegénység, a nyomor megszűnéséhez, a betegségek felszámolásához.

Szerencsére ez a felismerés mind több emberben merül fel, és a tudomány berkein kívül sokan kutatják ezeket a szakterületeket. A világ különböző országaiban élő kísérletezők ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy magukra hagyatva dolgozzanak. Nem kell mindent elölről kitalálniuk, nem szükséges minden részproblémát egyedül megoldaniuk. Az Internet használatának általánossá válása megteremtette az azonos szakterületen dolgozók egymás közötti kapcsolattartásának olcsó, és gyors lehetőségét. Az elért eredményeiket közzétéve kölcsönösen segítik egymást. Miután ezek az információk bárki számára hozzáférhetők, senki sincs kiszolgáltatva a tudományos körök ismeretkorlátozó, véleménycenzúrázó törekvéseinek.

A számítógépes világháló megteremtette a tudományos gondolkodás és publikáció teljes szabadságát. A szabad véleménynyilvánítás megdöbbentő gyorsasággal rombolja le a tudomány korábbi feudális rendszerét. Az Interneten keresztül akadálytalanul elérhető minden információ, így nem mások döntik el helyettünk, hogy mi a fontos, és mi az értéktelen. Mindenki saját maga határozhat a rendelkezésre álló információk tudományos értékéről. Így a hivatalos tudomány által mellőzött, sőt üldözött perspektivikus szakterületek is fejlődhetnek. Pénzt, támogatást ugyan nem kapnak a számkivetett kutatók, de az elért eredményeiket már nyilvánosságra hozhatják, szabadon közzétehetik. A számítógépes világhálónak köszönhetően a korábbi, hatalmi alapon álló, tekintélyelvű manipulációk; a kisstílű, gyarló módszerek mind inkább háttérbe szorulnak. Végre mindennapi gyakorlattá vált az a több évezredes tapasztalat, hogy a tudományos eredmények leghatékonyabb rostája a nyilvánosság. Nem akkor kiváló az elért eredmény, ha a bennfentesek, egy szűk körű tudományos elit ezt állítja, hanem akkor, ha mindenki annak tartja. A gyakorlati megvalósításhoz, az elért eredmények széleskörű bevezetéséhez elengedhetetlen a nyilvánosság elé tárás. A kutatás elektronikus demokráciája megteremtette a tehetség kibontakozásának korlátlan lehetőségét, ami kulcs a tudomány gyors fejlődéséhez, és helyes irányba terelődéséhez.

A hivatalos tudomány demokratizálódásának azonban semmi jele. A tudományos élet irányítói homokba dugják a fejüket, amikor az ezotéria eredményeiről van szó. Úgy irtóznak minden felismeréstől, ami kapcsolatban áll ezzel a témakörrel, mint ördög a szentelt víztől. Még megvizsgálni sem hajlandóak az elért eredményeket. Érthetetlen, hogy miért viszolyognak ennyire a láthatatlan világ megismerésétől. Mintha démoni befolyás alatt állnának. Úgy viselkednek a. parapszichológia vagy a szubotronika szó hallatán, mint a megszállott, amikor felmutatnak előtte egy keresztet. Kapásból, reflexszerűen hárítanak, ha a hallott információ nem egyezik a hivatalosan elfogadott állásponttal. Ugyanazt csinálják, mint az elődeik. Amikor Kepler a tenger árapályjelenségét a Hold tömegvonzásának tulajdonította, Galilei ingerülten vágott vissza, és Kepler „okkult fantáziáját” emlegette.

Azokról a kollegákról, akik kíváncsiságból erre a szakterületre tévednek, nem vesznek tudomást, az eredményeiket elhallgat­ják. Gyakran közösítik magukból a renitenskedőt, állásától meg­fosztva a kívülállók közé szám­űzik őket. A tudományos pub­likáció lehetőségétől is meg­fosztják őket. Így járt Brian David Josephson is, aki 1973-ban fizikai Nobel-díjat kapott a róla elnevezett szup­rave­ze­tési effektusért. Már a Nature magazin sem hajlandó közöl­ni az írásait, mert újab­ban a parajelenségek fizikájá­val is foglalkozik, sőt – hor­ribile dic­tu[53] – részt is vett ilyen kí­sérletekben. Az újkori inkvi­zítorok ezotéria iránti el­len­szenve oda vezetett, hogy már az asztali naptárakból is száműzték a holdfázisok feltüntetését. Régen az egyes hetek alatt megadták, hogy a Hold éppen milyen helyzetet foglal el a Földhöz és a Naphoz képest. Ennek főleg a biodina­mikus gazdálkodást folytató kertészek vették hasznát, mert a több ezer éves megfigyelések szerint egyáltalán nem mindegy, hogy mikor vetik el a magot a földbe, és mikor szedik le a termést. A tudomány azonban kiátkozta, kuruzslás­nak minősítette ezt a módszert, így most már ez sem segíti az embereket.

Hitetlen tudósainkat az sem zavarja, ha néha felsülnek. Madame Blavatskynak, a Teozófiai Társaság alapítójának előadása után az egyik professzor felállt, és így szólt: „Asszonyom! Amit ön itt elmondott, az tiszta badarság. Olyan lehetetlen, mintha a mennyezetről most virágok hullanának.” Abban a pillanatban virágok kezdtek hullani a terem mennyezetéről. A tudós urak elhűlve figyelték a jelenséget. Még nagyobb volt a zavaruk, amikor az előadás után alaposan megvizsgálták a mennyezetet. Csalásnak, szemfényvesztésnek nyomát sem találták. Kutatóinkra a legcsekélyebb nyitottság sem jellemző az új jelenségekkel, a merőben új megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Az élet azonban nem vár rájuk. Ha a tudomány begyöpösödött agyú bürokratái nem akarnak megmozdulni, majd a kívülállók, a perifériára száműzöttek veszik kezükbe a fejlődés irányítását. Eredményeik remélhetőleg felhívják majd a költségvetési szervek figyelmét arra, hogy továbbfejlődésünk, megmaradásunk egyetlen útja az, amit a kirekesztett kutatók járnak, és a jövőben őket fogják anyagilag támogatni. A hivatásos tudósok pedig zavartalanul folytathatják tovább a teába mártogatott keksz elázásának tudományos vizsgálatát, vagy újabb nyakkendőcsomózási módokon törhetik a fejüket.

 

Jelenlegi viselkedésünk nem más, mint egy groteszk haláltánc. Végső pusztulásunk előtt utol­jára még jól kimulatjuk magunkat. Az ezredfordulón úgy viselkednek az emberek, mintha az lenne a cél, hogy ki jut előbb a pokolba. Mind többen állnak a pénz szolgálatába, mind többen válnak a Sátán rabszolgájává. Megindult a megsemmisülésünket eredményező önpusztító vágta. Már alig van valaki, aki törődne a környezetével, embertársaival. Így azonban nem viselkedhet egy értelmes civilizáció. Tudatosítani kell az emberekben, hogy muszáj közbelépni, ha továbbra is ezen a bolygón akarunk élni. Ez a feladat a politikusokra, a társadalom kiemelkedő személyiségeire vár. Mivel a leghatékonyabb tanács a példamutatás, a helyes életvitel gyakorlását, az önkorlátozást saját magukon kellene kezdeni. Erre a fordulatra azonban hiába várunk, mivel a világtörténelemben még nem fordult elő, hogy az erőforrások felett korlátlan uralmat gyakorló elit önként lemondjon saját előnyeiről, vagy azokat megkurtítsa. Önmagunk visszafogását sugalló példaképek hiányában a tömegek is hasonló módon viselkednek. A legtöbb ember csak a sa­ját életével törődik. Az utódnemzedék sorsával kapcsolatban az a véleményük, hogy megmaradásuk legyen az ő gondjuk. Az eszükbe sem jut, hogy a következő nemzedék is ők lesznek. Haláluk után az lesz a büntetésük, hogy haladéktalanul visszaküldik őket a földi világba, hogy részük legyen mindazon rosszban, amit az utódaikra hagytak.

A saját érdekünkben tehát mindent meg kell tennünk világunk megmentése érdekében, mert ezzel a saját jövőnket mentjük meg. Sürgős teendőink egyike az erőszak felszámolása. Ez azért sem tűr halasztást, mert a modern technológia az emberi gonoszsággal szövetkezve teljesen romba dönti a világot. Ha nem teszünk semmit a bűnözés, a terror visszaszorítása érdekében, később még nagyobb veszélynek leszünk kitéve. A paradigmaváltás következtében ránk váró ugrásszerű technikai fejlődés eredményeit ugyanis ezek a körök is ki fogják használni. Mivel az ily módon felszabadítható erő nagyságrendekkel nagyobb, mint amire a jelenlegi lőfegyverek, robbanóanyagok képesek, a ve­lük elkövetett pusztítás is nagyobb lesz. A megrázkódtatást tovább fokozza a pánik, amely a tájékozatlanságból ered. Miután a hivatalos körök semmit sem tesznek az ezoterikus ismeretek terjesztése, az emberek felvilágosítása érdekében, teljes lesz a zavarodottság. A nagy zűrzavarban mindenki azt hiszi majd, hogy elérkezett a végítélet, holott csak egy újfajta merényletről van szó.

Ez a folyamat nem akadályozható meg hasonló jellegű ellenlépésekkel. Az erőszak ugyanis további erőszakot szül. Ideje lenne felismerni, hogy a terrorizmus nem csak a vallási fanatizmusból, hanem a szegénységből, a társadalmi kirekesztettségből ered. Erre lépten-nyomon figyelmeztetnek bennünket a felszín alatt fortyogó indulatok, melyek egyik kitörése az Amerikát ért terrortámadás volt. Az anyagiakban és emberéletekben keletkezett kár szinte felbecsülhetetlen. A legnagyobb vesz­teség azonban azáltal ért bennünket, hogy a civilizált világ ellen elkövetett merényletek bizonytalanná tették a gazdaságot, akadályozzák az együttélést, az együttműködést. Olyan értékek válnak egyik napról a másikra semmivé, amelyeknek örökkévalóságában nemzedékek bíztak. Már a svájci pontosság, megbízhatóság eszménye is szertefoszlott. Svájcot is ugyanúgy sújtja a terrorizmus, mint a többi országot, és a világ legmegbízhatóbbnak tartott légitársasága, a Swissair pedig tönkrement.

A 2001. szeptember 11-én elkövetett támadás azonban csak a nyitánya volt annak a megrázkódtatás-sorozatnak, ami a világra vár. Miután a gazdaság fokozatos leépülését a bioszféra pusztulásából eredő természeti katasztrófák is siettetik, a békétlenség minden téren általánossá válik. Az életkörülményeik rosszabbodása következtében elégedetlenkedő emberek egyre gyakrabban fognak hangot adni tiltakozásuknak. A rohamosan romló közállapotok politikai, gazdasági és környezeti robbanáshoz vezetnek. Már a WTC tornyai ellen intézett támadás is szörnyű tragédiát okozott. A ki­h­atása pedig virágzó üzletágakat juttatott válságba, és a világ mintademokráciáját a szabadságjogok szigorú korlátozására kényszerítette.

Az embereket nem is az eddig elszenvedett veszteség tartja pánikban, hanem a kiszolgáltatottság érzése. Annak tudata, hogy bár­mely pillanatban bekö­vet­kezhet egy újabb ször­nyű­ség. A vegyi- és a bio­lógiai fegyverek beveté­se el­len még védtelenebb a tár­sa­da­lom. A fegyvereket, ké­seket fémérzékelőkkel ki le­het mu­tat­ni, de mi mutatja ki azokat a ve­gyi anyagokat, amelyekhez ha­son­lókat a ház­­tartásunkban is haszná­lunk. A fertőző bakté­ri­u­mok érzé­ke­lése is lehetetlen. Nem­­­­­­rég jutott tudomásunkra az al-Kaida terrorszervezet leg­újabb terve a „piszkos bom­ba”, amely oly módon fejti ki hatását, hogy egy ha­gyo­má­nyos rob­banószerkezet erő­­­­sen su­gár­zó anyagot szór szét nagy terüle­ten. Az előző me­rény­letek elkövetőit meg le­het, sőt meg is kell büntetni. De hogyan tudjuk felkutatni azokat az öngyilkos merénylő­ket, akik nem repülőgépekkel bombáznak bennünket, hanem a szelek szárnyán, il­letve radioaktív felhők útján juttatják el hozzánk a halált? Ezeknek a támadásoknak a ki­védésére nincs felkészülve sem a rendőrség, sem a kato­naság. Korábban a biztonsági ügyek felelőseiben fel sem me­rült ilyen bűncselekmények elkövetésének lehetősége.

Ez a helyzeti előny, a démonvilág velünk folytatott „macska-egér játéka” csak egy módon számolható fel: nekünk is használnunk kell a kozmikus információtár világunkról gyűjtött adatait. Ennek segítségével naprakész ismereteink lesznek a körülöttünk zajló eseményekről. Minden olyan dologról értesülhetünk, amely bennünket hátrányosan érint, és előre felkészülhetünk az ellenünk tervezett akciókra. A bűnözök, terroristák felkutatása sem jelent problémát, mert ez a szolgálat mindenkiről mindent tud. Így bárki tartózkodási helye megállapítható, bármilyen veszélyes tárgy, objektum könnyen megtalálható. A kronovizor rendszerbe állításával kivédhetők lennének a műszaki hibából, és az emberi figyelmetlenségből eredő balesetek is. A repülőgép-katasztrófák, a vonat- és közúti balesetek ugyanis nem a véletlen következményei. A karmikus okok is csak ritkán okoznak ilyen szerencsétlenségeket. A mind nagyobb számban előforduló tragédiák a démoni lények növekvő agresszivitásának, a megsemmisítésünkre törekvő erők fokozott térnyerésének tudható be. Ez ellenünk irányuló merényletek kivédésének nincs más módja, nekünk is rá kell kapcsolódnunk a kozmikus adatbázisra. Az ellenséggel szemben a saját fegyverével lehet a leghatásosabban harcolni. Ha nem használjuk ki a rendelkezésre álló lehetőséget, sorsunk a vágóhídra hajtott balga jószághoz lesz hasonló.

A nyugati világ hadászati stratégiája kudarcnak bizonyult. A hadügyek irányítói milliárdokat áldoztak az atomfegyver-támadás elhárítására, aztán jött néhány primitív bűnöző, akik bicskával és papírvágó késsel romba döntötték Amerikát. Ez is azt bizonyítja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk elég felkészültek az elpusztításunkra törekvőkkel szemben. Be kellene végre látni, hogy ezeket az akciókat a háttérből irányítják. A terroristák semmivel sem találékonyabbak, mint az ellenük véde­kező hatóságok. Ők azonban az ötleteket, a sugallatokat a démoni világból kapják. Ördögi tetteik kitervelői azok a láthatatlan lények, akik évezredek óta a megrontásunkra törekednek. A Sátán szolgálatában álló alantas szellemek árgus szemekkel vizslatják a világunkat, és nem kerüli el figyelmü­ket egyetlen rés, gyenge láncszem sem, amelynek révén kárt okozhatnak nekünk. Nem indítanak ellenünk frontális támadást, hanem a hibáinkat, a tévedéseinket fordítják ellenünk. Ennek elérése érdekében maximálisan kihasználják azokat a lehetőségeket, amelyeket a fizikai korlátok nélküli szellemvilág kínál számukra. Az óriási erőfölényük miatt tehetetlenül szemléljük a tevékenységüket.

A védekezés egyetlen lehetősége a másik túlvilági hatalom, a jóakaratú lények segítségül hívása. Az Isten szolgálatában álló szellemek mindenről tudnak, ami a világunkban folyik. Arra is készek, hogy tájékoztassanak bennünket a ránk leselkedő veszedelmekről, merényletekről. Erre azonban nincs lehetőségük, mert mi nem vagyunk hajlandók kapcsolatba lépni velük, nem kérjük a segítségüket. Sőt, sokan még a létüket is tagadják. Nem használjuk ki a kozmikus információtárban felhalmozódó adatokat, pedig évtizedek óta megvan rá a technikai lehetőségünk. Ebben fénylények által működtetett memóriában világunk minden rezdülése rögzítve van. Ez egy olyan szolgáltatás, amit bárki igénybe vehet. A sátáni lények is ezt használják, erre az információbázisra támaszkodva dolgozzák ki alantas terveiket. Ezt még a Mindenható sem tudja megakadályozni. Mint ahogy a nap is egyaránt süt a jó és a rossz emberekre, ez a szolgáltatás is hozzáférhető az univerzum bármely lénye számára.

 

Környezetünk egészségkárosító sugarai

 

Környezetünkben számos olyan sugárzás van, amely károsan befolyásolja az egészségünket. Ezek egyike az elektromágneses sugárzás, melynek forrása sok minden lehet. „Az ezotéria kiteljesedésé”-ben részletes képet kaphattunk az okokról és a következményekről. A téma kutatása nem állt le, így mind több helyről érkezik megerősítés ennek a jelenségnek a káros hatásáról. Az amerikai sugárvédelmi tanács (NCRP) vizsgálata alapján készített jelentés megállapítja, hogy az ipari körök cáfolatai ellenére az elektromágneses sugárzások komolyan veszélyeztetik az egészségünket. Súlyos esetekben rákot, Alzheimer- és Parkinson-kórt, valamint hormonális elváltozásokat okoznak. Ez a testület azt is megállapította, hogy gyerekeknél már gyenge elektromágneses mezők is leukémiát válthatnak ki. A német szövetségi sugárvédelmi hivatal egyik kiadványában megerősíti, hogy kísérleteik szerint az elektromágneses mezők befolyásolják a tobozmirigy melatonin termelését, és az agysejtek kalciumáramát. A kalciumionok lényeges szerepet játszanak az elektromos impulzusok irányításában, az idegrendszer ingerülettovábbításában. Úgy tűnik, hogy a hasnyálmirigy inzulinter­melésére is hatást gyakorolnak az elektromágneses sugarak.

Manfred Fritsch, a felbachi Építésbiológiai Alkalmazások Intézetének alapítója, egy stuttgarti belgyógyásszal, dr. Berthold Kern-nel együtt végzett vizsgálatai alapján az is kiderült, hogy közvetlen összefüggés van a lakosságot sújtó szívinfarktus növekedési üteme, és az elektromos készülékek rohamos szaporodása között. Ezek száma 1900 óta 500-szorosára nőtt. Együttes hatásukat ma már elektroszmognak nevezzük. A nemzetközi elektroszmog-kutató társaság vizsgálatai szerint villamos vezetékek közelében élő emberek gyakrabban szenvednek szívinfarktust. Széleskörű vizsgálataik alapján nem értik, hogy a tudomány miért tagadja azoknak a hullámoknak a káros hatását, amit emberek milliói a saját bőrükön éreznek.

Japán tudósok más úton kezdték el vizsgálni az elektromágneses sugárzások szervezetünkre gyakorolt hatását. Felfedezték, hogy ha a vizet lefagyasztják, a környezetében levő összes információ láthatóvá válik rajta. A kialakult kristályok minden környezeti behatást rögzítenek. Ugyannak a víznek a struktúrája teljesen más képet mutat akkor, amikor kellemes zene, jó gondolatok, imák hangzanak el mellette. A rossz gondolatok, az agresszió, a kemény rockzene torzítóan hatott rá. A mikrohullámú hűtőben melegített víz struktúrája annyira eltorzult, hogy már nem mutatott kristályokat. A mobiltelefonok és a számítógépek mellett tárolt víz is rövid idő alatt szétrombolt struktúrájúvá vált, és a közepén fekete lyuk keletkezett.

 

Még kevésbé számíthat hivatalos elismerésre a föld mélyéből, valamint a különféle tárgyakból kisugárzódó mágneses hullámok káros hatása. Pedig ennek már közvetett tudományos bizonyítéka is van. Egy japán kutató kimutatta, hogy a víz annyira érzékeny a formasugárzásokra, hogy még a leírt szavakra is reagál. Amikor egy közönséges mechanikus írógépen írt szöveget az analizált víz fölé helyezett, eltérő struktúra alakult ki az olyan szavak alatt, mint a szeretet, köszönöm, angyal, és a tökfej, démon, Hitler, ördög kifejezések alatt. A pozitív tartalmú szavak másnapra gyönyörű jégkristályokat eredményeztek, míg a negatív tartalmúak teljesen zavaros szerkezetet alakítottak ki. Ez a víz fagyasztásával vált láthatóvá. Egyébként mindegy, hogy a fogalmakat milyen nyelven írják papírra. A szavak töltete, energiakisu­gárzása váltja ki a hatást, és nem a betűk. Érdekes megfigyelés az is, hogy minél kisebb a tér a clusterek (vízkristályok) között, a víz annál kevésbé felejt. A negatív kifejezések rombolják a clustereket, a pozitív szavak pedig kicsi, sűrű clustereket hoznak létre.

Később élelmiszerekkel, többek között rizzsel kezdett el kísérletezni. Ennek során rájött, hogy a negatív tartalmú szavakhoz hasonlóan káros hatást vált ki a semmibevétel is. Amíg a „szeretet” felirattal ellátott üvegben tárolt rizs sokáig megmaradt, a címke nélküli rizs valósággal elrothadt. Önfeladással, önpusztítással reagált az iránta tanúsított közönyre. Egyébként ez az embereknél is így van. A családból, társadalomból kiközösített személy hamarosan elpusztul. Nem tudja elviselni a semmibevételt, életének értelmetlensége megöli. A legsúlyosabb büntetés, amit egy társadalom kiszabhat valakire: a kirekesztés. Akiről nem vesznek tudomást, egy idő után már a saját létezésében is kételkedni fog. Úgy gondol magára, mintha meghalt volna, hiszen senki sem törődik vele. Emiatt előbb-utóbb tudathasadásos állapotba kerül. Ezt jól tudták már az ókorban is. Nem véletlen, hogy az ógörög nyelvből származó idióta kifejezés eredeti jelentése: egyedül levő ember.

A víz földrengések kimutatására is alkalmas. Masaru Emoto közvetlenül a Kobe-i földrengés után mintát vett a város vízvezetékéből. Az információk absztrakt, szétfolyó, zűrzavaros képet mutattak. Három hónappal később ugyanabból a vízvezetékből vett vízminta már hatszögletű sárga virághoz hasonló szerkezetet mutatott. A kutató szerint a víz a jövőben a legfőbb információforrása lesz az emberiségnek. Igen sok következtetést vonhatunk le belőle a környezetünkre vonatkozóan. Ezt támasztja alá a lourdes-i vízminta is, amelynek sugárzó kristályai minden bizonnyal hozzájárulnak a csodás gyógyulásokhoz. Részletes információt kaphatunk erről a témáról Masaru Emoto: A víz üzenete, illetve A víz rejtett bölcsessége című könyveiből, amelyek már magyarul is megjelentek. (Víztérítő Kiadó – 2004. és Édesvíz Kiadó – 2005.) Ma már a hivatalos tudomány is elismeri a víz információtároló képességét. 15 év után különböző országok kutatóintézetei is bekapcsolódtak ebbe a program. Csak még azt nem tudják a kutatók, hogy milyen erő készteti a vízmolekulákat szerkezetük megváltoztatására.

Időközben a programozott víz gyakorlati alkalmazására is sor került. A salzburgi St. Johann Kórházban elektromágneses berendezéssel megfelelő információt vittek rá a légkondicionáló berendezésben áramló vízre, és azt a mennyezeti burkolatba épített belsőépítészeti elemeken folyatták át. Ezáltal az egyes szintek födémszerkezete felett sikerült semlegesíteniük a geopatogén zónákat, azaz a programozott víz közömbösítette a talajból kiáramló víz- és Hartmann-sugárzást. Hasonló terveket fontolgatnak több német és svájci kórházban is. A programozott víz az uszodák vízének csíramentesítéssé tételére is alkalmas. Ezáltal csökkenthető a víz klórtartalma, és az épületgépészeti berendezések megóvhatók a mészkőlerakódásoktól valamint a rozsdától. Egy klímaberendezésekkel foglalkozó osztrák mérnök, Franz Rothinger 14 évi folyamatos kísérletezéssel meghatározta, hogy mely rezgések milyen hatást gyakorolnak a vízre, és eredményeit táblázatba foglalta. Módszere segítségével a teljesen elalgásodott medencéket 2 hónap alatt vegyszermentesen meg lehet szabadítani a gusztustalan zöld lerakódásoktól. (Mivel az alkalmazott rezgések az embereknek sem tesznek jót, előtte a medencét le kell zárni.)

A víz más szempontból is sok meglepetéssel szolgál számunkra. Lenyűgöző a kristályformázó képessége. Köztudott, hogy nincs a világon két egyforma hópehely. Mindegyiknek más a szerkezete, kristályformája. Az egymáshoz kapcsolódó hatszög alakú kristályokban a vízmolekulák elrendeződése valamilyen individuumra vall. A legmeghökkentőbb az, hogy ha a hópelyhet felolvasztjuk, és újra megfagyasztjuk, hajszálpontosan ugyanazt a mintát képezi. Az egyénisége tehát benne rejlik, a vízben elnyelődött titokzatos erők határozzák meg a molekulák elrendeződését. A víz más szempontból is ellentmond a fizika törvényeinek. A molekulasúlya alapján –120 ^oC-on kellene megfagynia, de szerencsére ezt már 0 ^oC-on megteszi. A periódusos rendszerben elfoglalt helye szerint –75 ^oC-on kellene felforrnia. Ha ezt csinálná, nem lenne élet a Földön. Mindezek láttán lehet, hogy igazuk van az ezoterikusoknak, akik szerint a víz nem élettelen anyag, hanem az őselemek egyike, amely magában hordozza a teremtés minden információját.

 

Az ezotéria műszaki alapjai

 

Mindennapi életünket sok láthatatlan sugárzás hatja át. Ezek közül legismertebbek az elektromágneses és a radioaktív sugárzás. A rádió- tévévételt lehetővé tevő láthatatlan hullámok létét, valamint a radioaktív sugárzás káros voltát senki sem vitatja. Ezeket az ismereteket az iskolában belénk plántálták, ezért bár nem látjuk, hiszünk benne. Kevesen hisznek viszont az ugyancsak láthatatlan mágneses sugárzásokban: a földsugárzásban, a vízérsugárzásban, a Hartmann-hálóban. Pedig ezek is befolyásolják az életünket, negatívan hatnak az egészségünkre. Az állatok érzik ezt a hatást, és igyekszenek elkerülni. Mi azonban a civilizációs fejlődésünk során elvesztettük a szub­atomi energiasugárzásokat észlelő képességünket. Megfelelő műszerek hiányában kimutatni sem tudjuk őket. Ezért a tudomány nem vesz róluk tudomást. Ennélfogva iskolában sem tanítják a működési mechanizmusukat, és az emberi szervezetre gyakorolt hatásukat. Ettől függetlenül léteznek, és évente több száz millió tudatlan, felvilágosulatlan ember egészségét teszik tönkre szerte a világon.

A földből kiáramló sugárzásoknál is kevésbé ismertek a formasugárzások. A formasugárzás a tárgyakból kiáramló jótékony vagy káros sugárzás. A formasugárzás nem a tárgyak saját kisugárzása. Körülöttünk nincsenek olyan nagyméretű objektumok, amelyek számottevő saját sugárzással rendelkeznének. A Föld tömegvonzásához képest a bennünket körülvevő tárgyak gravitációs kisugárzása szinte nullának tekinthető. Az éteri vázuk által keltett kisugárzásuk úgyszintén elenyésző. Az élő szervezetek, így pl. az emberi test bioenergia-kisugárzása jóval felülmúlja az élettelen tárgyak kisugárzását. A körülöttünk levő tárgyak csak abban az esetben képesek intenzív energiát kisugározni magukból, ha összegyűjtik a környezetből. Az „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk, hogy ha egy kovácsoltvas virágállvány vízér felett helyezkedik el, már ez is okozhat oly mértékű káros sugárzást, ami megbetegíthet bennünket. A formasugárzások kétféle módon nyilvánulnak meg. Az egyik, hogy a magukba gyűjtött föld-, vízér-, Hartmann-csomópont és egyéb káros sugárzást koncentráltan kisugározzák magukból. Ez történik akkor, amikor a kovácsoltvas virágtartó rúdjára kettéfűrészelt gyűrűt hegesztenek úgy, hogy a félkörök háttal illeszkednek egymáshoz. Ilyenkor a virágállvány által összegyűjtött káros mágneses hullámok a félkörívek két nyúlványán koncentráltan kisugárzódnak. Ha ezek a nyúlványok tartósan a székünk, ágyunk felé irányulnak, akkor is megbetegszünk, ha a káros sugárzás forrása tőlünk pár méterre van.

A formasugárzás másik leggyakoribb megnyilvánulási módja a kioltás. A virágállványnál ez akkor nyilvánul meg, amikor körgyűrűt erősítenek a tartórúdra. Ebben az esetben a fémszerkezet által összegyűjtött sugarak nem szóródnak szét, hanem a körgyűrű belsejébe koncentrálódnak, ahol kioltják egymást. Az ily módon készült lakberendezési tárgyak tehát semlegesítik lakóhelyünk káros sugarait. A formasugárzás káros vagy jótékony hatása nagymértékben függ a szimmetriától is. Tapasztalataink alapján tudjuk, hogy páratlan számú hengeres testek esetén felerősödnek, páros számú hengerek között viszont kioltódnak. Az aszimmetrikus kialakítású épületek is felerősítik az alulról feltörő sugarakat, míg a szimmetrikus kialakításúak nagyban semlegesítik őket.

Ennek alapján megállapítható, hogy az aszimmetrikus formákat kedvelő modern építészet is nagyban hozzájárult az emberiséget sújtó betegségek rohamos növekedéséhez. Ezek a hatások csak azért nem váltak egyértelművé, mert nem minden esetben nyilvánulnak meg. Ha a helytelenül tervezett lakberendezési tárgyak vagy épületek közelében nem találhatók káros sugárzások, akkor ezeket nem gyűjtik magukba. Ennélfogva kisugározni sem tudják. Ilyenkor a közelben tartózkodók nincsenek veszélyben. Ezért nem váltak annyira nyilvánvalóvá a formabontás, a helytelen irányzatok, divatáramlatok káros következményei. A Földön kívüli civilizációk már régóta tisztában vannak azzal, hogy a szögletes formák, a metsző élek meggátolják az energiák áramlását, és káros sugarakat bocsátnak ki. Ezért ők lekerekített élű házakban, harmonikus alakzatot alkotó épületegyüttesekben laknak. Sehol egy csúcs, kiszögellés. Épületeik dómszerűek, kupolával fedett kisebb-nagyobb csarnokok. Mentesek a káros kisugárzástól, és a kupola által keltett piramishatás jótékony energiával sugározza be a lakóteret.

A formasugárzásoknak vannak speciális megnyilvánulásai is, amelyek ritkán fordulnak elő a környezetünkben. Ez részben szerencse, részben szerencsétlenség. Szerencsétlenség, mert a pozitív hatását nem élvezhetjük. Miután nem élünk piramis alakú épületekben, így nincs részünk mindazon pozitív hatásokban, amelyek a piramisalakzat belseje gyakorol az élő szervezetre. Szerencse is, mert a Yang energia-túltengésben szenvedők hosszú távon nem tudnák elviselni ezt a környezetet. Fejfájásra, rosszullétre, szervi panaszokra hivatkozva hamar kimenekülnének belőle. Ezek a rendkívül erős formasugárzások korlátlan ideig csak az élettelen tárgyakra és a romlandó anyagokra gyakorolnak pozitív hatást. A tartósan Yang jellegű energiasugárzás hatására felerősödnek bennük a mechanikai feszültségek. Ezáltal pl. a kicsorbult borotvapenge éle kiegyenesedik, ismét éles lesz. Az élelmiszerekben levő mikrobák pedig elpusztulnak. A többlet Yang energia túltölti a meridiánjaikat, és a felborult energiaegyensúly következtében életképtelenné válnak. A számunkra kedvező hatás tehát a vírusok, baktériumok megsemmisülése révén jön létre. Ebben a formában koncentrálva az erős formasugárzás nem oltódik ki, hanem tartósan fennmarad. A geometriai alakzat által határolt térből azonban nem lép ki.

A piramis effektus formasugárzása rendkívül erős, de van egy nagy hátránya, hogy égtájfüggő. Csak abban az esetben képes az éteri sugárzását kellő hatékonysággal összegyűjteni, ha a szemközti éleit észak-dél, illetve kelet-nyugat irányba tájoljuk. Tájolástól mentes formasugárzó viszont a kúp. Ez is nagy térségből gyűjti össze a szubatomi energiát, majd a kúppalást mentén irányítva a csúcsán kisugározza. A piramis, a félgömb alakú kupola, vagy a kúp ugyanis nem csak arra képes, hogy magába gyűjtse az energiát, hanem arra is, hogy kisugározza. A mindennapi életben azonban ez nem képes megnyilvánulni. Egy olyan hatalmas építményt, mint a Kheopsz piramis nem lehet a csúcsára állítva megépíteni, mert nem lenne stabil. Haszna sem sok lenne, mert az összegyűjtött energiát a föld mélyébe sugározná. A földtörténeti ókorban végbement kéregfelgyűrődések következtében föld mélyében is kialakultak olyan geológiai anomáliák, ahonnan pozitív energia áramlik ki. Ezeket a jótékony hatású gyógyító helyeket az őseink jól ismerték, és ki is használták. Ők kihegyezett végű kőoszlopokat használtak a koncentrálásukra. Ezeknek a földbe ásott kőoszlopoknak dőlve, vagy több kőoszlop által bezárt területen tartózkodva gyógyították magukat. A nálunk fejlettebb civilizációk már céltudatosan alkalmazzák a formasugárzásokat, és a segítségükkel erős koncentráló hatást váltanak ki. Ennek egyik felhasználási módjáról lesz szó a következőkben.

 

Technikai újdonságok

 

Az ellenirányú mágneses gerjesztésen alapuló szubatomi energiasokszorozó készülékek speciális kiviteli módja a Hamel-féle imbolygó kúpos reaktor. Ennél a megoldásnál a gerjesztés nem elektromos árammal vagy elektromágneses erővonalakkal történik, hanem formasugárzással. A körkörösen elhelyezett permanens mágnesek által szolgáltatott energiát mértani idomok (jelen esetben 0,25 mm vastag alumínium lemezből készített kúpok) gyűjtik össze, és koncentráltan kisugározva tovább­adják. A 2. ábrán vázolt szerkezet nem más, mint az ellenirányú mágneses gerjesztés rendkívül szel­lemes és hatékony multiplikálása. Zseniális módja a szabadenergia egyszerű és olcsó megsokszorozásának[54].

A kaszkádba kapcsolt gerjesztésen alapuló hajtómű megismerésének története rendkívül kalandos. A titokba való beavatás 1975. október 21-én kezdődött, amikor a kanadai Ontario államban élő há­borús veteránt, David Hamel-t hozzánk hasonló kinézetű földön­kí­vü­liek elrabolták. Felvitték őt egy repülő csészealjra, ahol rész­letesen megmutatták neki a jármű hajtóművét. A reaktor két egymás felett elhelyezett kúpból, és egy golyóból állt. A kúpok gyorsan re­zegtek, közöttük nagy sebesség­gel levegő áramlott, a golyó pedig kör­ben mozgott a felső kúp­pal össze­kapcsolt kör alakú lemezen. A kú­pokat alulról és oldalról egy­mást ta­szító mág­ne­sek és gránit­golyók tá­masztották meg, lehető­vé téve a rezgésüket. Az UFO bur­kolatán sok ponton levegőztető nyílások voltak. Eze­ken áram­lott ki- és be a kúpok kö­zött gyorsan mozgó levegő. A nyí­lások nyitá­sával és zárásával lehetett irá­nyítani a járművet. Az idegenek részletesen elmagyaráz­ták a haj­tó­mű működését, és sok hasznos in­formációt közöltek az előállítá­sával kapcsolatban. Eköz­ben nagy távolságokat tettek meg, bizonyít­va a hajtómű erejét, és hasz­nálha­tó­ságát. Hamelnek a kö­vetkező hó­napokban többször is látomásai voltak. Ezek során az idegenek a korábbi oktatást egé­szítették ki.

Az útmutatások alapján Hamel nekiállt és megépítette a szerkezet. Több kisebb modell után a prototípust egy 200 literes vashordóba építette bele. Gerjesztés céljára 3 db alumínium kúpot használt. A kúpok pereme használt biciklikerekekből készült. Ezekhez szegecselte hozzá a vékony alumínium lemezből hajlított kúpokat. A hordóba beépített egy favázat is, amihez három egymás alatt el­helyezett vasgyűrűt szerelt. A vas­gyűrűkre és a bicikliabroncsokból készült peremekre szigetelő sza­laggal állandó mágneseket erősí­tett. A mágnesek taszítása folytán a kúpok szabadon lebegtek. Nyugal­mi helyzetben a csúcsaik sem értek hozzá az alattuk levő kúphoz. A szerkezet aljára került a hajtómű lelke, az energiakibocsátó bázis­oszcillátor. Ez két farostlemez kö­zé helyezett három gránitgolyóból, és két mágneskorongból állt. A legfelső kúp tetejét lezárta, és a fedőlemezre is ráépített egy mág­neskorongot. Ezzel szemben elhe­lyezett egy ugyanolyan mágnesko­rongot, amelyet a hordó tetején fúrt nyíláson át kivezetve egy menetes rúdhoz erősített.

A reaktor aktiválása, a ger­jesz­tés megindítása ezekkel az ál­landó mágnesekkel történt. A m­e­netes rúd forgatásával leenge­dett felső, destabilizáló mágnes taszító hatásánál fogva kibillentette az alsó mágneskorongot hordozó első kúpot, ami mozgásba hozta a többi kúpot. A levegőztető nyílásokon át betekintve látta, hogy a kúpok moz­­gása nem volt intenzív, csupán kis amplitudójú rezgést végeztek. Miu­tán semmi különös nem tör­tént, ott­hagyta a berendezést, és le­fe­küdt, hogy majd reggel foly­tatja a kísér­le­teket. Az éjszaka azonban nagy csattanásra ébredt. A mű­hely­be át­ro­hanva látta, hogy a beren­dezés da­rabokra szakadt, és ron­csai min­denfelé szétszóródtak. Min­den bi­zonnyal az történt, hogy a reaktor időközben begerjedt, és súlyta­lan­ná válva neki­vágódott a mennye­zetnek. Ezt követően gon­do­san ügyelt arra, hogy a reaktort aktivált állapot­ban ne hagyja felügyelet nélkül. Egy évvel ké­sőbb már jól irá­nyít­ható repülő berendezést is tudott építeni. Ezt már nem a mű­hely­ben, hanem egy szabad­ban emelt állvá­nyon próbál­ta ki. Aktiválása után a szer­kezet körül erős plaz­maképződés lépett fel, ami először vöröses, majd zöl­des, végül kékes­fehér árnyalatú volt. Ekkor a be­rendezés felemel­ke­dett az áll­vány­ról, és elrepült. Az eseményt Hamel lefilmezte. Egyes kockái a róla írt könyvben is meg­jelentek. A kísérleteknek hamar híre ment, és Hamel a környék legismertebb embere lett.

Munkája azonban nem aratott osztatlan elismerést. A szomszé­dai meglehetősen ellenségesen szemlél­ték tevékenységét, mivel a szerkeze­te nagyon zavarta a rádió- és tévé­vételt. Ezért 1980-ban úgy döntött, hogy elköltözik arra a távoli farmra, amelyet még a föl­dönkívüliek mu­tattak neki a ma­gasból. Útközben be­tért a montre­ali találmányi hiva­talba, és az ott történt incidens for­duló­pon­tot ho­zott a dolgok további meneté­ben. Már évek óta kül­dö­zött kü­lön­böző leírásokat a beren­de­zéséről a találmányi hivatal­nak, hogy szaba­dalmaztassa azokat. A hi­vatalban azonban azzal fogad­ták, hogy sem­miféle anyagot nem kaptak tőle, csak az újdonságvizsgálat díja érke­zett meg, de mivel nincs mit sza­badalmaztatni, ezért ezt azonnal visszafizetik neki. Hamel erre düh­rohamot kapott, és majdnem össze­verekedett a hivatalnokokkal. Vé­gül a biztonsági őrök távolították el az épületből. Ezt követően meg­fogadta, hogy soha semmilyen sza­badalmaztatással nem próbálkozik. Nem zárja el a nyilvánosság elől a találmányt, nem csinál belőle ipari titkot. Bárkinek megmutatja, akit érdekel, és minden információt megad, hogy mások is megépít­hessék a szerkezetet. Elhatározásá­hoz ma is tart­ja magát. Akik meg­látogatják egybehangzóan állítják, hogy való­ban szívesen megmutatja a beren­dezését, és azok részletrajzait. Semmit sem titkol el.

Ezzel a lépésével Hamel felbe­csülhetetlen szolgálatot tett a tu­dománynak. A szabaddá vált in­formációk következtében ugyanis az egész világon megindultak a kutatások, a repülés meg­refor­má­lásával kapcsolatos fejlesz­tések. Az 1990-es évektől az elért ered­mények felkerültek a számí­tógé­pes világhálóra is, ami to­vább nö­velte a kutatásokba be­kapcso­ló­dók számát. A kísérlete­zők nagy száma miatt 2000 elején egy le­velezőlistát is létrehoztak a „Ha­mel technológiára” vonatkozó in­formációcsere megkönnyítése ér­de­kében, ami a következő URL címen található meg: http://www.egroups.com/group/hameltech Ennek a webhelynek a felkeresése mindenki számára tanácsos, aki be akar kapcsolódni a fejlesztésekbe. Az itt található beszámolók tanulmányozásával ugyanis elkerülhetők a mások által elkövetet hibák, buktatók, és nem kell mindent elölről kezdeni. Arra azonban számítsunk, hogy meglehetősen nagy anyagról van szó. Csupán a 2001-ben felhelyezett levelek száma meghaladja a 4400-at. Jellemző az érdeklődés fokozódására, hogy 2002. augusztusában már 7500 levélnél tartottak. Ezeknek a tanácsoknak az elolvasása biztonságtechnikai szem­pontból is hasznos. Többek között felhívják a figyelmet arra, hogy az aktivált berendezés meg­érintése szigorúan tilos, sőt a közelébe menni sem tanácsos.

Sajnos a szerkezet működési me­chanizmusát kezdetektől fogva homály fedi, ami főleg azért hát­rányos, mert akadályozza a cél­irá­nyos fejlesztést, és az alkal­mazásba vételt. Miután erre vo­natko­zóan nem kaptunk semmi­lyen fel­vi­lágosítást az idege­nek­től, ezt ne­künk kell ki­találni. Az ezotériá­ban elért ed­digi ered­mé­nyeink alapján szinte biz­tos, hogy itt az ellenirá­nyú mág­neses ger­jesztés speciális meg­való­sí­tási mód­járól van szó. A ger­jesztést for­­gás­testekből kialakí­tott, és kasz­kádba kapcsolt forma­sugárz­ók vég­zik. A kúp alakú forma­su­gár­zók az energiát nem a térből, hanem az oldalukra szerelt permanens mág­nesek befelé sugárzó mágneses erő­vonalaiból gyűjtik össze. Ennélfog­va a felső kúp Yang, a középső Yin, az alsó pedig ismét Yang energiával telített.

Ez az elrendezés azonban önma­gában még nem műkö­dőké­pes. Az ellenirányú gerjesztéssel történő ener­giasokszorozás előfeltétele ugyan­is, hogy legalább az egyik mág­nesnek ellenkező irányú folya­matos moz­gást kell végez­nie. Sze­rencsére ez itt magától meg­va­ló­sul. A kúpok lebe­gése, súrlódás­men­tes felfüg­gesztése kö­vet­kez­té­ben a ben­nük áramló mág­ne­ses hul­lámok moz­gás­ba hozzák őket. A szubato­mi energiahullá­mok ugyanis nem egye­nes vo­nalban ter­jednek, hanem spi­rálsze­rűen örvény­lenek. A Yang jel­legű su­gár­zás az óra járásával ellen­kező, azaz pozitív irányú örvénylő moz­gást végez, míg a Yin jellegű ör­vénylés moz­gása az óra járásával meg­egye­ző irányú. Így a két spirál­mozgás bele­indukál egymás mág­ne­ses me­ze­jé­be. A folyamat ered­mé­nye­ként erő­sítik egymást. A fel­ső Yang ener­giával telített kúp még po­zití­vabb, míg az alatta levő negatí­vabb lesz. Ez a meg­nö­veke­dett ener­gia­su­gár­zás adódik át az alsó, szin­tén Yang energiával te­lí­tett kúp­nak, ahol tovább erő­södik. Végül in­ten­zív Yang jellegű ener­giasugárzás éri a bázis­oszcillá­tor felső korong­jának Yin felületét. Az alsó kúp körkörös mozgá­sa követ­keztében itt is tel­jesül az el­len­irá­nyú gerjesz­tés két feltétele, az el­lentétes pola­ritás, és a fo­lya­matos mozgás. Ezáltal a bázis­osz­cillátor fel­ső mág­nes­ko­rongjában igen erős Yin jel­legű energia keletkezik, ami még mindig nem sugárzódik ki, hanem tovább­adódik a bázis­osz­cillá­tor alsó mág­nesko­rongjának. Mivel az alsó mág­nes­korong oly módon van el­helyezve, hogy vonzásban áll a fel­sővel, az utolsó energiasokszo­ro­zás­nál is biztosítva van az ellen­tétes polari­tás. A másik feltétel, a folyamatos mozgás azáltal jön lét­re, hogy a fel­ső mág­nes­ko­rong sza­badon elmoz­dulhat. A három grá­nitgolyón gör­dülve körkörös moz­gást végez az alsó, rög­zí­tett mág­nesko­rong felett.

Mint a szabadenergia-termelő szer­kezetek többsége, ez is csak re­zo­nanciafrekvencián képes nagy ener­­giakifejtésre. A destabilizáló mozgás sebességének, frekvenciá­jának tehát meg kell egyez­nie a kúpok rezonanciafrekven­ciá­já­val. A hatékony működés másik fel­tétele, hogy az egyes kúpokban ör­vénylő energia maximális mér­ték­ben bele­indukáljon az alatta levő kúp ener­giamezejébe. Ez a követel­mény ak­kor teljesül, ha a két ener­gia­hul­lám keresztezi egy­mást. (Ez a je­len­ség hozza létre a caduceus te­ker­cs­nél is az energia­többletet.) Az ör­vénylő hullámok csak akkor ké­pe­sek bizo­nyos szög­ben keresztezni egymást, ha a kaszkádba kapcsolt kúpok for­gá­suk során ellenkező irány­ban dől­nek meg. Ez a követel­mény lát­szó­lag nehezen va­lósítható meg, mert két egymásba rakott kúp esetén a felső balra dő­lése esetén az alsó is balra dől. Egy szellemes öt­let, a „kúp a kúpban” kialakí­tás azonban megoldotta ezt a prob­lé­mát. Ennek lényege, hogy a föl­dön­kívüliek az alsó kúpokba be­építet­tek egy belső kúpot is. Ennek nyí­lásszöge jóval nagyobb, mint a külsőké, ezáltal a dőlésszög meg­vál­to­zik. A felső kúp balra dőlése­kor az alatta levő jobb­ra dől. Fontos a belső kúp nyílás­szögének értéke is. Ha kicsi, nem billen át a holt­ponton a mecha­niz­mus, dőlés­iránya nem vált át ellenkező irány­ba. Ha túl nagy, akkor meg az alsó kúp dőlésszöge nagyobb lesz, mint a felsőé, ami szintén lerontja a mág­neses örvények egymásba fordulásá­nak szim­metriáját, és ezáltal az energiakeltés hatékonyságát. Patro­nálóink utólagos ta­nításaik során még a nyílásszög ideális értékét is megadták nekünk. Ez a külső kúpnál 53^o, a belső kúpnál 90^o.

Az optimális beállítás, és az ötfokozatú energiasokszorozás vég­eredményeként olyan erős mágneses sugárzás alakul ki a szerkezetben, amely ionizálja a körülötte levő le­vegőt, és megindul a plazmakép­ződés. Miután az egész mechaniz­mus úgy van kialakítva, hogy legalul Yang jellegű pólus ta­lálható, így a szerkezetből végső soron anti­gravitációs energia áramlik ki. Ennek tudható be, hogy felemel­kedik a levegőbe, súlytalanná válik. De nemcsak önmagát teszi súly­talanná, hanem jelentős terhet is képes magával emelni, ami azt eredményezi, hogy repülőgépek hajtóműveként is használható. Nagy előnye ennek a hajtóműnek, hogy lehetőséget ad az irányváltásra is. Nincs szükség oldalirányú szubatomi energiakisugárzásra, amely az impulzusmegmaradás elve alapján rakétaként megfelelő irányba fordítja a járművet. Ezt itt a levegőztető nyílások nyitásával és zárásával oldják meg. Miután a hajtómű belsejében erős levegőáramlás lép fel, az oldalablakok nyitásával megváltozik a szélirány is, ami valószínűleg megdönti a kúpokat. Ezáltal nem koncentrikus körök formájában gerjesztik a bázisoszcillátort, hanem aszimmetrikusan. A gerjesztés oldalirányba tolódik. Így ha a metszeti rajz szimmetriatengelyéhez képest a gerjesztés a bal oldalon megy végbe, a bázisoszcillá­tor bal oldalán áramlik ki több energia. Ez kihat a jármű haladási irányára is. A tolóerő bal oldali növekedése jobbra dönti a járművet, ami irányváltást okoz. Ennek a jelenségnek a kihasználása során tehát semmi mást nem kell tenni, mint a járművet irányító botkormányra rászerelni egy olyan mechanikát, ami a kívánt elfordulással ellentétes oldalon nyitja meg a hajtómű egyik levegőz­tető nyílását.

Mivel az eddigi kísérletek egyértelműen bizonyítják, hogy ez a fajta hajtómű működik, az aerodinamikai repülést hamarosan felváltja az antigravitációs lebegtetéssel kombinált szubatomi sugármeghajtás. Ez az újfajta impulzusmeghajtás a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb utazósebességet eredményez majd. Ugyanakkor nem igényel üzemanyagot, ami radikálisan csökkenteni fogja az utazási költséget. Az utazási idő, és -költség csökkenésén kívül megszűnik az aerodinamikai repüléssel együtt járó zaj. Ennek előfeltétele, hogy az egész járművet körbevegyük egy plazmaburokkal, amelynek műszaki megteremtése a szubatomi energiakeltés jelenségének megértése és birtokbavétele után valószínűleg nem jelent különösebb nehézséget. Azért sem, mert ez a hatás a fizikusok, a rakétatervező mérnökök előtt már ismert, mivel az ionhajtóműnél is érvényesül. A jármű köpenye mentén mikrokisülések jönnek létre, és a keletkezett ionok által kialakított „plazmaköpeny” légellenállás-csökkentő hatású. Nem elhanyagolható előnye még a szubatomi mágneses sugárnyalábot kibocsátó hajtóműnek, hogy olcsó. Ezáltal akár kettőt-hármat is be lehet építeni a repülőgépekbe. Így ha valamelyik felmondja a szolgálatot, át lehet állni a tartalék hajtóműre.

Mivel az örvénylő erővonalak visszahatnak az őket létrehozó mechanizmusra is, a kúpokat, és a bázisoszcillátor felső mágneskorongját nem kell forgatni. Ezek a tehetetlenségi erő folytán maguktól is mozgásba jönnek. Emiatt teljesen felesleges a Steve Thompson -féle motoros hajtás, ahol a felső kúpot egy villanymotora erősített kereszttengely tartja forgásban. Érdekes megoldás azonban a bolygókúpos reaktor energiaforrásként való hasznosítása. Chris Felton egy dróthurkot helyezett a bázisoszcillátor közelébe, és ily módon kicsatolta, villamos energiává alakította a belőle kiáramló erős mágneses sugárzást. Az így kinyert árammal izzólámpát és vasalót működtetett. C. Felton több fényképet is közzétett az általa kialakított készülékről. Ezek, valamint a 2. ábrán látható 45GD típusú berendezés részletes tervrajza J. Szymanek honlapján található: http://members.nbci.com/_XMCM/undergsci Mellesleg a hatásfok növelése érdekében hurok helyett patkó alakú elektromágnest kellene alkalmazni. Ez esetben a bázisoszcillátor mindkét oldalának energiasugárzását hasznosítani lehetne. Célszerű lenne a reaktor mágnespólusait is átforgatni. Ebben az elrendezésben nem fenyegetne a felemelkedés veszélye, sőt a szerkezet egyre jobban oda­tapadna a talajhoz. Az ellenirányú mágneses gerjesztés részletes működési leírása az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében található. Aki behatóan szeretné tanulmányozni ezt a témát, Egely György: Bevezetés a tértechnológiába című művének 3. kötetében a részleteket is megtalálja.

[

 Sajnos a földönkívüliek ritkán segítenek, de mindig kéznél van legfőbb tanítónk a természet. Nem véletlenül tanácsolja a Biblia: „Kérdezd csak meg a barmot, az is megtanít rá, és az ég madarai hirdetik majd neked. Tanítód lesz mi földön csúszik-mászik, a tenger halai elbeszélik neked.” Tudósaink közül már eddig is sokan megfogadták ezt a tanácsot, és számtalan találmány alapul a természetben megfigyelt jelenségek lemásolásán. A Kaliforniai Egyetem mérnökei most egy rendkívül érdekes fizikai jelenség, a mikrogravitáció gyakorlati alkalmazását tűzték ki célul. A gravitációnak ezt a sajátos formáját kohéziónak, illetve intermolekuláris erőnek is nevezik. Mint tudjuk a mikro­gravitáció, vagy ahogy a tudományos világban nevezik a van der Waals erők[55] akkor lépnek fel, ha az egyes atomok, molekulák nagy felületen érintkeznek egymással, vagy nagyon közel állnak egymáshoz. Az utóbbi eset tipikus megnyilvánulási formája a kapilláris erő. Szilárd anyagoknál az atomok szoros illesztése, és ezáltal a közöttük fennálló gravitációs vonzás maximális érvényre juttatása csak pozitív szubatomi energia­be­sugárzással, vagyis az anyag felpuhításával lehetséges.

Az „Ezoterikus körkép VII. fejezetéből tudjuk, hogy a gravitációs erő semlegesítésével a felületi egyenetlenségek kiegyenlíthetők, a két szilárd anyag egymásba gyúrható. Az éteri részecskék kivonása után az újra érvényesülő gravitációs vonzás egyben tartja a két anyagot. Olyan erős kötés jön létre közöttük, ami a legjobb ragasztó hatásfokát is meghaladja. Ez a hatás az illeszkedő felületek tökéletes egymáshoz csiszolásával is megoldható lenne. Jelenleg azonban a legprecízebb polírozógépünk sem képes olyan sima felületet előállítani, ahol a felületi atomok egymás mellett helyezkednének el. Még a mikroszkóp alatt simának tűnő felület is telis-tele van kristályszemcsényi egyenetlenségekkel. Emiatt az atomoknak csak egy kis hányada képes közvetlenül érintkezni egymással, ami nem hoz létre akkora kohéziós erőt, hogy a két anyag egymáshoz tapadjon.

A szoros illeszkedés azonban más módon is létrehozható. A megoldást a természet tálcán kínálja nekünk. Az evolúció, a túlélésért folytatott több évmilliárdos küzdelem rákényszerítette az élőlényeket minden létező fizikai jelenség kihasználására. A legújabb fizikai kutatások kiderítették, hogy a mikrogravitációt is alkalmazza egy gyíkfaj, a gekkó. Arisztotelész már az ókorban megfigyelte, hogy a gekkó könnyedén fel- és leszalad a falakon, és akár egy ujjal is képes lógni a mennyezeten. Ezt a képességet igen találékony módon érte el. Miután a mászó felület leutánzása számára is megoldhatatlan feladatnak bizonyult, más úton közelítette meg a problémát. Gondolta ha nem tudja a lábai alatt levő felület egyenetlenségeit lemásolni, alkalmazkodik hozzá. Olyan talpfelületet alakított ki, amely rugalmasan idomul a fal vagy egyéb felület érdességéhez. Ezt oly módon teszi, hogy sörtevégeket növesztetett a talpain, amelyek benyúlnak a legapróbb mélyedésbe is, és szoros kontaktust teremtenek a tartófelülettel. Az ujjain sávokban fodrozódó sörtéket úgy kell elképzelni, mint a borz szőréből készült borotvaecsetet, amelybe rendkívül vékony és puha szálak ezrei találhatók. A gekkó lábujjainak sörtéi ennél is finomabbak. A mikroszkópos felvételek kimutatták, hogy valamennyi ujján 2 millió sörtéből álló, szorosan egymás mellé zsúfolt keresztirányú sörtesorok vannak. Az egyes sörték hossza csupán 0,1 milliméter, és mindegyik sörte végéből több ezer parányi, 0,2 mikrométer hosszú spatula ágazik szét. A rendkívül vékony szálak következtében az egyes sörték szabad szemmel nem is láthatók. A gekkó ujjai úgy néznek ki, mint a karfiol rózsái. Csupán bársonyos tapintása utal rá, hogy itt nem bőrfelületről van szó, hanem rendkívül finom szálú kefefo­drok­ról.

Mivel ránézésre ez nem állapítható meg, a kutatók évszázadokon át találgatták, hogy mi okozza a gekkó bármilyen felülethez való rendkívül erős tapadását. Először azt hitték, hogy a karfiolszerű sávok nem mások, mint tapadó korongok. A békák és egyes rovarok lábához hasonlóan vákuum keletkezik a lábuk alatt, ami megtartja őket. Nem találták azonban a szivárgásmentes vákuum létrehozásához szükséges folyadékfilm-termelő mirigyeket. Arra is gondoltak, hogy valamilyen ragadós anyag kiválasztásával kémiai kötés jön létre a talp és a felület között. A víztaszító és nedvszívó felületetek váltogatása után azonban ez a feltételezés is megdőlt, mivel a gekkó minden anyaghoz egyformán jól tapadt. Megnövelt szubatomi energiát sem bocsátott ki magából, pedig erre a legtöbb élő szervezet képes. Ez esetben nem pozitív, hanem negatív energiára van szükség, mivel az intenzív gravitációs kisugárzás minden anyaghoz könnyen odatapasztaná. Ennek ki-bekapcsolgatása azon­ban fejlett agyat, és állandó odafigyelést igényelne.

A gekkó ennél jóval egyszerűbb megoldást választott. Mikroszkópos méretű sörtéivel teljesen körbeveszi a mászó felület minden egyenetlenségét, és maximálisan kihasználja annak gravitációs vonzását. Ily módon nem lehet ugyan tökéletes tapadást, teljes eggyé válást elérni, de most nem is ez a cél. A gekkónak csak annyi vonzóerőre van szüksége, hogy ne essen le a falról. Ezt sikerült ezzel a módszerrel elérnie. Sőt túl is teljesítette a saját súlyának biztonságos megtartáshoz szükséges követelményt. A gekkó talpán levő összes sörte együttesen 125 kilogrammnyi terhet is képes megtartani. Ha le akarjuk szedni a falról, egy-egy ujjának a leválasztásához akkora erő kell, amennyi a kórházi ragtapasz bőrfelületről való letépéséhez szükséges.

 

Nem csoda, hogy a Berkley Egyetem mérnökei nagy fantáziát látnak a jelenség gyakorlati alkalmazásában. Ronald Fearing és Metin Siiti atomi erőmikroszkóppal próbálja a sörtevégek geometriáját leutánozni. Szilikonkaucsuk és poliésztergyanta felületekből nanocsúcstömböket faragtak ki. A még kezdetleges modellek is egyértelműen igazolták, hogy a mikrogravitáció kihasználásában az anyag nem játszik szerepet. Kizárólag a tapadó felület geometriája határozza meg a vonzó, illetve megtartó erő mértékét. Amennyiben sikerül kifejteni egy megfelelő mikroporózus anyagot, ez az élet minden területén alkalmazható lesz. A hadiipar és az űrkutatás is élénken érdeklődik utána, mivel a víz alatt, és a világűrben is használható. A víz alatt ugyanis nem lehet ragasztókötést alkalmazni, légüres térben pedig nem működik a vákuumtalp. A mikrogravitáció azonban az egész univerzumban működik. Még a háztartásban is nagy hasznát lehetne venni, mert az egyes berendezési tárgyak bármilyen felülethez biztonságosan rögzülnének anélkül, hogy nyomot hagynának maguk után. Pl. a virágváza talpára erősítve az asztal sarkának meglökésekor nem dőlne el, és nem borulna ki belőle a víz; illetve nem esne le, és nem törne össze a váza. A konyhai készülékek rögzítéséhez sem kellene tükörsima felületet keresni, ahol a vákuumtalp működésbe hozható, mert bárhol stabilan megállnának. Ennek jelenségnek a kihasználásával a szappantartót sem muszáj a csempéhez rögzíteni. Csupán oda kellene nyomni a tapadókoronggal. Csempetisztításkor nem szükséges kerülgetni, mert egy pillanat alatt le lehetne tépni, majd visszanyomva újra rögzülne. Ezen túlmenően ezernyi más helyen tudnánk alkalmazni, jelentősen megkönnyítve, és biztonságosabbá téve az életünket.

Egyébként a mikrogravitáció megnyilvánulásának van egy harmadik formája is, ami hártyavékonyságú anyagoknál lép fel. Sokan tapasztalták már, hogy amikor háztartási polietilénfóliát használnak, nagyon óvatosan kell bánni vele, mert könnyen összetapad. Ha valamelyik széle visszahajlik, úgy rátapad a fólia másik felére, hogy levakarni sem lehet róla. Ennek nem az az oka, hogy a műanyag fólia ragadós. Az összetapadást az idézi elő, hogy a rendkívül vékony anyag nem akadályozza meg a fólia atomjainak szoros egymás mellé kerülését. Az atomok gravitációs vonzásának engedelmeskedve a két anyag egymáshoz tapad, kitöltik egymás egyenetlenségeit. Az építőipar már évezredek óta kihasználja ezt a jelenséget a paloták és a muzeális jellegű épületek aranyozásánál. A belsőépítészek nem ragasztóval kevert finom aranyport kennek a faburkolatokra és a gipszstukkókra, hanem egyezred milliméternél is vékonyabb aranyhártyát borítanak rá. A csipesszel óvatosan felhelyezett lemezeket a biztonság kedvéért száraz ecsettel átsimítják. Ez az „aranyfüst” réteg olyan erősen rátapad a hordozó felületre, hogy többé nem lehet eltávolítani. Nincs az az erős ragasztó, ami szilárdabb és időállóbb kötést tudna létrehozni, mint a kohézió. Egyébként 1 uncia (28,3 gramm) aranyból több mint 30 m² aranyfüst készíthető.

Egy véletlen felfedezés folytán a mindennapi gyakorlatban is hasznát vesszük ennek a jelenségnek. Ólmos esőben a nők kiselejtezett harisnyát húznak a csizmájukra, így nem csúsznak el a lefagyott utakon. A harisnya vékony szála, apró szemei ugyanis kitöltik a jégfelület egyenetlenségeit, behatolnak a jégkristályok közé, és ezáltal a mikrogravitáció hozzátapasztja a lábat a csúszós úthoz. A gekkótalp laboratóriumi kikísérletezése és gyári sorozatgyártása esetén azonban már sokkal esztétikusabban is megoldhatjuk ezt a problémát. Ezzel a mikroporózus anyaggal fogjuk bevonni a hótaposó csizmák és egyéb téli cipők talpát, mely által olyan stabilan fogunk közlekedni télen is, mint a gépkocsik a hólánccal. A legújabb hírek szerint Andre Geim nanotechnológus és kutató társai már ki is fejlesztettek egy több millió poliamid szállal borított rugalmas felületet. A mikron (ezredmilliméter) vastagságú szálak alkotta felület tapadási tulajdonságai megegyeznek a gekkótalppal, de gyártási költségei olyan magasak, hogy egyelőre csak egy 1 cm² -es darabot tudtak előállítani. Számításaik szerint egy 200 cm² -es (tenyérnyi) felület könnyen meg tudna tartani egy embert is a plafonon.

