KUN ÁKOS

 

 

AZ EZOTÉRIA KITELJESEDÉSE

 

                        

(I. kötet)

 

 

 

 

                                     Mottó:   „A kellően fejlett technika

                                                 már megkülönböztethetetlen

                                                                 a mágiától.”                                                   

                                                                                            Clarke

 

                                                                                     

 

 


                                                                                                                                                        
                                                                                                     

 

 

  A Földet azért kaptuk, hogy használjuk,

   és nem azért, hogy elhasználjuk. 

 

Ezt a könyvet a nagyvilágban szétszóródott magyarok figyelmébe ajánlom, hogy ők is megismerhessék az óhaza ezoteria terén elért eredményeit.

Ez a mű azonban más nemzetek számára is hasznos lenne. Anyagi helyzetem viszont nem teszi lehetővé műveim széles nyilvánosság elé tárását. Ezért a világhálón keresztül fordulok a külföldi érdeklődőkhöz: Kérem, hogy aki szívügyének tekinti ezeknek az ismereteknek különféle nyelvekre történő lefordítását és Internetre való felrakását, adományával segítse elő az ehhez szükséges összeg előteremtését. Könyvtáramat nonprofit alapon működtetem, ezért az idegen nyelvű változatok letöltése is ingyenes lesz.

Pénzküldeményeiket a következő számlaszámra befizetve juttathatják el hozzám: HU45 1090 0028 0000 0014 3499 0019 SWIFT code: BACXHUHB. UniCredit Bank Hungary Rt. Közreműködésüket előre is köszönöm.

Annak érdekében, hogy a számítógéppel nem rendelkezők is hozzájuthassanak ezekhez a művekhez és a bennük található hasznos infor­mációkhoz, ez úton keresek olyan ismert hazai és külföldi kiadókat, akik vállal­ják könyveim nyomdai megjelentetését. Ajánlataikat az alábbi e-mail címre továbbíthatják: info@kunlibrary.com vagy kel@kunlibrary.com

 

 

 

A hátsó borító szövege (1. Kötet):

 

Ebből a kötetből megtudhatjuk, hogy milyen jövő vár ránk, ha nem teszünk semmit a természet megmentése érdekében. Az egyetlen kiút az előremenekülés, ami lehetőséget ad az apokalipszis elkerülésére is. Feltárja mindazokat a politikai és társadalmi visszásságokat, amelyek civilizációs fejlődésünk legmélyebb pontjára taszítottak bennünket. Megértjük a többdimenziós világ fizikai alapjait, és azt is, hogy miért nem vagyunk képesek érzékelni sem a párhuzamos univerzumokat, sem a túlvilági lényeket. Kiderül, hogy a fizikai test az asztráltestbe nő bele. Nem titok többé, hogy atlantiszi előde­ink természetes kristályból kinyert szubatomi energiasugárzással tették súlytalanná, és mozgathatóvá a nehéz tárgyakat. A műszaki érdeklődésűek részletekbe menően tájékozódhatnak a Tesla-konverter áram­köri kialakításáról, és felhasználási területeiről. Azon túlmenően, hogy ellát bennünket ingyen­energiával, lehetővé teszi az adóállomás nélküli hang- és képvételt, valamint a kozmikus kapcsolatteremtést. Emellett megismerhetik az energiakeltés legegyszerűbb módját, az izzószálak szolitonos gerjesztését. Ez már most lehetőséget ad arra, hogy a nagy áramfelvételű készü­lékek fogyasztását töredékére csökkentsük.

 

 

 

Megjegyzés:

 

A gyors kiprintelhetőség elősegítésére ez a mű A/4-es formátumra tördelve került fel az Internetre. Annak érdekében, hogy minden karakter az eredeti formájában jelenjen meg, a Szövegszerkesztési ismeretek című könyvemnél található betűtáblákat másoljuk be a Windows operációs rend­szer Fonts mappájába. Kinyomtatás előtt a Normál nézetet állítsuk át Oldalkép, illetve Nyomtatási elrendezés nézetre, és ellenőrizzük a sorok hézagmentességét. Ha a megnyitáshoz használt programból hiányzik a magyar elválasztó szótár, a tördelés nem tud érvényesülni. Ez esetben a szövegállományt újra kell tördelni. (Töltsük fel a hézagos sorokat, a lap aljára tolódott címsorokat pedig küldjük át a következő oldalra. Kevesebb gondunk lesz az elválasztással, ha a Kun Elektronikus Könyvtár Kellékek mappájából betöltjük az MSHY_HU.USR elválasztó kivételszótárt az Office à Proof mappánkba.) Az Office 97 – 2003 szövegszerkesztő programok és a Windows 98 – Windows XP operációs rendszerek kez­dők számára is érthető formában leírt kezelési szabályaival, valamint a házilagos könyvgyártással foglalkozó művem szintén az alábbi webhelyen található: http://kunlibrary.com

 

ELŐSZÓ

 

Ez a könyv az „Ezoterikus körkép” című művem folytatása, és arra szolgál, hogy tájékoztassa az olvasókat az ezoterikus kutatások mélyreható eredményeiről. Emellett megtalálhatók benne a korábbi témák is még részleteseb­ben kifejtve, hogy könnyebbé váljon az alkalmazásuk. Ezen túlmenően olyan működési alapelveket tartalmaz, ami kutatók ezrei számára teszi majd lehetővé, hogy elinduljanak ezen az úton, és végre hathatós eredményeket érjenek el a „paratudományok” területén.

Az elmúlt évek során a természetgyógyászat, valamint a szubatomi energiá­val kapcsolatos szakterületek mindegyike töretlenül fejlődött tovább, így újabb és újabb ismeretek láttak napvilágot. Ez az információáradat szükségessé tette a törzsanyag kiegészítését. Miután ennek a kétfejezetnyi tanulmánynak a terjedelme meghaladta már azt a mértéket, hogy az alapmű mellékleteként szerepeljen, ezért a szakácskönyvhöz hasonlóan, önálló kötetként kerül kiadásra. A fokozódó gazdasági nehéz­ségekre való tekintettel ez a művem is önköltségi áron jelenik meg. Ezen túlmenően magamra vállaltam a hazai kiadás szövegszerkesztési és nyomdai előkészítési költ­sé­geit, így ennek a könyvnek az ára szintén csak a nyomdaköltségből, a terjesztői jutalékból, s a forgalmi adóból tevődik össze.

 

Budapest, 1995. augusztus

 

A könyvszakma teljes érdektelensége, valamint a média és a pénzügyi körök elutasító magatartása következtében ez a művem sem jelenhetett meg a megírása óta eltelt években. Az időközben nap­világra került újabb információk viszont szükségessé tették a már meglevő anyag újabb fejezettel való kiegészí­tését. Az „Ezoterikus körkép”-hez és a szakács­könyvemhez hasonlóan ezt a művemet is felvitetem az Internetre, a Magyar Elektronikus Könyvtárba, mert a jelenlegi körülmények között nem látok más megoldást a könyv alakban való megjelenés előmozdítására. Remé­lem, hogy a külföldi kiadók elfogulatlanul, és a világ sorsával szemben érzett nagyobb felelősséggel fogják megítélni ezt a művet, és végre nyomdafestéket látnak a jobbító ötleteim, javaslataim. Így legalább az országhatárokon kívül élő olvasók hasznát vehetik a benne található infor­mációknak.

A könyvben említett árucikkek beszerzésének megkönnyítése érdekében sok helyen feltüntettem a gyártó cég nevét, címét és telefonszámát. A félreértések elkerülése érdekében ezek az ajánlások nem fizetett hirdetések. Ebben a műben kizárólag minőségi termékek szerepelnek. Csak olyan árucikkekre és szolgáltatásokra hívtam fel a figyelmet, amelyek jelenleg a legjobbak, legmegbízhatóbbak, és az áruk is elfogadható. A hétjegyű budapesti telefonszá­mok előtt nincs feltüntetve a körzetszám, ezért vidéki hívásoknál a (06)-os távhívószám után tár­csáz­zuk elé az 1-es számot. Mobiltelefonoknál és vidéki telefonszámoknál a zárójelbe tett számot csak belföldi hívásoknál kell alkalmazni. Külföldről történő telefonálás esetén a távhívószám vezetékes telefonoknál (00-36)-ra, míg mobiltelefonoknál (+36)-ra módosul. Sajnos a gazdasági recesszió következtében nálunk is sorra szűnnek meg a vállalkozások. Ezért mielőtt elindulnánk a megadott címre, hívjuk fel a céget telefonon, hogy létezik-e. Az is előfordulhat, hogy időközben elköltöztek. Főleg a régebbi kiadást használóknak célszerű ezt megtenni. A megadott címeket, telefonszámokat igyekszem rendszeresen felfrissíteni, de a nyomtatásban megjelent könyveken utólag már nem tudok változtatni. Művem elektronikus változatában az egyes címek Könyvjelzőkkel vannak ellátva. Ezáltal az Ugrás ablakkal egy pillanat alatt megtalálhatók.

 

Budapest, 1997. december

 

„Az ezotéria kiteljesedése” fél évvel ezelőtt szerencsésen feljutott a számító­gépes világháló­ra, ahol a következő címen érhető el: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/ezkitel Nyelv: WinWord 6.0 és RTF formátum, WinZip-pel tömörítve. Az ingyenes hozzáférés ellenére igény mutatkozott az anyag könyv alakban való megvásárolhatósága iránt is. Ennek kielégítésére a Sun & Moon Plus Bt. elkezdte művem A/4-es formátumra kiszerkesztett változa­tának forgalmazását. Azért is érdemes megvenni ezt a könyvet, mert az elmúlt félév során többtucatnyi kiegészítést, új információt dolgoztam bele az anyagba. Ezáltal művem tartalmasabbá, precízebbé és még érdekesebbé vált. A könyv postai utánvétellel a kiadó címén rendelhető meg: 2025. Visegrád, Pf. 50, Tel/fax: (06)-26-397 445, E-mail: req@freemail.c3.hu

 

Budapest, 1998. július

 

Az elmúlt közel 1 év során is sok érdekes és hasznos információt gyűjtöttem össze, melyeket be­dolgoztam művem első három fejezetébe. Az új ismeretanyag zöme azonban a most elkészült IV. fe­jezetben található. Ebben többek között átfogó képet kaphatunk a túlvilági szférák rétegződéséről, és az emberi­ség fejlettségi szintjéről. Mostantól kezdve „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek bővített válto­zata A/5-ös formátumra kiszerkesztve a Líra és Lant Rt. könyvesboltjaiban is beszerezhető. Budapesten a Fókusz Könyváruházban kaphatók. Tel: 267 9205. A vidéki könyváruházaik az alábbi városokban találhatók: Debrecen – Tel: 52-322 237, Miskolc – Tel: 46- 509 084, Pécs – Tel: 72-312 835, Szeged – Tel: 62-424 789. A külföldön élők a Líra és Lant Rt-től Interneten is megrendelhetik az alábbi címen: www.fokuszonline.hu Tel: 267 9750. E-mail: info@fokusz­online.hu Azok számára, akik nem járatosak az ezotéria szakiro­dalmában javaslom, hogy először az „Ezoterikus körkép”-et olvassák el. Az alapfogalmak ugyanis ebben a műben vannak megmagyarázva, és ezen ismeretek nélkül ezt a könyvet nehezen fogják megérteni.

 

Budapest, 1999. március

 

A második kiadás megjelenése óta eltelt másfél év alatt újabb ötletekkel, javaslatokkal egészítettem ki a művemet. Ezek a felismerések főként a gyakorlati megvalósítást segítik elő, és jelentőségük folytán képesek lennének arra, hogy minden téren elindítsák a paradigmaváltást. Erre azonban nagy valószínűséggel nem kerül sor, mivel a figyelemfelkeltő darabszámban való kinyomtatásához, a piac­képes kivitelben történő megjelentetéséhez szükséges tetemes összeg nem áll a rendelkezésemre. Az elmúlt hónapokban megpróbáltam ugyan egy nagyarányú szponzorkeresési akcióval támogatókat ta­lál­ni, de az ipar, a kereskedelem, a szolgáltató szektor és a bankszféra intézményei, valamint a kormány­hivatalok merev elutasítással reagáltak a kérvényeimre. A több mint 60 címzett közül csupán Dr. Fülöp László, a Hemotrade Kft ügyvezető igazgatója tanúsított megértést a törekvéseim iránt. Pénzt azonban ő sem tudott adni, mert a közgyűlés leszavazta a támogatásomat javasló indítványát. Így egyetlen lehetőségem maradt művem legújabb változatának nyilvánosságra hozására, hogy kiszerkesztés után felküldtem az Internetre, a korábbi második kiadás helyére.

 

Budapest, 2000. november

 

Sajnos az Interneten közzétett felhívásom is hatástalan maradt. Eddig senki sem jelentkezett, hogy hajlandó lenne könyvem nyomdai megjelentetését támogatni. Időközben elkészült művem tovább bővített változata, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a korábbi helyen található meg. A tartalom jelentős bővítésén kívül tipográfiai átalakításokra is sor került, ami nagymértékben ja­vította az olvashatóságot, és a külalak színvonalát. A szövegállomány hibamentességét egy alapos lektorálás biztosítja.

 

Budapest, 2001. szeptember

 

A rendszeres bővítések sorozata 2002-ben sem szakadt meg. Erre azért is szükség van, mert az Internetről történő letöltések növekedése azt jelzi, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a ter­mészetes gyógymódok, és az ezoterikus jelenségek iránt. Világunk rohamos pusztulása láttán mind többen látják be, hogy megmenekülésünk egyetlen lehetősége az ezotéria által feltárt jelenségek kihasználása. Támogatás hiányában azonban továbbra sincs lehetőség művem nyomdai megjelentetésére. A jelen helyzetben csupán azzal tudom segíteni az olvasóimat, hogy kiszerkesztettem az anyagot A/4-es formátumra. Így otthon kiprintelve és spirálkötéssel összefűzve legalább jegyzetként forgatható. Különböző stílusok alkalmazásával szebb és olvashatóbb lett a szövegállomány. Képernyőn történő olvasás esetén lehetőség van az automatikus témakeresésre. A Tartalomjegyzékben csak rá kell kattintani a keresett címszó oldalszámára, és a szövegállomány ott nyílik meg.

 

Budapest, 2002. augusztus

 

Sajnos könyvem kiadásának ügye semmit sem mozdult előre. Továbbra sincs támogató, aki hajlandó lenne hozzájárulni a nyomdaköltséghez. A címzettek újabban már nem is válaszolnak a leveleimre, pedig a kormányhivatalok számára törvény írja elő, hogy kötelesek reagálni az állampolgárok beadványaira. A jelenlegi szocialista kormány Környezetvédelmi Minisztériuma már arra sem méltat, hogy elutasítsa a kérvényemet. Mindezek ellenére tovább folyt ennek a művemnek is a bővítése, kiegészítése, melynek eredményeként már minden lényeges információ megtalálható benne, amit az ezoteria alapjairól jelenleg tudunk. Mivel az egyre nehezedő gazdasági helyzetben nem várható, hogy a legfrissebb változat nyomtatásban is megjelenjen, elkészítettem a PDF formátumát, és felraktam a honlapomra. Ez a kivitel főleg azok számára előnyös, akik a Linux és Open Office programcsomagot használják. Ezek az ingyenes szoftverek ugyanis nem képesek a Word bonyolult formázásait tökéletesen átvenni, ezért szétzilálódik a szövegállomány. A PDF változatot már csak rá kell küldeni a nyomtatóra. Minden ugyanúgy fog megjelenni, ahogy kiszerkesztettem.

Feltétlenül kétoldalasan nyomtassuk ki, mert így is legalább 2,5 cm vastag, és több mint 1 kg súlyú vaskos kötet lesz belőle. Ha a nyomtatónk nem rendelkezik lapfordító rekesszel, a printelést két lépésben végezzük. (Először a páratlan, majd a páros oldalakat nyomtassuk. Nyissuk le a ingyenesen letölthető Adobe Reader program File menüjét, adjuk ki a Print parancsot, és a Print beviteli sávba állítsuk be az Odd Pages Only[1] utasítást. Utána fordítsuk meg a lapokat, és az Even Pages Only[2] utasítás kiadásával folytassuk a printelést.) Ezt követően vigyük el egy könyvkötőhöz, vagy mi is összefűzhetjük a Szövegszerkesztési ismeretek című művem II. fejezetében leírtak szerint. Ez a változat biztosan nem fog szétesni, lapjaira hullani. Az acélkapcsok a lapok elrongyolódásáig kitartanak. A kötésnél tegyünk eléje és mögéje is egy üres lapot, majd ragasszunk rá egy színes kartonpapírból hajtogatott borítót.

 

Budapest, 2004. március                                                                                               

                                                                                                                                    A szerző

 

 

 

 

Frissítés: 2010. február 25.

 

A frissített változat a Kun Elektronikus Könyvtárból tölthető le.

Cím: http://kunlibrary.com

Korábbi honlapok: http://kek.tar.hu és http://kel.tar.hu

A Kun Elektronikus Könyvtár a Magyar Elektronikus

Könyvtár­ból is elérhető, a letölteni kívánt mű weblapjának

FORRÁS mezejére kattintva.

 

Csak a http://kunlibrary.com honlapról tölthető le a

353 egzotikus gyümölcsöt tartalmazó 33 nyelvű album,

4780 képpel illusztrálva. Terjedelme: min. 200 MB.

Ugyanitt érhető el a kontinentális zöldségeket tartalmazó 33 nyelvű album, ami 7800 képet tartalmaz. Terjedelme min. 400 MB.

 

 

 

 

 

 

Ennek a műnek az

Ezot. kitel-TEXT-HTML

változata az adatbázisokba való belinkelést szolgálja,

a benne található szakkifejezések internetes keresését

segíti elő.

 

Az Ezotéria kiteljesedése

olvasásra szolgáló Word- és

platformfüggetlen nyomtatást lehetővé tevő PDF

változata az alábbi honlapról tölthető le:

 

http://kunlibrary.com


I. FEJEZET

 

Az „Ezoterikus körkép” első kiadásának elkészülte óta három év telt el. Ez alatt az idő alatt nagyon sok minden történt az ezotéria területén is. Az utólag megjelent könyvek, újságcikkek, rengeteg friss hírrel szolgáltak, és ezeknek a megismerése elengedhetetlenül fontos azok számára, akik beha­tóan kívánnak foglalkozni ezzel a témakörrel. Idő­köz­ben olyan új információk is hozzáférhe­tővé váltak, amelyek régebbi keletűek ugyan, de csak most kerültek nyilvá­nosságra. Mivel ezek az ismeretek nem építhetők már be a törzsanyagba, most önálló mű formájában érte­sülhetünk róluk. Ez a könyv tehát arra szolgál, hogy meg­pró­bálja az olvasókat időrendi sorrendben tájékoztatni a későbbi fejleményekről is. Az ezotéria egyébként eredetileg a titkos, rejtett, csak a beavatottak számára elérhető ismeretek összességét jelölte. Ma már azonban a rejtett ismeretek sorra felszínre kerülnek, és bárki számára elérhetővé válnak. Csak rajtunk múlik, hogy megismerjük-e világunk és az univerzum titkait, fokozatosan feltáruló működését.

 

A meridián-gyógyászat helyzete, homeopátia

 

Az akupunktúra, akupresszúra, magnetopresszúra és minden szubatomi ener­giaáramlásra visszavezethető kezelés eredményességének alapvető feltétele, hogy ismerjük a beteg meridiánjainak energiaszintjét. Az átlagember azonban nem képes belelátni a testbe, szabad szemmel nem észleli sem a meridiánok töltöttségi szintjét, sem a testaurát. Ez a helyzet valószínűleg hamarosan meg fog változni, mivel megbízható hírforrások szerint egy horvát mérnök nemrégen feltalált egy olyan szemüveget, amellyel a jelenleg kaphatóknál részletesebben lehet érzékelni az aurát, és egy olyan szemüveget is, amely lehetővé teszi az emberi testbe való belelátást. Ezenkívül létrehozott egy műszert, mely­nek segítségével a szer­vezet bioenergia-kisugárzását lehet mérni. Sajnos a dél­szláv háborús események miatt a gyártással kapcsolatos tárgyalások félbeszakadtak, így egy darabig még várnunk kell ezek­nek a gyógyászati szempontból nélkülözhetetlen találmá­nyok­nak a megjelenésére. Japánban azonban már létezik egy komputertomográfhoz hasonló berendezés, amellyel szabad szem­mel is figyelemmel lehet kísérni a bioenergia-áramlást. A kék és narancs­színű hullámok intenzitása jelentős mértékben függ a vizsgált személy vitalitá­sától. Nagyon érdekes, hogy a beteg szerv környékén az aura „pislog”, mint egy rossz neoncső, egyértelműen utalva az elégtelen energiaellá­tásra. Hátránya azonban ennek a berendezésnek, hogy rend­kívül komplikált, ennélfogva még a hagyományos kompu­tertomográfnál is drágább.

Az aura szemmel történő láthatóvá tétele nem új keletű eljárás. Kirlián orosz mérnök ugyanis már 1939-ben felfedezett egy sajátos fényképezési technikát, melynek lényege, hogy a megjeleníteni kívánt testrészt vagy tárgyat nagyfeszült­séggel gerjesztett koronakisüléssel világította meg, melynek hatására a fotólemezen kirajzolódott az objektumból kisugárzódó aura is. Az eljárás hátránya azonban, hogy az aurafénykép nem elég részletes, az emberi testen nem láthatók a meri­diánok, így ezzel a módszerrel csak globális benyomást lehet szerezni az egész­ségi állapotunkról.

Az egész világon rohamosan terjed a homeopátia. Ha nép­szerűsége ebben az ütemben folytatódik tovább, úgy jár, mint az akupunktúra. Néhány évtizeddel ezelőtt még tiltották az alkal­mazását, ma pedig tudományos disszertációkat írnak róla, és főiskolán tanítják. A homeopatológusok már világkongresszu­sokat is tartanak, ahol rendszeresen kicserélik a tapasztalataikat. A legutolsó ­éppen Budapesten volt, ahol a meghívott orvosok arról panaszkodtak, hogy még mindig nincsenek olyan módszerek, melyekkel a homeopátiás szerek hatásmecha­nizmusa egzakt módon mérhető lenne. Ezzel a gyógyszerrel valahogy úgy vagyunk, mint a modern információhordozókkal, ránézésre nem látszik a lényegük. Tételezzük fel, hogy egy világtól elzárt kutatócsoport kimagasló szintet ért el a hagyományos analízisben, de nem hallott a compact disk valódi szerepéről. Ezek után átadjuk nekik az Encyclopedia Britannica -t tartalmazó DVD-t, hogy ele­mezzék ki. A mérési jegyzőkönyvben feltüntetik majd az alumínium korong súlyát, méretét, pontos vegyi összetételét, felépítését egészen az atomstruktúráig elemezve, csak egy dologra nem derül fény, hogy ez az eszköz mire való. A lényeg elvész. A mikroszkópos vizsgálat során láttak ugyan a felü­letén apró szemcséket, de ezeket a présszerszám érdességének tulajdonították. Magasabb rendű ismeretek hiányában a kutatókban fel sem merül, hogy ennek a vékony műanyag réteggel védett alumíniumlemeznek információhordozó szerepe is lehet. Ez a tulajdonsága ugyanis nem látszik, és hagyományos eszközökkel sem mérhető ki. Tulajdonképpen hasonló cipőben járunk most a homeopátiás szerek megítélése terén is. Egyelőre nem látjuk az egésznek a lényegét. Elsődleges szerepüket mindaddig homály fedi, amíg birtokába nem jutunk az ehhez szükséges ismereteknek, és mérőeszközöknek.

 

Pszichoorientációs gyógyítás

 

1992-ben végre nálunk is megjelent José Silva és szerző­társa, Robert B. Stone 1984-ben írt könyve, az „Agykontroll mesterfokon”. Ez a mű főleg azoknak ajánlott, akik az Agykontroll alapgyakorlatok során jelentős haladást értek el, és az üzleti életben kívánják hasznosítani a megszerzett tudásukat. A már ismert módszerek továbbfinomításán kívül a korábbiaknál is részletesebb képet kapunk az Agykontroll mentális alapjairól, működésének pszichikai hátteréről. Az új ismeretanyag egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a „balagyfélteke-domináns agyunk olyan, mint egy részeg majom, összevissza ténfereg, és néha belebotlik egy-egy jó megoldásba.” Ennek feltehetően az az oka, hogy nincs ami irányítsa a racionálisan gondolkodó bal agyféltekét. A logikus gondolkodásra képes bal agyféltekének ugyanis nem áll rendelke­zésére annyi információ, hogy helyesen határozzon. Ahhoz hogy a döntéseink javunkra váljanak, összhangba kell kerülnünk az univerzummal, ezen belül a földi világunkkal, embertársainkkal. Ennek áttekintésére azonban a bal agyfélteke képtelen, a világmindenség figyelemmel kísérésére csak a Magasabb Intelligencia képes. Kell tehát egy összekötő kapocs az életünket, cselekedeteinket irányító bal agyfélteke, és az információk végtelen tárháza között, hogy a sorsunkat helyes irányba terelhessük. Ennek az összeköttetésnek a meg­te­remtésére csak a jobb agyfélteke képes, így aki ezt a fizio­lógiai szükségsze­rűséget nem ismeri fel, valóban úgy teng-leng a világban, mint egy részeg majom, és szinte a csodával határos, ha valamely döntése eredményesnek bizonyul.

Annak érdekében, hogy kiteljesítsük a képességeinket, két agyféltekével kell gondolkodnunk. Így egyaránt kamatoztathatjuk a bal agyfélteke logikus okfejtéseit, és a jobb agyfélteke megérzéseit, alkotóerejét. A jobb agyfélteke nem arra szolgál, hogy helyettesítse a balt, hanem hogy a társa, a kiegészítője legyen. A szubjektív kommunikáció ugyanis nem pótolhatja az objektívet. Az objektív és a szubjektív kommunikáció kivitelezése eltérő módszereket igé­nyel ugyan, de ezek az eljárások együtt képezik a hidat, amely a két agyfélteke közötti különbséget átíveli. Nagyon érdekes adalékot találhatunk ebben a műben a hit-vágy-elvárás szoros egymásba fonódására is. Minden emberi alkotást a vágy szült. A hit ad erőt hozzá, hogy a vágyaink teljesüljenek, az elvárás pedig fokozza a vágyat, és erősíti a hitet. A vágy tehát a kreatív energia kiváltó mecha­nizmusa. Ha nem vágyunk sem­mire, akkor ez a belső hajtóerő kikapcsolva marad. A hit feladata, hogy kellő erőt, kitartást tápláljon belénk, hogy vágyaink tárgyát elérjük; az elvárás pedig katalizálja ezt az egész folyamatot. Másképpen kifejezve, az elvárás abba az irányba visz minket, amerre a hit és a vágy egyengetik az utat. Ha valóban el akarjuk érni amire vágyunk, akkor teljes szívünkből el is kell várnunk az eredményt.

 

Az Agykontroll magasabb fokú módszereit ismertető művek közül ugyan­csak kiemelkedő jelentőségű „A sikeres üzletember” című könyv, amely egy újabb oldalról megvilá­gítva fejti ki, hogy mi a különbség a jobb és a bal agyfélteke között. Ez a magyarázat abból a megállapításból indul ki, hogy a bal agyfélteke született kételkedő. Ez azonban nem baj, mivel az a dolga, hogy mér­­le­gelje, és a logika módsze­reivel megrostálja a bennünket ért benyomásokat. Ezáltal megvéd minket minden olyan téves döntéstől, amely­nek véghezvitele idő-, pénz-, vagy energiaveszteséggel járna. Az örök kételkedő bal agyfélteke tehát a fizikai világban van otthon, és csak olyan dolgokat fogad magába, amelyeknek a léte az ok-okozati összefüggés alapján racionálisan megma­gyarázható. A bal agyfélteke ugyanis parancsoló szükségét érzi a logikus érvelésnek, és ezen belül a rendnek, fegyelemnek. A jobb agyfélteke ezzel szemben ösztönös csapongó, és kritika nélkül mindent magába fogad. A két agyfél­teke közötti különbséget szimbolikusan úgy is kifejezhetnénk, hogy a bal agyfélteke a fát látja, a jobb pedig magát az erdőt.