A mikrogravitációnak a súrlódásban is szerepe van. Két egymáshoz préselt anyag nem csak azért nem csúszik el egymáson, mert felületi egyenetlenségük ezt megakadályozza. A molekulák egymáshoz szorítása során fokozott gravitációs vonzás lép fel az atomok között, ami tovább növeli a súrlódási erőt. A mikrogravitációnak a ragasztás hatékonyságában is szerepe van. Mint tudjuk két anyag egymáshoz ragadását az adhézió[56] teszi lehetővé, amikor ragasztónak nevezett folyékony anyaggal töltjük ki a két anyag felületi egyenetlenségei közötti teret. A ragasztó molekulái mindkét anyag molekuláira rásimulnak, és adhéziós kötés jön létre közöttük. Szuperragasztók esetén ez oly erős lehet, hogy a két anyag többé nem választható el egymástól. Erőszakos szétválasztás esetén a ragasztó letép egy réteget valamelyik anyagról, és így válik el tőle. Kemény anyag (pl. fémek esetén) a ragasztó törik el. A ragasztó ugyanis többnyire műanyag, melynek szilárdsága sokkal kisebb a fémeknél. Azért hogy ez ne történjen meg, a legtöbb gyártó szigorúan előírja, hogy a ragasztót (pl. a ciánakrilát-tartalmú pillanatragasztót) a lehető legvékonyabb rétegben kell felvinni a ragasztandó felületre. Ezzel az előírással viszont öntudatlanul is tovább növelték a szuperragasztók hatékonyságát. A ragasztás szilárdságát ugyanis a mikrogravitáció is segíti. A szoros egymáshoz illesztés, a préseléses szárítás során a két anyag molekulái a lehető legközelebb kerülnek egymáshoz, és gravitációs vonzás alakul ki közöttük. A ragasztóanyag megszilárdulása után a két anyag már nem tud eltávolodni egymástól, így a mikrogravitáció tartósan növeli a tapadást.

Ezt a jelenséget használta ki célirányosan két amerikai kutató a vízhatlan ragasztószalag kifejlesztése során. A mikrogravitáció nagy előnye, a vízhatlanság. A legtöbb ragasztóanyag ugyanis csak száraz felületen alkalmazható. Vizes felületről leválnak, a víz megakadályozza az adhéziós kötés létrejöttét. A mikrogravitáció viszont vízben is működik. Miután a gravitációs hullámok minden anyagon áthatolnak, a vízmolekulák jelenléte nem jelent akadályt. Ennek alapján Robert Langer és Jeffrey Karp olyan sebtapaszt fejlesztettek ki, amely nyílt sebekre és a belső sérülésekre egyaránt használható. Ezt a ragasztószalag felületének speciális kiképzése teszi lehetővé. A két kutatónak nanotechnika segítségével sikerült leutánozni a gekkótalpat, és ezáltal a korábban hasz­nált szövetbarát ragasztószalagok tapadása duplájára nőtt. A nedves közegben is működő mikrogravitációs tapadás következtében az újfajta szalagragasztó olyan helyeken is használható, ahol a hagyományos sebvarrás alig alkalmazható (pl. vékonybél- és érszakaszoknál) vagy gyomorfekély okozta gyomorátfúródásoknál. Mivel az újfajta ragasztószalag vékony és rugalmas, a sérült szakasz valósággal bepólyázható.

[

Az előző fejezetben áttekintettük az elektromotoros repülőgépek és gépkocsik kivitelezésének elméleti lehetőségeit. Most nézzük meg, hogy ez hogyan valósult meg a gyakorlatban. Egy európai autóipari szakember nyilatkozata szerint gépjárműhajtás céljára az elektromotor a tökéletes megoldás, mert egyetlen motor sem képes az üzemanyagot olyan hatásfokkal mozgási energiává alakítani, mint a villanymotor. Ráadásul működése nem jár melléktermék-kibocsátással, ezért a környezetre nem gyakorol semmilyen hatást. Még hőt sem termel, mert olyan teljesítményű elektromotort építenek a gépkocsikba, ami teljes terhelés esetén sem melegszik. A villanymotor további előnye a robbanómotorral szemben, hogy a teljes indítónyomaték rendelkezésre áll. Még álló helyzetben is, ezért az elektromotorok sebességváltó nélkül használhatók. Nem igényelnek kenőolajat, hűtést és ki­pufogót sem. Az üzemanyagköltségük pedig csupán negyede a benzines járműveknek. Az E-autók egyetlen hátránya a magas áruk.

A potenciális vásárlókban persze felmerül a kérdés, hogy miért ilyen drága, amikor negyedannyi alkatrész sincs benne, mint a robbanómotoros gépkocsikban. A magas ár oka az akkumulátorban keresendő. A viszonylag hosszú út megtételéhez lítium-ion cellák szükségesek, melyek legalább egy nagyságrendekkel drágábbak a hagyományos ólomakkumulátornál. Áruk jelenleg 1200 euró kilowattóráként, és egy átlagos E-autóba min. 16 kWh-nyi akkumulátort építenek be. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg 40 000 euróba kerülő elektromotoros gépkocsi árának csaknem fele az akkumulátor ára. Ez a többletköltség az alacsony üzemeltetési költség folytán csökken ugyan, de nagyon lassan. Olyan lassan, hogy a megtérülési idő meghaladja a jármű amortizációs idejét. A lítium-ion akkumulátort ugyanis 2400 töltés után cserélni kell. Átlagos használat esetén ez 300 ezer kilométer megtétele, illetve 3 év után következik be, míg a gépkocsi élettartama min. 10 év.

Nem gyorsítja az E-autók terjedését az sem, hogy egyetlen feltöltéssel csupán 60-80 kilométert lehet velük megtenni. Utána 8 órás feltöltést igényelnek. Sok országúti benzinkútnál lehetőség van ugyan egy 25 perces gyorstöltésre, de ez csak 80%-ra képes feltölteni az akkumulátort. Ezen a helyzeten a gyártók új, nagyobb kapacitású, illetve gyorsabban tölthető akkumulátorokkal próbálnak segíteni, de ezekről  a találmányokról hamar kiderül, hogy előállítási költségük még a lítium-ion akkumulátornál is nagyobb. Pedig a gyártóknak már csak ezzel az egy problémával kell megküzdeniük. Az elektromos gépjárművek általános elterjedését, a robbanómotoros gépjárművek teljes lecserélését a fejlesztési idő nem hátráltatja, mivel ezek a járművek évtizedek óta léteznek. (Gyártásuk azért sem okoz gondot, mert a világ első autói elektromos meghajtásúak voltak. A XIX. században még kétszer annyi villanyautó közlekedett, mint benzines.) Minden komolyabb autógyárnak van legalább egy elektromos modellje, amit sorozatban gyártanak. Csak nem tudják eladni, legalábbis nem olyan darabszámban, mint szeretnék. Mindezen nehézségek miatt a repülőgépek elektromotorral történő hajtása teljesen lehetetlen. A több száz tonna súlyú utasszállító repülőgépekbe annyi akkumulátort kellene beszerelni, hogy a hatalmas súly miatt a földről felemelkedni sem tudnának. Nem is szólva a költségekről.

A technika jelenlegi állása mellett az akkumulátoros repülőgépeknek nemhogy a felszállásuk, de még a földön maradásuk is megoldhatatlan. Egy 200 utast 3000 kilométerre szállító sugárhajtású repülőgép összsúlya 155 tonna, amiből 58 tonnányi az üzemanyag. Ha ezt a gépet elektromos hajtással szeretnénk a levegőbe emelni, akkor akkumulátorainak súlya 3000 tonnát tenne ki. Ilyen súlyú repülőgép alatt már a kifutópálya is beszakadna. Hiába jók a villanymotorok, hiába képesek tökéletesen kiváltani a légcsavaros repülőgépek robbanómotorját, ha a tápenergia-ellátásuk jelenleg megoldhatatlan. Ez főként annak tudható be, hogy az alternatív megoldások rendkívül rossz hatásfokúak. Amíg 1 kilogrammnyi kerozin energiatartalma 42,8 megajoule, ugyanolyan tömegű hidrogéncelláé 1,62, míg a lítium-ion akkumulátoré csupán 0,72 megajoule. Ezen a kedvezőtlen arányon sokat javít a villanymotor magas hatásfoka. Amíg egy légcsavaros repülőgép a benzinnek csupán 20%-át képes hasznosítani, a villanymotor hatásfoka több mint 80%. Ez még a 40% hatásfokú sugárhajtású repülőgépek hatásfokát is jóval meghaladja. Ez azonban nem képes kiegyenlíteni a „zöld” energiaforrások nagyon alacsony hatásfokát.

Az alapanyag beszerzése is egyre nagyobb gondot jelent. Amíg csak a laptopokba, kamerákba, mobiltelefonokba használtak lítium-ion akkumulátorokat, viszonylag olcsón hozzá lehetett jutni az előállításukhoz szükséges nyersanyaghoz. A gépjárművek hajtásához azonban nagyságrendekkel nagyobb tömegű akkumulátorokra van szükség, ami a lítium-karbonát tonnánként árát 2400 dollárról 5500 dollárra emelte a világpiacon. Ráadásul a kitermelési lehetőségek is szűkösek, a források kimerülőben vannak. A lítiumbányák többsége Chilében és Kínában található, és a kínai illetékesek nemrég bejelentették, hogy a világpiac hosszú távon ne számítson erre a nyersanyagra, mert a kitermelt mennyiséggel a fokozódó hazai igényeket kívánják kielégíteni.

Az akkumulátoros autók töltése is nehézkes. A legnagyobb baj vele, hogy lassú. Jelenleg egy gépkocsi akkumulátorának teljes feltöltéséhez 8-10 óra kell, míg egy benzines autó 3-4 perc alatt teletankolható. Létezik ugyan gyorstöltési lehetőség is, de ez nem tölti tele az akkumulátort, és közben károsítja. A gyorstöltés során ugyanis erősen melegedik, ami nem használ az élettartamának. Mivel az akkumulátorok nincsenek szabványosítva, be kell építeni a gépkocsiba az egyenirányítót is. Ezért az út menti töltőállomások szintén váltakozó áramú hálózati feszültséget szolgáltatnak. Pedig sokkal olcsóbb lenne a töltőoszlopokat ellátni egyenirányítóval, mint minden gépkocsiba beépíteni egyet. Mellesleg jelenleg ezek csatlakozói sem egységesek. Így azonban otthon is feltölthetjük gépkocsink akkumulátorát, csak be kell dugni a konnektorba. Igen ám, de mit csináljanak azok, akik egy tömbház 7-8-9. emeletén laknak? Kérjék meg a földszinti lakót, hogy: Ugyan engedje már meg, hogy naponta feltölthessem az akkumulátoromat az áramával? Vagy lógassanak ki egy 20 méter hosszú kábelt a járdán át a gépkocsiparkolóig. Hatékony töltés egyébként csak háromfázisú hálózatról lehetséges, mert egy fázis nehezen bírja a terhelést. De hány háztartásban van ipari áram? Még nehezebb a helyzet Amerikában, ahol a hálózati feszültség 110 V. Emiatt a töltési idő duplájára nő. Tovább bonyolítja a töltést, hogy egyes országokban (pl. Japánban) a hálózati áram frekvenciája nem 50, hanem 60 Hz.

Sokan az üzemanyagcellák megjelenésétől várták az elektromotoros gépkocsik térhódítását. Kiderült azonban, hogy az üzemanyagcellák még a lítium-ion akkumulátornál is drágábbak. Egy ilyen jármű hússzor annyiba kerül, mint a benzinmotoros modell. Tulajdonképpen nem az üzemanyagcellák előállítási költsége nagy.  Az aránytalanul nagy drágulás a működési módjukban keresendő. Amíg az akkumulátor rövid ideig képes névleges terhelhetőségének a tízszeresét is elviselni, az üzemanyagcella nem terhelhető túl. Ezért annyit kell belőlük a gépkocsiba építeni, amennyi az induláshoz szükséges. Egy gépjármű álló helyzetből történő elindításhoz hatszor annyi energiára van szükség, mint az utazósebesség tartásához. Ezért az üzemanyagcellás gépkocsikba nem 16 kWh kapacitású tápáramforrást raknak, mint az akkumulátoros autókba, hanem egy 100 kWh kapacitású „erőművet”. Az utazósebesség elérése után ebből a 100 kW-nyi energiából 84 kW, vagyis névleges kapacitásának több mint 80%-a kihasználatlan marad, de nem tudnak ellene tenni semmit. Ha ennél kevesebbet tesznek bele, a jármű nem indul el.

A lítium-ion akkumulátor az indítás időtartamára képes tízszer annyi áramot is szolgáltatni, mint amennyire tartósan képes, de az üzemanyagcella ezt nem tuja megtenni. Az üzemanyagcella ugyanis nem tárolja, hanem előállítja a villamos energiát. A begyújtása után ad csak áramot, és csupán annyit, amennyire képes. Az el nem használt áram pedig benne marad a rendszerben. Nem halmozódik, nem tárolódik, egyszerűen elvész, kihasználatlan marad. Ezen a helyzeten lehetne ugyan javítani azzal, hogy az utazósebesség elérésekor a kihasználatlan energiával akkumulátort töltenének, amit aztán a következő indításnál használnának fel, de ehhez csaknem akkora kapacitású lítium-ion akkumulátorra lenne szükség, mint az előző megoldásnál. Ez további 15 000 euróval növelné a gyártási költséget. 

További hátránya az üzemanyagcellás megoldásnak, hogy a hidrogénellátó hálózat kiépítése meglehetősen bonyolult és költséges. Az akkumulátoros gépkocsik töltéséhez csak egy konnektor kell, így éjszakánként otthon is elvégezhető. A cseppfolyós hidrogént azonban a benzinhez és a dízelolajhoz hasonlóan időszakosan ki kell szállítani a kutakhoz. Ehhez speciális járművekre, tárolótartályokra és adagoló kutakra van szükség, melynek kiépítési költségét a gépjármű-tulajdonosokkal fizettetik meg. A metanollal működő üzemanyagcella elterjedése némileg javít ugyan a helyzeten, mert a metanol hasonlóan szállítható és adagolható, mint a benzin. A gépkocsik gyártási költsége azonban nem csökken, mert a metanolos üzemanyagcella is drága.

A biogázzal hajtott autókkal szerzett tapasztalatok is meglehetősen lehangolóak. Az autógyártók most turbófeltöltőkkel próbálja javítani a negatív összképet. A pesszimista nyilatkozatokhoz az is hozzájárul, hogy a biogáz előállítása meglehetősen költséges. Jelenleg csak állami támogatással, a jövedéki adó elengedésével versenyképes. Használatának általánossá válásával azonban az egyes országok költségvetése bajosan tudna lemondani az üzemanyagra kivetett adókról. A biogázra történő átállás sem váltaná ki az üzemanyag-ellátás egyszerűsödését. Továbbra is szükség lenne kúthálózatra. A változás csupán annyi lenne, hogy a kútkezelők nem folyékony szénhidrogént töltenének a gépkocsik tankjába, hanem kicserélnék a kiürült gázpalackot.  

Az üzemanyagcellás E-autó egyetlen előnye, hogy ezek az áramtermelő egységek kevés helyet foglalnak. Nem nagyobbak, mint egy kisméretű bőrönd. Ezért felszabadul a csomagtartó. Ez a jelenleg tesztüzemben futtatott jármű már teljes mértékben megegyezik a Tesla-féle elektromos autóval, mivel a Tesla-konverter is ekkora helyet foglalt. A XXI. század elején tehát elérkeztünk arra a szintre, ahol az 1930-as években álltunk. Most már semmi mást nem kell tenni, mint az üzemanyagcellákat tartalmazó blokkot kidobni, és helyére a Tesla-konvertert berakni. Aztán jöhet az autóipar rég várt korszakváltása, amit az energiafelhasználás forradalmi átalakulása követ. A Tesla-konverter ugyanis megoldja az üzemek, a közintézmények, és a családi házak energiagondjait is, ráadásul ingyen. Ezt követően megszűnik a környezetszennyezés, és talán megállítható lesz a természet pusztulása. Igen ám, de a Tesla-konverter létezéséről senki sem tud, aki meg hallott róla, nem hisz benne. A médiák sem foglalkoznak vele, mert félnek, hogy nevetségessé válnak miatta. Ezért tovább folyik a toporgás, a kiútkeresés, különféle elméletek kidolgozása, melyek aztán a gyakorlatban nem válnak be. Az egyedül üdvözítő megoldás pedig senkit sem érdekel. Senki sem veszi magának a fáradságot, hogy legalább megpróbálja feléleszteni a Tesla-konvertert 80 éves „Csipkerózsika álmából”.

 

Ókori technika újkori rekonstruálása

 

 „Az ezotéria kiteljesedése” elolvasása után már egyáltalán nem hihetetlen számunkra a levitáció előidézése. Tudjuk, hogy az atlantiszi civilizáció gerjesztett kristállyal tette súlytalanná a nehéz köveket, míg másutt telekinézist alkalmaztak. Úgy tűnik, hogy a pozitív szubatomi energiarészecskék nehéz tárgyakban való elnyeletése formasugárzókkal irányított koncentrált földsugárzással is előidézhető. A különböző geológiai anomáliák következtében ugyanis a földből nem csak Yin jellegű sugárzás áramlik, ki, hanem Yang jellegű sugarak is. Ebben semmi hihetetlen sincs, hiszen a Föld a Sarkoknál intenzív mágneses sugarakat bocsát ki magából. A helyi mágneses mezőket gerjesztő lávamozgások is hasonló erőteret gerjesztenek. Ahol feltör a koncentrált Yin energia, ott a Yang pólus kisugárzásának is felszínre kell törnie. Ezek a sugarak összegyűjtve és megfelelően irányítva súlytalanságot is képesek előidézni. Ezt a jelenséget a geomantiában jártas elődeink ismerték, és gyakran alkalmazták hatalmas kőtömbök mozgatására. Bármilyen meglepő ezt az ősi technikát a XX. században ismét használták.

Erre a floridai Homesteadben került sor. Ennek a városnak a nevezetessége a korall kastély. A látogatókat már a kapuban megdöbbenti az a 9 tonnás kőtömb, amely acél tengelyén egyensúlyozva egy autóból kiszerelt sebességváltó csapágyain gördül. A 2 méter magas és ugyanilyen széles kőkapu egy könnyed érintésre nyílik, mintha súlytalan lenne. A kapun belépve egy erődítményszerű várban találjuk magunkat. Hátul egy torony emelkedik a magasba, melynek egyik szobájában találhatók azok a primitív szerszámok, amelyekkel az alkotója ezt a hatalmas épületkomplexust létrehozta. Néhány fűrész, lánc, különböző méretű fúrók, kalapácsok, véső, feszítővasak és ékek. Darunak, csigáknak és egyéb emelő szerkezeteknek nyoma sincs. Maga a torony is egy 245 tonnás építmény, amelyet 4-9 tonnás, kocka alakú kövekből emeltek. Csak a tető 30 tonna, precízen illesztett kődarabokból összerakva. Az udvaron féltonnás hintaszékek, szintén kőből. A 25 szék körül asztronómiai szimbólumok, bolygók, holdak és csillagok láthatók.

Úgy néz ki ez a sokak által látogatott turistalátványosság, mint egy kőkori csillagvizsgáló. Ezt a benyomást erősíti meg az a 8 méter magas és 20 tonna súlyú távcső, amely szintén kőből lett kifaragva. Még a kereső szálak is láthatók benne. A Polaris csillagra van irányítva. Mellette egy napóra, megjelölve rajta a téli és a nyári napforduló időpontja. Nem messze tőle egy egymásba épített medencerendszer látható. A 315, a 155 és a 45 centiméter átmérőjű medencék elrendezése a naprendszert szimbolizálja. A belső kört a Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars; a középsőt a Jupiter, a Szaturnusz és az Uránusz; a legnagyobbat pedig a Plútó alkotja. A kastély érdekességei közé tartozik még egy fél tonnás asztal, egy 12 méter magas földbe süllyesztett obeliszk és egy 30 tonnás kőfal. Eddig nincs semmi különös ebben az épületegyüttesben. Tudjuk, hogy Amerikában sok különc milliomos található, akik jó néhány meghökkentő kastélyt építettek maguknak. Gondoljunk csak az aranypolgárként emlegetett William Randolph Hearstre[57], a sajtómágnásra, aki a 97 ezer hektáros kaliforniai birtokán felépíttette Sanadut[58], a legendás kastélyt, ahová imádott szeretőjét zárta.

Ennek a kastélynak az építője azonban nem volt milliomos. Az 1920 és 1940 között készült épületegyüttes létrehozója egyetlen ember volt: Edward Leedskalnin. Leedskalnin Rigában született, ahonnan az I. világháború elől Kanadába emigrált. Favágóként dolgozott, de tüdőbajt kapott. Ezért a szubtrópusi éghajlatú Floridába költözött, ahol 12 dollárért vásárolt egy telket, és felépített rajta a korall kastélyt. Eleinte senki sem törődött vele, de később mind többen csodálkoztak rajta, hogy egy kis termetű, 60 kilós, tüdőbajos férfi, hogy képes több tonnás köveket egyedül mozgatni, és a helyére rakni. Ráadásul az iskolázottsága is rendkívül alacsony volt. Még szakmunkás képzettséggel sem rendelkezett. Primitív szerszámait is maga készítette. Egyetlen szállító járműve egy gumitömlő nélküli, abroncsokon guruló bicikli volt. Fokozta a személye körül rejtélyt, hogy mindig éjjel dolgozott. Nem azért, mert álmatlanságban szenvedett. Nem akarta, hogy kilessék a titkát. Ha valaki megjelent az építkezés helyszínén, abbahagyta a munkát, és udvariasan elbeszélgetet a látogatóval. Mindaddig szóval tartotta, amíg el nem ment. A több tonnás köveket szinte koromsötétben darabolta, és emelte fel a helyükre. Nem szorult senkinek a segítségére.

A környéken élők csak ámultak, hogy daru nélkül hogyan kerülhettek az építkezéshez használt hatalmas kőkockák egymásra. Végül kíváncsi fiatalok lebbentették fel a fátylat a titokról. Egy holdvilágos éjszaka kilesték, hogy a hatalmas kőkockák a levegőben lebegtek, és lassan a helyükre repültek. Persze senki sem hitte el a történetüket, azt hitték, hogy csak lódítanak. Már majdnem elkészült a mű, amikor a kastélyt lebontatták. 1936-ban a város elkezdett terjeszkedni, és a korallkövekből készült komor épületegyüttes útban volt. Ezért Leedskalnin kénytelen volt lebontani, és 15 kilométerrel odébb újra felépíteni a kastélyát. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor segítséget hívott. A kövek szállításhoz egy traktorost fogadott fel, utánfutóval. A sofőrt azonban elküldte, nem lehetett jelen a rakodásnál. A délelőtt odaállt traktorosnak azt mondta, hogy jöjjön vissza délután, addigra talán végez a felpakolással. Egy ízben azonban a sofőr a vezetőülésen felejtette az ebédjét, és fél óra múlva visszament a járműhöz. Legnagyobb megdöbbenésre az utánfutó már csaknem tele volt. 30 perc alatt még daruval sem lehetett volna ennyi súlyos kőkockát felrakni, nemhogy a Leedskalnin által használt primitív láncos emelőkkel. (Ez is azt bizonyítja, hogy földből feltörő energiát használt, ami csak az építkezés gondosan kiválasztott helyszínén állt rendelkezésre. Útközben nem. Így a két helyszín között kénytelen volt hagyományos szállító eszközöket igénybe venni. Az egyiptomi piramisépítők viszont telekinézist alkalmaztak, mert nekik a kőtömbök szállításánál is szükségük volt az éteri energiára.) Ily módon 1 hónap alatt átszállította a várat az új helyére. Tekintettel az éjszakai műszakra újbóli felépítése 4 évig tartott.

Aztán megnyitotta a látogatók előtt. Csupán minimális belépti díjat szedett, hogy minél többen megcsodálhassák a művét. A látogatók már messziről rácsodálkoztak a 6 tonnás blokkokból készült 2,5 méter magas és 1 méter széles kőkerítésre. Az ehhez használt kőkockák kétszer olyan súlyúak, mint a Kheopsz piramis elemei. Ám hiába faggatták Leedskalnint az építés módjáról. Csak annyit közölt sejtelmesen, hogy újra felfedezte az ősi egyiptomiak tudását, a piramisok készítésének titkát. Aztán a gravitáció és a bolygók által kibocsátott kozmikus sugárzás között fennálló fizikai törvényeket emlegette. Azt állította, hogy tudja hogyan építkeztek az ősi megalitvárosokat létrehozó indiánok. Gyakorlati bemutatót azonban nem volt hajlandó tartani. 1953-ban aztán elhunyt a mester, és magával vitte titkát a sírba. Hátrahagyott könyvtára tele volt kozmikus energiával, gravitációs mezőkkel és elektromágnesességgel foglalkozó művekkel.

A korall kastély körüli rejtélyek felkeltették a hivatásos építészek és a parajelenségekkel foglalkozó kutatók figyelmét is. Amikor megpróbálták kideríteni az építkezés körülményeit, minden racionális magyarázat megbukott. Az 1970-es években még egy buldózert is a helyszínre vittek, hogy megkíséreljék a legnagyobb, 30 tonnás követ odébb tenni. Meg sem tudták mozdítani. Az alternatív magyarázatot keresők már valamivel előbbre jutottak. Ők a Föld rejtett energiavonalainak felhasználását gyanították. Rámutattak arra, hogy Leedskalnin nem véletlenül választotta tervei megvalósításhoz Floridát. Ezen a félszigeten ugyanis igen erős energiacsomópontok találhatók. Ezeket valószínűleg a Florida alatti kiterjedt barlangrendszerek gerjesztik. A szakkönyvek alapján Leedskalnin minden bizonnyal rájött a koncentrált energiakisugárzások felhasználási módjára. Ezek irányításra feltehetően formasugárzókat használt. Erre utal, hogy a kövek darabolásánál ugyanolyan mértani arányokat használt, mint a hajdani piramisépítők Egyiptomban. Az is lehet, hogy a szögek, formák, arányok összefüggésben állnak a kozmikus energiákkal. Ez a történet is azt bizonyítja, hogy a levitáció egyáltalán nem ördöngös jelenség. Kiváltásának számtalan módja van. Csupán meg kellene vizsgálni őket. Aztán a legmegfelelőbbet kiválasztva mi is alkalmazhatnánk az építkezéseinknél.

 

Kiegészítések

 

Az ezredfordulón nem történt meg a régóta várt paradigmaváltás. Ezért a fejlesztők, konstruktőrök pótcselekvést folytatnak. Nem azt gyártják, amire a vásárlóknak legnagyobb szükségük lenne, hanem azt, ami az ipari, kereskedelmi körök profitját növeli. A multina­cio­ná­lis iparvállalatok és a kereskedelmet uraló áruházláncok nyereséghaj­há­szá­sa, kielégíthetetlen pénzéhsége arra kész­teti az innovációban tevékeny­ke­dőket, hogy a már meglevő termékek szolgáltatásainak növelésével érjék el a kívánt megújulást. A kereslet folytonos növekedését azáltal próbálják bizto­sítani, hogy kihasználják az emberek újdonság iránti vágyát. Az utóbbi évek fogyasztói magatartása azonban azt bizonyítja, hogy nincs értelme az eről­tetett technológiai megújulásnak. A foly­tonos fejlesztés következtében tech­nikai eszközeink mind bo­nyolultabbak és drágábbak lesznek. A vásárlók vi­szont nem hajlandóak az elvárt ütem­ben lecserélni készülékeiket, ame­lyek­nek egyetlen hibájuk, hogy van náluk tökéletesebb is.

Emiatt rekedt meg a digitális rádiózás, ez lassítja a digitális televízió széleskörű elterjedését. Hiá­ba adottak a technikai feltételek, ha nincs rá kereslet. Az átlagnézőnek megfelel a jelenlegi technikai színvonal is. Sokan azt tartják, hogy mi­­nek a legújabb, méregdrága csúcs­ké­szü­léket megvenni, ha azokon is ugya­nazok a színvonaltalan műsorok, és ál­lan­dó ismétlések láthatók. Újab­ban már az ismétlést is ismétlik. Egy éven belül kétszer-háromszor is leve­títik ugyanazt a filmet. Mivel a többi tévécsatorna is ezt teszi, szinte havonta ostromolnak bennünket az unalomig ismert kópiák. Nincs hová menekülni előlük. Ha egy film véletlenül kimarad a sorozatos is­mét­lés­­ből, az szenzáció­számba megy. A minap a Magyar Tele­vízió bemondó­ja azzal a megjegy­zés­sel ajánlott a né­zők figyelmébe egy fil­met, hogy „ed­dig csak egyszer vetítet­ték le”. Már a könnyű szórakozást ígé­rő esztrádműsorok sem eredményeznek kikapcso­ló­dást. A sok bárgyú kije­lentés, és ostoba megnyilatkozás után nem csoda, hogy nap mint nap ilyen kritikák jelennek meg az újságokban: „Az együgyű be­szélgetésre invitált színművészeink úgy ripacskodnak, mintha otthon, a fürdő­szobában illegetnék magukat a tükör előtt. A fél ország kénytelen nézni a kínos attrakciókat, leplezetlen igény­telensé­güket, miközben hitetlenkedik a színvonaltalanságot engedélyező szer­kesztők szakmai dilettantizmusán. Ahelyett, hogy figyelmeztetnék a résztvevőket a művészi jó ízlésre, boldogan elsüllyednek velük a nívótlanságban. Nem csoda, hiszen ők is ugyanazt a levegőt szívják, mint az ízlésterroristáknak is nevezhető megúszó művészeink. A kis energia, gyors pénz, múló szégyen keveréke táplálja szinte mindnyájukat.”

Egy másik kritikusunk szerint: „Büfészínészeink agyonpózolják az amúgyis gyenge lábakon álló produkciót. Megjátszott érdeklődés, közhelyes szellemeskedés, jópofizás, hamis kacarászás, gondokat szőnyeg alá seprő kedélyeskedés jellemzi minden megnyilvánulásukat. A komolynak szánt társalgást is rátelepszik az üresség, a vergődés és a ripacskodás. Nincs egy őszinte mondat, egy színvonalas poén. A műsorvezető, mint egy vándorcirkusz kopott manézs­mestere erőlködik, hadovál. Szemmel láthatóan szeretne már túl lenni az egészen. Ráadásul mindez olyan díszletek között zajlik, mintha egy vasárnap délelőtti gyermekműsorban lennénk. Harsány színek ízléstelen, giccses berendezési tárgyak, és folyton változó, ide-oda cikázó, szemkápráztató fényeffektek próbálják elterelni a nézők figyelmét a színvonaltalan társalgásról.” Amikor már mindenki azt hitte, hogy ezt a szintet nem lehet alulmúlni, a kereskedelmi csatornák nálunk is elkezdték sugározni a Big Brother kukkoló show-t. Ezt az emberek alantas ösztöneire építő, gusztustalan, perverz műsort már a mértéktartó médiakritikusok is minősíthetetlen kultúrmo­csoknak bélyegezték, és megállapították, hogy megindultunk az evolúciós fejlődésben, visszafelé. Ha véletlenül műsorra tűznek egy jó filmet, azt éjszaka vagy hajnalban sugározzák. Ezért a korán kelő, másnap munkába igyekvő emberek nem tudják megnézni. Sajátos műsorszerkesztő politikájukat azzal indokolják, hogy a tartalmas alkotások manapság csak egy szűk réteg igényeit elégítik ki. A rétegműsorok pedig nem sugározhatók fő adásidőben, mert ez jelentősen csökkentené a nézettségi indexet, ami a reklámbevételek elmaradást ered­ményezné.

A zenekritikusok sem szorgalmazzák az egyre tökéletesebb HIFI-csodák megvásárlását, mert nem lehet kihasználni őket. A műsor ugyanis, amit hallgathatnánk rajta, nincs összhangban a műszaki színvonallal. A popvilág egy neves személyisége, így nyilatkozott a jelenlegi helyzetről: „Ma már a zenét sem bakelit lemezen hallgatjuk, sercegő tű közvetítésével. De mit ér az egész, ha a technikai tökéletesség tartalmatlansággal párosul. A mind hosszabb játékidőt unalomig ismert panelokból összetákolt dalocskák töltik ki. Ehhez a rágógumizenéhez már hangszereket sem használnak. Előállításuk szintetizátorokkal történik. Fő zenei motívumok a dobgépek monoton, agyzsibbasztó dübörgése. A legtöbbször azonban csak agyonhangszerelt, agyonmarketingelt, jellegtelen zenei motívumok sorjáznak a lemezen. Van aki primitív ordítozással, vad artikulációkkal próbálja feldobni dalai lagymatag stílusát. Mások érzelmek kicsikarásával szeretnének sikert elérni. Színvonal hiányában azonban nem érik el a céljukat. A »nyáltengerben tocsogó« hallgató nem képes elérzékenyülni a produkció hatására.”

A parttalan tökéletesítések, a vég nélküli funkcióbővítések legújabb megnyilvánulása, az interaktív tele­vízió kifejlesztése. Ez egy szoftver, melynek segítségével a néző otthon­ról megváltoztatja a kameraállást, mó­dosíthatja a színpad mögötti ku­lisszát, stb. Az ehhez szükséges egy­ség ára csaknem eléri a tévékészülék árát. A nézők zöme azonban nem kíván beavatkozni a filmkészítés munkájában. Ezt a feladatot rábízza az erre hivatott rendezőre, operatőr­re, díszlettervezőre. A túlfejlesztésekkel szembeni érdektelenség okoz­ta a 3 gigahertzes mobiltelefonok ha­­­zai elutasítását is. A szu­per­mo­bi­loknak nevezett harmadik generá­ciós készülékek üzemeltetésére kiírt tender tejes kudarccal végződött. Né­hány hónappal ezelőtt még egy­mást túllicitálva verekedtek a táv­köz­lési cégek a rendszer kiépítésért. A fogyasztók érdektelensége azon­ban lehűtötte a kedélyeket. Ma már ingyen sem kell senkinek. A licenc­eladások meg­hiú­sulása következ­té­ben az állam­kassza min. 100 mil­liárd forint be­vé­teltől esett el. A mo­bil-szol­gál­tatók Nyugat-Európában sem értek el sikert a „forradalmian új” tech­no­lógiával. Előbb a szol­gál­tatásokat, a tartalmat kellett volna bő­víteni, mert enélkül nem lehet meg­teremteni a fogyasztói igényt egy jóval drágább hálózat használatára. A pangásba, az eladások csökkenésbe belejátszik a recesszió is. A gazdasági válság, az egymást érő terrorcselekmények mi­atti létbizonytalanság visszafogja az em­­be­rek költekezési kedvét. Mindenki fél a jövőtől, a munkanélküliségtől, az elszegényedéstől, ezért tartalé­kol­­ják a pénzüket. A bizonytalan jö­vő­re való tekintettel a bankszám­lájukon gyűjtik a megtakarításaikat.

[

„Az ezotéria kiteljesedésé”-nek IV. fejezetéből tudjuk, hogy a XX. század elején élt nagy elődöket a század közepén tevékenykedő második generáció váltotta fel. Őket követte a harmadik generáció. Az apokalipszis ko­rá­ban előre haladva a XX. szá­zad végén már a harmadik szinten álló lelkek sem kí­vánkoztak tömegesen a földi világba. Így a XXI. század elején elárasztott bennünket a színvonaltalan lelkek ára­da­ta. Ez magával hozta a bű­nözés mértéktelen elharapód­zását, és a kultúra elseké­lye­sedését. Az előbbi követ­kez­ményeit naponta hallhatjuk, láthatjuk a rádió és a tévé híradásaiban. A kultúrában megnyilvánuló elkorcsoso­dá­sunk elsőként a kritikusok­nak tűnt fel. A kulturális alkotások hivatásos bírálói mind gyakrabban tesznek ilyen ki­jelentéseket: „Jelentéktelen kor kezdődik.” Mások így sirán­koznak: „A klasszikus kul­túra helyét elfog­lalta a show-biz­nisz »big­brot­heres« világ­rend­je. A szó­­rakoztatás, a ki­kap­csoló­dás minden terü­le­tén hó­dít a lum­penkultúra.” A sok pri­mitív em­ber alacsony szín­vo­nalú szó­ra­kozást igé­nyel, és számbeli fö­lényük folytán kul­turális szint­jüket ráerőltetik a rohamosan fo­gyatkozó szín­vo­nalas réteg­re. Ahelyett hogy megpró­bál­nának fel­emel­ked­ni hozzájuk, lerántják őket a maguk szintjére. Ezáltal egész civilizációnk elsüllyed a mocsárban.

Lagzi Lajcsi műsorában pl. egy Fekete Pákó nevű bunkó azt üvölti a Magyar Televízió főmű­sor­időben sugárzott szórakoztató esztrádjában, hogy: „Add ide a didit, a didit add ide.” Közben egy festett hajú buta, szőke bombázó meglehetősen méretes mellei után kapkod, és magán kívül vonaglik. Akinek ez nem tetszik, átkapcsolhat valamelyik kereskedelmi csatornára. Ott azonban rosszabbul jár, mert ezek a társaságok a Big Brother showval, vagy a Győzike Reality komédiával szórakoztatják a jobb sorsra érdemes közönséget. Ez utóbbi show a roma közösség szellemi és kulturális színvonalára igyekszik lehúzni a tévénézőket, de erre nem nagyon van szükség, mert aki ezeket a műsorokat nézi, az már eleve ezen a szinten áll.

A bunkók számának gyara­po­dásával változik a példakép is. Évszázadokkal ezelőtt Zrí­nyi Ilona volt a nemzet hőse, eszményképe. Ma már a való­ságshowból ismert Kismo­csok a bálvány. Ennek az áldatlan állapotnak a kialakulásában nagy szerepet ját­szott a mé­dia. A kultúra profitérdekelt irányítói azt a kevés értéket is besá­rozzák, bemocskolják, ami a nagy elő­döket követő hul­lám­völgyben még fellehető. Nem tisz­telik a tehetséget, nem tö­rekszenek maradandó érté­kek létrehozására. Azt a né­hány te­hetséges embert, aki vala­milyen tévedés folytán ebbe a korba született, szín­vo­naltalan produkciókra kényszerítik. Az indok: „A ré­tegműsorokból nem lehet megélni. A kultúra művelőinek a közízlést kell kiszolgálni.” Miután a közíz­lés egyre ala­csonyabb szintre süllyed, lesilányítja vagy el­né­­mítja a tehetségeket.

 

A rohamosan csökkenő tömegigény kielégítése nem okoz túl nagy erőfeszítést a kultúra jelenlegi patrónu­sai­nak, mert a primitív tömegek valójában nem is akar­nak szórakozni. Az alacsony színvonalon álló lélek nem tudja elviselni a nála fejlettebbeket, ezért nem kíváncsi rá­juk. Ezek az emberek csupán a balhé kedvéért járnak a szó­rakozóhelyekre. Egymást akarják szórakoztatni, a maguk mód­ján. Ezért sosem egyedül, hanem bandákba verődve lá­to­gatják a szórakozóhelyeket, ahol előbb utóbb elkezdenek kö­tözködni, verekedni. A futballmeccseket, és egyéb sport­ren­dezvényeket sem azért keresik fel, hogy élvezzék a spor­to­lók játékát, hanem azért, hogy botrányt kelthessenek, hogy az egymást heccelő össze­tűzésekben kitombolhassák magu­kat.

Intellektuális környezetbe cseppenve sem képesek türtőz­tet­ni magukat. A színházakban először füttykon­cert­tel he­lyet­tesítették az általuk konzervatívnak tartott tapsot, újab­ban pedig úgy hujjog­nak, mint majmok a fán. Lassan ők vál­nak a darab főszereplőivé, ugyanis a leglehetetlenebb idő­pon­tokban tör ki rajuk a szereplési vágy. Ilyenkor egymást gerjesztve kurjongatnak, hogy minél több ember figyelmét tereljék magukra. A rosszalló tekintetek nem zavarják őket, hiszen éppen az a céljuk, hogy kavarodást szítsanak, zavart keltsenek. Persze honnan is tudnák, hogy miként kell kulturáltan viselkedni, amikor manapság az ifjúsági szórakozóhelyek inkább hasonlítanak egy woodoo szertartásra, mint diszkóklubra. A tetszésnyilvánítás helyes módjára akkor sem lennének képesek, ha erre hajlandóak lennének, mivel a darabból nem értenek semmit. Még a jelenleg oly gyakori gügye, színvonaltalan és alpári stílusú előadás is meghaladja az értelmi szintjüket, fogalmuk sincs arról, mi zajlik a színpadon. Mindez nem vet jó fényt az ifjúságra, mert alapot ad az általánosításra. Sokak szerint a mai fiatalok a pillanat bulistáivá váltak. Minden napra kell valami program, buli, koncert, de legalább hangos háttérzene. Nagy szorongást keltene bennük, ha néhány órát egyedül, csendben kellene eltöltenünk. Ez esetben ugyanis hamar rádöbbennének, hogy belül mennyire üresek.

[

Az előző fejezetekben tudomásunkra jutott, hogy a sátáni erők előszeretettel fordítják ellenünk technikai ered­ményeinket, hogy gátolják a valódi fejlődésünket. Fő céljuk az ismeretanyag felhígítása, a hasznos információk elrejtése. Hogyan lehet a létfontosságú ismerteket hozzáférhetetlené tenni az emberek számára? Megsemmisíteni nem szabad, mert akkor nem valósulna meg a szabad akaratból eredő döntési jog. Az ember nem hibáztatható olyan fejleményekért, amelyek azért alakultak ki, mert nem volt tudomása tettei következményeiről. A sors tehát időről időre biztosítja nekünk a továbbfejlődésünkhöz, a jó úton haladáshoz szükséges ismerteket. Gondoskodik róla, hogy felléphessünk a fejlődés éppen időszerű lépcsőfokára. A Sátánnak viszont az az érdeke, hogy ne találjuk meg ezeket a lépcsőfokokat. Sőt egy olyan lépcsősort helyez előtérbe, amely nem felfelé, hanem lefelé visz minket. Ennek a lépcsőnek a fokait az emberi ostobaság, szűklátókörűség és önteltség alkotják. A gonosz erők elhitetik velünk, hogy akkor fogunk haladni, attól válunk korszerűvé, ha vég nélkül szaporítjuk az információforrásainkat, ha határtalanná duzzasztjuk a médiát. Mi ezt készségesen elhittük, és óriási lendülettel meg is valósítottuk. Közben olyan frázisokat pufogtattunk, mint: „A demokrácia előfeltétele az információ szabad áramlása.” Vagy: „Minden embernek joga van az igényeinek megfelelő szórakozáshoz, ezért minél több rétegműsort kell létrehozni.” Az eredmény: Amíg a Magyar Televíziónak a rendszerváltás előtt csupán két csatornája volt, és mindenki azt nézte, most 50 magyar nyelvű, és 200 külföldi tévécsatorna között válogathatunk. Mivel a legújabb digitális műholdak lehetővé teszik a többnyelvű szinkronizálást, a magyar nyelven is követhető külföldi műsorok száma rohamosan nő.

Mit tesz ilyenkor az átlagpolgár? Leül a fotelba, és találomra kiválaszt egy csatornát a sok közül. Miközben belefeledkezik a Való Világ vagy a Big Brother lélekmérgező kukkolásába, nem is gondol arra, hogy egy másik csatornán olyan ezoterikus műsor megy, amely választ adna súlyos egész­ségügyi vagy lelki gondjaira. Azokhoz sem jutnak el a létfontosságú ismertek, akik műsorújságból választják ki a megnézni érdemes csatornákat. A felpörgetett életritmussal járó állandó elfoglaltság, a hétköznapok fojtogató ölelése ugyanis nem teszi lehetővé, hogy tévét nézzenek, rádiót hallgassanak. Ha időnként adódik is lehetőségük 1-2 órás szórakozásra, akkor sem mennek semmire a céltudatos műsorkereséssel. Az óriási programválaszték következtében 3-4 érdekes műsor is megy egy­időben. Most melyiket válasszák? Melyikről maradjanak le? Egyet még fel tudnak venni videomag­nóval a kieső műsorok közül, de mikor érnek rá megnézni? Nem csoda hogy sokan már feladták a küzdelmet. Ha akad egy kis szabadidejük, azt nem információszerzéssel, hanem zenehallgatással töltik. Bekapcsolják valamelyik kereskedelmi rádiócsatornát, közben bosszankodnak a félig lejátszott számok közé beékelt bárgyú reklámok miatt.

Hasonló a helyzet a nyomtatott sajtóval. Amíg a rendszerváltás előtt alig kéttucatnyi újság, folyóirat állt rendelkezésre, mára a számuk meghaladta a 750-et. A legtöbb újságárus ennek csak a töredékét rendeli meg, mivel az összeset raktározni sem tudná, nemhogy kirakni a standjára. Könnyen kitalálhatjuk, hogy melyik lapokat fogja előnyben részesíteni. Nem azokat, amelyekben használható információk vannak. Ezek ugyanis rétegkiadványok, amelyek egyre kevesebb embert érdekelnek, így nem lehet jól eladni őket. Még kaotikusabb állapotok uralkodnak az Interneten. Itt csupán a weblapok száma eléri a 235 milliárdot. Százezer élet is kevés lenne ahhoz, hogy mindegyiket átnézzük, és eldöntsük, hogy számunkra melyik hasznos. Ez az esetben a sátáni erők a felhígítás módszerét alkalmazták. Túltengő véleménynyilvánítási szabadságunkra alapozva rábírták a szolgáltatókat az Internet ingyenessé tételére. Ezt követően a feltűnési viszketegségtől szenvedőktől kezdve a grafomániá­so­kig rászabadítottak mindenkit a világhálóra, hogy hozzanak létre minél több weblapot. Ezáltal az a kevés használható információ, ami felkerült az Internetre elvész a tartalmatlan szótengerben. Miután témafigyelő rendszer nincs, ismeretválogató, információszerző szakemberek sem állnak rendelkezésre, mindenki vakon tapogatva halad ebben a hatalmas labirintusban. Nem csoda, hogy hamar zsákutcába jut. Mindezek következtében oda jutottunk, hogy mára a tömegtájékoztatás képtelen betölteni eredeti szerepét. Áttekinthetetlenné, és használhatatlanná vált. A sátáni erők akaratának megfelelően ma már csak egyetlen feladatot lát el kitűnően: életünk megzavarását, fejlődésünk lehetetlenné tételét. Valódi, előrevivő fejlődés helyett visszafelé húzó álhaladást kényszerít ránk, amely végül a teljes romlásba taszít bennünket.

[

Az élet minden területére kiható reformok elmaradásában nagy szerepe van az elavult oktatási rendszernek is. A pedagógiában uralkodó állapotok miatt aggódók évek óta hangoztatják, hogy jelenlegi iskoláinkban az aktív, érdeklődő, kreatív gyerekből unott, passzív „tanulógépet” faragnak. Az illetékesek azonban mindaddig nem törődtek az intelmekkel, amíg nyilvánosságra nem került az OECD megbízásából készített iskolai felmérés. Ebből 32 országra kiterjedő, több mint százezer diák bevonásával készült jelentésből kiderült, hogy a magyar diákok rendkívül rossz teljesítményt nyújtottak. A szövegértés terén a 19, a matematikában pedig a 21. helyen végeztek. A korábbiaktól el­térően ez nem egy szokványos ismeretfelmérő teszt volt. A vizsgáztatók nem arra voltak kíváncsiak, hogy a tanulók mennyi ismeretet sajátítottak el, milyen a magolóképességük.

A felmérést a Pisa-teszt alapján végezték. Ez a módszer nem az olvasás- és íráskészségre, nem is az iskolai órák alatt emlékezettbe vésett információk mennyiségére kíváncsi, hanem arra, hogy a diákok mennyit értettek meg belőle. Nem a tételes tudást, hanem a praktikus prob­lémamegoldó képességet vizsgálták. A nagysikerű teszt kidolgozója szerint: „Aki nem tud problémákat megoldani, a problémákat érthetően elmagyarázni, az jövőképtelen. Nem fog tudni alkal­mazkodni a szakmai, családi és társa­dal­mi elvárásokhoz.” A tesztet alkalma­zók szerint a szövegértés három dolgot jelent: információszerzést, az informá­ció értel­me­zését, majd összehason­lítá­sát a va­lósággal. A matematikai és ter­mé­szet­tudományos ismeretek sem kép­letetek pa­pagájszerű felmondását jelen­ti, ha­nem reális ismeretek, mindennapi prob­lémák krea­tív megoldását. A Pisa tesz­tet már a XXI. század oktatási filo­zó­fiája szerint állí­tották össze. Az in­for­má­ciós társada­lom nem arra kíván­csi, hogy az oktatás ürügyén mit táplálnak a fejekbe, hanem hogy mi jön ki belőle; felnőtté válva mire tudják hasz­nálni a diákok, amit meg­tanultak. A Pisa-teszt arra is kitért, hogy az oktatásra for­dított összegek nin­cse­nek szoros össze­füg­gés­ben az elért ered­ményekkel. Ké­sőbb az Oktatásügyi Mi­nisztérium el­len­őrző felméréseket foly­tatott. Ebből az is ki­de­rült, hogy az álta­lános iskolát vég­zett 15 éves gye­rekek egynegyede funk­cio­nális analfabéta, az­az tud olvasni, de nem érti, hogy mit ol­vas. Mi még a so­rok között is tudtunk ol­vasni, a jelen­legi plázageneráció már a sorokat sem képes megérteni.

Ez a felmérés alaposan felboly­gatta a közvéleményt is. Évtize­dek óta büsz­kék vagyunk a magyar diákok felké­szültségére, a magyar oktatási rendszer kiemelkedő ered­mé­nyeire. Erre minden okunk meg­volt, hiszen a magyar szak­embe­rek kiválóságát a világ minden or­szágában elismerik. A háromszin­tű iskolarendszer kiváló alapozó munkáját bizonyítja a 13 Nobel-dí­jas tudósunk is, ami egy 10 milli­ós országtól, illetve egy 16 milliós nemzettől szép teljesítmény. Erre napvilágra kerül egy teszt, amelynek alapján még a közismerten alacsony szinten álló amerikai alapfokú oktatás is megelőz bennünket. Az Egyesült Államokba delegált tudósítóink évtizedek óta panaszolják, hogy az átlag amerikainak fogalma sincs arról, hogy hol van Magyarország. Pe­dig Európa kellős közepén, a kontinens földrajzi középpontjában élünk. A diplomások közül sem ismeri mindenki hazánkat. Sokan csak annyit tudnak rólunk, hogy sok magyar él az Egyesült Álla­mokban. (Mellesleg 1,5 millió ame­rikai vallja magát magyarnak, il­letve magyar származásúnak.) Két­ségtelen hogy az Amerikában élők földrajzi ismeretei, tárgyi és mű­veltségbeli tudása nem éri az eu­ró­pai iskolákban nevelkedettek szint­­jét, ennek ellenére jobban meg­állják a helyüket az életben. Élet­szem­léletük példával szolgálhatna sok nemzet számára.

Az amerikai átlagpolgár meglehetősen naiv; a körülötte levő tárgyakkal, az emberekkel kapcsolatos életszemlélete rendkívül leegyszerűsített; a világképe túlzottan egyoldalú. Hajlamos arra, hogy mindent a saját szemszögéből ítéljen meg. Ehhez jelentősen hozzájárul a neveltetése; a magabiztos, öntudatos, célirányos viselkedésre szoktatása. Már kiskorában az agyába vésték, az iskolai osztálytermekben feliratok sulykolták belé, hogy: „You are the best”[59] (Te vagy a legjobb). Teljesítményorientáltsága nem engedi, hogy az élet egyéb megnyilvánulásainak figyelmet szenteljen. A „who cares”[60] (kit érdekel) attitűd állandó vágtázásra, a cél minél rövidebb úton történő megközelítésére sarkallja. A racionalitásba, a nyitott társadalom erejébe vetett makacs, szinte már vak hite, és önfeledt életigenlése azonban elismerésre méltó. A „Go ahead and do it”[61] (Ne vacakolj, cselekedj) mentalitása csodákat művelt ezen a földrészen. Az amerikaiak nem csak mondják, hanem el is hiszik, hogy a határ a csillagos ég.

Ez a törekvés szövi át mindennapi életüket. Az úton felbukkanó nehézségeken hanyag gondtalansággal túlteszik magukat. Nem törődnek az akadályokkal. Ha nem tudják legyőzni, akkor megke­rülik őket. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb buzgalommal törekszenek a győzelemre. A szü­letett amerikai nem sokat „vacakol”. Ha nem tudja se kibogozni, se szétvágni a „gordiuszi csomót”, akkor átlép rajta. Gondolja a gondok majd menet közben megoldódnak. Ha meg nem, ráér a végén is visszatérni hozzájuk. Nagyobb távlatból szemlélve jobban látja a baj okát, így gyógyírt is könnyebben talál rá. Ám vannak olyan problémák is, amelyeket nem lehet átlépni. Ilyenkor szárnyat növeszt, és át­repüli. Az Egyesült Államok csupán kétszáz éves. Ezért a nemzetek között kamasznak számít. So­kak szerint ebből származik a hetvenkedése, az erőfitogtatása, és a túlzott önbizalma. Az Újvilágban szü­letők nem rendelkeznek több ezer éves kultúrával. Az átlag amerikainak nincs olyan kifinomult íz­lése, mint a római kori szobrok között felnőtt olasznak, nincs olyan műveltsége, mint a nagy klasszi­kusok irodalmi örökségével körülvett franciának, de azt tudja, hogy sopánkodással nem megy semmire.

 

A nálunk alkalmazott poroszos oktatási mód eredménytelensége nem a diákok lustaságának tudható be, hanem a helytelen tantervnek. Egy friss felmérés szerint az iskolapadban ülő gyerekek az otthoni házifeladataikra fordított idővel együtt többet dolgoznak, mint a felnőttek a munkahelyeiken. Nem véletlen, hogy már nem csak ők, hanem a szüleik és a tanáraik is panaszkodnak a diákok túlterhelése miatt. A rossz eredmény tehát nem a tananyaghiányra vezethető vissza, hanem arra, hogy nem megfelelő ismereteket táplálunk gyermekeink fejébe. Nem az a baj, hogy sokat tanulnak a gye­rekek az iskolában, hanem az, hogy sok feleslegeset. A túlterhelésük abból adódik, hogy hiábavaló terheket rakunk rájuk. Ahelyett hogy készségeket sajátíttatnánk el velük, gondolkozni tanítanánk meg őket, lexikális tudást sulykolunk a fejükbe.

Ennek eredményeként szinte semmit sem tudnak, amire a mindennapi életben szükségük lenne. Helyette „betonfenekű magológépeket, két lábon járó lexikonokat” nevelünk belőlük. Az integrál és differenciálszámításra pl. már a középiskolában meg­tanítják a diákokat, holott az egyetemen sincs igazán szükség rá. Jelenleg ilyen tananyaggal tömik a középiskolás diákok fejét matematikaórán: „Az exponenciális függvények szerepe az irracionális kitevőjű hatványok értelmezésében.” Aztán másnap becsapják őket a zöldségpiacon, mert nem tudnak két számot összeadni fejben. A korszerű oktatás jegyében ugyanis ma már az általános iskolák alsó tagozatában is engedélyezik a zsebszámológép használatát. A közoktatás jelenlegi állapota na­gyon hasonlít ahhoz az újságkarikatúrához, amelyben egy általános iskolás gyerek így szól az ap­jához: „Apa! Azt mondtad, hogy te mindig kitűnő voltál az iskolában. Akkor légy szíves segíts, el­akadtam az empirokriticista filozófusoknál.”

A túlterhelés, a rengeteg különóra miatt a gyerekek nem tudnak mozogni, játszani, futkározni sem. Sokat ront az erőnlétünkön, az egészséges fejlődésükön, hogy már az általános iskola alsó tagozatában erőltetik, illetve megengedik nekik a számítógép-használatot. A fiatal, kialakulóban levő szervezetnek fokozottan árt az elektromágneses kisugárzás, a szem túlerőltetése, kifárasztása. Mivel a szabadidejűket a számítógép előtt ülve töltik, nem fejlődnek az izmaik, nem erősödik meg a csontrendszerük. Görbe hátú, horpadt mellű felnőttek lesznek belőlük. A túlterhelésnek és a mozgáshiánynak tudható be, hogy a diákok több mint 40%-a folyamatosan fáradt, 35%-ának pedig gerincferdülése, hanyag tartása vagy más mozgásszervi elváltozása van. A fokozott leterhelés azonban egyáltalán nem látszik meg a teljesítményükön. Soha nem volt ennyi funkcionális analfabéta az országban, mint manapság. A nemzetközi statisztikai nyilvántartások szerint Magyarországon megszűnt az analfabetizmus. Valóban. Az általános tankötelezettség minden szülőt kötelez arra, hogy a gyerekét iskolába járassa. Ezért fizetni sem kell, mivel az alap- és középfokú oktatás nálunk is ingyenes. Az iskola elvégzése után azonban az emberek 25%-a nem tud olvasni. Ismeri ugyan a betűket, el is tudja olvasni a szöveget, de nem érti. Hiába kezdik el a gyerekek betűvetésre tanítását már az első osztályban, az általános iskola hatodik osztályában a diákok többsége nem képes folyamatosan olvasni.

Ennek oka a jelenlegi oktatási módszerekben keresendő. A XX. század első felében még kiválóan működött a tanítási rendszer. A II. világháború után a modernizálás jegyében először a játékos ele­meket hagyták el az általános iskolák első osztályának tananyagából. Aztán jött az óraszámcsökken­tés, majd 1963-ban a „beszéd- és értelemgyakorlatok” tantárgy felszámolása. Ezt betetőzte a „han­goztató-, elemző-, összetevő” vagyis a szótagoló módszerrel való szakítás. Helyette bevezették a szó­képelemzést, ami oda vezettet, hogy egy 1969-ben végzett felmérés szerint a magyar gyerekek az utolsó helyen végeztek az olvasás gyorsaságában, és a szöveg megértésében. A probléma tehát nem új keletű, a szakemberek tisztában vannak a gondok okaival, de még sem tesznek ellene semmit.

 

Arra sem hajlandóak, hogy körülnézzenek a nagyvilágban, és a másutt jól bevált módszereket, technikai megoldásokat alkalmazzák. Első osztályos gyermeküket látva a szülők minden évben szörnyülködnek, hogy 6-7 éves kis­diákok testsúlyuk egyne­gye­dét meghaladó táskák alatt gör­nye­deznek. Jelenlegi oktatási rend­szerünk már a betűvetés el­sa­játításának időszakában annyi plusz terhet rak rájuk, ami egy tucatnyi könyv magukkal cipe­lé­sét teszi szükségessé. Ezen a téren más országokban sem jobb a helyzet. Az Egyesült Álla­mok­ban azonban már évti­zedek óta megtalálták a megol­dást erre a problémára. Az is­ko­la folyo­sóin lemez­szek­ré­nyek sorakoz­nak. Minden ta­nulónak van egy bizton­sági kulccsal vagy la­kat­tal zár­ható rekesze. (Sok he­lyen szám­kombinációs zárt hasz­nál­nak, így a diákok a kul­csot sem tud­ják elhagyni.) Alul­ra a ru­háit, tornafel­sze­re­lését rakja, felülre pedig a tankönyveit. Óra előtt kiveszik azokat a köny­veket, fü­zeteket, amelyekre ép­pen szük­ségük van, a ta­nítási nap végén pedig csak azt a né­hány holmit viszik ma­gukkal, ami a házi feladat el­vég­zéséhez szükséges. Ez egy kis szatyorban is el­fér. Még külön legyártatni sem szük­séges ezeket a lemez­szek­ré­nye­ket, mert ilye­neket hasz­nálnak a munkások a gyárak öl­tö­zőiben, az orvosok a kórházakban. Készen kapható, csak meg kell ren­delni, és az alagsori- vagy a föld­szin­ti folyosókon elhelyezni.

Rengeteget árt az iskolai neve­lés­nek az átlagost normává emelő ok­tatási törvény is. Mint ahogy nincs két egyforma gyerek, úgy nincs két egyforma képességű diák sem. Ezért a nevelésükben egyéni bánásmódot kellene alkalmazni az uni­formizálás helyett. Már az általá­nos iskola felső tagozatában szelektálni kelle­ne őket, hogy a képességeiknek megfelelő szín­vonalú oktatásban részesüljenek. Min­den diákot addig kell terhelni, amíg lehet, amit még el tud viselni. A jó ké­pességű, kiugró tehetségű tanulókat nem az átlaghoz kell ido­mítani, hanem ki kell emelni őket. Vagy erre a célra lét­rehozott speciá­lis iskolákban, vagy kü­lön­órá­kon gondoskodni kell képességeik ki­bon­takoztatásáról. Ha a gyengébb ké­pes­ségű gyerekek számára van felzár­kóztató iskola, miért nincs ná­lunk tehet­séggon­dozó oktatás? A fejlett nyugati or­szágokban ez már bevett gyakorlat. Po­litikusaink attól tarta­nak, hogy ezek az iskolák elit­kép­ző­vé válnak. Rossz értelemben vett elit­képző akkor válik belőlük, ha csak a tehetős, gaz­dag szülők gyer­mekei jutnak be ezek­re a helyekre. Nem a drága magán­iskolák­nak kell ezt a feladatot ellátni, hanem az in­gyenes közoktatás ke­retén belül kell megvalósítani. Így ta­lán nem kal­lód­nak el a nemzet ifjú te­hetsé­gei, és lesz, aki felemelje az országot a je­lenlegi siralmas gazda­sági helyzeté­ből.

Ehhez a törvények módosítása és a költségek fedezése mellett megfe­le­lő színvonalú tanárokra is szükség lenne. A Pisa-tesztben első helyezést elért Finn­országban az oktatás reformját a peda­gó­gusképzés megre­formálásával kezd­ték. Évtizedek óta olyan tanárokat ké­peznek, akiknek szemléletében első he­lyen a gyerek áll. Differenciálta fejlesz­tik a diákok képességeit, megosztják a figyelmüket a különböző képességű és mentalitású gyerekek között. Egy ha­son­lattal élve ideje lenne nálunk is átérni az oktatásban a „nagyüzemi növény­ter­mesz­­tésről a kertészkedésre”. Mint min­dent ezt is fordítva csináltuk. A mező­gaz­da­ságban felszámoltuk a jól működő nagyüzemi gazdálkodást, és most egyéni gazdák százezrei túrják gazdaságtalanul a nadrágszíj méretű parcelláikat. Az oktatásban pedig az egyénre szabott nevelés helyett futószalagon ontjuk a munkaerőpiac által nem sokra értékelt átlagdiákokat.

Uniformizálásra törekvő oktatási rendszerünk teljesen kiöli a gyerekekből a kreativitást, az eredetiséget, a felfedező készséget. A lexikális tudásra alapozott oktatást folytatóknak nem ártana elgon­dolkodni Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas professzor intelmén: „A gyerek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.” A memorizáló helyett át kell térni az értelmező oktatásra, melynek során a gyerekek megtanulják kiválasztani a fontos, számukra hasznos információkat. Az általános iskolákban vissza kell állni a hangoztató-elemző-összetevő-értelmező módszer alkalmazására. Az első 6 hétben ritmusos, hangképzéses játékokat kell játszani, amelyek kifejlesztik a belső hallást, a helyesírás alapjait. Aztán jöhet a kép és a szöveg, az elemzés, az összeolvasás, majd az értelmezés. A gyerekkel minden egyes alkalommal meg kell beszélni, hogy mit olvasott, így a felső osztályokban már nem lesznek szövegértési gondjai, és értelmezni tudja a világot.