A továbbiakban az üzleti életben nélkülözhetetlen technikák ismertetésére kerül sor, amely egy igen fontos követel­ményre, a pozitív gondolkodás kiala­kítására, a pozitív lelki képek megteremtésére hívja fel a figyelmet. Ennek a lényegét legegyszerűbben azzal a példával lehetne érzékeltetni, amikor egy rádióállomás a pszichológusok tanácsára az időjárás-jelentésnek ezt a korábbi megszokott formáját, hogy: „holnap borús idő várható kevés napsütéssel” később így fogalmazta át: „holnap derűs idő várható, átmeneti felhőzettel”. A lényeg ugyanaz, csak a hozzáállás módja más, a negatív alapállást fel­­váltotta egy pozitív megközelítési mód. Ez az eljárás egysze­rűnek tűnik, de a hatása mégis óriási, mivel a pozitív gondolkodásmód, az élet problémáinak pozitív formában való meg­közelítése a kudarcot is sikerre fordíthatja. Soha ne köze­lítsünk tehát semmilyen problémához nega­tív oldalról, mert a kedvezőtlen kép lerontja az esé­lyeinket. A meggyőzés során, ha valakit a ma­gunk oldalára kívánunk állítani, akkor pozitív képzeteket keltsünk az elméjében, és ne rémisszük negatív képek­kel, mivel az ijesztgetés, a megfélemlítés nem hoz tartós győzelmet. A negatív képek ugyanis tudat alatt olyan befo­lyást gyakorolnak a megfélemlített ember elméjére, hogy az igyekszik minél előbb megszabadulni ettől a kellemetlen hatástól, így amint lehetősége nyílik rá, habozás nélkül meg is teszi ezt a lépést. A pozitív képek viszont vonzó hatást váltanak ki az üzleti vagy egyéb partnerünkből, és ez tudat alatt hozzánk köti őt. A negatív kifejezések egyébként fizikailag is gyengítik, a pozitívak pedig erősítik az embert. A pozitív szemé­lyek erősebbek, kiegyensúlyozottabbak, és ez jó érzést kelt a környezetükben.

 

Kiegészítő természetgyógyászati módszerek

 

A kiegészítő természetgyógyászati módszerek közül talán legérdekesebb a színterápia. Minden színnek más-más frekvenciájú energiakisugárzása van. Ez a szubatomi energiasugárzás a szemen ke­resztül ingerli az agyat, amely a meri­diánrendszer szelektív befolyásolása révén különböző testi és lelki reakciókat vált ki. A piros vitalizáló hatású, aktivizál, élénkít, lendületet ad. Ösztönzi a mel­lékvese funkciót, méregteleníti a szervezetet. A narancs serkentő hatású, segíti a betegségekből va­ló felépülést, stimulálja az ivarmirigyeket. A sárga erősítő hatású. Megnyit és felderít, frissíti az agyat, az idegeket, a tudás megszerzésére motivál, optimiz­must ébreszt. A zöld kiegyensúlyoz, old­ja a feszültséget, megnyugtat. Jót tesz a szemnek, és előnyös hatást gyakorol a vér kémiai összetételére. Az égkék nyug­tatja az idegeket, segíti a koncentrációt. Csökkenti a testhőmérsékletet, segít fej- és szív­fájás esetén. Az indigókék gyógyítja a gerincbán­talmat, az égési sebet, a mérges harapást, a száraz kö­hö­gést, de elő­idéz­het bizonytalanságot, pesszimizmust és hiszté­riás rohamo­kat is. Az ibolya meg­ihlet, nyugtat, enyhíti a fájdalmat. Emellett antitesteket képez, erősíti az immunrendszert.

A színterápia legújabb, tudományosan kidolgozott módja lehetőséget ad az öngyógyításra is. Ennek alapja a Bioptron lámpa, melynek működési mechanizmusa és beszerzési módja a II. fejezet végén található. (Lásd Technikai újdonságok című cikkben.) A polarizált fényt kibocsátó lámpa színterápiára való alkalmazhatóságát a hozzácsatlakoztatható 6 db színes üveglencse teszi lehetővé. A cserélhető üveglencsék segítségével 20 kü­lön­böző öngyógyító program közül válogathatunk. A programokat az egyes színekkel végzett ke­ze­lések meghatározott sorrendje alkotja a megbetegedések jellege szerint. A részletes tünettáblázat se­gítségével mindenki kiválaszthatja a neki megfelelő gyógyító programot, és felfedezheti szervezetének csodálatos öngyógyító erejét. Ehhez támpontként jól használhatjuk a színes antiküveg-elő­tétek gyakorlati alkalmazása során összegyűlt tapasztalatokat. E szerint a piros szín serkentően hat a testfunkciókra, így alulműködések esetén kell használni. Hatása annyira erős, hogy csak deréktól lefelé ajánlatos alkalmazni. Felsőtesten történő kezelés esetén a kevésbé intenzív narancsszínű lencsét célszerű felhelyezni. A sárga színű előtét a bőrbetegségek és az allergiák kezelésére szolgál. A zöld színű lencse fő alkalmazási területe a lábszárfekély gyógyítása, de jól használható a tüdő- és a szív környéki betegségek kezelésénél is. Ezen túlmenően fertőtlenítő hatása van. A kék színszűrő a gyul­ladásokra gyakorol kedvező hatást. Főleg ín- és izomhúzódások, zúzódások, izületi fájdalmak esetén alkalmazzák, tarkótájékon kezelve azonban a magas vérnyomás is csökkenthető vele. A lila színszűrő nyugtató hatású, a „harmadik szem” helyén található hatodik csakrát kezelve pedig megszaba­dulhatunk az évek óta tartó krónikus álmatlanságtól is.

Tudományosan bizonyított, hogy a színes fényhullámok frissítenek, élénkítenek, oldják a görcsöket és a stresszt. A kezelés pótolja az elveszett energiát, erősíti a memóriát, és fiatalít. A készlethez 3 kozmetikai-gyógyászati termék is tartozik. Ezek az értékes illóolajok világító színekkel kombinálva nyugtatják, ránctalanítják a bőrt, a gyógyító eszenciák pedig felüdítik a testet. Ezzel a komplex módszerrel valósággal csodákat művelhetünk magunkkal. Nem csak a fáradtságot űzhetjük el, hanem új örömforrásokat fedezhetünk fel.

[

Hasonlóan különleges gyógymód a zeneterápia. Néhány évtizeddel ezelőtt még énekszótól volt hangos a határ, és a háziasszonyok is gyakran dalra fakadtak a konyhában. Mára azonban megváltoztak a szokások, de az is lehet, hogy az ezredvég egyre sűrűsödő problémái vették el az emberek kedvét az énekléstől. Ez pedig baj, mert a fiziológiával foglal­kozó szakemberek egyöntetű véleménye szerint a dalolás, a zenehallgatás feloldja az idegi feszültséget, a gátlásokat, megszabadítja a lelket az elszenvedett sérelmek nyomasztó terhétől. Szívből fakadó dalolás közben elégedettség árad szét az emberben, és ez a boldogító érzés mindenki számára könnyen elérhető. Akiknek nincs jó hangjuk, azoknak sem kell elkeseredniük, mivel a zene hallgatása is jótékony hatást gyakorol a szervezetünkre. Giuseppe Ferrari olasz parapszichológus szerint a „dó” a vérre; a „re” a májra, a lépre és a légzésre; a „mi” a gyomorra, az orra, a bőrre és az idegekre; a „fá” a szívre; a „szó” a torokra; a „lá” a látásra és a hallásra; a „ti” pedig az idegrendszerre hat kedvezően.

A zenei hangok lélekre és szellemre gyakorolt hatását így összegezte: a „dó” fokozza a bátorságot; a „re” fejleszti az alkotóképességet; a „mi” felébreszti a tudást; a „fá” a természet szeretetére; a „szó” magasabb rendű eszmék követésére ösztönöz; a „lá” kifej­leszti az akaratot; a „ti” táplálja a hitet, és felkelti az okkult tudományok iránti érdeklődést. Az ének vagy zene hatását tovább fokozhatjuk ritmikus mozgással, vagyis tánccal. A tánc, a ritmus ősidők óta az ember lelki és fizikai szükség­lete. Ennek oka, hogy az élet jelenségei, a természeti erők megnyilvánulásai, ritmikusan zajlanak. A táncban a vágy és akarati energia mozgásformává alakul. A lendület, a feszítés és lazítás átélésében a táncoló önmagára talál, azaz megszűnik a feszültség a kül- és a belvilág között. A zenére történő természetes önkifejezési forma azon kívül, hogy lelki harmó­niát eredményez, alaposan megmozgatja az izmainkat is, ami jelentős mértékben hozzájárul egészségünk megőrzéséhez.

Jóval intenzívebben nyilvánul meg a muzsika gyógyító hatása a „Piusona zeneszék” alkalmazásával. Ez a számítógéppel vezérelt eszköz egyénre szabott hangokkal, dallamokkal kezeli a pácienst. A Piusona zeneszék egy fából készült, kétoldalt violinkulccsal díszített különleges szék, amelyben ülve a zene rezgései átjárják a páciens egész testét. Háta, csípője és lábfeje közvetlenül egy-egy hangszóróval érintkezik, amitől egész teste úgy működik, mint egy hangvilla. A hangok nem csak a fülön, hanem a bőrön, és a csontokon keresztül egyaránt eljutnak az idegrendszerbe. A módszer Pius Vogel német zenész és szanató­riumtulajdonos 15 éves kutatómunkáján alapul. Az ő nevéből alkották meg a Piusona (Pius + sona = hang) elnevezést. Vogel a hangok terápiás hatását véletlenül fedezte fel, amikor a tulajdonában levő szanatórium egyik vendége a zongorán ült, amelyen ő játszott. A hangszeren ülő páciens a zongorajáték közben érezte, hogy hirtelen megszűntek gyötrő hátfájdalmai.

Az eset felkeltette az érdeklődését, ezért elkezdett foglalkozni a különböző frekvenciájú zenei hangok szervezetre gyakorolt hatásával. Kutatásait az USA-ban folytatta, ahol műszeres mérésekkel térképezték fel a különböző hullámhosszú rezgések hatásait, aminek eredményeként sikerült összeállítani egy hangkatalógust. E szerint a „d” hang a pajzsmirigyre hat leginkább, de a gerinc­oszlop és a gyomor is különösen érzékeny rá, más-más oktávban. A katalógusból kiválasztott, egyénre szabott alaphangokat oktávhangokkal és intervallu­mokkal (kvintekkel, kvartokkal és tercekkel) valamint felhangokkal egészítik ki. A tiszta kvint és a nagy terc intervallumai pl. a kezelendő szervben erősítik az energia áramlását. A kis terc stabilizáló hatású, a tiszta kvart viszont feszült­séget teremt. Ezenkívül alkalmaznak egészen különleges hangokat is, amelyek harmóniát teremtenek a makro- és a mikrokozmosz között. Ilyen a Hans Coustó által kidolgozott bolygóhangok gyűjteménye. (Kiszámolták az egyes bolygók keringési frekvenciáját, ezeket konvertálták, hogy a hallható tartományban ész­lelhető hangokat halljanak. A Földnek „g” a hangja. Ezt különböző mikrobio­lógiai rezonanciák egészítik ki. A DNS frekvenciája pl. szintén a „g” hangnak felel meg, felsőbb regiszterben.)

Fizikai tanulmányainkból tudjuk, hogy kis intenzitású hangok is óriási ­hatást képesek kiváltani az anyagban, ha annak rezonanciafrekvenciáján szólalnak meg. Hasonló hatást gyakorolnak a zenei hangok a sejtekre, a sejtek atomjaira. Biofizikai és biokémiai kutatások igazolták, hogy a cisz hangnak megfelelő 136 Hz-es rezgés fokozza a sejtekben a káliumionok áramlását, és a sejtmembrán áteresztőképességét. A nátrium viszont a gisz hangra reagál, ami a cisz kvintje. Mindkét elem alapvető fon­tosságú az élettani folyamatokban. (A nátrium-kálium pumpa néven ismert biokémiai jelenség tartja fenn sejt­jeink ingerelhetőségét, ami ugyanakkor a fájdalomérzetünkre is hat.) Szá­mító­gépes programok segítségével az említett hangfrekvenciák bármelyike könnyedén kiválasztható és lejátszható a Piusona terápiás szék hangszóróin. A kezelés 7-, 14- vagy 21 percig tart, miközben változik a terápiás hangok erőssége.

A Piusona terápia a sejteken túlmenően a belső elválasztású mirigyekre is hatást gyakorol. 200 páciensen végzett kezeléssorozat eredményeként bebizonyosodott, hogy a szervezetükben bizonyos hormonok és idegi ingerület­átvivő anyagok termelődése fokozódott. Mivel ezek fontos anyagcsere-folya­matokban vesznek részt, illetve irányítják azokat, segítségükkel a kóros biokémiai reakciók kedvezően befolyásolhatók. A „d” hang pl. a pajzsmirigyre gyakorolt hatásán kívül stimulálja az immunrendszert is. A betegeket természetesen csak a végeredmény érdekli, ami szintén bizonyító erejű. Egy 48 éves férfi pl. 1 méter magasból kemény márványpadlóra esett, és mindkét sarok­csontja eltört. A baleseti sebészeten közölték vele, hogy kb. 6 hetes gyógyulási időre számíthat. Miután rendkívül nyughatatlan volt, kipróbálták rajta a hangterápiát. Naponta kapott kezelést eleinte „g”, később „d” és disz hangok­kal. Hatására fájdalmai rohamosan csökkentek, és 2 hét után már lábra tudott állni. Egy 27 éves nő alkartörésének gyógyulása a sebész által feltételezett idő felét vette igénybe. A módszer súlyos belgyógyászati eseteknél is hatásosnak bizo­nyult. A betegek némelyikénél idült nyirokpangást sikerült feloldani, másoknál az évek óta fennálló székrekedést szüntették meg, de gyógyítottak vele idült vastagbélgyulladást is.

A leglátványosabb gyógyulást egy 37 éves páciensnél tapasztalták, aki Boeck-betegségben szenvedett. Ez a kórkép a testszövetek komplex gyulladását jelenti. A páciensnek a nyirokcsomói, a tüdeje, a bőre, később a mája, lépe és a szíve is megbetegedett. A kezelések hatására csak­hamar csökkenteni lehetett a gyógyszeradagját, 1 esztendő után pedig már a beépített szívritmus-szabályozóra sem volt szükség. Alan Vitenberg amerikai orvos azt is kikísérletezte, hogy mely hangszerek gyakorolnak gyógyító hatást az egyes szervünkre. Szerinte a hárfa a tüdőre, a fuvola a májra, az oboa az epehólyagra, a harmonika a vastagbélre, a gitár a szívre, a trombita a hasnyálmirigyre, a szaxofon a vesére, a dob a gerincoszlopra, a billentyűs hangszerek pedig a gyomorra hatnak.

 

A ciprusi mágus tanításai

 

Ugyancsak jelentős késéssel érkezett hozzánk Kyriacos C. Markides amerikai szociológus könyve, amelyben az önmagát Daszkalosznak nevezett ciprusi mágus rendkívül értékes információkat bocsátott az emberiség rendelkezésére. Ezek Johannan mestertől, vagy ismertebb nevén János evan­gélistától származnak, aki Szpirosz Sathi ciprusi mágust választotta ki arra, hogy üzeneteit eljuttassa a világnak. Az abszolút világból ily módon hozzánk érkező közlések igen sokrétűek voltak, és nagy­mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a parapszichológia egyes területei közötti összefüggéseket könnyebben meg­értsük. Daszkalosz tanításai által nem csak az egyes parapszichológiai jelenségek részletei válnak érthetőbbé, hanem megismerjük ezeknek a természetfeletti megnyilvánulásoknak a határait is. Az első kérdésre adott válasz mindjárt egy ilyen problémát segít tisztázni.

A materializációval, valamint az Agykontroll „Elmetükre” gyakorlatával kapcsolatban bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy az ember képes-e az elméjében megteremteni bármit, amit csak akar? Igen, ha a lehetőségek és képes­ségek birodalmában marad. Egy jógi pl. elérheti, hogy az elültetett narancsmag a megszokottnál hamarabb fejlődjön ki, és nagyobbra nőjön, de nem tudja elérni azt, hogy a narancsmagból datolyapálma legyen. Képtelenség ugyanis az eszmék, az okság és a törvényesség világán kívül dolgozni. Az abszo­lút világ lehetőségeinek tág terére jellemző viszont, hogy mégis elérhető, hogy a narancsmagból datolyapálma keljen ki. Előbb azonban gondolati úton a narancsmag szerkezetét át kell alakítani úgy, hogy meg­egyezzen a datolya­pálma magjával, és ha ezt az átmaterializált magot elültetjük, akkor már elérjük a célunkat.

Sokan megkérdezték már a mestertől, hogy milyen módon lehet ezekre a képességekre szert tenni, hogyan lesz valakiből mágus? A válasz nem meglepő; ugyanúgy, ahogy az Agykontroll ismeretekre: meditációs gyakorlatok által. Ezek intenzív végzése az egyetlen módja a pszichikus erők kifejlesztésének. Az ember ugyanis nem születik ezzel a képességgel, ezt meg kell tanulni. Persze vannak, akik már születésüknél fogva birtokolják ezt a tudást, de ők már az előző életükben kifejlesztették magukban ezt a készséget. Mint tudjuk, két dolog van a világon, a szeretet és a meg­szerzett tudás, amely nem vész el, hanem magunkkal vihetjük a következő életünkbe. Amit valaha elsajátítottunk, azt már nem kell újratanulni, legfeljebb átismételni. Természetesen előfordul, hogy egy ko­rábbi tudásunk háttérbe szorul, pl. nem emlékezünk arra a nyelvre, amelyet előző életünkben meg­tanultunk, de ez csak azért van, mert ez az emlékezés megzavarná a jelenlegi életünkre kiszabott fejlődés menetét. Azonban minden olyan tudást és képességet magunkkal vihetünk, amely elősegíti az új életünkben való érvényesülést. Így pl. nem veszítjük el a korábban oly nehezen kifejlesztett kéz­ügyességünket, az intelligenciánkat, a gyors reagáló­ képességünket, az érzelmi megnyilvánulások iránti fogé­kony­ságunkat, vagy pl. az emberszeretetünket. A korábbi tudásunk mindegyikére való visszaemlékezés vi­szont nem segíti elő a fejlődésünket, mert pl. elbizakodottá vagy önteltté tehet bennünket. Nem véletlenül hangsúlyozta Jézus, hogy: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, annak előre, a felszántandó barázdára kell tekintenie, ne a már felszántott területen nyug­tassa a szemét.”

A tanulás nem kizárólag egyéni, hanem kollektív formá­ban is zajlik. Ennek elsődleges célja a kollektív tudat for­málása, a társadalmi fejlődés elősegítése. Az emberiség fej­lődése nem spontán módon megy végbe, hanem állandó irányítás alatt áll. A túlvilági mesterek azonban nem paran­csol­nak nekünk, csak megmutatják az utat, és tőlünk függ, hogy végigmegyünk-e az általuk kijelölt ösvényen. Tanács­adóink egyike János evangélista, aki azzal a megjegy­zéssel zárta a tanulással kapcsolatos instrukciókat, hogy az út során el fogunk követni hibákat is, de csak így okul az ember. Visszatérve a mágikus képessé­gekre, sokan vágynak arra, hogy szert tegyenek ezekre az erőkre, mert ily ­módon szeretnék az életüket könnyebbé, érdekesebbé tenni. Az érzékeken túli erőknek idő előtti birtokbavétele azonban nem válna a javunkra. A parapszichológia útján életre kelthető energiák hatalmat jelentenek ugyan az anyagi világon, de akadá­lyozzák az egyén fejlődését. Ezeknek a jelenségeknek az igénybevételével ugyanis kikapcsoljuk a nehézségeket az életünkből, így nincs, ami elősegítse a lelki fejlődésünket. A misztikus erők életre hívása önmagában nem teszi lehe­tővé a szellem teljes felszabadulásának elérését, sőt kifejezetten hátráltatja, veszélyezteti a tudati fejlődést, mivel egy ala­csony fejlettségi szinten álló lélek esetében a túl nagy hatalom, a túl sok képesség fokozott önértékelést eredményez, ami növeli az énhez való kötődést. Ezáltal az egyén fejlődése megre­ked egy kuruzsló szintjén, aki képes ugyan a természetfeletti erőket mozgásba hozni, de nem képes önmagát ezeknek a magasrendű megnyilvánulásoknak a szintjére emelni.

A parapszichológiai képességekkel rendelkezők az átlag­emberek szemében varázslatos dolgokat visznek végbe, de valójában nem mennek vele semmire. A Földön túli erők által biztosított adottságok nem viszik előre a fejlődésüket. Nem tudnak szabadulni a korán jött tudásuk igézetétől, így a saját képességeik megrekednek a születésükkor magukkal hozott szinten. Az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatte­remtés révén különleges ismeretek birtokába jutnak, ami elbi­zakodottá teszi őket, valósággal rabjává válnak annak, amit ezen a csatornán keresztül látnak. Helyzetük ahhoz a mániákus tévénézőhöz ­hasonló, aki folyton sci-fi filmeket kukkol, és egy idő után már „Rambo”-nak, „Superman”-nek, vagy vala­milyen galaktikus hősnek képzeli magát. A valóságban azonban az adottságai meg sem közelítik ezt a szintet, mert a nála tökéletesebb világ állandó bámulása megakadályozza őt saját képességei fejlesztésében. Nem véletlen, hogy az atlantiszi civilizáció pusztulása után az istenek „elzárták a tévéké­szüléket”, vagyis agyfrekvenciánk megnövelésével elvették az embe­riségtől az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatteremtés lehetőségét. Ezáltal rákénysze­rí­tettek bennünket a hatékony fejlődésre. Egyébként az atlantiszi civilizáció vesztét is az okozta, hogy mágikus képességeik meghaladták tudati fejlődésük szintjét.

A parapszichológiai képességek egy idő után úgy is ki fog­nak alakulni bennünk, de csak akkor, amikor már megér­tünk rá, amikor az auránkat alkotó szubatomi energiarészecskék rezgésfrekvenciája az állandó fejlődés következtében oly mértékben megnövekedik, hogy ez az állapot törvényszerűen be fog következni. Ebben a stádiumban azonban az újonnan szerzett képességek, az univerzum tágabb megismerése már nem fogja zavarni a továbbfejlődésünket, mert ekkor már elég érettek leszünk ezek használatára. Ezen a szinten már nem fognak elbűvölni bennünket eme adottságok, hanem természetes módon fogjuk alkalmazni őket akkor, amikor szükségünk lesz rá. A belső érzékek mara­déktalan kifejlesztése nem azért fontos, mert különféle parapszichológiai képességeket szabadítanak fel bennünk, hanem azért, mert felfedik előttünk, hogy nem vagyunk rabjai az anyagi világnak, és segítenek abban, hogy megismerjük az univerzum összetettségét. Ha megfelelően használjuk őket, az életre keltett érzékek megmutatják a fizikai létezés csodáját, és hogy hol van benne a mi helyünk. Ennek ismeretében bölcsebb, hatékonyabb, boldogabb életet élhetünk, mert megértjük miért vagyunk itt, mi a célja az egyéni és össztársa­dalmi létünknek. Az abszolút világgal való kapcsolatfelvétel képessége nem lesz más, mint a hatodik illetve hetedik érzékszervünk, ami megnöveli a bennünket körülvevő világ megismerésének lehe­tőségét. Túl nagy jelentőséget azonban nem tulajdonítunk neki ugyanúgy, ahogy ma sincs senki „elájulva” attól, hogy lát, hall, érzi az illatokat és az ízeket. A „megszenvedett” képesség tehát nem veti vissza a fejlődésünket, hanem felgyorsítja az ütemét, és ­előkészíti a még magasabb szintű képességek megszerzését.

Ennek a folyamatnak az alakulását egy túlvilági szellem, Heyoan így ismer­tette velünk: „Mindegyikünknek van egy érzékelő tölcsére, melyen keresztül a valóságot észleljük. Precízebben megfogalmazva, minden ember egy-egy bizo­nyos frekvenciasávban képes érzékelni. A valóságot úgy határozzuk meg, ­ahogy az érzékelésére képesek vagyunk. Ez a természetes emberi érzékelésen kívül kiegészül a felfedezett technikai eszközökkel (pl. mikroszkóp, teleszkóp) is. Érzékelési tölcsérünkön be­lül mindent elfogadunk valóságként, ami ezen kívül esik, azt nem. Ha valamit nem észlelünk, az sz­á­munkra nem létezik. Az érzékelési tölcsérünk egy grafikonra rajzolt haranggörbével is szimbolizálható, ahol a függőleges ten­gely az érzékelés tisztaságát, a vízszintes pedig a frekvenciáját mutatja. Az ember, illetve az emberiség haranggörbéjének szélességét nem csak új érzékelő műszerek kifejlesztésével lehet növelni, hanem saját testünk Fokozott Érzékeny­ségű Észlelésének felkeltésével is. Ennek a képességünknek a finomodásával mind több dolog válik számunkra világossá. Érzékelésün­ket fokozottan kiterjeszthetjük a haranggörbe szárain túli területekre is, ezáltal kitágul a világunk, és egyre jobban megismerjük a valódi univerzumot. A haranggörbe vonala a mindenkori elválasztó vonal a fizikai és a spirituális világ között. Amilyen mértékben képessé válunk egyre magasabb frekvencia­szinten érzékelni, úgy válik a spirituális világ mind inkább valósággá. Megsza­badulunk az illúzi­óktól, a hiedelmektől, a téves elképzelésektől, mert észlelésünket, ellenőrzésünket kiterjeszthetjük a ma még észlelhetetlen világ fölé is. Végül ezen az úton eljuthatunk a megvilágosodáshoz, ahol megszűnik minden titok, semmi sem marad többé rejtve előttünk. Ez a folyamat azonban kétirányú. A magasabbakon kívül az alacsonyabb frekvenciájú világok felé is kiterjeszt­hető, ezáltal is növelve az általunk megismerhető univerzumot. Az emberiség ezeket a világokat a sötét, gonosz erők szférájának tekinti, de ez ugyanolyan szerves része a világegyetemnek, mint a magasabb rendű világok.

Hozzátartozik még ehhez a jelenséghez, hogy kizárólag a számunkra megnyilvánuló világ érzékelésére vagyunk képesek. Mi mindnyájan a saját érzékelő ablakunkon keresztül észleljük az univerzumot. Amit ezen az ablakon át érzékelünk, azt defi­niáljuk létező világnak. Élnek azonban közöttünk olyan lények is, akik nem láthatnak minket, és mi sem láthatjuk őket. Ennek oka, hogy ők egy másik érzékelő ablakot választottak maguknak, egy másik dimenzióban élnek. A saját érzékelő ablakunk kitágítása szorosan összefügg az evolúciós fejlődéssel. Ahogy haladunk előre ezen az úton, úgy szélesedik érzékelésünk haranggörbéje. Felfoghatjuk ezt a görbét úgy is, hogy az emberi elme korlátait mutatja az evolúciós fejlődés adott szakaszában. A görbe a civilizá­ciónkra jellemző frekvenciaspektrum középértékénél a legmagasabb, mert az itt tapasztalt dolgokat fogadja el a legtöbb ember konkrét valóságnak. Ettől alacsonyabb vagy nagyobb frekvencia-értékek felé haladva az emberek már hajlamosak kételkedni érzékeik hitelében, egyre kevésbé hisznek abban, amit tapasztalnak. Amint szélesedik a haranggörbénk, idővel levetjük a fizikai testünket, és egy magasabb frekvenciájú síkon levő világba kerülünk. Érzékelésünk azonban ebben a testetlen világban sem válik korlátlanná, itt is a fejlődésünk mértéke szabja meg a haranggörbénk szélesedését. Ily módon idővel egyre fejlettebb, egyre tökéletesebb, és földi szemeinkkel nézve egyre felfoghatatlanabb világokba kerülünk, míg végül eljutunk a Teremtőhöz, és eggyé válunk vele. Ebben a folyamatban a haranggörbénk mind jobban kiterjed a csúcs felé, majd teljesen lapossá válik. Amikor ez bekövetkezik, a megnyilvánult és a meg nem nyilvánult egybeolvad, ez a kettősség számunkra megszűnik.”

 

A karma mindenhatóságával kapcsolatban is igen érdekes következtetések vonhatók le a ciprusi mágus által közvetített tanításokból. Az ok-okozati törvény érvényesüléséből eredő büntetés elkerülésének ugyanis van egy módja, a mély és őszinte megbánás, valamint a példamutató életmód, az előző életek bűnein felülemelkedő életvitel. Az előbbivel kapcsolatban Daszkalosz egy ismert példát hozott fel a Bibliából. Mint tudjuk, az Úr Jónást bízta meg azzal, közölje Ninive lakóival, hogy a bűnös város negyven napon belül el fog pusztulni. Amikor az emberek meghallották a rossz hírt, sírtak, jajveszékeltek, és mindnyájan bűnbánatot gyakoroltak. Így Ninive nem dőlt romba, mire Jónás próféta keserűen jegyezte meg az Úrnak, hogy „most hazuggá tettél engem ezeknek az embe­reknek a szemében”. Később azonban az Úr megvilágosította Jónás elméjét amikor az elhagyva a várost, egy tök árnyékában keresett menedéket a hőség elől. A tök gyökerét ugyanis elrágta egy féreg, amitől elkezdett fonnyadni, és lekókadtak a hűsítő levelek. Jónás erre így sóhajtott fel: „Istenem, tönkrement a növényem, és ez nagyon elszomorít”. Isten erre így felelt: „Látod, Jónás, te egy bokor elpusz­tulásakor is szomorúságot érzel, amelyet pedig nem te neveltél, és nem is fáradtál érte, akkor mit érezzek én egy egész város elvesztésekor? Ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben 120 ezer ember van, és ott a sok állat is.” Ebből is látszik, hogy az isteni kegyelem határtalan, ha egy kis reményt lát arra, hogy a pusztulásra ítélt érték megmeneküljön, akkor beavatkozik a természet és a karma törvé­nyeibe is. Erre azonban ritkán kerül sor, és csakis abban az esetben, ha a bűnösök mind szavakban, mind tettekben őszinte megbánást tanúsítanak.