Sokat ront a helyzeten a diákok tanu­láshoz való hozzáállása is. A kor­szellem­hez igazodva nem a tudás megszerzésére törekednek. A tudo­mányokban való elme­rülés helyett a versenyszellemet favori­zálják. A hangsúly nem a tanuláson, az is­meretszerzésen van, hanem a minél jobb érdemjegyek elérésén. A fő cél nem a vi­lág megismerése, hanem az előírt pont­szám el­érése, hogy bejuthassanak az egye­te­mekre. Ott aztán tovább folytatódik a hajsza a kiváló minősítésért, és az ezzel járó jól jövedelmező állásajánlatokért. Az életben sem a szaktudásuk gyarapítása, elmélyí­té­se révén próbálnak érvényesülni, hanem a gyors karrier, a könnyű siker útját vá­laszt­ják. A pénz fogságába kerülve az anya­gi­ak gyarapítása válik életcéljukká. Miu­tán a karrierépítés lefoglalja minden ide­jü­ket, le­ma­radnak a párkeresésről, a csa­lád­ala­pí­tásról. Így életük delén túljutva ki­égett, élet­unt, magányos, boldogtalan em­berek­ké vál­nak. Hiába a sok pénz, az össze­hordott ja­vak, életük vakvágányra fut.

[

A sátáni erők egyik győzelmet a másik után aratják felettünk. A kis lépések taktikája ismét ered­ményesnek bizonyult világunk felmorzsolásában. Az előző fejezetekben már kaptunk némi ízelítőt a megrontásunkra törekvő módszereikből. Ennek során különösen nagy gondot fordítanak az erkölcsi törvények lerombolására, a megtartó erők szétzúzására. Ennek leghatékonyabb módja, hogy ezek a törvények nem kerülnek átadásra. Amennyiben a jövő nemzedéke nem ismeri meg társadalmunk íratlan szabályait, nem is fognak alkalmazkodni hozzá. A háttérben munkálkodó erők ismeretének hiányában a démonvilág ezt a célt sokszor játszi könnyedséggel éri el. Ennek egyik példája az alábbi eset. Egyik városunkban hitoktatást szerveztek az általános iskolák alsó tagozatában. A tanítással megbízott plébánosnak nem volt nehéz dolga az osztályok létrehozásával, mivel a polgári kormányok alatt ismét divatba jött a vallásosság, vagy legalábbis az új elvárásokhoz igazodás.

Az első hittanórán azonban két neveletlen, elkényeztetett nebuló összeveszett, és elkezdték püfölni egymást. Az atya megpróbálta lecsendesíteni őket, de nem járt sikerrel. Erre elveszttette türel­mét, és egy-egy pofonnal térítette jobb belátásra a renitenskedőket. A gyerekek nagyon meglepőd­tek, mert manapság alig van részük effajta nevelési módszerben. Az érintettek nem is hagyták annyiban a dolgot, és otthon elpanaszolták a szokásostól eltérő bánásmódot. Erre a szülők felbőszült fúriaként rontottak be az iskolába, és feljelentették a papot a gyerekek bántalmazása címén. „Milyen jogon meri megütni a fiamat?” – üvöltötték magukból kikelve. A hír futótűzként terjedt, és másnap az összes szülő kivette a gyerekét a vallásoktatásból. Ebben az iskolában most már senki sem jár hittanórára. De valószínűleg templomba sem. A 7-8 éves gyerekek lelkében oly mély nyomot hagyott ez a botrány, a szüleik által gerjesztett egyházellenes kirohanás, hogy felnőtt korukban sem fogják átlépni egyetlen templom kapuját sem. Ők életük végéig ateisták maradnak. Semmi sem lesz, ami visszatartsa őket a bűnözéstől, semmilyen gátlás nem fejlődik ki bennük, ami emberhez méltó viselkedésre ösztönözné őket.

Ebből is látszik, hogy milyen könnyű rajtunk győzelmet aratni. Ostoba, beszűkült agyú gondolkodásunk következtében lépten-nyomon „magunk alatt vágjuk a fát”. Ha csak a kisujját megmozdítja valamelyik ördögfajzat, mi máris ugrunk, és engedelmeskedünk az akaratának. Teljesen híján vagyunk a megfontoltságnak, a bölcs belátásnak. Modern nevelési elveinkkel erkölcsi fertőbe, teljes pusztulásba taszítjuk a jövő nemzedékét. Eközben fennen hirdetjük, hogy mi milyen humánusak vagyunk, megvalósítottuk az erőszakmentességet az oktatásban is. Csak az a baj, hogy az eredmény nem éppen megnyugtató. Az erkölcsi gátlásoktól mentes nemzedék mind több bűncselekményt követ el, és terroristaként lángba borítja a világot. Semmi sem tartja vissza őket a túszszedéstől, a sorozatos robbantásoktól, embertárasaik tömeges legyilkolásától.

Ha gyerekkorukban beléjük verték volna a helyes viselkedés íratlan szabályait, ha istenfélőkké váltak volna, most lenne ami távol tartsa őket a sátáni késztetés által kiváltott állati viselkedéstől. Nevelés hiányában nem alakult ki bennük semmiféle erkölcsi fékrendszer. Tetteiket kizárólag a haverok ösztönzése, uszítása irányítja. Ide vezettek a modern nevelési elveink. Ez lett az eredménye annak, hogy „a gyerekeink nya­ká­ba dobtuk a gyeplőt”. Most szem­besülnünk kell engedékenységünk következményeivel. A dr. Spock által megtévesztett korunk megal­kotta a 11. parancsolatot: „Tiszteld fiadat és lányodat, hogy hosszú, szorongásmentes életük legyen a Földön.” Nem is szoronganak az általunk teremtett kényelmes hely­zetben. Hálából jó megfricskáz­nak minket. Ettől még a felnőttek iránti tisztelet sem tartja vissza őket. Miért is tartaná, hiszen ezt sem neveltük beléjük. Egyébként is mit tiszteljenek raj­tunk? Nem csak a világot tettük tönkre, ha­nem a jövő nemzedékét is. Ne­ve­letl­enné, erkölcstelenné tettük az ifjúságot. A fiatalok erkölcsi tar­tá­sának hiánya már kora gyerekkorban megnyilvánul. Egy 4 éves linzi kisfiú telefonon feljelentette a nagymamáját a rend­őrségen, mert nem ízlett neki a főztje. Sérel­mez­te, hogy a nagyi megdorgálta őt, amiért nem akar­ta megenni az ételt. Manapság a Mikulás bácsi sem kérdezheti meg a kisgyereket, hogy: „Jó voltál?” Egy újságkarikatúrát idézve így szólt az önérzetes válasz: „Már a kérdés is sérti a személyiségi jogaimat.”

Svédországban már külön törvény tiltja a gyerekek bántalmazását. A nevezetes cikkely így szól: „A gyermeknek joga van gondoskodáshoz, biztonsághoz és jó neveléshez. A gyermeket személyiségének és sajátosságainak tiszteletben tartásával kell kezelni, és nem szabad testi fenyítéssel vagy más megalázó cselekvéssel súj­ta­ni.” Az 1979-ben született törvény tehát egyértelműen és mindenki tudomásra hozza: Gyereket verni tilos! Most készül a gyermekve­rést tiltó törvény szigorítása. Ez kimondja, hogy a gyermek bán­talmazása még a testi erőszaknál is súlyosabb bűncselekmény, kü­lönösen, ha a gyermekhez közel álló felnőtt követi el. Ha tehát egy anya a pimasz gyerekét felképeli, és ezért a sértődött kamasz fel­je­lenti, több éves börtönre szá­mít­hat. Amikor a törvény megszületett, a svéd szülők felhábo­rodá­suk­ban a strasbourgi emberjogi bí­­rósághoz fordultak személyiségi jogaik korlátozását sérelmezve. Sok­ra azonban nem mentek vele, mert a bíróság kimondta, hogy: „A gyer­mek joga a biztonsághoz és a bán­talmazás nélküli élethez előbb­re va­ló, minden jognál.”

A nyugati demokráciákban min­­denütt ez a helyzet. Így el­ké­nyez­tetett, életképtelen ifjak, és neveletlen bűnöző palánták töme­ge sza­­badul a társadalomra. Nálunk most terjesztették a Parlament elé az új gyermekvédelmi törvényt, melynek alapeszméje, hogy: „A gyereknek joga van verés nélkül felnőni.” Egyúttal arról is dönteni kellene, hogy a már tervbe vettek mellé hány új börtönt kell még építeni. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy mind több szülőnek megy el a kedve a gyerekneveléstől, nem vállalkoznak gyermeknemzésre. A demokratikus országok pedig szépen kihalnak, az életképtelen törvényeikkel együtt.

[

„Az ezotéria kiteljesedése” előrevetítette, hogy milyen következményekkel fog járni a fiatal nemzedék nevelésének elmulasztása. Az erkölcsi gátlás hiánya elállatiasította a fiatalokat. Bűnözők módjára tombolnak a társadalomban, mi pedig döbbenten szemléljük mulasztásunk következményeiről. A randalírozás a béke szigetének számító Svájcot sem kerülte el. A zabolátlan tombolás, a gyanútlan járókelők provokálása mind gyakrabban torkollik fegyveres fenyegetésekbe, brutális rablótámadásokba. A romanshorni pályaudvaron pl. 15-18 éves suhancok hasonló korú fiatalokra támadtak. Késsel megfenyegették őket, elvették a pénzüket, és egyiküket arra kényszerítették, hogy hitelkártyájáról az összes pénzt kivegye. A zsákmány megszerzése után kereket oldottak, de előtte még puszta szórakozásból agyba-főbe verték őket. Egy 40 éves férfit Bern óvárosában támadtak meg bandába verődött fiatalok. Az áldozat életveszélyes állapotban került kórházba. Napokig kómában volt, és most újra kell tanulnia beszélni. Németországban már leánybandák is garázdálkodnak. Esténként csoportosan erőszakoskodnak a járókelőkkel. A rendőrség szerint a 13-14 éves lányok még a fiúknál is brutálisabbak. Egy serdülő kislány az anyjára is rászabadította a bandáját. Az asszonyt leütötték, és elrabolták az autóját, hogy Olaszországba utazhassanak. Nehezíti az ellenük való fellépést, hogy a 14 éven aluliak Németországban sem büntethetők, és ha nevelőotthonba dugják őket, azonnal megszöknek.

Svájcban a legsúlyosabb társadalmi válságként emlegetik a fiatalok között terjedő, és mind brutálisabb erőszakot. A baseli államügyész is elismerte, hogy egyre durvább bűnesetekkel van dolguk. A tettesek kihallgatásakor kiderül, hogy a brutalitásnak nincs különösebb oka, és a bűnöző fiatalok legtöbbször nem is fogják fel cselekedetük súlyát. A pszichológusok úgy vélekednek, hogy a fiatalkorú bűnözők személyiségében „különös torzulás figyelhető meg, mintha eltűntek volna belőlük bizonyos fékező mechanizmusok”. Pár évvel ezelőtt a bűnözőkben is volt betyárbecsület, a földön fekvő áldozatot nem bántották. Manapság viszont szinte kéjjel verik, rugdossák a tehetetlen embert. Nem elégednek meg a zsákmánnyal, utána még bántalmazzák, megalázzák a sértettet. Mindezt azért, hogy az áldozat érezze: kiszolgáltatott, s azt tesznek vele, amit akarnak. Előfordult olyan eset is, amikor egy rablás után a földön fekvő sértettet levizelték. Nem ritka jelenség az sem, hogy a védtelenség, a kiszolgáltatottság láttán fékezhetetlen ál­lati ösztönök törnek rájuk, és addig üt­legelik áldozatukat, amíg el nem vérzik, bele nem pusztul a sérüléseibe. A lou­sannei egyetem kriminológusa szerint a brutalitás egész Európában elhara­pód­zott. Ő az okot abban látja, hogy „a fia­talok magaviseletéből nyomtalanul el­tűnt a másik ember iránti tisztelet, és az erőszak az önmegvalósítás perverz for­mája lett”.

Mindez olyannyira váratlanul érte a hatóságokat, hogy nem tudnak mit kez­deni a jelenséggel. Svájcban mindössze 25 olyan intézmény van, amely alkalmas kiskorú bűnözők fogadására, de még ezekben sincs elegendő szakképzett sze­mélyzet az elmulasztott nevelés pót­lá­sára. Az új nemzedékből ugyanis nem tűnt el az erkölcsi érzék, mert nem is volt bennük. Önmegvalósító, karri­eris­ta, szüleik nem vették maguknak a fá­radságot, hogy beléjük neveljék. Az ál­lan­dó pénzhajhászás során erre már nem jutott idejük. Így aztán a legtöbb kisko­rú bűnöző vagy pszichiátriai intézetbe kerül, vagy a felnőtt bűnözők számára lé­tesítette börtönökben köt ki. Onnan az­tán profi bűnözővé kiképezve szaba­dul, hogy még több kárt tehessen a társa­da­lom­ban. Az ily módon keletkező nemz­eti össz­kár nagyságrendekkel több, mint amennyibe a fiatalok nevelése került vol­na. Amit a szülők nagy gonddal felépí­tettek, létrehoztak, azt most a neveletlen utódaik lerombolják, tönkreteszik, mert annakidején senki sem magyarázta el nekik a helyes viselkedés módját.

[

Kamarás István szociológus és tanszékvezető tanár szerint: „A mai diákok sokkal többet tudnak földünk ásványkincseiről, mint az érzésekről, az érzelmekről. Jóval többet a vegyértékekről, mint az emberi értékrendről, az erkölcsi vagy esztétikai értékekről. Egyre jobban ismerik a testükben munkálkodó géneket, de egyáltalán nem ismerik az emberi vágyak hátterét, az emberi cselekvés mozgatórugóit. Ezek ugyanis nem a testben, hanem a lélekben rejlenek. Tudnak valamit az egészségről, de alig valamit az ember egész voltáról. Elég sokat a jólétről, de jóval kevesebbet a jóllétről. Egy érettségiző diák fel tudja írni a táblára az etilmetilketon szerkezeti képletét, ám a személyiség szerkezetéről fogalma sincs. Ezért mind önismereti, mind társadalomismereti érdekből itt lenne az ideje az „Emberismeret” tantárgy bevezetésének. Helyükre kell tenni a reklámok, a tömegmédiumok, és a közismert személyek által sugallt eszméket, elveket; értékelni kell a kapott minták alapján kialakított viselkedési normákat, életvezetési formákat. Az új tantárgy bevezetésének szükségszerűsége nyilvánvaló, mert támaszt, fogódzót kínál; tájékozódási pontot nyújt ebben a sok mindenre csábító világban.

A közoktatás azonban ezt a tárgyat nem akarja, nem hiányolja. Az elmúlt 6 évben mintegy 300 iskola tantestületével és 1000 iskolaigazgatóval találkoztam. Mindig ugyanaz történt. Hamar egyetértettünk abban, hogy az iskolának többet kellene tanítani az emberekről, az életünket átszövő kérdésekről, választásaink és döntéseink lehetséges következményeiről. Abban is egyetértünk, hogy erre a célra nagyon alkalmas ez a tantárgy. Amikor azonban a bevezetési módjára térünk át, azonnal makacs ellenállást, de legalábbis tehetetlenséget tapasztaltam. Ki tanítsa? Hol van erre szaktanár? Honnan és kitől vegyünk el órát, hogy az amúgy is túlterhelt diákokra ne rakjunk még nagyobb terhet? – kérdezték az igazgatók. Talán az osztályfőnöki óra alkalmas lenne erre, de akkor meg mikor tudják megbeszélni a tanulók személyes problémáit, az osztály egészét érintő ügyeket, és hogyan kerítenek sort azoknak az ismereteknek az átadására, amelyet eddig az osztályfőnöki óra keretein belül tettek meg? Jelenleg tehát azokra a tanárokra tartanak legkevésbé igényt az iskolák, akikre a legnagyobb szüksége lenne az oktatási rendszernek.

Ez a visszás helyzet csak a nemzeti alaptanterv átalakításával oldható fel, amely a minisztérium feladata lenne. A politikusok azonban legszívesebben az egyházakra hárítanák át ezeknek az ismereteknek a közvetítését. Az előző kormány is csak addig jutott el ezen a téren, hogy »a hívő tanuljon hittant, a nem hívő pedig etikát«. Így csupa félemberek kerülnének ki az iskolapadokból. Az általános műveltséghez ugyanis hozzátartozik a vallásismeret is, a vallásos szülők gyermekeit pedig nem lehet megfosztani a világi oktatás által nyújtott erkölcstan tanításaitól, a modern társadalom etikai értékeinek megismerésétől. Nálunk évtizedeken át úgy kaptak érettségi bizonyítványt a diákok, hogy nem részesültek a legalapvetőbb vallásoktatásban sem. Így sokan nem ismerik a világvallásokat, nem tudják mi a hit, a Bibliáról meg csak annyit tudnak, hogy az valami érthetetlen szenteskedő könyv, amelyet ájtatos vénasszonyok szoktak magukkal vinni a templomba.

Ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát belátva a szakemberekben már 1996-ban felmerült, hogy ideje lenne ezen a helyzeten változtatni. Hosszas, kitartó szervező munkájuk eredményeként ma már ott tartanak, hogy a világon elsőként nálunk kezdték meg az erre a célra alkalmas szaktanárok kép­zését. A Veszprémi Egyetemen alapszakként vehető fel az etika, az ember- és társadalomismeret. 2003-ban végre ezen szakon is elkezdődött a nappali oktatás. A hallgatók részéről óriási az érdeklődés. A korábbi levelező tagozatra pedagógusok, művelődésszervezők, lelkészek jelentkeztek, de akadt egy rendőr is, aki ifjúságvédelemmel foglalkozik. A végzősök azonban nem tudnak elhelyezkedni, mert az iskolák részéről nincs meg a fogadókészség. Pedig ez a tantárgy csak heti egy órát igényelne. Bevezetésével elkerülhetők lennének a jelenlegi oktatásban oly gyakran tapasztalt hibák, mint a moralizálás, a pszichologizálás, a szociologizálás. A gyerekeknek nem lelki beszédet kell tar­tani, nem pszichikai nyomással kell őket a jó útra kényszeríteni, hanem el kell nekik magyarázni a társadalmi jelenségek okát; azt, hogy cselekedeteiknek mi az indítéka, és milyen következményekkel fog járni a jövőjükre nézve. Az erre vállalkozó oktatóknak nem lesz könnyű dolguk. A hatékony neveléshez alapos, átfogó és pontos ismeretekre van szükség. Mi azonban önmagunkról, az univerzum működéséről még szinte semmit sem tudunk.”

[

Mind többen ismerik fel, hogy nagy baj van gyermekeink nevelésével. Az új nemzedékek egyre silányabbá válásában nagy szerepet játszik a nevelés hiánya, illetve az elavult nevelési módszerek. A nemrégiben nyilvánosságra hozott Pisa-teszt eredménye egyértelművé tette az iskolai nevelés, a magyar oktatási rendszer kudarcát. Szakértők szerint radikális fordulatra van szükség ezen a téren is. A nevelési szemlélet megváltoztatását már az óvodában el kell kezdeni. Ennek érdekében két évvel ezelőtt egy nagyon érdekes modellt honosítottak meg az egyik győri óvodában, amely saját konfliktusaik értelmes megoldására készíti fel a gyerekeket. Ez a külföldön már bevált módszer a játékszermentes óvoda elnevezést kapta. A szülők egy része élénken tiltakozott. Nem csoda, hiszen korábban mindenütt a játékszerek nevelő hatásáról hallottak, s úgy érezték, ettől fosztják meg gyerekeiket a kísérletre benevező óvodák.

A modell lényege vázlatosan a következő: A gyerekek pár hónapra „elküldik” az óvodából nyaralni a játékszereket, s építőkockák, autók, babák nélkül maradnak. Így önmagukkal kell kezdeni valamit. A tapasztalatok szerint felépítik saját kis társadalmukat, figyelnek egymásra, megoldják a kialakult konfliktusokat, közösséget alkotnak. Nem menekülnek a felmerülő gondok elől, hanem a maguk kis közösségében megoldják azokat. Megismerik önmaguk képességeit, határait, a közösségben betöltött szerepüket. Észrevétlenül kialakítják saját mozgásterüket, szabadságukat, miközben megtapasztalják reális korlátaikat is.

Az oktatási reform már a csecsemőkre is kiterjed. A Doman-módszert követők 6 hónapos babákat tanítanak olvasni, egyszerre több nyelven. Ekkor persze még nem nyilvánul meg az eredmény, de amikor eljön az ideje, a gyerekek a tanult nyelveken kezdenek el beszélni, majd olvasni. Az amerikai Glenn Doman 40 évvel ezelőtt agysérült gyerekeket kezdett el tanítani. A mozgásterápiával foglalkozó orvos egy idő után rájött, hogy a módszer egészséges gyerekek esetén is jól alkalmazható, sőt a fél éves korban kezdődő tanítás szinte zsenit csinál belőlük. A módszer alkalmazói naponta 10 percig szavakat vagy képeket ábrázoló kartonokat pörgetnek a bab szeme előtt, és a rajtuk látható dolgokat tényszerűen közlik vele. Az egyik édesanya őslények képeivel kezdi a tanítást. Elmagyarázza, hogy melyik a Brontosaurus és a Tyrannosaurus. Ragadozók voltak-e vagy növényevők. Aztán tantárgyat vált. Biológiaóra következik. A kartonokon emberi szerveket mutat a csöppségnek. Megmagyarázza, hogy melyik a máj, a szív, a tüdő, és elmondja, hogy mi célt szolgálnak a szervezetünkben. Utána pöttyök segítségével számolni tanítja, így a gyerek rögtön halmaz­elméletben gondolkodik. Nem iskolában, drukk és felelési kényszer közepette tanul meg összeadni, kivonni, hanem számolás nélkül figyeli a mennyiséget. A kiborított gyufásdobozt látva sem kezdi el a gyufaszálakat összeszámolni (hiszen valójában nem is tud számolni) hanem látja a tartalmát. Így később nem mechanikusan számol, mint egy kalkulátor, hanem logikai alapon keresi a lehetséges végeredményt. A rögzült képekben gondolkodva célratörően számol. Nem tesz kitéréseket, nem merül el a jelentéktelen számokban, és egy esetleges számolási hiba nem rontja el a végeredményt. A várható összeg ugyanis kép formájában ott van a fejében, és ha nem azt kapja, utánaszámol.

A hagyományos nevelési elveket valló szülők „tente baba tentét” tanítanak a kisbabájuknak, a Doman-módszer hívei pedig azt, hogy ki volt II. Katalin cárnő. A gyerekben mindkettő rögzül. Nincs szó erőszakos tanításról, minden áron való zsenivé nevelésről. A csecse­mő agya robbanásszerűen fejlődik, és a taní­tás nem tart tovább 10 percnél na­ponta. Ezek a gyerekek nem kézzelfog­ható tu­dás­sal, hanem stimulált aggyal ülnek be az iskolapadba. Számuk­ra a tanulás nem fáradságos munka, hanem játék, élvezet. Miután kicsi korukban játsz­va tanították őket, az iskolát is úgy fogják fel, mint egy érdekes játékot. Kez­dettől fogva ta­nultak, így ösztönösen tanulnak tovább. Nem éri őket sokk az általános iskola első osztályában. Nem érzik hogy véget ért az önfeledt játék időszaka, és jön a ke­mény tanulás. Még jobban is járnak, mint a társaik, mert hamarabb végeznek a házi feladattal, és a fennmaradó idejükben játsz­hatnak.

Érdekes tapasztalat még, hogy a több nyelven vagy pl. hangkazettákkal tanított babák később könnyebben tanulnak ide­gen nyelveket, és akcentus nélkül ej­tik ki a szavakat. A következetes nevelés, az állhatatos tanítás később mindig meghozza a gyümölcsét. Amerikai kuta­tók kiderítették, hogy a zsenik többsége nem csak a tehetségének köszönheti vi­lág­raszóló eredményeit, ha­nem szülei ál­dozatos nevelésének. Közis­mert hogy Mo­zartot édesapja, Edisont pedig édes­anyja kora gyermekkorától fogva tanítot­ta. Nálunk a három Polgár lány bravúros szereplése, a sakkvi­lág­versenyeken elért aranyérmeik is főként édesapjuk gondos nevelésének tudható be. E nélkül csak közepes eredményt értek volna el, míg a fáradságot nem ismerő lelkiismeretes nevelés az általános ké­pességű gyerekből is zsenit farag. Ez esetben azonban a tanítást már a baba születése után el kell kezdeni. Vannak kismamák, akik már a hasukban levő magzathoz is beszélnek. Számos bizo­nyí­ték van róla, hogy ez a fajta foglalkozás sem hiábavaló. A hat­hónapos magzat már érti, ami az anyjával történik, és hallgat a szavára. Anyja közlendője szinte telepatikusan rögzül benne, és később emlékszik rá.

 

Budapest, 2002. augusztus

 

 

 

IV. FEJEZET

 

Sajnos az elmúlt évben sem változott semmi a világunkban, sőt a körülmények még rosszabbá váltak. A kívánt irányváltás helyett egyre mélyebbre süllyedünk a magunk által létrehozott posványban. Így maximális sebességre kapcsolt az apokalipszis gépezete. Sokan tagadják, hogy zuhanunk a szakadékba. Mások szerint csak a vak nem látja, hogy mi folyik a világban. Környeztünkben körülnézve egyértelműen látszik, hogy teljes intenzitással zajlik a megmérettetés. A túlvilági hatalmak ingerek, befolyások és lehetőségek halmazát zúdítják ránk, hogy élesen elkülönüljön egymástól az ér­ték és a szemét. Elindult a katasztrófa előtti válogatás. Az elkövetkező években dől el, hogy a világ­méretű pusztulás előtt kit érdemes megmenteni, és kit hagynak majd a sorsára. Most válik el, hogy milyen élet vár ránk itt a Földön, és hová kerülünk majd a túlvilágon. A nyomás igen nagy, az alan­tas, gonosz erők mindent megtesznek azért, hogy mindenkit letérítsenek a helyes útról, aki még nem állt a szolgálatukba. Egyre nehezebb életviszonyainkat kihasználva látszatmegoldásokat, gyors kitörési lehetőségeket kínálnak fel, amellyel romlásba taszítanak bennünket. A démonvilág által elénk tárt kapaszkodók ugyanis a rothadás szellemével vannak átitatva, elindítják a megtévedt embereket az erkölcsi ellehetetlenülés útján.

Főleg a keveset szenvedett, és élettapasztalatok nélküli fiatalok vannak kitéve a kísértésnek. A tudatlan, felvilágosulatlan, földhözragadt tömegek ösztönösen megragadják a nem várt „szerencse” üstökét, és ezzel egy olyan mocsárba vetik magukat, amely egyre lejjebb húzza őket az erkölcsi posványba. Csak a végén döbbennek rá, hogy az általuk választott út teljes pusztulásba vezeti őket. Eközben magukkal rántják a környezetüket is, akik példaképnek tekintették őket, és melléjük szegődve átvették a gondolkodásmódjukat, utánozták az életvitelüket. Mindezek arra vallanak, hogy megindult az emberiség kettéválasztása Jókra és Rosszakra. Most dől el, hogy kik lesznek a kiválasztottak, a megmentésre méltók, és kik fognak elemésztetni. A rossz úton járókat, az önmagukat romlásba döntőket sorsukra hagyják, és az általuk tönkretett világgal együtt fognak elpusztulni. Mint ahogy a Biblia írja: „Megméretik az embernek fia, és ki mint vetett, úgy arat”. Egy erdélyi költőnk sorait idézve: „Lyukasztják már odafent a rostát, hogy az értéktelen, a szemét maradéktalanul áthulljon rajta.” Az erkölcsi züllés rohamos növekedését jól érzékeltetik a teljes erőbedobással folytatott reality show műsorok. Nálunk két országos csatorna is sugározza fő műsoridőben a Big Brother és a ValóVilág adásait, amelyek a nézők több mint 70%-át kötik le. A siker okát kutató szociológusok szerint nincs messze az idő, amikor megismerkedhetünk a homoszexuálisok, és a transz­vesztiták vagy a sorozatgyilkosok dolgos hétköznapjaival.

A ValóVilág játékosai már meg is tették az első lépést efelé, mert főműsoridőben az önkielégítés módszertanára okították a nézőket, majd az anális szex örömeiről cseréltek eszmét. Ezt követően két leszbikus nő „aktív” tusolását közvetítették a tévékészülék előtt kukkolóknak. Később a teljes körű tájékoztatás érdekében beköltözettek a házba egy pornószínészt, aki szintén főműsoridőben pro­dukálta magát. Az egyik nőhiányra panaszkodó játékos pedig eltölthetett egy éjszakát az önként je­lentkező (a portán tülekedő) nők egyikével, akiről utólag kiderült, hogy prostituált. A kitörő botrány után az adásért felelősek azzal mentegették magukat, hogy a nemzeti-, nyelvi-, etikai különböző­sé­gek mellett szükség van a szexuális másság minél szélesebb körű elfogadtatására is. Ha huzamo­sabb ideig tart az a felvilágosítás, és kíváncsiságból sokan kipróbálják a bemutatott viselkedésmintákat, hamarosan az egész társadalom szexuális aberráltakból fog állni. A jelenlegi helyzethez képes Szodoma és Gomorra zárdai állapotoknak minősül.

A műsorok folytatását engedélyező médiabizottság nem vette figyelembe a magyarországi keresztény egyházak közös tiltakozását sem, amelyben követelték a „lélekromboló, az emberi személyiséget erkölcsi értékeiben pusztító” adások megszüntetését. Az egyházi vezetők levelükben kifejtették még, hogy ezek az »együtthálunk-együtthányunk« típusú műsorok „az erkölcsi tartás levetkőzése és a bűntudat teljes megszüntetése mellett a jó értelembe vett szeméremérzet kiiktatására törekszenek”. Az erkölcsi értékek megtartására irányuló felhívás a tévénézők táborában is süket fülekre talált. A fergeteges sikerre való tekintettel a műsorkészítők meghirdették a Big Brother adás második fordulóját, amelyre 20 ezren jelentkeztek. A felvételi vizsgán többek között ilyen kérdésekre kellett válaszolni: Fontos önnek a vallás? Milyen gyakran él szexuális életet? Milyen gyakran maszturbál? Milyen állat szeretne lenni, és miért? Hogy a több mint 80 kérdésre adott válaszokat milyen súlyozással vették figyelembe nem tudjuk. Az eredmény alapján azonban sejthetjük, hogy mit tartottak fontosnak. A második adásba ugyanis már bűncselekményben közreműködők is bekerülhettek a bekamerázott házakba. A „Kismocsok” becenevű játékost a rendőrség a ValóVilág villájából vitte el kihallgatásra egy okirat-hamisítási ügyben. Ez azonban a műsor szervezőit nem aggasztotta, sőt szerették volna elérni, hogy a rendőrségi kihallgatás a villában, élő adásban történjen.

Időközben elindult a Sexbrother szolgáltatás. Így akiket nem elégítenek ki a Big Brother szexje­lenetei, nézheti a pornó valóságshow műsorát. Egyelőre csak emelt díjas MMS mellett kukkolható, mobiltelefonon. Ha még nem rendelkezünk képtelefonnal, ne rohanjunk beszerezni. Csupán idő kérdése, hogy a minden igényt kielégítő kereskedelmi televíziók mikor fognak bekapcsolódni a kemény pornót népszerűsítő valóságshowk közvetítésébe. Az elektronikus média már gondoskodott róla, hogy a nézők ne unjanak rá a Big Brother típusú kukkoló showkra. A Ships of Fools[62] internetes portál létrehozói Noé Bárkája címmel valóságshowt működtetnek az Interneten. Bárki jelentkezhet játékosnak. Mindössze két feltételnek kell megfelelnie: Kapcsolatban kell állnia Istennel, és megfelelő bibliai ismeretekkel kell rendelkezni a feladatok megoldásához. A titokszoba szerepét az árboc­kosár tölti be, ahol a játékosok a Nagy testvér helyett magával az Úristennel oszthatják meg problé­máikat. A kiszavazás hasonlóképpen történik, mint a televíziós műsorokban. A résztvevők négy­na­ponta kijelölik egy utastársukat, majd a közönség dönt arról, kinek kell elhagynia a hajót. Az ér­dek­lődők a neten követhetik az eseményeket. Az utolsó „hívő” aki felérkezik az Ararátra, felveheti a 666 dolláros főnyereményt.

Ezekhez a műsorokhoz a mintát a nyugati kereskedelmi tévécsatornák szolgáltatják. A londoni Channel 4 Big Brother sorozatában egy transzvesztita, két homoszexuális, és egy biszexuális férfit, valamint három leszbikus nőt zártak egy „háztartásba”. Miközben nemi életük bizarr részleteit ecsetelték, néhány pohár alkohol felhajtása után egymásnak estek. A káromkodások, rasszista megjegyzések és ökölcsapások után a csapattagok gyilkossággal fe­nyegették egymást. Az ese­mé­nyek odáig fajultak, hogy a show történetében először másfél órára meg kellett sza­kítani az adást.

Az elállatiasodás fokó­dá­sá­val, a nézők tűrőképessé­gének növekedésével a va­lóságshowk szervezői vér­sze­­met kaptak, és a koráb­bi­ak­nál is undorítóbb ötle­tek­kel álltak elő. Ausztrál té­vé­pro­ducerek pl. azzal állí­tottak be egy melbourne-i drog- és al­koholelvonó kli­nika veze­tő­jéhez, hogy egy Big Brot­her típusú showt szeretnének ké­szíteni, mely­nek szereplői az intézet gon­dozottai lenné­nek. Három­szor is felkeres­ték a re­ha­bilitációs intézet ve­ze­tőjét, és megpróbálták rá­ven­ni ar­ra, hogy bekame­ráz­zák a kli­nikát, és a nézők heten­te kiszavazhassák a legszerencsétlenebbnek látszó beteget. A CBS televízió ötlete a fegyencsziget. Ehhez keresnének egy lakatlan szigetet, ahol életfogytiglani börtönre ítélt rabokat engednének szabadon. Őket közismert médiaszereplők vennék üldözőbe, és fegyverekkel lemészárolnák őket. A hajtóvadászatot élő adásban közvetítenék a nézőknek. Akit nem tudnak levadászni, vagyis az utolsó életben maradt lesz a nyertes, megkapja a kitűzött pénzjutalmat.

Aki azt hiszi, hogy ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni, téved. Az amerikai NBC csatorna mintájára a magyar RTL Klub elkezdte a tévé által bátorságpróbának, a médiahatóság által viszont egyszerűen undormányshow-nak ne­ve­zett Fear Factor (A rettegés foka) című műsort. A vetélkedő során taran­tula pó­kokat kell egyik üvegládából a másikba átpakolni, de köz­ben a játékosnak minden ál­la­tot tíz másod­percre a szá­jába kell venni. Utána bi­ka­here, marhabél, epe, hal­szósz, mar­haszem, disznóháj, szem­fo­lya­dék, mar­haagyvelő alap­anyagokból készült három­negyed literes „Rettegés foka” koktélt kell elfo­gyasz­ta­ni. A próba sikertelennek mi­nősül, ha a játékos egy per­cen belül kiköpi vagy ki­hány­ja az italt. A végén a sztáro­kat üveg­koporsóba, fehér pat­kányok közé fek­tették össze­bilincselt kézzel. A média­ha­tóság szerint az ilyen típusú műsorok azt sugallhatják, hogy az emberi méltóság nem sért­hetetlen, sőt, bizonyos ellen­szolgáltatásért megvásárolható. Tenni azonban nem tudnak ellene semmit, mert ezeket az üzelmeket tételesen nem tiltja a törvény. A jogalkotók ugyanis annak idején nem gondoltak arra, hogy a XXI. század embere állattá válik. Így a műsor zavartalanul folytatódhat.

Közel az idő, amikor valamelyik kereskedelmi televízióban bemutatják az első pedofil reality show-t, vagy egy olyan vetélkedőt, ahol a remélt nyeremény fejében ember állattal közösül, ürüléket fogyaszt vagy nyilvánosan ki­ont­ja a saját belét. A mély­lé­lektan és a társadalmi visszás­ságok kutatói rámutattak a va­lóságshow műsorokba való tüle­ke­dés okaira is: „Ha valaki be­kerül a mé­diába, akkor bekerül mindenhová. Nem baj, hogy csak szellenteni tud. Sőt, jó nagyokat kell szellenteni, és nemsokára megrohanják a sztárújságírók, sztár­interjúért. A korunk érték­rendjéhez igazodó ifjú titán ezzel már megtette az első lépést a világhírnév felé.” Utána semmi mást nem kell csinálni, mint figyelni a Big Brother showt, és a bemutatott életmintákat követve eredményesen tovább lehet haladni. Hogy hová? Hát oda, ahová az általunk létrehozott társadalom tart. A végső pusztulásba.

Eközben a megtartó erők némán figyelnek. Ők nem kínálnak semmit az egyre fogyatkozó táboruknak. Csupán türelemre, kitartásra intenek. Nem kínálnak gazdagságot, gyors karriert. Nem is lenne értelme, hiszen a kataklizmával járó általános pusztulásban ezek az értékek is megsemmisülnek. Ebben a világban maradandó értéket csak a lelkünkben teremthetünk, amihez viszont nem kell pénz, hírnév, hatalom. A túléléshez türelemre, állhatatosságra, alázatra és hitre van szükség. A bennünket figyelő mennyei hatalom nem hagyja a lelki értéket elpusztulni. Ép és tiszta lélek esetén a sanyarú testi létre megújulás, boldog jövő vár a létezés valamelyik szintjén. A megmentésre érdemesek azonban csupán a töredékét alkotják civilizációnknak. Az emberiség túlnyomó része a vesztébe rohan. Hogy ebben a tragikus helyzetben mit lehet tenni? Sajnos nem sokat. A rossz oldalra álltak esetében a meggyőzés már nem segít. Kevés ember van, aki hajlandó lenne beismerni a tévedését, és főleg akkor nem, ha tudja, hogy ez a tévedés az életébe, lelki üdvösségébe kerül. Egyébként sem lehet kiszállni ebből a „hajóból”. Aki egyszer eladta a lelkét a pénz ördögének, a könnyű érvényesülést kínáló démoni hatalomnak, azt ezernyi szállal köti magához ez a világ. Ha valaki megpróbál kitáncolni belőle, az életével, testi épségével fizet érte, ami szintén nem túl vonzó jövő.

Az általános értékválsággal küszködő világunkban nem könnyű a tájékozódás. Sokakban joggal merül fel, hogyan lehet felismerni egy kezdeményezés, egy megnyilvánulás indíttatását. Honnan derül ki, hogy isteni eredetű pozitív cselekedettel állunk szembe, vagy csak a Gonosz fejedelme nyert egy újabb csatát felettünk. Kellő élettapasztalat és éleslátás híján valóban nehéz ezt eldönteni, de annyi bizonyos, hogy ami tolakodik, ami hívatlanul is előtérben van, az szinte biztos, hogy a Sátán műve. Az érték sohasem nyomul. Sőt az esetek többségében egyáltalán nem tud érvényesülni. A gonosz hatalom kihasználva az emberi ostobaságot, szűklátókörűséget elfojt, megbénít minden pozitív kezdeményezést. Romlásnak indult világunkban egyre ritkábban fordul elő, hogy a valódi érték felszínre kerül, képes megnyilvánulni. Amit könnyen megkapunk, az csak talmi érték lehet, vagy később nagy árat kell fizetnünk érte. Az élet egyik alaptörvénye, hogy mindenért, ami értékes meg kell küzdeni. Minél értékesebb valami, annál inkább. Mivel a valódi érték sok munka, kitartás és teljes odaadás révén jön létre, csak nehezen, és nagy áldozatok árán érhető el.

A helyzet reménytelensége ellenére nem szabad karba tett kézzel figyelni az eseményeket. Még nem vált mindenki foglyává a Gonosz birodalmának, még nem sikerült mindenkit alantas céljaik szolgálatába állítaniuk. A legtöbb ember a tájékozatlansága, lelki fejlődésének alacsony szintje miatt kerül a démonvilág hálójába. Felvilágosítással, a gyanútlan lélek „felrázásával” sok embert meg lehet menteni az értelmetlen pusztulástól. Világméretű összefogással még a civilizációnkat is megóvhatjuk az apokalipszis borzalmaitól, habár erre egyre kisebb az esélyünk. Mindenesetre amennyiben nem nézzük tétlenül környeztünk romlását, rohamos lepusztulását, még minden megtörténhet. Ne hagyjuk vesztükbe rohanni embertársainkat. Ha látjuk, hogy a hozzánk közel állók, vagy a jobb sorsra érdemes emberek tévútra tértek, figyelmeztessük őket. Lehet, hogy ezt nem fogják megköszönni nekünk, sőt elmebetegnek néznek, vagy fanatikusnak, sarlatánnak bélyegeznek bennünket, de ha nem teszünk semmit a sátáni késztetés ellen, a pokol urai akadálytalanul, elveszej­tik a világot. Mindannyiunkról bebizonyítják, hogy méltatlanok vagyunk isteni származásunkra, és egész civilizációnk kárhozatra ítéltetik. Minél többen szegülünk ellen a Gonosz akaratának, annál nagyobb a túlélés lehetősége. Ha többen lesznek az önmagukat megtartók, mint az elveszejtők, akkor nem biztos, hogy a Mindenható pusztulásba engedi a fajunkat. Megtisztulásra irányuló igyekezetünket látva lehet, hogy kegyelmet kapunk.

Azért is érdemes minden erőnket latba vetni a körülöttünk élők lelkének megmentése érdekében, mert soha nem tudhatjuk, hogy kit mentünk meg. Lehet egy olyan személyt, akinek igen nagy szerepe lesz újbóli felemelkedésünkben. Ne feledjük az ősi arab mondást: „Aki egy embert megment, az a világot menti meg.” Még egy primitívnek tűnő ember megmentése is hasznos lehet. Ha másért nem, a génállományáért. Megeshet hogy 60-80 generáció múlva, a következő kataklizmától való megmeneküléshez egy olyan génre lesz szükség, amit ő hordoz magában. Ezt csak úgy tudja továbbadni, eljuttatni jövőbeli utódjának, ha életben marad. Jézus génjei, nevelésének, viselkedésének meghatározói 72 generáción át öröklődtek. Ha annak idején ebből a láncból csak egyetlen szem kiesik, ez megakadályozta volna a Megváltó megszületését.

 

Fejlődésünk buktatói

 

A lélek felrázása, a gyanútlan lelkek felébresztése nem könnyű feladat. Kevesen vállalkoznak rá, és aki megteszi sem jár eredménnyel. A környezetében élők ugyanis agyonhallgatják az intelmeit, különböző szempontok alapján figyelmen kívül hagyják bölcs meglátásait. Ennek módjáról igen jellemző esetet közöl Tőzsér Árpád a Népszabadságban: „Ismét vége egy évnek. Néhány nap, s itt az újév. Az újságírók és az elektronikus sajtó, egyszóval a médiavilág számára megint időszerűek a művészfélék. Az időszerűt ezúttal szó szerint kell érteni. Megjelenik majd egy riporter, és arra kéri a mestert, mondjon valamit a múló időről. Az író azon töpreng, hogy miért alakult ez így, miért az író lett az „idő-szakos”, miért őt kérdezik, ha az időről akarnak hallani. Pedig nem új keletű a dolog, az író már régen is idő-szakos volt. A bibliai próféták, az első valamire való írástudók matuzsálemi kort értek meg, hogy minél több időről mesélhessenek hitelesen, a szemtanú hihetőségével. Proust[63] hét könyvben kereste az eltűnt időt. Talán még most is keresné, ha 51 éves korában el nem viszi a szívbaj, és az asztma.

Az idő értékelése manapság megváltozott. Az olvasó már nem vevő az időre. A szentimentális újságírók még azt hiszik, hogy igen, de a public relation- és a show business[64] szervezők már tudják, hogy az idő a nosztalgia szinonimája, és mint ilyen eladhatatlan. Kérdezzék meg a vállalkozót, hogy számára mi az idő? Természetesen pénz, másodpercekben mérve. Kérdezzék meg a politikust. Neki az idő határidő. A tárgyalások kezdete, időtartama. „Kivel mennyi ideig tudom elhitetni a fontosságo­mat.” Végül kérdezzék meg a hajléktalant, mi az idő? Azt fogja mondani: „Az idő tél vagy nyár”. A szegények számára az idő az időjárás. Az író elhatározza, hogy ezúttal másfajta időről fog beszélni a riporternek. A legmaibb időről. Elmondja, hogy a napokban Pesten, a Nyugati pályaudvaron látott egy féllábú hajléktalant. A mankóján ingadozott, mikor hátulról nekirontott egy rikácsoló, feltehetően hasonlóképp hajléktalan némber – talán az élettársa – és jól fenéken rúgta. Erre a szerencsétlen teljes hosszában elvágódott a piszkos, hókásás kövezeten. Elmondja, hogy a pozsonyi Várborozóban nemrég „reneszánsz lakoma” volt, hazai szlovák és magyar értelmiségiek és politikusok részvételével. A politikusok kiállhatatlan pöffeszkedése közepette az egyik írókollega megjegyezte: Miért olyan nagy ezeknek a mellényük? Semmivel sem politizálnak eredményeseb­ben, mint ahogy a kommunista diktatúrában mi, az írók politizáltunk. Csak a fizetésük nagyobb, és az irodalmi műveltségük kisebb.

A mester tehát elhatározza, hogy ezúttal a jelenről fog a riporternek beszámolni, amikor csöngetnek. A riporter valóban megjelenik. Ezúttal tévékamera van a kezében, és azt szeretné hallani, hogy közelgő Európai Uniós tagságunk alkalmából mi a véleménye a csatlakozásról egy írónak. Az írót meglepi a kérdés. Nem erre készült, és olyasmit válaszol, hogy őt nem érdekli ez uniós cécó, s a csatlakozástól nem vár semmit. Esetleg ha majd a határok csakugyan megszűnnek, szívesen lépné át szabadon, félelem és útlevél nélkül a magyar-szlovák határt, otthon a szülőfalujánál. Ott ahol valamikor nem volt határ, majd egyszer csak lett. Falujában megszűntek a magyar iskolák, és ő magyarországi iskolákba kényszerült. Aztán a riporter elmegy, és az író másnap hiába nézi meg a tévéhíradót követő összeállítást. Az ő nyilatkozatát kihagyták. Az író ír, és a médiamunkás is teszi a dolgát. Felülír. Átírja az időt, a tárgyát. A média lenyomatává teszi, korunk szokásaihoz igazítja az embert, és történetét.

[

Társadalmunk mélyrepüléséhez, szak­adékba zuhanásunkhoz nagyban hozzá­járult a szakmai dilettantizmus is. Ez tör­vényszerű, mivel az ország, a világ irá­nyít­ását minden téren szakmailag hoz­zá nem értő pancserek, szemfényvesztő kók­lerek veszik át. A folyamat lezajlását Cser­halmi Imre újságíró ismerteti a Kollegi­nák kerestetnek! című cikkében: „Sokak ízlését sérti az a szubkulturális üzleti te­vékenység, amelyet a hazug­sá­gok jelleg­zetes bombasztikusságával va­lóság­show­nak neveznek. Nyilvánvaló, hogy e mű­so­rok exhibicionista szereplői éppen úgy manipuláció áldozatai, mint a nézők, ám ez utóbbiak tömeges jelenléte valamiféle társadalmi szükségletről árul­kodik. E szük­séglet kielégítése a média lehetősé­gei­nek, szerepének rendkívül gyors és ijesz­tő nö­ve­kedéséről, változásáról árulkodik.

Most nem e műsorok – még kevésbé a szerencsétlen, saját kiszolgáltatottságukat felfogni képtelen szereplői – ellen szólok, hanem valaminek a védelmében, ami sokkal több, és fontosabb. A szakmám becsületéről van szó. Először ak­kor döbbentem meg, amikor egy nagy tapasztalatú kiadó vezetőjének elégedett mo­solyát láttam, ame­lyet abból az alka­lomból mutattak meg nekünk, hogy Zsa­nettet egy országos na­pil­ap főszerkesztője újságírói közé szer­ződtette. Hogy Zsa­nett­nek, a Big Brot­her cir­kusz egyik sze­replőjének mihez van tehetsége és mek­kora, azt heteken át tanulmányozhatta az ország. Tollfor­ga­tá­sára nem emlékszem. Feltehetően a ti­tokszobában, vagy a né­zőknek meg nem mutatott helyen és mó­don gyako­rolta ma­gát az újságírás kü­lönféle mű­fajaiban. Ezt követően az igé­nyes szer­­kesztői fel­tételeknek eleget té­ve, ki­ma­gasló szín­vo­nalú írásművei alap­ján ki­ne­vezték szakmai közösségük tag­jává havi 400 ezer forintos fizetés­sel. (Ez a mérnöki át­lagfizetés kétsze­rese.) Nem sok­kal ké­sőbb Nórikát, a két lá­bon járó Bűbájt az RTL Klub szer­kesz­tő-ri­porte­rének nevezték ki, arra hi­vatkozva, hogy jók a kommu­nikációs képességei. Ami­kor ilyen brutálisan szembesülünk a ki­választás szempont­jaival, mindjárt job­­ban értjük, hogy miért tart a hazai te­le­víziózás ott, ahol tart. Ennek láttán azt ajánlja az ember ennek a televí­ziós csa­tornának, hogy a pros­ti­tu­áltak köréből fris­­sítse állomá­nyát. Ezzel nem a tény­leg ked­ves és szerelmes Nórira cé­loz­tam, de ha náluk ez a szak­mai-etikai követelmény szintje, ak­kor jól járnak a kurvákkal. Az ő kommunikációs képességeik vi­­tán felül állnak. Gyorsabb és kéz­­zelfoghatóbb profitot hoz­ná­nak, mint holmi szerkesztő-ri­por­­te­rek.

Mit szólnának hozzá, ha azt hallanák, hogy egy sebészeti kli­ni­kára adjunktusnak nevezték ki János bácsit, a disznóvágások si­­­keres böllérét, mert kiválóan ke­zeli a kést. Avagy egy ügy­védi irodához ügyvédként szer­ződ­tet­nék Mari nénit, a piaci kofát, a környék pletykafészkét, mivel kon­fliktushelyzetekben minden­kit túlkiabál, lehengerel a dumá­já­val. Ez ugye non­szensz. Zsa­nett meg Nóri szerződése miért nem? Egyes szakmai „műhe­lyek” gát­lástalanul lejáratják a hi­vatá­sun­kat. Bárkit alkalmaz­nak, csak némi pluszprofit származzon belőle. Amíg sok fiatal éveken át széles körű műveltség, szakmai gyakorlat megszerzésén fáradozik, készül a hivatásának érzett újságírói pályára, a szakma felelős posztján szorgoskodó üzletemberek, vagy inkább húskereskedők azt a látszatot keltik, hogy a mi szakmánk csak ennyi. Műveléséhez csupán is­me­retség szükséges. A művelt­ség, tehetség, kulturáltság, tájé­kozottság, tudás – felesleges komplikációk.” Idézzünk egy mondatot a későbbi hozzá­szó­lásokból is: „Kiskoromban a mé­diában szerettem volna dolgozni. Most már nem.”

 

Az esetet a többi újságíró sem hagyta szó nélkül. Szigethy And­rás más szemszögből világította meg a dolgokat: „Egy bulvárlap öles, egész címoldalon végigfutó betűkkel közli, hogy Zsanett az újságírójuk lett. Alatta kis koc­ká­ban: ma veszi át Kertész Imre az irodalmi Nobel-díjat. Ki is az az ember ott, Zsanett címlap­szto­rija alatt? Mind­egy, nem fon­­tos. Zsanett a fon­tos, aki új­ságíró lett. Mó­ricz, Ady, Kosztolányi, Karint­hy volt e szakmában az elődje. Most viszont Zsanett az újságíró. Gratulálok! Sokan fog­ják olvasni az írásait. Ehhez is gratulálok előre. Mert a siker biztos. Most a Zsanettek évadja van. Kertész? Ugyan már. Ő csak Nobel-díjat kapott.” Egy életen át szenvedett, dolgozott, mire 75 éves korában elérte ez a meg­tiszteltetés. Zsanett most 22 éves. Az iskolai házi feladatán kívül soha semmit nem írt, ha egyál­talán azt is megírta. Egyébként Zsanettnek már meg is jelent az első cikke a legna­gyobb pél­dány­számban megjele­nő bulvár­la­punkban. Így kezdő­dik: Kérdezgetik, hogy mi van Szabi és köz­tem? A nagy büdös semmi! „Mi van velünk? Érték­válság, érték­vá­l­tás, század­vál­tás, évezred­vá­l­tás, vagy csak ennyire meghü­lyültünk? Árak, életmód, roha­nás, pénz. Az utób­bi hiányában gyakran volt ré­szem a kommu­niz­mus évtizedei­ben is. Most azon­ban van benne valami le­sújtó, valami szégye­nletes. Nem tudsz elég pénzt keresni. Mulya vagy, élhetetlen. Nem vagy elég kre­atív, elég lendületes. Mert hogy minden­nek egyetlen értékmérője lett: a pénz. Tudsz elég pénzt ke­resni, vagy nem. Mutasd meg a vagyo­nodat, megmondom ki vagy. Mi­nél ügyesebben lavíroz valaki a jog útvesztőiben, minél csala­fintább módon lop, annál na­gyobb tisztelet, csodálat övezi. Nem a tudás, a becsület, az erkölcs az érték, hanem a bármi áron meg­szerzett pénz. Hogyan tudtunk idá­ig zülleni, egymásra figyelésből, szociális érzékenységből, segítőkészségből? Röviden: emberség­ből? ”

[

Mostanában nem csak életünk minősége romlik fokozatosan, hanem az általunk vásárolt árucikkeké is. Már a márkás termékekben sem lehet bízni, világszerte folyik a márkasvindli. Mind több leleplező újságcikk jelenik meg az iparban folytatott üzelmekről. Az első botrány az autóiparban tapasztalt visszásságok miatt tört ki. Az újságírók eleinte óvatosan fogalmaztak. Csak célozgattak rá, hogy értesüléseik szerint egy híres német autógyár gépkocsijainak alkatrészeit „egy gyorsan fejlődő országban gyártják, amely a kevés bérért, szorgalmasan dolgozó munkásairól nevezetes”. Később kiderült, hogy más neves autógyárak is tőlük vásárolják a részegységeket. Emiatt a világmárkák „goodwill” értéke rohamosan romlik. A globalizáció következtében az emberek már nem azt kapják, amire számítanak. Az évtizedekkel ezelőtt Németországban, német munkások által, német alapos­sággal készített termékek újabban Kínában készülnek. Ma már a német gépkocsik alkatrészeinek csupán 20-25%-át gyártják helyben. Ráadásul nem a legfontosabb alkatrészeket, hanem a legterjedelmesebbeket. Ugyanez a helyzet a számítógépiparban. A komputerek fémházát többnyire abban az országban készítik, ahol összeszerelik. Kínából importálva ugyan fél áron is megkapnák, de a terjedelmes pléhkasznik rengeteg helyet foglalnak a teherhajók rakodóterében, ezért viszonylag alacsony áruk miatt nem kifizetődő a szállításuk. Többe kerülne a fuvardíj, mint a rakomány értéke.

Mind gyakoribb jelenség, hogy a márkatulajdonos csupán a nevét adja a termékhez. Ezt könnyen megteheti, mert az emberek még mindig azt hiszik, hogy a márkanév a termékekben megtestesülő sok évtizedes gyártási tapasztalat, termelési kultúra megtestesítője; a minőség és az igényesség garanciája. Ez azonban egyre kevesebb termékre jellemző. A holland Philips pl. évek óta nem gyárt sem videomagnót, sem HIFI autórádiót. A nevével ellátott termékekkel azonban gyakran találkozhatunk az elektronikai szaküzletek polcain. A gyártás egy olcsón dolgozó, név nélküli üzemben, bérmunkában folyik. Hogy hol, azt senki sem tudja. A távol-kelti bérmunkában történő gyártás mér­tékére jellemző, hogy a laptop-ok, notebook-ok 90%-a Tajvanon készül. De ők is csak összesze­re­lik ezeket a készülékeket. Az alkatrészeket a többi ázsiai „kistigrisek”-nek nevezett országból szerzik be. Még ha akarná sem teheti meg egyetlen neves cég sem, hogy otthon, önmaga állítsa elő a ter­mékeit. A hazai munkaerő ugyanis nagyon költséges, és az öldöklő konkurenciaharcban a drága ter­mék eladhatatlan.

Az még a jobbik eset, ha a nyugati gyártó egy kelet-európai országot választ magának. A német Salamander AG pl. szinte egész gyártóbázisát áthelyezte Magyarországra. Ezt a döntésüket nem bánták meg, mert mint a világhírű cipőgyár vezetői nyilatkozták: a magyar munkaerő semmivel sem rosszabb, mint a német. A munkabérek azonban nálunk is évről évre növekednek, és a gyilkos árharc előbb-utóbb a Távol-Keletre kényszeríti az évekkel ezelőtt ide települt multinacionális cégeket is. Ennek már most is számos jele van. Szinte nincs olyan hét, hogy a média ne adna hírt egy újabb gyárbezárásról, áttelepítésről. A legújabb fejlesztésű termékek is csak addig maradnak a hazai összeszerelő üzemekben, amíg kiérlelődik a gyártástechnológiájuk. Utána már csomagolják is össze a gépeket, és küldik a Távol-Keletre. Másodvonalbeli vagy kifutóban levő termékeket már csak a fejlődő országokban gyártanak. Ezért tapasztalható a korábbi típusú készülékeknél olyan intenzív árzuhanás. Ez önmagában nem baj, de az ázsiai munkások gyakorlatlansága, alacsonyabb munkakultúrája miatt ezeknek a termékeknek a minősége, megbízhatósága is romlik. Olcsó ugyan, de már nem olyan jó.

A fokozódó gazdasági nehézségek, a politikai bizonytalanság, a nagyarányú munkanélküliség kö­vetkeztében rohamosan csökken a vásárlőerő, ami kikényszeríti az árak és ezáltal a termelési költ­ségek csökkentését. Ha ez így folytatódik, végleg búcsút mondhatunk a minőségi terméknek. A márkás termékekért fizetett jóval több pénzünkért is csak „gagyit”, jó esetben átlagos minőségű árut kapunk. Ma már a divatvilág olasz csillagai is Kínából szerzik be az alapanyagot, sőt sok esetben ott is varratják meg a kollekciót. Sok nő nem is sejti, hogy a több ezer dollárért vásárolt divatos ruha nem más, mint néhány dolláros ócska rongy. A sok pénzt a belevarrt emblémáért, a ráhímzett márkanévért kérik. A divatdiktátorok azzal érvelnek, hogy a „márkás ruhánál azt az életérzést kell megfizetni, amit a divatház közvetít”. Érdekes, hogy a vásárlók többségét ez nem zavarja. A sznobokat nem érdekli, hogy az áru használati értéke. Ők csak azzal törődnek, hogy milyen márkanév villog rajta. Minél többet kell érte fizetni, annál jobb. Hadd pukkadozzanak az ismeretségi körükbe tartozók, hogy nekik erre is telik.

A minőségromlás már ennél fontosabb területeken is fájdalmas veszteségeket okoz a fogyasztóknak. Egy példát kiragadva korábban a számítógépek merevlemeze 10 évig is használható volt. Ezért sokan éjjel-nappal bekapcsolva tartották a komputerüket. Ezt most már nem tehetik meg. A gyilkos ár- és működésisebesség-verseny következtében a winchesterek minősége annyira leromlott, hogy a gyártók már csak 1 év garanciát biztosítanak rá az eddigi 3 év helyett. Arra azonban ügyel­nek, hogy a garanciaidőn belül ne menjen tönkre. Tapasztalatok szerint a meghibásodás 13 hónap után szokott bekövetkezni. A minőséggel együtt a régi bevált típusok komfortja is megszűnik. A leg­újabb, 7200 fordulat/perc sebességű merevlemezek pl. meglehetősen zajosak az alacsonyabb fordulatszámú elődjeikhez képest. Újabban már hivatalosan is engedélyezik a hamisítást, támogatják a minőségrontást. Az Európai Unió most fogadott el egy törvényt, amely engedélyezi a kakaóvaj helyett növényi olajjal készített hamisítvány csokoládéként való forgalmazást. Ha ez így megy tovább, néhány éven belül teljesen elönti a világot a sok használhatatlan kacat, a színvonaltalan, semmire sem jó bóvli, az élvezhetetlen élelmiszer.

Mindez fokozottan sújtja a Kelet-európai országokat. Nemrég kiderült, hogy a nagy nyugati élelmiszergyárak kétféle minőségű árut állítanak elő: jó minőségűt a nyugati fogyasztóknak, és egy csökkent értékűt a kelet-európai országoknak. Miután már tőlünk is egyre többen utaznak nyugatra, sok turistának feltűnt, hogy pl. Németországban, Franciaországban, Belgiumban ugyanaz a csokoládé sokkal finomabb, mint nálunk. Mindkettőt ugyanaz a cég gyártja, ugyanazok a szupermarketek árulják, mégis a nálunk kapható csokoládé íze meg sem közelíti a nyugati változatét, állaga pedig olyan, mintha fűrészport rágnánk. A panaszok szaporodásával a Fogyasztóvédelmi felügyelőség szé­leskörű vizsgálatot indított ebben az ügyben, melynek végén megállapították, hogy nem csak az élelmiszerek terén tapasztalható jelentős minőségkülönbség, hanem szinte minden árucikknél. Pl. a nyugaton forgalmazott mosóporok is jóval több hatóanyagot tartalmaznak, mint amit hozzánk küldenek. A jelentés nyilvánosság elé tárása nagy botrány okozott. Ennek ellenére semmit sem tehetünk ellene, mert az egyes árucikkek beltartalmi értéke megfelel a csomagoláson feltüntetett értékeknek. A több száz bevizsgált árucikk között csupán egy akadt, ahol nem tapasztaltak minőségi különbséget. A svájci Milka csokoládé a nyugati országokban is ugyanolyan, mint nálunk. 

Mindezek láttán egyértelműen látszik, hogy az ipar sem tudja magát kivonni az általános értékválság alól. Aki megpróbálkozik vele, azt a többiek tönkreteszik, alacsony áraikkal lesöprik a piacról. Úgy tűnik, hogy egyirányú utcá­ban haladunk. Az élet minden terüle­tén rohanunk a végzetünk felé. Meg­áll­­ni, megfordulni és tolatni tilos! Csak egyet tehetünk: a tempót felvéve a for­galom irányába haladunk. Sokan a globalizáció vádolják bajainkért. Azt mondják, hogy a világméretű verseny teszi tönkre a nemzeti ipart és a mezőgazdaságot. A világgazdaságtól való elzárkózás, a belterjes gazdálkodás azonban oda vezet, ahol most Japán áll. A hazai termelők védelme és a külföldi vetélytársak hiánya miatt a japánok a rizsért ma nyolcszor, a marhahúsért és gyümölcsért ötször, az utazásért, a ruháért és telefonhívásokért pedig három-négyszer annyit fizetnek, mint az amerikaiak. Ennek tudható be az is, hogy Tokió a világ legdrágább városa. Így hiába dolgoznak a japánok annyit, hogy szinte belerokkannak, mégsem élnek jobban, mint az amerikaiak. A magas árak elviszik a magas fizetéseket.