Nem nevezhető közismertnek az a kinyilatkoztatás sem, hogy a karmát az emberek is befolyásolhatják. Ha ugyanis szeretünk valakit, akkor segítségére lehetünk karmikus adósságának visszafizetésében. Erre azonban kizárólag akkor kerülhet sor, ha az illető már megtanulta a „leckét”, és adósságának a java részét törlesztette. Ebben az esetben a maradék terhet magára vállalhatja valaki más, és megszabadíthatja őt a további fájdalomtól. Ha hajlandóak vagyunk erre, akkor a teher kilenctized részét elengedheti a Mindenható, így nekünk csak az egytizede marad. Ezáltal a visszafizetendő adósság lényegesen kevesebb lesz, az elke­rülhetetlennek látszó szenvedés mértéke jelentősen csökken. Ha tehát egy hozzánk közel álló személy terhét túl nehéznek találjuk ahhoz, hogy egyedül viselje, akkor átvállalhatjuk karmikus tartozásának egy részét, de erre csak a fenti feltételek mellett van lehetőség. Az Agykontrollban is járatosak, valamint az ezoterikus tudományokba beavatott mesterek képesek arra, hogy a testükben jelentkező fájdalmat megszün­tessék vagy tompítsák, de ezt nem cél­szerű megtenni, mert ez automatikusan visszaküldi a fájdalmat ahhoz, akinek a karmáját átvállalták. A sors által kiszabott büntetés átvétele tehát nem visszafordíthatatlan folyamat, a terhet bármikor vissza lehet adni.

A karmának ez a sajátos működési mechanizmusa népek, sőt egész civilizációk esetében is érvényesül. A kollektív karmikus adósság átvállalásának legnagyszerűbb és legönzetlenebb példája Jézus Krisztus önkéntes halála, aki megváltóként magára vette az emberiség bűneit, és mint egyszerű halandó vértanúhalált szenvedett értünk a kereszten, hogy ne kelljen tovább cipelnünk múltunk következményeit. Őt is csak az adósság egytizede terhelte, de ismerve az emberiség összes bűnét már ez is hatalmas mennyiség volt. Ha emberként ezerszer meghalt volna, se tudta volna kiegyenlíteni ezt a számlát. Jézus azonban nem közönséges ember volt, hanem Isten fia, és egy isteni lény élete sokkal többet ér, mint egy közönséges emberé. Így az ő halála képes volt rendezni a karmikus adósságot. Ezáltal végbement a megváltás, nagy szerencsénkre. Ettől kezdve tiszta lappal indulhattunk volna egy új, emelkedettebb élet felé, de mi nem ezt tettük. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, tovább halmoztuk bűneinket. A történtek után már nincs aki rendezze a számlát. Ezért a karmikus adósság törlesztése ránk vár, az apokalipszis során. Jézus eljön ugyan újból hozzánk ebben az időszakban, de nem azért, hogy megváltson bennünket, hanem hogy számon kérje a bűneinket.

Egy idézet erejéig érdemes még ennél a témánál maradni. Az óindiai mitológia ezzel a lenyűgöző hasonlattal foglalja össze a karma lényegét: „Forog, pörög az élet kozmikus kereke, kínálja egyfelől az uralkodó koronáját, másfelől a koldus bádogbögréjét aszerint, hogy melyikre van inkább szükségünk fejlődésünk következő lépcsőfokán. Válassz, aztán viseld a következményeket, de ne feledd, hogy a trónus magasságából csak lefelé, az utcasarokról viszont felfelé vihet az út.” Egy másik keleti hiedelem szerint a léleknek minden hat fáradságos, vesződséges élet után hetedikként engedélyeznek egy kényelmes reinkarnációt. ­Ennek oka, hogy időnkénti pihenés nélkül a lélek túlságosan kimerülne az örökös törekvésben, belefásulna az állandó harcba, és elcsüggedne. A siker, a mara­dék­talan boldogság tehát nem mindig az egyéni törekvésen múlik. A „szerencse­fiának” azért „hull minden az ölébe”, mert az előző életei során kiérdemelte. Neki most az a dolga a Földön, hogy élvezze az életet. Erre a kis ­kikapcsolódásra szüksége is van, mivel a korábbiaknál is nehezebb megpróbáltatások várnak rá. Az egymást követő életek ugyanis annál keményebbé válnak, minél inkább megszabadul a lélek a kötelékektől, melyek az anyagi világhoz láncolják. A keresztény világ szellemétől sem idegen ez a jutalmazási rendszer, bár ebben a kultúrkörben nem térnek ki a jutalmazás okára. Így fejezi ki ezt a jelenséget a Biblia: „Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a részét, és örüljön fáradozása eredményének, ez Isten ajándéka.”

Figyelemre méltó Daszkalosz ta­ní­tása az igaz hitről, és a jóté­kony­kodásról. Elanyagiasodott világunk sajnos már a vallásgyakor­lás­­ban is érezteti a hatását, egyre több az olyan „hívő”, aki csúfot űz mind önmagából, mind ­Istenből. Kap­zsiságunk annyira arcátlanná tett bennünket, hogy betérve a temp­­­lomb­a már három gyertya meg­gyújtása ellenében a mennyek or­szá­gát követeljük az Úrtól. Oly­anok is vannak, akik ennyit sem hajlandóak kockáz­tatni. Előre ké­rik a segítséget, pl. így: „Ha meg­teszed nekem, ennyit és ennyit do­bok a perselyedbe”. Istenhez azon­ban közelebb áll egy ateista, aki az utolsó szelet kenyerét meg­felezi az éhes idegennel, mint a Minden­hatóval kereskedő, önmagát ke­resz­té­nynek nevező ember.

A manapság tevé­kenykedő jó­té­kony­­sági egyletek és alapít­vá­nyok is elsősorban az egoizmus, és nem az önzetlen segítőkészség megnyilvánulásának tekinthetők. Sokan vannak, akik csak azért adnak, hogy mind önmaguk, mind mások előtt tetszelegjenek a bőke­zű adakozó szerepében, és elvárják érte a hálát, amivel az embertár­saikat megaláz­zák. A pöffeszkedő mecénásokon is túltesznek a multi­nacionális iparvállalatok, akik nem csak elvárják a hálát, hanem arra kötelezik a „pártfogoltjukat”, hogy a nagy nyilvánosság előtt számol­jon be az adományról. Ezzel azon­ban nem ér véget a lekötelezett kál­váriája, mert hálaadó szavait rög­zí­tik, és felhasz­nálják a reklám­had­járataikban, hogy ezzel is növeljék a cég profitját.

Anyagias világunkban a szere­tet, a szolidaritás is piacosodott. A jótékonyságot mind inkább a költ­ségleírás, az adókedvezmény lehe­tősége működteti. Ma még nagyon ritka a minden hátsó szándék nél­küli önzetlen és tapintatos segítő­kész­ség. Jézus arra tanított ben­nün­ket, hogy aki ad, az titokban te­­gye. Ha a rászorulónak egy név­te­len borítékban juttatjuk el a pénzt, és csak annyit írunk rá, hogy „sze­re­tettel”, akkor ezzel nem csak se­gítünk neki, hanem egyben őszinte örömet is okozunk, hiszen megszabadítjuk őt attól a hatalmas tehertől, amelyet a lekö­telezettség érzése okoz.

Arra is ügyeljünk, hogy ne húzzuk az időt. Publilius Syrus szerint: „Ki gyorsan ad, duplán ad.” Az emberek nem szívesen zaklatnak másokat a bajaikkal. Sokan csak végszükség esetén szánják rá magukat a kérésre. Akkor, amikor már majdnem késő a segítség. Aki a végtelenségig halogatja a döntést, úgy jár, mint az ókori fukar ember. Diogenész pénzt kért tőle, és ő sokáig késett a megígért támogatás küldésével. Amikor elfogyott a bölcs türelme, ismét felkereste, és ezt mondta neki: „Kenyérre kell, nem temetésre.” A bukása vagy a halála után már hiába akarunk valakin segíteni.

Adományozni nem csupán pénzt, értéket lehet, hanem önmagunkat, a mun­kán­kat is. Amikor dol­gozunk, akkor is adunk. A társadalomnak, a közösségnek adományozzuk lényünk legjavát. Sajnos ezt a tevékenységet az emberek többsége ma még munkaviszonyként kezeli, vagyis azért dolgozik, hogy megfelelő ellenszolgáltatásban legyen része. Kenneth S. Leong szerint a jelenlegi énközpontú nemzedék számára az „adás” szónak meglehetősen önfeláldozás-íze van. Ez azonban fatális tévedés. Az adás ugyanis lehetőséget teremt az erőfeszítésre, teremtő erőink kibontakoztatására, emberi mivoltunk kiteljesítésére. Ez a folyamat leginkább a szerelmesek egyesüléséhez hasonlítható. Ha a partnerek nem adják magukat önként egymásnak testestül-lelkestül, akkor nem lehetnek boldogok. Minél lelkesebben, minél szenvedélyesebben adják oda magukat, annál nagyobb az öröm. Azzal, hogy mindenüket felajánlják a másiknak, végső soron nem veszítenek, hanem nyernek. Azért sem érdemes a munkánk során kímélni magunkat, mert nem élünk örökké. A megkímélt test is nyomtalanul elporlad, nyomot csak a munkánk, erőfeszítéseink által hagyhatunk magunk után a világban. A halál bizonyosságában az ember egyetlen értelmes törekvése, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni az életéből. Mindezek alapján már érthető az ókori keleti filozófusok véleménye, mely szerint: „Az adakozó hálás lehet, hogy adhat”. Az adok-kapok viszonyban nem az jár jobban, aki kap; hanem az, aki ad.

Az sem mindegy, hogyan adunk. Aki fogcsikorgatva, kényszerből ad, az nem nyer jutalmat az égi­ektől a jó tettéért. Isten csak a jókedvű adakozót szereti. Így fejezi ki ezt a Biblia: „Adj neki szí­ve­sen, és ne essék rosszul az, hogy adsz. Mert éppen ezért fogja megáldani az Úr minden mun­kádat, és min­den szerzeményedet.” Ne aggasszon bennünket az adomány értéke sem. Annyit adjunk, amennyire képesek vagyunk. Isten senkitől sem várja el az erején felüli adakozást. A modern gondolkodók így fogalmazták meg az adakozás lényegét: „Az ajándékozás nem banki tranzakció. A gesztus a fontos, és nem az ajándék értéke. Nem az árát kell nézni az ajándéknak, hanem hogy milyen szívvel adják.” Már az ókorban is fontosabb volt az adományozás módja, indítéka, mint az adomány értéke. Így szól a bibliai példabeszéd a szegény asszony adományáról: Jézus leült a temp­lommal szemben és figyelte hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott. Jött egy szegény özvegyasszony is, és 1 krajcárt dobott be. Ekkor odahívta tanítványait, és így szólt: Bizony mondom néktek ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükből adtak, ez az asszony azonban azt a keveset is odaadta, amilye volt. Az egész megélhetését feláldozta.

Az elmúlt évszázadok során nemcsak a jótékonykodás valódi célja merült feledésbe. Mostanra a bibliai alapfogalmak szinte mindegyike eltorzult. Ennek legjellemzőbb pél­dája, ahogy manapság imádkozunk. Az ima, Istennel való közvetlen kapcsolatfelvétel, mi azonban úgy imádkozunk, mintha a telefonszámunkat hadarnánk el. A korábban beta­nult imádságoknak nem ismerjük az eredeti célját, nem vagyunk tisztában a szavak korábbi jelentésével, a szöveg értelmével. Egész civilizációnk tele van tömve kiüresedett szokásokkal, és ma már az imádkozás is közéjük tartozik. Akik először tanulták meg, még tudták hogyan kell imádkozni. Utódaikat is megpróbálták erre megtanítani, de közülük már csak kevesen sajátították el a módszert. A többiek csupán szavakat jegyeztek meg, és gépiesen ismételték. A szavak értelme azonban időközben megváltozott, az új korokkal együtt új értelmet kapott, így ma már senki sem tudja, ­hogyan lehet Istennél kellő hatékonysággal meghallgatásra találni.

 

Mivel az emberek többségét az érdekli leginkább, hogy mi vár rá a túlvilágon, a mester erről a létformáról is beszélt a tanítvá­nyainak. Sokan azt hiszik, hogy a halál rettenetes és fájdalmas élmény. Ez azonban nem igaz. Még ha súlyos beteg­ségben szenved is az ember, a halál pillanatában nem érez fájdalmat. Testéből való kilépése után a lélek továbbra is megtartja személyiségjegyeit, magával viszi erényeit és vétkeit, céljait és törekvéseit. Az abszolút világban megszűnnek az anyagi világ korlátai, nincs többé tér, idő, és feloldódnak a fizikai lét béklyójából eredő gátak. A jelenlegi fejlettségi szinten azonban a mennyországba kerülő lelkek túlnyomó része nem tud élni azzal a hatalmas lehetőséggel, amit ez a tökéletes világ kínál. Az abszolút világ ugyanis sokkal gazda­gabb és sokré­tűbb, mint a mi fizikai életterünk, hiszen ez csak árnyéka azoknak a fényesen tündöklő világoknak, melyek mindazon értéket tartalmazzák, amelyeket valaha élt civilizációk alkottak az univerzumban.

Az egyszerű földi lélek gyakran zavarba jön ennek a töké­letességnek a láttán, nem tud mit kezdeni vele, ezért önmaga által elképzelt elementálokból létrehozza ezen a régión belül a saját pszichikus világát. Sokan ugyanis csak ebben a gondolati úton teremtett mesterséges környezetben érzik biztonságban magukat, mivel ez hasonlít leginkább korábbi fizikai életterükhöz. A valódi pszichikus világban pl. nincs felkelő és lenyugvó Nap, mert mindent eláraszt a fényesség, ami a szubatomi energiarészecskékből összetevődő égboltból, vala­mint a folyókból, tavakból, erdőkből és virágokból kisugár­zódik. Akinek ­viszont szüksége van rá, az elementálokból (megelevenített gondolatképekből) létrehozhatja a maga Napját saját életterének a burkán belül, körülveheti ezt a mikrovilágot kerítéssel és falakkal, felépítheti a saját házát, vagyis kialakíthatja magának azokat a korábban megszokott éles határokat, amelyeken belül biztonságban és otthonosan érzi magát. Így vannak, akik ugyanúgy gondozzák a gyümölcsfáikat a saját maguk által teremtett világban, mint a földi életükben, és közben aggódnak az eső miatt.

Sokan kételkednek az alkotásnak ebben a formájában, nem hiszik el, hogy pusztán a gondolatainkkal ilyen bonyolult dolgokat hozhatunk létre. Pedig ennek lehetőségét már a fizikai létünkben is megtapasztalhatjuk. Az álmaink során ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is létrehozunk az agyunkkal, és teljes valóságként éljük meg. Ez a látvány annyira tökéletes, hogy a valósághűsége néha már riasztó. Sokan fel is ébrednek miatta. A mennyországban ugyanez a folyamat megy végbe, csak az el­képzelt dolgok tartósan fennmaradnak. Ott sem materializálódnak, mert a szellemvilágban erre nincs szükség. Ettől függetlenül ugyanúgy átéljük az eseményeket ebben a világban, mint álmainkban. Mivel a képzelet által létrehozott világ szubatomi energiarészecskékből tevődik össze, sokkal finomabb részletesebb és meggyőzőbb, mint a fizikai világ. Az átlagember azért nem tekinti valóságosnak, mert nem tudja megfogni. Fizikai testben csak a fizikailag létező dolgokat fogadjuk el valóságosnak, pedig a tárgyiasulás csupán egy létforma. A létezésnek a legalacsonyabb foka.

A túlvilági életben hívőknek egyik legnagyobb problé­mája: minek alapján dől el, hogy valaki a mennyországba vagy a pokolba jut. Legtöbben azt hiszik, hogy ezt kizárólag a tetteink befolyásolják, vagyis hogy az életünk során mennyi jót és rosszat cselekedtünk. Ez azonban nem egészen így van. A klinikai halálból visszatértek tapasztalatainak összegzése, valamint túlvi­lági tanítómestereink megjegyzései alap­ján úgy tűnik, hogy a döntés sokkal praktikusabban megy végbe. A lélek kiszabadulása után ugyanis gyors határozatra van szükség, mivel az irányítás nem tűr halasztást. Ebben a szituációban nincs lehetőség tetteink alapos mérlegelésére, így a döntés egy ránézésre is azonnal megmutatkozó tulajdonságunk alapján történik. A túlvilági ítélet­hozók nem foglalkoznak cselekedeteink latolgatásával, mert ez a karmára tartozik. A karma feladata, hogy előző életünk alapos anali­zálása után olyan sorsot szabjon ki nekünk a következő éle­tünkre, amilyet megérdemlünk. Az irányítást végző bírák tehát nem a lelkünk tisztaságát vizsgálják, hanem bele­néznek a szívünkbe. Ebben a szituációban kizárólag az érdekli őket, hogy mi uralkodik bennünk, jóság vagy gonoszság. Ha valakinek a szívét csak gonoszság, gyűlölet tölti ki, akkor a pokolra kerül. Ha viszont alapvetően jóság, megértés és szeretet lakozik bennünk, akkor még abban az esetben is bejuthatunk a mennyországba, ha a földi törvények értel­mében súlyos bűncse­lekményt követtünk el.

Ez alól csak egy kivétel van, az öngyilkosság. Ezt a tettet ugyanis a létünket irányító és felügyelő istenek a teremtés rendjébe való durva és értelmetlen beavatkozásnak, a koz­mikus fejlődés hátráltatásának tekintik, amire nincs bűnbo­csánat. Az öngyilkos a Mindenható ajándékát dobja el, és ezáltal a gondviselés ellen cselekszik. Aquinói Szent Tamás szerint „Az élet Isten ajándéka, és annak visszavétele az ő előjoga.” A Teremtő senkinek sem bocsátja meg, ha keresztezi a terveit és fel­lázad az akarata ellen. A „keresztjét” min­denkinek cipelnie kell, a földi életünkre kiszabott szenve­dések alól nem mentesíthetjük magunkat. Ne tegyük tehát önsorsrontó cselekedetekkel elviselhetet­lenné a helyzetünket, mivel az öngyilkosság után sokkal nagyobb gyötrelmek várnak ránk. Ha kínlódva is, de végig kell élni az életünket, mert ez esetben még akkor is bejuthatunk a mennyországba, ha lelkünk kisebb-nagyobb bűnökkel terhelt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mennyországba való bebocsáttatással együtt a bűneink is megbocsáttatnak. Tetteinkért ebben az esetben is felelnünk kell, mivel a karma senkivel sem tesz kivételt. Szélsőséges esetben tehát az is előfordulhat, hogy egy gyilkos bejut a mennyországba, ha cselekedetét nem a gyűlölet, a károkozás motiválta. Ebben az esetben a büntetés a földi világban vár rá oly módon, hogy a következő életében őt még fájdalmasabb körülmények között fogják meggyil­kolni, mint ahogy ő azt annak idején tette.

Az öngyilkosok a két világ között egy szürke, homályos szférába, a kozmikus senki földjére kerülnek. Lehorgasztott fejjel, céltalanul bolyonganak, és szomorú­ság, kétségbeesés árad belőlük. A régi világukba már nem tudnak visszatérni, a mennyországba pedig nem engedik be őket. Még a pokolba sem kerülhetnek, mert nem másokat, hanem önmagukat ölték meg. Egy idő után rájönnek, hogy a helyzetük sokkal rosszabb lett, mint amilyen volt, mert most már arra sincs lehe­tőségük, hogy változtassanak az életükön. Kínjaikat növeli, hogy amikor letekintenek a földi világra, mindent látnak. Látják a szeretteiket amint hibát követnek el. Ekkor megpróbálnak beleavatkozni az eseményekbe. Hamar rájönnek azonban, hogy figyelmeztetésük süket fülekre talál. Ebben az állapotban lehetetlen befolyást gyakorolni a fizikai világra. A tehetetlenség érzése mind zavarodottabbá teszi őket, és reménytelenül, összetört lélekkel kóborolnak körbe-körbe az éterben. Nem tudják, hogy mit csináljanak, hová menjenek, eszelősen ide-oda botorkálnak a lakott világoktól távoli, nyomasztóan üres térben.

Hogy meddig tart ez a számkivetett állapot? A vallási iratok szerint ítéletnapig. Más források szerint csak addig, amíg a földi életük tartott volna. Amint elérkezik fizikai testük halálának időpontja, az öngyilkosok is bebocsátást nyernek a mennyországba. Nincs ilyen gondjuk a bűnös lelkeknek. Őket ugyanis nem hagyják őrizetlenül a világmindenségben. A súlyos bűnöket elkövetett embereket számon tartják a pokolban, és amint elérkezik haláluk időpontja, küldötteket menesztenek értük. A pokol őrei azonnal megragadják a fizikai testtől elvált lelket, és gondoskodnak róla, hogy a tetteivel kiérdemelt helyre kerüljön. A pokolból nincs menekvés, onnan nem lehet megszökni. A Sátán senkinek sem kegyelmez. Akinek a lelkét sikerült megkaparintania, azt soha többé nem engedi el.

Gyakran a sátáni erők kergetik az elkeseredett embereket az öngyilkosságba. Részlet egy túlélő élménybeszámolójából: Egy hangot hallottam, ami azt ismételgette, hogy „tedd meg, tedd meg, és jobb lesz!” Megtettem, de nem lett jobb. Egy ragadós sötétségbe kerültem. Már nem akartam öngyilkos lenni. Éreztem, hogy minden ember élete ajándék Istentől, és az élet minden perce értékes, legyen az ember koldus vagy király. Valami tudatosította bennem, hogy nem az a fontos ki vagy, milyen körülmények között élsz, hanem az, hogy élsz. Ezzel lehetőséget kaptál arra, hogy előbbre juss. Életed minden másodperce a Teremtőtől kapott ajándék, és aki ezt nem értékeli, arra torz világképéből adódóan sok lecke vár még. Az öngyilkosság a tudatlanság eredménye, ezért komoly következményekkel jár. Aztán valaki szólt hozzám: „Ha így halsz meg, nem nyerhetsz el engem a fények városában!” Hogy tehettem ilyet? Minden porcikámmal éreztem, hogy ahová kerültem nem jó hely, nem akartam ott maradni. „Még dönthetsz” – hallottam. „Visszamegyek” – feleltem rögtön. Örültem, hogy kaptam még egy lehetőséget. Levontam a tanulságot, hogy az öngyilkosság a legnagyobb ostobaság, amit saját magunk ellen elkövethetünk. Sajnos a jobb belátásra térés nem minden öngyilkosnak adatik meg. Akik fegy­verrel támadnak önmagukra, azoknak nem sok esélyük van a visszatérésre. Életük végállomása kilátástalanság, az önmarcangolás, a mély megbánás.

Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy a közhiedelemmel ellentétben a különböző rendű és rangú iste­nek nem büntetnek bennünket, hanem csak szelektálnak, és őrködnek a törvények betartása felett. Nagy a valószínűsége annak, hogy a lelkek megtartása során is érvényesül az evolúció törvénye. Ha egy lélek túl gonosszá, javíthatatlanul aljassá válik, vagyis ve­szé­lyezteti a tiszta, életképes társai további fejlődését, akkor az istenek kiselejte­zik, pokolra vetve eltávolítják a világból. Ha viszont alapvetően jónak, fejlő­dőképesnek bizonyul, akkor nem hagyják elveszni még akkor sem, ha súlyos hibát követett el, hanem megmentik az univerzum számára. Ebben az esetben a karma törvényeinek érvé­nyesítésével gondoskodnak róla, hogy célirányosan kiszabott szenvedések által felülemelkedhessen korábbi jellembeli fogyaté­kosságain, és tovább fejlődhessen.

A túlvilággal kapcsolatos ismereteink nem lehetnek teljesek, ha figyelmen kívül hagyjuk a klinikai halálból visszatértek átalakult életszemléletét. Az abszo­lút világba bepillantó személyek szinte mindegyikéről elmond­ható, hogy ezután a nem minden­napi élmény után teljesen meg­változik a vi­lág dolgairól al­kotott ér­ték­rendjük. Nem ér­dek­lőd­nek többé a talmi dol­gok iránt, teljesen hide­gen hagyja őket a fo­gyasz­tói tár­sadalom anyagi java­kat haj­szoló világa. Oda­át ráéb­red­nek arra, hogy amiért koráb­ban oly ke­ményen dolgoz­tak, ami­nek a birtokba­véte­lé­re olyan büszkék voltak, an­nak nincs valódi értéke. Életük sors­for­dító élménye előtt má­sokhoz hasonlóan nap­ról napra gyűjtögették az anya­­gi javakat. Különféle divatos ruhákat, lakberendezési tárgyakat, szórakoztató elektronikai cikkeket, ékszereket, és más nélkülözhetetlennek vélt ci­vilizációs termékeket hal­moz­tak fel maguk körül, abban a hiszemben, hogy ezek tartós örömet okoznak. Időközben úgy elmerültek a pénz hajszolásában, a különféle áru­cik­kek gyűjtögetésében, hogy nem vették észre, a szerze­mé­­nyeik már maguk alá te­me­tik őket. Végül a hará­cso­lás megszállottaivá, anya­gi ja­vaik rabszolgáivá vál­tak, ab­ban a csalfa képzetben élve, hogy a bol­dogság leg­főbb for­rása az anyagi jólét és a bő­ség. Sokan bele­rok­kan­nak a fogyasztói társada­lom által kínált javak megszerzésébe, és csak a kórházi ágyon döbbennek rá, hogy a nagy hajszában elfelejtettek élni.

A valódi értékrend megismerése után azonban rádöbbennek arra, hogy homokvárra építették az életüket; mindaz, amit fontosnak véltek, csak múló, átmeneti érték, és sorsa a pusztulás. Rájönnek, hogy életüket hiábavalóságokra pazarolták, múlandó dolgokat hoztak létre, amit a halál angyalának egyet­len suhintása elseper. Felismerik, hogy az anyagi világban minden pusztulásra ítéltetett, így nem méltó az érdemleges figyelemre. A kozmikus értékrend megismerése után ráeszmélnek, hogy az anyagi javak nem arra valók, hogy birtokoljuk őket, hanem eszközt adnak a kezünkbe, amellyel megvalósít­hatjuk nemes céljainkat. Ezek az emberek már nem engedik, hogy a szerzési vágy elural­kodjon rajtuk, sőt igyekeznek megszabadulni a korábban felhalmozott felesleges holmiktól, hogy hátralevő életüket az igaz értékek elérésének szentelhessék. Jellemző még ezekre az emberekre, hogy miután minden átmeneti és talmi dolog iránti vágyuk szertefoszlott, kerülik azok társaságát, akik az anyagi ­javak béklyójában élnek, akiknek a pénz az istenük. A legtöbbjük irtózik a tévéreklámoktól is, nem tudják elviselni ezeknek a harsány árukínáló műsoroknak hamis társadalmi értékrendet sugalló, értelmetlen luxusfogyasztásra ösztönző propagandáját.

Nagyon érdekes, hogy a halálközeli élményt átéltek fokozottan érzékenyek cselekedeteik közvetlen és hosszú távú következményei iránt. Ennek minden bizonnyal az a megrázó élmény az oka, hogy a túlvilági elszámoltatás során látták, amint függetlennek vélt események egymással szoros kap­csolatba kerültek, és ezáltal kristálytisztán el tudták bírálni tetteik helyességét. Haláluk után egyszerre lettek cselekedeteik végrehajtói és tárgyai is. Ez felnyitotta a szemüket, ráéb­resztette őket arra, hogy földi világunkban mennyire össze­függ minden mindennel. Megtapasztalhatták, hogy bármit teszünk, az kihatással van az összes embertársunkra, és néha a legapróbb cselekedetünk vagy hanyagságunk is beláthatatlan következmények sorozatát indíthatja el a világban. Az univerzum egyetlen hatalmas alkotás, melynek minden apró része tud egymásról, és a legkisebb mozgás, átalakulás is befo­lyásolja a többi részt, s magát az egészet. A felvilágosítás következtében alapvetően megváltozik a magatartásuk is. Kedvessé, megbocsátóvá és odaadóvá válnak. Úgy viselkednek, mintha egy magasabb cél érdekében cselekednének életük minden percében.

Az egyik szemtanú élménybeszámolója szerint: „A fizikai létben az ember racionalizálhatja, vagy elnyomhatja negatív érzelmeit. A testetlen szellemek világában azonban ezek az érzelmek nyersen, és ellenállhatatlanul törnek fel. Minden szenvedést amit másoknak okoztunk úgy éljük át, mintha magunknak okoztuk volna. Ám a legelkeserítőbb érzés az, hogy már nincs lehetőségünk hozzáállásunk megváltoztatására, hibáinkat utólag nem javíthatjuk ki. Tetteink következményei távozásunk után is megmaradnak a világban. Érezzük, hogy a retesz bezárult mögöttünk, és az isteni ítélőszék előtt a lelkiismeret-furdalás zsigerekbe ható erővel tör fel belőlünk.”

A túlvilágról visszatértek kevesebb érdeklődést mutatnak a formális vallásgyakorlás iránt is, rájönnek, hogy a különböző egyházi szertartásoknak, ceremó­niáknak semmi jelen­tőségük sincs. Meggyőződésük, hogy csak a hit, a vallás ­lelki üzenete számít. Megváltozott életszemléletük következtében mindnyájan egy újfajta univerzális vallás hívévé szegődnek, ugyanakkor a korábbinál jóval nagyobb türelmet tanúsítanak más vallásokkal szemben. Ez a teizmusnak is nevez­hető hit nem a hagyományos értelemben vett vallásosságban, az ­egyházi ceremóniák gyakorlásában, hanem fokozott lelki tudatosságban nyilvánul meg.

Végül a végső elmúlástól félők megnyugtatására érdemes még megemlíteni azt a kijelentésüket, mely szerint a halál nem más, mint a test börtönéből való szabadulás, a „hazaté­rés” érzete. A mi igazi otthonunk ugyanis nem itt van, hanem odaát, csupán azért tartózkodunk a számunkra kijelölt vagy általunk választott bolygón néhány évtizednyi időszakra testbe zárva, hogy fejlődhessünk, illetve elősegítsük egy-egy civilizáció fejlődését. Visszatérésünk után azonban ismét tuda­tosul bennünk, hogy ott vagyunk, ahová valójában tartozunk. Átéljük a tökéletes egyensúlyt, a szeretet teljességét. Érdekes, hogy itt nem érzékeljük a nemek közötti különbséget, mert mindnyájan részei vagyunk az egésznek, amelyben egybefonódik a férfi, nő, szülő, gyermek, és minden pozitív esz­mény. Ennek a felemelő élménynek a forrása a teremtő hata­lom tudata. Itt magától értetődik Isten létezése, hiszen szüntelenül körülöttünk lüktet, átjár bennünket a lényéből kisugárzó szeretet és tökéletesség. A halál tehát nem megsemmisülés, hanem létformaváltás. Végtelenül hosszú életpályánk egy-egy állomása között lefoszlik rólunk fizikai testünk, hogy az anyag koloncától megszabadulva kicsit megpihenhessünk. Ekkor megmártózunk a magasabb szférákban, hogy a következő próbatételre feltöltekezzünk.

Meglepő, hogy a mennyországban sem ismeretlen fogalom a szexualitás, annak ellenére, hogy az abszolút világban nem nyilvánul meg érzékletesen a nemek közötti különbség. Kivitelezési módja azonban egészen más, mint itt a Földön. A fizikai testben átélt szexualitás csupán gyatra utánzata annak az áramütésszerű kábulatnak, amit az asztráltestben történő egybeolvadás képes nyújtani. Két szellem szexuális céllal történő érintkezése során nem játszanak szerepet a nemi szervek. Összeölelkezésük során energiarészecskéik eget-földet rázó áradatban egymásba olvadnak, töltéseik kiegyenlítődnek, majd beáll a békés egyensúly állapota. A nemiség olyan ellenállhatatlan erővel vonzza őket egymáshoz, mint ami az ellentétes előjelű mágnespólusokat rántja össze. A kisülés örökkévalóságnak tűnik, de egy pillanat alatt lezajlik, amit a nyugalom, a kielégültség és a derűs elválás követ. Mellékesen megjegyezve a nálunk fejlettebb civilizációk is igyekeznek a szexet mindinkább lelki síkra terelni. Azok a nők, akik hagyományos szexuális kapcsolatba kerültek Földön kívüli férfiakkal, arról számoltak be, hogy az önfeledt szerelmeskedést átszőtte egy elképzelhetetlenül mély és csodálatos lelki összefonódás is.

Az abszolút világ lehetőségeinek végtelenségére utal, hogy ami egyszer a Magasabb Intelligencia minden infor­mációra kiterjedő számítógépeibe beíródva létezett, az örökké létezni is fog. Ez lehetővé teszi, hogy régen elhunyt embe­rekkel bármikor kapcsolatba léphetünk, még akkor is, ha a lel­kük már nem tartózkodik az ismert személyiségben. Platon lelke pl. már rég nem él abban a szellemként megnyilvánuló formában, amelyet megidézünk, mert azóta több tucatszor reinkarnálódott a földi vagy más, fejlettebb civilizációk világában, de ettől függetlenül megalkothatjuk az elementál­ját, és elbeszélgethetünk vele. Azonban ezek a gondolati úton megteremtett eleven ele­mentálok – amelyek részben materializálódhatnak is – mindig megmaradnak azon a szinten, ame­lyen az akkori életükben álltak, kérdéseinkre annak a kornak a tudásával és intelligenciájával fognak vála­szolni, amelyben tevékenykedtek. Nem képesek többet nyújtani, mint amit életükben elértek. Hiába jutott Platon lelke, vagyis a valódi személyisége időközben olyan magas fejlettségi szintre, amely a miénket is meghaladja, ebből semmit sem képes átadni korábbi inkarnációinak. Ugyancsak ez a jelenség teszi lehetővé pl. azt, hogy elhunyt szeretteink a túlvilágon fogadjanak bennünket abban az esetben is, ha a lelkük már egy másik testbe reinkarnálódott, mivel az elemen­táljuk ettől függetlenül meg­alkotható.

A mennyországba kerülő lélek nem viszi magával földi testének hiányosságait, a karma által rákényszerített torzulásokat. Jellegzetes arcvonásaink tehát hibátlan testtel és értelemmel párosulnak, de túlvilági létezésünk nincs korhoz kötve. A lélek szabadon eldöntheti, hogy odaát hány évesnek akar látszani. A legtöbben azt az életkort választják, amikor erejük teljében, földi életük csúcsán voltak. Vannak azonban olyanok is, akik fiatalkori énjüket részesítik előnyben a továbbélésnél. Ennek a kétségtelenül előnyös külsőnek azonban megvan az a hátránya, hogy szellemi szintjük is azon a fokon fog állni, amelyet akkoriban elértek. Nem véletlen tehát, hogy földi világunk szellemi téren tevékenykedő kiválóságai (pl. Beethoven, Liszt) javakorabeli énjüket választották a túlvilági élethez, mert ők életük derekán voltak a csúcson, és nem kívántak lemondani az addig elért fejlődési szintjükről.

Ennek a csodálatos szférának a láttán azt hihetnénk, hogy itt mindenki jól érzi magát, és aki tudomást szerez a menny­ország tökéletességéről, alig várja már, hogy meghaljon, és oda kerüljön. Ez azonban nem így van. Bármennyire meghökkentő, sokan vannak, akik nincsenek elbűvölve ettől az eszményi világtól, a parapszichológiai képességek maradéktalan birtoklásától. Így nyilatkozott erről egy túlvi­lágról megidézett, korábban ateistaként élt lélek: „Ne siessetek meghalni, ez az egész itt egy borzalom. Egy rettene­tes unalmas marhaság. Mit gondoltok, mit lehet itt csinálni? Ebben az állapotban semmi egyéb nem vagy, mint egy fej­lődésképtelen tudat. A trükkök, amelyeket megtehetek vagy megtehetnék, messzemenően nem érdekelnek, inkább maradtam volna élő. Az élet minden ostobaságával, fájdalmával, megaláztatásával és megrázkódtatásával együtt is csodálatos. Teljesen el vagyok keseredve, mert soha nem hittem ebben az egészben, és most tessék, itt vagyok.” Valószínűleg ennek a gondolkodásmódnak tudható be, hogy mostanában a lelkek olyan gyorsan reinkarnálódnak. Az elhunytak már nem időznek évtizedekig vagy évszázadokig a túlvilágon, hanem igyekeznek levonni az előző életükből származó tapasz­talatokat, és rövid pihenő után (általában 1-1,5 év múlva) újraszületnek.

Földhözragadt gondolkodásmódunkkal érthetetlen, hogy a testi fogyatékosságaiktól és a különféle szenvedésektől megszabadult lelkek miért nem akarják ezt a határtalan szépségű világot minél tovább élvezni? Úgy tűnik azonban, hogy a szellemi megvilágosodás állapotában megváltozik az ember értékrendje. Ami nekünk szenvedés és nyűg, az szá­mukra határtalan lehetőség, ezért egyre többen vélekednek úgy, hogy minden napért kár, amit nem a mi kalandos világunkban töltenek. A fizikai lét minden tekintetben kiszolgáltatott, de az életforma szabad utat enged a tapasztalatszer­zéshez, a fejlődéshez. Így inkább ezt a sorsot választják, még akkor is, ha ezért többnyire nagy árat kell fizetni. Különösen a mi felgyorsult élettempójú korunk vonzza őket, hisz amíg odaát évmilliók óta minden változatlan, itt egyik hónapról a másikra történelmi változások mennek végbe. Ez ellenállhatatlan erővel csábítja őket vissza, nem akarnak kimaradni ennek az új kornak a formálásából.

Híven tükrözik ezt az álláspontot a reinkarnációs hipnózisban részt vett személyek nyilatkozatai. Bizonyítékként idézzünk néhányat az öntudatlan álla­potban adott válaszokból:

1. „A XX. század a legfontosabb változás időszaka, és én ennél jelen akarok lenni. A nők számára különösen nagy lehetőségeket teremt ez az időszak.” Az egyik páciens megfogalmazása szerint: „A nők nagy haladást tesznek meg az életem során, és én segíteni fogok ebben a fejlődésben.”

2. „Igen én választottam ezt az időszakot, mert ekkor rendkívüli, monumentális változások zajlanak le, és következnek be.”

3. „Azért választottam a XX. századot, mert ez az időszak jelentős átmenet a tudat magasabb szintjére, ez az egyik nagy felébredés ideje.”

4. „Úgy éreztem, hogy múltunkkal ellentétben ez az időszak határozott történelmi fordulópont lesz. A XX. század második felében az emberiség fej­lődése nagyon gyorsan fog előre haladni.” A konzervatív nézeteket vallók is tisztában vannak ezzel, így paradox módon ők is ezért siettek leszületni a Földre. Egy idősebb asszony így indokolta XX. századi testet öltését: „Ez az utolsó olyan időszak, amikor hagyományos női szerepben szentelhetem magam a család felnevelésének.”

5. „Azért választottam a XX. század második felét, mert új korszak kezdete. A megvilágosodás kora, amelyet már vártam, hogy benne élhessek. Nagy lesz a nevelő ereje.”

6. „Én választottam a XX. századot, mert ez az időszak a tudatosság új korszakának hajnala. Nagy lesz a tudat kitágulása, és én rengeteget tanulhatok.”

7. „Azért választottam a XX. század második felét, mert ez az időszak történelmi átmenet lesz a vallásos világnézetből a tudományosba, és a kor végén a szellemi ébredésbe.”

8. „Nagy világfelfordulás lesz ennek a századnak a végén, de a leglényegesebb tanulnivalók ebben az időszakban lesznek elérhetők számomra.”

9. „Növekvően tudatosul a nyugati kultúrákban a spirituális elem, és én úgy éreztem, hogy ezt támogatni tudom a XX. század második felében.” Egyébként nem ez a páciens volt az egyetlen aki úgy érezte, hogy valami különös dolgot kell megtanítaniuk az embereknek. Lássuk a további nyilatkozatokat.

10. „Azért választottam a XX. század második felét, hogy hozzájárulhassak az egység tudatosodásához ebben az időszakban.” Ennek módjáról így szólt: „Most készek lesznek meghallgatni, elfogadják az útmutatásaimat, legalábbis 1980 után.”

11. „Én választottam a XX. század második felét, mert ebben a korszakban végezhetem el önmagam és mások tökéletesítését, hiszen az újkorban sok-sok lélek emelkedik majd az eggyé válás magasabb szintjére.”

12. „Én döntöttem úgy, hogy a XX. század második felében éljek, mert akkor haladottabb szellemek születnek, és közelebb leszünk ahhoz, hogy elérjük a világbékét, s az emberiség önmagára ébredését.”

13. „Fontos és izgalmas kor. Ez a megpróbáltatások időszaka.”

14. „A ragyogás érzete kapcsolódik a XX. század végéhez.”

15. „Azért választottam ezt az időszakot, mert ez az aranykor újraszületése.”

Sajnos nem mindenki érkezett hozzánk segítő, vagy tanulási szándékkal. Helen Wambach, amerikai pszichológusnő felmérései szerint a pácienseknek csak 59%-a adott pozitív választ arra a kérdésre, hogy milyen okból választották a XX. századot új életük leélésére. A többiek vagy nem emlékeztek jövetelük céljára, vagy azok a lények, akik küldték őket, nem kívántak felvilágosítással szolgálni. A válaszadás megtagadásának talán legérdekesebb esetéről így számolt be a 750 hipnotizált egyike: „Amikor ön arra utasított engem, hogy koncentráljak a ragyogó fényre, egy darabig láttam és érzékeltem. Aztán egy nagy férfikéz tolakodott a látómezőmbe, és feketeség nyomult elém. A fekete kéz megjelenése után már semmilyen kérdésre sem kaptam választ.”

[

Nem csak érdekes, de rendkívül értékes az a Daszkalosz által közvetített információ is, hogy az embernek három fő teste van: az egyik a látható fizikai teste, a másik az ennek vázát alkotó láthatatlan étertest, a harmadik pedig a szintén láthatatlan asztráltest, amit a testet elhagyó lélek alakít ki maga körül szubatomi energiarészecskékből. (Az okkultisták szerint létezik egy negyedik alapvető test is, a kauzális test, amely a tudat hordozójának, a szellemnek a lakhelye.) Amikor az anyagi testünk meghal, akkor a lélek eltávozik a földi világból, és tovább él az abszolút világban, a szubatomi ener­giarészecskékből álló régiók valamelyikében. Az étertest viszont még egy darabig megmarad, és csak 40 nap múlva oszlik szét végleg. Valószínűleg erre az ősi tanításra emlé­kezve égetnek különböző népek vallási gyakorlataiban 40 napon át gyertyát a halottért. Elképzelhető, hogy ez az időtartam szabta meg Jézus mennybemenetelének idő­pontját is, mivel tudjuk, hogy a Megváltó keresztre feszítése, és világunkból való végleges távozása között éppen 40 nap a különbség. A fekete mágia hívei az étertestet magukhoz is ragadhatják, ezért terjedt el Indiában és a Földön kívüli civilizációk közvetlen segítségével kialakított más kultúrákban a halottak elégetésének szokása, mivel a tűz meggyor­sítja, néhány napra lerövi­díti az étertest feloszlását.

Az étertest hosszú ideig való fennmaradása magyarázatot ad arra is, hogy mi teszi lehetővé a halottak feltámasztását. Erre nem csak Jézus volt képes a bibliai időkben, hanem ma is vannak olyan mágusok, akik elő tudják idézni ezt a jelenséget. Közülük legismertebb az Indiában élő Sai Baba, aki arról nevezetes, hogy a testét több mint tíz méter sugarú aura veszi körül. Ezek az isteni szinten álló személyek először mindig dematerializálják az elhalt testet, majd a Maga­sabb Intelligencia engedélyével újramaterializálják a visszamaradt étertestet. Nem oszlik fel az étertest, ha a dematerializálás után benne marad a lélek. Erre főleg időutazásnál, a jövőbe való átteleportálásnál kerül sor. Ilyenkor az aszt­ráltest gondoskodik az étertest fenntartásáról. Ez különösebb kínt nem okoz a léleknek, mert mint már tudjuk az idődilatáció következtében az anyag nélküli világban más­ként múlik az idő.

Mindebből látható, hogy az élet nem egyenlő a testi létezéssel. Az emberi test nem csupán 30 trilliárd sejt halmaza. Hiába tartalmazza a test mindazon kémiai elemeket, molekulákat, amelyek az életfunkciók fenntartásához szükségesek, önmagában ez a vérrel ellátott sejttömeg még nem fog funkcionálni. Ennek oka, hogy hiányzik belőle a bioener­gia, ami működ­teti. Ezt a lélek építi be a testszövetekbe, a magával hozott asztráltest segít­ségé­vel. A lélek teszi lehetővé azt is, hogy a test tudomást szerezzen a létezéséről. A tudat nem meggyőződés vagy szavakkal megfogalmazható gondolat, hanem bizonyosságérzet, ami az önmagunkkal való azonosság megtapasztalásából ered. A létről szerzett bizo­nyosság azonban nem függ a fizikai test, illetve a szellemi képességek szintjétől, mert ezt a legegyszerűbb sejt is érzékeli. Ebből következik, hogy az alacsonyabb rendű élőlényeknek is van lelkük, ha nem is olyan bonyolult, mint a miénk. Rend­kívül érdekes, hogy a lélek magával hozza későbbi valóját, teljesen kifejlett állapotának energiarészecskékből álló hű mását. A fizikai test tulajdonképpen ebbe a láthatatlan testbe nő bele. Nem a véletlenen múlik tehát, hogy mivé válunk, testi adottságainkat ugyanúgy magunkkal hozzuk, mint a lelki tulajdonságainkat.

Növények és állatok esetében már tudományos bizo­nyítékokkal is rendelkezünk erről a jelenségről. Minden csírában benne van a növény teljes képe, kifejlett formája. Az Oxfordi Egyetemen egy olyan sugárérzékeny lemezt állítottak elő, amin látható volt a gép lencséje elé helyezett rózsa­bimbó körül a kinyílt virág képe is. A Yale Egyetem professzorának Harold Saxon Burrnak a békapete körül sikerült kimutatnia a kifejlett állat képét. Az emberi embrió is az asztrál­test mintájára fejlődik. Ebben a láthatatlan, térképszerű energiamezőben minden sejtnek megvan a pontos helye, ahová majd a fizikai testnek bele kell nőnie. Ez rendkívül érdekes módon történik. Az asztráltest előbb a fizikai test vázát, az étertestet hozza létre, ami együtt nő a fizikai testtel. Az asztráltest az osztódó sejteknek mindig azokat a génjeit aktivizálja, ahol a sejt tartózkodik. Így a kezdetben egyforma sejtekből eltérő szövetek, szervek alakulnak ki. A sejtek tehát nem maguk döntik el, hogy a DNS spirál mely szakasza aktivizálódjon, ezt egy láthatatlan keret, az asztráltest határozza meg. A lélek a fogantatás után már az anyaméhben felke­resi leendő fizikai testét, és aszt­rál­testének megfelelően ala­kítja a fejlődését. Véglege­sen azonban csak az anya testétől történő elválás előtt, legkésőbb a cse­csemő felsírásakor, első ­leve­­gővételekor költözik bele. Embe­reknél viszont az asztrál­test megnyilvánulása, teljes kifejlődése nem mindig a terv szerint halad. Különböző külső és belső okok (pl. önsors­rontó akadályok) miatt a terv eltorzul, vagy meg sem valósul (pl. öngyil­kosság esetén). A kifejlődés lehetősége azonban adva van.

Az asztráltestnek nem csak a fizikai test kialakításánál van szerepe, hanem a működtetése során is. Az emberi test kb. 30 trilliárd sejtből áll. Ebből 600 millió hal el minden nap, és ugyanennyi regenerálódik. Ez másodpercenként 10 millió sejt megújulását jelenti. Ezen túlmenően minden órában 200 millió vörösvértest regenerálódik. Emellett 30 másodpercenként antitestek milliói szintetizálódnak. Mindegyikük létrejöttéhez kb. 1200-féle enzimre van szükség. A kutatók becslése szerint az adott időben egyszerre létező élő anyagok 1030-ra tehető biokémiai reakciót visznek véghez minden egyes másodpercben. Nyilvánvaló, hogy az élettani folyamatoknak ezt a csillagászati számát és sokfélesé­gét a sejtek és a szervek fizikokémiai kommunikációja nem tudná összehangolni. A szabályzó-mole­kulák (enzimek, hormonok) csak a rendteremtés fel­adatát képesek ellátni, a vezérlést az asztráltest végzi a végtelenül finom és bonyolult felépítése által. Ez az energiamező az egész organizmust felügyeli és ellátja információval valamint éltető bioenergiával, e nélkül a fizikai test működésképtelen lenne.

Ennél kézzelfoghatóbb bizonyítéka is van az asztál-, illetve az étertest létezésének. Elgondolkodott már valaki azon, hogy amikor megsebesülünk hogyan forr be a sebünk, mitől lesz a bőrünk ugyanolyan, amilyen volt. Mitől tudja a testünk, hogy milyennek kell lennie? Honnan tudják a seb szélén levő sejtek, hogy milyen volt a hiányzó, lehorzsolódott, kiszakadt rész? A sebesülés előtt lefényképezte az agyunk, és elraktározta? Ha igen hová? Hol van olyan központ az agyban, amely testünk minden egyes sejtjének formáját, jellegét és elhelyezkedését tárolja. Amennyiben ilyen térkép nincs, akkor az új sejtek minek alapján épülnek fel? Minta vagy tervrajz nélkül semmi sem hozható létre. A sejtekben levő gének sem irányíthatják a megújulás folyamatát, mert hogyan dönti el a fizikai test, hogy a sérült részen milyen génállományú sejteket kell szaporítani? Magától csak a rákos sejtek burjánzanak, azért olyan alaktalanok, formátlanok. Testünk hiányzó sejtjeinek regenerálása csak pon­tos irányítással mehet végbe.

Ezt az irányítást a láthatatlan étertest végzi, amely meghatározza, hogy hová, milyen sejt kerüljön. Miután az étertest nem sérül meg, fizikai eszközökkel nem lehet rá hatni, a baleset után is megmarad a hiányzó szövetdarabok helyén. A fizikai testnek a gyógyulás során semmi mást nem kell tenni, mint benőni, anyaggal megrakni ezt a vázat. Ez az irányítás annyira pontos, hogy az ujjbegyünk sérülése esetén a ránk jellemző bőrfodrok is ugyanúgy nőnek vissza, mint amilyenek voltak. (A hírhedt amerikai bűnöző, John Dillinger savval lemaratta a bőrfodrokat az ujjáról, hogy a nyomozók ne tudják őt azonosítani. Nem volt szerencséje. A pokli kínok után begyógyult sebei alatt ugyanolyan mintás bőr keletkezett.) Sajnos mi emberek csak kisebb sérüléseket tudunk ily módon eltüntetni, de a primitívebb állatok, pl. a gőték a levágott farkukat is képesek az étertest alapján újranöveszteni. A kettévágott giliszta sem pusztul el, hanem ezen a módon regenerálja az elvesztett felét, két teljes értékű egyeddé válik. Az asztráltest létezését igazolja az is, hogy az Oroszországban tevékenykedő kínai genetikus, Dr. Chian Kan-csen feltalált egy olyan elektronikus készüléket, amely képes érzékelni az élő organizmusok DNS-ének szubatomi energiamezejét, és ezt át tudja sugározni más élő szervezetekbe. Így genetikai manipuláció nélkül, a két asztráltest egymásba vetítésével képes létrehozni tyúkkacsát, kecskenyulat, és más fura keveréklényeket. Ennek a módszernek a lehetőségei korlátlanok, mivel itt nem kell tekintettel lenni arra, hogy a két faj kromoszómáinak száma megegyezzen, vagy hasonló legyen.

Ezzel a jelenséggel kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy a túl­világon a felvilágosult tudatállapotba került lelkek önmaguk felett ítélkeznek. Amennyiben bűnösnek találják magukat, saját elhatározásukból alkotnak egy nyomorék testet, amit asztráltest formájában magukkal hoznak. Idelent az általuk tervezett torz testben vezekelnek korábbi bűneikért. Ebből azonban nem emlékeznek semmire, ami csak fokozza a szenvedéseiket. Szerencsétlenségükért a Teremtőt kárhoztatják, és fel sem merül bennük, hogy állapotukat minden tekintetben önmaguknak köszönhetik. Az ép testben szü­le­tők is maguk terve­zik meg a kinézetüket, még odaát. Az apró részletek azonban nem tőlük, hanem a szülők génállományától függnek. Ha valaki kínai szülőket választ magá­nak a következő életére, akkor tudomásul kell vennie, hogy nem lehet szőke haja, és 190 centiméteres termete.

Még egy kicsit elidőzve ennél a sokakat érdeklő témánál, a nem várt terhesség gyakori esete, amikor a léleknek csak a kiválasztott szülők genetikai adottságaira van szüksége. Az ily módon kieszközölt újraszületés azonban nem mindig megy végbe. Vagy azért, mert a leendő anya nem akarja kihor­dani a magzatot, és mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermeke ne szülessen meg; vagy azért, mert ezek a prakti­kák elbizonytalanítják a leszületni készülő lelket, és lemond az általa szorgalmazott lehetőségről. Ilyenkor spontán vetélés következik be, de az is előfordulhat, hogy az illető átengedi a testet egy fej­letlenebb léleknek, akinek mindegy, hogy hová születik. A legigényesebb lelkek azonban nem vállalkoznak ilyen kalandra. Sokáig válogatnak az ideális viszonyban élő szülők között, alaposan mérlegelik a lehetőségeiket, mielőtt döntenek. Ők már kellő tapasztalattal rendelkeznek a földi életről. Tisztában vannak vele, hogy mit kell megélniük, milyen téren kell fejlődniük. Nem akarnak felesleges inkar­nációt, leendő életüket célirányosan, és nem ismétlésekkel szeretnék tölteni. A gyermekvállalást fontolgató partnerek tehát jól teszik, ha előbb rendezik az egymás közötti viszo­nyukat, mert az igazán értékes lelkek teljes értékű életre vágynak, nem kívánnak csonka családban felnőni.

 

Az Agykontrollból ismert Hatékony Érzékelés Kivetítés a távolbalátás legegy­szerűbb formája. Ennek során a lélek eltá­volodván a testtől behatol bármilyen természetű anyagi tárgyba vagy élőlénybe, hogy belülről megvizsgálja azt. A nagy gyakorlattal rendelkező mágusok azonban nem csak arra képesek, hogy testüket elhagyva bárhol megjelenjenek, és bármilyen információt megszerezzenek, hanem arra is, hogy megfigyelőképességük hatókörzetét tetszés szerint változtassák. A tudati expanzió segítségével lehetővé válik, hogy a lélek olyan kicsire zsugorodjon össze, hogy beléphet az atomok világába. Ekkor minden nehézség nélkül megfigyelheti különféle anyagokban az elektronok mozgását, sebességét, az atomok összetételét, tehát közvetlen tapasztalatokat sze­rezhet erről a fizikai eszközökkel egyelőre még láthatatlan világról. Az expanzió ennél is misztikusabb formája, amikor a lélek „kiterjeszkedik” egy adott terület felett, magába foglalja azt a teret, amelyet vizsgálni kíván. Ebben az esetben akkora térfogatban terjed szét, vagyis olyan nagy méretűre tágul, hogy önmagán belül tetszőleges szemszögből figyelhet meg egy várost, vagy akár egy bolygót is. Ekkor a lélek saját magá­ban tapasztalja meg mindazokat a történéseket, amelyek ebben a térben végbemennek. A dolgok a saját tudatán belül zajlanak, minden információ, amely ebben a térben fellelhető, úgy jut el hozzá, mintha a tudatában keletkezne. Az expanzió során tulajdonképpen nem is a lélek mérete változik, hanem a tudat az, amely tetszőleges méretűre össze­zsugorodhat, illetve kiterjedhet.

Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből kiderült, hogy vannak olyan személyek, akik kilépve a testükből képesek önmagukat újramaterializálni, ezáltal két helyen is lehetnek egyszerre. Daszkalosz szerint ez a részleges teleportációnak nevezhető jelenség többféle módon is végbemehet, és ennek tudható be, hogy a történelem során ez a fajta mágikus megnyilvánulás váltotta ki a legtöbb ember csodálatát. A részle­ges teleportációnak három változata ismert. Mindhárom esetben ki kell lépnie a léleknek a testből, a gondolat koncentrálásával el kell jutnia a kívánt helyre, és ott hajtható végre a megfelelő típusú mate­rializáció.