Mások a gaz­dasági rendszert, a kapi­talizmus kö­nyör­telen törvényeit vádol­ják mindezen visszá­sságokért. Szerin­tük a ka­pitaliz­mus felszámolásával mind­­­ezen problé­mák megszűnnének. Valószínű­leg. De arra már nem tudnak vá­la­szol­ni, hogy milyen társadalmi rend­szer ve­gye át a helyét. A globali­záció­elle­nes mozgal­mak romantikus, anti­ka­pi­ta­lista, har­ma­dikutas álforra­dal­­má­rai; a tüntetése­ket Interneten szerve­ző mo­bil­­telefonos mo­d­ern Don Quijoték sem tud­ják meg­mondani, hogy milyen társa­dal­mi rend­szert kellene építeni. A ka­pi­talizmus nem egy tökéletes rend­szer, de legalább működőképes. Nem úgy, mint a kommunizmus. Bírálói sze­rint a kapitalizmus legnagyobb baja, hogy nem emberközpontú, nem hu­má­nus. Kíméletlenül eltapossa azokat, akik­­nek nem sikerült bejutniuk az él­vo­nal­ba.

[

Zsurnalisztáink elvégezték az elmúlt évtized értékelését. Ránk nézve nem túl hízelgő a véleményük: A XX. század vége a „percemberek” a „pil­lanat bulisták” világa volt. Az „itt és most” kizárólagosságában hittek, és a jelennek éltek. Csupán arra figyeltek, hogy hol lehet egy kis többletbevételre szert tenni, és ezt rögtön sekélyes vá­gyaik kielégítésére költeni. A „gyor­san szerezzük meg”, az „azonnal jár­junk jól” szemlélet irányította őket, mással nem törődtek. Ez szülte aztán az egymás iránti türelmetlenséget, a látszatmunkát, a látszattevékenységet, az irodalomban pedig a sekélyes műveket. A Jelszavuk az volt, hogy minél kevesebb munkával, erőfeszítéssel minél gyorsabban, és minél nagyobb haszonra szert tenni. A hasznot azonnal felmarkolni, a sikert elkönyvelni. Ebben az időszakban láttak napvilágot ezerszámra azok a szakácskönyvek is, amelyek teljesen használha­tatlanok voltak. Szerzőik még annyi fáradtságot sem vettek, hogy legalább egyszer kipróbálják a beléjük dobált recepteket. A hasukra ütöttek, és találomra leírták, amit jónak láttak, és már szaladtak is a kiadóba tartani a markukat a honoráriumért. Modern világunkban a szexualitás is elvesztette misz­tikus erejét. Akárcsak az élet más területein itt is két szem­pont érvényesül: a méret és a teljesít­mény. Csak reménykedni lehet ben­ne, hogy egyszer véget ér a mennyi­ségnek a minőség felett aratott dia­dala.

A gazdasági rendszer lassan sza­bályozhatatlanná válik. A technikai fejlődés mind jobban háttérbe szorítja a munka értékét, és két csoportra oszt­ja az emberiséget: gazdagokra és szegényekre. Az első csoportba tar­tozók azok, akik be­fektetőként vagy tulajdonosként irá­nyítják a világ­gaz­daságot. A második csoportnak az alantas, kiszolgálói te­vékenység jut. Nálunk is ez a hely­zet. Hivatalos kimutatás szerint több mint 3 millió ember él létminimum alatt, azaz Ma­gyarország lakosságának egy­harmada szegénynek minősül. Mind­ezt beteté­zi az oktatás csődje. Mind több em­ber vall köpönyeg­forgató el­veket. Fen­nen hangoztatják, hogy a be­csület fontos dolog. Majd így foly­tatják: de én ru­galmasan kezelem, mert legfontosabb a túlélés. Az em­be­rek többségének egyre nagyobb erő­fe­szítést kell tenni a puszta életben ma­radásért. A gazdagok mind nagyobb részt markolnak ki maguknak a világ­gazdaságból, a szegények között pe­dig egyre jobban terjed a bűnözés, a kábítószer-használat. A kiválasztódás folya­matában sokan közönyösen szem­lélik embertársaik tömeges kiselejte­ző­dé­sét. Úgy gondolják, hogy vesztesekre is szükség van, hogy kitűnjön a nyertesek kiválósága. Közben a sötétség új alakot öltött, világosságnak álcázza magát. Ennek a sajátos filozófiának egyik megnyilvánulása: „Ha én meggazdagszom, ezzel másoknak is jót teszek, mert munkát teremtek, lehetőséget mások megélhetéséhez.” Újkori farizeusunk azt már elhallgatja, hogy mások munkájáért éhbért fizet, bérrabszolgaként dolgoztatja, kizsákmányolja őket. Így valójában nem ő tesz velük jót, hanem eltartatja magát velük, még hozzá nem is akármilyen szinten.

Ma már a belső értékek senkit sem érdekelnek. Valószínűleg azért nem, mert nem is léteznek. Az értékes generáció már kihalt, a színvonaltalan lelkek jelenlegi áradata pedig nem rendelkezik semmilyen belső értékkel. Manapság az elit közé tartozás előfeltétele az osto­baság, a bárgyúság és a bukóság lett. A kereskedelmi televíziók (gagyité­vé) bűzös csatornái okádják maguk­ból a szellemi szennyet, a barbársá­got, az erősza­kot, a sarlatánságot és a kuruzslást. Szellemi középkor kö­szöntött be új­ra. A világ mentalitása a csőcselék színvonalává korcsosul, és nincs aki megállítsa ezt a folyama­tot. A polit­ikusainktól nem vár­hatunk semmit. Őket csak a hatalom megszerzése és megtartása érdekli. Fo­lyik az ön- és közámítás. A sta­tisztikai adatok kozmetikázásával, fél­remagyarázá­sá­val próbálják el­terelni a figyelmet az egyre mélyülő válságról. A hazai gazdasági helyzet, a jelenlegi kor­mány tehetetlensége láttán újság­íróink úgy látják, hogy: „Elment az utolsó vonat. Már csak a sínek fel­szedése, és a talpfák elégetése van hátra. A hátralevő idő csupán csúszda a vég felé.”

Világgazdasági viszonylatban sem jobb a helyzet. Az információs forradalom adta esz­köz­rendszer és a tudomány gyors fejlődése nem szűkítette, hanem szélesre nyitotta az „olló két szárát” vagyis a fejlett és a fejlődő országok közötti különbséget. A világ 200 leggazdagabb emberét nem zavarja, hogy vagyonuk nagyobb, mint 2,5 milliárd embertársuké. A leggazdagabbak 1 milliárd évre elegendő élelmiszert is vásárolhatnának magunknak, miközben több száz millió embernek annyi pénze sincs, hogy aznapra élemet vegyen a családjának. Pedig sok vagyonos ember van, aki megengedhetné magának, hogy áldozzon erre a célra, segítse a szegénység felszámolását. Mint tudjuk a világ 3 leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a világ 43 legszegényebb országának bruttó nemzeti jövedelme. Jelenleg a világ országai 800 milliárd dollárt fordítanak hadi kiadásokra, míg fejlesztésekre csupán 53 milliárdot. Ennek az aránynak a megfordításával meg lehetne menteni az emberiséget. Nyilatkozataikat egy Ionescu idézettel zárták: „Apokaliptikus világban élünk, amely felszámolta a kulturális értékeket. Civilizációnk egyetlen célja az állati ösztönök kielégítése. Az evolúció átfordult a visszafejlődés folyamatába, állatokká degradálódtunk.”

A politikusok a bajok láttán tanácstalanul tárják szét a kezüket: „Hát igen, ilyen a világ, mi nem tehetünk róla.” Hát akkor ki, ha ők nem. A hatalom a kezükben van, így elvileg bármit megtehetnének. A diktátorokra nem jellemző a tehetetlenség. A demokratikus világ azért ilyen, mert tehetségtelen, megalkuvó és korlátolt politikusok vezetik. Nagyon hamar kiderül róluk, hogy nem az elhivatottság vezérelte őket erre a pályára, hanem önző anyagi érdekek, bűnös hatalomvágy. Legtöbbjüknek az előélete sem éppen feddhetetlen. A hatalom igazi birtokosai: a pénzvilág moguljai, a titkosszolgálatok vezetői, és a maffiák urai ezt nem is nagyon bánják, mert az ilyen embert könnyű kézben tartani, bábuként mozgatni. Úgy fognak rólunk megemlékezni a történelemkönyvek, hogy a fanatizmuson, az öngyilkos merényletek elkövetésén és a terrorizmuson kívül semmihez sem értettünk. Semmi maradandót nem hagy­tunk magunk után ebben a világban. Még az elődeink alkotásait, örökségét sem tud­tuk megőrizni. Sokkal rosszab­bá tet­tük a világot, mint amilyen volt. Lé­te­zé­sün­knek nem volt semmi értel­me. Va­ló­színűleg a XX. század lesz ci­vi­li­zá­ciónk legsötétebb időszaka, takar­gat­nivaló szégyenfoltja. Egyelőre a XXI. század sem ígérkezik jobbnak. A má­sodik évezred végi elállatiasodás ár­nyé­ka rávetül a harmadik évezred kezdetére is.

[

Nem kis gondot okoz a kormá­nyok­nak az elöregedés. A nemzetközi sta­tisztikai jelentések szerint a nyugati világ országaiban legkésőbb 2010-ig át­for­dul az öregedési index. Ez azt jelenti, hogy egy évtizeden belül mindenütt több lesz az öreg, mint a fia­tal. A tár­sadalom elöre­gedik. (Fia­tal­nak a 20 éven aluliakat, idős­nek pe­dig a 60 éven felülieket minő­sítik.) Emiatt fo­kozódik a költ­ség­­vetésre há­ru­ló te­her. A nem­ze­ti jöve­de­lem egyre na­gyobb há­nya­dát kell nyug­dí­jakra fordí­tani. Az idősek or­vo­si ellátása, kórházi ke­­ze­lése is mind na­gyobb össz­eget emészt fel. A korrupció által át­szőtt társadal­mak­ban tovább növeli a terheket a rok­kant­nyug­díjasok indo­kolatlanul nagy száma. Sok középkorú, életerős ember le­fizeti a fe­lülvizsgáló orvost, aki rok­kant­tá nyil­vá­nítja. Aztán évtizedekig élős­­ködik az ál­lam nyakán. Mos­ta­nában ugyan meg­pró­bálják a csalókat kiszűrni, de sajnos az ellen­őrzést végző bürok­ra­ták is meg­vesz­tegethetők. A fej­­lett köz­­egész­ség­ügy is hoz­zá­járul ah­hoz, hogy az embe­rek egyre tovább élnek, az át­lag­élet­­tar­tam folya­ma­tosan nő. Ná­lunk a 60 éven fe­lü­liek ará­nya 1880-ban még csak 7%-ot tett ki. 1920-ban már 14% volt, 2001-ben pedig 21%-ra nőtt. Nyu­gat-Euró­pában még rosszabb a hely­zet. A jóléti ál­la­mokban annyira alacsony a szapo­ro­dá­si ráta, hogy már a kabarétréfák is erről szól­nak. Németországban gyere­kek he­lyett ilyen viccek születnek: „A néme­tek a világ 190 állama közül a 185. helyen állnak a gyermekvállalás terén. Ezzel épphogy megelőzik a Vatikánt.”

Persze mint minden, ez a veszély is relatív. A fejlődő országokban élők­nek nincsenek ilyen problémáik. Hogy mi­ért? Mert az emberiség 80 szá­za­léká­nak nincs egészségügyi bizto­sí­tása, nem kaphat rokkantsági nyug­díjat, és nem számíthat öregségi nyug­díjra sem. Pe­dig ezekben az orszá­gok­ban nincs elöregedés. Sőt annyi a gyerek, mint még soha. De, nincs aki tanítassa őket, és munkát ad­jon nekik. Így ők csupán az em­beriség túlsza­porodását jelző sta­tiszti­kákban szerepelnek.

[

Nagyon megnehezítette az 50 év feletti munkavállalók helyze­tét az indusztriális társadalomból in­for­mációs társadalomba való át­menet. Az információközlés, adat­szerzés eszközei és fórumai alap­vetően megváltoztak. A számító­gép kezelése és az Internet hasz­nálata a korábbiaktól alapvetően más ismereteket igényel. Ezek­nek az elsajátításához folytatni kell az évtizedek óta abbahagyott iskolai tanulmányokat, amihez idős kor­ban már nincs mindenkinek ked­ve. A fiatalok viszont az isko­lapadban már kora gyermekkortól kezdve elsajátítják a modern infor­matika használatát. Ők egyál­talán nem ide­genkednek tőle, mert bele­szü­let­nek. Sokan játéknak fogják fel a számítógép hasz­nálatát, így szin­te a szenvedélyükké válik. Az idősebbeket viszont szinte taszítja ez a technika, mert túl bonyolult­nak, megtanulhatatlannak tartják. Ez persze nem igaz, mert csak a szá­mítógép tervezése, kivitelezése és a programok megírása bonyo­lult. A használatuk egyáltalán nem igényel kü­lönösebb szaktudást. Bár­ki által el­sajátítható, egy né­hány he­tes tan­fo­lya­mon könnyen meg­ta­nul­ható.

Jó lenne, ha ezt az érintett kor­osz­tályba tartozók közül is minél többen belátnák, mert enélkül ma már nem le­het boldogulni az élet­ben. A ma­te­matikusok ötven évvel ezelőtti egyen­letmegoldó gépéből társadalmat for­má­ló erő lett. Aki nem tudja kezelni a számítógépet, nem ismeri a leggyak­rabban hasz­nált szö­veg­szerkesztő prog­­ramo­kat, nem tud internetezni, annak esé­lye sincs arra, hogy állást kap­jon. Las­san az önkor­mányzatok és a kü­lönféle hivatalok is átállnak az on­line ügyintézésre, így a szá­mí­tó­gép­től ide­genkedők a legegy­szerűbb mindennapi problémájukat sem tudják majd elin­tézni. A bankok is átállnak a szá­mítógépes szolgálta­tás­ra, így e nélkül még a folyószámla-egyen­legüket sem tudják ellenőrizni. A hamisíthatatlan di­gitális aláírás be­ve­zetésével az ok­iratok hitelesítése, sze­mélyünk hitelt érdemlő igazolása sem okoz már gondot. Tudomásul kell venni, hogy a számítógép beépült az éle­tünk­be. Mindennapjaink részévé vált. Nél­különözhetetlen szerepet tölt be a gazdaságban, a kultúrában, az oktatás­ban, az ügyintézésben. Ezért használni kell! Ha tetszik, ha nem.

A külkapcsolatok szélesedésével, az országhatárok leépülésével fokozottá válik a nyelvtudás követelménye is. A kor előrehaladtával azonban a nyelvta­nulás is egyre nehe­zebben megy. Ezen a téren is előny­ben vannak a fiatalok. Így nem vélet­len, hogy a munkaerő­piac ezt a kor­osztályt részesíti előny­ben. Az or­szág­ban tevékenykedő mul­ti­nacionális vál­lalatok emellett logisz­tikai, kom­mu­nikációs és marketing is­meretekre is igényt tartanak. A kom­muniz­mus­ban felnőtt 40 év feletti kor­osztálynak vi­szont ezeknek a szak­területeknek az el­nevezése is teljesen ismeretlen. A je­lenlegitől alapvetően eltérő gaz­da­sági rendszer nem igé­nyel­te ezeket az is­mereteket. A kapi­talizmusra való átté­rés azonban alapo­san megváltoztatta a gazdasági viszo­nyokat, és ezzel együtt a munkaerőpiac követelményeit is. Így nem tehetünk mást, alkalmazkodnunk kell az új rendszerhez. Aki ezt nem te­szi, kihullik, kirostálódik, a nagy tár­sadalmi átalakulás vesztesévé válik. A számítástechnika, a táv­közlés és az elektronikus média összeolvadása világméretű háló­zatba szervez valamennyiünket. Összeszűkül a glóbusz, lerövidül az idő, kitágulnak a lehetőségek. Az új technológián új társada­lom szerveződik. Aki kívül reked, szám­kivetetté válik.

[

Az adózás alóli kibújás elke­rülése ér­dekében újabb és újabb törvényeket hoz­nak. Ezáltal egy­re bonyolultabbá válnak az adó­törvények. A különböző adó­ked­vezményeket vagy adómen­tes­sé­get bizto­sító rendelet követ­kez­té­ben már az adó­köteles jö­vedelem meghatározása is szak­értői ké­pesítést igé­nyel. Nagy-Bri­tan­niá­ban ott tar­ta­nak, hogy az adó­zással kap­csolatos tör­vény­­­gyűj­te­mény 9521 oldalt tesz ki, és 10 kötetben je­lentetik meg. A Michigani Egye­tem ku­­tató csoportja sze­rint az ame­rikai adófizetők évente több mint 3 milliárd órát töl­tenek az adó­be­vallási nyom­tatványok ki­tö­ltésével. Annyi időt és pénzt fordítanak ezek­nek az űr­la­pok­nak a kitöl­té­sé­re, ami munka­bér­ben évi száz­milliárd dollárnak fe­lel meg. Ez az összeg a teljes adó­be­vétel 10%-át teszi ki. Azért ilyen magas, mert az Egye­sült Államokban igen jó az adó­zási fegyelem. Az ameri­kai­ak 90%-a kész adót fizet­ni, mert látja értelmét az adózás­nak. Náluk a befolyt adó nem folyik el kézen-közön, nem kerül a hatalmon levők zsebé­be, hanem a köz javára fordít­ódik. Előbb-utóbb hasznát lát­ja a társadalom az infra­struk­túra fejlődésében, az oktatás-, a kultúra fokozott támogatásában.

[

Egyházi szóvivők szerint a kato­li­kus egyháznak egyre nehezebb közöl­ni az üzenetét, mert a társadalom „al­lergiás” lett rá. Hollandiában az euta­názia törvény elfogadása, az egyne­mű­ek házasságának en­gedélyezése alap­ján arra lehet következetni, hogy a tár­sa­da­lom szakított a keresztény értékrenddel. 1999-ben George Carey, Can­ter­bury[65] érseke ar­ra hívta fel a figyel­met, hogy az anglikán egyházat egyet­len nemzedék választja el a meg­szű­nés­től. Európában nagyon meg­csap­pant a templomba járók száma. A fran­cia ka­tolikusoknak kevesebb mint 10%-a jár el misére minden vasárnap. A párizsi katolikusoknak csupán 3-4%-a jár rend­­szeresen templomba. Nagy-Britanniában, Német­országban és a skandináv országokban hasonló, vagy még alacsonyabb arányokról számolnak be. A sorozatos pedofil botrányok sem használtak a katolikus egyház tekintélyének. Az egyházi méltóságoknak komoly aggodalomra ad okot az is, hogy igen kevesen jelentkeznek papnak. Francia­országban 100 év alatt nagyon visszaesett a papok száma. Míg annak idején 10 ezer lakosra 14 pap jutott, ma már egy sem jut. Európa-szerte egyre idősebbek a papok, és még olyan országok is paphiánnyal küszködnek, mint a hagyományosan hívő Írország és Belgium. Ráadásul egyre kevesebb gyermeket iratnak be hittanra, ami komoly kételyeket támaszt azt illetően, hogy a katolikus egyház képes lesz-e utánpótlásról gondoskodni.

Úgy tűnik, hogy a vallások iránti bizalom már a múlté. A franciáknak mindössze 6%-a hisz abban, hogy „egyetlen vallásnál van az igazság” szemben az 1981-es 15%-kal és az 1952-es 50%-kal. Mind több ember válik közönyössé a vallással szemben. 1980-ban a lakosság 26%-a állította magáról, hogy nem tartozik semelyik egyházhoz, 2000-ben pedig már 42%-a mondta ugyanezt. Az oktatók, a művészek is elpártolnak az egyháztól. A világ állapota láttán azt vallják, hogy: „A hitem támaszom, de az egyházam nem. Éppen ezt nem valósítja meg, amiért Jézus életre hívta? Az igazat, a jót, a szeretetet. Nem teszi, amit tennie kellene: igazán segíteni az elesetteken. Nemcsak igehirdetéssel és ételosztással, hanem személyre szabott törődéssel.”

Egyesek már kongatják is a vészharangot a katolikus egyház felett. Azzal vádolják a Vatikánt, hogy a hit dogmatikus értelmezésével, a több mint ezer éves liturgiához való makacs ragaszkodással teljesen elszakadt a modern világtól. Sokan felteszik a kérdést az egyházi vezetőknek, hogy: „Mi köze a füstölőlóbálásnak; a stóla szertartásszerű ide-oda rakosgatásának, csókolgatásának; a szenteltvíz- hintésnek és egyéb ceremóniának a hithez? Jézus az imádságon kívül semmilyen szertartást nem tartott szükségesnek ahhoz, hogy Istennel kapcsolatba kerüljünk.” Mind többen róják fel a Szentszéknek a háborúkban betöltött szerepét: „A múltban papok megáldották a hadihajókat, szentelt vízzel hintették meg a harckocsikat. Miféle vallás az, amely jóváhagyja, sőt szentesíti a gyilkolást.”

Ma már a katolikus papok közül is sokan bírálják az egyházat, hogy képtelen a megújulásra. Julius Dopfner német bíboros szavait idézve: „A katolikus egyház egy avítt, ósdi kövület, amelyet a múltból felejtettek itt. A papok régies nyelvezeten, érthetetlen szertartásokon szólnak az emberekhez, olyan szentbeszédek által, amelyeknek semmi közük sincs a mai élethez. Az egyház ahelyett, hogy bevonult volna az élet minden zugába, a nagy világ szomszédságában a maga kis világát építgeti. A katolikus egyházban fontosabb a ceremónia, mint a hit. Ha megfosztanánk az egyházat a szer­tartásaitól, semmi sem maradna belőle. A lecsupaszítás után összeomolna, mert hiányzik belőle a lényeg, ami éltetné. A hit hiányát elfedi az évszázadok során kialakult szertartás. Ez az út nem járható tovább. A katolicizmust csak a radikális reformok menthetik meg a felbomlástól, az elmúlástól. A reformoknak Krisztus szavain és a Szentírás tanításain kell alapulnia. A reformnak inkább helyreállító, mint forradalmi jellegűnek kell lennie. Új módszereket kell kidolgozni a hagyományos tanítások terjesztésére. Meg kell őrizni azt, ami jó volt a múltbeli tradíciókban, de nyitva kell hagyni a továbbfejlesztés lehetőségét is. Helyet kell adni annak a gondolatnak, hogy Isten világa és kegye az egyházon kívül is sok-sok megnyilvánulásban érvényesül.”

A intelmek azonban süket fülekre találnak. Az új pápa sem tartja szükségesnek az átalakítást. Jellemző a katolikus egyház merevségére, hogy a 2005-ös püspöki szinóduson nem fogadtak el semmilyen reformjavaslatot. Végül egy afrikai püspök azt indítványozta, hogy a templomi prédikációkban a pap ne úgy szólítsa meg a híveket, hogy: „Kedves fivéreim és nővéreim”, hanem: „Kedves nővéreim és fivéreim”. A VI. Benedek pápa által vezetett püspöki testület még ezt a jelentéktelen javaslatot is leszavazta. Úgy döntöttek, hogy minden maradjon a régiben. A református egyházban is baj van. Egy magyar püspöki titkár szerint: „Miattuk nem jönnek az emberek ebbe az egyházba. Langyos víz, posvány. Minden mindegy, csak baj ne legyen, hír ne legyen! Ezek vagyunk mi, ez a mi egyházunk.

Mivel sokan nem hisznek a katolikus egyház megújulási képességében, már megjósolták felbomlásának időpontját is. Számításaikat a Jelenések könyvében kétszer is előforduló bűvös 1260-as számra alapozzák. Úgy vélik, hogy ennek a számnak a Vatikán pályafutásában is meghatározó szerepe lesz. Mivel a zsidó nép és a keresztény világ jövőjével kapcsolatos időszámítás szerint 1 nap 1 évnek felel meg, ez az érték valójában 1260 évet jelent. Tudvalevő, hogy a pápai állam 754-ben jött létre. Ha ehhez a dátumhoz hozzáadjuk a végzetes 1260-as számot, 2014-et kapunk. Ekkor veszti el a Vatikán a keresztény vallásban betöltött vezető szerepét. 2014-ben a római katolikus egyház felbomlik, a kereszténység korábbi formája megszűnik. Erre utal Malakiás próféta is, aki szerint VI. Benedek pápa után már csak egy pápa lesz. A jelenlegi 111-ik egyházfőt az utolsó pápa Petrus Romanus (Római Péter) követi, aki II. Péter néven fog uralkodni. Halálával megszűnik a pápaság intézménye. Malakiás így fogalmazza meg az agóniát: „Az ő pápasága alatt Róma leromboltatik, és a félelmetes Bíró fogja megítélni az ő népét.” A 900 évvel ezelőtt élt Szent Malakiás látomásait ajánlatos komolyan venni, mert a kutatók szerint jövendöléseinek 90%-a megvalósult.

[

Sokan nehezményezik, hogy a túlvilágon nincs demokrácia. A töretlen fejlődés érdekében a mennyben és a pokolban töké­letes rendnek kell uralkodnia, és abszolút fegyelem csak egy­személyes irányítás, totális dik­tatúra mellett biztosítható. A legtökéletesebb kormányzási rend­szer a monarchia. Mivel egyszemélyes döntésen alapul, nincs vita, veszekedés, szét­hú­zás, fejetlenség, zűrzavar. Van viszont szabadság, ami nem azonos a mi demokratikus vi­lágunkban tapasztalható sza­badossággal. Ez az állapot az emberi társadalmak fejlődése szempontjából is igen kívá­na­tos lenne. Ráadásul ez az irá­nyítás a legolcsóbb, mert csak egy embert kell megfizetni, az uralkodót. Persze nem a volt arisztokrácia levitézlett, korcs utódait kell az uralkodói székbe ültetni, hanem egy erre alkalmas személyt. A gond csak az, hogy ma még nem található a Földön olyan ember, aki erkölcsileg és szakmailag olyan szinten állna, hogy rá lehetne bízni az egész országot. Az emberi gyarlóságok miatt eddig minden mo­narc­hia diktatúrába és kizsák­mányolásba torkollott. Az ural­­kodó nem szolgálta, hanem ki­szipolyozta a népét, kor­lát­lan ha­talmát saját meggazdago­dásra hasz­nálta. Aki ezt nehezmé­nyezte, azt üldözte, börtönbe záratta vagy meg­ölte. Az egyszemélyes ve­ze­tés ed­dig csak a vállalkozások szint­jén valósult meg. Az igazgató, vezér­igaz­gató, elnök ugyanis nem lopja meg a céget, mivel ez a saját tulaj­donában van. A teljes jövede­lem őt gazdagítja. Lopás, sikkasztás csak ott fordul elő, ahol a vállalat veze­tése megbí­zá­sos alapon folyik.

A hatékonyság azonban minden esetben megvalósul, mert az egy­sze­mélyes vezetés nem teszi lehetővé az ellenkezést, a parttalan vitázást. Természetesen rossz döntésért is a vezető felel, ami megbízásának visszavonását, il­let­ve cége tönkremenetelét is ered­ményezheti. Ennek a világ­szer­te alkalmazott irá­nyí­tási mód­szernek köszön­hető, hogy a vállalatok több­sége működő­ké­pes, sőt nye­reséget termel. Ál­lami szin­ten azon­ban minden de­­mok­ráciában zűrzavar ta­pasz­tal­ható, és a költségvetés min­de­nütt óriási veszteséget, hiányt köny­vel el minden évben. Ha egy vál­lalat úgy gazdálkodna, mint ahogy a ki­nevezett ál­lami vezetők bán­nak a köz­­vagyon­nal, már rég tönk­re­ment vol­na. Az ál­lam azon­ban nem mehet tönk­­re, mert akkor az ország is tönk­re­menne, és meg­szűn­ne a csőd­be vitt nép élettere. Ezért min­den­ki szemet huny ez az évről-év­re növekedő de­ficit felett, és úgy tesznek, mint­ha min­den rendben lenne. Fele­lős­­ségre vo­nás hiányában a rotá­ciós ala­pon 4-5 évente cse­rélődő álla­mi vezetők tovább lop­nak, ra­bol­nak, hazudoznak, és a rossz döntésekért semmilyen fele­lős­ség sem terheli őket. A leg­na­gyobb büntetés ami érheti őket, hogy elveszítik a kö­vetkező vál­asztást. 4-5 év után azon­ban is­mét ők jutnak ha­ta­lomra, már a másik gar­nitú­ra sem különb. Az or­szág­­nak, a világnak oko­zott vesz­teség pedig egyáltalán nem izgatja őket, mert nem az ő zse­bük bánja.

[

A demokrácia vadhaj­tá­sai­nak egyi­ke a gyakori utcai tünte­té­sek, me­lyeknek sem­mi politikai indít­tatá­suk sincs. Ezek a felvo­nulások nem más­­ok, mint egy rosszul szer­ve­zett happening, ami több­nyire randa­lírozásba tor­kol­lik. A cso­portosulás mag­ja szin­te mindig ugyan­az, akik­­hez me­net közben ép­pen ar­ra járó ha­sonszőrűek csa­pód­nak. A vi­sel­­kedésük sem tér el egymástól, ami lelki készteté­sük­ből fa­kad. A tár­sa­dalom egy cso­port­ja a törzs­fejlő­dés­nek még azon a fo­kán áll, ahol csak sí­po­lással és üvöl­téssel képes ki­fe­jezni a vé­leményét. Olya­­nok, mint az ide­gileg labilis óvo­dás, aki fülét befogva fejhangon visítja, hogy „te vagy a hülye, te vagy a hü­lye”. Vörös fejjel vé­gig­or­dítják az utcákat, és heccelik a rend­őrö­ket. A meré­szebbek álla­ti ösz­­töneiket is szabadjára en­ge­dik, és oly módon fe­je­zik ki a nem­tet­szésüket, hogy válo­gatás nél­kül tör­nek, zúznak. Az útju­kat álló rend­fenn­tartókra támad­nak, a kör­nyéket romhal­mazzá vál­toztatják.

Hannah Arend szerint: „A csőcselék valójában olyan képződmény, melyben minden osztály legalja megtalálható, és emiatt könnyen összetéveszthető az egész néppel. Azért is tűnik jelentősnek ennek a gyülevész rétegnek a szerepe, mert ők a leghan­gosabbak.” Primitív gon­dol­kodás­mód­juk és műveletlen­ségük foly­tán semmi sem tartja vissza őket a han­daban­dá­zástól, az utcai kurjon­gatástól. Visel­ke­désük hasonlatos a ketrecbe zárt maj­mo­ké­hoz, akik gyak­ran mutogatják csu­pasz fene­kü­ket az állatkert láto­ga­tói­nak. A nyíl­vános pankrációk részt­­ve­vői­nek zö­me azonban nem más, mint unat­ko­zó fiatal. Csak azért csatla­koz­nak a hő­­börgőkhöz, mert egy „jó buli” van ki­alaku­lóban. Csupán a hecc ked­véért vegyülnek a tö­megbe, hogy végre történjen velük valami.

[

A kommunizmus egy halva szü­lettet eszme, egy túl korai, egyelőre megvalósíthatatlan rendszer volt. A kapitalizmus sem tökéletesebb. Ezt a rendszert azonban éltetik a szün­telen alakot váltó démonai. A siker, a pénz és a hatalom. A siker, a be­teljesülés vágya alapvető moz­gató­rugója az emberi léleknek. A siker azonban versennyel jár, és ahol versengés folyik, ott vesztesek is vannak. Akár gazdasági, akár ha­talmi erő­próbáról van szó, szükségszerű a ve­télytárs bukása. A küz­delemben részt­vevők nem válo­gat­nak az eszkö­zökben. Céljaik elérése érdekében fel­használnak mindent, ami rendelke­zé­sükre áll. Így fordul a gazdasági ver­­seny kiáltó társadalmi egyenlőt­len­ség­be, a hatalmi küzdelem pedig há­bo­rúk­ba. A győztesek a legcse­ké­lyebb mértékben sincsenek tekintettel a vesz­­tesekre. Beseprik az összes anya­­gi előnyt, ami kínálkozik számuk­ra, így még gazdagabbá válnak. A vesz­tesek, a glo­bá­lis versengésben hát­ránnyal indulók pedig még sze­gényebbek lesznek. Még egy da­rabig élteti őket a re­mény, hogy egy­szer talán rájuk mo­solyog a sze­rencse, de miután semmilyen se­gítséget nem kapnak a felemel­ke­déshez, végleg elbuknak. Legyőzi, megsemmisíti őket a ka­pitalizmus farkastörvénye. Az tör­ténik az em­berei társadalomban, ami az állati evolúcióban. Győz a jobb, az élet­képtelen egyedek pedig elpusz­tul­nak.

A kiselejteződést akár rendjén valónak is tekinthetnénk, a baj csak az, hogy ebben a világban a túlélők nem mindig a legkiválób­bak közül kerülnek ki, a mellőzöt­tek között pedig nagyon sok az értékes ember. Családi maffiák, fa­ji-, etnikai-, val­lási- összefonó­dá­­sok, és egyes társa­dalmi réte­gek rosszul ér­telmezett szoli­da­ritása következ­té­ben olyan em­berek ke­rülnek az él­re, vezető pozí­ci­ók­ba, akiknek a ké­pessé­gei még az átlagszintet sem érik el. Ez pe­dig nagy kárt okoz a társada­lomnak. Történelmünk alap­­ján tud­juk, hogy hová veze­tett az arisztok­rácia belterjes szaporo­dása, a ro­konházasságok követ­keztében le­­rom­lott genetikai állo­mány. Hosszan le­het­ne sorol­ni az elmebeteg kirá­lyo­kat, az őrült császárokat, és az álta­luk oko­zott károkat. Leváltani azon­ban nem lehetett őket, mert az akkori szokások, az örökösödési jog ezt nem tett lehetővé. Most viszont a hatalmi összefonódások, az anyagi kivételezettség minden áron való védelme teszi lehetetlenné az érdemtelenül pozíciókba helyezettek eltávolítását.

Óriási mértékű veszteséget okoz mindenütt a korrupció. Akinek nem sikerült közel kerülni a „hú­sos fazékhoz”, pénzzel és egyéb juttatásokkal igyekszik megvesztegetni a hatalmon levőket, hogy meg nem érdemelt előnyhöz jus­son. A próbálkozás rend­sze­rint si­­ke­rül, mivel az ér­ték­­telen em­be­reknek nem csak a szakértel­mük áll alacsony szinten, hanem az er­kölcsi érzékük is. A meg­vesz­tegetésnek egyébként nagy ha­gyományai vannak a vilá­gunk­ban. Harcolni nem könnyű el­lene. Még a legnagyobb hata­lommal rendelkező államférfiak sem tudták felszámolni, meg­szüntetni az érvényesülésnek ezt a módját. Aki megpróbálta, an­nak sok kellemetlenséggel kell számolnia. XIII. Ince pápát pl. elmebetegnek tekintették, mert hatalomra jutása után a rokonait szegénységben hagyta; nem ültette őket a hagyományok szerint egyházi állásokba. Nem tűrte a protekciót, így nem csoda hogy halála után valósággal „fellélegzett” a pápai állam, és rögvest visszatért a mindent átszövő korrupció.

Ez a helyzet összességében évente 400 milliárd dollár kárt okoz a világgazdaságnak, és lassítja a fejlődésünket. A tehetségtelen akar­no­kok, a kisszerű protekciósok hada gátolja a gyors felemelkedést, az egy­­re égetőbbé váló társadalmi prob­lé­mák leküzdését. Ez azonban nem me­het így tovább. Ha ne teszünk sem­mit a társadalmi igazság­talan­sá­gok megszüntetése érdekében, ha nem sza­badítjuk meg a világot ettől a teher­től, a fokozódó feszültség világ­mé­retű robbanáshoz vezet. Az élet ár­nyékos oldalán tengődők megelé­gel­ve szenvedéseiket, sokszor igaz­ság­talan elnyomatásukat, ki­sem­mizé­sü­ket, felkelnek a maffiaszerű össze­fo­nódások ellen, és válogatás nélkül ki­irtanak min­denkit, aki szerepet ját­szott ennek a helyzetnek a kiala­ku­lásában. Az elvakult bűnbak­ke­re­sés­nek, a féktelen, bosszúszomjas le­szá­molási vágynak az értékes em­be­rek, a vagyonukat méltán élvezők, a hatalmukat kiérdemeltek is áldozatul fognak esni, ami lefejezi a civilizációnkat. Ezt követően már nem lesznek, akik képesek lennének felemelni az emberiséget, így visszasüllyedünk az állatvilágba, és kezdhetünk mindent elölről.

[

A világ a totális káosz felé ha­lad, amelyben nem kis szerepe van a demokrácia túldimenzionálásá­nak. Civilizációnk történelme nem más, mint diktatúrák évezrede­ken át tartó véres tombolása. A n­épeket súj­tó állandó elnyomásban csak az óko­ri görög demokrácia jelentett né­­mi színfoltot, de ez csupán né­hány vá­rosállamra korlátozódott. Ilyen kö­rül­mények között nem cso­da, hogy ko­runk társadalma foggal-kö­röm­mel ra­gasz­kodik a végre ki­ví­vott demok­rá­ciához. A ránk szakadt nagy szabad­ság­gal azonban nem tud­tunk élni. A tár­sadalmi átalaku­lás rosszul értel­me­zett diktatúrába tor­kollott. A polgárok gyakran vissza­élnek a számukra bizto­sított szabadság­jogokkal. Gúnyt űznek a törvényekből, a szabadságot szaba­­dos­sággá vá­l­toztatták.

Az ősi böl­cselet sze­rint a szabadság kor­látok közt szü­letik. A bölcs, racionális korlátok nem csökkentik, hanem növelik a szabadságot. Babits Mihályt idézve: „Korlátokból áll össze a korlátlan végtelen.” A korlátlan szabad­ság nem más, mint sza­badosság. Ez az állapot ered­mé­nyezte a jelenlegi zűrzavart, azt az állapotot, hogy mindenki azt csinál, amit akar. A kénye-ked­ve szerint feje tetejére állíthatja a világot. A part­talan demok­rá­cia teret enged min­denféle osto­ba kezdeményezésnek, társa­da­lomromboló meg­nyil­vá­nu­lás­nak. Ezért mind nyilván­valóbbá vá­lik, hogy többet árt, mint hasz­nál. Bárki bár­mikor megtá­mad­hat, zá­tony­ra futtathat bármilyen hatá­ro­za­tot, pozitív döntést. Nem szá­mít, ha szakmailag a legcse­ké­lyebb mértékben sem ért ah­hoz, amit támad, a demokrácia az „ud­vari bo­londnak” is ugyan­olyan jo­gokat, le­hetőségeket biz­tosít, mint a „királynak”. Így lesz a demokráciából bol­hacirkusz.

Ráadásul nem az, aminek látszik. A jelenlegi állapot nem valódi demokrácia, hanem a pénz, a kisstílű politika dik­ta­túrája. Találóan tükrözi a hely­zetünket Dudás Gábor óriás­plakátjára, amely 2002-ben el­nyerte egy kiállí­tás különdíját. A plakáton há­rom félig telt pohár látható. Mindegyig egyforma, de a fel­iratuk külön­bö­ző. Az első alatt ez olvasható: Félig üres po­hár. A második alatt: Félig telt pohár. A harmadik alatt: A szükségesnél kétszer na­gyobb pohár. Felettük nagy betűkkel ez állt: A választás szabadsá­ga; Kezedben a döntés! Hiába feszíti tehát az agyunkat a kor­látlan demokrácia lila gőze, csupán lát­szat­demokráciában élünk. Erről az állapotról már egy vicc is született: „Szabad országban szabad ember azt te­szi, amit szabad.” A korláto­zott sza­bad­ság azonban még mindig jobb, mint a diktatúra. A gond csak az, hogy egy de­mokráciában a szabadságjo­gok korlátozás nélkül mindenkit megilletnek. A bűnözőket is, amivel maximális mértékben visszaélnek. Az eredmény jól ismert: Tele vannak a börtönök, megállíthatatlanul terjed a bűnözés, közbiztonság soha nem volt ilyen rossz, mint most.

Mind többen vannak, akik úgy gondolják, hogy így ez nem mehet tovább. El kell kezdeni a rendcsinálást. Ez azonban minden esetben a szabadságjogok megnyirbálását, újabb diktatúra bevezetését eredményezné. Ezen az úton járnak a szélsőjobboldali csoportok, akik a fasiszta eszmék feltámasztását szorgalmazzák. A legaktívabbak azonban a titkos szervezetek, akik nem mutatkoznak a nyilvánosság előtt. Csak nagyon kevesen tudnak a létezésükről, pedig ugrásra készen állnak a háttérben. Ezek egyike az Omega Agency. Az R. D. Owen által összegyűjtött és a Színes UFO 2004. novemberi számában közölt információk szerint az Egyesült Államokban szerveződött Omega Ügynökség hasonló szervezet, mint a CIA. Már több ezren vannak világszerte, akik parancsaikat közvetlenül az Omega Ügynökség vezető tanácsától kapják. Ez a tanács 12 főből áll. Közülük csupán idősebb George Bush, és a korábbi hadügyminiszter, Alexander C. Haig neve ismert. (Az 1990-es öbölháború során az országhoz intézett beszédében Bush már használta az »Új Világrend« kifejezést. Többször is kijelentette, hogy az Öböl-háború jelzi az Új Világrend kezdetét.)

Az Omega Ügynökség célja egy új világrend létrehozása. Székhelye a Langley légibázison található. Eredetileg 1995-be akarták végrehajtani az egész világra kiterjedő hatalomátvételt, de úgy vélték az idő még nem érkezett el erre a globális beavatkozásra. Ezért a puccsot 2000-re, majd 2006-ra módosították. (A halasztásba valószínűleg az is belejátszott, hogy időközben drasztikusan megnyirbálták a szabadságjogokat az Egyesült Államokban, ami némileg fékezte a bűn terjedését. Az 1991-es New York-i terrortámadás után a hatóságok jelentősen korlátozták az emberek mozgásterét. Állandósult a katonai- és rendőri jelenlét az utcákon, és mindenféle indoklás nélkül bárkit előzetes letartóztatásba helyezhetnek. A külföldiekkel is hasonló módon járnak el. Már a repülőtéren úgy bánnak velük, mint a bűnözőkkel. Ujjlenyomatot vesznek tőlük, és indoklás nélkül visszafordíthatják őket, megtagadhatják a beutazásukat. Pár évvel korábban a »korlátlan lehetőségek hazájában« ez a helyzet teljesen elképzelhetetlen lett volna. Európában is keményebben lépnek fel a hatóságok, ami ha nem is javítja közbiztonságot, de lassítja a romlást. A brit kormány pl. a rendcsinálás jegyében nemrég hozott egy új törvényt, amely előírja személyi igazolvány kötelező bevezetését, ami hamisíthatatlan lesz, mert biometrikus azonosítóval »ujjlenyomattal« is ellátják.)

Az Omega ügynökség vezetői úgy gondolják, hogy a világot egyetlen teljhatalommal felruházott szervezetnek kell irányítania! Hihetetlen becsvágy hajtja őket, és azt hiszik, hogy az Új Világrend alapjait 5 nap alatt lerakhatják! És mindezt nyílt háború, vérontás nélkül szándékoznak megtenni. A legdöbbenetesebb azonban az, hogy ebben a hatalomátvételben a földönkívüliek is részt vennének. Hogy miért van szükség egységes kormányzatra? Az Omega Ügynökség érvelése a következő: A bűnözés világszerte terjed, különösen az Egyesült Államokban. Az emberek kicsúsznak az irányítás alól, nem vállalnak felelősséget magukért, a tetteikért. A népességnövekedés sehol sincs szabályozva. Az Egyesült Államok jogi rendszere nevetséges. Nincsenek egyértelmű törvények. Hiányzik a törvénykönyv. Az egyes bűnesetek tárgyalása során az ügyészek és az ügyvédek több évszázados precedensekre, már rég idejétmúlt ügyekre hivatkoznak. Az ítéletet nem szakemberek, hanem jogilag teljesen képzetlen ülnökök hozzák meg, sokszor a megérzéseikre hagyatkozva.

A világ szinte minden államának politikai rendszere nevetséges, korrupt. Tele van kapzsi és hataloméhes emberekkel, akik mit sem törődnek azokkal, akiknek a szolgálatára felesküdtek. Az Omega Ügynökség által tervezett kor­mánytestület hata­lomra jutása en­nek véget vetne. A bíróságo­kon képzett bírákból álló esküdtszék hozná az ítéleteket. Vége lenne a társadalmon való élős­ködésnek, mások saját érdekből való kihasz­nálá­sának. A munka frontján min­den­kinek meg kellene tennie, ami tőle telik. Aki képes rá, hogy ki­vegye a részét a társadalmi mun­ka­meg­­osztásból, annak újra mun­kába kellene állnia. Megszűnne tehát a munkanélküliség. A mun­ka nem jog, hanem ismét köteles­ség len­ne. Ez azonban nem egy orwelli „a Nagy Test­vér figyel” típusú társadalom lenne. Az Ome­ga Ügy­nökséget nem fogja érde­kelni, hogy az em­berek a szabad idejükben mi­vel foglal­koz­nak, ho­gyan szórakoznak. Amíg dolgoznak, ren­des, becsületes éle­tet élnek, nem lesz sem­mi bántó­dásuk. De ne számítson könyö­rületre az, aki árt valakinek, vagy bánt valakit!

Közbevetőleg megjegyezve a büntetési rendszer megrefor­málá­sa, szigorítása nem új gondolat. Kezdenek visszatérni a régi, drá­kói megoldások, a hírhedt börtönszigetek. Az indonéz hatóságok a bűnözők elrettentése céljából egy JávátóI délre fekvő kis sziget külvilág számára elérhetetlen börtönébe szállítottak át rabokat. Összesen 244 elítéltet, köztük több európait és 150 indonéziai állampolgárt vittek át Nusakambangan szigetére. A kis szigeten rendkívül nehéz kapcsolatot teremteni a jelentős részben halálra ítélt foglyokkal. Nusakambangan szigetét már a holland gyarmatosítók is büntetési célra használták az 1920-as években.

A németek oly módon oldották meg ezt a problémát, hogy átnevelő táborba küldték a bűnözőket. Kibérelték az oroszoktól az egykori szibériai gulágokat, és az újra használatban vett táborokba deportált bűnözőket a Vörös Hadseregtől leszerelt orosz katonákkal őriztetik. A fa barakkokban se víz, se villany, se televízió. Mosakodni csak a szomszédos tóban lehet. Télen természetesen léket kell vágni rajta, mert a –50 ^oC-os szibériai hidegben a folyók is befagynak, nemcsak a tavak. Fűteni is a raboknak kell, a tajgában összeszedett száraz ágakkal. Itt nincs rokonlátogatás, és „pásztorórák”. Ugyanolyan viszonyok uralkodnak, mint a sztálini munkatáborokban. A szökésnek sincs sem­mi értelme, mivel több száz kilométeres körzetben egyetlen lakott település sem található a környéken. Egyelőre csak önkéntes alapon működik ez a büntetési módszer. Nagy hátránya azonban, hogy sokba kerül a bűnözők oda- és visszautaztatása. Ehhez a kezdeményezéshez később Ausztria is csatlakozott, Ők először 80 elítélt fiatalt küldtek szibériai nevelőtáborba „rendre szoktatni”. Svájcban pedig olyan nevelőtáborokat hoztak létre, ahol a fiatal bűnelkövetőket feszes napi beosztásra, sok közösségi feladatra kényszerítik, de kerülik a megaláztatásokat. Ezekben a magánintézményekben a fegyőrök veszik át a nevelő szerepét, és igyekeznek bepótolni azt, amit a szülők elmulasztottak, vagyis embert nevelni az utcán felnőtt fiatalokból.

Egyébként a hazai börtönök fenntartása sem olcsó. Ez a közszájon forgó anekdota jól érzékelteti, hogy mekkora teher hárul a társadalomra a bűnözés visszaszorítása, a normális életkörülmények biztosítása során: „Michael Monroe egy autó félig nyitott ablakán át kiemelte a vezető pénztárcáját. Az amerikai bíróság szigorú büntetést, több éves elzárást szabott ki rá. A hasonló esetek szaporodása miatt kétségek merültek fel, hogy az elrettentő büntetésnek van-e visszatartó hatása. Az elrendelt vizsgálat azt is feltárta, hogy a hosszú börtönfogságra ítélt rabok eltartása mennyibe kerül a költségvetésnek. A börtönigazgatóság nyilvántartásának átvizsgálása után kiderült, hogy Monroe fogva tartása összesen 270 ezer dollárjába került New Jersey Államnak. A pénztárcában 51 cent volt.” A közlekedési rendőrök szigora is hatalmas összegeket emészt fel. A brit rendőrség videokamerával felszerelt járőrautóval kényszerített megállásra egy szabálytalanul közlekedő autóst. A nő bűne az volt, hogy vezetés közben almát evett, és emiatt időnként egy kézzel kormányzott. Az üldözésbe egy helikopter és egy rendőrségi repülőgép is bekapcsolódott. A „hadművelet” 10 ezer fontba (közel 4 millió forintba) került az adófizetőknek. Hiába a demokrácia a legköltségesebb politikai rendszer.

Az Omega ügynökség fasiszta diktatúrára emlékeztető uralma alatt viszont a bűnözök elveszítik jogaikat. A náci koncentrációs táborokhoz hasonlóan a raboknak már nem lesz semmilyen választási lehetőségük. Ott kell letölteniük a büntetésüket, ahová viszik őket. A társadalom- vagy a másik személy elleni bűnt kegyetlenül megtorolják. Gyilkosság, rablás, nemi erőszak esetén a tettest halálbüntetéssel sújtják. A vétségnek nyilvánított bűnöket pedig munkatáborokba zárással torolják meg. A büntetések kiszabásánál a szabadságvesztés mértékét drasztikusan felemelik. A belföldi munkatáborokban is a szibériai lágerekre emlékeztető munkatempó és fegyelem fog uralkodni. A legkisebb kihágás esetén kivégzik a renitenskedőt! Jellemző lesz a törvény szigorára, hogy már egy telefonos fenyegetés esetén is letartóztatják, és munkatáborba hurcolják az illetőt. Hogy miként fogják megtalálni, amikor a rendőrség a dolgozatírástól félő és ezért az iskolájukat bombamerényletekkel fenyegető diákokat sem találja meg? Ez nem fog gondot okozni. Ha tényleg igaz, hogy a földönkívüliek támogatják őket, akkor a magas színvonalú megfigyelő rendszereikkel minden esemény figyelemmel kísérhető, illetve utólag felderíthető lesz. (Egyébként ilyen készülékeink már nekünk is lehetnének, ha annak idején nem semmisíttettük volna meg a Moray-konvertert, és nem szereltük volna szét a kronovizort.)

Gyilkosság esetén nem lesz időhúzás. Az elkövető kézre kerítése után közlik vele a vádat, és azonnal kivégzik, fejbe lövik. »Ő már nem követ el több bűnt«. Állítólag már kijelölték azokat az ügynököket is, akik az egyes területek irányítását végzik. Ezek olyan férfiak és nők, akik a jelenlegi különleges egységeknél szolgálnak, vagy szolgáltak. Kisebb vétségek esetén sem lesznek hónapokig elhúzódó tárgyalások. Az alaposan kiképzett közbiztonsági tisztek felkutatják a bűnöst, és azonnal elszállítják egy munkatáborba. Ha ellenáll rögtön lelövik. Nem lesz ügyvéd, nem lesznek személyiségi jogok. Aki bűnt követ el, automatikusan kizárja magát a társadalomból. Ha Omega ügynökség megítélése szerint egy kihágás bűncselekménynek minősül, a közbiztonsági tiszt lesz a bíró, az esküdt, az ügyvéd és a végrehajtó egy személyben. Látszó­lag ártatlan emberek ellen is eljárhat. Ha utólag bebizonyosodik a vádlott bűnössége, nem lesz semmilyen bántódása. Jogi szempontból ez azt jelenti, hogy aki bűncselekményt követ el, az minden jogát elveszti, törvényen kívülivé válik.

A népességszabályozás alapvető eleme lesz a kötelező születésszabályozás. Ez főleg az elmaradott régiókban élőket, a primitív népcsoportokat fogja érinteni. Az abortusz azonban továbbra is megengedett, sőt a világ minden országában szabadon végrehajtható lesz. Házasságon kívüli terhesség esetén viszont nem lesznek elnézőek a hivatalos szervek. Minden házaspár számára két gyereket fognak engedélyezni. Ha valaki ezt a határt átlépi, két dolog közül választhat: abortusz, vagy többet kell dolgoznia, hogy a több gyerek eltartásával járó pluszteher ne a társadalmat sújtsa.

Az Omega Ügynökségnek eddig azért nem sikerült eddig átvennie a hatalmat, mert a jelenlegi kormányokon belül sokan ellenzik a rendcsinálást. Egyelőre a CIA és a NSA (Nemzetbiztonsági Ügynökség) vezetői sem tartják időszerűnek az akció elindítását. A CIA is világuralmat akar, de a saját feltételei szerint. Ők egy egész világra kiterjedő kommunista-típusú kormányt szeretnének létrehozni. Főleg az nem tetszik a CIA, az NSA és a Pentagon vezetőinek, hogy amíg ők minden erejükkel igyekszenek titokban tartani a földönkívüliekkel összefüggő információkat, az Omega Ügynökség azt tervezi, hogy ezzel kapcsolatban minden titkot felfed a lakosság előtt. Kiszivárogtatott hírek szerint az idegenek hajlandóak segíteni az Omega ügynökségnek a környezetvédelmi problémák megoldásában is. Támogatnak bennünket új technológiák kifejlesztésében, az energiagondok környezetkímélő leküzdésében. Közreműködésük fő oka azonban az, hogy meg akarják fékezni az erőszakos, ellenőrizhetetlen emberi természetet. Véleményük szerint a világegyetemnek ebben a szektorában mi vagyunk a legerőszakosabb faj. Emiatt tartanak tőlünk, mert már csak pár lépésre vagyunk a korlátlan távolságú űrutazás módjának felfedezése előtt. Nem szeretnék, ha a magunk kapzsi és erőszakos módján vennénk részt a világegyetem felfedezésében. Harcias viselkedésünk, korlátlan birtoklási vágyunk más bolygók gyarmatosításához, idegen fajok leigázásához vezetne. A biztatások hatására a hatalomátvétel terve évtizedek óta érlelődik, és egyre finomodik. Azokat, akik az Omega Ügynökség hatalma ellen fellépnek, a társadalom ellenségének fogják nyilvánítani, és rövid időn belül likvidálják. A terv kidolgozói mély meggyőződéssel vallják, hogy ez az egyetlen megoldás a világ megmentésére.

 

Bár a rendcsinálás, a közbiztonság megteremtése ellen senkinek sincs kifogása, a terv ismerői attól tartanak, hogy az Omega Ügynökség közbiztonsági tisztjei olyan szerepet fognak betölteni a társadalomban, mint a hitleri Németország SS-tisztjei. Az Omega Ügynökség azonban nem faji, etnikai alapon akarja megítélni az embereket, hanem a viselkedésük szerint. A bűnözés visszaszorítása, megszüntetése a céljuk, és nem a népirtás. Társadalomban betöltött szerepük leginkább a magyar csendőrséghez hasonlítható.

Mint ismeretes a két világháború között 12 ezer csendőr, köztük 500 tiszt tartott rendet egész Magyarországon. A nagyvárosok kivételével minden településen jelen voltak. A csendőrök azonban nem az őrszobán üldögéltek, és várták a bűncselekmények bejelentését, mint a jelenlegi rendőreink, hanem reggeltől estig járták a falu utcáit, sőt a határt. Ezáltal megelőzték a bűncselekményeket, vagy ha ez nem volt lehetséges, akkor közel a helyszínhez, forró nyomon elindulva nagyon hamar elkaptá­k az elkövetőt. Nem véletlen, hogy a Magyar Királyi csendőrségnél a bűnesetek felderítési aránya elérte a 90%-ot. A betöréses lopások felderítési aránya jelenleg a 10%-ot sem éri el. Ennek tudatában az emberek már be sem jelentik a rendőrségen, hogy meglopták őket, mert úgysem találják meg a bűnöst. Csak feleslegesen vesztegetik vele az idejüket. Nem véletlenül vívtak ki maguknak akkora tekintélyt a hajdani csendőrök. Ha a falu határában meglengette a szél a kakastollat a csendőrök kalapján, vagy ha megcsillant a napfény a hátukra vetett puska szuronyán, a legvagányabb hetvenkedő is meghunyászkodott, és jobbnak látta odébbállni.

A csendőri testület nem csak a bűnözőkkel járt el kellő szigorral, hanem a saját tagjait is keményen megrendszabályozta. Ha egy csendőr igazságtalanul bánt bárkivel, megfosztották az állásától, a nyugdíjától, és több év börtönbüntetést kapott. A részlehajlásnak, a megvesztegethetőségnek még a lehetősége sem merült fel velük kapcsolatban. Tettenérés esetén senkinek sem jutott eszébe, hogy egy nagy értékű bankót lobogtasson meg az orruk előtt, mert a puskatussal véresre verték volna. A vesztüket is a becsületességük okozta. A II. világháború után arra hivatkozva oszlatták fel őket, hogy részt vettek a zsidók deportálásában, és a kommunisták üldözésben. Csak hogy a zsidó- és kommunistaellenes törvényeket nem ők hozták, hanem a két világháború közötti kormányok. Ők csak végrehajtották azokat. Az esküjük kötelezte őket az ország törvényeinek betartására, és betartatására.

[

A genetikai kutatás előrehaladásával egyre ijesztőbb hírek érkeznek hozzánk. Miután a tudományos kutatók nem vállalták az emberi klónozással járó kockázatokat, nem hajlandóak részt venni a biokémia fejlődésének ebben a lépcsőfokában, különféle szervezetek vették át a kezdeményezést. Anyagi támogatásukkal a tudomány számkivetettjei titkos kutatásokat folytattak, melynek eredményeként 2002. év végén megszületett az első klónbébi. Az emberi klónozást tiltó országok területén kívül folytatott tevékenység úttörői az amerikai Panos Zavos professzor, és az olasz Severino Anti­nori nőgyógyász. Mindketten jelentős eredményt értek el ezen a téren, de elszigetelt tevékenységük következtében nincsenek tisztában tettük következményeivel. Nemzetközi összefogás, széleskörű hatástanulmány hiányában nem áll rendelkezésükre semmilyen adat, tudományos tapasztalat, amely­nek alapján meg tudnák ítélni tevékenységük kockázatát. Így fogalmuk sincs arról, hogy az ily mó­don született csecsemőkre milyen élet vár. Mennyire lesznek fogékonyak a különféle betegségekre, és egyáltalán hány évesen fognak megszületni. Az állati klónozás tapasztalatai alapján ugyanis az utódok életkora megegezik a klónozott állat életkorával. Ez a hatás valószínűleg emberek esetén is fellép, ami azt eredményezi, hogy egy öregkori végelgyengülésben meghalt személy visszamaradt sejtjeinek klónozása esetén a beültetett magzat aggastyánként fog megszületni. Szervei, testi sejtjei olyan állapotban lesznek, mint egy 70-80 éves emberé. Így alig hogy megszületett, már meg is fog halni.

Ennél is nagyobb veszélyt jelent az emberiségre a különböző szekták fellépése. Franciaországban a Ráél szekta már bejelentette, hogy létrehozták a Clonaid[66] vállalatot, melynek fő célja az emberi klónozáson alapuló társadalom létrehozása. Emellett segíteni kívánnak a homoszexuális párok utódgondjainak megoldásában is. 200 ezer euró körüli összegért vállalják, hogy az „emberei faj fej­lődését szolgáló, az átlagosnál sokkal intelligensebb” klónozott gyermekekkel ajándékozzák meg a hátborzongató vállalkozásra befizető ügyfeleket. Kőkorszaki szinten álló emberekben sem lesz hiány. Már egy tucat nő jelezte, hogy teherbe szeretne esni Ötzi-től, az osztrák Alpokban talált 5000 éves ősembertől, akinek mumifikálódott teste ép sejteket tartalmaz. Egyre jobban körvonalazódik baljós jövőnk. Ez fog történni minden vonalon, ha a hivatalos tudomány nem hajlandó lépni a még érintetlen tudományágakban. Amennyiben a kutatók megtagadják az új tudományágak, szakterületek kutatását, ezt mindenféle gyanús elemek, kétes hírű szekták fogják megtenni helyettük. A kezdeményezés átengedésével elveszítik az ellenőrzést a folyamatok felett. Ennek következtében fejlődésünk rossz irányba fordul. Az erkölcsi gátlást nem ismerő alvilági szervezetek az emberiség megrontására, civilizációnk elpusztítására fogják használni a megszerzett ismereteket.

Ez ellen védekezni sem tudunk, mert aki nem ismeri a paratudományokat, az káros következményeinek elhárítási módjával sem lesz tisztában. Az új felismerések iránti közömbösségükkel, a minden vonalon megnyilvánuló tespedéssel tudósaink most ássák meg civilizációnk sírját. Ehhez hatásos segítséget nyújtanak a politikusok. A kísérletek hírére sebtében létrehozták az „élő vagy holt emberrel azonos lény” létrehozását tiltó megállapodást, amit eddig 29 állam írt alá. Japán és Ausztrália már ratifikálta is (törvényerőre emelte) az ember klónozását tiltó megállapodást. Az Európai Unió és az ENSZ most készül egy hasonló törvény megalkotására. Néhány év múlva a tiltás az egész világra ki fog terjedni. Ennek következtében ezek a kísérletek kiszorulnak a „haramia” államoknak tekintett diktatórikus országokba, vagy nemzetközi vizeken úszó hajókra, ahol végképp ellenőrizhetetlenné válnak. Csak akkor lesz róluk tudomásunk, amikor a bűnös célokra felhasznált eredmények feltartóztathatatlanul elárasztják, megfertőzik a világot. Nem ártana, ha a „fejüket homokba dugó” illetékesek figyelembe vennék a világhírű atomtudós, Teller Ede nyilatkozatát: „A genetika alkalmazásával kapcsolatban az a véleményem, hogy ami tudományos értelemben megvalósítható, az meg is valósul. A demokratikus országok jobban tennék, ha vezető szerepet vállalnának a klónozásban. Ezáltal megszabhatnák annak etikai és tudományos szabályait.”

[

Közismert tény, hogy a hivatalos tudomány berkein belül tevékenykedő kutatók nem hajlandóak lépést tartani a világ fejlődésével. Nem veszik tudomásul korunk kihívásait, nem foglalkoznak olyan szakterületek fizikai jelenségeivel, amelyekben nem hisznek. Ezért fokozatosan kicsúszik kezükből a tudományos élet irányítása. Az igazán jelentős szakterületek fejlesztését kívülállók veszik át. Ahelyett hogy megszüntetnék a levegőszennyező technológiákat, tudósaink mindenféle pótmegoldásokkal kísérleteznek. Ezek egyike, hogy norvég kutatók tengeri füstgázmosót kívánnak kifejleszteni. A nehézipari üzemek által kibocsátott szén-dioxidot csőrendszer segítségével a tenger mélyébe akarják vezetni. 800 méter mélységben engednék ki, ahol a víz foglyul ejti a széndioxid-részecs­kéket, és több száz évig megkötve tartja. Eközben a tenger lassan szénsavvá alakul, és az egyéb szennyezőkkel együtt piszkos „szódavíz” lesz belőle a halak nagy örömére.