Az első esetben a lélek köré csak egy látható, de nem tapintható étertest materializálódik. Ezt a megjelenési for­mát akkor választják a mágusok, ha a kívánt helyen valami közlendőjük van, fizikai­lag nem szándékoznak beavat­kozni a dolgok menetébe. Egyébként a megjelenésnek ezt a legegyszerűbb formáját választják a kísértetek, illetve a halott­idézés során megjelenő lelkek is, mert ez a legkevésbé veszélyes, hiszen az étertest semmiféle módon sem támadható meg, anyagi eszközökkel kárt nem lehet benne okozni. Amennyi­ben a mágusnak valamilyen elintéznivalója van egy tőle távol eső helyen (pl. egy viharba került hajó kormányzásában akar manuálisan, de észrevétlenül segíteni), akkor a láthatatlan, de tapintható materializációt választja. Ebben az esetben a lelke köré valódi fizikai testet materializál, és egyúttal láthatatlanná teszi azt. A láthatatlanság bizonyos fokú védettséget is jelent számára esetleges erőszak alkalmazása esetén, de ez a védelem nem túl biztonságos. Fegyveres nézeteltérésekbe való beavatkozáskor pl. könnyen előfordulhat, hogy egy eltévedt golyó eltalálja a láthatatlan alakot, és az így képző­dött seb azonnal megjelenik az otthon hagyott valódi testen is. Ennek elkerülése érdekében a parapszichológia mesterei a lélek kiléptetésével egy­idejűleg megszüntetik a tudati kap­csolatot valódi testük és annak éteri mása között, így az újramateria­lizált testen esett sérülés nem kerül át a hátrahagyott fizikai testre.

Egyébként materializálódás nélkül, asztráltestben is meg­oldható a különböző tárgyak mozgatása, mentális koncent­rációval. Ehhez azonban nagy gyakorlatra van szükség, és ezzel nem minden szellem rendelkezik. A halál bekövetkezte után ugyanis a lélek nem válik automatikusan mindentu­dóvá. Ezekre a képességekre odaát is csak tanulással lehet szert tenni. Közbevetőleg megjegyezve a kísértetjárások, illetve a Poltergeist jelenség során az alvilág láthatatlan szellemei sem kezük materializálásával mozgatják a berendezési tárgyakat, hanem telekinetikus úton. A szubatomi energiarészecs­kékből álló kéz ellenállás nélkül átsiklik az anyagon, de a pszichikai úton összesűrített éter segítségével lehetővé válik a tárgyak mozgásba hozása.

Harmadik esetben az újramaterializált test nemcsak tapintható, hanem látható is, így teljes értékű emberként képes a földraj­zilag távol eső helyen tevékeny­kedni, anélkül, hogy hagyományos módon odautazna. A hátrahagyott testet akár demate­rializálhatná is, és akkor valódi teleportációt hajtana végre, de ha eredeti fizikai valóságában biztonságban van, akkor erre nincs szükség. Az oda- és visszautazás során alkalmazott dematerializáció ugyanis csak felesle­ges energiát von el a mágustól, ami fárasztóbbá teszi a műveletet. A másik, jóval nyomósabb ok amely a hátrahagyott test megtartása mellett szól, hogy ezáltal védeni lehet az életünket. A két test közötti tudati kapcsolat megszüntetése esetén ugyanis az újramaterializált alak élet­veszélyes sérülésekor a léleknek van hová visszatérnie, így ez a fajta utazás jóval kevesebb kockázattal jár.

Attól függően, hogy a mester milyen fokon műveli ezt a tevékenységet, a hátrahagyott test különböző állapotban lehet. A legtöbben csak oly módon képesek a fizikai valójukból történő kiszállásra, hogy előbb lefekszenek, és intenzív koncentráció útján léptetik ki a lelküket. Ebben az esetben a hátrahagyott test mély alvás állapotába kerül, mindaddig, amíg a lélek vissza nem tér. Az előrehaladott mesterek viszont éber állapotban is képesek ezt a bilokációnak nevezett jelenséget kiváltani magukból, miközben a valódi fizikai testük a meg­kezdett tevékenységet tovább folytatja. A részleges teleportációnak erre a magas fokú megnyilvánulására azon­ban csupán néhány ember képes az egész világon. Ez a szint a maga­san fejlett civilizációk szintje, így nálunk, a Föld fel­színi világában meglehetősen ritkán fordul elő. A teleportáció képességével rendelkezők egyike egy amerikai vízvezeték-szerelő, Hugh Lindsey. Ő Laboratóriumi körülmények között is képes bármikor produkálni ezt a jelenséget. Emiatt teljesen kisajátította magának a CIA. Azóta semmit sem hallani róla. Olyan hírek keringenek felőle, hogy a hadsereggel közösen kutatják a titkát. Abban reménykednek, hogy sikerül rájönni, és akkor olyan katonákat képezhetnek ki, akik a semmiből jelennek meg, és a feladatuk elvégzése után nyomtalanul felszívódnak.

A lélek lehetőségeivel, mozgásszabadságával kapcsolatban érdemes még egy meglepő jelenségre felhívni a figyelmet. A „Ezoterikus körkép” III. fejezetéből tudjuk, hogy a lélek képes bármilyen anyagon áthaladni, de nem tud áthatolni a mágneses mezőn. Amennyiben a testét elhagyni szándékozó kísérleti személyt Faraday-kalitkába zárjuk, akkor az áram alá helyezett fémketrec elektromágneses tere megakadályozza, hogy az asztráltestbe öltözött lélek eltávozzon. Bármennyire is erőlködik, a ketrec falánál nem jut tovább. Pszichokinézis útján, az elektronáramlás megbénításával le tudná ugyan állítani a gerjesztést, de a tápáramforrás a ketrecen kívül van, így nem fér hozzá. Ebből a csapdából csak a túlvilági szellemek segítségével szabadulhat ki.

 

Vissza a Bibliához

 

A bibliamagyarázatokkal kapcsolatban az elmúlt két évezred alatt sokan feltették már azt a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy Jézus példabeszédekbe foglalta tanításait, és csak tanítványai kifejezett kérésére volt hajlandó egy-egy példázatának az értelmét egyszerű szavakkal, egyértelmű módon megmagya­rázni. A legfőbb ok valószínűleg az volt, hogy földi küldetésének néhány évtizedé­ben nem kizárólag a kortársaihoz kellett szólnia, hanem mondandó­jába bele kellett szőnie azokat a gondolatokat is, amelyek a későbbi koroknak szólnak, és csak a felvilágosodás lépcsőfokain kellő magasságot elért társadalmak képesek majd megérteni. A Megváltó tehát több ezer évre előre ellátta az emberiséget intelmekkel, és a Bibliában fellelhető „homályos” utalások arra figyelmeztetnek, hogy még mi sem értük el a civilizációs fejlődésnek azt a fokát, amikor a példabeszédek minden ember számára világossá válnak. A több­értelműség kétségtelen előnye, hogy automatikusan biztosította a „testresza­bottságot”. Így a Szentírás mindig a saját felfogásunk szintjén szólhat hozzánk. Jelentése velünk együtt növekszik. Ebben nincs semmi különös, hiszen köztudott, hogy más írásművekből is azt olvassuk ki, amik vagyunk.

Feltehető azonban, hogy volt egy másik oka is annak, hogy Jézus ebben a sajátos kifejezési formában szólt az emberiséghez, és ez nem volt más, mint hogy így kívánta megvédeni eszméit attól, hogy köz­hellyé váljanak. Az a fej­lett civilizáció, amely Krisztust meg­váltóként a Földre küldte, tisztában volt azzal, hogy a széles nyilvánosság elé tárt bölcsességek, a tetteink következményeire utaló megállapítások egy idő után elkoptatott frázi­sokká válnak, ha túl sokan és túl gyakran idézik őket. Ezért Jézusnak példabeszédekben kellett kifejeznie magát ahhoz, hogy ez ne következzen be, hogy gondolatainak legmélyebb részletei még évezredek múlva is az újdonság erejével hassanak. Ennek tudható be, hogy az emberiség legrégebben és legnagyobb példány­számban közreadott könyve, a Biblia elkerülte, hogy a benne foglaltak köz­helyekké laposodja­nak, mivel a példabeszédek formájában közölt intelmeket az egyértelműség hiánya miatt ki-ki a maga elképzelése és szó­kincse alapján magyarázta.

A szakirodalom szerint a többértelműség azt a célt is szolgálta, hogy elfedje a szöveg mélyebb szellemi jelentését mindazok elől, akik nem készek annak befogadására. Minden szent iratnak van külső és belső jelentése. A külső jelen­tést tömeges fogyasztásra szánták, míg a belső az érett közönségnek szól. Tör­­ténelmi tapasztalatok alapján nem célszerű erőteljes szellemi tanításokat juttatni az éretlenek elméjébe. A sokarcúsága teszi lehetővé, hogy a Biblia egyaránt alkalmas titkos ezoterikus igazságok közlésére, és elemi hittanóra tananyagának összeállítására. Jézus azért is öltöztette mon­danivalóját burkolt formába, mert ha egyértelműen kifejezte volna, az akkori tudati szinten senki sem hitte volna el, merő ostobaságnak gondolták volna. Így akarta megakadályozni, hogy a magasabb rendű jelentés rossz helyre, alacsonyabb jelentéstartományba kerüljön, és nehezebben érthető mondanivalója ezáltal megsemmisüljön.

Ennek a közlésmódnak azonban van egy nagy hátránya. A példabeszédekből nem minden esetben hámozható ki a rejtett igazság, ezért tág teret enged a félremagyarázásoknak. Emiatt igen sok idő kell ahhoz, amíg minden részletében, az eredeti közlési szándékot hűen tükrözve feltárul egy-egy példa­beszéd tar­talma, és ez nem egyeztethető össze korunk rohanó életstílusával. A ma embere már nem veszi magának a fáradságot, hogy „rébuszokat” bogozzon ki, nincs ideje arra, hogy egy mély bölcsességben elmerülve kikövetkeztesse annak rej­tett értelmét. Korunk gyors járművein közlekedő, gyorsbüfékben étkező embere a szellemi táplálék terén is csak a gyorsan emészthető gondolatokat hajlandó magáévá tenni, így a mai szerzők meglehetősen nehéz helyzetben vannak. A megváltozott élettempó nem kedvez a magvas gondolatok nyilvánosság elé tárásának, az elvont fogalmazásnak, a mondanivaló allegóriák, vagy nehezen érthető filozófiai fejte­getések formájában való tálalásának. Az „elefántcsontto­rony”-ba vonult szerzők műveit ugyanis csak a beavatottak viszonylag kis tábora érti meg. Aki nagy tömegekhez kíván szólni, annak saj­nos vállalnia kell, hogy közlendője egy idő után közhellyé válik, és elkopik. A széles nyilvánosság számára szolgáló írásoknál nagy gondot kell fordítani az elkészült mű lektorálására, hibamentesítésére is. Nincs annál kínosabb dolog, mint amikor a magasztos gondolatokat szövegszerkesztési hiányosságok zavarják meg. A helyesírási hibák kizökkentik az olvasót mondanivalónk átéléséből, és nagyban rontják a hitelünket. Sokakban joggal merül fel: „Hogy akar ez engem tanítani, amikor még helyesen írni sem tud!”

A nagy nyilvánosság számára szánt közlések megfogalmazása során ügyelni kell arra is, hogy mondanivalónk a szóhasználat szempontjából is közérthető legyen. Erre főleg műszaki jellegű leírások esetén kell vigyázni. A szakértel­münket fitogtató, terminus technikusokkal teletűzdelt tudo­mányos halandzsát ugyanis az átlagember nem érti meg, ezért lehetőleg kerüljük az idegen szavak használatát. Aki a töme­gekhez akar szólni, annak a tömegek nyelvén kell beszélni, írni. Akármilyen nemes cél vezet bennünket, ha a közlésmódunk ért­hetetlen, üzenetünk süket fülekre talál. A társadalmi fejlődést elősegítő művek esetén ez viszont igen nagy baj, mert mint Cousteau kapitány, a környezet­védelem világszerte ismert francia élharcosa megfogalmazta: „Az átlagember tájékozottsága nagyon fontos, mivel a demokrácia szabályai szerint ők választják meg a döntéshozókat.” Amennyiben a tömegek tájékozatlanságuknál fogva nem megfelelő szakembereket választanak a politikai és gazdasági irányító szervekbe, akkor az általunk képviselt ügy egyáltalán nem halad előre, sőt sok esetben bukásra ítéli a modern kor követelményei iránt érzéketlen hatalmi réteg. A tájékozat­lanság másik nagy veszélye, hogy a tudatlan emberek könnyen manipulálhatók. Ha nem értik meg miről van szó, akkor hitelt adhatnak a félremagyarázásoknak, a saját képviseletükben fellépő hatalmi körök demagóg uszításainak, vagy a problémák elbagatellizálásának.

Különösen fontos az érthetőség olyan művek esetén, amelyek szoros kapcso­latban állnak a hittel. Amíg az elmúlt századokban a hit életünk szerves része volt, a XX. század embere már azt sem hiszi el, amit a saját szemével lát. A magas fokon képzett tudatos agy ugyanis csak olyan állítást fogad el, amit képes megérteni. Hiába születnek tehát sorozatban tudo­mányos értekezések arról, hogy veszélyben a természet, és vele együtt a civilizációnk is, ha az emberek nem tudják felfogni, hogy miről van szó, nem hisznek a vészjósló írásoknak. Mivel az emberiség túlnyomó része ma már bal­agyfélteke-orientált, létfontosságú üzenetünknek csak akkor lesz foganatja, ha könnyen érthető, logikus érvekkel ráirányítjuk az olvasók figyelmét a bajok gyökerére. Mondandónk komo­lyanvételét ne bízzuk az emberek hitére, hanem tárjunk fel előttük olyan összefüggéseket, amelyek alapján egyre ért­hetőbbé válik a helyzetük. Minél több érvet, logikus következtetést sorakoztatunk fel, annál világosabbá válik a tény­állás, és szinte döbbenetes erővel rajzolódik ki mindenki előtt civilizációnk szomorú jövője. Ebben az esetben már nem hit kérdése, hogy belássák mekkora veszély leselkedik rájuk, hiszen a megértés szinte villámcsapásként hat a tudatukra. A világos fogalmazás világos világot teremt.

Nem egy tollforgató akad, aki arra vár, hogy a tanács­adáshoz szükséges infor­mációkat készen megkapja, és neki már nincs is más dolga, mint tovább­adni az olvasóknak. A kívülről jövő segítségnek ebben a módjában azonban hiába reménykednek. Kész információk átadása csak a történelmünkbe beleszőtt, kultúránk oszlopaivá váló alkotások esetén várható. Szakkönyvek, saját kezdeményezésű művek esetén nem. Ennek oka, hogy nem lehet más civilizációk eszméit átvenni, és egy az egyben lemásolni, mivel hitele csak annak van, ami a lényünkbe beivódott. Ezért a túlvilági segítőinktől általában nem kerek mondatokba foglalt gondolatokat kapunk, hanem ihletet. Az inspirációkat ugyanis kénytelenek vagyunk a saját szavainkkal kifejezni, a saját tapasztalatainkra támaszkodva kifejteni. Így a kívülről sugallt eszme megelevenedik, sajátunkká válik, ami alapvető feltétele a gyakorlati alkalmazásának. A tanításra vállalkozóknak azt is figyelembe kell venniük, hogy minden ember az ő adott testi-lelki-szellemi szintjén bírja csak felfogni a magasztos eszméket. Mondandónkat ehhez kell igazítanunk, mert ha valakivel az első kis lépést nem tudjuk megtétetni, nem várhatjuk el tőle, hogy később egész életét átértékelve képes legyen nagy átváltozásokra. Először a magot kell elhinteni az emberek lelkében, mert ha ez elkezd kicsírázni, megvan a remény a teljes lelki átalakulásra is.

Mostanában egyre gyakoribb jelenség, hogy az anyagi haszon növelése érdekében a szerzők még azt is megtiltják, hogy bárki idézzen a műveikből. Ezáltal sok magasztos gondolat csak az érdeklődők szűk, fizetőképes rétegéhez jut el. Ez az önző hozzáállás azonban egy alapvető tévedésen alapul. A felvilágosulatlan ember azt hiszi, hogy az ihlet alapján alkotott műve a saját gondolatain alapul. A helyzet azonban az, hogy mi olyan ostobák vagyunk, hogy magunktól, ihlet híján még egy épkézláb mon­datot sem tudunk összehozni. (Ennek legjellemzőbb példája Shakespeare írói, költői tevékenysége. Az életműkutatók 200 éve vitatkoznak azon, hogy a csaknem iskolázatlan William Shakespeare azonos-e azzal az emberrel, aki a világ mindmáig legcsodálatosabb alkotásait írta. A kételkedők szerint túl nagy a távolság a valóban létezett történelmi személy szűk látóköre, és a zseniális életmű között.) A gyanú valóban megalapozott, de a legtöbb esetben a tollforgatáshoz elegendő az írni-olvasni tudás is. Az általunk formába öntött remekművek ugyanis nem mások, mint isteni sugallatok. Olyan művek, amelyek öröktől fogva léteztek, és minden egyes univerzumban lediktálják nekünk. Mi legfeljebb tökéletesíthetjük, a saját világunkra igazíthatjuk, ha képesek vagyunk rá.

Az igazán nagy alkotók nem is titkolják, hogy a művük túlvilági segítőiktől származik. Az írók költők, zeneszerzők többsége nyíltan bevallja, hogy erőfeszítések nélkül érkezik a mű, szinte az ölük­be pottyan az alkotás. Arthur Miller egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy hallja a fejében a szereplőket, így csak le kell írnia, amit mon­danak. A remekművek szerzőinek nem kell megszenvedniük minden egyes szóért, mondatért, mert az alkotás már készen van. Csupán le kell jegyezni. Tollba mondják nekik, odaátról. Így ír erről Nietzsche: „Az ember már nem kérdi, ki ad. Úgy ragyog fel a gondolat, mint a villám. Szükségszerűen, bizonytalanságok nélkül.” Goethe sem szégyellte bevallani, hogy valójában csak a Faust második része a saját alkotása. A többi „egy rajtam kívülálló spirituális forrásból származott, én csupán közvetítő voltam ebben a folyamatban”. Jonathan Living­ston: A sirály című művét egy „test nélküli hang mondta tollba”. Montaigne „alkotói” módszere is erősen megkérdőjelezhető, mert műveinek megírása után már nem is emlékezett rájuk. A kapott információ nyom nélkül átment rajta. A zeneszerzőknél szintén ez a helyzet. Robert Schumann amiatt panaszkodott, hogy hihetetlen sebességgel ömlött rá a melódia, alig győzte lekottázni. Alkotási módszeréről úgy nyilatkozott, hogy „Mozart és Mendelssohn a kriptából diktál neki hangjegyeket”. Ami azt illeti Mozartnak sem kellett vért izzadni művei komponálása során. A Linzi szimfónia megírásához egy keddi napon fogott hozzá, és csütörtökön már hangszerelve bemutatták a művét. Két nap alatt csak lejegyezni lehet egy szimfóniát, megírni nem. Főleg úgy nem, ahogy ő tette: Biliárdasztal mellett, pezsgőzve.

A feltalálók is a túlvilágról kap­ják az ötletet. Közismert, hogy Elias Howe feltalálónak álmában jelent meg a gépi öltés megvalósí­tási módja, amely lehetővé tette a varrógép megszületését. Friedrich August Kekulé von Stradonitz álmában egy farkába harapó kígyó jelent meg, amely rávezette őt a benzolmolekula gyűrűs szerke­zetére. Mengyelejev sem boldogult volna túlvilági segítség nélkül. Az elemek periódusos rendszerének orosz megalkotója kedvelte a passziánszt, ezért 1869-ben felírta az addig ismert 61 elemnek a tulajdonságait egy-egy fehér kártyára. Ezután sorokba és oszlopokba rendezte őket az atomsúlyuk alapján. Ennél tovább azonban nem jutott, míg egy februári éjszakán álmot látott, amelyben az egyes elemek táblázatba voltak rendezve. Ebben a táblázatban az akkor még felfedezetlen elemeknek is megvolt a helyük. Amikor nyilvánosságra hozta a meglehetősen foghíjas periódusos táblázatot, ő lepődött meg a legjobban, hogy a később felfedezett elemek mind az előre meghatározott helyekre kerültek. Sőt ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeztek, mint amit álmában látott.

Albert Einstein is azt nyilatkozta, hogy : „Az életben az egyet­len igazán értékes dolog az intuíció.” Ez ugyanis nem tőlünk származik. Isteni eredetű. Olyasmi, amivel mi nem rendelkezünk, de ajándékként megkapjuk. A remekművek időtlen idők óta léteznek, és minden egyes univerzumban átadják az újonnan született civilizációkak. A közvetítésre kiválasztott személy aztán javíthat rajta ha tud. Ha nem tud, akkor változatlan formában válik közkinccsé. A magvas szóbeli megnyilatkozások sem a mi agyunkból pattannak ki. Szentségtörésnek hangzik, de a Megváltó sem a saját gondolatait adta tovább nekünk. János evangéliumában egyér­telmű utalás található arra vonat­ko­zóan, hogy Jézus honnan merítette tanításait: „Én nem magamtól szóltam, hanem az Atya, aki küldött engem szólt belőlem. Ő parancsolta nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek.”

Isten tehát nem bízza a fontos közlések megfogalmazását ránk, mert tudja, hogy képtelenek lennénk a kívánt színvonalat produ­kál­ni. Az ismeretek átadására szol­gáló személy kiválasztása azonban nem találomra történik. A be­fo­ga­dás, a közvetítés ugyanis szin­tén nagy szakértelmet kíván. Ez er­re alkalmas lélek kiválasztása már jó­­val a megszületése előtt meg­tör­ténik Ez a Bibliából is kiderül. Az ószövetség szerint Jeremiást így szólította meg az Úr: „Mielőtt megszülettél, már ismertelek, és mi­előtt világra jöttél, már meg­szenteltelek, prófétának rendelte­lek.” A közvetítőknek tehát nincs okuk az elkeseredésre. Igaz, hogy nem a saját szellemi alkotásukat ad­ják tovább, de ők tudják a legtelje­seb­ben közvetíteni Isten gondo­la­tait. Így fejezi ki ezt egy túlvilági üzenet: „Az agyatok egy hang­szer, amelyből a szellemek han­gokat csalnak ki, melyeket ti gon­dolatoknak neveztek.” Az ihlet a túlvilágról jön, és a személyes kap­csolódás által, valamint a formába öntéssel járó munkától érezzük ma­gunkénak. Még a kérdéseink sem tőlünk erednek. Ha egy jelenség megértése aktuálissá válik, külső sugallatok hatására megfogalmazódik bennünk a kérdés. Erre utal ez az angyali üzenet: „Nincs megválaszolatlan kérdés, mert amikor a kérdés ébred, ott van rá a válasz is.”

Szomorú, ha valaki anyagi haszonszerzés céljából ki akarja sajátítatni magának Isten gondolatait. Ennél is nagyobb bűn, ha valaki kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy az általa leírt eszmék nem tőle származnak, mégis saját tulajdonaként kezeli a művet. Tudja, sőt közli is, hogy ő csak egy médium, aki a toll végét fogta. Ezért felfoghatatlan, hogy milyen alapon próbál kizárólagos jogot formálni az átadott eszmék terjesztésére. Isten mindnyájunké, így minden embernek természetes joga, hogy bármely forrásból hozzájusson a tanításaihoz. Gondolatainak kisajátítása ahhoz hasonló, mintha a Biblia írói annak idején megtiltották volna, hogy bárki idézzen ebből az örök érvényű alkotásból. Az evangélisták nem próbálták hitbizományként kezelni Jézus eszméit olyannyira, hogy nem csak írásban, hanem szóban is terjesztették az üzeneteit. Nem akadályozni kell ezeknek a gondolatoknak a széleskörű megismerését, hanem közzétenni, hogy bárki aki akar és tud írni róla, terjessze ezeket az eszméket. A világ ugyanis nagy bajban van, és az isteni szférákból érkező tanácsok mielőbbi megvalósulása fontosabb, mint az egyéni érdek érvényesítése.

Aki a toll szolgálatába akar lépni, annak soha nem szabad szem elől téveszteni még egy dolgot. Súlyos felelősséggel tartozik az, aki könyvet vagy újságot ír, mert aki papírra veti a gondolatait, az az örökkévalóságnak ír. Tovább növeli a felelősséget a nyomtatott szó becsülete, mivel az egyszerű emberek még ma is szentírásként tisztelik a papíron megörö­kített szót, azt gondolják, hogy akinek a gondolatait ki engedik nyomtatni, az nem lehet buta ember. Ez persze ma már nem így van, mivel cenzúra és szakmai felügyelet hiányában mindenki azt nyomtat ki, amit akar, de ez a múltból visszamaradt hit még mindig tartja magát. Tehát felelőtlenül ne járassuk le az írott szó becsületét, mert ha ez bekövetkezik, akkor nem vesznek bennünket komolyan abban az esetben sem, ha a mon­danivalónk az egész emberiség szempontjából létfontosságú lenne.

 

Érdekes hírek

 

A szirének, sellők létezéséről először Homérosz tudósított az Odüsszeiában. Ezt követően egész mitológia fűződött e rejtélyes lények köré. A mondák szerint a Földközi-tenger egyik nehezen megközelíthető, zátonyokkal védett szigetén élnek, és énekükkel a sziget felé csalják a hajósokat. Akik nem tudnak ellenállni a csábításnak, megfeneklenek a zátonyokon, és a habokban lelik halálukat. A nő vagy férfi felsőtestű és halfarkú sellőket sokan ma is létező lényeknek tekintik. Meggyőződésük azon a számtalan beszámolón alapul, amit a szemtanúk tettek közzé. A középkori krónikák gyakran tudósítanak sellők és emberek harcáról. Néhányat sikerült is foglyul ejtenünk közülük. Az 1200-as években például oxfordi halászok kifogtak a Temze vizéből egy férfi sellőt vagy más néven tritont. Úgy úszott, mint az angolna, és nyers halat evett. Nem tudták sokáig fogságban tartani, mert a hálót szétszakítva elmenekült. Kolumbusz Kristóf is említ három sellőt az 1492. évi utazásáról szóló beszámolójában, amelyek magasan kiemelkedtek a vízből. 1869-ben a Bahama-szigeteknél egy csónakról hat férfi pillantott meg egy csodálatos szőke hajú szirént. Az egyik öböl kristálytiszta vizéből bukkant fel, és egy különös dallamot dúdolt. A halászokat megpillantva a tengeri szépség felsikoltott, és villámgyorsan alámerült. Az áttetsző vízben jól látszott hogy halfarka volt.

Ezek a különös lények napjainkban is megmutatkoznak. Úgy látszik a világtengerek mértéktelen szennyezése még nem pusztította el őket maradéktalanul. 1978-ban egy 41 éves Fülöp-szigeteki halász, Jacinto Fatalvero találkozott egy sellővel, aki a holdfényes éjszakán gazdag zsákmányhoz segítette őt. A legnagyobb hírverést azonban egy európai eset váltotta ki. 1965-ben a görög partok mentén egy francia luxusjacht teljes személyzete és utasai látták, amint egy sellő sütkérezik egy apró sziget sziklaszirtjén. Kinézte teljesen emberi volt, és hosszú, lapos halfarka félig belelógott a vízbe. Az utasok között volt egy elismert egyetem tanára is, aki később ezt mondta: „Semmivel sem lehetett összetéveszteni. Eddig azt hittem, hogy ez a termetvény csak a mitológiában létezik. De istenem, ez ott volt. A sziklákon hevert. Mit gondoljak ezután?” A hír óriási port kavart. A nemzetközi sajtó még sokáig követelte, hogy a sellők, szirének a folklór és a művészetek szintjéről emelkedjen a kriptozoológia (a kihalt fajok kutatásával foglalkozó tudomány) világába.

[

Verne regényeivel kapcsolatban az a legmegdöbbentőbb, hogy az általa leírt technikai csodák nem csak a fantáziájában léteztek, hanem a valóságban is. Az általa leírt szerkezeteket, fura járműveket előzőleg itt a Földön elkészítette egy nálunk fejlettebb civilizáció, és erről kapott az író részletes tájékoztatót, inspiráció formájában. Ezt a megállapítást támasztja alá az a hír, mely szerint 1976. március 25-én az amerikai haditengerészet matrózai különös jelekre figyeltek fel. Az U.S.S Marshall atommeghajtású tengeralattjáró szokásos járőrútvonalán haladt, amikor az Antarktisztól 300 tengeri mérföldnyire gyenge jeleket fogtak. Mint tudjuk ekkor dúlt a hidegháború a két világrend között, ezért szigorú parancs kötelezte az őrjáratokat, hogy minden gyanús jelet alaposan ki kell vizsgálni. Ezért a kapitány utasította a legénységet, hogy nézzenek utána a lokátorképernyőn villogó halvány folt eredetének. Ahogy megközelítették a célpontot kiderült, hogy egy úszó jéghegybe fagyott tengeralattjárót találtak. Mivel feltárása speciális eszközöket igényelt, egy erre a célra rendszeresített hajót vezényeltek a helyszínre. A mentőalakulatnak is 2 hétig tartott a jármű kiszabadítása a jéghegy rabságából. Ekkor vontató kötelet erősítettek rá, és beszállították a portlandi haditengerészeti kikötőbe.

A tüzetes vizsgálat során a szakértők nem akartak hinni a szemüknek. Először azt hitték, hogy egy pórul járt orosz tengeralattjárót találtak. Gondolták, most megtudják hol tart az ellenfelük a haditechnikai fejlesztésben. A várt felségjelek helyett azonban a hajótesten a Nautilus felirat díszelgett. Még inkább leesett az álluk, amikor megtalálták benne a hajónaplót, amelyben 1804-től 1846-ig vezette a bejegyzéseket a kapitány, akinek a szignója Nemo volt. Az anyagvizsgálatok kizárták az esetleges hamisítás lehetőségét. Mind a jármű, mind a rajta levő festék, mind pedig a berendezési tárgyak (köztük a papír és a tinta) esetében is 200 éves életkort állapítottak meg. Nem volt rajta semmi, ami két évszázadnál fiatalabb lett volna. Ennek ellenére nem lett szenzáció a felfedezésből, mert a haditengerészet titkosnak nyilvánította a leletet. A kiszivárgott hírek szerint ennek az az oka, hogy a Nautilus hajtóműve és irányítórendszere olyan fejlett volt, hogy jóval meghaladta a mi atommeghajtású tengeralattjáróink szintjét. A beszámoló nem tesz említést holttestekről, ami arra utal, hogy a legendás Nemo kapitány legénységgel együtt még időben elhagyta a Nautilust. Talán a rejtelmes szigetre menekültek?

[

A Földön naponta 45 ezer zivatar fordul elő, és ezek során nagyjából 80 millió villám keletkezik. Ez azt jelenti, hogy évente 3 milliárd villámcsapás éri a világunkat. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége annak, hogy a villám emberbe csapjon bele. Megrendelésre azonban könnyen megeshet ez is. Ha nagyon ragaszkodunk hozzá, a túlvilági lények teljesítik a kívánságunkat. A természetet irányító dévák, szilfek pajkossága többnyire csak akkor nyilvánul meg, ha tréfás kedvükben vannak, vagy ha haragszanak valakire. Sajnos többnyire a haragvó természetüket ismerjük, amikor szélvihart, jégesőt, árvizet vagy aszályt bocsátanak ránk. Azt sem szeretik, ha pökhendi, elbizakodott emberek kirívó módon ingerlik őket. Ez történt John Graves louisianai ügyvéddel is, aki kollegáival a kedvenc taván horgászott. Hirtelen vihar támadt és elkezdett villámlani. Erre az ügyvéd kiállt a csónak orrába, és karjait széttárva üvöltötte az ég felé: Itt vagyok te nyavalyás! Ide csapj! Nem kellett sokáig várnia. Kívánsága néhány percen belül teljesült. Szénné égve fordult bele a vízbe.

[

A Small Arms Survey felmérése szerint 2001-ben világszerte kb. 639 millió kézifegyver volt a rendőrség, a hadsereg, különböző lázadó csoportok, valamint magánszemélyek kezében. Az ENSZ támogatással készült beszámoló rámutat arra is, hogy a világ fegyverkészlete évente 1%-kal nő. A világban jelenleg 98 olyan ország van, ahol minimum 1000 cég gyárt pisztolyokat, géppisztolyokat, aknavetőket, és hordozható rakétavetőket. 2000-ben a kézifegyvergyártók összesen 7 biliárd dollár értékű terméket állítottak elő, ideértve a lőszereket is. A világ kézifegyver-keres­ke­delmének 80-90%-a törvényes úton zajlik, és a legtöbb fegyver (59%) civilek kezében van.

[

Orosz kutatók már évtizedekkel ezelőtt előállítottak egy mágneses monopólusgenerátort, sőt ezeknek a részecskéknek az érzékelésére létrehoztak egy készüléket is. Az általuk spin- vagy torziós térgenerátornak nevezett készülék létrejötte annak a megfigyelésnek köszönhető, hogy a radarokat gerjesztő magnetronok nem csak elektromágneses, hanem leárnyékolhatatlan mágneses sugárzást is kibocsátanak. (Ez a jelenség okozta a roswelli és az azteci UFO-katasztrófát.) Méréseik szerint ez a sugárzás sokkal gyorsabban terjedt, mint a fény, és az áthatoló képessége jóval meghaladja a gamma sugárzásét. A további vizsgálatok azt is megállapították, hogy minden tárgy bocsát ki magából ilyen sugárzást. (Ezt nevezik az ezotériában aurának.) Különösen a kúpok és gúlák közelében mértek intenzív mágneses sugárzást (piramishatás). Megfigyeléseik szerint ezeknek az alakzatoknak a belsejében az oldatok kristályosodási folyamata lassabban vagy gyorsabban megy végbe a normálishoz viszonyítva. Az adó és vevőkészüléket különleges, lehallgathatatlan hírközlő eszközként is eredményesen használták. A beszámoló szerint ennek a sugárzásnak igen erős a biológiai hatása is. Az emberi viselkedésre szintén kihat. A hadsereg megrendelésére elkészítették a generátort egy kis bőröndnyi méretben. A vele folytatott kísérletek azzal az eredménnyel zárultak, hogy 5-6 kilométeres távolságból is nagy tömegeket lehet megnyugtatni, vagy felhergelni a különböző jellegű és frekvenciájú sugarakkal. (Ez a hatalmon levőknek jól jöhet sztrájkok, utcai tüntetések lecsillapítására, vagy a civilekre lőni nem akaró katonák ösztökélésére.) A sugárzás erősségének növelésével súlyos fájdalmakat is ki lehet váltani. A készülék rendszeresítésre, széleskörű alkalmazásra nem került sor. A tisztázatlan elméleti alapok, és a beláthatatlan mellékhatások miatt a szovjet diktátorok egyike sem merte vállalni az ezzel járó felelősséget.

 

A társadalmi átalakulás vámszedői

 

A „Ezoterikus körkép”-ben kiderült, hogy egy alapvetően elhi­bázott gazdaságpoli­tika milyen következményekkel járt Európa keleti felében. Mivel a gazdasági irányítás csődje maga után vonta a politikai rendszer bukását is, ezért ebben az esetben a gazdasági átalakulásból eredő iszonyatos anyagi terheket még a politikai rendszerváltással járó megpróbáltatások is tetézték. A piacgazdaságba való átmenet óriási áldozatokkal jár, de az ebből fakadó egzisztenciális nehézségek nem mindenkit sújtanak egyformán. Sokan vannak, akik meg­találták a módját annak, hogy miként lehet hasz­not húzni a gondokból. Mint ahogy az áradásnál is feljön a kanális, a rend­szer­váltással járó társa­dal­mi átalakulás is fel­szín­re sodorta a maga vám­­sze­dőit. A kettős át­alaku­lás­sal járó káoszt kihasz­nál­va a szélhá­mo­sok és gát­lástalan csalók elér­ke­­zett­nek látták az időt, hogy a zavarosban halássza­nak. A kommu­nista rémura­lom évti­ze­dei alatt féken tar­tott gáncs nélküli szerencselovagok most rablódarazsak módjára hord­ják szét azt a kevés értéket is, amely ezekben az elszegényedett országokban még megmaradt. A vagyonátmentésben azonban még ezeken a kisstílű szélhámosokon is túltettek az előző rendszer hivatalban maradt vezetői, akik kihasználva a valódi demokráciákra erkölcsi tehertételként nehezedő bosszúállási tilalmat, több milliárdos államvagyont síboltak át az egyszemélyes magánvállalkozásaikba. Ráadásul az állami vállalatok szán­dékos tönkretételét és potom összegekért való felvásárlását büntetlenül végezhették, mivel a kommunista tervgazdál­kodásból szinte egyik napról a másikra piacgazdálkodásra váltó új rend­szerekben még nem voltak meg azok a törvé­nyek, amelyek a reprivatizálást tisztességes keretek közé szoríthatták volna.

Mindezek következtében nálunk a rendszerváltás évei alatt 380 milliárd forintot loptak, csaltak, raboltak el az állam­kasszából. Ez a folyamat oly méreteket öltött, hogy már a határainkon túl is híre ment. Külföldi újságírók meg is kérdezték a kormánytól: „Mi az oka annak, hogy Magyar­országon a több százmilliós csalások rendre felderítetlenek maradnak?” Válasz azonban csak a humoristáktól érkezett egy sommás megállapítás formájában: „Meddig lehet valaki korrupt Magyarországon? – A velejéig!” Ennek a helyzetnek tudható be, hogy szakértői kimutatások szerint a korrupció és a rosszul privatizált vállalatok miatt napjainkig 1200 milliárd forint veszteség érte az országot. Ezt a vesz­teséget leg­kézen­fekvőbben úgy lehetne érzékeltetni, hogy minden magyar állampolgár zsebéből közel 1,5 millió forintot, azaz kb. 5 évi átlagmunkabért emeltek ki. Mindezek láttán az elkeseredett kisember nem tehet mást, mint szidja a kormányt. Választott vezetőit „korrupt tolvajbandának” nevezi, akik a bankárok és a multinacionális vállalatok kezére játszották az országot.

A helyzetet még bonyolultabbá és nehezebben áttekint­hetővé teszi, hogy az élet más területeihez hasonlóan itt sem lehet általánosítani. A régi rendszer kiszolgálói között nem mindenki volt tisztesség­telen, akadtak számosan, aki­ket a szakmájuk iránti el­kötelezettség, a hivatástudat állított egy életképtelen esz­me szolgálatába. Ez a szövevé­nyes kép viszont sok embert elbi­zo­nytalanít, ami ked­vező körül­mé­nye­­ket teremt a szélsőséges néze­te­ket valló karrieristák számára. Az ő malmukra hajtja a vizet a gaz­da­ság fokozatos lepusz­tulása, a költ­ség­ve­tési hiány növekedése, a szin­te meg­­­állít­hatatlan infláció, és a mun­ka­­nél­küliek számának állan­dó emel­ke­dé­se is. A kilába­lást nehezíti, hogy az inflá­cióval együtt beindul a ne­ga­tív spirál, vagyis ha csökken a fi­ze­tő­képes kereslet, akkor ez továb­bi elbo­csátásokat vált ki. A helyze­tet to­vább sú­lyos­­­bítja ennek a föld­rajzi ré­­gió­nak a történelmi elma­ra­dott­sága, ami szintén lefelé húz. Mindezen bajok lecsa­pódá­sai, a filléres gondok, a nyo­mor, a kilátás­talanság las­san felőr­lik az emberek ide­ge­it; így nem csoda, hogy meg­in­dul a válogatás nélküli bűn­bak­ke­re­sés. Ezt használ­ják ki az új rendszer soraiba befér­kőzött kalandorok, va­la­mint a szél­ső­séges politikai néze­tet val­lók, akik el- és leszámolási vágyaik hangoztatásával jelentős mértékben hozzájárulnak az indulatok elszabadulásához. Ebből kifo­lyólag a volt kommunista országokban nem egyedi jelenség, hogy a rendszerváltás során átesnek a „ló túlsó oldalára”. A régi rezsim számos kiváló, nagy tapasztalatokkal rendelkező szakemberét kiszorították a politikai életből az önmagukat elkötelezett reformerként feltüntető tehetségtelen törtetők, akik csak egy dologhoz értenek, az előző rendszer szidalmazásához. Ezek az új hatalomhoz dörgölődző talpnyalók arra számítanak, hogy a letűnt rezsimmel szemben felgyülemlett indulatok és a népharag kitart addig, amíg méltánytala­nul elnyert állásaikban jól megszedik magukat, hogy teli zsebbel állhassanak tovább.

Mindezen gondokat fokozza az új kormányok szociális érzéketlensége. Azzal kábítják a polgáro­kat, hogy: „A diktatúra megszűnésével önálló individuumokká váltatok, így kötelességetek önmagatokról gondoskodni.” A többpártrendszerhez nem szokott politikusokat ugyanis annyira lefoglalja az egyes pártok közötti ideológiai, és a saját pártjukon belül dúló pozícióharc, hogy észre sem veszik, hogy már ezrek turkálnak a kukákban, és milliók élnek a létminimum alatt. Képtelenek belátni, hogy a hazának jelenleg nem nacionalista jelszavak hangoztatására és zászlólengetésre van szüksége, hanem a mindennapi betevő falat biztosítására. Olyan politikusok kellenek most, akik nem demagóg szónoklatokkal etetik a népet, hanem elérhetővé teszik számára leg­alább a létminimumot.

A hatalom jelenlegi birtokosai azonban olyan gazdaságpolitikát folytatnak, amely nemhogy felemelné, hanem egyre mélyebbre taszítja a kisembereket. Politikusaink az infláció felpörgetésével pró­bál­nak úrrá lenni a költségvetés egy­re fokozódó hiányán. Ezzel párosul, hogy a fizetések és a jövedelmek nem tar­ta­nak lépést az árakkal, ami elő­revetíti a fo­kozatos elszegényedés le­hetőségét. Az államháztartás hiá­nya azonban a bankbetétek elérték­telene­désével és a bér­kiadások rela­tív csök­kenésével sem szűnt meg, mert az inflá­ció a költség­vetési szer­vekre is kihat. A nyers­anyagárak, a szállítási költségek, az energiaárak és egyéb ki­adások növe­kedésének el­lensú­lyo­zá­sára a kormány mind na­gyobb adó­­kat vetett ki a pol­gárokra. Meg­adóz­tatta az élet min­den szféráját, és a szó szoros értelmében mozgás­kép­te­lenné tette a társadalmat. A kis­jö­ve­delmű réteget segítő korábbi ártá­mo­gatások meg­szüntetése után fo­gyasz­tási adó­val terhelte az alapvető élel­miszere­ket is. Erre a sorsra jutottak a különféle szol­gáltatások, majd a kultúrát adóztatták meg. Ennek legkirívóbb következménye, hogy a világon szinte egyedülálló módon nálunk az újságkiadást is 15% forgalmi adó sújtja. Miután a nép mindezt zokszó nélkül tűrte, következő lépés az amúgyis rohamosan növekvő energiaárak, víz- és csatornadíjak, valamint a szemét­szállítás, a kábeltévé-használat és a lakással kapcsolatos minden egyéb szolgáltatás ÁFA-­val való megterhelése volt. Mindezek bete­tő­zé­seként a felsőfokú tanintézményekben bevezették a tandíjat, amit jövedelmi viszo­nyaitól függetlenül minden diáknak fizetnie kellett.

Az állami bevételekkel való felelőtlen gazdálkodás, a hivatali apparátus különbö­ző szintjein meg­nyilvánuló pénz­ügyi vissza­élések és csalások következtében azonban ezek a pénzek sem tudták eny­hí­teni a kor­mány gondjait, ezért ismét az adó­préshez nyúltak. A nyugati orszá­gok­ra való hiv­at­ko­zás­sal bevezették az autó­pályadíjakat. Később olyan autópályákat is díjfizetési kötelezettséggel terheltek, amelyeket korábban államköltségen, az adófizetők pénzéből építettek. Azok sem jártak jobban, akik autóbuszon vagy vas­úton köz­lekednek, mert időközben az üzemanyagárakat is horri­bilis jövedéki adóval terhelték, és ehhez járult még a személy- és teherszállítást sújtó forgalmi adó, ami a helyváltoztatásnak ezt a mód­ját is lehetetlenné tette. A mind jobban el­­nyomorodó polgárok most már kimoz­dulni sem tudnak otthonról, a „rög­höz kötöttség” újkori áldozataivá vál­tak. Lát­szatdemokrá­ciánk olyan „vérszívó” csá­pokkal fonta körül az egész társadalmat, hogy ha csak egy lépést tesznek bármerre, azonnal lecsap rájuk az államgépezet csillapíthatatlan pénzéhsége. Nem csoda, hogy egy idő után az emberekből elemi erővel tört ki az indulat, hogy: „Nem hagynak bennünket élni, megfojtanak, teljesen kizsigerelnek minket!” A panaszok hallatán a gazdasági élet szemforgató irányítói arra hivatkoznak, hogy még most sem értük el teljes mértékben a nyugati árszintet. Arról azonban elfe­ledkeznek, hogy a kelet-európai bérek szintje csu­pán 10%-a a nyugat-európainak, és ebből a jövedelemből kell a koldusbotra juttatott kisembereknek is a nyugati árakat megfizetniük.

Olaj a tűzre, hogy miután a gazdaság gyorsvonati sebes­séggel rohan a szakadék felé, az országos vezetők oly módon védik ki az infláció saját bőrükre is kiható következményeit, hogy a parlamenttel évente az átlagos bérnö­ve­ke­dés többszörösével emel­te­tik meg a fizetésüket, egyre job­­ban elszakadva ezzel az általuk vezetett tár­sadalom va­­ló­ságos hely­zetétől. A vá­lasz­tások előtti években ezt nem merik meg­tenni, de emi­att nem éri őket veszteség, mi­vel ek­kor milliós jutal­ma­kat sza­vaz­nak meg egymás­nak ti­tok­ban. Ha­rá­csoló ösz­töneik gát­lástalan kié­lé­sét az esetleges le­váltás vagy el­bo­csá­tás lehe­tő­sége sem korlá­toz­za, mert elő­­ző­leg olyan mun­ka­­szer­ző­dé­seket köttettek maguk­nak, ame­lyek tízmillió forintos vég­­kielégítéseket biz­to­sítanak szá­­­muk­­ra. Ez az összeg a hazai át­lagfizetések öt­száz­szo­rosa, vagy­is több, mint amit egy munkás vagy hivatalnok egész életen át tar­­tó munkájá­val megkeres­het.

Nem kevésbé irritálja a közvé­leményt, hogy a kormány, vala­mint az országgyűlés számos tag­ja tanácsadói, felügyelő-bizottsági állásokat tölt be különböző magánvállalatoknál, és etikátlan módon ezekből az összefonódásokból származó „tiszteletdíjakkal” sokszorosára növelik az amúgy is tetemes jövedelmüket. A helyzetfelismerő képesség ­hiánya, valamint soraik megtisztításának haloga­tá­sa oda vezetett, hogy ebben a régióban a demokratikusan megválasztott kor­mányoknak és parlamenteknek sikerült a kisemberek zömét maguk ellen fordítaniuk. A tisztelt „honatyákat” azonban nem izgatja, hogy eredménytelenségüket és pénzéhségüket megelégelve menesztik őket, mert tisztában vannak vele, hogy már vár rájuk egy még zsírosabb állás. A választási kudarc után felmarkolják a félévi fizetésüknek megfelelő végkielégítésüket, és vezető tanácsadóként elhe­lyezkednek valamelyik multinacionális nagyvállalatnál, ahol a korábbi kapcsolataikból, valamint a hivatali idejük alatt rájuk bízott államtitkok apránkénti áruba bocsátásából élnek. Ezt látván egyre többen vélekednek úgy, hogy országunkat szakmailag hozzá nem értő „nemzetrontó pan­cse­rek, és demagóg hordószónokok” veze­tik, akik ígéreteikkel ellentétben nem pol­gá­rokká, hanem elvi­selhetetlen terhek alatt görnyedező páriákká tették a népet.

Tovább rontja a rendszerváltás utáni kormányok megíté­lését, hogy választási ígéreteikből nem sokat tartottak be. Nem voltak képesek az inflációt megállítani, az ország mér­he­tetlen külföldi adósságállományát csökkenteni, sőt óriási mennyiségű ál­lam­kötvény kibocsátá­sá­val a költség­vetés felélte az állampol­gárok megta­karí­tott pénzét is, és ezzel befelé is eladósodott az államháztartás. Ez a helyzet annyira súlyos, hogy a ma­gyar állam belső tartozása már a rend­szer­változás utáni első kormány ideje alatt meghaladta a 3200 milliárd forin­tot, azaz a nem­zeti összjövedelem 90%­-át, a kül­földi államadósság pedig elérte a bruttó 35 milliárd dollárt. A belső ál­lam­adós­ság 1996. végére meg­közelí­tette az 5000 milliárd forintot, vagyis a kül­földi tar­tozás összegét. Ké­sőbb a helyzet tovább romlott. 2003. végére az ország bruttó adóssága 43 milliárd eu­ró­ra, azaz 53 milliárd dollár­ra nőtt. Ennek a hatalmas összegnek a kamat­terhe is óriási. A magyar állam évek óta több kamatot fizet a nyugati bankoknak, mint amennyi a személyi jövedelemadóból befolyik a költségvetésbe. Időközben már a „kegyelemdöfést” is megkaptuk. A 2003 ban még „csak” 35 milliárd dolláros adósságunk 2009-ben már 100 milliárd dollárra növekedett. A világgazdasági válság miatt felvett IMF és Világbank-i hitelek visszafizetésére reményünk sincs. A magyar gazdaságot már semmi sem mentheti meg a teljes leépüléstől.

Többek kö­zött ennek tudható be a rendkívül alacsony munkabér. A magyarországi átlagfizetés immáron a kelet-európai átlagot is alulmúlja. A diplomások pedig még a köztudottan alacsony életszínvonalú Orosz­or­szágban is többet ke­­res­nek, mint nálunk. Ez az oka a cse­kély nyug­díjaknak is. Jelenleg az adós­ság­szolgálatra fordított összeg a nyug­díjalap kétszerese. Az életszínvonal ro­hamos csökkenése oda vezet­te, hogy az Európai Unióhoz való csatla­ko­zásunk előtt több mint 1 millió ember, azaz Ma­gyarország lakosságának 10%-a ha­vi 13 ezer forintból (50 euróból) élt. Újabb 1 millió embernek a havi rezsi kifize­tése után 13 eu­rónyi összeg ma­radt meg­­élhetésre. (A helyzet a csat­la­ko­zás utáni években sem változott. Csu­pán az in­flá­ció növekedett. A minimál­bérek és a nyugdíjak reálértéke nem sokat emel­ke­dett.) A kilábalás egyre re­mény­te­le­nebbnek látszik, mivel az ez­redforduló után a kamattörlesztésen fe­lül már tő­ke­törlesztést is kell fizet­nünk, ami duplájára emeli az amúgyis elviselhetetlen terhet.

 Ezekkel a számokkal kapcsolatban fel kell még hívni a figyelmet arra, hogy a kormány hazánk külföldi tartozásaként előszeretettel tünteti fel a nettó adós­ságállományt, mert ez az összeg jelenleg csupán fele a bruttó adósságnak. Arra hivatkoznak, hogy a különbözettel más országok tartoznak nekünk. Ez azonban csúsztatás, ugyanis ezt az összeget több­nyire a világ legszegényebb államainak (pl. Kubának, Vietnamnak és az afrikai országoknak) adtuk kölcsön. Ezek az ál­lamok akkor sem tud­nák belátható időn belül visszafizetni a felvett hitelt, ha megszűnne a diktatúra náluk, mert a gazdaságuk romokban hever. (Újabban a költségvetés hiányát nem forintban, hanem euróban adják meg, így szám­szerűleg kevesebbnek tűnik. Ezen kívül csak a folyó fizetési mérleg hiányát közlik, a korábbi években felhalmo­zó­dott összes hiányról, a halmozott államadósságról hallgatnak.)

A gazdasági problémák tehát nem csökkennek, hanem tetéződnek, és az új politikai elit ezt a rohamosan növekvő csődtömeget tehetetlenül maga előtt görgeti, egyre kilátástalanabbá téve az utánuk következő nemzedék hely­ze­­tét. Az ország nyo­mor­ba dön­tése je­lenleg ott tart, hogy a kor­mány­­párt elismerése szerint is az élet­színvonal 25%-kal, a nyug­­díjak re­álértéke pedig 30%-kal csök­kent a rendszerváltás óta. Ez nem akármilyen ered­mény, ha figye­lembe vesszük, hogy a volt kommunista orszá­­gok élet­ní­vója minden propa­ganda elle­nére alig haladta meg a fej­lődő or­szágok szintjét. Ez a jö­ve­de­lemcsök­ke­nés részben az ál­lami alkal­ma­­zottak tájékozat­lan­ságá­nak tud­ható be. Érdek­kép­­­vise­leti szer­vei­ken keresztül minden évben ki­­harcolták ugyan az infláció mér­tékével azonos béremelést, de arra nem gon­dol­tak, hogy a jelenlegi adó­rend­szer mellett ennek az összeg­­nek a felét az állam visszaveszi jö­ve­delem­adó és társadalombizto­sítási járulék formájában. Ah­hoz, hogy egyáltalán lépést tud­janak tartani az inflációval, a pénz­romlás mértékének kétsze­re­sét kellene követelniük. Sokan azt sem veszik figyelembe, hogy amikor a megmaradt pén­zü­ket elköltik, az állam abból is elvesz 25%-ot általános fogyasztási adó címén.

A médián keresztül politikusaink előszeretettel han­goztatják, hogy a Kelet-Európába áramlott külföldi tőke kétharmada Magyarországon került befek­tetésre. Azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy a multinacionális vállalatok letelepítése ellenére a GDP (Bruttó Hazai Össztermék) összehason­lító árfolyamon jelenleg 10%-kal alacsonyabb, mint 1989-ben, a rendszerváltás előtt volt. Az igaz, hogy a GNP (Bruttó Nemzeti Össztermék) most magasabb, mint a rendszer­váltás előtt, de a különbség a külföldi nagyvállalatok ­számláin található, akik bármikor kivonhatják a vagyonukat az országból. Ezt könnyen megtehetik, mert a kivitt jövedelem után nem kell adót fizetniük, mivel a kormánytól 5 év adómentességet kaptak. 2007-ben Magyarország bruttó nemzeti összterméke (GNP) 90 milliárd euró volt. Ennek csupán a fele gyarapította az államkincstárt. 46 milliárd euróból gazdálkodhat a költségvetés. Ez a helyzet meglehetősen siralmas képet fest a gazdasági miniszter által „pannon tigris”-nek nevezett magyar gazdaság teljesítőképességéről. (Jellemző a „vállalkozóbarát” adószabályokra, hogy a magyar állam adóbevételeinek 80%-a magánszemélyektől származik. A társasági adó, köztük a multinacionális vállalatok által fizetett adó csak a bevételek 20%-át teszi ki.)

A gazdaság szétzilálásának, a minden téren megnyilvánuló elnyomorodásnak csak egy pozitív következménye lett. A környezet állapota annyit javult, amennyit a gazdaság romlott. A rendszerváltozás óta 80%-kal csökkent Magyarországon a műtrágya-felhasználás. Ennek oka a gazdák és a termelőszövetkezetek elszegényedése, az agrárolló szétnyílása miatti gazdasági ellehetetlenülés. Mivel a peszticidek ára is jelentősen emelkedett, nem tudtak eleget költeni permetezőszerekre sem. Így nálunk nem annyira mérgezett a talaj, mint a nyugati országokban. Az élővizek is tisztábbak, mert az ipari üzemek tönkremenetele miatt ebben az időszakban 900-ról 500 millió köbméterre csökkent a közcsatornán elvezett szennyvíz mennyisége. Miután egész iparágak tűntek el a bérrabszolgaságra átállt gazdaságban, a széndioxid-kibocsátás is 30%-kal csökkent. Csak a multinacionális vállalatok által bérelt ipari parkok környékén és a nagyvárosokban nőtt a levegőszennyezettség mértéke.

A hatalom birtokosai az­zal nyugtatják a népet, hogy folyik a kiútkeresés, „látszik már az alagút vége”, de meg­felelő szak­ér­telem hiányá­ban próbálko­zá­saik szinte mind­egyike fi­as­kónak bizonyul. Ahe­lyett hogy kihasználnák a nem­zet­ben rejlő krea­ti­vi­tást, gaz­­da­sági kényszerin­téz­­ke­dé­sek­kel próbálják az országot talp­ra ál­lí­tani. A jö­­vő fel­élé­se, a fejlő­dési le­he­tőségek elvisel­he­tet­len mér­tékű ka­matter­hek­kel való el­fojtása, az inflá­ció felpör­getésével pá­­rosuló gazdasá­gi sokk­te­rá­pia totális katasz­trófát sej­tet, amely az új de­mokrá­ci­ákra nézve be­lát­­ha­tatlan po­­l­i­ti­kai követ­kez­­mé­nyek­kel járhat. Ha a nép szá­mára a gaz­da­sági át­ala­ku­lás terhei na­gyobb nyű­göt je­len­tenek, mint a pol­gári de­­mok­rácia hi­á­nya, ak­kor előbb-­utóbb te­­ret kap­nak a szél­ső­séges néze­tek kép­vi­se­lői, és ez elkerül­hetetlenül újabb dik­tatú­rához vezet.