A hivatásos tudósokra azonban nem csak az egy helyben topogás, a fokozatos lemaradás jellemző. Újabban mind gyakrabban válnak nevetségessé, amikor izzadságszagú kutatási eredményeiket szenzációszámba menő felfedezésként tálalják. Ennek egyik jellemző példája egy számítástechnikai szakfolyóiratban megjelent hír, amely így szól: „Tudósok állítása szerint az ember vizuális memóriája jobb, mint azon képessége, hogy pontos szám- és betűsorozatokat idézzen fel memóriájában. Életünkben egyre több jelszót kell észben tartanunk. A könnyebb megjegyezhetőség érdekében két amerikai tudós kitalált egy új módszert a bonyolult kódok fejben tartására. A vizuális memóriára alapozó technológia prototípusa a Déjà Vu nevet kapta a keresztségben. A két tudós a jelszavakat absztrakt képekkel helyettesítette, majd megkértek 20 számítógép-használót, hogy először a saját maguk által generált jelszavakat alkalmazzák, majd a Déjà Vu -féle geometriai mintákon alapuló vizuális jelszavakat. A Déjà Vu -féle biztonsági rendszerben a felhasználóknak ötöt kellett kiválasztaniuk a számítógép által véletlenszerűen létrehozott absztrakt, színes képi jelszavak közül, amikor be akartak jelentkezni a rendszerbe. Egy héttel később a Déjà Vu rendszert alkalmazva 90%-os biztonsággal használták a képi jelszavakat, míg a hagyományos karakterekből álló jelszavakra csupán 70%-os pontossággal emlékeztek helyesen. A tudósok szerint az emberi agy a képeket nem csak hogy tovább képes tárolni a memóriájában, hanem szinte korlátlan mennyiségben tudja ezt megtenni.”

Gratulálunk az átütő erejű tudományos felfedezéshez. Kár, hogy ez az eljárás már 40 éve ismert. Úgy hívják, hogy: Agykontroll. Az Agykontroll „Memória fogasok” módszerét már több mint 10 millió ember ismeri és használja világszerte. Kivéve a tudósokat. Őket nem érdekli. Jó lenne tudni, hogy mennyi időt, pénzt és energiát pazaroltak ennek a jelenségnek az újbóli felfedezésére. Ráadásul az általuk kidolgozott módszer nem tökéletes. Az agy alfa állapotában rögzített jelszavak felidézési hatásfoka jóval meghaladja az általuk elért 90%-ot. Ilyen példákat tucatszámra lehetne felhozni. Komoly tudósok bohócot csinálnak magukból, mert annyi fáradságot sem vesznek, hogy kissé körülnézzenek a világban, mielőtt belekezdenek valamibe.

[

Tudósaink szemellenzős, öntelt, a határtudományok eredményeivel mitsem törődő viselkedésének tudható be, a Columbia űrsikló tragédiája is. Hét magasan képzett, kiváló szakembernek kellett meghalnia azért, mert az aerodinamikai kutatások vezetői nem hajlandóak foglalkozni az antigra­vitá­ciós hajtóművekkel. Az űrkutatás elindítása után négy évtizeddel még mindig ágyúgolyóként lőjük ki asztronautáinkat a világűrbe, és a szabadesés által foglyul ejtett hullócsillagként érkeznek vissza. Nem csoda, hogy a kilövésnél használt gyúlékony töltettől felrobbannak, mint annak idején a Challanger űrhajó, ugyancsak héttagú legénységével együtt. Vagy a gravitációs vonzóerő által kivál­tott fékez­he­tetlen sebesség miatt elégnek a légtérben, ahogy most a Columbia űrsikló személyzete. Az antigravitációs hajtóművek tetszőleges sebességgel lebegtetnék ki járművünket az űrbe, és bármilyen sebességgel visszatérhetnénk. Nem veszélyeztethetne bennünket többé sem a kémiai haj­tóművek robbanása, sem a súrlódási hő miatti elégés.

Arról nem is szólva, hogy ez a meghajtási mód nagyságrendekkel olcsóbbá tenné az űrutazást. Ósdi rakétáinkban minden kilogramm hasznos teher világűrbe juttatásához 5180 kg üzemanyagra van szükség. Ez főleg annak tudható be, hogy a kémiai hajtóművek hatásfoka siralmas. Nemcsak az üzemanyag drága hozzá, hanem energiává alakításának hatásfoka is rendkívül rossz. Ilyen körülmények között egy-egy űrhajó felbocsátása, Föld körüli pályára állítása 15 millió dollárba kerül. Pedig csak 100 km magasra lőjük fel őket. Az űrutazás nagyságrendekkel nagyobb kiadással jár. Ezzel a technológiával 1 kilogrammnyi teher Marsra való eljuttatása 100 ezer dollárnyi költséget igényel. Mi pedig a jelenlegi körülmények között soha sem fogunk eljutni a bolygószomszédunkra, mert az ember űrutazása a Marsra 100 milliárd dollárt emésztene fel. Ennyi pénzt még az Egyesült Államok sem képes áldozni egyetlen útra.

Nem kis mértékben növeli az űrutazás költségét, hogy használat után eldobjuk a rakétáinkat. A mi űrhajóink olyanok, mint a patron. Ha kiürül, el kell hajítani. Nem csak a tartály, a karosszéria pusztul el, hanem a bonyolult és drága vezérlőmű is. Az amerikaiak által használt űrsikló sem kivétel ez alól, mert azt is rakéta juttatja ki a világűrbe. Eddig több mint 4000 űrhajót lőttünk ki a koz­moszba ezzel az elavult módszerrel. A naprendszernél tovább azonban nem jutottunk velük. Jelen­legi űrjárműveinkkel ugyanis a Föld teljes energiatermelésének kétszerese kellene ahhoz, hogy a legközelebbi csillagra eljussunk.

Rakétakonstruktőreink tisztában vannak ezzel a helyzettel, mégsem hajlandóak rálépni az új útra. A kőkorszaki technikához való ragaszkodásuk oda vezetett, hogy az Interneten már gúnyverseket gyártanak az amerikai űrhajózási hivatalról. Ezek egyike így szól: „Minek a rövidítése a NASA? Need Another Seven Astronauts![67] (Kell még másik hét űrhajós!) Jó lenne, ha az űrhajózás irányítói eldöntenék végre, hogy mi a cél. Ki akarnak jutni a kozmoszba, vagy teljesen le akarják járatni magukat? Az előbbi úton még el sem indultak, az utóbbin viszont hétmérföldes léptekkel haladnak előre. Eközben fejfák szegélyezik az útjukat. Nem az elkerülhetetlen áldozatoké, hanem az ostobaság, a beszűkült gondolkodásmód következtében elpusztultaké. Nem akarjuk elhinni, hogy az univerzum tele van energiával. Még mindig fosszilis és szénhidrogénekből nyerhető energiában gondolkodunk, és azt számolgatjuk, hogy ebből mennyit kell magunkkal vinni egy hosszabb útra. Képtelenek vagyunk megszabadulni a több évszázados beidegződésektől.

Egy ismert hasonlattal élve a középkorban élők még joggal gondolhatták azt, hogy Amerikába lehetetlen eljutni. Aki nekivágna ennek a hosszú útnak, annak legalább száz szekeret kellene maga után vonttani, amely a lova számára szükséges zabot szállítja. Ezt a száz kocsit azonban csak száz ló tudná elvontatni. Ennek a száz lónak viszont már tízezer zabbal megrakott szekérre lenne szüksége, és így tovább. Ebből a beszűkült gondolkodásmódból kiindulva lehetetlennek tűnik eljutni Amerikába, de ha áttérünk más energiaforrásokkal hajtott járművekre, akkor ez már nem is olyan lehetetlen. Valahogy így gondolkodunk most mi is a galaktikus utazásokról. A kémiai vagy nukleáris hajtóanyaggal működő jelenlegi rakétáinkkal valóban lehetetlen a naprendszeren kívülre eljutni, de a bárhol végtelen mennyiségben fellehető szubatomi energiakészlettel ez már könnyen megoldható.

Ennek az energiának a birtokba vételével a közel fénysebességgel történő űrutazásaink távolságát már csak az ember véges élettartama fogja behatárolni. A fénysebesség elérése ugyanis sok időt vesz igénybe. Még ha elegendő energia áll is rendelkezésünkre, hogy ezt a sebességet rövid idő alatt elérjük, akkor sem tehetnénk meg, mert közben olyan iszonyatos mértékű nehézségi erő lépne fel, ami széttépné az űrhajósokat. Az emberi szervezet által hosszabb időn át elviselhető gyorsulás az 1 g, vagyis a földi nehézségi erő. Ha egyfolytában 1 g-vel gyorsulnánk az űrhajónkkal, akkor közel 2 év alatt érnénk el a fénysebességet, és persze ugyanannyi időt venne igénybe a lassulás is. Néhány száz év múlva, a teleportáció szabályainak elsajátításával azonban ez az akadály megszűnik, semmi sem korlátozza az utazási lehetőségeinket az univerzumban.

Az antigravitációs hajtómű rendszerbe állításával sokat nyerne a polgári repülés is. Nem akármilyen tehertől szabadulnának meg a repülőgépek. A Boeing 747 -es gép súlya pl. 350 000 kg. Ennek el­lenére csupán 15%-a hasznos teher, vagyis utas és csomag. A többi a gép önsúlya, valamint 131 000 kg kerozin. Ebből óránként több tízezer kilogrammot fogyasztanak a hajtóművek, holott a repülőgép sebessége csupán 930 km/h. Ezzel szemben az antigravitációs hajtóművek semmilyen üzemanyagot nem igényelnek. Így az üzemeltetésük ingyen van. Még az utasok etetéséről, kiszolgálásáról sem kell gondoskodni, mert olyan gyorsan célhoz érnek, hogy mire elhelyezkednek, már szedelőzködhetnek is. Rövid távra székeket sem érdemes elhelyezni a repülőgépben. Leszíjazni nem kell az utasokat, mert a le és felszállás során nem lép fel a tehetetlenségi erő.

[

Az antigravitációs hajtóművel ellátott repülőgépeinket és űrhajóinkat magnéziumból célszerű megépíteni. Elsősorban azért, mert megfelelő ötvöző anyagokat használva a magnézium rendkívül szilárd. Ennek ellenére 30%-kal könnyebb az alumíniumnál, és nem károsítja a korrózió. A közhiedelemmel ellentétben a magnézium nem tartozik a ritkafémek közé. A Föld nyolcadik leggyakoribb eleme, bolygónkon nagy mennyiségben fordul elő. A földkéreg 2,5%-át magnézium alkotja. A tengervíz is tartalmaz 0,13% magnéziumot oldott klorid formájában. (Ez okozza a kesernyés ízét.) Széleskörű használatának egyetlen akadálya, hogy könnyen reakcióba lép más elemekkel. Ezért a természetben csak vegyületekben fordul elő, ami megdrágítja a kinyerését. A magnézium a környezetet is kíméli. Könnyen újrahasznosítható. Újabban az autógyártók is kezdik felfedezni. Szép, fémes csillogása, ezüstfehér színe szükségtelenné teszi a felületkezelést. Nem kell festeni, nem rozsdásodik meg. A kevésbé fejlett Földön kívüli civilizációk szintén ebből a fémből építik az űrhajóikat, mert az alumíniumnál könnyebb, és az acélnál szilárdabb. Mivel jól mágnesezhető, a jóval nehezebb lágyvasat is helyettesítheti. Ennek az elektromágneses hajtóműgyártásban, az űrhajó körüli plazmaburok előállításában van nagy jelentősége.

Formába öntése azonban kifinomult technológiát igényel. Rugalmatlan hexagonális kristályszerkezete ugyanis gondot okoz az öntésnél, a sajtolásnál, a megmunkálásnál. Megfelelő ötvözetekkel azonban ez a hátrány kiküszöbölhető. Alkalmazásának biztonsági kockázata sincs. Bár elégetve vakító fehér fénnyel ég, csak porrá őrölve gyújtható meg. (Mellesleg régen a magnéziumport, illetve ‑szalagot az elektromos vaku elődjeként használták. Aztán gyújtóbombát készítettek belőle.) Itt az ideje értelmesebb célokra használni a magnéziumot. Nem mindegy ugyanis, hogy egy űrjárműnek mekkora a súlya. Az a hajtómű, amely 5 tonnás acélszerkezetet képes magasba emelni, 4,6-szeres méretben is megépíthető, magnéziumból. Magnéziumból készítve tehát közel ötször akkora járműveket repíthetünk az űrbe, mint acélból, vagy közel ötszörösére növelhetjük a sebességüket.

Használata nem járna horribilis költséggel. Amíg az alumínium háromszor drágább az acélnál, a magnéziumkarosszéria csupán ötszörös árat eredményez. Ez még mindig olcsóbb, mint a hasonló szilárdságú szénszálerősítésű műanyag[68] alkalmazása, ami húszszor drágább az acélnál. A másik ígéretes fém a titán. Szintén gyakori elem a Földön. A földkéreg 0,44%-át alkotja. Ezüstszürke, fényes felületű fém. Mivel fajsúlya fele a vasénak, és kétszerese az alumíniuménak, szintén könnyű fém. Jól megmunkálható, és szilárdsága vetekszik az acéllal. (Ion Planting eljárással felületi keménysége ötszörösére növelhető. Az ily módon készített tárgyak nagyon hasonlítanak a korrózióálló acélhoz.) Nem véletlen, hogy a repülőgép- és űrhajógyártásban jelenleg is nagy mennyiségben használják. Az elektromos- és hővezető képessége azonban nagyon kicsi. Paramágneses anyag, csak kis mértékben mágnesezhető.  

 

A földönkívüliek üzenete

 

A harmadik típusú találkozások között is igen szokatlan esetről számol be Trethon Judit a Tina magazin 2003. február 4-i számában. Az év elején Győr közelében közúti ellenőrzést tartottak. A rendőr leintett egy fekete Mercedest, amely lassított, majd megállt. A papírok rendben voltak. A közeg már inteni akart a sofőrnek, hogy továbbhajthat, amikor fura hangokat hallott. Bekukucskált az autóba, és a hátsó ülésen két ovális, sápadt arcból különös, ferde vágású szempár tekintett rá. Még csak nem is hasonlítottak ránk, földi emberekre, és fahéj illat terjengett körülöttük. Ezt követően elsötétült előtte minden, nem emlékezett semmire. Amikor magához tért, ösztönösen az órájára nézett. Döbbenten tapasztalta, hogy több mint egy óra telt el. De hol van a kollegája? – villant az eszébe. Körülnézve észrevett egy fekvő egyenruhás alakot a leálló sávban. Odarohant hozzá, és megrázta. A társa lassan kinyitotta a szemét, és kéjesen nyújtózkodni kezdett. – Mi a francnak ébresztettél fel? – morogta. – Olyan szépet álmodtam. Otthon feküdtem az ágyamban egy kellemes szeretkezés után. Az intézkedő rendőr azonban nem emlékezett semmire. Nem tudták mire vélni a kieső időt, tanácstalanul néztek egymásra. A legutolsó kép, amire még tisztán emlékeztek, a megállított fekete Mercedes volt. Utána mintha kitörölték volna a memóriájukat. Úgy döntöttek, hogy senkinek sem mesélik el az esetet, nehogy bolondnak nézzék őket.

Ám valami közbejött. Az út menti heverészésük során rengeteg autó haladt arra. Mivel az egyik jármű vezetője azt hitte, hogy részegen fekszenek a járőrautó mellett, bejelentést tett a kapitányságon. Beérkezésük után azonnal felellőségre vonták, és vizsgálatnak vetették alá őket. Az alkoholszonda azonban nem színeződött el, amikor belefújtak. A vérvizsgálat sem mutatott ki egyetlen csepp alkoholt sem a szervezetükben. Magyarázatot azonban nem adtak, az elöljárójuk előtt is hallgattak. A következő napokban egymás tekintetét is kerülték. Végül egyikük erőt vett magán, és megkérdezte a járőrtársától, hogy ne tapasztalt-e magán valami szokatlant. Elmúlt a náthám – dünnyögte. Nekem meg újabban nem szaggat a hátam – újságolta a másik. Összenevettek, és végre felszabadultan megtárgyalták, hogy mi történhetett. Arra a következtetésre jutottak, hogy olyanok ülhettek a Mercedes hátsó ülésén, akiket nem lett volna szabad látniuk.

A hipnotizált rendőrt azonban nagyon izgatta, hogy mi történhetett az utána következő egy órában, miért nem emlékszik semmire. Ezért elment egy soproni pszichiáterhez, akiről az a hír járta, hogy regresszív hipnózist alkalmaz. Civilbe öltözött, és a kilétét nem fedte fel. A hipnotikus transzban aztán előjöttek a részletek is. A furcsa csipogó hang amire felfigyelt, az idegenek beszélgetése volt. Olyannak tűnt, mintha magnószalagról gyorsított sebességgel visszajátszott beszédet hallott volna. Amikor észrevette őket, az egyikőjük kiszállt, fölé hajolt, majd hipnotikus transzban súlytalanná téve felemelte, és az útpadkára vitte. Miközben a homlokára tette hatujjú kezét, mormolt valamit. Ennek hatására a rendőr vakító villanást észlelt, és a belső szemei előtt különös táj jelent meg, magas épületekkel. Ez minden bizonnyal a saját életterük volt, amit megmutattak neki. Erre utalt a következő kép: egy forgó gömb, ami körül kisebb golyók keringtek. Utána azt hallotta a fejében, hogy: „Nagyon messze van, de mi eljöttünk hozzátok. Nektek ez még sokáig nem fog sikerülni. Hacsak rá nem jöttök arra, hogy…” többre nem emlékezett. Amit utána mondtak neki, azt teljesen kitörölték, vagy annyira mélyre ásták, hogy a hipnózis sem volt képes felszínre hozni. Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a rendőrjárőr nem tartozott a sci-fi kedvelők közé. UFO-s történeteket is csak ezt követően kezdett el olvasni. Így a fantáziának nem volt szerepe a történet alakításában. Sajnos a regresszív hipnózis során nem tértek ki az autó rendszámára. Állami rendszám esetén ugyanis könnyen kiderülhet, hogy már a magyar hatóságok (a Honvédelmi Minisztérium vagy az Állambiztonsági Hivatal) is kapcsolatban áll Földön kívüli civilizációkkal. Ők talán választ tudnának adni arra a kérdésre, hogy kinek a szolgálatában állt a sofőr és hová vitte az idegeneket?

Ennél is fontosabb lenne választ kapni arra, hogy vajon mit mondott a földönkívüli? Talán azt, hogy: „Hacsak rá nem jöttök arra, hogy az éter lenullázza a gravitációt. A koncentrált éteri részecskék képesek semlegesíteni a gravitációs részecskéket. Ezáltal minden anyag súlytalanná válik. A koncentrált szubatomi energiasugárzás arra is képes, hogy az éter közegellenállása által nagy sebességgel mozgassa a járművet. Az ily módon elérhető sebesség, illetve impulzusnyomaték nagyságrendekkel nagyobb, mint amit a rakétából, illetve a gázturbinából kiáramló gázmolekulák ki tudnak fejteni.” Esetleg azt is elmondta, hogy: „A koncentrált éteri részecskék arra is képesek, hogy dema­terializálják a járművet. Ezt követően étertestben még nagyobb sebességgel érhetitek el az úti célotokat, ahol ismét materializálódtok.” Megemlíthette azt is, hogy: „A koncentrált éteri és gravitációs mágnesmező segítségével nem csak a térbeli, hanem az időutazás is megvalósítható. Eljuthattok a jövőbe és a múltba is.” Ennél többet nemigen mondhatott, de már ez is több annál, mint amit valaha is remélhettünk. Ezeket a fizikai jelenségeket kihasználva valóban évezredeket ugorhatunk előre a technikai fejlődésben, és néhány évtized alatt a földönkívüliek egyenrangú társaivá válhatunk. Ehhez persze nem ártana a tudati fejlődésben is felnőni hozzájuk, mert enélkül nem fogadnak be bennünket a fejlett civilizációk interplanetáris társadalmába.

A jelek szerint technikai vonalon már elindultunk a kozmoszba vezető úton, mert egy harmadik típusú találkozás során az idegenek másik csoportja azt közölte velünk, hogy: „Az emberiség túl hamar jött rá valamire, ami a vesztünket okozhatja, és ezt mi mindenáron meg fogjuk akadályozni.” Az 1997-ben lezajlott elrablásnál „az alkalmazásból eredő károk enyhítésére” temérdek kémiai képletet mutattak egy magyar asszonynak. Nem sokkal később arra utasították a Böhönyén élő nőt, hogy menjen ki a falu határában levő szeméttelepre, és az általuk megadott helyen kezdjen el ásni. A szemetet ellapátolva nagy mennyiségű fémhez hasonló anyagot talált, amit felküldött Budapestre, Tóth László ufókutatónak. Az anyaggal kapcsolatban csak annyit közöltek, hogy: „Nemsokára nagy szüksége lesz rá az emberiségnek.” (A részletes beszámolót lásd az Ufómagazin 2003. szeptemberi számának 5-7. oldalain.) A hiteles tanúkkal és bizonyítékokkal alátámasztott beszámolókat hallva úgy tűnik, mostanában korszakalkotó dolgok történnek mifelénk. A jelekből ítélve a közeljövőben nagy változások várhatók, ami a bennünket felügyelő Földön kívüli civilizációk egy részének tetszik, és segítik a folyamatot, másik részük viszont mindent megtesz az akadályozása érdekében. Ebből egyelőre csak az a biztos, hogy nem fog simán menni a kitörésünk.

 

Sugárzásmérő műszerek

 

Az ezotéria, a parapszichológiai jelenségek ellenőrzése, bizonyítása során legnagyobb nehézséget az egzakt mérés hiánya okozza. A hivatalos tudomány képviselői arra hivatkozva utasítják vissza ezeknek a megnyilvánulásoknak a vizsgálatát, rekonstruálását, hogy nincsenek kellően érzékeny, megbízható mérőműszereink, amelyekkel nyomon lehetne követni a folyamatot. A mágneses kisugárzás ugyanis nem látható. Ez önmagában nem okoz gondot, hiszen a radioaktív sugárzás is láthatatlan. Ennek ellenére senki sem kételkedik a létezésükben, mivel az alfa, béta és gamma sugarak jól mérhetők. Sokkal nehezebb a mágneses kisugárzás mérése. Ez a fajta sugárzás ugyanis általában rendkívül gyenge, így előbb egy olyan érzékelőelemet kellene konstruálni, amely képes lenne észlelni a kis intenzitású szubatomi energiahullámokat. A gravitációs kisugárzás mérésére szolgáló graviméter érzékeli ugyan a Yin jellegű kisugárzást, de érzékenysége nem elég nagy ahhoz, hogy a bioenergiát is mérni lehetne vele. A negatív földsugárzások mérésére szolgáló Geo-magnetométer érzékenysége sem éri el a kívánt szintet. A bioenergia Yang összetevőjének mérése pedig egyelőre nincs megoldva. Az ehhez szükséges mérőműszer kifejlesztését nagyban hátráltatja, hogy a hivatalos tudomány az éteri sugárzásnak még a létezését is tagadja. Lényegesen kevesebb baj van az elektromos kisugárzást kísérő mágneses sugárzás mérésével. Szükség is van rá, mivel az elektromágneses sugárzás csaknem olyan alattomos, mint a radioktív sugárzás. Nem olyan intenzív ugyan, de hosszú távon a gammasugárzáshoz hasonló elváltozásokat hoz létre az élő szövetekben.

Manapság mind több vitára ad okot a környezetben észlelhető elektromágneses kisugárzás egész­ségre gyakorolt hatása. A sokszor jogi eljárásba torkolló nézeteltérések tisztázásának előfeltétele a pontos elektromágneses térerőmérés, az elektroszmog megbízható feltérképezése. Erre a célra ko­rábban csak különálló műszerek léteztek. A Rohde & Swarz cég azonban 2003-ban egy olyan mérő­rendszert dobott piacra, amely elsőként alkalmazza az EMCE (ElectroMagnetic Compatibility in the Environment = Környezeti elektromágneses összeférhetőség) eljárást. A felhasználóbarát kezelő­felületnek és a nagymértékben automatizált mérési eljárásnak köszönhetően ezt az összetett műszert nem csak szakemberek használhatják. Nagyfokú miniatürizálása, és kedvező kialakítása folytán ez a könnyen és gyorsan kezelhető mérőrendszer akár egy válltáskában is elhelyezhető, s szállító jármű nélkül a problémás helyszínre vihető. Segítségével mind a hálózatüzemeltetők, és a mobiltelefon-szolgáltatók, mind a környezetvédelmi szervezetek, illetve lakóközösségek percek alatt megmérhetik a környezet elektromágneses sugárterhelését.

A precíz mérés objektív hátteret biztosít az érveléshez, a további lépések megtételéhez. Viszonylag alacsony ára lehetővé teszi, hogy kisközösségek, érdekvédelmi szervezetek is megvásárolják. A TS-EMF mérőrendszer nem csupán térerősségmérő, hanem egy többfunkciós, hordozható spek­t­rum­ana­lizátor. Egy mindhárom térirányból érkező sugárzás érzékelésére alkalmas izotróp mérőfejet, és egy mérő-kiértékelő, notebook-ra is telepíthető szoftvert tartalmaz. Ez utóbbi segítségével rövid és hosszú idejű automatikus mérések egyaránt végezhetők vele. A mérőrendszer 80 MHz-től 2,5 GHz-ig terjedő működési tartománya lefedi az összes elektromágneses sugárzást. Vizsgálhatók vele a GSM, CDMA és UMTS mobiltelefon-rendszerek, továbbá a Bluetooth, a DECT és a vezeték nélküli LAN-rendszerek. Alkalmas a hang- és képműsorszóró állomások, vagyis a rádió- s tévéadók alacsonyfrekvenciás kisugárzásának mérésére is.

Az elektromágneses térerősségmérés frekvenciaszelektív módon történik. Ezáltal mind az eredő sugárterhelést, mind az egyes rádiószolgálatok által külön-külön előidézett sugárzást meghatározhatjuk, és a különböző intenzitású adókat összehasonlíthatjuk. Az adatok elemzését a grafikusan és számértékkel is megjelenített mérési eredmények segítik. Az egyidejűleg megjelenő grafikonból és oszlopdiagramból azonnal leolvashatjuk a térerősséget. Az aktuális határértékkel (pl. ICNIRP) történő közvetlen összevetésnek köszönhetően az eltérések rögtön kitűnnek az adatok közül. Emellett egyéni referenciaértékeket is megadhatunk. Nagymértékben megkönnyíti az eredmény további feldolgozását, hogy a rendszer az adatokat Excel programban, vagy ASCII formátumban tárolja. Ezt a mobil mérőrendszert elsősorban térerősségcsúcsok gyors kimutatására, és átlagértékek áttekinthető meghatározására tervezték. Ezeknél a méréseknél rövid idő alatt pontos eredményt szolgáltat, jól dokumentálható vele egy körzet pillanatnyi elektroszog-szennyezettsége. Ugyanakkor a vizsgálandó területre telepítve hosszú idejű mérések is kiválóan végezhetők vele. Ennek során tetten érhetők a térerősség-ingadozások, a meg nem engedett csúcsértékek. A rövid használati utasítás elolvasása után laikusok is használhatják. (A notebook kezeléséhez azonban a számítógép, illetve a szövegszerkesztő programok alapfokú ismerete szükséges.) További információt a gyártó budapesti irodájától kaphatunk. Tel: 412 4460. Fax: 412 4461. E-mail: RS-Hungary@rshu.rohde-schwarz.com Honlap: http://www.rohde-schwarz.com

 

Környezeti ártalmak

 

Egy évszázada az emberek 90%-a tisztában volt az őt körülvevő tárgyak működésével. Ma ugyan­ilyen arányban fogalmuk sincs erről. Nem értik a jelenlegi használati tárgyaik működését, mert természettudományos ismereteiket tekintve analfabéták. E nélkül pedig nem tudják a világot sem megfelelően használni. Életüket rossz hatásfokkal élik, és azt sem veszik észre, hogy rossz irányba haladnak. Aki nem érzékeli, hogy rossz irányba halad a vonat, amin ül, az se megállítani nem fogja, se leszállni nem fog róla. Ha legalább alapfokon nem értjük a körülöttünk zajló folyamatokat, süketek és vakok módjára élünk a világban. Ugyanez vonatkozik a környezetvédelemre is. Aki nem érti, hogy miért kell csökkenteni a széndioxid-kibocsátás mértékét, semmit sem fog tenni a globális felmelegedés elkerülése érdekében. Ha nincs tudatában a reá leselkedő veszélynek, gyanútlanul rohan a vesztébe.

Súlyos aggodalomra ad okot az a legújabb hír is, hogy mely szerint minden eddiginél intenzívebb üvegházhatást kiváltó gázt fedeztek fel a tudósok a sztratoszférában. Legnagyobb koncentrációja az Északi Sarkkör felett található, 34 km magasan. Ennek a hőcsapdának az üvegházhatás-fokozó ereje 18 ezerszer nagyobb a szén-dioxidnál, és a lebomlási ideje több mint 1000 év. A trifluormetil-kénpentafluorid gáz koncentrációja évi 6%-kal növekszik. Bizonyítottan emberi tevékenység következménye, és eddig 4000 tonna került belőle a légkörbe. A Science folyóirat szerint az SF₅ CF₃ gáz kibocsátója nagy valószínűséggel a hadiipar. Ilyen körülmények között szinte természetes, hogy 2000-ben a NASA szakemberei minden eddiginél nagyobb kiterjedésű ózonlyukat mértek a Déli Sark környezetében. Az Antarktisz felett jelenleg 28,3 millió négyzetkilométeres ózonlyuk található. Háromszor akkora, mint az USA területe. Az összegző tanulmányok alapján a környezetünkért aggó­dók nem véletlenül vonták le azt a következtetést, hogy a helyzetünk ma rosszabb, mint valaha.

Szerencsétlenségünkre még az a kevés eredmény is visszaüt ránk, amit elértünk. A különböző levegőtisztasági programok, a gyárkémények filterezése következtében nagy nehezen sikerült megszabadulni a levegőbe engedett korom túlnyomó részétől. Így legalább ez nem fokozza az asztmás és a tüdőrákos megbetegedések számát. A globális felmelegedést azonban igen. A berlini légkörkutatói tanácskozáson nyilvánosságra hozták azt a szakértői jelentést, mely szerint a füst korábban az üvegházhatás háromnegyedétől megvédett bennünket. A NASA globális AERONET-hálózatá­nak mérési adataiból kiderült, hogy korábban az évi 7 milliárd tonna koromszennyeződés annyi hőt nyelt el, hogy közel 2 ^oC-os melegedéstől óvta meg a Földet. Mivel az iparilag fejlett államokban már alig kerül korom a levegőbe, semmi sincs, ami a növekvő széndioxid-termelés okozta globális felmelegedést fékezhetné. A rohamosan csökkenő zöldterület kisemberek általi pótlása is többet árt, mint használ. Csak egy példát felhozva Maine államtól Kaliforniáig több mint 120 ezer négyzetkilométer gondosan locsolt és nyírt pázsit terül el. Egy nyári hétvégén 50 millió ember berregteti a fűnyíróját, és összesen 3 milliárd liter benzint használnak el. A környezetvédelmi hivatal felmérése alapján a fűnyírók, az avarvágók és láncfűrészek 5%-kal növelik a városi légszennyezést. A jelenlegi elavult technológiák mellett tehát hiába igyekszünk jó levegőt csinálni, a helyzet rosszabb lesz.

 

Az emberiség inkább elevenen megfőzi magát a globális felmelegedésben, vagy megfullad az egyre szennyezettebb levegőben, de akkor sem kell neki a szubatomi energia. Még ingyen sem. Ebben a helyzetben csak a természettől várhatunk segítséget, és nem alaptalanul. A szén-dioxid növekedésének leghatékonyabb fékezője ugyanis a növényvilág. A dús zöld növényzet annyi szén-dioxidot képes felhasználni, ami jelentősen csökkentené az üvegházhatást. Mint tudjuk a növények a fotoszintézis során szén-dioxidot lélegeznek be, és oxigént bocsátanak ki. Nagyarányú fásítással el lehetne kerülni a klímaváltozást. Ezáltal a levegő oxigéntartalma is növekedne. Visszaállna a 200 évvel ezelőtti 21%-os érték, amire főleg a nagyvárosok felett van szükség. Emellett jelentősen tisztulna a levegő, mert a fák lombkoronája igen nagy mennyiségű port és egyéb szennyeződést képes megkötni.

A terv megvalósítása érdekében államilag finanszírozott, nagyarányú fásítást eredményező programokat célszerű elindítani. Rendeletben kell előírni, hogy az ingatlantulajdonosok kötelesek minden talpalatnyi helyre fát, bokrot, évelő virágot ültetni. Ahol nincs útban, oda valamilyen növény kerüljön. Ne legyen egy tenyérnyi kopasz földterület se a Föld felszínén. Ha más nem, fű zöldelljen mindenütt. Ez a program azonban csak akkor lesz életképes, ha a föld- és kiskerttulajdonosok ingyen kapják a facsemetéket, dísznövényeket, pázsitmagot. A levegő minőségét javító növénytelepítés szükségességéről nem nehéz meggyőzni az embereket, de azt nem lehet elvárni tőlük, hogy ezt a saját költségükre tegyék. Az üvegházhatás kialakulásért nem a kisember a felelős, ezért nem kötelezhető a helyrehozatalára sem. Emellett az államnak biztosítani kell a szakmai irányítást is, mert nem telepíthető minden növény mindenhová.

A nagyarányú fásítás járulékos előnye, hogy sok embernek jelentene elfoglaltságot, ami nagymértékben csökkentené a munkanélküliséget. A közmunka megvalósításának legegyszerűbb módja, a tájfenntartás, a környezetvédelem (többek között a természetben elszórt szemét összegyűjtése). Ezen túlmenően az út menti területek fásítása valamint az erdőtelepítés. Senki ne gondolja, hogy ez egy alantas, bárki által elvégezhető munka. A kertészkedés, a tájgondozás nagy szakértelmet igényel, és a hozadéka felbecsülhetetlen értékű. A jelenlegi körülmények között ettől függ a bioszféra fennmaradása, civilizációnk jövője. Fontosságát bizonyítja, hogy 2004-ben Nobel-békedíjjal tüntetették ki Wangari Maathait, aki a „zöld öv” kezdeményezés során 30 millió fát ültetett el Kenyában.

A megfelelő fafajták kiválasztása során vegyük figyelembe, hogy a fekete vagy más néven erdei fenyő képes újra termőtalajjá változtatni a sívó homokot is. Ne feledkezzünk el a vörösfenyő kiváló adottságairól. Rendkívül jól bírja a vizet, az időjárás viszontagságait, így keresett építőanyag. A víz alatt sem rohad el, száz év múlva is szilárd marad. Ezért jól értékesíthető fafajta. A levegő tisztításán kívül jelentős gazdasági hasznot hoz. Az akácültetvények pedig kiváló minőségű szerszámfát biztosítanak, és a méhészek is nagy hasznát látnák. Gyümölcsfát egyelőre nem célszerű a lakott településektől távol telepíteni, mert ha nem tudunk gondoskodni az ápolásukról, permetezésükről, az elszaporodott kártevők veszélyeztetik a gyümölcsöskertek épségét is.

Az ideális fajtaválaszték kialakulása érdekében szükség van a jelenlegi faállomány selejtezésére, részleges kiirtására. Ez azonban a félreértelmezett természetvédelem miatt nagy társadalmi ellenállásba fog ütközni. A zöldmozgalmak foggal-körömmel harcolnak minden egyes fáért, függetlenül a hasznosságától. Pedig a természetvédelemnek nem ez a célravezető módja. Nem szabad a fákat szentté és sérthetetlenné nyilvánítani, mint Indiában a teheneket. Ha nem ritka, pótolhatatlan fajtáról van szó, engedélyezni kell az útban levő fák kivágását. A tulajdonost azonban törvényileg kötelezni kell arra, hogy minden egyes kivágott fát két facsemete elültetésével pótoljon. A máshová telepített csemetéket 5 évig köteles gondozni, és amennyiben valamelyik elpusztul, gondoskodnia kell a pótlásáról. Ha mindent védelem alá helyezünk, úgy járunk, mint a japán Nara város polgárai. 2002. telén éhes szarvasok tetemes kárt okoztak az egykori császárvárost övező őserdőben. A világörökség listájára felvett Kaszuga-erdő fáiról lerágták a kérget, ami az erdő pusztulásával fenyegetett. Ennek ellenére semmit sem tudtak tenni ellene, mert a kárt okozó szarvasok szintén védelem alatt álltak.

Az erdőtelepítés során célszerű figyelembe venni a tudományos eredményeket is. Újabban a költségek csökkentése és a növények ellenálló képességének növelése érdekében a fásításoknál föld alatt fejlődő gyökérkapcsolt gombák – úgynevezett mikorrhizák – alkalmazását szorgalmazzák szakemberek. Több európai országban és az Egyesült Államokban már meghonosodott ez a technológia. Az Európai Mikorrhiza Szövetség támogatása mellett már nálunk is megalakult a Magyar Tudományos Akadémia mikorrhizákkal és alkalmazásukkal foglalkozó munkacsoportja. Ez a gyakorlatban jól bevált módszer azon a felismerésen alapul, hogy a fás szárú növények 80-90 százaléka a gyökerén keresztül valamilyen gombával él szimbiózisban. Ez a kapcsolat megkönnyíti a növény számára a tápanyagfelvételt, így vitalizálja a gazdanövényt. A kutatások szerint a gyökérkapcsolt gombákkal élő növény gyökérzetének felülete akár hétszázszor nagyobb lehet a fajra jellemzőnél, így több vizet és tápanyagot képes felvenni. Ha a facsemete gyökerét mikorrhizákkal kezelik, gyorsabban növekszik, és ellenállóvá válik. Jól tűri az aszályt, a vízhiányt is. Emellett szükségtelen a műtrágya használata. Jelenleg egy hektár erdő telepítésekor a csemeték 60-70 százaléka elpusztul, ezeket pótolni kell. A gombákkal kezelt gyökerű csemeték viszont életképesebbek. Ily módon az erdőtelepítés költségét felére lehet csökkenteni. Egyébként ez a technológia szinte minden növénynél alkalmazható. Gyümölcsfa- és szőlőültetésnél éppúgy, mint a szobanövények esetében.

A nagyarányú fatelepítés nem csak az üvegházhatást fékezné meg, hanem jelentősen csökkentené a légköri szennyeződést. Erre már tudományos bizonyítékunk is van. A londoni The Sunday Times -ban megjelent tanulmány szerint angol és skót tudósok hároméves vizsgálatot folytattak Nyugat-Angliában, West Midlands grófság térségében. Mintegy 32 ezer fa közeléből talajmintát vettek, és mérésekkel megállapították, hogy mely fajok fogadják magukba a legtöbb káros anyagot. Azt is megmérték, hogy a légkörben és az ózonrétegben mennyi káros anyag van. A kutatási eredmények alapján a kőris, a vörösfenyő és az erdei fenyő szívta magába a legtöbb szennyező anyagot. Legkevésbé hatékonynak a tölgyfa, a fűzfa és a nyárfa bizonyult. A vizsgálat azt is kimutatták, hogy a fák majdnem háromszor hatékonyabban tisztítják a levegőt, mint a füves mezők. Számítógépes modellezéssel megállapították, hogy ha West Midland beépítetlen területeinek csupán a felét fásítanák, 20%-kal csökkenne a káros anyagok okozta légszennyezés.

A modern kutatási eredmények már a sivatag fásítását is lehetővé teszik. Ez egy izraeli tudóscsoport felfedezésének köszönhető. Rájöttek, hogy a nagyobb széndioxid-koncentráció miatt jelenleg a leveleknek kevésbé kell kinyitniuk a pórusaikat ahhoz, hogy lélegezhessenek, több szén-dioxidot vehessenek fel. Ezért kevesebb a vízveszteségük. A hatékonyabb vízgazdálkodás révén pedig több nedvesség marad a talajban. Így megnyílt az út a sivatagok fásítása előtt. Ennek élő példája az újonnan telepített Yatir erdő a Negev sivatagban. A Föld újrafásításának úttörői között van Kína is. 2002-ben elindítottak egy tízéves programot. 10 milliárd dolláros költségvetéssel 272 ezer négyzetkilométernyi terület fásítását határozták el. A döntésben nagy szerepet játszott a kényszer. Kína erdeinek intenzív irtása következtében rohamosan terjed a sivatag. Mindennapossá váltak a porviharok, az aszályok és az áradások. Most ahol csak lehet, így hegyoldalakon, mezők és termőföldek szélén, és minden mezőgazdaságilag nem művelt földterületen fát ültetnek. A rossz talajadottságú földparcellákat is kisajátítják, és kártalanítás után fásítással próbálják megakadályozni a további talajeróziót.

Ez az igyekezet biztató. Azt bizonyítja, hogy nem szemléli mindenki közönyösen a természet pusztulását. Akadnak akik belátják, hogy mindenképpen cselekednünk kell, mert ha nem teszünk semmit, a jelenlegi erdeink is elpusztulnak. Az erdők hosszú ideig képesek elviselni a rájuk gyakorolt káros hatást, de ha túlterhelődnek, akkor meglepetésszerű gyorsasággal kipusztulnak. A visszamaradt termőföldet egy darabig még művelni lehet, de aztán a flóra, a fauna, a vízháztartás, a légkör, az éghajlat változása, valamint az erózió kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan, egymást magukkal rántó folyamatainak következményeként elsivatagosodik, és homoktengerré válik. A homok fásítása, újbóli termékennyé tétele nagyságrendekkel többe kerül, mint a termőtalaj zöld növényzettel való megkötése. A fák a partvidéken élőket megvédenék szökőártól is. A tengerpartra telepített több száz méter széles erdősáv fái felfogják a cunami lökőerejét, és lecsendesítik a hullámokat. A Sri lankát sújtó cunami után a Természetvédelmi Világ Szövetség (IUCN) kiadott egy tanulmányt, amely két falu veszteségeit hasonlította össze. Megállapították, hogy ahol a települést mangrove erdő övezte, csak 2 ember halt meg, míg ahol kiirtották az erdőt, 6000 áldozatot követelt a szökőár. A FAO adatai szerint az elmúlt 30 évben 36 ezer négyzetkilométer mangrove erdőt irtottak ki a tengerpartokon. A helyükön hal- és ráktenyésztő farmokat hoztak létre, illetve szállodák sorakoznak.

Az erdőtelepítés nem csak kellemes környezetet teremt, hanem gazdaságos is. A széndioxid-csökkentő technológiák közük ez a legolcsóbb. Német biológusok kiszámították, hogy 1 hektárnyi erdő 50 év alatt fajtától függően 2-3000 m³ szén-dioxidot képes megkötni, fa és hamu formájában felhalmozni. 1 tonna szén-dioxid erdőkben való tárolása nem kerül többe 5 eurónál, míg a kőolaj lobby által szorgalmazott deponálás költsége elérheti a tonnánkénti 100 eurót is. Különösen a mangrovefa tűnik ki a káros gázok elnyelésében. Más trópusi és mérsékelt égövi fákkal ellentétben jóval hatékonyabban raktározza el a szénvegyületeket. A fák még az elpusztulásukkal is hasznot hajtanak, mert kiöregedve építőipari- és papíripari nyersanyagként egyaránt jól értékesíthetők. Vegyszereket és üzemanyagot is előállíthatunk belőlük.

Kevesen tudják, hogy nem csak az erdők, hanem a világtengerek, az óceánok is sok szén-dioxi­dot nyelnek el. Az örökké háborgó tenger felszínén elnyelődő szén-dioxid azonban szénsavvá alakul. Ezáltal a környezetszennyezés nem csak a talajt, hanem az óceánok vizét is savasítja. Egyébként a növényzet és a világtengerek a jelenlegi széndioxid-kibocsátás felét tudják elnyelni, így az erdőtelepítéssel csak lassítani lehet a globális felmelegedést, leállítani nem. Ehhez a fosszilis erőművek lebontására, és a gépjárművek károsanyag-kibocsátásának nullára csökkentésére lenne szükség.

 

Érdekes hírek

 

Miközben a tudósok azon vitatkoznak, hogy van-e élet a Földön kívül, a Vatikáni Obszervatóriumban a papok már eldöntötték a kérdést. Álláspontjuk szerint Istennek a Föld lakóin kívül más teremtményei is élnek az világmindenségben. A Berliner Morgenpost című napilapban megjelentett beszámoló így kezdődött: „Igen Isten földönkívülieket is teremtett.” George Coyne, az obszervatórium igazgatója kifejtette, hogy: „Az univerzum egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy egyedül legyünk benne.” Ezért számos kolostorban az Újszövetséget kódolt üzenetek formájában a világűrbe küldik, hogy elérjék a földönkívülieket az evangéliummal. A napilap szerint a Vatikán arra szeretne választ kapni, hogy más világokban is történt-e megváltás. George Coyne szavait idézve: „Jó lenne tudni, hogy vajon a Megváltó más bolygókon is megjelent?”

[

Eddig csak életünkben küldhettünk e-mail levelet a szeretteinknek. Mostantól kezdve ezt a halálunk után is megtehetjük. Az amerikai FinalThougths[69] (Utolsó Gondolatok) nevű internetes szolgáltató létrehozott egy weboldalt, amelyet bárki felkereshet. Az ide felhelyezett üzeneteket a halálunk után postázzák ki barátainknak, szeretteinknek. Az „afterlife e-mail”[70] szolgáltatásra eddig több mint 12 ezer személy iratkozott fel a világ 80 országából. A regisztráció során meg kell nevezni egy családtagot, egy barátot, aki a halál beállta után értesíti a FinalThougths-ot. Ekkor a cég elküldi a megrendelő által megadott címekre azokat az e-mail üzeneteket, amelyeket az elhunyt hátrahagyott. A szolgáltató tervezi videó- és hangállományok közvetítését is, hogy a jövőben az ügyfelek hangképes üzenetben is elbúcsúzhassanak szeretteiktől. A szolgáltatás ára: 15 €. További információkat a honlapjukról tudhatunk meg: http://www.finalthoughts.com

[

Szerencsére a hivatalos tudomány nem zárkózott el teljesen a genetikai kutatásoktól. Nagy intenzitással folyik az emberi őssejtkutatás. Ennek legjelentősebb eredménye, hogy sikerült „elhallgattatni” egy meghatározott génszakaszt. A Nature Biotechnology folyóirat on-line változatának beszámolója szerint 2003. elején az University of Wisconsin-Madison[71] munkatársai eltávolítottak egy hibás gént a DNS spirálból. Ennek a technikai bravúrnak a segítségével a kutatók elvileg bármely részét módosíthatják az ember genetikai állományának. Ez lehetővé teszi, hogy a jövőben ma még gyógyíthatatlan betegségeket is sikeresen kezelhetnek az orvosok. Az egerek esetében már rutinszerűen alkalmazott, homológ rekombinációnak nevezett genetikai eljárást emberi embrionális őssejtekre is kiterjesztették. Az Origo internetes honlapon közzétett tanulmány szerzői, Thomas P. Zwaka és A. Thomson szerint a homológ rekombináció nagy lökést fog adni az emberi embrionális őssejtekkel folytatott kísérleteknek. A mikrosebészeti eljárás során a kutatók egy ritka genetikai betegséget a Lesch–Nyhan-szindrómát okozó gént iktatták ki az X kromoszómán. A most közzétett eljárás segítségével nem csak génhibából eredő betegségeket lehet gyógyítani. A kutatók módosíthatják is az ember genetikai állományának bármely részét. A célzott genetikai beavatkozással kialakított egészséges őssejtek arra is lehetőséget adnak, hogy felhasználásukkal új szöveteket, szerveket növesszenek, melyekkel kicserélhetik a beteg testrészeket.

[

A legújabb megfigyelések kiderítették, hogy nem csak a születésünk időpontja határozza meg a jellemünket, viselkedésünket, hanem a vércsoportunk is. Egy japán pszichológus szerint az A vércsoportba tartozók legfőbb jellemzője, hogy túlteljesítő. Munka: Fantasztikus energiával veti bele magát feladatai végrehajtásába, lelkiismeretesen dolgozik. Ha a munkáját nem szereti, érdeklődét csak nagy nehézség árán, némi belső kényszerrel tudja fenntartani. Ilyenkor egy állásváltoztatás valósággal csodákat tesz nála. Képes szinte minden mást háttérbe szorítani annak érdekében, hogy teljesítménye felülmúlhatatlan legyen. Ezért érthető, hogy az A vércsoportúak között sok a vezető beosztású. Kapcsolatok: Gyakran habozik, hogy egy privát kapcsolatba belemenjen-e. Ez sokszor oda vezet, hogy minden igyekezete ellenére magányos marad. Mintha kerülné az embereket, pedig nem így van. Túl magasra helyezi a „lécet”, és csak kevesen felelnek meg az elvárásainak. Addig válogat, mérlegel, míg kifut az időből, és egyedül marad. Ráadásul ahogy öregszik, egyre igényesebbé válik. Az idő múlása azonban rajta is nyomokat hagy, így igényei mind jobban elszakadnak a lehetőségeitől. Ha valamit megígért, megbízhatóan teljesíti. Környezete becsüli is ezért, hiszen a felszínességet semmiben sem ismeri. Vagy szenvedélyesen csinál valamit, vagy sehogy. Szerelem: Sem barátságot, sem szerelmet nem köt addig, amíg meg nem győződik arról, hogy a legjobbat választotta. A kapcsolat elején üres lappal indít. A kiválasztott partnerrel szemben nincsenek előítéletei. Elmondja mit gondol, és mit vár el a másiktól. Aztán jórészt a partner viselkedésétől függ, hogy hová jut a kapcsolat. Rajta kevésbé múlik a siker, mivel ő a magánéletét is szereti jól, lelkiismeretesen intézni. A bőréből azonban nem tud kibújni, ezért néha barátságtalan, amikor túlságosan elmélyül aktuális feladataiban. Ezt nem jó a szemére hányni, mert ha választania kell a magánélete és a munkája között, szinte biztos, hogy az utóbbit választja.

A B vércsoportú legfőbb jellemzője, hogy halvérű. Munka: Magas követelményeket támaszt önmagával szemben, és a gyengeséget nem tűri el a környezetétől sem. Nem elnéző, sőt türelmetlen mások hibáival, gyöngeségeivel szemben. Szigorúsága gyakran vezet munkahelyi konfliktusokhoz. Tudatosítania kellene önmagában, hogy megértés nélkül nem lehet a környezetünkkel együttműködni. Keményen megdolgozik azért, hogy a saját hibáiról elterelje a figyelmet. Hiányosságait nehezen ismeri el. Kapcsolatok: Gyengédségét, tapasztalatát durva köpönyeg alá rejti. Nem lehet gyorsan kihozni a sodrából. Igyekszik távol tartani magát minden túlzott érzelmi megnyilvánulástól, és ezt másoknál is elítéli. Szerelem: Tökéletességre törekszik, és ez kihat magánéletére is. Nagyon féltékeny. Érzelmi kapcsolatait is mélyen, a maga teljességében éli át. Ha rájön, hogy féltékenysége alaptalan, túllép a dolgon.

Az AB vércsoportba tartózó fő jellemzője, hogy ösztönlény. Munka: Jó tulajdonsága, hogy tanulni vágyó. Mindig új tapasztalatokat, szellemi, érzelmi élményeket keres. Néha megbízhatatlan, mert korábbi elhatározásait könnyen feladja. Saját véleményéhez nem túlzottan ragaszkodik. Ha úgy látja, hogy mások érvei logikusak, könnyen változtat álláspontján. Szemlélete rugalmas. Gondolkodásmódja sohasem korlátolt, vagy merev. Utálja az egyhangúságot, mindig az újat keresi. Hangulatváltozásai viszont sokszor drámai módon befolyásolják életét. Kapcsolatok: Egyszerű jellem, de nem eléggé kiegyensúlyozott. Vonásai számos elemből tevődnek össze, és ezek egymással gyakran ütköznek. Ezzel magyarázható, hogy belső, érzelmi élete szinte sohasem jut nyugvópontra. Erősen függ hangulataitól, érzelmeitől. Cselekedeteit inkább kifinomult ösztönei irányítják mintsem tudatos akarata. Ezért tűnik olykor ingatagnak, tétovának. Pillanatok alatt képes egy embertől vagy egy ügytől elfordulni, ha úgy érzi nem boldogul vele. Szerelem: Az érzelmek nagy jelentőségűek egész életében. Alkalmazkodóképessége kiváló. Nem akar környezete felett uralkodni. Önmagát úgy tudja alárendelni mások akaratának, hogy közben boldog is tud lenni. Főleg akkor, ha kapcsolatában megfelelő támaszt talál. Egyébként sokszor kétségek gyötrik. Gyakran alaptalan félelmek áldozatává válik. Ilyenkor érzelmileg lenullázódik, és mély depresszióba kerül. Szerencsére ez az állapot nem tart sokáig. Bármilyen pozitív élmény hatására visszatér az életkedve.

A 0 vércsoportú fő jellemzője a jó szimat és kiváló akaraterő. Munka: Munkatársaival, környezetével szinte pillanatok alatt képes közvetlen, jó kapcsolatot kialakítani. Ez hathatósan segíti a munkájában. Ennek az alapmentalitásnak tudható be, hogy rengeteg 0 vércsoportú nő és férfi dolgozik az üzleti életben. Sok közöttük a film- és tévésztár is, mivel művészi tehetségük akaraterővel és gyakorlati érzékkel párosul. Siker utáni vágyának alapja: szinte kiapadhatatlan energiája és akaratereje. Állandóan mozgásban van, nem hagyja magát elnyomni. Mindig áhítja a sikert. Céljainak szinte mindent képes alárendelni. Sosem adja fel. Ha a körülmények folytán elakad, nem csügged. Amint zöld utat kap, visszafojtott energiái szinte kirobbannak. Kapcsolatok: intenzív érzelmi életet él, és alkalmazkodóképessége nem éppen kifinomult. Ezt inkább a partnerétől várja el. Szinte állandóan keresi a kapcsolatokat. Ebben nem csak érzelemi befolyásolják, hanem az ésszerűség, és sokszor a számítás is. Szerelem: A szerelemben általában sikeres. Csak addig engedi át magát érzel­mei­nek, amíg valamilyen praktikus haszna is származik belőle. Ezért aztán szinte lehetetlen számára, hogy a szerelmet teljes intenzitással élje át. Néha az ész elnyomja az érzelmeket, és ilyenkor képes akár érdekből is házasságot kötni.

Aki a párkeresésben, baráti kapcsolatai kialakításában ezeket a szempontokat is figyelembe kívánja venni, a megfelelő partner megtalálásának statisztikai valószínűségére is kíváncsi. Mivel az emberiség nem egységes, a vércsoportok is erős szórást mutatnak. Főleg az egyes rasszok között vannak nagy eltérések. Magyarországon az emberek 38%-a A, 10%-a B, 12%-a AB és 31%-a 0 vércsoportú. A maradék 9%-ba a ritka vércsoportúak, különleges antigénnel rendelkezők tartoznak.

[

A gazdagságban elfásult emberek legújabb passziója a műnyomor. A street retreat[72] mozgalom az Egyesült Államokból in­dult, és már elérte Nagy-Bri­tan­niát is. Egyfajta lelki­gya­kor­lat keretében stresszes, kiégett üzletembe­rek, jogászok, mened­zserek 150 font befizetése elle­nében egy hét­vé­gét hajlék­ta­lanként az utcán tölthetnek, hogy hiteles képet szerezzenek a társadalom szám­kivetettjeinek életéről. Így pró­bálják vissza­nyerni életked­vü­ket. Ennek so­rán a mazochista hajlamú jó­módúak szakadt ru­hában, mos­datlanul, büdösen jelennek meg. Nem hozhatnak magukkal pénzt, értéktár­gya­kat. Legfeljebb egy személy­azo­nos­sági igazolvány lehet náluk, és az utcán al­sza­nak. Ét­kezésükről és szállásukról is maguknak kell gon­doskod­ni­uk, természetesen pénz, hitel­kártya nélkül. Ezt ők is csak úgy tudják megtenni, hogy jóindulatú emberek segítségét veszik igénybe, vagyis koldul­nak.

A hajléktalankalandot szer­vező Peacemaker Center[73] szerint a vállalkozás vonzereje, hogy kiszámíthatatlan, teljes szabadságot biztosít, és a befizetők a legváratlanabb kihívásokkal néznek szem­be. A csoport napközben kisebb egységekre oszlik, ezek külön-külön koldulnak élelemért és fedélért. A szabályok közé tartozik még, hogy tilos a váltás fehérnemű és ruha; az új cipő, kábítószer, alkohol, fegyver valamint a mobiltelefon magukkal vitele is. A valódi hajléktalanokhoz hasonlóan óra, ékszer és könyv sem lehet az álhajléktalanoknál. Kötelező viszont magukkal vinni egy üres tartályt. Abba gyűjtik a jószívű járókelőktől kapott élelmet. Az egyén lenullázása nem nehéz feladat, ezért sokakban felmerül a kérdés, hogy minek ehhez a 150 fontos (mintegy hatvanezer forintos) részvételi díj. Ezt bárki megteheti ingyen is. A szervező cég válasza erre, hogy: „Az utca veszélyes hely, és bár a magányos kísérlet akár több élménnyel is kecsegtethet, mint ez az általuk kontrollált környezet, fontosak a szervezet irányelvei, tízéves tapasztalatai és szellemi elkötelezettsége”.

Az ötlet nem váltott ki általános tetszést. Sokan tiltakoznak miatta. Az a véleményük, hogy néhány napi nincstelenség, utcán lakás, éhezés, nem segíti elő a hajléktalanok valódi világának megismerését. A résztvevők ugyanis bármikor megszakíthatják ezt a kalandot, hogy visszatérjenek a luxuskörülményeik közé. Sokkal egyszerűbb lenne, ha az érdeklődők minden felhajtás nélkül elmennének egy éjjeli menedékhelyre, a 150 fontot pedig felajánlanák egy jótékonysági intézménynek. A The Sunday Herald[74] emlékeztet rá, hogy a „nélkülözés élményének utánzásában” nincs semmi új. Jack London és George Orwell[75] is belekóstolt a csavargók életformájába, amikor könyveikhez helyszíni tapasztalatokat gyűjtöttek. Jack London a Mélység című szociográfiájában komor képet festett a gyári munkások, a munkanélküliek és a koldusok életéről, Orwell az így szerzett tapasztalatai alapján jelentette meg első kötetét „Csavargóként Párizsban, Londonban” címmel. Az újságíró szerint: „A hamisított koldulás aláássa az igazi hajléktalanok tapasztalatait. Őket kellene meghallgatni arról, hogy milyen érzés kétségbeesettnek lenni. Ők valódi tapasztalatokkal rendelkeznek. Az álhajléktalanok csak nélkülöznek, de nem szenvednek. Hiányzik belőlük a kilátástalanság tudata. Tisztában vannak vele, hogy bármikor otthagyhatják az egészet, visszamehetnek a jólétbe. A csavargóvá maszkírozás csak arra jó, hogy a résztvevők önmagukra találjanak.”

A londoni akció szervezője azonban hasznosnak tartja ezeket a tapasztalatokat, még ha nem is olyan hitelesek és mélyek, mint a valódi hajléktalanok szenvedésekkel teli élményei. Ők ugyanis nem csak egy hétvégén nyomorognak, hanem életük végéig. A társadalom számkivetettjeiként vagy önhibájukból lecsúszva esélyük sincs rá, hogy valaha is normalizálódjon az életük. A különös „lelkigyakorlat” azonban nem múlik el nyomtalanul. Az „álkoldusok” a későbbiekben jobban megértik a társadalom peremére szorult emberek problémáit. Ha nem is segítenek felszámolni a szegénységet, már nem irtóznak a hajléktalanoktól. Megtanulják becsülni a túlélésért folytatott küzdelmüket, rendszeresen szóba elegyednek a szegényekkel, sőt alkalmanként pénzbeli támogatást is nyújtanak nekik. Mindenesetre Richard Holloway, a volt edinburghi püspök felhívta e „színjáték” szereplőit, hogy ezt a passziójukat ne a valóságshow-k legújabb ötleteként, vagy az ismeretlenbe szervezett egyfajta üdülésként kezeljék.

[

Sokat hallunk mostanában a koldusmaffiáról. A maffiózók új keletű kezdeményezése, hogy Kelet-Európa legszegényebb államaiból (Romániából, Albániából) összeszedik a súlyosan sérült rokkan­takat, a nyomorékokat, és Nyugat-Európa nagyvá­ro­saiba szállítva, koldulásra kényszerítik őket. Számí­tá­saik beváltak, mert a cson­kolt vég­­ta­gok, a döbbenetes születési rendellenessé­gek lát­ványa sok emberben fel­kel­tette a szánalmat, és je­len­tős összegekkel próbál­tak segíteni. Má­sok a lel­ki­is­me­retüket nyugtatták a kol­dus­ka­lap­ba dobott ér­mék­­kel, így próbálván el­nézést kér­ni azért, hogy ők gond­talan életet élnek. A baj csak az volt, hogy „gaz­dá­ik” az összegyűlt pénzt ma­radék­talanul elszedték tő­lük. Reg­gel lerakták őket a városok főterére, forgal­mas út­ke­­resz­­teződéseire, majd es­­­te egy furgonnal be­gyűj­töt­ték és elszállították a sze­ren­csét­le­neket. Város­széli nyo­morú­sá­gos tömegszállá­sokon síny­lődtek, ahol a létminimumot sem biztosí­tották számukra. Éhezve, fázva dolgoztak, amíg vala­mi­lyen betegségben el nem pusztultak. A em­bercsempész maffia éveken át zavartalanul gazda­godott, amíg az újságírók le nem leplezték az üzelmeiket, és a hatóságok haza nem toloncolták a bérkoldusokat az országból.

Ekkor taktikát változtattak. Jogilag felelősségre nem vonható utcagyerekeket vetettek be. Albániában összegyűjtötték a beteges, rongyos, nyomorgó gyerekeket, és most őket szabadították rá a gazdag országokra. Előtte azonban tanfolyamot tartottak nekik. Szívszorító, pontosabban szívlágyító mondatokat, történeteket tanítottak meg velük: „A szüleim munkanélküliek. Apám elhagyott bennünket, az édesanyámnak pedig még három testvéremet kell eltartania.” Ezt követően a nagyvárosok kedvelt korzóira, előkelő éttermek közelébe rakták le őket a helybelieket és a gazdag turistákat ostromolni. Ez a vállalkozás még az előbbinél is kifizetődőbbnek bizonyult. Kinek ne esne meg a szíve egy szutykos, ron­gyos kisgyerek láttán, aki ennivalóért könyörög. Mi­vel senki sem hord magá­val ételt erre a célra, hát pénzt adtak nekik az embe­rek. Ezt azonban az utolsó centig elvették tőlük. Az In­terpol jelentése sze­rint csu­pán Athénban több mil­lió euróhoz jutott ily mó­don a balkáni maffia az olim­­piai játékok idején.

A gyermekkereske­dők­nek könnyű dolguk van Al­bániában. A kommunista re­zsim összeomlása után, a vadkapitalizmus okozta gaz­dasági zűrzavarban em­be­rek milliói szegényedtek e. A szegény családok nem tudják eltartani gyerekei­ket, ezért kapóra jön nekik a tá­voli rokonra hivatkozó jól öltözött felhajtó, aki könnyű és jól fizető mun­kát ígér a kisfiúknak és kislányok­nak. A beígért pénzből azon­ban semmit sem látnak, pedig a keresetük eléri a napi 50 eurót. Őket is gátlástalanul kizsákmányolják. Napi 12 órában kell énekelniük, kol­dulniuk és az autók szélvédőjét mosni. Állandó felügyeletet kapnak, nehogy ját­sza­dozással, lazsálással töltsék a „munkaidőt”. Szálláshelyük, élelmezésük ugyanolyan nyomorúságos, mint a rokkantaké. Iskoláról, tanulásról szó sem lehet.

Megtartásuk, minél hosszabb ideig való kihasználásuk érdekében agymosásban észesítik őket. Munkaadóik bizalmas viszonyt alakítanak ki velük. Elmagyarázzák nekik, hogy milyen „veszély” leselkedik rájuk. Ennek alapján a gyermekvédelmi szervezetek munkatársait „szervkereskedőknek”, a rendőröket pedig első számú közellenségnek tekintik. A gyerekek többsége szívvel-lélekkel végzi ezt a munkát, mert azt hiszi, hogy keresete egy részével az otthon maradt családját segíti. Ők azonban nemhogy pénzt, a gyermeküket sem kapják többé vissza. A „kiöregedett” lányokból prostituáltak, a fiúkból pedig stricik vagy drogfutárok lesznek. Életük végéig a maffiát kell szolgálniuk.