Egy ilyen fordulat első­sor­­ban a hatal­mon levőket fogja kellemetlenül érinteni. Mi­vel ők idézték elő a tart­hatatlan hely­zetet, a megtor­lás is főleg ellenük irányul. Ennek lezajlási módja a ha­sonló sorsra jutott fejlődő országokban jól nyomon kö­vethető. A legutóbb pl. Pa­kisztánban döntötték meg a demokratikusan megvá­lasz­tott polgári kormányt. A ka­tonai diktatúra vezetőjé­nek első intézkedése az volt, hogy letartóztatta a korrupciós ügyekbe keveredett minisz­terel­nököt. Ezután kiseperte a par­lamentet. A képviselőket szétkergette a szé­lrózsa minden irányába, majd lelakatoltatta az épületet. Ezt követően zároltatta az országos vezetők és családtagjaik bankbetétjeit, és rögtönítélő bíróságokat állíttatott fel a vagyonelszámolások gyors és határozott lebonyolítására. Innentől kezdve az események a többi katonai diktatúrával megegyező módon alakultak. A megvesztegetési ügyek feltárása után a bűnösnek talált politikusokat felakasztották illetve börtönbe zárták. A bírák szigorúságára jellemző volt, hogy a felelősségre vonás során az általuk kiszabott legenyhébb büntetés is a teljes vagyonelkobzás volt. Az érintettek az elszámoltatás elől külföldre sem szökhettek, mert az eljárás megindítása előtt az összes tisztviselő útlevelét bevonták.

A népharag gyakran eredményez egyéni megtorlásokat is. Erre akkor kerül sor, amikor a tű­rőképességüket elvesztett emberek úgy döntenek, hogy „kezükbe veszik az ország sorsát”. Egy­szerre lesznek károsultak, nyo­mo­zók, vádlók és igazságosztók. Népítéletet hoznak a saját tör­vé­nyeik szerint, és azt a helyszínen végre is hajtják. Ez történt a leg­utóbb Örményországban, ahol két fegyveres férfi rontott be a Parlament üléstermébe, és géppisztolysorozatot zúdítottak a „kor­rupt, nép­­nyúzó” politikusokra. Az akció követ­kez­tében a kormányfő és két minisztere, valamint több parlamenti képviselő életét vesztette. A mé­szárlást a jereváni televízió egyenes adás­ban közvetítette, így még eltitkolni, vagy fél­re­magyarázni sem lehetett az eseményeket.

Sokak szerint már most is diktatúrában élünk. A pénz diktatúrája csak annyi­ban különbözik az abszolutizmustól, hogy a parancsok nem közvetlenül érkeznek. A pénzügyi körök anyagi javak juttatása vagy megvonása útján gya­korolnak nyomást az emberekre, intézményekre. Az elanyagiaso­dás már oly mértékűvé vált, hogy az ember is áru lett. Mind többen van­nak, akik nem csak a munkaerejüket, ha­nem önmagukat is áruba bocsátják. Ezál­tal az emberi méltóság maradékát is kiölik önmagukból, és rosszabbá válnak, mint a rab­szolgák. Őket ugyanis belegyezésük nél­kül adták-vették, míg korunk embere ön­ként viszi vásárra a bőrét, lemondva leg­nagyobb értékéről, az önrendelkezésről. A korábban bálványozott, illetve közszere­tet­nek örven­dő személyek is sorra „prostituálják” ma­gu­kat, eladják a lelküket az ör­dögnek csak azért, hogy még több pénzük le­gyen. Egy régi zsidó bölcselet szerint: „Amíg 36 igaz ember van a világon, ad­dig civilizációnk nem fog elpusz­tul­ni.” Vajon az elüz­letie­sedett, önmagát áru­nak tekintő embe­riség között van-e még 36 igaz ember?

Az hogy civilizációnk még létezik an­nak köszönhető, hogy vannak közöt­tünk egyszerű emberek, akik hordoznak magukban valami emberit. Nem aljasod­nak le akkor sem, ha most ez a divat. Inkább beletörődnek abba, hogy nem vi­szik semmire, de nem engedik a lelküket elveszejteni. Egy belső hang azt súgja nekik, hogy: „Te ne menj arra, amerre a többi tart, még akkor se, ha lemaradsz.” Ők azok, akik a társadalom szemében nem számítanak. Isten szemében azon­ban nagyon is fontosak. Nekik kö­szön­hetjük, hogy még nem pusztította el a világunkat.

A társadalmi feszültséget tovább nö­ve­li, hogy a közélet is kínos személyes­kedésektől, botrányos vádaskodásoktól hangos. Folyik a sár­do­bálás, egymás bemocskolása. Belterjes, szőrszálhasogató vi­ták kötik le a ve­ze­tésre, kiútke­resésre hi­va­­tott fó­ru­mok erő­it. Közben a szabad ver­seny szabad tom­bo­­lásba csapott át, min­den­ki ott veri át a másikat, ahol tudja. Az adóterhek elvisel­he­tetlen mér­tékű eme­­lése miatt a vállal­kozók rákény­sze­rülnek arra, hogy lopja­nak, csaljanak, ha­zud­ja­nak, különben tönk­re­mennek. A ke­reskede­lem­ből és a ven­dég­látásból mar­ke­colás lett, ahol nem a vevők illetve ven­dégek tisztes­sé­ges ki­szol­gálása, hanem a kifosz­tása a cél. Na­gyon messze ke­rül­tünk Kohn bácsi múlt szá­zadban ál­ta­lá­nosan vallott üzletpoliti­ká­já­tól. Ami­kor megkér­dezték tőle, hogy mi a legér­té­kesebb do­log a boltjában, ezt fe­lelte: „Hát a vevő!” Ma már a legtöbb he­lyen módszeresen becsap­ják az em­bert, annyi pénzt szednek el tőle, amennyit csak lehet. Fokozottan érinti ez a helyzet a külföl­dieket. Az ő ese­tükben nem ritka jelen­ség, hogy az amúgy­is magas árak tízszeresét számolják fel nekik. A számla kiegyenlítését a pincérként alkal­ma­zott, beretvált fejű, kétajtós szek­rény méretű verő­legények garan­tálják. A vendéglátóipar maffió­zói ar­ra nem gondolnak, hogy ennek a bű­nöző magatartásnak előbb-utóbb hí­re megy a nagyvilágban, és ez tönk­re fogja tenni a magyar gaz­daság jelenleg egyetlen nyereséges ágaza­tát, a turizmust.

Mindenki érzi, hogy ez így nem me­het to­vább, a változ­tatás azon­­­ban nem könnyű do­log. A választott ve­ze­­t­ők­ből való ki­áb­rán­dult­­ság ugyan­is közöm­­­bö­s­­sé tette az em­be­re­ket a po­litika iránt, fásult­ság, le­tar­gia lett úr­rá a társadal­mon. A hely­­­zetet csak ne­he­zíti az a több év­százados múlt­tal ren­delkező de­mok­rá­­ciák­ból jól is­mert je­lenség, hogy az em­ber mi­u­tán a meg­szer­zett sza­­bad­ság má­­mo­rából ki­jó­za­no­dott, ele­mi erő­­­­vel küzd azért, hogy a kor­látlan vá­lasztási le­he­tő­ségből ere­dő rop­pant felelős­sé­get má­sokra há­rítsa, vagyis a sza­bad­­ságát kor­látoz­za.

A folyamat betető­zé­se­ként Ke­let-Európa polgárainak rá kellett döb­benniük arra is, hogy kívülről sem várhatnak jelentős támoga­tást. A rend­szerváltást követően sokan re­mény­­kedtek egy új Mar­shall-se­gély­ben, de hamar kiderült, hogy a Nyu­gat nem egy esetben még a beígért kisebb össze­geket sem fo­lyó­sítja. Emiatt sorra mentek tönk­re a gaz­daságtalan vállalatok, a még talpon mara­dókat pedig felvásárol­ták a tő­keerős nyugati kon­­szernek. A ha­zai politikusok még siet­tették is ezt a folyamatot, mond­ván, hogy így gyors és hathatós tő­keinjekcióhoz jut az or­szág. Vá­lasztások előtt a párt­vez­érek úton-­útfélen óriásplaká­tokon hir­dették, hogy: „A haza nem el­adó!” Ennek ellenére hatalomra ju­tásuk után eladták az összes je­lentős ipari létesítményt. A be­folyt összeg pe­dig eltűnt a költ­ség­vetés feneket­len zsákjában. A legnagyobb ré­szét annak a szer­ve­­zetnek a fenn­tar­tásra költötték, amely a privatizációt végrehajtotta. A privatizálástól re­mélt tőkeinjekció azonban többnyire elmaradt, és politikusaink keserűen tapasztalták, hogy a volt szocialista ipar fellegvárai egymás után esnek áldoza­tul egy könyörületet nem ismerő piacpolitikának.

A nyugati mono­póliumok jelentős há­nyada ugyanis csak azért vásá­rolta fel a potom összegekért kínált vállalatokat, hogy tönkre­tegyék a versenytársat, és így akadálytalanul hatolhassanak be erre a piacra. Ennek a jelenleg is fo­lyó manő­vernek a kivitelezése igen tanulságos ­módon folyik. Ma már nem a klasszikus ka­pitalizmus farkastörvényeit vetik be a tönk­retételre kisze­melt versenytárs ellen, hanem megvásárolják vállalatá­nak rész­­vénytöbbségét, majd ke­v­és, de látvá­nyo­san beharan­go­zott tőkeinjekció után hagy­ják lass­an lepusztulni. Amikor a vá­l­­lalkozás felélte az alaptő­ké­jét, akkor köz­lik a tőkéstárssal, hogy ebből a helyzetből csak egy újabb, de most már több száz millió dolláros tőkeinjekció mentheti meg a vál­lalatot, ezért fizesse meg a rá eső részt. Mivel a tőkéstárs rendszerint az állam, a kincstár pedig a fo­ko­zatosan növekvő költ­ségve­tési hiány következtében üres, ezért nem tud mást tenni, mint hogy a rá eső hányadot felkínálja el­adásra a részvény­többséggel ren­­delkező külföldi tulajdo­nos­nak. Ennek megvétele után jön a gyors csődbejelentés. A válla­lat összes dolgozóját elbocsát­ják, a gépeket lese­lejtezik, az épületet pedig eladják egy sebtében létrehozandó áruház számára, hogy még a lehe­tősége se legyen meg annak, hogy azon a helyen valaha is meginduljon egy újbóli konkurenciát jelentő termelés. Ezt követően a „jó szándékú” üzlettárs kivonul az országból, és helyette be­vonul az általa oda­kint, külföldi munkaerővel gyártott méregdrága áru, ráadásként pedig itt marad nekünk a munkanélküliség.

A legvérmesebb befektetők nem is titkolják ebbeli szándé­ku­kat. A nagy nyugati élelmiszer­kon­szer­nek vezetői világosan és egyér­tel­műen kifejezésre juttatták, hogy csak azért vásárolják meg a ma­gyar cukorgyárakat, hogy utá­na be­­zár­ják őket. Az olcsó cukor­tól va­­ló megsza­ba­dulást szorgalmazza az a döntésük is, hogy nem veszik át a magyar termel­őktől a cu­kor­répát. Helyette az osztrák gazdák­tól vá­sá­rolják az alapanya­got. Ez­által alapjaiban rom­bolják szét ezt az iparágat, amit a keres­­letcsök­ke­nésre való hivatkozással indo­kol­nak. Ugyanígy járnak a ce­ment­gyá­raink is, amelyeket egy köz­vetítő Kft. kárpótlási jegye­kért ol­csón fel­­vásárolt, majd átját­szott a nyugati konkurenciának. Ez ön­ma­gában nem szokatlan je­lenség, de ők le akarják bontatni az üze­meket, hogy a további­ak­ban kény­telenek legyünk a ce­men­tet tőlük vá­sá­rolni. Hasonló módon bántak el a RICO Köt­szer­gyárral. Amint megvette a német tu­lajdonos rögt­ön bezárta, hogy a Német­ország­ban gyártott termékeivel láthassa el a magyar piacot.

A belső piac megszerzésének egy másik elterjedt módja, hogy a részvénytöbbséggel rendelkező külföldi tulajdonos egyszerűen megszünteti a korábbi hazai ter­mék gyártását, és helyette a saját­ját gyártatja a korábbi verseny­társ üzemében. Ettől kezdve a vá­sárlók hiába keresik a boltokban az olcsó honi készítményt, mivel a piacot elárasztotta az agyonrek­lámozott külföldi áru. Ráadásul a díszes csomagolású kinti termék beltartalmi értéke sok esetben meg sem közelíti a korábbi hazai minőségét, az ára viszont jóval magasabb. A meg­emelt ár miatti keresletcsökkenés nem nagyon izgatja az új tulajdonosokat, ­mert a megmaradt árut kiviszik kül­földre, és ott adják el busás haszonnal. A kelet-európai munkásoknak juttatott fizetés ugyanis sok esetben a nyugati mun­kabér egytizedét sem éri el, így bármi történik, ők nyernek az üzleten. Ez ellen csak a hazai befektetők nyújthatnának védelmet, de a kommunista éra alatt kizsige­relt és a létminimum szintjén tengődő polgároknak nincs elegendő pénzük ahhoz, hogy az állami vállalatokat felvásárolják, a hatalom pedig egyelőre nem látja be, hogy milyen veszélyekkel jár az ország kiárusítása. Mellesleg ez a vagyon nem csekély összeg. Az állami tulajdonban levő vállalatok és a kap­csolódó ingat­lanok 1990-es árakon becsült értéke kb. 9000 milliárd forint.

Vannak olyan külföldi cégek is, amelyek alantasabb eszközök bevetésétől sem riadnak vissza a belső piac meg­szerzése érdekében. Egy ismert multi­nacionális konszern pl. miután felvásárolta a legnagyobb mosószergyárunkat, 30%-kal csökkentette az itt gyártott mosóporok hatóanyagtartalmát, így próbálván elérni, hogy a háziasszonyok elpártoljanak az olcsó hazai terméktől és a drága külföldit válasszák. Nem növeli a kozmetikai- és háztartási vegyi árut gyártó cégek hírnevét az a jelenség sem, hogy az általuk reklámcélból biztosított árengedmények még véletlenül sem jutnak el a fogyasztóhoz. Általánosan ismert jelenség: a drogériákban, illetve az ABC-áruházak polcain egymás mellett áll két azonos márkájú fogkrém. A kisebbikre az van ráírva, hogy tartalma: 75 ml, míg a nagyobbikra: 75 + 25 ml. Ez utóbbinak a nyakán hatalmas betűkkel ott díszeleg az is, hogy: „+ 25 ml Ajándék”. Ebből minden olvasni és számolni tudó ember számára egyértelműen következik, hogy a két tubus árának meg kellene egyeznie, hiszen a különbség ajándék. Ennek ellenére a nagyobbik tubus 25%-kal drágább.

Aki a szélhámosságok és csalások lépten-nyomon megnyilvánuló áradatától még nem fásult el annyira, hogy ezt is elintézze egy kézlegyin­téssel, az a boltvezetőtől megtudhatja, hogy nem ők „nye­lik le” a különbséget. A nagyobb tömegű áru hozzájuk már drágábban érkezik. Akkor ki teszi zsebre az országos viszony­latban több száz millió forintnyi árengedményt, a nagy­kereskedelem? Árengedmények terén a kiskereskedelem sem tekinthető a tisztesség mintaképének. Szinte mindennapos eset, hogy az árucédulákon feltüntetett árengedményt „elfelejtik” betáplálni a számítógépbe. Így csak otthon, a számla átnézése során derül ki, hogy a leértékelt termékért a régi árat fizettük. Kevesen veszik maguknak a fáradságot, hogy visszamenjenek reklamálni. Ha meg is teszik, csak hosszas vesze­kedések, és becsmérlő megjegyzések árán juthatnak hozzá az árkülönbözethez.

A kereskedelem arcpirító üzelmeinek egész világon tapasztalható megnyilvánulása, a diszkontáruház rendszer. Az évek óta belénk sulykolt reklámokból tudjuk, hogy ez az olasz eredetű kifejezés raktáráruházat jelöl. Azt is tudjuk, hogy ezekben a települések határában létesített hatalmas áru­há­­zakban „nagy­keres­ke­delmi” áron vásárol­ha­tunk. Az árengedményt az teszi lehetővé, hogy az olcsó telken, olcsó épí­tési technológiával fel­húzott épületeknek jóval alacso­nyabb a létesítési és üzemeltetési költsége, mint a belvárosi üzlete­ké. Itt az áru a nagy­kereskedelmi raktárakhoz hasonlóan hatalmas polcokon, óriási tömegben összezsúfolva található, és csupán néhány alkalmazott felügyeli az egész áruházat. Ilyen körülmények között valóban nem jelent áldozatot lemondani a kiskereskedelmi árrésről, ami nálunk átlag 30%. Ezzel szemben mi a valós helyzet? Bárki tapasztal­hatja, aki betér ezekbe a nehezen megközelíthető önki­szolgáló hodályokba, hogy a tulajdonosaik meglehetősen felemás módon értelmezik a „diszkont” jelzőt. Az áru valóban nincs úgy adjusztálva, ahogy azt a kiskereskedelemben megszoktuk, és több száz méteres körzetben egyetlen eladót sem találunk, akitől felvilágosítást kaphatnánk. Ennek ellenére az árak semmivel vagy csak alig valamivel alacsonyabbak, mint a belterületi szak­üzletekben, illetve ABC-áruházakban.

A hipermarketek­kel együtt nőtt a bevá­sár­lóko­csik mérete is. Kéz­ben tartható bevá­sárló­kosarat már sehol sem lehet találni. Az óriási méretű kocsik egyese­ket nyakló nél­kü­li vá­sár­lásra, máso­kat pi­ron­kodásra kész­­tet­nek. Az asztalnyi méretű ko­csikba csak­nem a bolt teljes áru­választéka be­lefér, így a helyhiány nem aka­dálya szerzési vágyaink kiélé­sé­nek. Hogy valójában mennyi áru fér el egy ilyen kocsiban, az csak a pénz­tárnál, a számla kéz­hezvételekor derül ki, de ekkor már késő. A túlköl­­tekezés veszélye azok­nál is fennáll, akik csupán egy-két árucikket akar­tak vásárolni. Miután szé­­gyellik a többi vásár­ló előtt, hogy csak egy fog­krém árválkodik a ko­csi alján, hát tesznek mellé még néhány dolgot. Nem mindenki tudja, hogy a szupermarketekben és a diszkontáruházakban az olcsó s jó minőségű áru mindig a legalsó polcokon található. Szemmagasságban, vagy karnyújtásnyira többnyire a nehezen eladható (rossz minőségű, illetve méregdrága) árucikket rakják.

Az is gyakran előfordul, hogy a gyártók úgynevezett polcpénzt (megvesztegetési pénzt) fizetnek a kereskedőknek azért, hogy a nem éppen kelendő termékeiket a vásárlók orra elé rakják. A polcpénz azonban csak egy a sok fizetnivaló közül, amit a multik kizsarolnak a termelőktől, gyártóktól. Ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a termékük az áruházba, belistázási pénzt kell fizetniük. Aztán velük fizetetik meg a különféle vásárlási akciók árengedményeit is. Emellett állandóan más beszerzési forrásoktól származó ellenajánlatokkal bombázzák őket, hogy a konkurenciára való tekintettel adják olcsóbban az áruikat. Amelyik gyártó erre nem hajlandó, annak termékét kilistázzák. Emiatt egyre kevesebb minőségi áru található a boltokban. A szupermarketeket teljesen elárasztotta a bóvli, a kacat. Különösen a Lidl áruházlánc jár elől az olcsó, tucatáruk forgalmazásban. A világ minden tájáról összegyűjtik a legolcsóbb termékeket, és egyáltalán nem törődnek a minőséggel. Miután a kis szaküzleteket az árversennyel tönkretették, most már sehol sem lehet megvenni a korábbi minőségi termékeket. Gyártóik tönkremennek, mi pedig belesüllyedünk a gagyi, a bóvli világába.

A szupermarketek üzemeltetői arról is gondoskodnak, hogy az egyre színvonaltalanabb termékek ne kerüljék el a figyelmünket. Ez oly módon történik, hogy a napi fogyasztásra szolgáló cikkeket (pl. a tejet, a kenyeret) az áruház legvégére helyezik. Amíg a vevő odaér, vásárlásra csábító portékák tömkelege mellett kell elhaladnia. Ha még így sem hajlandó­a­k a vevők oldalra tekingetni, terjedelmes raklapokat helyeznek az út kellős közepére, akciós árukkal megrakva. Mivel ezek mellett csak egymást kerülgetve férnek el a vásárlók, várakozás közben kénytelenek a mellettük levő polcokra tekinteni. A padlóra ragasztott hatalmas matricák is lassításra késztetnek. Az andalító zene, és a kellemes hőmérséklet sem véletlen. Zimankós téli napokon vagy a nyári hőségbe senki sem ­igyekszik kifelé egy hőkon­dici­o­nált helyiségből, ahol ráadásul slágerzenével szórakoztatják. Nem hard rockkal, hanem nyugodt zenével, hogy lelassítsák a vásárlóikat. A hangerőre is ügyelnek. A zene nem lehet annyira hangos, hogy elvonja a figyelmünket a vásárlástól. Mire észbe kapunk, már tele a kocsi. A hűtőpultot különleges fénnyel világítják meg, hogy az áru frissebbnek, kívánatosabbnak tűnjön. A különböző színű lámpák a természetesnél jóval gusztusosabbá varázsolják az élelmiszereket, a mögéjük szerelt tükrök pedig az árubőség látszatát keltik. Erre egyébként semmi szükség, mert amíg a rendszerváltás előtt 5000 fajta élelmiszer volt az üzletekben, ma már 80 ezer termék közül válogathatunk.

Minden bizonnyal sokaknak feltűnt már, hogy a kereskedők időről időre átrendezik az egész eladóteret. Ilyenkor semmit sem találunk a megszokott helyén. Aki azt hiszi, hogy jobb helyet kerestek az egyes árucikkeknek, téved. Az egész felfordulás egyetlen célja, hogy a vevők a kutatás során új áru­cik­keket fedezzenek fel, és még töb­­bet vásároljanak. Ez is a pon­to­san meg­tervezett profittermelő stra­tégia, a gerillamarketing része. Jól ismert trükk még, hogy a pénztár elé ala­csony pultokat helyeznek, te­le cu­kor­kákkal, apró csokoládéval és rá­gógumival a gyerekkel vásár­lók „bosszantására”. A gyerek ugyanis nem tud ellenállni a csábításnak, és sorban ál­lás közben telepakolja szü­lei kosarát mindenféle nyalánk­ság­gal. Ilyenkor a szülő két dolgot te­het. A következetes nevelési elve­ket vallók visszarakják az össze­gyűjtött holmikat a polcokra, és el­viselik gyer­mekük hisztis dühki­tö­rését. A körülötte állók rosszalló pil­lantásai­tól tartók megadóan tűrik cse­meté­jük „vásárlását”, és az elvá­rásoknak megfelelően kifizetik a nem kívánt árucikkeket is.

Miután mind több ember ismeri fel a diszkont áruházak nem éppen korrekt üzletpolitikáját, és térnek vissza a szomszédos kis boltokba, más módon kísérlik meg nyereségük fenntartását. Legújabb módszerük az árak „hintáztatása”. Nagy felhajtással beharangozzák a leggyakrabban vásárolt árucikkek engedményes értékesítését. Ezt az árat addig tartják, amíg a vásárlók száma emelkedik. Ekkor hirtelen megnövelik legalább 20%-kal. Mivel az emberek többsége meglehetősen figyelmetlen, az árcédula ellenőrzése nélkül, automati­kusan leemelik a megszokott ter­méket a polcról. Csak akkor veszik észre a jelentős áremelést, amikor megjelenik a pénztárgép kijelzőjén. Ekkor azonban már semmit sem le­het tenni, ki kell fizetni a magasabb árat. A vonalkód-leolvasó automa­tákat ugyanis szá­mítógép vezérli, utó­lagos manuális beavatkozásra nincs lehetőség. Sok vevőnek azonban fel sem tűnik egy-egy árucikk árának a felemelése. Ennek nemegyszer az az oka, hogy az árcédulát úgy írják át, hogy az első és az utolsó számjegy megegyezzen. Ha a raktári nyilván­tartás szerint csökken a szóban forgó termék forgalma, visszaállítják a korábbi árat, majd pár hét múlva kezdődik az egész játék elölről. Mellesleg jellemző világunk romlott­sá­gára, hogy ezeket az aljas mód­szere­ket napjainkban tudományos rangra emelték, és marketingstratégiának nevezve egyetemeken oktatják.

 A profithajszában az ipar sem marad el a kereskedelem mögött. Az élelmiszertermelés terén tapasztalható visszásságokról az „Egészségkímélő ételek ínyenceknek” című műben részletesen tájékozódhatunk. A nyereség növelé­sé­nek létezik egy régóta alkalmazott, kártékonyabb módja is: a kis­mennyi­ségi felár. Ezzel próbálják a gyárak rákényszeríteni a vásárlókat arra, hogy minél többet vegyenek a termékeikből, a felesleget pedig dobják ki. Pl. vegyipari cikkeknél 300%-os felár is előfordul a boltokban kapható legkisebb és legnagyobb kiszerelésű termék ára között, holott a sok kis doboz előállítási költsége max. 10%-kal több a nagy dobozénál. Mivel a vársárlók ösztönszerűen törekszenek a minél olcsóbb, minél gazdaságosabb vásárlásra, a legtöbben szükségleteiket meghaladó mennyiséget vesznek ezekből a termékekből. Az iparvállalatoknak ez a pazarlásra ösztönző kereskedelempolitikája azonban nem várt következményekkel is jár. A festékek ragasztók és egyéb vegyipari termékek indokoltnál nagyobb mennyiségű előállítása és forgalomba hozatala a Föld nyersanyagkészleteinek gyors kimerülését, a környezet fokozott pusztulását eredményezi. A felesleget ugyanis sokan kidobják, de ha megtartják, akkor is ez lesz a sorsa, mivel idővel kiszárad, tönkremegy. A folttisztító benzin és egyéb hígítók esetén a kényszertárolás életeket is veszélyeztet. Miután 1 liternél kevesebbet ma már nem árulnak ezekből a robbanásveszélyes vegyszerekből, a maradékot az emberek kénytelenek a lakásukban tárolni. Sokan nem gyanítják, hogy ezáltal egy időzített bombán „ülnek”. Ha netalántán tűz ütne ki a lakásban ezeknek a vegyszeres üvegeknek a felrobbanása következtében lehetetlenné válik az oltás. A ház porig ég, a tűzben rekedtek pedig a láng­tenger áldozatává válnak.

 

Az ipar lepusztulása után egyre fenyegetőbb a veszélye a mezőgazdaság tönkremenetelének is. A középkorban Magyarország volt Európa éléskamrája. Ezt a szerepünket hosszú évszázadokon át megtartottuk, és még az elmúlt rend­szerben is a világ legfejlettebb agrikultúrájú országai között tar­tottak nyilván bennünket. A magyar mezőgazdaság azonban a rendszerváltás után rohamos hanyatlásnak indult, amelynek csak részben oka az infláció által egyre ­tágabbra nyíló agrárolló. Mezőgazdaságunk működőképességére nézve sokkal ­nagyobb veszélyt jelent a jelenleg folyó repri­vatizáció, a jól működő nagyüzemek szétverése.

A II. világháború befejeződése, a feudális rend végleges megdöntése után nálunk is megindult a földosztás, az ura­dalmi birtokok „nadrágszíj” parcellákra hasítása. A parasztokban ugyanis a több mint ezer éves jobbágysors után olyan elementáris erővel tört fel a saját földhöz való jutás vágya, hogy ezt a folyamatot nem lehetett megakadályozni. A néhány évvel később hatalomra került kommunista párt azonban felismerte, hogy korszerű mezőgazdaságot nem ­lehet létrehozni kezdetleges módon művelt apró parcellákon, ezért meg­hirdette a kollektivizálást. Az egyéni gazdálkodók termelő­szövet­kezetekbe kényszerítése természetesen óriási ellenállást váltott ki a vidéki lakosságban. A program végrehajtása során egyik napról a másikra családok tízezrei mentek tönkre, és több ezerre tehető azoknak a száma is, akiket megfélemlítés vagy „jobb belátásra térítés” céljából elhurcoltak, meggyil­koltak, illetve a kíméletlen agitációs propaganda következtében önkezükkel vetettek véget az életüknek. Ezen a téren azonban az idő a kommunistákat igazolta, mert Magyarország visszanyerte korábbi helyét a világ vezető mezőgazdasági országai között, és ennek tudható be az is, hogy a volt szocialista blokkban nálunk viszonylag elviselhető életszínvonal alakult ki. Történelmi tény, hogy ezt a kényszerű váltást csak egy olyan könyörtelen diktatórikus apparátus tudta végrehajtani, mint a kommunista párt, amely nem riadt vissza semmilyen erőszakos cselekménytől.