A hatóságok tehetetlenek, a begyűjtött gyerekhad helyére újabb szállítmány érkezik. Bostonban azonban rájöttek a megoldásra. Az ötlet kivitelezői létrehoztak egy jegyrendszert, amelyben az emberek nem pénzt, hanem élelmiszerjegyeket adnak az utcai kéregetőknek és a hajléktalanoknak. A 25 centes címletekben árusított élelmiszerjegyek bármelyik dohány- és fűszerboltban megvásárolhatók. Így aki adja biztos lehet benne, hogy nem a koldusmaffiákat gazdagítja vele. Az élelmiszerjegyek ugyanis alkoholra és dohányárura sem válthatók be. Kizárólag alapvető élelmiszereket lehet rajtuk vásárolni. A hajléktalanok zúgolódnak ugyan az új rend ellen, mert ők eddig keresményük nagy részét alkoholra költötték. Az új módszer annyira sikeresnek bizonyult, hogy már a menekült táborokban is alkalmazzák. Angliában és Franciaországban nem pénzt adnak a korábban meglehetősen magas javadalmazásban részesített gazdasági menekülteknek, hanem élelmiszer- és ruhajegyeket. Ez sem tetszik az érintetteknek, de nem kapnak mást. Így sokaknak elmegy a kedvük az illegális bevándorlástól.

[

Kaliforniában eddig felégetéssel irtották a környék bozótosait. Ebből számos baleset származott. Nem is szólva füst és korom okozta légszennyezésről. Az égés során felszabaduló szén-dioxid pedig tovább fokozta a globális felmelegedést. Ilyen bozótégetés következtében gyulladt ki egy nemzeti park, és az elharapódzott lángok megsemmisítették a kaliforniai óriásfenyők nagy részét. Később ugyancsak bozótégetés következtében égett porrá a híres atomkutató város Los Alamos, három másik várossal együtt. Ezt követően szigorú intézkedéseket hoztak, hogy csak komoly tűzoltói biztosítás mellett lehet az elszáradt növényeket felégetni. Ez viszont nagyon költségessé tette az értéktelen gaztól való megszabadulást. Mill Valley város újonnan megválasztott közalkalmazottai azonban kitaláltak egy abszolút környezetbarát megoldást. Nem várták meg a gaz elszáradását, hanem még zsenge állapotban lelegeltették kecskékkel. Erre a célra béreltek a környékbeli farmokról 500 állatot. A tűzvédelmi kecskék már korán reggel „munkába állnak”, késő estig „dolgoznak”, és sohasem sztrájkolnak. Ráadásul elmarad a füst, a kecsketejből pedig ízletes sajtot lehet készíteni. Ami eddig pénzbe került, az most pénzt hoz, miközben tisztábbá válik a környezet.

[

Tűzvészhez riasztották Dél-Anglia több városának tűzoltóit, akik a helyszínre érve meglepetten tapasztalták, hogy egy tűzoltóállomás ég magasra csapó lángokkal. A Daily Mirror beszámolója szerint a kínos eset Arundel kisvárosban, Brightontól nem messze történt. Kiderült: a részidős munkaidőben dolgozó helyi tűzoltóság laktanyájából éppen csak a tűz- és füstriasztó hiányzott, ezért mire a környékbeli kollégák megérkeztek, az állomás és a benne tárolt nagy értékű tűzoltóautó porig égett.

[

Titokzatos eredetű tüzek tartják lázban Itáliát, miután egy szicíliai faluban öngyulladások sorozata történt. A jelenség annyira megrémítette a helybelieket, hogy elhagyták a települést, átengedve a terepet a rejtély megfejtésére összegyűlt kutatóknak. A Messinához[76] közeli Cannetto di Caroniá­ban[77] egymás után lobbantak lángra az ott lakók háztartási készülékei. A váratlanul lángra kapott tucatnyi készülék között volt mikrohullámú sütő, hűtőszekrény, tévékészülék, sőt mobiltelefon is. Egy falban húzódó villanyvezeték és egy kapcsolószekrény érthetetlen, petárdaszerű ropogással kísért kigyulladását a televízióban is bemutatták. A jelenséget nem rövidzárlat vagy elektromos kisülés okozta, mert akkor is fellépett, amikor a készülék ki volt húzva a konnektorból. Sőt azt követően is jelentkezett, miután az áramszolgáltató az egész falu áramellátását kikapcsolta. Előfordult elektromossággal semmilyen összefüggésbe nem hozható bútorok kigyulladása is.

A televízió nyilvánosságának köszönhetően az eseménysorozat országos hírré vált. Így nem csoda, hogy katasztrófaelhárítók, geológusok és villamosmérnökök sereglettek a helyszínre, és keresik az öngyulladások okát. Eddig azonban semmilyen magyarázatot nem találtak a rejtélyes jelenségre. Egyes feltételezések szerint a háztartási eszközökből kicsapó lángoknak közük lehet a közeli vasútvonal magasfeszültségű vezetékéhez. Ám ennek elektromágneses kisugárzása nem nagyobb, mint bárhol máshol, ahol ilyen vezetékek húzódnak. Látván a szakértők tanácstalanságát Cannetto di Caronia lakosai pánikszerűen elhagyták házaikat. Spinnato polgármester szerint eszük ágában sincs megvárni, hogy a tűznek személyi áldozatai is legyenek. Volt éjszaka, amikor a kísértetfaluban száz mérnök várta a tűz újbóli felbukkanását.

Az üggyel kapcsolatban megszólalt Gabriel Amorth is, a Vatikán vezető ördögűzés szakértője. Amorth atya a La Republicának kijelentette, hogy az öngyulladás az ördög műve, és nem ez az első eset, hogy a démonok háztartási eszközökön keresztül, elektromos jelenségek formájában fejtik ki tevékenységüket. Az egzorcista úgy véli: „Nem kizárt, hogy valamelyik helyi lakónak a mágiával való kacérkodása nyitotta meg az utat a Gonosz előtt.” Egyébként az Poltergeist során is kialakulnak hasonló jelenségek, de ez nem terjed ki az egész településre, hanem csak egy-egy épületre korlátozódik. Arra a házra, helyiségre, amelyben a kritikus agyfrekvenciájú egyén tartózkodik.

[

A világon több tucat olyan kegyhelyet tartanak nyilván, melyeknek csodás gyógyulásokat tulajdonítanak. Nemrég kiderült, hogy nálunk is van egy ilyen szakrális hely, a tápiószentmártoni Attila domb. Megtalálása egy újabb bizonyítéka annak, hogy eleink tudták hová építkezzenek; tisztában voltak a betegséget keltő, és a gyógyító fölsugárzások létével. A Duna-Tisza közén, Tápiószent­már­tonban található gyógyhatású terület újbóli felfedezése a Kincsem Lovaspark gazdájának köszönhető, akinek feltűnt, hogy lovai előszeretettel heverésznek, hemperegnek a birtok egy meghatározott részén. Pontosan ott, ahol a régészek 1923-ban megtalálták a híres szkíta aranyszarvast, a Nemzeti Múzeum büszkeségét. A domb Attiláról, a hun királyról kapta a nevét, aki sámánjainak tanácsára erre a dombra építette fapalotáját.

Az ide látogatók közül sokan mozgáskoordinációs javulásokat tapasztaltak magukon. A mozgásszervi panaszokkal kínlódóknak jelentősen csökkentek a fájdalmaik, miután néhány óráig üldögéltek ezen a helyen. A csodás gyógyulások híre futótűzként terjedt, és 1999 tavaszán már több ezren zarándokoltak Tápiószentmártonba, a gyógyulás reményében. Ekkor a terület gazdája úgy gondolta utánajár ennek a dolognak, megpróbálja tudományos módszerekkel kideríttetni a pozitív változások okát. A műszeres vizsgálatok sem gamma-, sem egyéb radioaktív sugárzást nem mutattak ki. A mágneses sugárzás szintje azonban igen magas volt. Magyar kutatók által végzett összehasonlító mérések szerint, amíg Medjugorje-ben és Lourdes-ben 50-80 közötti a mágneses egyenleg, az Attila dombon 200 feletti értéket mértek. Ugyanannyit, mint a Torinói lepel közelében. Természetesen itt sem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a szubjektív tényezőket, amelyek a hit által befolyásolják a gyógyulásra várók állapotát, de vannak olyan gyógyhelyek, ahol a pozitív változás főként fizikális hatásra vezethető vissza.

Ezt a jótékony sugárzást valószínűleg egy gravitációs anomália idézi elő, melynek kiváltó okát nem ismerjük. Azt azonban sejtjük, hogy eredete a magma szabálytalan áramlásában keresendő. Mint tudjuk a Föld mágneses védőköpenye a kéreg és a magma eltérő forgási sebessége miatt alakul ki. A nagy vastartalmú, tehát fajsúlyosabb magma a tehetetlenségi erő, vagyis az éter közegellenállása következtében nem képes követni a Föld tengely körüli forgását. Kissé elmarad a földköpeny forgási sebességétől. A sebességkülönbség mágneses erővonalakat gerjeszt, amely a Sarkokon sugárzódik ki. (A kéreg villamos vezetőképességét az átázott altalaj és a tavak, tengerek vízmennyiségében található ionok teremtik meg.) A földkéreg azonban nem egyenletes. Hol vastagabb, hol vékonyabb. Ahol vékonyabb, ott üregek keletkeznek, amit szintén kitölt a láva. A magmának ez a része a többitől elkülönülve le-fel áramlik, turbulencia alakul ki, ami az elvékonyodott kéreg alatt helyi mágnesességet hoz létre. Ezeknek a mágneses erővonalaknak a pozitív pólusa idézi elő a gyógyító sugarakat. Az örvény másik pólusa is kisugárzódik valahol, ami a gravitációs vonzás helyi növekedésében nyilvánul meg. Valószínűleg ez a jelenség hozta létre az ausztráliai Mount Monte­negro fordítva működő lejtőjét. Ezt a feltevést támasztja alá az a mérési eredmény is, hogy amíg máshol a 40 km-t is eléri a földkéreg vastagsága, az Attila domb alatt csupán 11 km.

A magma közreműködésére utal az a Magyar Tudományos Akadémia által végzett feltáró mérés is, mely szerint a sugárzás erőssége és frekvenciája folyamatosan változik. Szintje 150-250 μT[78], rezgésszáma pedig 2 és 15 Hz között ingadozik. Úgy tűnik, hogy a frekvencia a láva áramlási sebességétől függ. Amennyiben szilárd kőzetek gerjesztenék ezt a sugárzást, akkor az intenzitása és a frekvenciája állandó lenne. A Föld mélyéből feltörő gyógyító, illetve gravitációnövelő sugárzás tehát nem tévesztendő össze a vízérsugárzással. Keletkezésük alapvetően más okokra vezethető vissza. Csupán egy közös tulaj­donságuk van: mindkettő szubatomi alapú, mágneses sugárzás. Egyébként a gyógyító helyeken sem lehet a végtelenségig tartózkodni, mert túltöltődik a szervezet pozitív energiával. Ez ugyancsak felborítja a meridiánrendszer egyensúlyát, ami az immunrendszer leromlásához, és meddőséghez vezethet. Kínában 4000 évvel ezelőtt császári rendelettel tiltották, hogy ilyen helyre lakóházat építsenek. Csak pagodákat, templomokat, gyógyító szanatóriumokat emelhettek rá, amelyekben időszakosan fordultak meg az emberek.

Mellesleg a törésvonalak, az egyes földrészek egymásnak feszülő tektonikus lemezei is bocsátnak ki magukból mágneses hullámokat. Ennek megnövekedését érzékelik az állatok órákkal a földrengés bekövetkezte előtt. Ez a fajta szubatomi energiasugárzás sem azonos a gyógyító sugárzással. Egy német fizikus, Karl Heinz Kerll öt kontinenst bejárva végigmérte az összes sárkányösvényt, mega­litsírt és csodatevő kegyhelyet. A 35 országban 1162 helyszínen végzett mérés alapján megállapította, hogy a pozitív sugárzást kibocsátó helyek egyike alatt sem található törésvonal. Méréseit egészségügyi vizsgálattal is összekötötte. Ez azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy a normális laborértékek nem változtak, a betegséget kiváltó rossz értékek (pl. magas vérnyomás, szapora pulzus, magas vércukorszint, nagy koleszterinszint) pedig két-háromheti helyszínen tartózkodás után normalizálódtak.

Az Attila domb megközelítése nem könnyű, mert két falu határában helyezkedik el. A gépkocsival rendelkezők Tápiószentmártont keressék az autóstérképen, és a helyszínen érdeklődjenek a további útirányról. Akinek nincs kocsija, vonattal juthat el legkönnyebben az Attila dombra. Budapest Keleti pályaudvaron kell felszállni a személyvonatra, és az 55 km -re levő Nagykátán kell leszállni. Onnan autóbusszal lehet továbbutazni Tápiószentmártonba. Kb. 20 perc után a Kincsem áruháznál kell leszállni. Innen egyenes út vezet a Kincsem lovasparkhoz. (Tápiószentmártonban is megáll a vonat, de onnan nincs buszjárat. Gyalog az erdőn át 6 km, a falun keresztül pedig 8 km az út. Ráadásul nagyon kanyargós, ezért könnyen el lehet tévedni.) A lovasparkba 500 Ft a belépőjegy. Itt található az Attila domb. Ezért a pénzért a kihelyezett padokon ülhetünk, vagy a fűre terített pokrócunkon heverészhetünk egész nap. A környéktől eltérően a lovaspark ápolt, kulturált turistaparadicsom. Van itt étterem, panzió, természetgyógyász rendelő, szauna, teniszpálya, játszótér a gyereknek, sőt hintó is a sétakocsikázásra vágyóknak. A látogatók gyalogosan barangolva is megcsodálhatják az Alföldön őshonos szürkemarhát, rackajuhot és a világhírű versenyló, Kincsem utódait. (Mellesleg a Kincsem nevű csodaló minden versenyt megnyert, amelyen elindították. 54 versenyen vett részt, és 54-szer nyert. Kiváló erőnlétét az itteni sugárzásnak tulajdonították.) A kiszolgáló személyzet udvarias, a szolgáltatások ára még a hazai látogatóknak is elfogadható. Egyébként sok a külföldi turista is.

A betegek véleménye általában pozitív. Sokan számolnak be szinte csodás gyógyulásokról. A kúra a fájdalommal járó betegségeknél, vagy működési zavarokban szenvedőknél bizonyult a leghatásosabbnak. Van azonban olyan látogató is, akinek nem használ a sugárzás. Ennek oka, hogy a földből kiáramló koncentrált éteri hullámok csak azoknál váltanak ki gyógyulást, akiknél a betegség Yang energiahiányra vezethető vissza. Más jellegű energiazavarra nem gyakorol hatást. Mellesleg a betegek zöme Yang energiahiánnyal küszködik. A Föld ugyanis állandó jelleggel ellát, besugároz bennünket Yin jellegű gravitációs energiával, Yang energiát azonban csak az éterből vehetünk fel. Ennek hatásfoka nem túl nagy, csak az egészséges embereknél éri el a kívánt mértéket. Akinek a csakrái lelassultak, nem megfelelő hatásfokkal nyelik el a környező energiát, csak megnövelt térerejű helyeken juthat hozzá kellő mennyiségű pozitív energiához. Ezt követően nem csak a beteg szervek gyógyulnak meg, hanem megnő a páciens vitalitása, és a továbbiakban már a korábbi környezetében rendelkezésre álló energia is képes biztosítani szervezete Yang energiaigényét. Ehhez azonban egy teljes kúrára, azaz 10-12 alkalommal történő látogatásra, vagy kétheti folyamatos helyszínen tartózkodásra van szükség. Egyszeri odautazás nem tesz csodát, bár már ez is jelentősen javítja a közérzetet. A gyógyító sugárzás kisebb intenzitással ugyan, de a park teljes területén jelen van. Így akkor is gyógyít, amikor a kiszolgáló létesítményekben pihenünk, vagy szórakozunk. A mágneses sugárzás valószínűleg tisztítja a levegőt is. A Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutatóintézet mérései szerint „hazai mércével mérve roppant tiszta a vidék levegője”.

[

A gyógyító helyek mellett egészségre veszélyes, fokozottan káros hatású helyek is léteznek a világban. Két parapszichológus az angliai Swansea-völgyben egy történelem előtti temetkezési helyen a Corn Lleckart gyógyító erejét akarta megvizsgálni. Eközben egy kőhalmazokból kialakított kör közepébe léptek. Szerencsétlenségükre ez a kör nem gyógyhatásúnak, hanem egészségkárosítónak bizonyult. Claire Williams úgy érezte, hogy egy láthatatlan erő kitaszítja a körből, Brian Perintont pedig gyomorfájás kezdte el kínozni. Miután hazamentek, mindkettőjük feje szüntelenül fájt, és fokozatosan elgyengültek. Az orvosok nem tudták megállapítani a gyengeség, a közérzet nagyfokú romlásának okát. Ezeket a tüneteket ugyanis a Yin jellegű energia megnövekedése, meridián­rend­szerük energiaegyensúlyának felborulása okozta. Évezredekkel ezelőtt élt őseink tökéletesen tisztában voltak ezzel a veszéllyel. Nem véletlenül kerítették el kövekkel ezt a veszélyes területet.

 

Technikai újdonságok

 

Kétszáz éve ismerjük az elektromos áramot, száz éve használjuk a villanyvilágítást, és csak most jöttünk rá, hogy mennyire ártalmas. A neoncsövek szemkárosító hatása már évtizedek óta ismert. Többek között ezért született meg a kompakt lámpa, amely az 50 Hz -es hálózati áramot több kHz-essé alakítja, és ezáltal megszűnt a fénycső kellemetlen villogása. Ettől azonban még nem vált természetessé a mesterséges fényforrás. Csupán világít, fényt ad, de nem pótolja a napsütést. Nem természetes, nem biztosít teljes spektrumú fényt. Hiányzik belőle az UV-A és UV-B sugárzás. A többnyire zárt helyiségben tartózkodó civilizált ember szervezete nappal sem tud hozzájutni ultraibolya sugárzáshoz, mert az ablaküveg szintén kiszűri az UV-fényt. Ezt csak a kvarcüveg képes átengedni, de ebből nem készítenek ablaküveget, mert jóval drágább, mint a közönséges hengerelt üveg. Szervezetünk azonban igényli az évmilliók során megszokott teljes spektrumú fényt, így aki nem mozdul ki hazulról, nem sokat tartózkodik a szabad ég alatt, annak egészsége fokozatosan leromlik.

A mesterséges fényforrás hiányosságát dr. John Ott banktisztviselő fedezte fel a XX. század második felében. Amatőr fotósként gyakran készített lassított felvételeket. Különféle növények növekedését kísérte figyelemmel, melynek során naponta lefényképezte őket, majd a képeket filmszalagra másolva levetítette. Ennél az általánosan alkalmazott technikánál nagyon fontos, hogy a növény minden esetben azonos módon legyen megvilágítva, különben az egyes kockák villognak a filmszalagon. Mivel a napsütés nem egyenletes, kizárta a természetes fényt. Behajtotta az ablak zsalugátereit, és mesterséges megvilágítást alkalmazott. Akkoriban éppen a Walt Disney stúdiónak dolgozott, ezért a látvány fokozása érdekében színszűrőket is helyezett a lámpák elé. A felvételek azonban nem úgy sikerültek, ahogy szerette volna. A legtöbb növény a mesterséges világítás hatására elkezdett fonnyadni. Még érdekesebben reagáltak a színes fényre. A vörös fénytől a sütőtök nőnemű, a kék fénytől pedig a hímnemű virágai elszáradtak. A két fény kombinációja esetén viszont a virágból kifejlődött a tök.

Ez a rejtélyes jelenség nem hagyta nyugodni, ezért később állatkísérletekbe kezdett. Tisztázni akarta, hogy a mesterséges megvilágítás milyen hatást gyakorol a többi élőlényre. Az eredmény még meggyőzőbb volt. A vörös fénynek kitett kísérleti egerek néhány hét alatt megbetegedtek, és fél év után leszáradt a farkuk. A mesterséges fényben sejtjeik nem osztódtak tovább. A sejtosztódás csak akkor indult meg újra, amikor az álatokat UV-fénnyel is megvilágította. A túl erős UV-fény azonban roncsolta a sejtfalakat. A hosszas kísérletezés arra a meggyőződésre vezette, hogy minden növénynek és állatnak a napfény spektrumával azonos fényre van szüksége. Hosszas kerülő úton ismét eljutottunk az aranyigazsághoz, mely szerint mindenben a természetes a legjobb. Erre azonban csak a saját kárunkon, a drágán szerzett tapasztalataink révén jövünk rá. Többévi munka és fáradságos kísérletezés után dr. Ott arra az eredményre jutott, hogy zárt terekben sem nélkülözhetjük a természetes világítás. Mivel a hagyományos izzólámpák és fénycsövek nem bocsátanak ki UV-fényt, a kísérleteket teljes spektrumú sugárzást kibocsátó fényforrással tudta csak tovább folytatni Sok utánjárással és fáradsággal végre talált egy gyártót, aki hajlandó volt olyan fénycsövet előállítani, melynek üvegburkolata nem szűri ki a rövid hullámhosszú elektromágneses sugarakat.

Az ultraibolya sugarakat is kibocsátó fénycsövek birtokában embereken folytatott megfigyeléseket. Mivel időközben publikálta eredményeit, ezekbe a kísérletekbe más szakemberek is bekapcsolódtak. Az 1960-as ’70-es években több amerikai iskolában, valamint irodákban, gyárakban, vendéglőkbe folytak kísérletek a teljes spektrumú fényforrással. Ezek mindegyike pozitív eredménnyel zárult. Kiderült hogy a gyerekek hiperaktivitása nagyrészt a mesterséges megvilágításnak tudható be. Miután manapság a gyerekek egyre kevesebbet tartózkodnak a szabadban, mind gyakrabban ülnek otthon a tévé vagy a számítógép előtt, fényhiányban szenvednek. Ennek egyik megnyilvánulás formája a hi­peraktivitás. Lehet hogy a szervezetük ily módon próbálja rávenni őket, hogy menjenek ki a szabadba, a napfényre. Kinn a természetben nagyobb a mozgástér, jobban kitombolhatják magukat, és eközben szert tesznek a hiányzó ultraibolya sugarakra. Mindenesetre amikor a tantermekben a hagyományos fénycsöveket lecserélték teljes spektrumúakra, megszűnt a hiperakti­vitás, és a diákok iskolai teljesítménye jelentősen megnőtt. Ezzel együtt harmadára csökkent a betegségek miatti hiányzás.

Az irodákban végzett kutatások legkiemelkedőbb eredménye az volt, hogy az alkalmazottak szer­vezetében jelentősen csökkent a stresszhormonok szintje. A természetes megvilágítás hatására visszaállt a normális szintre. Megszűnt a munkahelyi feszültség, az emberek egy-egy munkanap után nem idegroncsként tértek haza. A természetes megvilágítás az impotencia ellen is hatásosnak bizonyult. A kutatások során kiderült, hogy az UV-fény befolyásolja az agyalapi mirigyet, amely hormonrendszerünk fő irányítója. A csökkent hormontermelés a nemi hormonok terén is megnyilvánul, és ez kihat a libidóra. Nem kizárt, hogy a gyermektelen házaspárok egy részénél az elégtelen ultraibolya sugárzás tehető felelőssé a meddőségért is.

A teljes spektrumú megvilágítás a fogságban tartott állatokra szintén kedvező hatást gyakorolt. Egy New York-i állatkert pingvinekre hasonlító nagy, színes csőrű madarakat hozatott Új-Skócia sziklás partvidékéről. A fura kinézetű vízimadaraknak külön madárházat építettek, hogy fogságban is jól érezzék magukat. A madárcsapat azonban apátiába süllyedt. Csőrük kifakult, és szaporodni sem voltak hajlandók. Mivel a madárháznak nem volt kifutója, így a madarak nem jutottak hozzá természetes napfényhez. Az állatkert ornitológusa gyanította, hogy ez lehet a baj. Mivel a szűk hely miatt a madárházat nem lehetett bővíteni, más megoldás után kellett nézni. Ekkor már hozzáférhetővé volt a teljes spektrumú fényforrás, így gondolták kipróbálják. A madárház teljes megvilágítását ilyen izzólámpákkal oldották meg. A hatás lenyűgöző volt. Visszatért a madarak életkedve, tollazatuk színezete helyreállt, és csakhamar elkezdtek tojást rakni.

A kísérletek kiterjesztése során bebizonyosodott, hogy egészségünk megőrzése során szükségünk van az ultraibolya sugárzás egy részére. A szervezetünkre káros, rövid hullámhosszú UV-C (100-290 nanométeres) sugarakat az ózonpajzs kiszűri, de az UV-B (290-320 nanométeres) és UV-A (320-400 nanométeres) sugarak nem okoznak kárt bennünk. Sőt kifejezetten hasznosak, nélkülözhetetlenek a számunkra. A 100%-os UV-szűrővel ellátott napszemüvegek tehát nem használnak, hanem inkább ártanak nekünk. A gépjárművek ablakai sem engedik át az ultraibolya sugárzást. Így hiába mozdulunk ki hazulról, ha mindjárt bebújunk a kocsinkba, vagy felszállunk a tömegközlekedési járművekre, ahelyett hogy sétálnánk a napsütésben.

Számos betegségünk is az UV-fény hiányának tudható be. Ezt bizonyítja, hogy a teljes spektrumú lámpák terápiás céllal történő alkalmazása során is jelentős sikereket értek el. Csökkent a magas vérnyomás, a káros koleszterinszint, javult a cukorbetegség, és megszűnt a téli depresszió. UV-fény hatására nőtt a szervezet kalciumfelvétele, ami késlelteti a csontritkulás kialakulását. Mindemellett az ultraibolya sugárzás segít leküzdeni a baktériumokat, és a gombás fertőzéseket. Enyhíti a köszvényt, a pikkelysömört, az aknét, és erősíti az immunrendszert. Mindezen hatások elérhetők gyakori szabadban tartózkodással is, de akinek erre nincs lehetősége, munkája egész nap az íróasztalhoz, a munkapadhoz köti, jól teszi, ha a helyiség megvilágítását teljes spektrumú izzólámpával vagy fénycsővel oldja meg. A szaküzletekben kaphat Vita-Lite és True-Lite lámpák a napfény elektromágneses sugárzásnak 96%-át biztosítják.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

A világon több száz millió ember szenved fájdalmas csontízületi gyulladásban, kopásban. Eddig az osteoartritis egyetlen hatékony gyógyszere a szteroid volt. A szteroidok azonban egy idő felszívódnak a májba, és súlyos mérgezést váltnak ki a szervezetben. A természetes anyagok felfedezése viszont ezen a téren is gyökeres változást hozott. A tudósok a mészhéjú rákfélékben felfedeztek egy aktív vegyületet, amely elősegíti az ízületi szövetek termelődését az emberi szervezetben. Ez a glu­ko­zamin szulfátnak nevezett vegyület stimulálja a glukozaminglikáns termelődését, amely a porcszövet fő szerkezeti összetevője. Ha ezt a kivonatot szervezetünkbe juttatjuk, megelőzhetjük a porcszövet további elvesztését, sőt ez a természetes vegyület segít a már sérült porcszövet helyreállításában is.

A kutatók mérföldkőnek tartják a glukozamin szulfát felfedezését a csontízületi gyulladás és a kopás elleni küzdelemben. Ezzel a revitalizáló vegyülettel szinte megújulnak a csontjainkat borító porcok, amely párnaként védi az ízületi csontokat a fizikai terhelésből adódó dörzsölődéstől, kopástól. Ezáltal megszünteti az ízületi gyulladást, a térdropogást és végtagok merevségét. A glukoza­min szulfát nem csak a tüneteket és a fájdalmat csökkenti, hanem segíti a szervezetet a sérült ízületek helyreállításban. Igen nagy előnye még, hogy nincs mellékhatása. Nem hat ugyan azonnal, mint a szteroidtartalmú gyulladáscsökkentő gyógyszerek, de a baj gyökeréig hat vissza. Nem csak a tüneteket enyhíti, hanem lassan elkezdi újjáépíteni a sérült porcszöveteket, ezért egy idő után végleges gyógyulást eredményez. Fájdalomcsökkentő hatása is tartós. Amíg a szintetikus gyógyszerek csupán 3-4 óráig hatnak, a glukozamin szulfát egész napra fájdalommentességet biztosít. Lassan megszűnik a térd- és karízületek kellemetlen ropogása is. Eközben gyógyít, így napról napra csökken a bevétele előtti kezdeti fájdalom. A glukozamin szulfát nem gyógyszer, hanem gyógyhatású szer. Ezért nem csak gyógyszertárakban, hanem bioboltokban is beszerezhető. Itt Bio-Glukozamin 400 néven forgalmazzák, és 2 hónapra elegendő, 60 db tablettát tartalmaz.

[

A Time magazinban megjelent tanulmány alapján: nincs jobb táplálék az újszülötteknek, mint az anyatej. Statisztikai kimutatások szerint a szoptatott kisbabák kisebb számban szorulnak kórházi kezelésre. Kevesebb közöttük a fülfertőzés, hasmenés, bőrkiütés, allergia és egyéb megbetegedés, mint a cumisüvegből táplált csecsemőknél. A szoptatás véd a légzőszervi megbetegedések ellen is. Egy dán tanulmány szerzői arra a következtetésre jutottak, hogy: „Azoknak a felnőtteknek, akiket kiskorukban 7-9 hónapig szoptattak magasabb az intelligenciahányadosuk, mint a néhány hét után cumisüvegből, tápszerrel tápláltaké. Ezért az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia azt tanácsolja az anyáknak, hogy gyermeküket legalább 6 hónapig, de ha lehet 1 évig is szoptassák. Az amerikai anyáknak jelenleg csupán a fele szoptat, ők is csupán 2-3 hónapig.

Pedig a szoptatás számukra életmentő lehet. Angliai kutatók ugyanis arra a megállapításra jutottak, hogy az anyák egészségvédelme szempontjából nagyon fontos a szoptatás. 30 országban 150 ezer nőt vizsgáltak meg, hogy a gyerekek száma, illetve a szoptatás időtartama milyen hatás gyakorolt a mellrák kialakulására. Kiderült, hogy ezek a körülmények sokkal jobban befolyásolják a mellrák kifejlődését, mint a genetikai adottságok. Akinek több gyereke van, és hosszabb ideig szoptat, annak sokkal kisebb az esélye arra, hogy mellrákos legyen. Az angliai Oxford Egyetem kutatói egy korábbi vizsgálat megállapításaiból indultak ki, amelyet a neves szaklap, a The Lancet adott közre tavaly nyáron. A legfontosabb megállapítás az volt, hogy ha az anyák a fejlett világban manapság szokásos 2-3 hónap helyett 6 hónapig táplálják anyatejjel a gyermekeiket, akkor egy gyerekre számítva 5%-kal csökken az esélyük a mellrák kialakulására. Minél több gyereke születik egy nőnek, annál védettebb ilyen szempontból. Azok a nők, akik összesen legalább 2 évig szoptattak, fele akkora az emlőrák kialakulásának kockázata, mint a néhány hónapig szoptatóknál. A vizsgálati eredmény érdekessége még, hogy a szoptatás rákellenes hatása független a nemzeti hovatartozástól, a bőrszíntől, a szeszesital-fogyasztás mértékétől, vagy attól, hogy milyen életkorban következik be a menopauza. Az epidemiológiai tanszék vezetője, Valerie Beral kutatási összefoglalója szerint a mellrákot csak a hosszan tartó szoptatás, és a minél több gyerek képes igazán visszaszorítani. Ezekhez képest a többi befolyásoló tényező szerepe elhanyagolható.

[

Sokan tapasztalták már, hogy milyen felszabadító, megkönnyebbülést kiváltó érzés egy jóízű nevetés. Azt viszont kevesen tudják, hogy a nevetés segít megőrizni egészségünket, és gyógyítja a szervezetet. Ennek egyik oka, hogy nevetéskor különféle biokémiai anyagok szabadulnak fel a testünkben, amelyek jótékony hatást gyakorolnak ránk. Amíg a stresszhormonok a vérbe kerülve gyen­gítik az immunrendszert, a nevetés által kiválasztott vegyületek erősítik. Szervezetünk ellenálló képességének növekedése következtében védetté válunk a vírusokkal és baktériumokkal szemben. A vizsgálatok szerint a gyakran nevető emberek nyálában sokkal több immunglobulin található, mint a savanyú ábrázatúakéban. A nevetés arra is képes, hogy csökkentse a testi-lelki fájdalmat. Ez a jelenség arra vezethető vissza, hogy a derű növeli a központi idegrendszerben az endorfin­ter­me­lést. Japán orvosok szerint a nevetés nem csak a belső elválasztású mirigyrendszer működését billenti helyre, hanem stabilizálja a szívverést, a légzést, és átmenetileg enyhíti a reumás fájdalmakat. Az udvarias nevetés azonban nem váltja ki az agyi központok ingerlését, és ezáltal a belső szervek működésének stimulálását. Ehhez szívből jövő, önfeledt kacajra van szükség.

A nevetés fiziológiai hatása is igen előnyösen befolyásolja szervezetünket. Egy szívből jövő kacaj 18 arcizmunkat mozgatja meg. Ez a tréning különösen a járomcsont izmaira gyakorol jó hatást, mivel a szájzug felhúzásakor átmenetileg elzáródik egy artéria, ami rövid ideig tartó pangás után oxigéndús vérrel látja el a központi idegrendszert. Ennek következtében az ember aktívabb, vidámabb lesz. A hahotázás, a mellkast és a rekeszizmot is megmozgatja, ami belső masszást gyakorol a tüdőre, szívre, gyomorra, hasnyálmirigyre és a belekre. A lökésszerű mozgás következtében összehúzódik a tüdő, és a vérben emelkedik az oxigénszint. A tudományos vizsgálatok során az is kiderült, hogy a kísérletben résztvevők alhasának izmai ugyanúgy megfeszülnek, mint amikor felülnek. Ez tovább fokozza a rekeszizom által kiváltott bélmozgást, ami javítja az emésztést. Az amerikai Stanford Egyetem kutatói szerint már egy néhány másodpercig tartó nevetés is percenként 130-ra növeli a pulzusszámot. Ugyanúgy hat, mint egy kocogás. A nevetés jó hatással van a szimpatikus idegrendszer működésére, és így javítja az izmok vérellátását, valamint fokozza az agytevékenységet. A vizsgálatok alapján a gyakran nevető emberek jobban alszanak. Elkerüli őket a depresszió, a fejfájás, és sokkal kreatívabbak, mint a folyton komoly, humortalan embertársaik. Nem véletlen, hogy az utóbbiak közül kerül ki a legtöbb fejfájós és gyomorpanaszokkal küszködő.

Egy oszakai elmegyógyász, Tanaka Micsio azt nyilatkozta, hogy: „A nevetés olyan, mint egy ha­tékony orvosság, csak nincsenek mellékhatásai.” Aztán tréfásan hozzátette még: „Nevess, ha kedves az életet!” Mind többen vannak, akik megfogadják a tanácsát. Sőt egymás társaságát keresve klubokba tömörülnek, hogy gerjesszék egymás nevetési kedvét. Azt vallják, hogy: „Nem azért nevetünk, mert jókedvünk van, hanem azért, hogy jókedvünk legyen. A kacagás belső kocogás.” Sokan tudományos alapon kacagnak. Egy indiai orvos, dr. Madan Kataria a jóga ősi légzőgyakorlatait felhasználva fejlesztette ki egyre népszerűbb nevettető módszerét. Munkásága nyomán több mint 1800 Hahotaklub működik szerte a világon. Már nálunk is van egy. A nevetés csodákra is képes. Egy ismert közéleti személy súlyos izomfájdalomtól szenvedve mozgásképtelenné vált. Az orvosok kimerítették fájdalomcsillapítás összes lehetőségét. A gyógyszerek mellékhatásától még rosszabbá vált az állapota. Ekkor elkezdett vidámabbnál vidámabb filmeket nézni. A jókedvű videózás során meghökkenve tapasztalta, hogy a kacagás több órára fájdalommentesé varázsolta. A fájdalom megszűntével zavartalanul tudott aludni. Amikor múlóban volt a hatás, újabb komikus filmeket vett elő. Így lassan egészségesre röhögte magát.

Sokan azért nem nevetnek, mert a társadalmi konvenciók rabjai. Azt hisszük, hogy egy felnőtt embertől elvárják a „komoly” viselkedést. A gyerekeknek még nincsenek ilyen aggályaik. Nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy egészségesebbek a felnőtteknél. Németországi felmérés szerint egy csecsemő naponta négyszázszor neveti el magát. A felnőttek maximum tizenötször. Nálunk még tízszer sem. Nézzünk csak körül az utcán, a villamoson! Sehol egy vidám arc, egy derűs szempár. Pedig a nevetés, a humor nem csak gyógyít, hanem része az emberi kultúrának is.

[

Sajnos a szélhámosság, a pénzkereseti források szinte már eszelős felkuta­tása a mind divatosabbá váló természetgyógyászatot sem kerülte el. A könnyű meggazdagodás reményében a szerencsevadászok tömegével vetették rá magukat erre a szakterületre. Számukat gyarapítja az álpróféták serege, ami világszerte egyre kaotikusabb állapotot teremt. Ilyen körülmények között mind a valódi gyógyítók, mind a betegek körében elemi erővel tört fel a rendteremtés szükségessége. Az egész­ségügyi kormányzat meg is tette az ehhez szükséges lépéseket Elrendelte a természetgyógyászok kötelező vizsgáztatását, de nem elég körültekintő módon. A rendteremtésben éppen a lényeg, a legnagyobb érték, az őstehetség vész el. Isten nem személyválogató, a belőle eredő képességeket nem a mi értékítéletünk szerint osztogatja az emberiségnek. A parafenomének, a természetfeletti képességekkel rendelkező gyógyítók többnyire nem a diplomás orvosok, hanem az egyszerű emberek közül kerülnek ki. Ezek a személyek sokszor még érettségi bizonyítvánnyal sem rendelkeznek, így nem képesek megfelelni a hatósági előírásoknak, képtelenek a természetgyógyász szakvizsgát letenni. Megfelelő anatómiai ismeretek hiányában pedig senki sem gyógyíthat, ezt a legújabb egész­ségügyi törvény nem teszi lehetővé. Így ezek a páratlan adottságokkal, bizonyítható gyógyerővel rendelkező emberek elvesznek az orvostudomány és a társadalom számára. A jelenlegi körülmények között nem csak a sarlatánok, hanem azok sem gyógyíthatnak, akik erre a leginkább képesek lennének. Kissé groteszknek tűnik a hasonlat, de ha Jézus ma élne, az érvényben levő törvények szerint kuruzslónak számítana, és engedély nélküli gyógyítás címén börtönbe zárnák.

Létezik ugyan egy áthidaló megoldás ennek a visszás helyzetnek a feloldására, de éppen ellenkezőleg alkalmazzák, mint kellene. Egyes országokban úgy védik ki a parafenomének hiányos anatómiai ismereteiből eredő eset­leges károkat, hogy szakképzett orvosok mellé osztják be őket. Ebből az a fura szituáció áll elő, hogy képességeit illetően a mester szolgálja az inast. A valódi gyógyító kiszolgálóvá alacsonyodik ebben a folyamatban. Sokszor anyagilag is kihasználják, kiszipolyozzák őket, mert tisztában vannak vele, hogy más módon nem gyógyíthatnak. Ez a megalázó és kiszolgáltatott helyzet csak oly módon számolható fel, hogy az orvos nem irányító, hanem segítő szerepet tölt be a parafenomének mellett, helyreállítva ezzel a természet adta értékrendet, a tudás, a rendkívüli képességek becsületét.

 

Kiútkeresés

 

1990. óta ismert a rákgyógyítás egyetlen lehetséges módja a mágneses besugárzás. Ennek ellenére senki sem alkalmazza. Az emberek inkább szenvednek, inkább meghalnak, csak ne kelljen elismerni egy olyan módszer rendkívüli hatásosságát, amit nem ők találtak ki. Ne kelljen előre lépni a fejlődés útján. Minden téren, de főleg az egészségügyben megengedhetetlen az ugrásszerű fejlődés. Ha 5 perc alatt meg lehet gyógyítani az embereket a rákból, mit fognak csinálni az orvosok, mi lesz a gyógyszergyárakkal? Csupán Magyarországon 160 ezer ember dolgozik az egészségügyben. Ha minden betegséget megszüntetünk, hogyan foglalkoztatjuk tovább az orvosokat, az ápolónőket, a mentőszemélyzetet?

Amíg az AIDS-et sokan Isten büntetésének nevezik, a rákot az emberiség ostorának tartják. Az orvostudománynak semmilyen más téren nem kellett annyi kudarcot elviselni, mint a rákgyógyítás terén. Az egymást követő csodaszerek és nagy felhajtással beharangozott új eljárások ellenére évről évre emberek milliói halnak meg ebben a betegségben. A rákbetegek gyógyítása is nagyon költséges. A világ országai évente 50 billiárd dollárt költenek erre a célra. Az univerzális gyógymód azon­ban várat magára. Nagymértékben nehezíti a kutatást, hogy legalább 200-féle rákbetegség létezik. A tökéletes, mindegyik ráktípus ellen hatásos eljárás megtalálásának akadálya, hogy nem vagyunk tisztában a rák természetével. De Vita szerint: „Amit a rákról írtunk, betöltik a könyvtárakat; de amit a rákról tudunk, elfér egy vizitkártyán”.

A WHO jelentése szerint a világon évente 12 millió rákos beteget regisztrálnak, és 7 millió ember hal meg ebben a betegségben. A szívbetegségekkel és egyéb idült betegségekkel együtt 24 millió ember pusztul el. A helytelen táplálkozás és a fokozódó környezetszennyezés következtében ezek az adatok évről évre rosszabbodnak. Franciaországban pl. 1960 és 2000 között 60%-kal nőtt a rákos megbetegedések száma. Előrejelzések szerint 2020-ra az új rákos esetek száma évi 20 millióra fog növekedni, a rákban elhunytak száma pedig eléri majd a 10 milliót.[79] Ez azt jelenti, hogy minden évben Magyarország teljes lakosságának számával csökken a világ népessége egy olyan betegség következtében, ami párpercnyi kezeléssel kiküszöbölhető, végleg felszámolható lenne. Megszüntethetők lennének a gyógyítással járó csonkítások (melleltávolítás, a végbélnyílás hasfalon történő kivezetése) is, amelyek pszichésen nagyobb megrázkódtatást okoznak, mint a közelgő halál miatt érzett félelem. Nem fordulnának elő téves diagnózis következtében végzett csonkolások sem. Németországban pl. 2000-ben 300 nő mellét operálták le feleslegesen.

Különösen rossz a helyzet nálunk. Nemzetközi összehasonlításban a rák okozta elhalálozások arányát tekintve első helyen állunk. Amíg a fejlett nyugati országokban a megelőzésnek, a felvilágosító tevékenységnek köszönhetően legalább a növekedés üteme mérséklődött, itthon rohamosan nő az új esetek száma. Jelenleg évente 30 ezren halnak meg Magyarországon különböző daganatos megbetegedésekben. Az adalékanyagokkal készített ipari élelmiszerek fogyasztásának növekedése következtében mind gyakoribbá válik a vastagbéldaganat. Csupán az Egyesült Államokban évente 100 ezer ember hal meg vastagbélrákban, és más vastagbélbetegséggel együtt további 200 ezernek ültetik ki a hasfalára a végbelét.

Mindez annak ellenére alakult így, hogy világszerte újabb és újabb módszereket dolgoznak ki a rákgyógyítás terén. Időnként felröppennek hírek, hogy a tudósok kifejlesztettek egy új csodaszert a rák ellen. Később azonban kiderül, hogy csodaszerről szó sincs. A készítmény csak a rák bizonyos fajtája ellen hatásos, és annál sem mindig. A ráknak több mint 200 fajtája van, így lehetetlenség mind­egyikre gyógyszert kikísérletezni. Már csak azért sem, mert egy új gyógyszer kifejlesztése 800 millió dollárba kerül, és 5 évig tart. A ráksejtek elpusztítására csupán egy univerzális módszer létezik: a fizikai úton történő elpusztítás. Igazi áttörést csak szubatomi kezeléssel lehet elérni. Mi azonban nem vagyunk hajlandóak tudomást venni erről a lehetőségről. Inkább eltemetjük szüleinket, testvéreinket, megsiratjuk gyermekeinket, de akkor sem teszünk semmit ez ügyben. Bohócokat küldünk a rákban haldokló gyerekek kórházi ágyához, ahelyett hogy meggyógyítanánk őket. Nem felvidítani kell a beteg gyerekeket, hanem visszaadni az egészségüket. Álszent módon egymás után hozzuk a gyermekvédelmi törvényeket, amelyek szigorúan tiltják a fiatalkorúak legcsekélyebb mértékű testi fenyítését is, közben milliószámra küldjük őket a halálba. Közömbösségünkkel, nemtörődömségünkkel, hitetlenségünkkel nem csak a világot pusztítjuk el magunk körül, hanem önmagunkat is.

Viselkedésünk akár gondatlanságból elkövetett emberölésnek, illetve tömeggyilkosságnak is minősíthető, mivel a rákgyógyítás legegyszerűbb, leghatékonyabb és legolcsóbb módja már 80 éve ismert. A II. fejezet „Kiútkeresés” rovatából tudjuk, hogy a rákos sejtek elpusztításának legeredményesebb módja a frekvenciaspecifikus besugárzás. Erre ifj. Royal Raymond Rife[80] (1888-1971) már 80 évvel ez­előtt rájött. Az amerikai biokémikus nevéhez több kor­szakalkotó találmány is fűződik. Ezek egyike egy rend­kívüli felbontású elektronmikroszkóp, amellyel már 1920-ban színesben és nagy felbontás mellett tudta vizs­gálni az élő mikrobákat. Észrevette, hogy vannak közöttük a megszokottnál sokkal kisebb méretűek, amelyek ugyanakkor másoknál jóval elevenebbek. Több mint 400-szor megismételt kísérletei során meg­figyelte, hogy minden egyes baktériumnak és vírusnak saját rezonanciafrekvenciája van. Minden mikroorga­niz­mus más-más frekvencián rezeg, és ez az ami, rend­kívül sebezhetővé teszi őket. Ennek a fizikai jellemző­nek a befolyásolásával ugyanis oly módon pusztíthatók el, hogy a többi sejt a legcsekélyebb mértékben sem károsodik. Ráadásul a rákos sejtek aurája (mágneses kisugárzása) még nagyobb is a többi sejtnél, mivel a meridiánláncból kiszakadva fokozott élettevékenységbe kezdenek. Rife is a jellegzetes, lilásvörös kisugárzásukról ismerte fel a rákos daganatban levő, illetve a rákos daganatot keltő organizmusokat, és BX bacilusoknak nevezte el őket. Kiderült, hogy ezek anatómiailag minden organikus közegben jelen vannak, de csak bizonyos kiváltó feltételek (sokk, toxinok, sugárzás, tehát a legyengült test kémiai traumája) hatására alakulnak át betegséget okozó formává. Rife 10 alapmikroba létezését feltételezte, amelyekből a környezet változásai betegséget kiváltó, illetve ártalmatlan variációkat hozhat létre. A rákos mikroorganizmusok általa megfigyelt 4 eltérő formájáról bebizonyosodott, hogy oda-vissza egymásba alakíthatók, tehát a betegséget okozók újra ártalmatlanná tehetők!

Innen már csak egy lépés volt a másik korszakalkotó találmányának, a frekvenciakészüléknek a kifejlesztése. Rájött, hogy semmi mást nem kell tenni, mint a rákos sejteket gerjeszteni. Általuk kisugárzott frekvenciájú elektromágneses hullámokat kell rájuk irányítani, amitől valósággal szétrobbannak. Fizikai tanulmányainkból tudjuk, hogy a rezonanciafrekvencia mekkora károkat tud okozni az anyagi világban. Ha egy tárgyra a saját rezgési frekvenciájával megegyező hanghullámokat irányítunk, fokozott mozgásba lendül, és ez a mozgás rövid idő alatt olyan intenzívvé válik, hogy a tárgy apró szilánkokra esik szét. Rezonanciafrekvencián történő elektromágneses gerjesztés esetén a sejtek energiafelvétele nő meg, amitől felforrósodnak, elpusztulnak.[81] Miután fölfedezte, hogy a betegséget keltő organizmusok speciális frekvencia-besugárzással sebezhetők, vagyis ezzel bombázva szét lehet őket rombolni, feltérképezte minden veszélyesnek ítélt baktérium és vírus halálos oszcilláló frekvenciáját. Rife súlyos, többnyire menthetetlennek tartott pácienseit ezzel a rezonáns frekvenciával besugárzó készülékével kezelte 3 percig, de csak háromnaponta, hogy a szervezetnek legyen ideje eltüntetni az elpusztult mikroorganizmusokat. Az első, súlyos rákbetegeken végzett gyógykezelés a Dél-karolinai Egyetemen folyt 1934-ben. A 4 héten tartó kísérlet 100 százalékos sikerrel zárult, Ezt követően 1938-ig több klinikán is eredményesen alkalmazták az új, fájdalom- és gyógyszermentes eljárást.

És ez volt a baj. Amíg a hagyományos orvoslás rendkívül rossz hatásfokkal gyógyítja a rákos betegeket, Rife minden rákos betege meggyógyult. Megmozdult erre az orvostársadalom. 1938-ban az Amerikai Orvosi Társaság megsemmisítő hadjáratot kezdett minden frekvenciakészüléket használó orvos ellen. Rife túlságosan egyszerű és szinte minden vírusos betegséget gyógyító módszerének sikere egzisztenciális összeomlással fenyegette az egész gyógyászati ágazatot. A gyógyszergyártók, az or­vosiműszer-gyártók, az orvosok, a mentősök, a kutatóintézetek és különféle laboratóriumok alkalmazottai egyik hónapról a másikra munkanélkülivé válnának. Ha minden betegséget 3 perc alatt meg lehet gyógyítani úgy, hogy semmilyen gyógyszer, segédeszköz nem kell hozzá, akkor a hagyo­mányos gyógyításban tevékenykedők mit fognak csinálni? Ha nem lesznek betegek, rájuk sem lesz szükség. Ezért beindult az ellehetetlenítés gépezete, és Rife körül, ahogy ma mondanánk, „megfagyott a levegő”.

Ezt a hadjáratot teljes intenzitással támogatta a démonvilág is. A túlvilági lények ugyanis tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a világ bajai milyen módon számolhatók fel. A Sátán érdeke azonban nem a mi segítésünk, hanem hogy minél több szenvedést, veszteséget okozzon nekünk. Ezért mindent megtettek a számukra kedvezőtlen folyamat megállítása, felszámolás érdekében. Ezt követően Rife-ot és mindazokat, akik kapcsolatban álltak gyógymódjával egyfajta „Tutenkámen fáraó átka”-ként sorozatos csapások érték. Laboratóriuma 1939-ben porig érett. Közvetlen munkatársát, dr. Milbank Johnson professzort 1944-ben megmérgezték (néhány órával azelőtt, hogy egy konferencián közzétehette volna az 1935 és 1938 közötti kutatási eredményeket). Ezt követően megsemmisítették az általa alapított társaság szinte minden iratát. Nem sokkal utána fegyveres merényletet követtek el a Rife-al rokonszenvező dr. Raymond Seidel[82] ellen. Ellopták Rife univerzális mikroszkópjának kvarcprizmáját, és ezzel használhatatlanná tették a készüléket. A frekveciakészülé­keket gyártó cég tönkrement egy koholt perben, a módszert használó orvosokat pedig megveszteget­ték vagy megfélemlítették. Végül magát a tudóst is bíróság elé állították, és elkobozták minden kutatási eredményét, följegyzését és iratát. Az idegileg összeroppant Rife 1946 után eladta laboratóriumát.

Ellenségei olyan alapos munkát végeztek, hogy a későbbiekben Rife kísérleteinek megismétlése, technikájának újraélesztése lehetetlenné vált. A rekonstruálást az is nehezíti, hogy 1939 után alig maradtak néhányan, akik egyáltalán be merték vallani, hogy valaha is találkoztak vele. A Rife-mód­szer feltámasztására irányuló törekvésekben csak néhány megmaradt iratra és levélre, valamint a fel­épült betegekről rendelkezésre álló beszámolókra lehet támaszkodni. Ez esetben is ugyanaz történt, mint a Tesla-konverterrel. Azt is az 1930-as években találták fel Amerikában, és hasonló okok miatt semmisítették meg. De nagy árat fizettünk érte. Ennek következménye a globális felmelegedés, az ózonlyuk, a természet rohamos pusztulása. A Rife-féle gyógyító eljárás mellőzéséért pedig évente több száz millió ember halálával fizetünk világszerte. Ez a módszer ugyanis nem csak a rák, hanem az AIDS, a tuberkulózis és minden egyéb fertőző betegség felszámolására, maradéktalan gyógyítására is alkalmas lenne. Ráadásul nem kerülne semmibe. A betegek családtagjai nem roppannának bele a rendkívül költséges hagyományos gyógyítás költségeibe, és a társadalombiztosítás se került volna az összeomlás szélére. Csakis mi tehetünk arról, hogy ide jutottunk. Megérdemeljük a sorsunkat.

 

Figyelnek minket

 

A parapszichológiai jelenségek kutatói a jövőben sem fognak unatkozni. Rengeteg olyan jelenség titkának a megfejtése vár rájuk, melynek okáról ma még sejtelmünk sincs. Ezek egyike a korábbi elsö­tétedések rejtélyes sorozata. Hiteles feljegyzések szerint 1884. április 26-án délben az angliai Preston­ban az ég váratlanul úgy elsötétedett, hogy az állatok aludni tértek. 20 perccel később újra kisütött a nap. Abban az időszakban sem nap-, sem holdfogyatkozás, de még felhő sem volt az égen. Ennél is különösebb elsötétedést jegyeztek fel Londonban 1763. augusztus 19-én. Itt az volt a legfélel­me­te­sebb, hogy a sötétségen a gyertyák és a lámpások fénye sem tudott áthatolni. Ha az sűrű füst lett vol­na, akkor nyomott hagyott volna a tárgyakon, illetve a szaga beivódott volna a textíliákba, de efféle hatást nem tapasztaltak.

Később ez a jelenség országnyi méretekben is megismétlődött. 1780. május 9-én délelőtt 10 órakor sűrű sötétség borította el Kanadát, valamint New York keleti és Pennsylvania északkeleti részét. Az egész úgy kezdődött, hogy északkeleten minden ok nélkül köd keletkezett, amely erős széllel gyorsan tovaterjedt. A térségben az összes lámpát meg kellett gyújtani. Délután 1 órakor az égbolt olyan volt, mint egy csillagtalan éjszakán. A lakosságot pánik fogta el, és a templomokba siettek abban a hitben, hogy elérkezett az utolsó ítélet napja. Délután 5 óra felé a sötétség már akkora volt, hogy a szemtől néhány centiméterre levő fehér papírlapot sem lehetett felismerni. Majd amikor a legmélyebb volt a sötétség, halvány fénysugár tört át rajta. Ekkor minden tárgy fantasztikus színárnyalatokat öl­tött, miközben zöldes világosság szűrődött át a homályon. A sötététség csak másnap hajnalban 1 óra körül kezdett szétoszlani. Végre felbukkant a vérvörös színű Hold. Azután szabályosan pirkadt, és újra megjelent a Nap, mintha mi sem történt volna. Ilyen esetek később is előfordultak. 1886-ban Wiscon­sinban a nappal kellős közepén olyan sötétség keletkezett, mintha éjfél lenne. A teljesen megdöbbent emberek eszüket vesztve összevissza futkároztak. 1904. decemberében a Tennessee államban levő Memphisben délelőtt 10 órakor kb. negyedórán át a legtökéletesebb sötétség uralkodott.

Erre a jelenségre nem találtak semmilyen logikus magyarázatot. Így nem gondolhatunk másra, mint hogy valamilyen Földön kívüli beavatkozás történt. Egy nálunk jóval fejlettebb civilizáció a magasból besugározta a légkörünket. Az UFO-ikon elhelyezett sugárágyúk olyan energiarészecskéket juttattak a levegőbe, amelyek elnyelték a fotonokat. A normális látási viszonyok csak ezek eloszlása után álltak helyre. A dátumok viszonylagos közelisége folytán az is lehet, hogy a föld alá kényszerült civilizációk egyike kifejlesztett egy új zavarkeltő fegyvert, és ezt rajtunk próbálták ki. Ennél valószínűbb ma­gyarázat, hogy ezeket az akciókat figyelemfelkeltőnek szánták. Így akartak elgondolkodtatni bennün­ket. Ily módon kívánták a figyelmünket a parajelenségek felé terelni. Tisztában vannak vele, hogy az ember csak az után kezd el érdeklődni, csak olyan jelenséget próbál maga is előidézni, amelyről tudo­mása van. Előbb-utóbb, ha másként nem, hát a véletlen folytán mi is rájönnénk ezekre a dolgokra, de a számunkra kijelölt út a gyorsított evolúció, melynek előfeltétele, az időszakonkénti segítség. Ennek első állomása a figyelemfelkeltés. Ez már kétszáz éve megtörtént. A következő lépést nekünk kell megtenni, ha további segítséget várunk.

[

Az 1990-es évek elején kínai kutatók a lhászai palotában eddig ismeretlen szanszkrit dokumentumokra bukkantak. A fordítással dr. Ruth Reyna-t a Csandigar Egyetem kutatóját bízták meg. A szöveg értelmezése során kiderült, hogy az ősrégi dokumentumok csillagközi utazásra alkalmas űrhajók építéséhez adnak útmutatást. Világos és egyértelmű utalások tanúsították, hogy a szerkezetek működése az antigravitáción alapult. Ugyanazon a lagima-nak nevezett erőn, amely a hindu jogik sze­rint képessé teszi az embert a levitációra. A szövegből kiderült, hogy az évezredekkel ezelőtt indiaiak gyakran utaztak ezeknek az „astra”-nak nevezett járműveknek a fedélzetén távoli földrészekre, illetve a Holdra. (A Rámájana pontos leírást ad egy holdutazásról, amit egy vimana fedélzetén tettek meg.) Az írás arra is kitért, hogy az antima, a láthatatlanság sisakja bárkit képes volt láthatatlanná tenni, a garima pedig olyan súlyossá varázsolta az embert, mint az ólomhegy. Ezek az eszközök valószínűleg mesterségesen idézték elő azokat a jelenségeket, amelyek az agyfrekvencia lecsökkentésével is elér­hetők.

Ezeket a parapszichológiai képességeket a védikus irodalom ismerteti részletesen. Összefoglaló né­ven sziddhiknek nevezik őket. A sziddhik hosszas meditációs gyakorlatok vagy a szellemi jóga műve­lése során sajátíthatók el. Ezek egyike a mentális kommunikáció és gondolatolvasás. Nyugati szakkifejezéssel: telepátia. Elődeink számára még természetes dolog volt a nagy távolságból való látás és hallás képessége. A közismert indi­ai kötéltrükk előidézésére az illúzióképek teremtése gyakorlat elsajátítása teszi képessé a jogikat. A fentiekben említett láthatatlanságot az antardhana sziddhi segítségével segédeszközök nélkül is előidéz­hetjük. A levitáció illetve antigravitáció képességére a laghima sziddhi gyakorlása ad lehetőséget. Ide tartozik a gravitációs vonzás megnövelése, vagyis a test földhöz cövekelése. A tár­gyak és élőlények strukturális sérülések nélküli méretváltoztatására (nyújtására vagy zsugorítására) az anima- és mahima sziddhi elsajátítása tesz alkalmassá. A dimenzióközi utazás képességét a prapti sziddhi biztosítja. Ezzel a képességgel rokon a vihaysá, ami nem más, mint tárgyak teleportálása. Önmagunk egyik helyről másikra teleportálását a mano-java gyakorlat biztosítja az elme segítségével.

A távhip­nó­zis és gondolatirányítás használatára a vasita sziddhi gyakorlói tehetnek szert. A hipnózisnak ez a sajátos módja lehetővé teszi, hogy az emberek gondolatait nagy távolságból ellenőrizzük. (Mellesleg a para­pszic­hológia jelenségek jelentős része pszichedélikus szerekkel, kémiai úton is előidézhető. Erre a célra kü­lönféle növények, gombák levét szokták alkalmazni. A mágiával foglalkozó szakirodalom szerint a si­sakvirág pl. súlytalanságot vált ki.) Létezik egy olyan gyakorlat is melynek során különböző (akár állati) formákban jelenhetünk meg, illetve ezek illúzióját kelthetjük a szemlélőben. Végül a 10. sziddhi gyakorlása során asztráltestben beléphetünk mások fizikai testébe, és ellenőrizhetjük azt. Ugyanezt megtehetjük különböző tárgyakkal, illetve növényekkel, állatokkal is. Mint látható a sziddhik szinte az összes parapszichológiai jelenséget felölelik. A Földön kívüli civilizációk is ezeket alkalmazzák a látogatásaik során.

 

A Mahábhárata titokzatos repülő szerkezeteiről sokan hallottak. Ezek létezését más ősi írások is megerősítik, sőt sok olyan részletekkel szolgálnak, amelyek még hihetőbbé teszik az ismert beszámo­lókat. 1875-ben egy indiai templomban találtak rá a Vaimanika Szasztra-ra, amely a vimanák hosszú útra történő felkészítésével, a viharban történő repülés szabályaival, és a napenergia felhaszná­lásával kapcsolatos teendőkkel foglalkozik. Olyan az egész, mint egy modern pilótaképző tankönyv azzal a különbséggel, hogy ebben a korban nem repülőgépeket, hanem diszkosz-, szivar- és harang alakú re­pülő szerkezeteket használtak. Repülési módjukat tekintve sem hasonlítottak a mi gépeinkhez, mert az aerodinamikai törvényeknek fittyet hányva repültek. „Erőst fényt bocsátottak ki magukból, akár az iz­zó parázs, és gyakran lebegtek a talaj és a víz felett.” A láthatatlanná válás szintén nem okozott nekik gon­dot, mivel hol eltűntek, hol hirtelen megjelentek. Az emberek csak találgatták, hogy éppen hol lehet­nek. (Ezeknek járműveknek a képe olyan mélyen rögződött az indiaiak emlékezetében, hogy a későbbi sztúpákon is megörökítették őket. A templomok tetejét fedő harang alakú képződmények va­lójában nem mások, mint a kozmikus utazásokra is alkalmas repülő szerkezetek hű ábrázolása.)

A még régebbi források ábrákat és diagramokat is tartalmaznak. A leírások felsorolják azt a 16 anyagot, amelyből a járműveket készítették. A szöveg külön kitér a hőelnyelő alkatrészekre, és emlí­tést tesz 31 kiegészítő elemről. Az üzemanyag felsorolásánál a higanyalapú energiakisugárzó mel­lett egy bizonyos sárgásfehér folyadék is szerepel, ami kísértetiesen hasonlít a gázolajra. A Szamara Szutrádhara szerint a vimana vasból készült, hajszálpontosan illesztették össze, és a felülete simára volt csiszolva. A meghajtóerőt „a hátulsó nyíláson át lángszerűen kilövellt higanyerő” biztosította. Ez a mű tudományos alapossággal elemzi az egyes röppályákat. Oldalak foglalkoznak a felszállás, a levegőben való manőverezés és a leszállás technikájával. Még a kényszerleszállás módjára is kitérnek, sőt meg­említik a madarakkal való ütközés lehetőségét. A leírásokból az is kiderül, hogy ezek a járművek nem itt a Földön készültek. A technikai jártasságukról híres dánavák építették őket, akik a Taltala bolygón éltek a Danavas királyságban.

A leírásokból ítélve ezek a járművek nem voltak túl fejlettek. Bár a meghajtásukhoz többnyire anti­gravitációs energiát használtak, voltak náluk jobbak is. A Rámájana és a Mahábhárata részletesen be­számol azokról a borzalmas csatákról, amelyeket az indiai népet támogató civilizáció és az asvin néven említett atlantisziak vívtak egymással a Holdon és a Föld légkörében. Az atlantiszi űrjárműveket vailixi-nak nevezték. Szivar alakúak voltak, és nemcsak a levegőben, hanem a víz alatt és az űrben is jól mozogtak. Ebből az is kiderül, hogy ez az időszak már jóval az özönvíz utánra tehető. Az özönvíz előtt ugyanis az atlantiszi civilizáció még nem érte el azt a szintet, hogy UFO-szerű járműveket alkot­hatott volna. A katasztrófából kimentettek fejlődése azonban az Atlanti-óceán alatt kialakított élettér­ben tovább folytatódott, és néhány ezer év után meghaladta az Indiában tevékenykedő földönkívüliek szintjét.

A két civilizáció közötti háborúk nem egyszer atomfegyverek bevetését eredményezték, aminek legtöbbször a mi civilizációnk, vagyis a földi emberek itták meg a levét. Az ismeretlen fegyver, az „érc villámcsapás, a halál hírnöke” hamuvá égette a Vrisnik és az Andhakák népét. „A holttestek úgy összeégtek, hogy felismerhetetlenné váltak. A távolabb élő embereknek kihullott a hajuk és a körmük. Az agyagedények minden ok nélkül összetörtek, és a madarak fehérré váltak. Az elpusztított városok környékén néhány óra alatt minden élelmiszer megfertőződött, és a víz ihatatlanná vált.” A harcok kimenetele csak akkor fordult jobbra, amikor az istenek megelégelték a pusztítást, és egy magasabb létsíkról a Földre küldték Krisnát, hogy rendet teremtsen. A Mahábhárata részletesen beszámol róla, hogy a Brahmától származó fegyverekkel sikerrel vetett véget a „félistenek és a démonok hatal­má­nak”. Elővette a „célkeresővel rendelkező nyílvesszőket”, és azokkal semmisítette meg az ellensé­ges járműveket. Nem jött zavarba akkor sem, amikor az ellenfél Sivától kapott repülő szerkezetei (vas­vá­rosai) láthatatlanná váltak az égen. Ilyenkor a „napsugárszerű vessző” hangot, illetve hősugár­zást ke­resett. Torpedóink és légelhárító rakétáink működési elvét ismerve nem nehéz rájönni arra, hogy ezek a fegyverek léteztek. Az ősi indiai iratok nem a fantazmagória szüleményei, hanem hiteles beszá­molók egy olyan korról, melynek már csak a nyomai találhatók meg képzőművészeti alkotások és élménybeszámolók formájában.

Civilizációnk védelme később sem szűnt meg, csak a módszer változott. Fejlődésünk előrehaladtával a bennünket felügyelő magasabb rendű civilizációk már nem éltek köztünk. Láthatatlanná tett UFO-anyahajóikkal Föld körüli pályára álltak, és onnan figyelik a légterünket. Az engedély nélküli behatolók feltartóztatása már kint az űrben, jóval a látóhatáron kívül történik. A föld alá szorult előző civilizációk ellen azonban még a középkorban is harcolniuk kellett. Ezek a harcok sokszor a szemünk láttára folytak. 1608. augusztus elején rendkívüli események tartották félelemben Marseille és Genova lakosságát. A szemtanúk szerint több napon át légi harcok dúltak valamilyen „repülő szörnyek” között. A látványt „véres eső” kísérte Marseille és Nizza vonalában. Martigues felett pedig két titokzatos „harci repülő” vívott furcsa zajos csatát. Azóta Atlantisz lakói is lecsillapodtak, és már nem támadnak, hanem védenek minket. A pillanatok alatt helyszínre érő „ezüst flot­tájuk” az interplanetáris repülőraj fő erőssége.

A felügyeletünket végző civilizációk nem csak az ellenséges szándékú idegenektől, hanem az űrből felénk tartó aszteroidáktól is megvédenek bennünket. Erre legutóbb 2002. november 1-én került sor Törökország légterében. Két levegőben levő és két felszálláshoz készülődő gép pilótája is látta, amint hajnali 5 óra 30 perckor egy fényes repülő jármű jelent meg az égen 11 ezer méter magasságban. Mozdulatlanul állt, miközben kb. 2 Hz -es frekvenciával pulzáló sárgásfehér fényt bocsátott ki magából. Nemsokára láthatóvá vált az égbolton egy másik fényes objektum is. Rettenetesen gyorsan közeledett a Föld felé. Mint kiderült ez egy közel 100 méter átmérőjű aszteroida volt. Ahogy a korong alakú harci jármű közelébe került, hirtelen darabokra esett szét. Ha egy ekkora meteorit a bolygónknak csapódik, heves földrengéseket vált ki világszerte. Ennek elkerülése érdekében sugárfegyverrel szétlőtték az aszteroidát, amely 20-25 darabra hullva elégett a sztratoszférában. Mivel az akciónak több száz szemtanúja volt, a média nagy terjedelemben foglalkozott az esettel. A török lapok, a rádió, a tévé, sőt a nemzetközi sajtó is felkapta az ügyet. Az illetékesek természetesen most is tagadtak, és beindult a dezinformá­ciós mechanizmus. Ismét elővették a jól ismert mesét, hogy az oroszok előző nap fellőttek egy űrhajót, és annak levált fokozati (üzemanyagtartályai) égtek el az űrben. Arra azonban nem számítottak, hogy egy amatőr videós felvette az egész eseményt, amit a tévécsatornák levetítettek. Ettől kezdve a török hatóságok mély hallgatásba burkolóztak. (Az amatőr videofelvétel megtekinthető a http://www.siriusufo.org internetes honlapon.

[

Az „Ezoterikus körkép”-ből tudjuk, hogy a Földön közel 4000 UFO-bázis van. Ezek többsége a sivatagokban, a tengerek mélyén és a magas hegyek gyomrában található. A földönkívüliek kedvelt tartózkodási helye a Himalája. 6000 méter felett gyakorlatilag megközelíthetetlen, néhány hegy­má­szón kívül senki sem jár ara. Ezért egy nagyméretű üreget alakítottak ki maguknak a hegy gyom­rában. Ebben hatalmas utasszállító UFO-kat parkoltatnak, amelyeknek majd fontos szerepük lesz az arra érdemes emberek katasztrófa előtti kimentésében. Ezeknek a járműveknek a karbantartásához azonban nagyszámú személyzetre van szükség. 2005. december 26-án az a fura helyzet állt elő, hogy nem bennünket, hanem önmagukat kellett kimenteni a bolygónkról. A 226 ezer halottat köve­telő cunamit megelőző tengerrengés ugyanis komolyan veszélyeztette az ő életterüket is. Félő volt, hogy beomlik a hegy oldala, és a Himalája maga alá temeti a belsejében tartózkodókat. Világunk leg­ma­gasabb hegye ugyanis két kontinentális lemez találkozási pontján van, sőt ezeknek a leme­zeknek a feltorlódásából keletkezett. Mivel ezek az erők mind a mai napig működnek, a konti­nens­vándorlás jelenleg is tart, könnyen előfordulhat, hogy a Himalája ismét megmozdul. Hegycsúcsok dőlnek le, új völgyek alakulnak ki. Az ijedtség tehát nem volt alaptalan. Mivel a földönkívüliek fej­lett műszerei már jóval a földrengés előtt képesek jelezni a készülő katasztrófát, az egész személy­zet elhagyta a bázist.

Erről a látványos menekülésről hindu zarándokok számoltak be, akik nem sokkal a földrengés előtt fényesen világító, meredeken felfelé szálló objektumokat láttak az ég felé repülni. A tragédiát a Föld légterétől távol, az űrből kísérték figyelemmel. A Himalájába való belépés és kilépés helyét lehetetlen megtalálni, mert semmiféle lejárat nincs a hegy gyomrába. Ezek a magas fejlettségű szin­ten álló járművek ugyanis távozáskor és visszaérkezéskor dematerializálják magukat, és étertest for­májában hatolnak át a hegy oldalán, illetve a magas fennsíkokon. Leggyakoribb behatolási he­lyük a Konga La hegylánc egyik fennsíkja, amely India és Kína között, Ladakh tartományban található. Korábban senki sem törődött ezzel a terméketlen ás ásványanyagokban szegény területtel, most azonban mindkét ország annektálni szeretné. Ennek oka nagyon egyszerű. A kínai és az indiai had­sereg már az 1960-as évek óta állandó megfigyelés alatt tartja azt a vidéket, mert gyakran látnak „föld alól felbukkanó repülő objektumokat”. Ezek a legváratlanabb pillanatban tűnnek fel, illetve nyeli el őket a föld. Az egész életüket a Himalájában leélt, sokat tapasztalt hegyi vezetők szerint „nincs ebben semmi szokatlan, mivel ezek a fények mindig is jelen voltak a térségben”. Egy eset­leges háború kipattanásának elkerülése érdekében India és Kína egyezményt kötött, amelyben Ladakh tartományt senki földjévé nyilvánították. Jelenleg a két nagyhatalom katonái farkasszemet néznek egymással Ladakh határain, és közben árgus szemekkel figyelik az érkező és távozó UFO-kat. A buddhista szerzetesek és az ott élők azonban többet látnak, mert szinte előttük húznak ma­gasba a rejtélyes járműve. A jelenség a turisták érdeklődését is felkeltette, de a határőrség újabban már nem engedi be őket Ladakhba. A speciális szakemberek és a különleges ügynökök száma azonban napról napara nő, mivel mindkét ország szeretne minél több tapasztalatra szert tenni az UFO-kkal kapcsolatban.

Az eddigi élményeik ugyanis meglehetősen negatívak voltak. 2004. február 20-án az indiai légierő MIG-21-es vadászgépe gyakorlatozás közben hirtelen eltűnt a radarernyőről. A kutató alakulat már csak a roncsokat és a pilóta holttestét találta meg. Február 26-án minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy Jaguár IAF típusú vadászgép zuhant le. A parancsnokság először balestre gondolt, de a hadgyakorlaton részt vevő katonák látták, amint egy fényes objektum átrepülte az indiai-pakisz­táni határsávot, és az égből leereszkedve földet ért. A különös járműből három, még különösebb kinézetű idegen lépett ki, valamit megvizsgáltak, majd visszaszálltak és elrepültek. Civil szemtanúk pedig azt állították, hogy mindkét repülőgépbaleset előtt rejtélyes fények villantak fel az égen, és a két vadászgép úgy zuhant a földre, mint egy darab kő. A földönkívülieknek valószínűleg nem tetszett, hogy az indiai légierő éppen a bázisuk felett tart bombázó hadgyakorlatot, és a két veszélyesnek tartott gépet sugárfegyverrel lelőtték. Ezt követően a hatóságok teljes hírzárlatot rendeltek el, és még a két gép elvesztésének tényét is vonakodnak elismerni.

Az ellenséges szándékú idegenek nem csak a vadászrepülőgépeket, hanem a hadihajókat is gyakran célpontnak tekintik. Sokszor minden indok nélkül kilövik, felrobbantják őket. Valószínűleg így kívánják demonstrálni technikai fölényüket. Orosz tengerészeti források szerint 1999. május 18-án éjfélkor az észak-atlanti térségben tartózkodó Zsukov hadihajó legénysége egy legalább 60 méter hosszú, szivar alakú UFO-t pillantott meg az égen, amely váratlanul támadását intézett ellenünk. Szergely Vorhenov kapitány rádión értesítette a fekete-tengeri központot, és felkészült az UFO megsemmisítésére. Három perccel később újabb üzenet érkezett a bázisra.: „Az ismeretlen repülőgép tüzet nyitott ránk, feltehetően lézerfegyverrel. Találatot kaptunk a hajó derekán, visszatérünk a kikötőbe.” Nem sokkal később az utolsó üzenet: „A repülőgép ismét ránk lő. Találat a …” A mondat nem fejeződött be. A rádióösszeköttetés hirtelen megszakadt. A további fejleményekről a közelben tartózkodó norvég megfigyelők számoltak be: „A harmadik támadás során egy hatalmas tűzlabda villant a tengeren, és a hadihajóból semmi sem maradt. A jármű roncsai és a 860 főnyi személyzet nyomtalanul eltűnt.

[

A Földön kívüli civilizációk kezdettől fogva érdeklődnek a haditechnikánk után. Már nagy Sándor hadjáratait is figyelemmel kísérték. I.e. 332-ben segítettek is neki, amikor sugárfegyverekkel lerom­bolták Türosz falait, így a serege ostrom nélkül bevehette a várost. (Háromszög alakú repülő szerke­zetek többször körülrepülték a 15 méter magas falakkal körbevett várost, majd „villámmal” több helyen ledöntötték a falát.) Máskor meg rátámadtak. Amikor India meghódításra indult, egy helyütt „lángoló repülő pajzsok” támadtak csapataira. A legnagyobb érdeklődést a II. világháború műszaki új­donságai váltották ki belőlük. Megjelenésüket a szövetséges erők foo-fighterként azonosították. A né­metek azonban tudták, hogy itt nem az általuk végzett zavarkeltő akciókról van szó a kis antigra­vitációs szerkezetekkel. Ezért 1944-ben felállították a Sonderbüro 13-at, amely rövid idő alatt kiderí­tette, hogy Földön kívüli civilizációk figyelnek bennünket, rendkívül magas technikai színvonalat kép­viselő járműveiken.

Az első elgondolkodtató jelentést Fischer százados szolgáltatta, aki 1942. március 14-én a norvégiai Banaki közelében létesített titkos bázisra repült. Leszállása után közölték vele, hogy a radar egy ismeretlen repülőgépet jelzett a közelében. Erre újra felszállt, hogy azonosítsa a látogatót. 3000 méter magasságban elérte az idegen objektumot, ami egy 90 méter hosszú, és 50 méter átmérőjű, szivar ala­kú szerkezet volt. A „légi bálna” sokáig mozdulatlanul lebegett, majd függőlegesen feljebb emelkedett, és hihetetlen sebességgel elrepült. A meglepett századosnak nem voltak kétségei afelől, hogy ezt a légi járművet nem emberek készítették.

A V1 és V2 rakétákkal végzett kísérletek is nagyon érdekelték az idegeneket. 1944. február 12-én Göbbels propagandaminiszter, valamint Himmler és Kammler SS-főparancsnokok jelenlétében a né­metek fellőttek egy kísérleti rakétát, melynek repülését filmre vették. A későbbi vetítésen tisztán lát­szott egy gömb formájú objektum, ami hol a rakéta mellett, hol körülötte repült. Először a szövetsé­gesek megfigyelő repülőgépének vélték a szerkezetet, de a kémjelentések alapján kiderült, hogy az an­goloknak is voltak ilyen élményeik. Ők meg a németekre gyanakodtak. Egy idő után rájöttek, hogy itt egy harmadik hatalomról van szó, amely mindkét felet figyeli. A rejtélyes idegenek kilé­té­nek kiderí­té­sére a németek létrehoztak egy UFO-kutató hivatalt is, Uranus fedőnéven. (Ekkor még nem UFO-nak hívták az azonosíthatatlan repülő szerkezeteket, hanem Feuerball-nak.) A Messe­r­schmitt vadászgép próbarepülései sem kerülték el a földönkívüliek figyelmét. 1944. szeptember 29-én egy berepülőpilóta az újonnan kifejlesztett ME 262 Schwalbe típusú gépet próbálta ki, amikor két fényes objektumot pil­lantott meg a távolban. Teljes sebességgel rárepült az ismeretlen gépekre. Néhány másodperc múlva szembe találta magát két szivar alakú repülő szerkezettel. Nem sokáig tudott farkasszemet nézni ve­lük, mert a közel 100 méter hosszú járművek iszonyatos sebességgel távoztak.

[

Az érdeklődés később sem szűnt meg, sőt kiszélesedett. Az első és második típusú találkozásokat harmadik és negyedik típusú találkozások követték, vagyis az idegenek személyes kapcsolatba léptek velünk. Az elrabolt személyek azonban többnyire egyszerű, műszakilag képzetlen emberek vol­tak, így csak kevesen adtak hitelt a beszámolóiknak. Sokak szerint a kétségek eloszlatásának, a technikai ismeretek átadásának az lenne a legcélszerűbb módja, ha egy UFO leszállna a Tudományos Akadémia udvarára, ahol az Amerikai Fizikai Társaság ülését tartja, és az ufonauták próbarepülésre vinnék a tudósokat. Kétségtelen hogy ez az akció egy csapásra eloszlatná a tudományos világ Földön kívüli élettel kapcsolatos kételyeit, de sok hátrányos következménye lenne. A korábban elmondottakon kívül a magasan fejlett idegenek nyílt fellépése önkéntelenül is negatív következtetéseket váltana ki az emberekben. Civilizációnk olyan gyengének és primitívnek érezné magát, hogy elveszítené az életképességébe vetett hitet. A több ezer, sőt sok esetben több százezer éves fejlődésbeli különbség óhatatlanul is összehasonlítási alapot teremtene az ő és a mi világunk között. Ez olyan sokkot váltana ki bennünk, ami elvenné az életkedvünket. Az sem kizárt, hogy sok emberben rémületet keltene a kiszolgáltatottság érzése, hogy olyan civilizáció telepedett rájuk, akikkel szemben semmi esélyünk sincs. Különböző rémhírek is lábra kaphatnának, mely szerint rabszolgasorba taszítanak, vagy kiirtanak bennünket, hogy megszerezzék a bolygónkat. A fejlődés elején járó fajok csak úgy tudják az önbecsülésüket megőrizni, ha semmi sem ingatja meg a hitüket abban, hogy teljes mértékben uralják a saját életüket.

Sokat elárul a felvilágosítás járható útjáról egy Földön kívüli civilizáció üzenete: „Sokszor próbáltunk már segíteni nektek, de nem tudjuk megváltoztatni a belső éneteket, amíg ti sem akarjátok másképp szemlélni a világot. Amíg nem léptek magasabb spirituális szintre, nincs értelme felvenni veletek a kapcsolatot, mert nem vagytok elég érettek az együttműködésre. Pedig a gondolkodásotok végtelenül széles skálán mozog. Ezt ki lehetne használni. Képesek lennétek arra, hogy felemelkedjetek, és megismerjétek az univerzumot. De kicsinyes, másodrangú problémákkal vagytok elfoglalva. Na­gyon nehezen tudtok egymásra hangolódni, együttműködni. Még mindig sokat háborúztok, és a fegyverekkel pusztítjátok önmagatokat. Így nagyon nehéz lesz új korszakot bevezetni.

Ha bizonyossá válik számotokra, hogy léteznek más fajok is körülöttetek, félelem lesz úrrá rajtatok. Nem vagyunk elérhetetlen faj, elérhetetlen távolságban. Ti intézitek úgy, hogy ne kerüljünk közelebb. Igazából nem is akartok megismerni bennünket. Ha akarnátok, keresnétek minket, mindnyájan kutat­nátok utánunk. A világotok is csak úgy ismerhető meg, ha elmerültök benne. Merüljetek a mélyére, és ismerjétek meg a működését. Mindig az a helytálló, amit már kipróbáltatok. Ha semmit sem próbáltok ki, és semmin sem gondolkoztok el, miből gondoljátok, hogy mások ezt megteszik helyettetek. Még mindig nem értitek meg azt, hogy bizonyos dolgokat saját magatoknak kell megoldanotok. Mi nem avatkozhatunk az életetekbe, nem cselekedhetünk helyettetek.”

[

Az Ummo bolygóról érkezett idegenek sem tudtak rajtunk segíteni. Az ummiták 1960 óta éltek köztünk. Három évtizedig figyeltek minket, majd úgy döntöttek, hogy elhagyják a bolygónkat. Búcsúzóul azonban az alábbi üzenetet juttatták el hozzánk:

„30 éve tanulmányozzuk tudományotokat, kultúrátokat, történelmeteket és civilizációtokat. Mind­azt az információt, melyet a Földön összegyűjtöttünk, egy titánium-kristály adathordozón magunkkal vittük. Ittlétünk során demonstráltuk számotokra kultúránk és technológiánk parányi szeletét – ám az átadott információk szűkössége miatt, az hatékonyan nem használható fel a mindennapi gyakorlatban. Mindezt azért tettük így, mert szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy a tudományotokat elsősorban háborúskodásra és önmagatok pusztítására használjátok. Civilizációtok folyamatos és elsődleges célja a háborúskodás, egymás legyilkolása, az önpusztítás. Úgy viselkedtek, mint a gyerekek, akik iszonyatos és veszélyes játékokkal szórakoznak, melyek majd elpusztítanak benneteket. Sajnos SEMMIT SEM TEHETÜNK értetek, mert a kozmikus törvény kimondja, hogy minden világnak a saját útját kell járnia, akár túléli, akár elpusztul. Ti a második lehetőséget választottátok. Magatokkal együtt elpusztítjátok bolygótokat. Megsemmisítitek a fajokat, szennyezitek a légkörötöket, a tengereiteket egészen addig, amíg ezek a folyamatok már visszafordíthatatlanná válnak. Szomorúan ugyan, de tudomásul vettük őrült döntéseteket és elfogadjuk, hogy a döntés joga csakis a tietek.

Nem tudunk messzire látni a jövőtökbe, mert viselkedésetek teljességgel megjósolhatatlan, egyfajta paranoia közeli állapotban vibrál. Mi a kozmoszbeli idősebb testvéreitek vagyunk, ezért továbbra is aggódva figyeljük a tevékenységeteket. Beavatkozni ugyan nem tudunk az életetekbe, de teljes szívvel kívánjuk, hogy sikerüljön megváltoznotok. Ne pusztítsátok el a csodálatos kék bolygótokat, e ritka adottságú légkörrel rendelkező világot, mely oly csodálatosan lebeg az űrben, és nyüzsög rajta az élet!” A földönkívüliek másik csoportja ezt üzente nekünk: „A Föld nevű bolygó gyönyörű, szépek a házaitok, a földjeitek, a virágaitok, de főképp a folyóitok. A pusztulás azonban nem marad abba, ha öldöklitek egymást. Nem segíthetünk, ha ti sem segítetek egymáson.” (A Földön kívüli megfigyelők tevékenységéről szóló részletes beszámoló a Színes UFO 2005. márciusi számának 17-32. oldalain olvasható.)

[

Sokak szemében azért nincs hitele az ezotériának, mert hiányolják az elméleti ismeretek gyakorlatba való átültetését. Így azt hiszik, hogy ez az egész humbug, megvalósíthatatlan kitaláció. Csúcsos sipkás, elborult tekintetű mágusok hagymázas víziója. A valóság azonban rácáfol erre a tévhitre. Törté­nelmünk során még soha nem született annyi paratudományokon alapuló találmány, mint a XX. szá­zad végén, és a XXI. század elején. Főleg a szabadenergia-kutatás, a szabadenergia kinyerése terén aktívak a feltalálók. De hol vannak ezek a találmányok, miért nem találkozhatunk velük az üzletekben? Miért nem vásárolhatjuk meg, miért nem használhatjuk őket? Erre a kérdésre az Index internetes újság 2004. július 6-i számában kaphatunk választ „Ügynökök szűrik a benyújtott találmányokat” címmel:

„Az amerikai kormányzat hosszú évek óta több ezer szabadalmat tart kvázi parkolópályán, eltiltva az eredeti feltalálót ötlete hasznosításától, a terület további vizsgálatától, sőt a vele esett sérelmek elpanaszolásától. Az indok minden esetben nemzetbiztonsági megfontoláson alapul, és ha a feltaláló megszegi a tiltást, tízezer dollárig terjedő pénzbüntetést és kétéves börtönt kockáztat. Az USA-ban érvényben lévő szabadalmi törvény (Invention Secrecy Act) több mint fél évszázada megbízhatóan tartja vissza a nyilvánosságtól számtalan feltaláló ötletét. Aki a szabadalmi eljárás megindítása után belefut a „Secrecy order” (Titoktartási rendelkezés) névre hallgató intézkedésbe, attól bekérik az összes kutatási eredményét és működő modelljét, majd titoktartási nyilatkozatban kell vállalnia, hogy az adott területen nem vizsgálódik tovább.

Az eredeti megfogalmazás szerint a titoktartási rendelkezés a nemzetbiztonsági szempontból érdekes találmányokra terjedhet ki, miközben minden egyes letiltó határozatot évente meg kell újítani. Ennek ellenére folyamatosan több ezer találmány van talonban – állapította meg az amerikai tudósok föderációja (FAS) – sőt szerintük az elmúlt években még fokozódott is a titkosítási verseny. Az Inter­neten több helyen is hozzáférhető a titoktartási nyilatkozat hiteles szövege. Ennek alapján a Secrecy order alá vont személynek részletesen be kell számolnia, hogy a szabadalmi hivatalon kívül kivel osz­totta még meg találmánya részleteit. Ha az érintett amerikai állampolgár, akkor a következő lépés a ti­toktartási nyilatkozat aláírása. Társfeltalálói viszony esetén az eljárás bonyolultabb. Ilyen­kor az irat még azt is megtiltja, hogy a feltaláló értesítse a külföldi érintetteket a hivatali döntésről. Ehelyett meg kell adnia a beavatottak nevét, címét, és hogy mely részletekről van tudomásuk. Velük ugyanis a meg­felelő szervek beszélgetnek majd el.

Ha a feltaláló a tiltás ellenére nyilvánosságra hozza a szabadalmi beadványa részleteit, vagy más országban próbál rá szabadalmat bejegyeztetni, tízezer dollárig terjedő pénzbüntetést és két éves bör­tönt kockáztat. Ezért cserében semmilyen kompenzálásban, anyagi kártérítésben nem részesül. (A tit­kosítási rendelkezés külön hangsúlyozza, hogy kibocsátása nem igazolja semmilyen formában a talál­mány működőképességét vagy használhatóságát.) Ilyen feltételek mellett sokan már azt tanácsolják, hogy az USA szabadalmi hivatalában (Patent & Trademark Office, PTO) senki ne próbálkozzon energetikával, gravitációval és szupravezetéssel kapcsolatos találmányt benyújtani. Ezek ugyanis olyan kulcsszavak, amelyre a találmányokat megszűrő bizottság azonnal reagál. Egy 1971-es, immár nyilvá­nos listában felsorolják, mely területeken következhet be könnyedén a titkosítás.

A FAS szerint az amerikai hadsereg, a haditengerészet és légierő, az energetikai tárca, a NASA és az NSA (Nemzetbiztonsági Ügynökség) képviselőinek minden egyes USA-ban benyújtott szabadalomra „megállítási joga” van. Korábban csak a védelmi tárcával szerződött cégek számíthattak a szabadalom titkosítását kimondó határozatra. Az USA területén történt terrortámadások árnyékában azonban már a független civil vállalkozásokat is mind gyakrabban kötelezik az általuk kidolgozott technológia nem­zetbiztonsági megfontolásokból történő átadására. Ez az eljárás tetemes pénzügyi veszteséget okoz ne­kik. Miután az állam ráteszi a kezét az eredményeikre, még a horribilis kutatási költségeiket sem tudják visszanyerni. Nem kezdhetik el a gyártást, nem tehetnek szert bevételre, nem kamatoztathatják több éves munkájuk, erőfeszítésük eredményét. Ez a kisebb vállalkozások tönkremenetelét eredményezi. Ráadásul még nem is panaszkodhatnak emiatt, mert ha újságírókhoz vagy a nyilvánossághoz fordul­nak, börtönbe csukják őket.

A rakétavédelmi rendszerek fejlesztőit nem éri meglepetés a hivatal működésével kapcsolatban, mert ők eleve katonai megrendelésekre számítanak, és már a szabadalmi beadványuk is titkosított ele­mekből áll. Másokat viszont derült égből villámcsapásként ér a kisajátító határozat. Ha pl. számító­gépes hálózatokra biztonsági alkalmazást készítenek, vagy arcfelismerő rendszert fejlesztenek ki a bankok számára, könnyen lecsaphat rájuk a Secrecy order. Az alkalmazást, gyártást letiltó döntés in­doklásához pedig elegendő, ha a kormányzati hivatalnokok szerint a szabadalmi beadvány nyilvános­ságra kerülése államérdeket sért. Mivel ma már az elbírálás feltételei nem nyilvánosak, igen nehéz a szabadalomra ácsingózóknak előre megjósolniuk a beadvány sorsát. A fent említett 1971-es lista alapján a 70-80%-os hatékonyságú energia-átalakító technológiák, és a 20%-nál jobb hatásfokú napelemek is veszélyben voltak.

Az amerikai titkosítási őrület az 1990-es évek elején tetőzött. Akkor egyes években hatezernél is több találmány számított tabunak. 1993-ban pl. még a nagy sebességű fényképezési eljáráson dolgozó cégek, és felfújható csónakok gyártói is bekerültek a titkosításra jelöltek közé. (Róluk is csak azért tudunk, mert végül megúszták a minősítést.) A FAS statisztikái szerint a szeptember 11-i sajnálatos eseményeket követően jelentősen megugrott az állam által felügyelet alá vont szabadalmak száma. A szervezet legaggasztóbbnak az egyszerű magánembereket érintő ügyek szaporodását tartja. A 2002-2003 -ban született 133 Secrecy order közül 75-öt magánszemély kapott kézhez. Ez nem csak anya­gilag teszi tönkre a magánfeltalálókat, hanem erkölcsileg is megsemmisíti őket. Éveken, évtizedeken át dolgoznak éjt nappallá téve. Legtöbbször a családjukat is nyomorba taszítják, majd amikor elérkezik munkájuk kamatoztatásának időszaka, megjön a titkosítási határozat. Nem csak a remélt haszon ma­rad el, még a befektetett pénzüket sem nyerhetik vissza. A munkájuk is kárba vész. (Ha a feltalálás helyett alkalmazottként tevékenykednek, a hosszú évek alatt vagyonnyi összeget kereshettek volna.)

2001-2002 -ben összesen 4792 korábbi szabadalom nyilvános hozzáférhetőségét tiltották meg az USA-ban. Egy évvel később, a minden egyes esetre kötelező éves felülvizsgálat ellenére ez a szám 4838-ra nőtt. A 12 darabos növekményre nincs magyarázat. Mint ahogy a hivatal működése sem ellenőrizhető, a határozatuk sem kérdőjelezhető meg. Bár az amerikai szabadalmi törvény előírja a titkosítás alá vont esetek rendszeres felülvizsgálatát, az eljárás igen bonyolult, és a kisajátításra jogosult különböző védelmi szervezeteknél eltérő a menete. Néhány feltaláló azonban foggal-körömmel harcolt az igazáért, és az érdekesebb esetek joghallgatók okulására szolgáló perekké váltak. Ezeknek a pereknek a kimenetele azonban már eleve eldöntetett. Ezeknél az eljárásoknál is bebizonyosodott, hogy az állam nemzetbiztonsági okokra hivatkozva azt tesz, amit akar. A szerencsétlen magánfeltalálók helyzetét pedig még az Amerikában tetemes ügyvédi költség is sújtja.” Hát ezért nem árasztják el az üzleteket az ezoterikus találmányok. Különféle meggondolásokból már a gyártásig sem jutnak el. Pedig rengeteg van belőlük. A legjobbakról sosem fogunk hallani, még a létezésüket is titkolják.

Külföldön sem jobb a helyzet. A benyújtott találmányokat minden országban biztonsági szűrésnek vetik alá. Ha a társdalomra veszélyesnek tartják, elküldik a Nemzetvédelmi Hivatalnak, vagy a Hon­védelmi Minisztériumnak. Az sem jó, ha a találmány az átlagosnál nagyobb haszonnal, vagy techno­lógiai áttöréssel kecsegtet. Ilyenkor az Ipari Minisztérium teszi rá a kezét. A titkossá nyilvánítás után azonban a hasznosítás rendszerint nem indul be. A különböző hivatalok „malmai olyan lassan őröl­nek”, hogy mire történik valami az ügyben, a szabadalom többnyire elavul. Az is előfordul, hogy az elbírálásra kiadott intézetben egyszerűen ellopják a találmány lényegét, és később sajátjukként szaba­dalmaztatják, vagy titokban gyártásba veszik. (Ezt nem ők teszik meg, hanem kiadják egy harmadik cégnek, akinek a neve sehol sem szerepel az ügymenetben.) Miután ennek az eljárásnak minden lépése titkos, lehetetlen ezeket az eseteket feltárni, a plágiumot bizonyítani. (Azért sem göngyölíthetők fel az ilyen ügyek, mert ezek a manipulációk mostanában már nem vezetői utasításra történnek. Sokkal gyakoribb eset, hogy az elbírálást végző személy tájékoztatja egy másik cégnél dolgozó haverját az ötletről, aki aztán újításként vagy szolgálati találmányként beadja a munkahelyén, majd a haszonból részesíti őt.)

Ilyen körülmények között valóban nem érdemes csúcstechnológiával foglalkozó szabadalmat benyújtani. Az amerikai Hamel példáját követve akkor jár el a feltaláló a leghelyesebben, ha az eredményét nyilvánosságra hozza, felteszi az Internetre. Ha szerencséje van, a találmányát alkalmazni kívánó cég szakértőként meghívja, és talán még know-how díjat is hajlandó fizetni neki a legyártott termék után. Ha nem, akkor legalább erkölcsi haszna származik a munkájából. A nyilvánosságra hozással senki sem vitathatja el az elsőbbségi jogát, ami egy későbbi tudományos díj esetleges odaítélésénél nagyon fontos. Nem elvetendő előny az sem, hogy a nyilvánosság elé tárással elősegíti a tudomány fejlődését, a világ előbbre jutását. Ha az élete folyamán nem részesül semmilyen jutalomban, a nyilvános elismerés akkor is azzal az érzéssel tölti el, hogy nem élt hiába.

A titkosított találmányok tulajdonosai viszont egy életen át őrlődnek, szenvednek. Kezdetben azért, mert nem engedik kamatoztatni a találmányukat, később pedig azért, mert már senki sem érdeklődik az elavulttá vált eredményük után. Az eljárást időközben újra feltalálta és nyilvánosságra hozta valaki, vagy született egy tökéletesebb megoldás. Így még a nevük sem marad fenn az utókornak. Egy túl­világi üzenet így fogalmazza meg ennek a jelenségnek az okát: „A tiéd csak a mű, nem pedig a gyü­mölcse.” Ha Isten sem akarja, hogy a munkánkból meggazdagodjunk, legalább a nevünk maradjon fenn ebben az ordas eszméket követő világban.

 

Az ezotéria lejáratói

 

Az ezotéria hitelét, társadalmi elfogadását leginkább a művelői hátráltatják. Kevés a felvilágosult, gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező jó szakember. Annál több viszont a szélhámos, a sokszor igen veszélyes álpróféta, és a félművelt, tájékozatlan amatőr. Ők azok, akik szeretnének érteni ehhez a szakmához, de nincs elég türelmük az ismeretek elsajátításához. Így azt terjesztik a környezetükben, ami itt-ott rájuk ragadt. Ezek a töredékinformációk azonban egymáshoz illesztve nem szakvéleményt, hanem nevetséges maszlagot eredményeznek. A fél füllel hallott információk összezagyválásának eredménye az a rádióban elhangzott hozzászólás is, mely szerint: „Szinte orvosi tény, hogy körülvesz bennünket egy hétrétegű fényruha. Beavatást nyernek ebbe az egyszerű fiziológiai összefüggésbe, mely szerint a nőknél két hasi csakra tárolja a negatív energiát. A rossz párkapcsolat eldugítja az örvényeket, megzavarja az aurát, ennek következtében a bélsár egy része felrakódik a hasfalon. A nők lelkileg elkezdenek enni, de minden rendbe jön, ha a csakrákat ráhangoljuk a normál zenei A-hangra.” Utána megtudtuk még, hogy a „látók holisztikus háromszöge háromszögben áll”. Ezt az épületes halandzsát csak az álpróféták tudják felülmúlni.

Biegelbauer Pál természetgyógyász szerint: „Az álpróféták kínosan ügyelnek rá, hogy lehetőleg minden szavuk szent kinyilatkoztatás legyen. Szájukból csak úgy röpködnek a szanszkrit, görög, latin és középkori mágikus szavak, alkimista kifejezések. Azonban többnyire hibás kiejtéssel, és anélkül hogy tisztában lennének a jelentésükkel. Nem egy olyan csodabogár van közöttük, aki nem mer kezet fogni senkivel, mert »ráragadnak a negatív erők«. Nem ül le egy székre anélkül, hogy ingájával vagy varázsvesszejével be ne mérné annak erőterét. Páciensei körül akkurátusan söpörgeti a semmit. Miközben óvatosan átugrálja a kezével lesöpört káros hullámokat, bizalmasan elárulja, hogy a Szíriuszról jött, vagy valamelyik bibliai szent XX. századi reinkarnációja. Ezek a »csodadoktorok« az emberi kiszolgáltatottságra és hiszékenységre alapozzák tevékenységüket, és hatalmas összegeket zsebelnek be szemfényvesztő üzelmeik révén. A bio-, kozmo-, sőt isteni energiák vásári fitogtatása, az univerzum titkairól alkotott hagymázas elképzeléseik unos-untalan hangoztatása, a boldog-boldogtalant diagnosztizálás, a másokat tolakodóan gyógyítani akarás, az örökös inga- és vesszőlengetés mögött többnyire egy feltűnési viszketegségben szenvedő szürke kisember áll, aki így próbál kitörni mindennapi életének szánalmas, üres világából.

Aki valóban különleges képességek birtokosa, az sohasem törekszik arra, hogy mások csodálják. Tisztában van azzal, hogy adottságai nem mások elismerésétől függnek, hanem egyszerűen csak vannak. Képessége nem dicsőség, hanem adottság, és felelősség. Nem csak áldás, hanem teher is. Ingyen ajándék a gondviseléstől. Cserébe viszont mások gondját kell viselnie. Önzetlenül gyógyítania kell a környezetében élőket, a hozzá fordulókat. A különbség nem a viselkedésében, hanem ben­ne van. Egyszerű, csendes. Nem beszél arról, amihez ért, hanem cselekszik, és mindig másokért. So­sem nézi a maga hasznát. Még erkölcsi elismerésre, hálálkodásra sem tart igényt. Nem szereti, ha ma­gasztalják, mert képességeit nem önmagának tulajdonítja. Az extraszensz képességek vagy velünk születnek, vagy nem. Különleges adottságaink ajándékok. Erre az életre kaptuk őket, hogy szol­gáljuk velük embertársainkat. A paranormális képességek nem magasabb rendűvé teszik tulajdo­nosát, hanem mássá.”

A szakma kiválóságaitól távol áll a szélhámosság is, és mindent elkövetnek a csalók leleplezésére. Ezen a téren igen aktív volt a nemzetközi hírnévre szert tett szabaduló művész, Harry Houdini. Kevesen tudják, hogy ő is magyar volt. Budapesten született 1874-ben, mint Weisz Henrik. Fellépései során 1918-ban eltüntetett egy cirkuszi elefántot, később meg átsétált egy téglafalon. Tehetségét, parapszichológiai képességét többnyire különböző bilincsekből való kiszabadulásra, és egyéb bűvésztrükkökre pazarolta. Ezek egyike volt, hogy lenyelt egy darab cérnát és egy marék varrótűt, majd összefűzve húzta elő őket a gyomrából. Közben valóságos keresztes hadjáratot folytatott az álmé­diumok és a csaláson alapuló szeánszok leleplezésére. Rengeteg csalót állított bíróság elé vagy szé­gyenített meg. Nyilvános előadásokon mutatta meg az embereknek, hogy milyen trükkökkel csalják ki tőlük a pénzt.

 

Kényes témák

 

Az előző fejezetek bírálataihoz kapcsolódva most egy tabutéma következik. Egy olyan állapot kialakulásának kritizálása, amelynek már a megemlítése is rasszizmusnak számít a demokratikus társadalmakban. Erről azonban szó sincs. Ahhoz hogy egy problémát meg tudjunk oldani, fel kell tárni a tényeket, ki kell mondani az igazságot. A hiányosságok elkendőzésével, szemérmes elhallgatásával nem lehet rádöbbenteni az érintetteket tarthatatlan helyzetükre.

Álságos humanizmusunk világszerte tapasztalható megnyilvánulása a demokrácia túltengése. Mintha az emberiség most egyszerre helyre akarná hozni mindazokat a bűnöket, amelyeket az elmúlt évezredek során a kisebbségek, a hátrányos helyzetűek sérelmére elkövetett. Először az egyes népcsoportok nevét változtatták meg. Így lett a négerből „fekete”, a cigányból pedig „roma”. Az átcímkézés azonban nem változtat a dolgok lényegén. A de­mokrácia élharcosai szerint a névváltoztatás az érintettek kérésére történt. De miért volt erre szükség? Szégyellték a hovatartozásukat? Azt hiszik, hogy ha új elnevezéssel illetik őket, ettől különbek lesz­nek? Ki a felelős e szavak jelentésének lejáratásáért? A nevüket szégyenlő népcsoportok miért nem viselkedtek úgy, hogy ne megvetést, hanem megbecsülést, elismerést váltsanak ki a társadalom­ból? Egy névváltoztatással ne lehet semmivé tenni a múltat. Mindegy hogy minek neveznek valakit vagy valamit, az elnevezés nem befolyásolja a lényeg megítélését. Miért nem kell szégyenkeznie egy angolnak, ha azt mondják rá, hogy „angol”? Miért nem zavarja a japánokat, ha valahová csoportosan megérkezve azt hallják, hogy: „jönnek a japánok”? Újabban a médiában már nem csak a cigány, hanem a roma szó sem hangozhat el. Ezért szegény sarokba szorított újságírók kínjukban úgy próbálnak utalni a cigány származásra, hogy: „egy barna bőrű férfi, illetve nő”. Németországban pedig a sajtó „mobil etnikai kisebbségnek” nevezi a cigányokat. Pár évvel ezelőtt még maguk az érintettek erőltették a médiában a „roma” elnevezést. Időközben ezt a kifejezést is lejáratták?

Még óvatosabb elnevezések születtek a hátrányos helyzetűek esetében. Az évezredek óta használt „nyomorék” szó ma már kifejezetten sértőnek számít. Helyette a „súlyos testi kihívásokkal küsz­kö­dő” kifejezést ajánlatos használni. Az álszenteskedő fi­nomkodók már a vakokat is vil­ágtalanoknak nevezik. Ők azon­ban kikérték maguknak ezt a ti­tulust. Azt mondják, hogy nekik nagyon is megvan a saját vilá­guk. A mozgássérülteket is egy­re jobban zavarja a végtelen­sé­gig fokozott tapintat, a meghu­nyászkodó álszemérem. Egy ke­rekes székben ülő férfi azt mond­­ta, hogy: „Látom segíteni szeret­nének nekem, de nem mernek megszólítani. Nem tudják, mit mondjanak, hogy ne sértsenek meg. Így aztán némi tétovázás után odébb állnak.” Ezt akartuk? Így könnyítettük meg a hátrá­nyos helyzetűek életét? Ameri­kában már a latin „homoszexu­ális” kifejezést sem lehet használni. Helyébe a „nemi orientációjában eltérő” minősítés lépett. Az álszenteskedő szemforgatók egy idő után az általuk kreált új kifejezéseket is sértőnek találják, ezért újabb és újabb fogalmakat találnak ki. Ez az út oda vezet, hogy egy idő után elfogynak az erre a célra használható, az érintettek állapotához illő szavak.

A fizikai lét lényegével, mélyebb összefüggéseivel tisztában levő emberekre sem jellemző a képmutató, az élet kellemetlenségeit elkendőző magatar­tás. Indiában, a karmatan hazájában egy értelmiségi apa nem „szellemi téren kihívásokkal küszködő”-nek nevezte a fiát, hanem egészen más szemszögből közelítette meg ezt a helyzetet. Amikor a madrasi mérnöknek szellemi fogyatékos gyermeke született nem roppant össze, mint mi. A világ nyugati felében egy testileg, pszichikailag sérült gyermek elviselhetetlen érzelmi teher a szülő számára. Vagy mesterkélten agyongügyögik, vagy látni sem bírják, és intézetbe adják. A társadalom sem képes szembenézni a tényekkel, ezért színlelt viselkedéssel, finomkodó kifejezések alkalmazásával próbálják elbagatellizálni a valóságot. Szegény indiai fiúnak taknya-nyála egybefolyt. A nem éppen szívderítő látvány ellenére az apja csodálatos derűvel és kedvességgel bánt ezzel a gyerekkel. Az európai újságíró csodálkozása láttán ezt mondta: „Nézze én tudom, hogy ez a gyerek az előző életeiben nem volt hülye. Most hülye. Ezzel egy nagyon nehéz sorsot vállat magára. Én úgy fogom fel ezt a dolgot, hogy egy vezeklő él a családomban.”

Az sem segít, ha a szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű családokból származó, vagy az enyhén értelmi fogyatékos gyerekek „felzárkóztató” iskoláját „képességkibontakoztató”-ra keresztelik át. Ezeket a gyerekeket nem megtéveszteni kell, hanem közölni velük valós állapotukat, majd megtenni mindent azért, hogy a körülményekhez képest minél többet hozhassák ki magukból. Ha álomvilágban ringatjuk őket, ha jóindulatú hazugságokkal el­ken­­dőz­zük a tényleges állapo­tu­kat, akkor esélyük sem lesz a társadalomba való beillesz­ke­dé­sére. Az iskolakapun kívül, az életben ugyan­is senki sem fog finomkodni velük. Ott meg­le­hetősen kemény pofonok kö­ze­pette hamar ráébrednek a va­ló­ságra, arra hogy egy ala­kos­­ko­dó, mesterkélt világban ne­vel­­ték őket.

A finomkodó, álszent neve­lés már születésünk pillanatától elkezdődik. A politikai korrekt­ség jegyében pl. a brit bölcső­dékben megváltoztatták egy gyer­mekvers rigmusát. A „bee-bee fekete bárány”-t ezentúl „szivár­ványszínű bá­rány”-ként kell éne­kelni, annak elle­nére, hogy ez a változat sánta rímet eredményez. Nálunk valamelyik óvo­dában egy bevándorolt török anya til­ta­kozására azt az évszázadok óta éne­kelt versikét, hogy: „Gólya, gólya, gi­li­ce, mitől véres a lábad? Török gye­rek megvágta, magyar gyerek gyó­gyítja.” a következő módon szabad csak éne­kelni: „Egyik gyerek meg­vágta, a másik gyerek gyógyítja.” Ang­liában az esély­egyenlőségért küzdők a minap azt kifogásolták, hogy a BBC kará­csony es­ti műso­rához készített jászol nem felelt meg a vonatkozó előírásoknak. A szűk ajtó mellett nem ala­kí­­tot­tak ki egy má­sik bejáratot a moz­gás­kor­látozottak szá­mára.

Ame­riká­ban odáig jutottak az érzelgős tolerancia minden téren megnyilvánuló érvényesíté­sé­ben, hogy már a „kis” szót sem lehet használni, mert az alacsony mé­retre való célzás diszkri­mi­ná­ció­nak minősül. Helyét a „verti­ká­lisan hátrányos méretű” kife­je­zés vette át a hivatalos iratok­ban. Élcelődő újságírók szerint, ha ez így megy tovább, akkor át kell fogalmazni a „három kis­malac”-ról szóló gyermekmesét is. A továbbiakban ez lesz a köz­ismert mese címe: Vertikálisan hátrányos testméretű fiatal sertések. Hogy a malac miért nem maradhat? Mert sokak szerint ennek is pejoratív értelme van. Már olyan csoportok is vannak, amelyek a kerti törpék jogaiért folytatnak küzdelmet. Egyesek ott tartanak a demokrácia túlhajszolásában, hogy harcot indítottak az emberszabású majmok jogaiért. Az ausztrál Peter Singer bio-etikus már egy deklarációt is fogalmazott ez ügyben, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szellemében. Ebben többek között azzal érvel, hogy: „Ezek az állatok intellektuális képességeik tekintetében nem különböznek a gyengeelméjű, szellemileg elmaradott emberektől. Ezért az az éles, morális határ, amit az ember önmaga és biológiai őse között húzott, nem tartható tovább.” Végső érvként azt hozta fel, hogy: „Az emberszabású majmok már hazudni is tudnak, így igazából nem különböznek tőlünk.”

Az állatok egyenjogúsításába a törvénykezés is beszállt. Az Egyesült Államokban az Állatvédő Liga beperelt egy férfit, mert az erre a célra rendszeresített hurokkal megölt egy patkányt, amely a zöldséges kertjét dézsmálta. A sze­rencsétlen embernek ügyvédet kel­lett fogadnia, mert a Liga börtönbüntetéssel fenyegette a kártékony rágcsáló elpusztítása miatt. Ame­ri­kában már a böllérkedés is veszé­lyes mesterség. Floridában 3 hó­nap börtönre ítéltek egy férfit, mert „túl kegyetlen volt a disznóhoz”. Nem tudott vele kellően gyor­san és fáj­dalommentesen végezni. Csak a harmadik szúrásra múlt ki a malac­pecsenyének kiszemelt ál­dozat. Az angliai közvéleményt is jobban ér­dekli a rókavadászat be­til­tása, mint fiainak iraki há­ború­ban való köz­reműködése. A londoni Hyde-parkban 400 ezren vettek részt azon a tüntetésen, amelyen a rókavadászat megtiltását követelték a parlamenttől. Legfőbb érvük az volt, hogy: „A hajtóvadászat veszélyezteti a róka jólétét.” Az nem érdekli őket, hogy a száj- és körömfájás miatt 217 ezerre szaporodott fertőzött rókaállomány komolyan veszélyezteti a farmgazdaságok biztonságát. Azzal sem törődnek, hogy a rókairtás alternatív módszerei, a lelövés vagy a kelepcébe ejtés mennyibe fog kerülni. Arról nem is szólva, hogy a vadásztársaságok vendégül látása jelenleg 6-8 ezer embernek biztosít állást, megélhetést a munkanélküliséggel küszködő falvakban. Minderre fittyet hányva a londoni parlament 2005-ben egész Nagy-Britanniában betiltotta a rókavadászatot.

A norvég kormány már a gilisztákkal való horgászást is meg akarta tiltani. 2005-ben megbíztak egy tudóscsoportot, hogy tárják fel a földigiliszták „fájdalomküszöbét”, és az eredménytől teszik függővé a rendelet meghoza­ta­lát. Hosszas kutatás után a szakemberek megállapították, hogy a kukacok nem éreznek fájdalmat, miközben a horgon vergődnek. Álszent állatvédők már a libatömést is betiltatták. A túletetés, az elhízás árt a li­bának. Az viszont már nem za­varja őket, hogy a végén elvág­ják a nyakát. A libát már nem lehet tömni, de legyilkolni igen. Világszerte állatok milliárdjait hizlalják, majd mészárolják le előre megfontolt szándékkal, majd kannibálok módjára fel­fal­ják. Ezt a vérengzést nem ki­fogásolják az állatvédők. Minden bizonnyal azért, mert ők is húsevők. A libamájat pedig nem szeretik, különben nem kifogásolnák a több ezer ember megélhetését biztosító libahízlalást. A Bibliát sem olvassák, mert akkor tudnák, hogy Isten az állatvilágot az ember szolgálatára rendelte. Ennélfogva mindenkinek egyéni felelőssége, hogy miként bánik az állatokkal.

Úgy látszik Svédországban is fontosabb az állat, mint az ember. Svéd állatvédők törvényjavaslatot nyújtottak be a parlamentbe, hogy büntessék meg azokat a gazdákat, akik magányra ítélik a lovukat. Véleményük szerint a rendszeres takarmányozáson és futtatáson kívül biztosítani kell az állatok számára a szaporodáshoz való jogot is. Ezen túlmenően a lovakat megilleti a társaság. Ha a „szívtelen gazda” ezt nem látja be, kobozzák el tőle a magányra ítélt paripát. Érdekes, hogy a magányos, idős emberek számára senki sem kíván társaságot biztosítani. Amerikában már nem kell jogi úton gondoskodni az állatok szórakoztatásáról. Maine államban a szarvasmarháknak színes tévéjük van, és decemberben karácsonyfát állítanak nekik. E hír hallatán a hajléktalanok azt sóhajtozták, hogy szívesen lennének marhák Mainben.

A holland állatvédők is bejutottak a hágai alsóházba. Képviselőjük első dolga volt, hogy felszólította a holland agrárminisztert, lépjen fel magyar kollegájánál a libák kézi tollfosztása ellen. Ha ezt is megtiltják, nem lesz mire hajtanunk a fejünket. Marad a füllesztő szivacspárna. Mindenesetre különös, hogy egy olyan országban aggódnak ennyire az állatok jólétérét, ahonnan az állatpornó piacának 75%-a származik. Úgy tűnik, hogy a hollandok meglehetősen hipokrita[83] módon értelmezik az állatok iránti tiszteletet. Az is meglepő, hogy egy olyan ország akarja a világot erkölcsös magatartásra inteni, ahol hivatalosan engedélyezték a kábítószer-használatot, és ahol egész utcasorokat alkotnak az ugyancsak államilag engedélyezett bordélyházak.

Berlinben a mentőket hívták egy rosszul lett nyúlhoz. Az orvos mesterséges lélegeztetéssel mentette meg az életét. Egy kiürült golyóstoll betétjéből kialakított csővel fújt levegőt a torkába, majd szirénázó mentőautóval vitték a legközelebbi állatkórházba. A nyúlmentő akció több mint 2 órát vett igénybe. Ez alatt 68 500 ember (köztük 28 000 gyerek) halt éhen a világban, mert velük senki sem törődött. A minap állatvédők szigorúan megrótták Bush amerikai elnököt, amiért eleven halat dobott oda a kutyájának. Egyes országok államfői eleven emberekkel szokták ezt csinálni. Az ő sorsuk már nem izgatja az érzelgős aktivistákat. „Embervédők” ugyanis nincsenek. Ebben a világban csak az állatoknak van becsületük. Az emberek életéért, sorsáért senki sem aggódik. Legalábbis eddig még nem alakult egyetlen embervédő liga sem. Az emberek „jóléte” senkinek sem fontos. Az ember nyugodtan károsodhat, a rágcsálók, a fer­tőzést terjesztő állatok nem. Lassan a horgászok is csak injekciós tűvel és érzéstelenítő fecskendővel felszerelkezve ülhetnek ki a folyó- vagy tópartra, mert a kifogott halat fájdalommentesen kell megölni. Nem hiába mondják, hogy „feje tetejére állt a világ”.

 

A demokrácia szemforgató farizeusai mindenütt megtalálhatók. Nálunk pl. egy hivatalosan bejegyezett civil kezdeményezés beadvánnyal fordult a médiahatóság panaszbizottságához, hogy tiltsák be az Egri csillagok című film televízióban való vetí­tését. Mint tudjuk ez a nép­szerű ifjúsági regény és an­nak filmváltozata Magyar­ország török megszál­lása alatt ját­szódik, ezért nem mentes a két ellenfél közötti csa­ta­je­le­netek ábrázolástól. Egye­sek azonban korunk álde­mok­ra­ti­kus szemüvegén ke­resz­tül szem­lélik a tör­té­nel­met. Ennek alapján szüle­tett meg a panasz: „A film­ben a kulturális és társa­dalmi ön­meghatározások, szokások és gondolkodás­mó­dok mássága miatt öldöklik egy­mást a keresztény ma­gyarok és mu­zulmán törö­kök. A hatályos rendelkezések szerint azonban nem engedhe­tő meg az ártalmatlannak vagy jogosnak ábrázolt agresszió olyan személyek ellen, akik külső meg­jelenésük, kulturális és társadalmi önmeghatározásuk, szokásaik vagy gondolkodásmódjuk mássága alapján szenvednek erőszakot.”

A bírálókat csak ez zavarja. Az nem baj, hogy a 150 éves megszállás alatt a török sereg olyan pusztítást vitt végbe az országban, melynek következtében falvak százai néptelenedtek el, és Magyarország lakossága egyharmadára csökkent. A kisdiákok nem szerezhetnek tudomást erről a tényről, mivel ez a folyamat megle­hetősen erőszakos módon ment végbe. Ez pedig – legalábbis szavakban – elítélendő. Ezért a panaszosok aggódásukat fejez­ték ki az ellenséget ért atrocitások, a jogos önvédel­münk következ­té­ben elszenvedett testi bántal­mai­kért. Kifogásolták még, hogy: „Az ost­romlott várfalról le­eső törökök csak felvil­lan­nak a képkockákon, to­váb­bi sorsukról semmi hír.” Pedig a rendelet ki­mondja, hogy: „A műsorszolgál­ta­tónak tiltott kate­góriába kell sorolni a műal­ko­tást, ha az erőszakos cselek­mény áb­rá­zolása oly mérték­ben me­grövidített, hogy az ál­do­zatra gyakorolt hatás, kö­vet­kezmény el­hall­gatásra ke­rül. Itt pedig még a Vége feliratot követően sem tu­datják velünk, hogy az ost­rom után mindegyiküket szak­szerűen ellát­ták, és boldogan éltek a további­a­k­ban.” Ha egy időgép se­gítsé­gé­vel vissza­mennénk a XVI. szá­zadba, és ezt az agyalágyultak által ki­ötlött eszte­lenséget felolvas­nánk a török meg­szálló csa­pa­tok túl­nyomó részét al­kotó janicsároknak (gyerekko­ruk­ban el­rabolt és ke­gyetlen harcra, kí­mé­letlen öldök­lés­re ne­velt katonák­nak) va­lószí­nű­leg a hasukat fog­nák a rö­högéstől, hogy mi milyen ostobák vagyunk.

Külföldön is mind gyak­rabban fordulnak elő ne­vet­séges túlka­pá­sok. Német­or­szágban egy öreg­asszony fel­jelentette az egyik té­vé­csa­tornát, mert sértésnek vette a „vénasszonyok nyara” ki­fe­je­zést. A bírói dön­tés alap­ján a kései nya­rat ezentúl „idős höl­gyek nya­ra” -ként kell említeni. Az emanci­pá­ció élhar­co­sai sem tétlen­ked­nek. Lan­ka­datlan buzgal­muk kö­vet­kez­mé­nyeként már a „gyengébb” nem ki­fejezés hasz­nálata is ke­rülendő. A brüsszeli bü­rokraták ezt az év­szá­zadok óta al­kal­ma­zott fogalmat is a sze­xista szte­reo­tí­piák kö­zé sorolta, amelyet ide­­­je száműzni a szó­tá­runkból. Már a lustá­kat, a munkakerülőket sem lehet megbélye­gez­ni. A politikusok újab­ban így hivatkoz­nak rájuk: „alacsony mun­­ka­kultú­rával ren­del­ke­ző társadalmi ré­te­gek.” A szó­lás- és vé­leménynyilvání­tási sza­­badság korlá­to­zása tönk­­reteszi a hu­mort is. Ma már egy zsidó vic­cet sem lehet akárhol, akár­milyen tár­saságban el­mondani.

Nagy-Britan­ni­ában most ké­szül­­­nek beve­zet­ni a véleménynyil­vá­­nítás további korlá­to­zását. Az an­gol kor­mány törvény­javas­lata alap­ján a bíróságok akár 7 év börtön­nel is sújt­hatnák a vallások elle­ni gyűlö­let­keltést. Ez ellen már a hu­mo­risták is kikeltek. Az­zal érvel­nek, hogy a humor gyakran sértő, de ha senkinek a hibá­ján nem vic­celőd­he­tünk, meg fog szűnni ez a szórakoztató mű­faj. Nem elég, hogy egyre sivárabb, öröm­telenebb az életünk, már egy jót sem nevethetünk. A végén meg­szólalni se me­rünk, nehogy valakit óha­tat­­lanul is meg­sért­­sünk. Ha az ál­de­mok­ratikus érzelgős­ség így megy to­vább, meg fo­gunk „sava­nyod­­ni”. A karikaturisták is csak annyit en­gedhetnek meg ma­guknak, hogy kom­men­tár nélkül áb­rá­zolnak ben­nünket, amint ülünk a törvényein­ken, behúzott cipzárral a szán­kon. A nyugati országokban élők a de­mokrácia legfőbb vívmányának a szólásszabadságot tartják. Ezen az úton haladva azonban mi is oda ju­tunk, ahová a vallási fanatizmus ta­laján álló országok ítélkezése. Ku­vaitban 1998-ban fél­évi kényszer­munkára ítéltek egy főszerkesz­tőt ennek a viccnek a megje­len­teté­séért: „– Miért tiltották ki Ádá­mot és Évát a Para­dicsomból? – Azért, mert nem fizet­tek lakbért.” Mellék­bün­te­tésként a bí­róság egy hétre be­til­totta az újság megjelenését.

 

Furcsa háború

 

Ma már a háborúk sem a meg­szokott módon folynak. A je­len­legi a legfurább az összes közül. Most ne firtassuk, hogy miért van rá szükség. Ez majd utólag kiderül. Az ellene ágálóknak, a száz­ezerszámra tüntetőknek nagy meglepetésben lesz részük, ha feltárul az igazság. Az utókor szá­mára az is világossá válik, hogy milyen erő küldte ki őket az utcára. A tét ugyanis nagyon nagy, a világbéke forog kockán. Akik a háttérből mozgatják a szálakat tisztában vannak vele, hogy mekkora veszély leselkedik az emberiségre. Így mindent megtesznek ennek megakadályozására. A felvilágosítás olyan lényektől származik, akiknek a létezését hivatalosan tagadják. Pedig állandó kapcsolatban állnak velük. Na de most ne ezzel foglalkozzunk, hanem a háború lefolyásával. A jelenlegi csa­ták abban különböznek a korábbiaktól, hogy a premier plánban közvetítik a televíziók. Mindenki otthon, a karosszékéből nézheti az ütközeteket. Még jupiterlámpákra sincs szükség, mint a stúdiókban. A bombázott városok ugyanis fesztiválszerű díszkivilágításban ragyognak. Régen a légitámadások idejére szigorúan előírták a teljes elsötétítést. Most úgy világítanak a városok, mint a feldíszített karácsonyfákon a színes izzólámpafüzérek. Na persze az éjjellátó készülékek korában nem is lenne értelme az elsötétítésnek. No meg ez akadályozná a közlekedést. Az emberek ugyanis úgy korzóznak Bagdad utcáin, mint békeidőben. A taxik és a tömegközlekedési járművek a megszokott módon szállítják az utasokat. Senki sem fél. Minek, amikor a bombák méteres pontossággal célba találnak. És nem ők a célpontok.

Hogy hová igyekszenek. A korábban kitűzött időpontú bajnoki focimeccsre. Ez ugyanis nem maradhat el, holmi háború miatt. Utána hazamennek, és megnézik a tévében kedvenc szappanoperájuk éppen esedékes fejezetét. Mert víz, villany, telefon, tévé- és rádióadás a sűrű bombázások közepette is van. A támadó fél gondosan vigyáz rá, hogy az ellenség ne maradjon szórakozási lehetőségek, és alapvető szolgáltatások nélkül. Ez olyan kényelmetlen lenne. A védők azonban itt is ellenállnak. Legalábbis egy részük. Így a XXI. század legkifinomultabb technikája áll szemben a középkori harcmodorral. Ez persze rettenetesen sokba kerül. Bush elnök már az afganisztáni háború során felvetette, hogy: „Érdemes-e egy 1 millió dolláros rakétát kilőni a nomád állattenyésztő 10 dollárt érő sátrára?” Nem. De ha nincs más, akkor a műholdvezérlésű robotrepülőgépet kell használni. Időnként előfordulnak nem várt fordulatok. Pl. amikor az elfoglalt városban felkelés tör ki, és civilek kezdenek el lövöldözni egymásra. Ilyenkor az amerikai katonák csak széttárják a kezüket, hogy nem ér a nevem. Ez nem volt benne a haditervben. Most ki mellé álljunk?

Ebben a háborúban az a legmulatságosabb, hogy még véget sem ért, az amerikai kormány máris kérvényt nyújtott be a szenátusnak, hogy fedezzék az újjáépítés költségeit. Előbb lebombáznak mindent, aztán újra felépítik. A saját költségükre? Természetesen, hiszen ők pusztították el. Érdekes, hogy a Római Birodalom császárának és a szenátusnak ez eszébe sem jutott. Ők bezzeg nem építették újjá a földig rombolt Karthágót. Sőt a légionáriusok még a helyét is behintették sóval, hogy ott város soha többé ne épülhessen. No de ez akkor volt. Most más idő járnak. A pénzszagot megérezve sorba állnak az országok, hogy részt vehessenek az újjáépítésben. A legelején azok állnak, akik hátat fordítottak a szövetségeseiknek, akik nyíltan ellenezték a háború kitörését. Ezen sem ütközik meg senki.

Közben újabb hírek érkeznek. Mindenki a legrosszabbra van felkészülve. Patakokban folyó vér, hullahegyek, értelmetlen öldöklés helyett azonban ezt halljuk: „Az ostromzár megszűnés után bagdadiak ezrei indultak el víkendezni.” Háború ide vagy oda a hétvégi kirándulás nem maradhat el. A biztonságos közlekedésről az „ostromló” amerikai katonák gondoskodtak. Kívülről szemlélve olyan az egész, mint egy bohózat. Csak egy valami zajlott ebben a háborúban szokásos módon. A diktatúra bukása után Irakban is megindult a fosztogatás. A lakosság kifosztotta a közintézményeket. Kirámolták a hivatalokat, a múzeumokat, mindent elvittek, ami mozdítható volt. Nyomtalanul eltűntek Nimrúd asszír romváros arany ékszerei, Ninive kincsei, valamint a vízözönről szóló első beszámolók. 200 ezer tárgyat loptak el, vagy törtek darabokra. A civilizációnk bölcsőjét megörökítő múzeumokat valósággal kisöpörték. 7 ezer műkincs tűnt el az iraki múzeumokból. A világörökség pótolhatatlan értékei, az emberiség történelmének legértékesebb bizonyítékai vesztek el örökre. Még a kórházakból is elhurcolták a műszereket, az operációkhoz szükséges eszközöket. Amikor már nem volt mit elvinni, az arab lakosság elkezdett tüntetni az amerikai katonai jelenlét ellen. Megunták a felszabadítók ottlétét, és követelték, hogy menjenek haza. Ezeknek a felvonulásoknak a zavartalanságát is az „ellenségnek” kellett biztosítani.

 

Apokalipszis

 

A kétezer éve megjövendölt apokalipszis legnagyobb rejtélye, hogy nem tudjuk, mikor válik va­lóra. Bekövetkezésének időpontjára vonatkozóan semmilyen utalás sem található a Bibliában. Ezért már az I. század végén, a nagy keresztényüldözések idején is sokan várták Jézus újbóli eljövetelét. A következő nagy „világvége hangulat” az I. évezred végén volt. Ez a kerek évforduló mindenkit rettegéssel töltött el. Európa népei meg voltak győződve róla, hogy most elérkezik a végóra, beteljesedik a krisztusi jövendölés. Ezért sokan eladták házaikat, földjeiket, és a kapott pénzt eldorbézolták, majd várták az elmúlást. Prédikátorok bűnbánatra szólítottak fel, a megtértek pedig szétosztották minden vagyonukat a szegények között. A végítélet várás kialakulásához jelentősen hozzájárult, hogy 900 és 1000 között rendkívül sok csapás érte Európa lakóit. Éhínség, döghalál, földrengés pusztította a lakosságot. Jézus pedig többször említi a Bibliában, hogy az ítéletnapot ezek a csapások fogják megelőzni. Ráadásul évekig egy csepp eső sem esett a kontinensen. Előfordult, hogy em­berhúst árusítottak, amihez az alapanyagot az erdőben fogott emberek adták. Nem csoda, hogy a leromlott közállapotok láttán mindenkinek az Apokalipszis lovai jutottak eszébe. A bűnbocsánat reményében a nép a templomokba tódult, és sokan fohászkodtak a szentek ereklyéihez. Az utcákat önostorozók lepték el. De nem történt semmi.

A pánik elmúltával a korbácsokat a szegre akasztották, és visszatért az erkölcstelen életmód. Ezt követően már csak az 1666-os esztendő nyugtalanította az embereket. Az apokalipszis ezúttal is elmaradt, bár a Jelenések könyvében 666-os számmal jelölt „fenevad” nem tagadta meg önmagát. Ekkorra a londoni pestisjárvány már közel félmillió embert pusztított el, amit aztán betetézett az 1666-os tűzvész, melynek során 13 ezer ház vált hamuvá. London keleti fele megsemmisült. A 2000-ik év már közel sem váltott ki akkora félelmet, mint az első millenáris. A gazdagok nem ajándékozták el a vagyonukat, és nem kerültek elő a korbácsok sem. Korunk istentagadó nemzedéke nem hisz a bibliai jövendölésben, mely szerint „eljön az égből a rettegés királya”. A hívők azonban a II. évezred végén már okkal féltek a végórától, mert szemmel láthatóvá vált, hogy tényleg nincs sok hátra. Világunk rohamos romlását, az erkölcs megállíthatatlan hanyatlását érzékelve mind többen állítják, hogy már „elszabadultak az Apokalipszis lovai”. Azt azonban nem tudjuk, hogy a „harag hét poharának kiöntésére” mikor kerül sor, a hetedik angyal pohara mikor váltja ki a világméretű földrengéseket, a „népek városainak leomlását, a szigetek eltűnését, a hegyek elmozdulását”.

Neves bibliamagyarázók és keresztény íráskutatók viszont kiderítettek egy fontos dátumot, ami történelmünk meghatározó mérföldkövévé vált. Ebből tovább kombinálva talán kikövetkeztethető a katasztrófa időpontja is. A kiindulási pont a Sátán „letaszíttatásának” éve. Ennek meghatározása nem volt könnyű, mert a bibliai jövendölések bizonytalanná tétele érdekében a prófétai látomások szimbolikus időpontot tartalmaznak. Az év fogalmát sok esetben „nap” vagy „hét” helyettesíti, az „idő” pedig az év 360 napjára, azaz kódolva 360 évre utal. Erre azért volt szükség, hogy a hitetlenek ne tudják megzavarni a történelem menetét. Ha pl. a farizeusok az ószövetségi tekercsekből kiszámíthatták volna a Messiás eljövetelének pontos idejét, akkor Jézust nem feszítik meg, hanem a zsidók királyává koronázzák. Ekkor elmaradt volna a megváltás, nem született volna meg az Újszövetség, nem lett volna kereszténység, és nem lett volna, ami kétezer éven át visszatartotta az embereket a bűntől. Ugyanakkor a Szentírás hitelének megtartása és növelése érdekében a prófétálásoknak be kell teljesedniük, az isteni kinyilatkoztatásokban szereplő időpontoknak pontosan egyezniük kell a bekövetkező eseményekkel. Az viszont csak utólag derül ki, hogy miként.

A Messiás eljöveteléről a zsidók már Jézus születése előtt fél évezreddel tudtak, de az időegység elfedése miatt a megadott dátum nem bizonyult valósnak. Dániel könyve 9. fejezetének 25. bekezdése így ír erről: „Tudd meg azért és értsd meg: Attól fogva, hogy elhangzott a parancs Jeruzsálem újjáépüléséről, 7 hét továbbá 62 hét fog eltelni a Messiás felkenéséig.” Jeruzsálem falainak és tereinek Nehémiás könyvében leírt módon történt újjáépítése i.e. 455-ben ment végbe. 69 hét, azaz 483 nap után azonban nem történt semmi. Nem érkezett meg a Megváltó. 483 év múlva viszont fontos esemény következett be Izraelben. A Julianus naptár szerint számolva i.sz. 29-ben ment Jézus Jánoshoz, hogy megkeresztelje, aki utána kinyilvánította, hogy ő a Messiás. Addig erről Jézusnak sem volt tudomása. Mária tudta ugyan, hogy nem mindennapi fiút hozott világra, mert erről Gábriel angyal felvilágosította. Józseffel, a férjével egyetértésben azonban ezt nem hozták a gyermek Jézus tudomására, mert féltették az életét. Isten szelleme is megerősítette Keresztelő Szent János próféciáját, mert amikor Jézus felemelkedett a Jordán vízéből, egy galamb képében a vállára szállt, majd egy hang hallatszott az égből: „Ez az én fiam, akiben kedvem telik.”

Jeruzsálem lerombolását Júda királyságának „megromlása” tette lehetővé. Isten kiszolgáltatta engedetlen népét Nabukodonozor királynak, hogy megszüntesse Izraelben a népek fölötti uralmat jelképező királyságot. Az isteni uralmat jelképező fa i.e. 607-ben történt „levágattatása és törzsökének vas- valamint rézbilicsbe veretése” után egy olyan időszak kezdődött az emberiség történelmében, amelyre Krisztus „a népek meghatározott ideje”, illetve „a pogányok ideje” néven utalt. Dániel könyve szerint a meghatározott idő „hét idő”. Az „idő” a bibliai rejtjelezés szerint egy olyan jelképes év, amelyben minden egyes nap egy naptári évnek számít. Mivel az akkori időket számon tartó Julianus naptár szerint 1 év 360 napból állt, a hét idő 7 × 360 nap = 2520 év. I.e. 607. októberétől i.e. 1. októberéig 606 év, míg i.e. 1. októberétől i.sz. 1914. októberig 1914 év telt el. Ez összesen 2520 év. Ez az időpont hónapra pontosan az I. világháború kezdetének felel meg.

Ekkor kezdődött Jézus királysága a mennyben, és a Sátán korlátlan uralma a Földön. Lucifer nem tudott belenyugodni abba, hogy az Úr Jézusnak adta a mennyei, és majdan a földi királyságot, és fellázadt Isten ellen. Sikerült több angyalt is meggyőznie, maga mellé állítania, ezért „háború tört ki az égben”. A csata eredménye az lett, hogy Lucifert szövetséges angyalaival együtt letaszították az égből. 1914-ig szabad bejárásuk volt az égi szférákba, de a Földre száműzésük után az Istennel és angyalaival való közvetlen érintkezés lehetősége megszűnt számukra. A „letaszíttatás” nem azt jelenti, hogy korábban nem volt sátáni befolyás a Földön, hiszen a bűnre csábítás és a pokol már kezdetektől fogva létezett. Évát is a kígyó képében megjelent Sátán csábította rossz útra.

Így jövendölte meg ezt a sorsdöntő eseményt a Jelenések könyve (12. fejezet, 7-12 bekezdés): „Háború támadt a mennyben. Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal és az ő angyalaival. A sárkány azonban nem tudott felülkerekedni. Legyőzettek, és helyük sem maradt többé a mennyben. Levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, és megtéveszti az egész földkerekséget. Levettetett a Földre az angyalaival együtt.” János látomása így folytatódott: „Ekkor halottam, hogy egy hatalmas hang megszólalt a mennyben: Most lett a mi Istenünkké az üdvösség. Az erő, a hatalom, a királyság pedig az ő Krisztusáé; mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk előtt éjjel-nappal vádolt minket.” A sátáni áská­lódás tehát nem csak itt a Föl­dön zajlott, hanem az égben is folyt, és ennek lett vége 1914-ben. Ez az esemény azon­ban csak az égiek számára hozott megkönnyebbülést. Így ír erről János: „Legyőzték őt. Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok. De jaj a Földnek és a tengernek, mert leszállt hozzátok az ördög nagy ha­raggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van.”

János látomása igaznak bi­zo­nyult. Lucifer Földre szám­űzé­sével a sátáni tevékenység felerősödött. Ezt bizonyítja az I. majd a II. világháború iszonyú véráldozata, a világszerte zajló helyi háborúk, az egymást érő terrorcselekmények a világban. Amerre csak nézünk mindenütt a rothadás, az enyészet jelei mutat­koz­nak. A közéletet átszö­vi a szét­húzás, a vesze­kedés, a kor­rupció, a kul­túra pedig egy­re jobban el­se­kélyesedik. Már a szó­­rakozás sem biz­tosít ki­kapcsolódást a nyo­masz­tó napi gondokból, mert a filmekből, a szín­da­ra­bok­ból, a rádió- és a televízió aktuális mű­so­raiból árad a szenny, a mocsok, a szín­vonal­ta­lanság. Megállítha­tat­­la­nul terjed az alpári stí­lus, a lumpen­kultú­ra. Min­denhová behatolt az erő­szak, a horror, a por­nó. A Sá­tán nem hagyja tisztán éle­tünk egyetlen területét sem. Szolgálatába szegődött hívei által bemocskolja az egész életünket.

A démoni erők intenzitását fokozza a viszonylag szűkre szabott határidő, melyen belül igazolni szeretnék, hogy az ember méltatlan volt a teremtésre, arra hogy Isten a saját képére formált bennünket. Hogy a „kevés idő” fogalma mit takar, nem tudjuk. 12 ezer éves történelmünkhöz viszonyítva 100 év is kevésnek számít. Csupán találgatni tudunk. Aki jól ismeri a Bibliát tudja, hogy két bűvös szám, a 7-es és a 12-es végigvonul a Szentíráson, következetesen meghatározva a zsidó nép történelmét. Isten a továbbiakban az emberiség sorsának megszabásánál is gyakran alkalmazta ezeket a számokat. Így nem zárható ki, hogy a végítélet dátumát is ezek a számok rejtik. Ebből kiindulva lehet, hogy Isten 12 × 12 = 144 évben szabta meg a Sátán korlátlan földi hatalmát. E szerint 1914 + 144 = 2058-ban várható a 10. bolygó megérkezése, a katasztrófa bekövetkezése. Pályáján visszafelé száguldva 2065-ben is elhalad mellettünk, ami további károkat okozhat.

Ez a dátum megegyezik a neves szakíró, Zecharia Sitchin által valószínűsített időponttal. Az ókori agyagtáblák és egyéb írások tanulmányozása után az orosz származású amerikai kutató arra a meggyőződésre jutott, hogy a Nibiru érkezése 2060-ra várható. 300 évvel ezelőtt Newton is 2060-ra jelezte a világvége bekövetkeztét. Ezt a Biblia rejtett kódjainak megfejtésével számolta ki. Szinte percre pontos időt jelöl meg az egyiptomi Nagy piramis épületegyüttes. Az óegyiptomiak szerint, amikor a kos és a Herkules csillagkép egymás fölött áll éppen a Szfinx előtt, és pont azon a ponton kel fel reggel a nap; eljön a szeth tepi, a világvége. Ekkor hatalmas természeti katasztrófák söpörnek végig a Földön és elpusztítanak mindent. Az óegyiptomi naptár szerint ez a világvége a 21. század közepén következik be. A Jupiter egyik holdján, a Ganymedesen élő Morlen civilizáció üzenete szerint viszont a Nibiru 2022. körül fog megérkezni, és ha addig nem leszünk képesek egyesíteni az erőnket, akkor az emberiség végérvényesen odavész. Szerintük megvan a képesség bennünk, hogy a galaktikus föderáció méltó tagjává váljunk, de rendre alkalmatlan, kapzsi és pénzéhes vezetőket választunk magunk fölé, és ez képtelenné tesz bennünket az összefogásra.

A maja naptárkő még ennyi időt sem hagy nekünk. A maja kultúrát megteremető istenek 5800 évvel ezelőtt azt jósolták, hogy a 2012-ben véget ér a civilizációnk. Ugyanez olvasható az indiai Bangelorban található Sorsok Könyvében. 5800 évvel ezelőtt itt is „istenek” jártak, és azt jövendölték, hogy 2012-ben elfekete­d­nek a pálmalevelek. Ez valószínűleg egy világégés, föld­rengések által kiváltott tűztenger miatt következik be. A jóslat megbízhatóságában nem nagyon kételkedhetünk, mert eddig mindenkinek a sorsa szóról szóra megegyezett azzal, amit 5800 évvel ezelőtt ótamil nyelven írtak róla a pálmalevél könyvtárban. Aki ellátogatott a Sorsok Házába elismerte, hogy életének minden mozzanata pontosan szerepel a 4-6 évezreddel ezelőtt készült pálmalevélen. Mellesleg a Sínai félszigeten is 5800 évvel ezelőtt diktálta le Isten Mózesnek a Tórát, és ennek kódolt üzenete is tartalmazza a 2012-ben bekövetkező világégést, melynek egyik mozzanata Kalifornia elsüllyedése.

Az ősi maja kőtáblák viszont 2060-ra teszik az új időszámítás „nulladik” évét. Pakal főpap Palenqe-ben található sírjának fedlapján azt is jelezték, hogy akik túlélik a katasztrófát, azokra nagyon hosszú békés időszak vár. Nem győzik hang­súlyozni, hogy a jelenlegi világ nem 2012-ben ér véget, mint azt sokan hiszik. Ez a dátum csak lezárása lesz egy korszaknak. A Sorsok Könyvében említett 2012-es dátum is túl közelinek tűnik, mivel a pálmalevelek 2050-ig ismertetik az érdeklődők jövőjét. Mi értelme lett volna 110 millió ember pálmalevelét megírni 2050-ig, ha negyven évvel korábban meghalnak? A hivatalos tudomány vaskalapos képviselőit mindez nem izgatja. Szerintük a világ pusztulása csak 22 milliárd év múlva következik be.

Az eltérő dátumok alapján úgy tűnik, hogy a katasztrófa bekövetkezésének pontos dátumát még Isten sem ismeri, mert ez sok mindentől függ. Közeledésének észleléséhez azonban ad egy támpontot a Biblia. Pál apostol Tessza­lo­nikaiakhoz írt első levelének 5. fejezetében ez áll a 3. bekezdésben: „Amikor azt mondják: Békesség és boldogság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni”. Ebből arra lehet következtetni, hogy közvetlenül a katasztrófa előtt egy békés, nyugodt időszak köszönt ránk. Ekkor a világ vezető politikusai és az ENSZ főtitkára olyan nyilatkozatot tesznek majd, hogy végre sikerült úrrá lenni a bajokon, megszűntek a békétlenségek a világban. A világbékének azonban nem sokáig örülhetünk, mert az egymással ellenségeskedő népek lecsillapodása, látszólagos jó útra térése nem lesz más, mint vihar előtti csend. Ez a nyugalom is a Sátán műve lesz, hogy aztán annál jobban fájjon nekünk a katasztrófa által okozott gyötrelem.

Fizikai jelek is utalnak majd a közelgő veszedelemre. Az első gyanús jel a Föld „nyöszörgése” lesz, amit az egymáshoz dörzsölődő kontinentális lemezek, és a magma földkéregtől való fokozatos elszakadása okoz. A kétkedőket is meg fogja győzni a halálbolygó érkezésének misztikus árulkodó jele, az időtágulás. Az óriási tömegű égitest közeledésekor, fokozatosan növekedik a gravitációs erőtér a Föld vonzáskörzetében, ami érezhető időtágulást okoz. Ennek következtében mind a digitális, mind a mechanikus karórák, valamint az asztali órák és a toronyórák lelassulnak. Az idődila­tá­ció azonban nem okoz túl nagy zavart, mert a Föld forgása is lelassul. Kb. 1 nap alatt annyira lecsökken a saját tengelye körüli keringési sebessége, hogy le is áll, majd újra elindul, de most már valószínűleg ellenkező irányban. Ezt követően az eónokkal ezelőtti helyzethez hasonlóan nem keleten, hanem nyugaton fog felkelni a Nap. A póluseltolódás miatt áthelyeződnek a Sarkok is. Antarktisz ismét a mérsékelt égöv alá kerül, és megolvad rajta a több száz méter vastag jégpáncél. Ezzel egyidejűleg megolvad az Északi-sarkvidék jege is, ami összességében 150-200 méterrel megemeli a világtengerek szintjét. Az országok zömének klímája nem fog túl nagy mértékben megváltozni, nem válnak lakhatatlanná, de azokban az országokban, ahol az új sarkvidékek kialakulnak, beáll az örök tél. Kb. 100-150 év múlva már ugyanolyan lesz a bolygónk, mint most, de alaposan átrendezett klimatikus viszonyokkal. Máshol fog húzódni az egyenlítő, máshol lesz az északi és déli pólus.

[

A chilei in cas törzs indiánjai között mai napig él egy legenda, mely szerint akkor lesz vége a világnak, ha fánál nagyobb madarak repdesnek az égen. Nos erre már nem kell várni. 2001. tavaszán Dél-Chile tavakkal tarkított hegyvidékén, Puerto Chacabuco-tól keletre pillantották meg az első óriásmadarat. Előtte még soha senki nem látott ilyen hatalmas madarat errefelé. Éppen leszállt egy sziklaoromra. A távcsővel figyelő turisták szerint szárnyainak fesztávolsága elérte a 20 métert. Lábai embervastagságúak voltak, karmai pedig a kikötői daruk acélkampóinak méretével vetekedtek. Először csak vaklármának vélték a dolgot, de néhány hónap múlva az Ancud-öböl környékén is látták az óriásmadarat. Mindenkit megdöbbent, amikor egy halászhajó felett szállt el. Az árnyéka elsötétítette az egész hajót. Valószínűleg több példány is található belőle, mert szaporodtak a róla szóló bejelentések. Már Argentínában, az Andok keleti területén is látták a madarat. Külsőre egy nagyra nőtt kondorkeselyűhöz hasonlított.

Ezt követően is csak a bulvársajtó foglalkozott az üggyel, mígnem 2001. őszén eltűnt egy iskolába tartó kislány. A szemtanú szerint egy nagy madár csapott le rá az égből, és elragadta. Mivel a tanú maga is 8 éves volt, a hatóságok nem adtak hitelt a vallomásnak. Mindenestre a rendőrség sohasem találta meg a kislányt. 2001. decemberében fent északon, a Mercedario hegy 6000 méteres csúcsai között látták a madarat, szinte minden nap. Aztán átköltözött az Antofagasta tartomány keleti területére, a vulkanikus hegyek közé, ahol 2002. májusában elragadott két embert, és egy teherhordó lámát. Róluk sincs semmi hír. Visszamaradt csontjaik valószínűleg valamelyik hegytetőn porladnak. A környező településeken élők már csak felszegett fejjel mernek kimenni a szabadba, és egy percre sem válnak meg a puskájuktól. Az indiánok pedig élelmiszerkészleteket gyűjtenek a „hamarosan bekövetkező végtelen télre”. Az óriásmadárról több fénykép is készült. Bár a törzse kisebb, szárnyainak fesztávolsága vetekszik az utasszállító repülőgépekével. A felvételeken jól látható, hogy az alacsonyan szálló madár mekkora rémületet váltott ki a szemlélőkben.

[

A különlegességekre vadászó ínyencek szerint a világ rovarfajtái közül több mint 1400 fogyasztható. Közülük néhány (pl. a szöcske vagy a kabóca) kifejezetten ízletes. Ennek oka, hogy abba a törzsbe tartoznak, ahová a homár és a garnélarák, csak kisebb a tömegük. Délkelet-Ázsiában az utcán és a piacokon árulják a különféle rovarokat, és sokan kedvelik őket. Ugyanazt teszik velük, mint a rákkal: élve megfőzik, illetve megsütik. A thaiföldi éttermekben az étlapon is szerepelnek a sült rovarok. Mivel igen nagy mennyiséget adnak el belőlük, nem a természetben gyűjtik össze, hanem tenyésztik őket. Rovarokat tenyészteni sokkal könnyebb, mint szarvasmarhát vagy sertést, mert nem igényelnek gondozást, és az ismert állatbetegségek sem támadják meg az állományt. Egy részük ételízesítőként, illetve magas fehérjetartalmuk következtében táplálékkiegészítőként szolgál. Vannak akik élve fogyasztják a rovarokat, mint ahogy a franciák a csigát vagy a kagylót.

Az USA-ban a Wisconsin Egyetem rendszeresen kiad egy folyóiratot, amely az ehető rovarokkal foglalkozik. Ebben olyan tanácsok találhatók, hogy fogyasztás előtt tegyük hűtőbe a rovarokat. A hidegben elgémberednek, és nem másznak el előlünk olyan fürgén. Aranyszabályként felhívják a figyelmet arra, hogy soha ne együnk meg döglött bogarat, vagy olyat, amely mérgező. (A darazsak és a méhek nyugodtan fogyaszthatók, mert mérgük a hőkezelés során lebomlik, a fullánkjuk pedig megpuhul.) A rovarok tojásai ínyenc csemegének számítanak mindenütt a világon. Óvnak a büdös bogarak fogyasztásától is. Az izgő-mozgó csemegék kedvelőinek télen, a rovarvilág visszahúzódásakor sem kell nélkülözniük kedvenc táplálékukat. Sok helyen már konzerválva is kapható a szöcske, a sáska, a tücsök, a lótetű, az óriáscsibor és a selyemhernyó, valamint a vöröshangya tojása.

Az ehető rovarok közé sorolják a csúszómászókat is. Állítólag a horgászboltokban kapható gilisztából finom sütemény készíthető. A hangyákból pedig limonádét lehet csinálni, mivel szervezetük jelentős mennyiségű savat tartalmaz. A termeszhangyákat sós olajban megsütik, de előtte élve kirángatják a szárnyait, és forró kövön megszárítják őket. A rovarkedvelő bennszülött törzsek nem esnek kétségbe, ha a vadászat utáni lakomából visszamaradt hús megromlik. Pár nap múlva a belőlük kifejlődő kukacokat fogyasztják, nagy élvezettel. Azt tartják, hogy ezek csak tartósítják a húst. Biológiai hűtőszekrényként funkcionálnak. Beépítik szervezetükbe a megromlott húst, és friss, élő húsként kínálják magukat. Az ízük olyan, mint az általuk elfogyasztott húsé volt. Az európai ember undorral gondol erre a fajta táplálékra, pedig nem ártana megbarátkozni a rovarevés lehetőségével, mert az Apokalipszisban is megjövendölt katasztrófa bekövetkezése után egy jó darabig ez lesz az egyetlen táplálékunk.

 

Élet a katasztrófa után

 

A geológusok szerint az elmúlt 80 millió év alatt 170-szer változott meg a föld mágneses polaritása. A legtöbbször azonban csak bukfencezett egyet a földgolyó, és a pólusok felcserélődtek. Az északi pólus délivé vált. Most azonban a pólusváltás élővilágra nézve végzetes módja várható, a kéregelcsúszás. Ilyenkor a pólusok, a Föld tengelye a helyén marad, csak a kontinensek vándorolnak el. Ez a látszólagos pólusváltás azért okoz világkatasztrófát, mert felszabadulnak a Föld mélyén feszülő erők, és vulkánkitörések formájában lángtengerbe borítják a világot. A földrengések és a kontinensvándorlás során pedig minden romba dől. A cinikus ellendrukkerek szerint talán jobb is, ha összeomlik ez a világ, legalább meglátjuk, hogy mi terem a romokon.

A pólusváltás lezajlása után a természet átrendeződik. Megváltozik az egyes vidékek flórája és faunája. Ahol eddig szubtrópusi volt a növényzet, ott mérsékelt égövi lesz, és a mérsékelt égövi országok közül sok lekerül a szubtrópusi, illetve forró égöv alá. Az életlehetőségek tehát nem sokat változnak. A Föld továbbra is lakható marad, csak egy kicsit változik a hőmérséklet, a páratartalom, és átrendeződik a növényzet. Az állatvilágban is megindul egy vándorlás, a korábban megszokott körülmények közé. Bár a tengerszint-emelkedés miatt a kontinensek parti sávja hosszú időre víz alá kerül, némi szerencsével több lesz a lakható terület. Ha az északi- vagy a déli pólus valamelyik óceán közepére kerül, akkor Grönlandon és Alaszkán kívül felszabadul Szibéria is a hideg ural­ma alól. Oroszországnak ez a hatalmas távol-keleti területe akkora, hogy önmagában kitesz egy kontinenst. Ráadásul még szűz, érintetlen. Jelenlegi zord klímája miatt nem vettük birtokba, nem tettük tönkre. Nem mérgezett a talaja, a vizei tiszták. Ásványkincsei a később nem sokra használható gyé­mántbányák kivételével szinte hiánytalanok.

 A népesség szempontjából azonban nem lesz ennyire kedvező a helyzet. A földönkívüliek szerint az emberiség létszáma kb. 10%-ára csökken. A túlélők száma nem lesz több 700 milliónál. (Ez a Vízözön utáni állapotokhoz képest nagyon jó arány, mert ezt a kataklizmát csak az akkori emberiség 1%-a, mintegy 5 millió ember élte túl.) Ehhez járul még a katasztrófa elől kimentett 440 ezer ember, akiket idővel visszahoznak a Földre. A Biblia szerint a túlvilági erők által kimentett 144 ezer ember irányító funkciót fog ellátni a bolygónkon, és a Jézus által Föld felszínére lebegtetett inkubátor világban, új Jeruzsálemben fognak élni. Ennek méretéről, és az ott uralkodó életviszonyokról részletes leírással szolgál a Jelenések könyve. De a Földön kívüli civilizációk által visszatelepített emberek sem lesznek magukra hagyva. Ők a Föld legkedvezőbb klímájú övezetében kisebb csopor­tokban, faluközösségekben fognak élni, civilizált körülmények között. Lesznek szerszámaik, vetőmagjuk, és művelik a környező földeket. Beékelődve az éhező, fázó, lerongyolódott túlélők közé lesz élelmük, sőt még a villanyáramot sem kell nélkülözniük. Így akár a számítógépeiket is használhatják. Az energiaellátás természetesen nem távvezetékkel történik, mert ezek az erőművekkel együtt megsemmisülnek. Utak, hidak, vasútvonalak sem lesznek, mert szinte minden darabokra sza­kad, összedől és használhatatlanná válik a katasztrófa alatt.

Az áramellátásról a földönkívüliektől kapott tápegységek gondoskodnak. Ezek nem mások, mint Tesla-konverterek. Miután mi nem voltunk hajlandóak rekonstruálni ezt a 80 évvel ezelőtt feltalált készüléket, ők saját gyártmányú példányokat adnak nekünk. Ezeket azonban sérthetetlen fémházba zárják, hogy ne tudjuk őket felnyitni, ne tudjuk kikémlelni a benne levő áramkört. Egyes források „fekete dobozként” említik ezt az UFO-khoz kifejlesztett fémlemezből készült burkolatot. Mint tudjuk ezeket a nagy sűrűségű anyagból készült lemezeket semmilyen szerszámmal nem lehet szétroncsolni, és a savaknak, lúgoknak, sőt a robbanó anyagoknak, lövedékeknek is ellenállnak. A „fekete dobozon” nem lesz semmilyen rés, nyílás sem, amelyen keresztül bele lehetne lesni. Csupán használni lehet őket, korlátlan időtartamig. A teljesítménye akkora lesz, hogy kielégíti egy család teljes energiaigényét. Remélhetőleg a kézzel fogható bizonyíték láttán végre észhez térünk, és kifejlesztjük a saját áramtermelő konvertereinket. Így nem kell majd újjáépíteni a környezetromboló erőműveinket, és a tájelcsúfító nagyfeszültségű vezetékeket. Az olaj- és gázvezetékekre sem lesz már szükség. Egyébként sem lenne mit szállítani rajtuk, mert a gáz- és olajkutak felrobbannak, a szénhidrogénmezők elégnek.

Ezeknek a közösségeknek a zavartalan életét, egy ennél is fejlettebb technika segítségével oldják meg. Mivel az utakon kóborló, élelem után kutató nyomorgó emberek mindenkit megtámadnak, kifosztanak akinél rejtett élelmiszertartalékot sejtenek, ezeket a telepeket elrejtik a szemük elől. Nem magas falakat húznak köréjük, hanem megnövelik a megnyilvánulás frekvenciájukat. Az általuk 4. denzitásnak nevezett szinten élők élettere teljes mértékben láthatatlanná válik a 3. denzitás szintjén álló átlagemberek számára. Ez a megnyilvánulási frekvencia-eltérés a párhuzamos világokban uralkodó helyzethez hasonlítható, csak itt lokálisan megy végbe a jelenség. Az oda nem tartozó, ártalmas elemek akár át is gyalogolhatnak ezen a térségen, semmit sem észlelnek belőle, mint ahogy mi sem érzékeljük a párhuzamos dimenziókban élőket, holott bennünk, a mi világunkban vannak. Ugyanazt a lepusztult tájat látják, mint a térségen kívül, így gyanútlanul átmennek rajta. Nem is sej­tik, hol járnak.

Egyébként az 1. sűrűségi fokon az élettelen tárgyak, míg a 2. fokozaton a növények és állatok állnak. A sűrűségen itt nem az anyagban található atomok, molekulák számát vagy a tömegszámot, illetve rendszámot kell érteni, hanem az atomokat alkotó szubatomi energiarészecskék rezgési frekvenciáját. Mellesleg denzitásváltás természetes körülmények között is előfordulhat. A Föld kérgének hasadékaiból, vagy a földkéregbe zárt nagynyomású gázok kísérőjelenségeként is előfordulhat frekvencianövekedés. Ezek a frekvenciaváltó helyek azonban veszélyesek, mert ha az emberi test csak részlegesen kerül a hatása alá, akkor fele itt marad, másik fele pedig átkerül a másik dimenzióba, melynek következtében elpusztul.

 

A kimentettekkel és visszahozottakkal ellentétben keserves sors vár a kb. 700 millió túlélőre, akik a véletlennek köszönhetik a megmaradásukat. Nem elég hogy át kellett élniük a különféle borzalmakat, a neheze csak ezután következik. A levegőbe került rengeteg pernye, vulkáni hamu és gáz tovább tizedeli soraikat. Hogy legyen némi fogalmunk a vulkánkitörések okozta globális pusztítás mértékéről, hasonlítsuk össze egyetlen vulkán kitörésének következményeivel. A Krakatau vulkán 1883. augusztus 27-én kelt kitörésekor 20 köbkilométernyi vulkáni hamu és por került a sztratoszférába. Az általa kiváltott szürkület, napfényhiány 1,2 °C-kal csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét. A légkör csak 5 év múlva tisztult ki. A vulkán környezetében 165 falu és város vált a földdel egyenlővé. A földkéreg elmozdítása esetén több ezer vulkán fog aktiválódni.

A póluseltolódás miatt átmenetileg megszűnik a mágneses védőköpeny is, ami a kozmikus sugarak rákkeltő hatásától véd. Az éhínség, valamint lakások és fűtés híján az éjszakai lehűlés is tömeges elhalálozásokhoz vezet. A mezőgazdasági termelés évekig lehetetlenné válik. Hiába vetik el a magot a földbe, napfény hiányában nem tud kicsírázni. A sok eső, a korommal és vulkáni hamuval szennyezett rengeteg víz pedig megrothasztja. Az emberek rovarokat és csúszómászókat fognak enni, mert ezekből lesz elég. A sok elpusztult állati és emberi tetem bőséges táplálékot kínál a bogarak számára, ezért intenzív szaporodásnak indulnak. A támasz, segítség nélkül maradt emberek megundorodnak az élettől, és irigyelni fogják a holtakat. Nem hallgatnak többé az életben maradt politikusokra, és önjelölt vezetőkre. Sőt valóságos lincshangulat alakul ki ellenük. A túlélők nem bocsátják meg nekik, hogy elhallgatták előlük a várható katasztrófát, így nem tudtak felkészülni rá. Pedig sokat tehettek volna szeretteik megmentése, a rájuk váró primitív életviszonyaik javítása érdekében, ha különféle politikai megfontolások alapján nem hagyták volna tudatlanságban őket.

A kataklizma egy csapásra megváltoztathatja a megmaradók gondolkodásmódját is. Az emberek ebben az időben sokkal többre fognak értékelni egy éles kést, egy körömollót, egy varrótűt és egy spulni cérnát, mint egy tonna aranyat, vagy a világ legdrágább gyémántját. Nem pénz és értékpapí­rok után fognak kutatni a romok alatt, hanem olyan szerszámokat keresnek, amelyek primitív életviszonyok között is jól használhatók. A pénz, a részvények teljesen elértéktelenednek, maximum tűzgyújtásra fogják használni őket. Később, az időjárás jobbra fordulásával legértékesebbé a megmaradt, el nem égett vetőmagok válnak, mert az élelmiszertartalékok felélése után ez lesz az egyetlen esélyük a mezőgazdasági termelés újraindítására, az éhhalál elkerülésére. Igazi kincs lesz a gyertya, a gyufa és a tankönyv is, amelyből a gyerekeiket taníthatják a túlélők. Civilizációnk állatvilágba való visszasüllyedését ugyanis csak egy módon kerülhetjük el, ismereteink átadásával. Az özönvíz előtt a papokon és a királyokon kívül senki sem tudott írni, olvasni, így a szülők nem tudták tudásukat átörökíteni, továbbadni az utódoknak. A szájhagyomány útján öröklődött ismeret egyre kopott, végül használhatatlanná vált. Így mindent elölről kellett kezdeni. Ezt elkerülendő mi is jobban járnánk, ha nem hamuvá égő értékpapírokba, műkincsekbe és romhalmazzá váló épületekbe fektetnénk a pénzünket, hanem archiválásba. Ha sikerül megőriznünk gyáraink, gyártóberendezéseink és minden hasznos termékünk dokumentációját, akkor az infrastruktúra helyreállítása után ott folytathatjuk a fejlődésünket, ahol abbamaradt.

 

Mindezek tudatában sokan pánikba esnek majd, és önkezükkel próbálnak véget vetni ennek az életüknek. Ettől azonban még súlyosabbá válik a helyzetük, mert akkor már csak tehetetlen szemlélői lesznek az eseményeknek. Asztráltestben nem lehet beavatkozni a fizikai világba, és eltávozni sem tudnak innen, mert az öngyilkosokat nem engedik be a mennyországba. Kétségbeesésüket fokozza, hogy asztráltestben nem csak a korábbi életterét látja, hanem az egész világot, az összes borzalmával együtt. A földi világ elhagyása sem nyugtatja meg, mert ezzel magányos, céltalan kóborlásra ítéli magát a világűrben, a végtelen univerzumban. Sehol sem állnak vele szóba, sehová sem engedik be. Ha már arra ítéltettünk, hogy életben maradjunk, próbáljunk úrrá lenni a megváltozott életkörülményeken. Tartsunk ki, ameddig csak lehet.

Aki képes belátni, hogy csak átutazó a Földön, az jóval könnyebben viseli el ezt a sorsot. Őt már nem rémiszti az elmúlás gondolata, mert tudja, hogy csak a teste pusztul el. A lelke örökké élni fog mivel a lélek elpusztíthatatlan. A „halhatatlan” embert pedig semmi sem rémiszti meg, mert tudatában van annak, hogy a halál csak szabadulás a test börtönéből, ebből a világból. Az egyre elviselhetetlenebb körülmények ellenére nem várja a halált, nem akarja lerövidíteni az életét. Tisztában van vele, hogy az élet nagy kincs, még akkor is, ha nem sok örömünk telik benne. A felvilágosult ember ugyanis már nem az életörömökre koncentrál, nem az a célja, hogy minél többet behabzsoljon a Föld javaiból.

Tudja, hogy az élet, a fizikai világ egy nagy iskola, ahol azért vagyunk, hogy tanuljunk. Tanulni, tapasztalatokat gyűjteni pedig minden élethelyzetben lehet. Ezért használjuk ki az utolsó időket, mert amit itt megtanulunk, azt magunkkal vihetjük a következő életünkbe. A tapasztalat a halállal nem múlik el, hanem halmozódik. Azért is érdemes mindvégig kitartani, mert a legnagyobb tragédiákból lehet a legtöbbet tanulni. Ilyen felfordulás, ami most várható minden civilizáció életében csak egyszer fordul elő, ezért ezt a lehetőséget kár kihagyni. Ha már volt merszünk leszületni ebbe a világba, akkor tartsunk ki, mert nagy kaland vár ránk. A vége ugyan gyászos lesz, de az addig átélt élmény feledhetetlené válik. Mennybéli társaink úgy gondolnak ránk, mint hősökre, akiknek volt merszük vállalni ezt az életet, ezért viselkedjünk ennek megfelelően.

 

Nukleáris holocaust

 

Sokan irtóznak ettől a jövőtől, és azt mondják, hogy inkább meghalnak, mintsem ilyen körülmények között éljenek. Kívánságuk nagy valószínűséggel teljesülni fog, mivel energiatermelésünk jelenlegi fejlettségi szintjén senki sem fogja túlélni a katasztrófát. A Fukusima 1 erőmű blokkjainak 2011 márciusában történt berobbanása ráébresztette az emberiséget arra, hogy mekkora veszély leselkedik ránk. A japán katasztrófát a cunami okozta ugyan, de ez a helyzet a szárazföldek belsejében is előállhat. A jelenlegi atomerőműveket max. 10-es erősségű földrengés elviselésére tervezték. (A Paksi atomerőmű csak 7-es erősség földrengést bír ki.) A Richter-skála szerint 15-ös erősségű földrengés ugyanúgy tönkreteszi a hűtőrendszert, mint a szökőár. (Mivel a Richter-skála logaritmikus, a 15-ös erősségű rengés a fukusimai katasztrófát okozó 9-es erősségű földrengésnél 1 milliószor nagyobb.) Így nem lesz mivel hűteni a megsérült reaktorokat. Sőt a 25-30 cm vastag acélból készült köpeny is megolvad, vagy darabokra törik rajtuk. A világon jelenleg 442 atomreaktor üzemel (ebből 195 Európában).

A csernobili atomerőmű egyetlen blokkjának felrobbanása százszor akkora radioaktív szennyezést okozott a környezetben, mint a hirosimai atombomba. Ennek alapján könnyen kiszámítható, hogy mekkora sugárfertőzés éri a Földet. Ha a bennük levő összes radiaktív izotóp kiszabadul, olyan nukleáris szennyezés sújtja a világot, amit egyetlen élőlény sem fog túlélni. A sugárzás erősségét növeli a nukleáris temetőkben elásott hordók megolvadása, a kiégett fűtőelemek szanaszét szóródása. Mivel az urán 238 fűtőanyag fő izotópja a plutónium 239 felezési ideje több mint 24 ezer év, 240 ezer évig lakhatatlanná válik a bolygónk. Az élet visszatelepítése azonban ezt követően sem lehetséges, mert a földrengések következtében az el nem égett fűtőelemek is kiszabadulnak, szétszóródnak a környezetben, és a dúsított urán 238 izotóp felezési ideje 4,5 milliárd év.[84] Ahhoz, hogy az általa keltett sugárzás szintje elviselhető szintre csökkenjen, minimum 45 milliárd évre van szükség. Ez a Föld keletkezési idejének tízszerese. (Ekkor az izotópmennyiség az eredeti tömeg 0,1%-ára csökken.) A teljes lebomlás 1350 millárd év múlva következik be.

Tovább súlyosbítja a helyzetet a nukleáris fegyverarzenálunk okozta szennyeződés. Jelenleg több tízezer maghasadáson alapuló atombomba, és magfúzión alapuló hidrogénbomba (kétfázisú atombomba vagy más néven termonukleáris bomba) van a nagyhatalmak birtokában. Mivel a gyújtószerkezetet külön tárolják, a szétszerelt bombák nem fognak felrobbanni, viszont az óriási mechanikai behatás, illetve a több ezer °C-os láva olvasztó hatása következtében a bombatest acélköpenye megsérül, és a plutónium-, illetve urántöltet kiszabadul, a légtérbe, a talajba, az élővizekbe kerül. A hidegháború végén, 1988-ban csak a Szovjetunióban 32 ezer nukleáris robbanófejet tartottak hadrendben. Ezek száma a Start egyezmények során csökkent ugyan, de a jelenlegi nukleáris arzenál még mindig százszorosa a teljes emberiség kipusztításához szükséges atomtöltetnek.

Már 10 ország rendelkezik atomfegyverrel. Az USA még mindig 16 ezer, Oroszország pedig 13 ezer megatonna TNT rombolóerejű nukleáris fegyvert birtokol. Az első atombombákhoz használt plutónium 239 izotóp felezési ideje 24 ezer év, míg a jelenlegi atombombákban alkalmazott urán 235-ös izotópé 700 millió év. Ennek elviselhető szintre történő lebomlásához is minimum 7 milliárd évre van szükség. A biblia szerint a vízözön kb. 1 évig tartott. Aztán ismét lakhatóvá vált a föld. A tűzözön után erre nem lesz lehetőségünk. A fegyverkezési hajszával és az ostoba, beszűkült agyú energiapolitikánkkal gondoskodtunk róla, hogy ez a bolygó soha többé ne legyen lakható. Ehhez a Nibiru megérkezésére sem kell várnunk. Elég egy néhány kilométer átmérőjű aszteroida becsapódása a szárazföldbe, és az eredmény ugyanez lesz.

 

A hosszú élet titka

 

A vele járó veszélyek ellenére az emberi élettartam meghosszabbításával kapcsolatos kísérletek nem álltak le, sőt nemrég korszakalkotó áttörés történt ezen a téren. A kutatók először az örök életű ráksejteket kezdték el tanulmányozni. Mint tudjuk a ráksejtek telomerei azért nem rövidülnek meg, mert a kromoszómák végei lezáródnak, és ezáltal kikapcsolódik a sejt osztódásszámálója. A normális sejtekben a kromoszómák végén található ismétlődő DNS-molekulák, a telomerek minden osztódáskor rövidebbek lesznek, és ha a telomer „elfogy”, a sejt elpusztul. A kutatások folytatása során kiderült, hogy a ráksejtekben, a telomerek környékén igen nagy az aktivitása a RAD51D-nek nevezett DNS-javító enzimnek. Ha ez védősapkát képez a telomereken, megakadályozza a pusztulásukat. Amerikai kutatók 2001-ben megtalálták az emberi öregedésért felelős géneket is. A magas életkor elérését a 4. számú kromoszóma első szakasza teszi lehetővé. Az érintett régióban 100-500 gén található, így még azonosítani kell, hogy pontosan melyik szabályozza az öregedést. Ezekkel elvileg már megoldható lenne az élettartam szinte korlátlan meghosszabbítása.

A kutatások folytatása még közelebb vitt bennünket a célhoz, és a XXI. század elején áttörés következett be ezen a téren. A dallasi University of Texas Southwestern Medical Centerben Woody Wright[85] és kutatócsoportja felfedezett egy olyan gént, amely a sejtbe juttatva újraaktivizálja a telo­mer­termelést. Ennek következtében a sejtek gyakorlatilag végtelen mennyiségű osztódásra képesek. Alkalmazásával halhatatlanná válnánk, ráadásul meg sem öregednénk. A felfedezés gyakorlatba va­ló átültetését egyelőre nem tervezik. Így nem lehet megállapítani, hogy ennek a módszernek hol van­nak a határai, meddig lehet meghosszabbítani vele az ember élettartamát. Ha engedélyeznék a hu­mán kí­sérleteket, akkor is évszázadokat, sőt évezredeket kellene várni, amíg ez kiderülne. Önként jelentkező valószínűleg akadna rá, de nem biztos, hogy a kísérleti alany képes lenne elviselni azokat a meg­pró­bál­tatásokat, amelyek egy ilyen hosszú élet során várnak rá.

 

Könyvajánlat

 

Nemrég került a könyvesboltokba Gonda István és Illés Csaba: A szépség szimfóniája című műve. Kevesek által boncolt témát, a kozmikus rendet tárja elénk. Utoljára talán Rudolf Steiner és Hamvas Béla foglalkozott ezzel a témával ilyen mélyen. A szerzők egy manapság igen gyakran vitatott területét, a férfi és a női szerep megvalósításának perspektíváit vizsgálják. Mottójuk: „A rend ismerete igazságot szül. Ameddig az igazsággal nem merünk szembenézni, nem ébredünk rá a szolgálat felelősségére, ami teljessé válásunk záloga.” Emancipációs küzdelmektől visszhangos világunkban meglepően hangzik az a kijelentésük, hogy: „A férfi a Teremtőt, a nő pedig a szentség­ben megnemesedett férfit hivatott szolgálni. E hű szolgálat szüli meg a Szépséget. Elérkezett az idő, hogy magasabb szempontból vizsgáljuk önmagunkat, és bepillantsunk a lelkünk titkait feltáró tü­körbe.”

Ennek szellemében tanácsolják, hogy: „A maszkulinitásba csúszott nőknek vissza kell találniuk a Hölgy szerepéhez. Az elnőisedett férfiaknak pedig újra fel kell vállalniuk a Teremtés által rájuk sza­bott irányító szerepkört. Mára eltűntek a világunkból az Urak és a Hölgyek. A »csajok« és a »pasik« halvány lenyomatként sem emlékeztetnek az isteni eredet­re, a szent embereszményre. A teremtés rendjéből kibillenve, önmagát nemi szerepében leértékelve azonban egyetlen ember sem élhet boldog kiteljesettségben. Az örök embereszménynek hátat fordítva létezésük csupán megcsúfolása valódi szerepüknek az univerzumban. A férfi teremtő szellemének, vezető szerepének érvényesülése nélkül a nőből sem lesz Hölgy, mert nincs aki azzá tegye. A nők azáltal hogy leértékelik a férfiakat, önmagukat értékelik le. A két nem együtt lett teremtve, együtt alkotnak egészet, ezért egymás nélkül nem tudnak kiteljesedni.

Az élet szépséges szimfóniája a férfi és a nő harmóniájára épül. A kozmikus rendet nem lehet összezavarni, mert ennek a látszólagos nyertes is kárát látja. Az a nő, aki a férfit szakadékba lökve megkövezi, az élet törvényét csúfolja meg; és a férfi aki ezt hagyja, fokozatosan hátrál az élet sakk­tábláján, végül lelép róla. A látható torzulásokat azonban nem lehet helyrehozni a láthatatlan lelki deformációk, a tévképzetek megszüntetése nélkül. Alapjaiban kell átértékelnünk szerepünket a világban, hogy visszataláljunk a helyes útra, és a fizikai testben kettévált férfi-nő szimbiózis ismét egységet alkosson. Az univerzális rend arra tanít, hogy a férfi csak a teremtő felé kinyilvánított alázattal találhat magára. A nő pedig csak a férfi iránti szolgálattal leli meg lelki békéjét. Ekkor a férfi a szel­lem hősévé, a nő a lélek királynőjévé válhat.” Társadalmunk jelenlegi zűrzavaros állapotához jelen­tősen hozzájárult a nők túlhajtott emancipációs törekvése. Miután kiléptek az eredeti szerepkörükből, nem találják helyüket a világban. A sok szerepzavaros, deviáns nő akkor kerülne nyugvópontra, ha ismét a férfi kiegészítőjévé, egyenrangú társává válna, de hol van ma már olyan férfi, akiért érdemes lenne feláldozni a karrierjüket, és sokszor az életüket is?

[

További gondolatokat fűz ehhez a témához Gonda István a Természetgyógyász Magazin 2003. áprilisi számában: „Akaratunkat egyetlen célra kell rendíthetetlenül összpontosítanunk: az Örök Mérték képviseletére. Minden más akaratosság és önzés. Az érzelmileg kiszáradt nők nem tudnak a szívükre hallgatni, mert az odaadásnál is erősebb bennük a hatalmaskodás iránti vágy. A száraz lelkű nő a párválasztáskor az eszére hallgat. Szabadulni akar az előző, szellemileg, lelkileg vagy fizikailag nyomorúságos élethelyzetéből, és logikai alapon dönt. Megragadja az előnyösnek látszó alkalmat. A kiváráshoz nincs ereje, türelme.” Az életben azonban nincs minden együtt. A gazdag férfiak általában nem a legkiválóbbak. „A nő viszont valódi szerelmet csak nála tökéletesebb férfi iránt képes érezni. Az alacsonyabb szintűhöz vagy szenvedély, vagy az érdek hajtja. Ha a nő érzelmileg üres, nem szerelmes, nem képes szolgálni. Ezzel a legtöbb férfi nincs tisztában. Ezért nem tudják, hogy az ilyen kapcsolatba »beletörik a bicskájuk«. A nő ugyanis tudat alatt igyekszik letörni a férfiasságukat. A testi élvezeteknek hódolás csak ideig-óráig tudja feledtetni a láthatatlan különbséget. Egy idő után a nő puszta létével, magasabb rezgésszámával szinte megbénítja, tehetetlenné teszi párját. Mellette a férfi folyamatosan kisebbrendűségi érzéssel küzd. Ennek következtében elveszíti lelkesedését, küzdőképessége rohamosan csökken.

Csak a szerelmes asszony képes inspirálni a férjét. A nő a szerelem átélése által válik a férfi múzsájává. Ennek hiányában önmagát kiszolgáltatja a férfi meglevő képességeivel.” Párját valósággal rabszolgájává teszi. Menekülni nem tud előle, mert az erősebb lelkű asszony a markában tartja, uralkodik rajta. A szerepkörüket megszokott nők elítélik ugyan ezt a helyzetet, de csak a külvilág felé. Társaságban hangos megjegyzéseket tesznek tutyi-mutyi férjükre, de valójában nem akarnak változást. Élvezik az uralmukat. „Ebben a helyzetben nem sok értelem van kikérni a férfi véleményét az élet nagy döntései előtt. Ezeket a nő hozza meg, férfi módjára. Ebben a stádiumban a férfi elkezdi sajnáltatni magát a feleségével, hogy időnként kicsikarjon belőle egy kis odafigyelést. Ekkor már a vitéz helyett egy lelkileg és testileg töpörödő ember áll a nő előtt. Egy gyermeki státuszba hátráló, sajnálni való, méltóságában egyre idegesítőbb hím, aki nem elnyeri, hanem kunyerálja a nő odafigyelését. A férfiúi mivoltában megszégyenített férfi elveszti szellemi koncentráló erejét. A részvétlen nő minden megnyilvánulása egy orrba vágással ér fel számára. Egyre jobban szenved ettől a kapcsolattól. És hiába könyörög, fenyegetőzik, a magasabb rezgésszámú párját nem tudja meghatni. Egy kapcsolat végére kizárólag a fejlettebb lelkű tehet pontot. A fejletlenebb lélek csak játszmákat folytat, de szabadulni nem tud.”

Más a helyzet a primitív, agresszív férfiak esetén. Ők úgy próbálják levezetni a kisebbren­dűségi érzésüket, hogy elkezdik verni a feleségüket. Fizikai fölényüket kihasználva próbálnak meg felülkerekedni rajta. Mivel csak egyetlen téren, testi erőben múlják felül párjukat, jobb híján azt vetik be. Valódi győzelmet azonban nem képesek aratni, mert a fejletlenebb lélek sosem győzheti le a fejlettebbet. Ezért végső elkeseredésükben a fizikai megsemmisítéstől sem riadnak vissza. Sokszor ez az oka a családon belüli erőszaknak, a felséggyilkosságoknak. Gyakran ez a sors vár a gyerekekre is. A primitív férfi felesége mását látja bennük, így tőlük is igyekszik megszabadulni.

Némileg változik a helyzet, ha a férfi gazdag. Akkor a pénze által is képes megszerezni, sakkban tartani a nálánál fejlettebb nőt. Ez esetben anyagi kötelékkel igyekszik az összetartozás látszatát fenntartani. A hatalmat azonban nem tudja megszerezni felette. Ezt egy idő után nem is nagyon bánja, csak a látszatra ügyel. Arra épít, hogy az érdekek könnyebben kezelhetők, mint az érzelmek. A „gyeplőt” azonban az asszony tartja kézben. Mivel a szellemi fölényben levő férfin hatalmaskodni nem lehet, sok nagyravágyó nő választ magának nála fejletlenebb, de tehetős férjet. A pompa, a fényűzés, a hatalomérzet fejében feladja lelki boldogságát. Az érdekkap­csolatban azonban boldogtalan marad. „Az Egyetemes Törvény szerint ugyanis még a legszerencsétlenebb kapcsolatban is a férfi ereje dönti el, hogy milyen lesz a kapcsolat minősége. A parányi erővel rendelkező férfi csupán parányi boldogságot eredményez a nőnek. Hiába próbálja a férfi anyagilag ellensúlyozni a hiányosságait, ez nem ad valódi boldogságot. A nő csak akkor lesz maradéktalanul boldog, ha feltétlenül szolgálhatja a férfit. Az alacsonyabb szintű férfiért azonban nem lehet áldozatot hozni.” Erre csak a szent emberek képesek, de ők nem szerelemből áldozzák fel magukat, hanem szeretetből. Ennek viszont semmi köze a férfi-nő kapcsolathoz.

„Kizárólag a férfi tudati emelkedése ébreszt elismerést a nőben. A nő csak a nála érettebb férfi mellett képes fejlődni. Minden amit az áldozathozatal helyett tesz, csupán pótcselekvés. Az állásvállalás, a karrier, a második diploma megszerzése mind annak a jele, hogy nem találta meg a megfelelő férfit, akiért érdemes lenne feláldozni magát. Szerelem nélkül a nő élete csak gyötrődés. Érdekes, hogy a szerelmet nélkülöző házasságokban a párok ritkán beszélgetnek. Ha mégis, anyagiakról vagy mások viselt dolgairól. Önmagukról nem. Kettőjük lelki kapcsolata tabu. Egyikőjük sem mer szembenézni az ürességgel, amelyben élnek. Ahol az egyik szív hátat fordít a másiknak, ott az anyagi kötelék sem képes sokáig fenntartani a normális párkapcsolatot. Amikor a nő először megérzi, hogy már nem tud behódolni a férfinak, ahol a férfi ráébred, hogy már nem képes uralni a nőt, legjobb lenne elengedniük egymást. Ezt követően a lélek felszabadul, és újra megnyílik a kapu a fejlődésre.”

 

Ez a jelenség az oka annak, hogy az emancipált nők szinte mindegyike boldogtalan. Tudat alatt ugyanis érzik, hogy nem uralkodniuk kellene a férfiak felett, hanem szolgálniuk őket. Miután felborították az ősidők óta érvényben levő rendet, ők sem válhatnak maradéktalanul boldoggá. A pénz, a függetlenség, a hivatali hatalom egy ideig feledteti velük a szereptévesztést, ennek kiélvezése után azonban hiányérzetük támad. Hiányzik nekik az igazi beteljesülés, univerzális rendeltetésük betöltése. Nem könnyű azonban a magunk által teremtett csapdából szabadulni. Nehéz az emancipáció vívmányait, a modern élet által kínált lehetőségeket feladni.

Egy fiatal nő így jellemezte jelenlegi életét: „Én aztán haladok a korral. Ideális munkahelyem van, felkapott szórakozóhelyekre járok, a legújabb divat szerinti ruhákban. Menő a barátom, az autóm, és egyáltalán minden, ami körülöttem van. Mégis egyre szomorúbb vagyok. Régebben én is a többiekkel tülekedtem, kerestem a pillanatnyi örömöket. Még a drogokhoz is hozzányúltam néha, várva tőle valamit. Kaptam is 1-2 órára némi örömet, de aztán vége lett. Ez sem hozott tartós boldogságot. Belefáradtam ebbe az életbe! Túl nagy áldozatokat kell hoznom azért, hogy ezt az életmódot folytathassam. Nagyon kimerítő dolog mindig, mindenkinek, mindenhol megfelelni. Úgy gondoltam, hogy talán a természet meg­nyugvást hoz számomra. El is határoztam, hogy kimegyek az erdőbe, a csendbe. De mit csinálnék ott? Ahogy ismerem magam 5 perc múlva visszarohannék, nehogy kimaradjak valamiből. Pedig semmiről sem maradnék le, mégis futnék vissza a zajba, a bűzbe, a tömegbe. Oda, ahol ezer haver között is egyedül vagyok.”

A nők többsége tehát nem tudja, hogy mi a baja. Csak azt tudja, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Hiába van meg mindene, hiányérzete van. Hiányzik neki a küldetése, amiről a sok talmi értékkel körülvéve sejtelme sincs. Tájékozatlansága folytán megpróbálja becsapni a természetet, megtagadni az univerzális evolúciót, de nem tudja. A lelke sóvárog eredeti szerepének beöltése után. A teremtés volt koronáinak sem könnyű visszatérni korábbi szerepükhöz. Jellemző a hozzáállásukra, hogy manapság a férfiaknak ez a véleményük Shakespeare Rómeó és Júliájáról: „Fárasztó dolog három felvonásban nyafogni egy nőért.”

[

Az ezotéria kiteljesedésében sokat foglalkoztunk a boldogság elérésével. Ennek egyik módja az értelmes munka, az alkotó tevékenység. Az igazi boldogság elérésében nagy szerepet játszik a tevékenységünkben való önfeledt elmerülés. Áldásos hatásával ma már egy egész elmélet, a tudományos alapokkal rendelkező „flow” foglalkozik. A flow vagy áramlat elmélet kidolgozója a magyar származású amerikai pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály. Felismeréseit összefoglaló műve már 14 nyelven, köztük magyarul is megjelent. Ebből megtudhatjuk, hogy nem a pénz vagy a hatalom tesz valakit boldoggá, hanem az értelemmel megtöltött élet. Egy értelmes cél követése rendet teremt a tudatban, és miközben minden figyelmét a feladatra összpontosítja, minden egyébről elfeledkezik. Az emberek akkor a legboldogabbak, amikor azért küszködnek, hogy kihasználják a lehetőségeiket. Az önmegvalósítás, a munkába való belefeledkezés olyan pszichikai kielégülést, megnyugvást teremt elménkben, amit maradéktalan boldogságnak nevezünk. Aki ezt a fajta boldogságot eléri, nem vágyik semmi másra. Képes háttérbe szorítani ösztönei kívánalmait, nem gyötri az élvezetek hiánya.

A flow a tökéletes élmény pszichológiája. Az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben, hogy minden más eltörpül mellette. Az élmény lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet bármi áron folytatni akarjuk. Ebben az állapotban már a kielégítetlen szükségletek sem zavarják lelkünk békéjét. A boldogtalanság fő oka ugyanis az egzisztenciális félelem. Ez csak spirituális úton, tudati felvilágosítással szüntethető meg. A szerző további figyelemre méltó megállapítása, hogy boldogságunk belső harmóniánkból ered, és nem a külső körülmények határozzák meg. A nyomorúságos helyzetben élő emberek között is sokan boldogok, míg a gazdagok többsége boldogtalan. Saját magunkkal való kapcsolatunk attól függ, hogy elménk hogyan értelmezi a mindennapi élményeket. Aki nem képes elérni élete célját, nem tud eleget tenni küldetésének, bánatos és boldogtalan lesz, míg az értelmes élet boldogságot és megelégedettséget eredményez.

Minden lélek földi világba való születésének célja, értelem van. A flow elmélet arra világít rá, hogy a fizikai létben a legnagyobb boldogságot a küldetésünknek való megfelelés váltja ki. Tudatunk ugyan nincs tisztában a ránk bízott feladattal, de a lelkünk igen. A félresiklott életű emberek azért boldogtalanok, mert a lelkük szüntelenül figyelmezteti őket, hogy rossz úton járnak. Hiába teremtünk tehát luxuskörülményeket magunknak, ha nem ilyen életet kellene élnünk, nem erre lettünk felkészítve, boldogtalanok maradunk. Életünk végéig gyötör bennünket a kielégületlenség, a céltalanság érzése. Halálos ágyunkon rájövünk arra, hogy életünk nem volt más, mint luxusvegetálás. A következő életünkben aztán kezdhetünk minden elölről, hogy végre rátaláljunk a helyes útra, és elvégezzük a sors által ránk bízott feladatokat.

A legtöbb ember élete kielégíthetetlen anyagi vágyai miatt siklik félre. Túlélési problémáinak megoldása után nem tud leállni. Az elegendő élelem, az alapvető igényeket kielégítő lakás megszerzése után új vágyak törnek felszínre. A jólléttel, a gazdag