A nagyüzemi gazdálkodás egyébként olyan jól működött, hogy ez lett az ország legjöve­del­me­zőbb termelési ágazata. Amíg a nyugati orszá­gokban a kormányok mintegy 50%-os állami do­tációt juttattak az egyéni gazdálkodóknak a megtermelt javak után, addig a magyar mezőgazdaság éven­te 100 milliárd forint adót és egyéb illetéket fizetett be az államkasszába. Ez az összeg jóval több, mint amit az ipari üzemeink produkáltak, ezért elmondható, hogy évtizedeken át a mezőgazdaság tartotta el az országot. A politikai helyzetkép tehát tovább bonyolódik. A volt kommunista pártnak számos hibát fel lehet róni, de a mezőgazdasági nagyüzemek létrehozása, és az agráripar életképessé tétele vitat­hatatlanul az ő érde­mük, habár a kivitelezés módja nem éppen humánus mód­szerekkel történt.

A rendszerváltás után természetesen felszínre kerültek a régi elfojtott indulatok, és a jogosnak vélt sérelmek orvoslására a mezőgazdaságban is megindult a reprivatizálás. Ez önma­gában nem jelentene veszélyt, mert a tulajdonviszo­nyok nem meghatározóak egy-egy gazdasági szektor jövedelmezőségében. Mint tudjuk, a föld Amerikában is magánkézben van, de nem egy-két hektáros parcellák, hanem hatalmas farmok formá­jában, ahol a művelést néhány ember végzi hatékony gépek tucatjaival. Nálunk is előnyösebb lenne, ha a mezőgazdaságban tevékenykedők saját tulajdonukban levő földeken gazdálkodhatnának, hiszen az emberek ma még jobban sze­retnek a magukéban dolgozni, mint a máséban. Ez tulajdonképpen meg is valósult, de nem éppen szerencsés módon. Magyarországon az 1300 jól működő termelőszövetkezet és állami gazdaság földjeit 2,5 millió kisbirtokos között osztották szét. Az új tulajdonosok jelentős részének a parcellája a fél hektárt sem éri el. Ezeket a földterületeket még gazdaságtalanul sem lehet megművelni, mert a több ezer hektáros táblákat olyan keskeny csíkokra hasították, hogy jóformán végigsétálni sem lehet rajtuk, nemhogy géppel rámenni. Elvileg megoldható lenne ez a probléma, ha a felparcellázott területet továbbra is egyben művelnék meg, de minden birtokos mást akar termelni a saját földjén.

Ebből az elhibázott intézkedésből csak egy kiút van, a tehetősebb gazdák vásárolják fel a szomszédok parcelláit. A magyar paraszt azonban az előző rendszer kizsigerelő gazdaságpolitikája következtében ugyanúgy ­nincstelenné vált, mint az ipari munkásság, így nem rendelkezik kellő mennyi­ségű tőkével, hogy a rentábilis műveléshez korszerű gépeket, és elegendő mennyiségű földet vásároljon. A bankhitel sem jöhet számításba, mivel a jelenlegi 42%-os kamat mellett felelőtlenség lenne kölcsönt felvenni. Még ha vállalkozna is valaki erre az őrültségre, akkor sem kaphatna hitelt, mert a bankok nem fogadják el jel­zálogként a meglevő birtokot. A magyar földnek ugyanis nincs értéke. A szabadpiaci ára a németországi ár egytizedét sem éri el.

Ennélfogva az újdonsült egyéni gazdák elkerülhetetlenül drágábban fognak termelni, mint a korábbi nagyüzemek. A rohamos léptékben elszegényedő lakosság viszont képtelen lesz ezeket az árakat megfizetni, így sorra mennek tönkre a reprivatizált nagyüzemek feldarabolt parcelláin tevékenykedő paraszt­gazdaságok, és a föld megműveletlen marad. (Jelenleg 210 ezer mezőgazdasági kisüzem van Magyarországon, de közülük csak 35 ezer gazdaságos.) Tovább rontja majd a helyzetet a magas benzinárak és az óriási adóterhek miatti horribilis szállítási költség, ami akkora összeget tesz ki, hogy a már meglevő termést sem lesz érdemes beta­karítani, és piacra vinni. A jelek szerint az összeomlás már meg­kezdődött. Erre utal az a hivatalos tájékoztatás, mely szerint a rendszerváltás óta a magyar mezőgazdaság teljesítőképessége 40%-kal csökkent.

A csődbe jutó mezőgazdaság azonban már nem csak a munkanélküliek számát fogja növelni, hanem könnyen vezet­het éhínséghez is, mert a korábban tönkrement ipar nem tudja azt a jövedelemtöbbletet előállítani, amelyből a veszteséges államháztartás ké­pes lenne az ország lakosságát import élel­mi­szerekkel ellátni. Ezt a veszélyt a gazdasági szak­em­berek is kezdik felismerni, de úgy tűnik, hogy a jelenlegi demokratikus kormányok ezen a téren tovább folytatják elődeik meg­lehetősen kép­mutató po­litikáját. Abban bíznak, hogy a paraszt­emberekbe ősidők óta beidegződött kényszer – mely szerint, ha itt a tavasz, akkor szántani és vetni kell, bármi tör­ténjen is a terméssel – majd átse­gíti az agrárágazatot a ne­hézségeken. Ez az ösztön, a vidéki emberek természet ­adta felelőssége azonban csak addig segít, amíg van mit és van mi­vel elvetni. Ha az egyéni gaz­dál­kodók annyira elszegé­nyednek, hogy a vetőmagot is kénytelenek felélni, akkor már hiába a becsület, „a nincset nem lehet elvetni, még kevésbé learatni”.

Közbevetőleg megjegyezve a föld reprivatizációjának van egy igen kelle­metlen járulékos következménye is, az allergiás megbetegedések rohamos növekedése. Ma Magyarországon a lakosság 28%-a szenved valamilyen allergiában. A meg­alázó tünetek milliók életét keserítik meg, és széles nép­tö­megeket tesznek hetekre, sőt hónapokra munkaképtelenné. Az orrspray, a szem­cseppek, a gyul­la­dásgátló készítmények, az injekció pedig ártalmas. Ezek a mellékvesekéreg-hormon ké­szít­mé­nyek ugyanis idővel a szteroidokhoz hasonlóan megtámadják a májat, vesét és az egész szervezetet. Ennek ellenére parlagfűvirágzás idején évi 300 millió forintot köl­tenek nálunk az allergiások ezekre a gyógyszerekre, az állam­nak pedig évi 21 milliárd forintjába kerül a súlyosabb esetek kórházi kezelési költsége, és a kieső munkanapok miatti veszteség.

A legtöbb problémát okozó allergén anyag a virágpor, és közülük is leg­agresszívabb a parlagfű pollenje. Életképes­ségére jellemző, hogy amíg más növények magja 1-2 évig csíraképes, addig a rendkívül igénytelen és gyorsan szapo­rodó parlagfűé 30-40 év múlva is képes kihajtani. Egy kifejlett növény 60 ezer magot is érlelhet. Ezáltal a következő évben kihajtó növények száma exponenciálisan nő. Terjedésének, északra húzódásának kedvez a melegedő éghajlat, és a légkör növekvő széndioxid-koncentrációja. Nagy olajtartalmú magjait az énekes madarak is terjesztik, mert szívesen fogyasztják. Apró kis pollenjei tízmilliószámra repülnek szét a széllel, és egy-egy növény 20 kilométeres körzetben képes a levegőt szennyezni. Egyetlen növény évente 8 milliárd pollent termel, melyek a kipufogógázok nitrogén-dioxid molekuláira tapadva mindenhová eljutnak, még a magas hegyekbe is. Veszélyességüket növeli, hogy kis méretük következtében a légutak legmélyére is lejutnak, így néhány órányi szabadban tartózkodás napokig tartó betegséget okoz. A nyugat-európai országokban már évekkel ezelőtt kiirtották ezt a vesze­delmes növényt, nálunk azonban egyre jobban terjed. Az osztrákok füvesítéssel szorították ki ezt a gyomnövényt. Mint a neve is utal rá, a parlagfű csak a parlagon hagyott, műveletlen területeken szaporodik. A feltöretlen ugaron és a füvesített területeken nem. Nálunk az 5 millió hektárnyi privatizált földterület tulajdonosainak jelentős része nem műveli a birtokát, így szabadon burjánzik rajta a gyom. Vannak vidékek, ahol a parlagfű már össze­függő mezőket alkot, társa­dalmi mé­re­tű problémává növelve az allergiás megbetegedések következményeit.

A kellemetlen tüneteken túlmenően az allergia komoly betegséget is kiválthat. Tudományos vizsgálatok szerint az allergiások 30%-a idővel asztmássá válik. Bennünket fokozottan veszélyeztet ez a helyzet, mivel nemzetközi fel­mé­rések szerint Euró­pa parlagfűvel leginkább fertőzött te­rülete Magyar­ország. Ennek ellenére a mai napig sem születtek hatékony in­tézkedések a kipusztítására. Ne­he­zíti az irtást, hogy a parlagfüvet nem elég leka­szál­ni. Tövestől ki kell húz­ni, kü­lönben a gyökere jövőre újra ki­hajt. (Ezt a munkát gumi­kesz­tyű­ben cél­szerű végezni, mert a növény szára bőr­allergén anyagot tartalmaz.) A ka­szálás hosszú távon azért sem vezet eredményre, mert ez a rendkívül alat­tomos gyom „tanul” a dologból. A má­sodik kaszálás után már pár centis magasság után virágot hoz, ahol a gépi kasza nem éri el. A kaszálás azért sem célszerű, mert ezzel nem kiirtjuk, hanem szaporítjuk a növényt. A fő szár levágása után a parlagfű oldalhajtásokat hoz, melyek ráadásul gyorsabban virágba borulnak, mint az anyanövény. Kihúzás után sem szabad a talajra dobni, hanem el kell égetni, mert a parlagfű hajlamos a visszaeredésre. A irtás ha­logatása oda vezetett, hogy ma már az ország parlagfű-mentesítése 17 milliárd forintba kerülne. Az Egye­sült Államokban, ha egy köbméter levegőben 300 pollent mérnek, riadót fújnak. Nálunk 2001-ben 16 ezer pollent mértek a levegőben. Jelenleg mi vagyunk Európa fertőző góca, parlagfűvel leginkább szennyezett országa. 2003-ban már 7 millió hektáron virágzott ez az alattomos növény. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az ezer lakosra eső asztmások száma néhány év alatt 65-ről 165-re nőtt.

A legújabb vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a virágporallergia nem a levegőben levő pollenekre, hanem a levegőszennyezésre vezethető vissza. A kutatók gyanúját az keltette fel, hogy virágpor korábban is volt a levegőben, mégsem volt ennyi allergiás. Kísérletképpen felvittek egy csapatnyi gyereket 1500 méter fölé, a hegyekbe, ahová már nem ér fel a szmog. Előtte körbeültették a tábort parlagfűvel. Ennek ellenére nem akadt köztük egy allergiás sem. Utána levitték őket egy nagyvárosba, melynek a környékén szintén virágzott a parlagfű. Néhány nap múlva a belvárosban tartózkodó gyerekek szinte mindegyikén kitört a virágporallergia. A további kutatások kiderítették azt is, hogy ez a reakció mire vezethető vissza. A vizsgálatok során egyértelművé vált, hogy a gépjárművek által termelt kipufogógázok a felületükön nem csak megkötik, hanem erősen aktivizálják is az allergiát kiváltó anyagokat. Ezáltal megsokszorozzák a hatásukat. Emiatt újabban olyan anyagok is allergiát váltanak ki, amelyek egyébként teljesen ártalmatlanok. Japánban korábban ismeretlen volt a cédruspor-allergia. A cédrus virágpora önmagában sosem okozott semmi bajt. A növekvő mennyiségű kipufogógázzal keveredve azonban már a lakosság 9,4%-ánál allergiás panaszokat vált ki. Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy a legújabb megfigyelések szerint ma már a lovak is szénanáthában szenvednek.

Az allergia legfőbb kiváltó oka, tehát a környezetszennyezés, amit tovább fokoz az általa kiváltott immunrend­szer-leromlás. Ennek tudható be, hogy körülöttünk egyre több ártalmatlan anyag válik allergénné. A virágpor pl. száz évvel ezelőtt még szinte senkinek nem okozott problémát. A legnagyobb baj azonban az, hogy a leromlott immunrendszer téves reakciója beépül a genetikai programunkba, ami azt jelenti, hogy az allergia örökölhető. Ennek törvényszerű következménye lesz, hogy néhány évtized múlva az egész emberiség allergiássá válik. Ezt bizonyítja a tej- és porallergia rohamos terjedése. Mind többen vannak, akik legfőbb kalciumforrásunkat, a tehéntejet nem fogyaszthatják, mert szervezetükből hiányzik a laktáz nevű enzim, ami segíti lebontani a tej cukortartalmát, a laktózt. Olaszországban, Görögországban és Törökországban az emberek 40-70%-a szenved már ebben a betegségben. Thaiföldön a lakosság 97%-a tejallergiás. A porallergiások a lakásban szálló porra, állatszőrre és az ágyneműben megbúvó atkákra allergiások. A por a legfőbb hordozója a penészes falakról leváló gombáknak is. (1 gramm porban akár 1000 atka is lehet. Egy átlagos lakásban minden légköbméter levegő kb. 75 ezer gombát tartalmaz.)

 Az anyagiakat illetően ennél is nagyobb károk várhatók a megműveletlen területeken elszaporodott rágcsálók miatt. Az alföldi megyékben már 50-re teszik a pockok számát száz négyzetméterenként. Békés megyében óriási károkat okoz a gazdáknak a hörcsöginvázió is. A 2,5 milliósra becsült populáció évről évre szaporodik. Kiirtásuk milliárdokba kerülne, amit nincs aki vállaljon. Tavaly már 100 ezer tonna gabonát pusztítottak el, 2 milliárd forint értékben. Könnyen lehet, hogy a jövő évi búzatermést teljes egészében a mezei rágcsálók fogják betakarítani.

 

Visszatérve az agrárágazat csődhelyzetéhez a mezőgazdaság privatizálása, az agrárüzemek ma­gántulajdonosi alapon való újraszervezése kívánatos lenne ugyan, de úgy tűnik, hogy ezen a téren káros volt a sietség. Egy jól át­gond­olt gazdaságpolitika keretén belül előbb az ipart kellett volna talpra állítani, és csak utána (meg­felelő anyagi háttér, nagyarányú állami kölcsönök biz­tosítása mellett) lett volna szabad a mező­gaz­daság privatizálását megindítani. Ennek hiányában a vidéki lakos­ság nem tudott mit kezdeni a pri­vatizálás során visszakapott föld­jé­vel, ezért potom áron eladták a tőkeerős osztrák gazdáknak. Sta­tisztikai kimutatások szerint az ország nyugati megyéiben több mint százezer hektár termőterület van külföldi tulajdonban. Amikor az ország kiárusítása botrányos méretűvé dagadt, a kormány oly módon próbálta visszafordítani a folyamatot, hogy szerződés­sze­gés­re biztatta a földjeiket eladó ma­gyar gazdákat. Ekkor már elő­ke­rült az állami szubvenció, és a ked­vező kamatú bank­hitel lehető­sége, de ez már nem sokat segített. A kiala­kult állapot ­tehát egy újabb buktató, amely­re tekintettel kell lennünk ebben a kusza politikai helyzetben a fennmaradásunk érdekében. Mindezek összegzéseként elmondható, hogy a kollektív fej­lődés sem­mivel sem könnyebb, mint az egyéni, a nagyobb közösségeknek ugyanúgy át kell jutniuk a maguk által terem­tett helyzet akadályain, mint ahogy az egyén sem kerülheti el tetteinek következményeit.

 

Újra szembe kell tehát néznünk sorsfordító problémá­inkkal, mint már annyi­szor a történelmünk során. A rend­szerváltás kezdeti eufóriáján túljutva rá kellett döbbennünk arra, hogy a kommunizmus megszűnésével nem jár együtt a kapi­talista jólét. Nyugatról ide is előbb érkeztek meg a kapitalizmus hordalékai, mint a tőke és a pol­gári jólét értékei. Az illúzióvesztés to­vább tetézte amúgy sem csekély ba­ja­inkat. Még fel sem tudtuk dol­goz­ni azt a trau­mát, amelyet a korábbi nemzeti tragédiák – két vi­lág­háború elvesztése, az ország területének meg­­cson­kítása, a főváros rommá lövése, lányaink, asszo­nya­ink megerősza­ko­lása, a szabadrablások, a szovjet meg­szállás, a kommunista diktatúra, az ’56-os forra­da­lom elbukása, az inter­nálások, az erőszakos téesze­sítés, a kulák­listázás, a rekvirálás, a kitelepítések, a szólássza­badság hiánya és a kül­világtól való elzártság – okoz­tak, máris újabb problémák szakad­tak ránk. A sorozatos sorscsapások tönk­retették a korábban jól be­vált élet­vezetési normákat, kulturális ha­gyo­má­nyo­kat, melynek hatására az em­berek elbizonyta­lanodtak és elszige­telődtek. Úgy érezzük, veszítet­tünk, ezért fokozódik a kiábrándultság, a befelé for­dul­ás, az el­ide­genedés.

Ennek törvényszerű következménye, hogy nem használjuk ki újdonsült demokráciánk előnyeit sem. A szólássza­badság szellemi pezsgést kellene eredményezzen, a különböző vélemények megmérettetése helyett azonban elural­kodott a gyűlölet. A magasröptű, értelmes viták és szellemi pengeváltások helyét átvette az „anyázás”, az alpári stílusban való vagdalkozás. A sok csalódott embernek ugyanis szembe kell néznie a keserű valósággal, hogy vágyai most sem valósultak meg, és ez agressziót szül. A frusztrált, gyűlöl­ködő ember úgy próbál ebben az áttekinthetetlen, zűrzavaros világban magyarázatot találni a gondjaira, hogy igyekszik feketére-fehérre egyszerűsíteni a dolgokat. Ebből születik azután az elfogultság, a címkézés, az általánosítás, vagyis mindaz, ami a jelenlegi politikai légkört jellemzi. Ha egy társadalom nem nyitott, nem kommunikatív, ahol nincs igazi gondolatcsere, ott veszélybe kerül az értékteremtés, sőt a már meglevő értékek megtartása is. Ahol nincs olyan érték, amit a társa­dalom tagjai magukénak éreznének, és ami kihozza az egyénből a legjobbat, és nincs menekülési lehetőség sem, ott kialakul a kollektív neurózis. Ennek bizonyítéka, hogy egy európai uniós felmérés szerint a magyarok 83%-a boldogtalannak, míg a svédek 95%-a boldognak vallotta magát. Mi magyarok vagyunk Európa legelkeseredettebb, legpesszimistább népe. A maga által teremtett világ torzulásaira, értelmetlenségére, veszélyeire reagálva az ember egyre inkább cselekvésképtelenné válik, pótcselekvésbe kezd, hibás választ ad mind az egyénnek, mind az egész világnak. A kollektív depressziót kollektív konzummámorral próbálja ellensúlyozni.

A fogyasztói társadalom azonban nem csak a föld, hanem önmaga tartalékait is fogyasztja, előidézve ezzel saját pusztulását. Világos tanácsokkal, követ­hető példákkal, tudással, szakértelemmel, felelősséggel mindez elkerülhető lenne. Egy olyan országban azonban ahol semmibe veszik az előre mutató tanácsokat, nem hagyják érvényesülni a szakértelmet, ahol senki sem felelős semmiért, ott az ember elveszti tájékozódását, biztonságérzetét. Ahol a tegnapi terrorista ma elismert politikus; ahol csak az gazdagodhat, boldogulhat, aki lop, csal, rabol; ott eltorzul a polgár ítélőképessége, és kizárólag a saját túlélésére koncentrál. Az évezredes erkölcsi értékeket kifordító világban megteremti a fekete-fehér, a merev igen-nem válaszokat. Nem mérlegel, nem differenciál, hanem ingerülten vagdalkozik. Neurotikussá válik, és másokat is azzá tesz.

Helyze­tünket súlyosbítja, hogy nem ismerjük önmagunk erejét és gyen­geségeinket, ezért hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, hely­zetünk hisztérikus megítélésére, ami képtelenné tesz bennünket az összefogásra, az együttműködésre. Ráadásul az emberek hajszoltak, elgyötörtek, fizikailag és lelkileg egy­aránt túlterheltek, így már „vastartalékaikat” élik fel. Ezek után nem csoda, hogy felerősödik társadalmunk önpusztító hajlama, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy alig van már olyan negatív statisztika a világon, amelynek ne mi lennénk az élén. Ebből a helyzetből nem könnyű kilábalni, mert ahol hiányzik az önismeret, az önbecsülés és a minőségi munka tisztelete, ott a bajok csak tovább sűrűsödnek.

Egyre többen érzik úgy, hogy teljes sebességgel zuhanunk a szakadékba, és nincs aki ezt a folyamatot megállítsa. Botcsinálta politikusaink infantilis ­módon zajló kicsinyes vitákkal, és álproblé­mák megoldásával vannak el­fog­lalva. Ripacskodó, szűk­lá­tó­­körű magatartásuk­kal elér­ték, hogy a parlamenti közve­títé­sek során az egész ország a tévé előtt fet­reng a röhögéstől, mi­vel a kormány és az ellen­zék ko­moly konkurenciát tá­maszt a kabarénak. Ilyen kö­rül­­mé­nyek között nem csoda, hogy sehonnan sem érkezik se­gít­ség. Ennek a bolhacir­kusz­nak a láttán minden jóérzésű em­bernek elmegy a kedve a po­­­litikától. Az ország igazán te­hetséges szakemberei félre­áll­nak, mert még a gondolattól is hányin­gert kapnak, hogy ilyen társaságba keveredjenek. Eb­ben a helyzetben szinte ter­mé­szetes, hogy sorra születnek a rossz tör­vények, az elhi­bá­zott rende­le­tek. Ez a tendencia már annyi­ra törvény­szerűvé vált, hogy a hata­lom jelenlegi birtokosai­nak nem adható más tanács, mint: Döntsenek a képes­sé­ge­ik­nek megfelelően, és a hatá­rozat meg­születése után tegyék mind­ennek az ellenkezőjét. Így majd jobbra fordul az ország sorsa.

A korrupciós ügyekhez való hozzáállásuk sem javítja politi­ku­saink meg­ítélését. A soro­za­tos megvesztegetések, a milli­ár­dos csalások az esetek ­túl­nyomó részében felderítetlenek maradnak, és ez azt a képzetet kelti az egyszerű embe­rekben, hogy a politika és a gazdaság egymásba fonódása már a leg­felső politikai vezetést is kom­promittálta. A helyzet le­egy­szerűsítésére törekvő kisember elkeseredésében már nem tesz különbséget a törvényesség becsületes őrei, és a sok lepénzelt csirkefogó között. Egyre nyomasztóbb megélhetési gondjait érzékelve nem egyszer jutnak eszébe drasztikus megol­dások, de még a legbéketűrőbb emberekből is kikívánkoznak efféle megjegyzések: „Ne lopjatok annyit, és akkor a népnek is jut!” A legtöbben azonban már csak a humor segítségével képesek úrrá len­ni az indulataikon, melynek kö­vet­keztében a rendszerváltás után be­alkonyult politikai viccgyártás ismét szárnyakat kapott. Egy ismert humo­ristánk pl. így foglalta össze jelen­legi bajaink okát: „Feleditek fiúk, hogy sámliról nem lehet kimagas­lani. Tudás, tehetség, tapasztalat tor­nyo­zódása kellene alátok, de nem lát­ni a talapzatot, ahonnan lenézhetné­tek.”

[

Sajnos a „minden mindennel összefügg” elv alapján az előzőekben felsorolt káros hatások csak a főbb következ­ményei az életösztön elsatnyulásának és a dilettáns gazda­ság­­irányításnak; az állampolgárok­nak még perifériális gondok­kal is szembe kell nézniük. Ezeknek a gon­doknak a közös forrása az, hogy a sokkszerű változások hatására az ed­dig meg­szokott életmód már nem követhető, a korábbi, fogó­dzók­kal te­li életutak már nem járhatók. Az új út keresése viszont időbe telik, és át­meneti zűrzavarral jár. Ezt hasz­nál­ják ki az önjelölt próféták és egyéb kétes elemek, akik fennen hir­detik ma­gukról, hogy ebben az egyre kö­nyörtelenebbé váló világban csak ők segíthetnek. Ilyenkor jelenik meg a kar­valytőke is a gazdaságban, amely­nek a legenyhébb megnyilvá­nulási formája, hogy az átlagfizetés kb. 10%-áért folyóiratokban és az elekt­ronikus médiában különböző csoda­szereket kínálnak a ­kiutat kereső embereknek problémáik megoldá­sára. A méregdrága elixírről és a reklámokban páratlan tulajdonságokkal felruházott eszközökről csak az átvétel után derül ki, hogy hatástalan kotyvalékról illetve ócska bóvliról van szó. Természete­sen arról már nem is érdemes beszélni, hogy a megrendelőlapon feltüntetett visszafizetési garancia is humbug, mert ezek a hangzatos nevű cégek rendszerint csak pos­tafiókkal képviseltetik magukat az országban, ahonnan az összegyűlt pénzt felmarkolva nyomtalanul odébbállnak.

Jellemző ezeknek a cégeknek a gátlástalanságára, hogy a szélhámosság semmilyen formájától sem riadnak vissza. Ha ugyanis nem megy az üzlet, nya­kukon marad a sok értéktelen, használhatatlan kacat, akkor elindítanak egy rafinált kényszervásárlási akciót. En­nek az emberek kapzsiságára, nye­részkedési vágyára építő manő­ver­nek az a lényege, hogy korábbi csa­lódott vevőiknek kiküldenek egy értesítést, amelyben ez áll: „Szívből gratulálunk! 21 ezer vásárlónk kö­zül a komputerünk az Ön nevét húz­ta ki. Ön tehát 5 millió forintot nyert készpénzben vagy aranyban. Önnek azonban vásárlási kötelezettsége van! A nyereményre feljogosító csekk el­küldésének előfeltétele, hogy leg­alább két árucikket megrendeljen tőlünk.” A meglepetés akkor éri a hiszékeny polgárt, amikor a meg­rendelt árut kifizette és átvette. A csomagba ugyanis csekk helyett egy újabb értesítést mellékelnek, amely­ben ez áll: „Kedves Barátunk! Gra­tu­­lálunk! Ön bejutott a második fordulóba! Ahhoz, hogy hozzájusson a nyere­ményhez, újabb két árut kell vásárolnia, különben elveszti jogo­sultságát.” Innentől kezdve csak idő és pénz kérdése, hogy a rászedett áldozatok mikor, hányadik forduló után unják meg ezt a játékot, és mikor veszítik el a „nyere­ményre” való „jogosultságukat”.

Nem segít az sem, ha a kárvallott bírósághoz fordul, hogy így szerezze meg a beígért nyereményt, mivel az értesítés hátlapján biztosan található egy olvashatatlanul apró betűs megjegyzés, amely arra utal, hogy fokozott érdeklődés ese­tén az akció többfordulós is lehet. Ennek hiányában a játékszabályzat megfogalmazásában van elrejtve egy-egy nyaka­tekert, normális észjárású emberek számára érthetetlen feltétel, amelyre hivatkozva a jogi útvesztőkben járatos csalók kimentik magukat a bíróság előtt, és áthárítják a perköltséget a panasztevőre. A legáltalánosabb kibúvót azonban az a mondat teszi lehetővé, amely majd minden értesítésen nagybetűkkel ott áll: „Nyomdahiba esetén felelősséget nem vállalunk!” Ez a kitétel ugyanis igen alkalmas arra, hogy jogi fele­lősségre vonás esetén a cég szövegszerkesztési vagy nyom­da­hibára hivatkozzon, és sajnálkozásának kifejezésre juttatá­sával hárítsa el a felelősséget. Az erélyes hatósági fellépést hátráltatja az is, hogy nálunk a törvény nem rendelkezik kate­gorikusan erről a magatartásformáról. Ilyen esetekben nem egy jogász nyilatkozott már úgy, hogy: „Aki nem elég körül­tekintő, az fizessen”. Vagyis, aki balek, az megérdemli, hogy rászedjék.

Az átejtések tárháza pedig kimeríthetetlen, mivel az emberi fantázia szár­nyakat kap, ha rossz célok szolgálatáról van szó. A fenti akció csak egy kezdet­leges módja a pénz kicsalogatásának, a dörzsöltebb kalandorok ennél sokkal agyafúrtabb módszereket alkalmaz­nak. Ezek egyike, hogy a cso­mag­ban egy kitöltött telitalálatos lottó­szelvény van, azzal a megjegy­zés­sel, hogy a beváltás feltétele az áru­vásárlás. Sokan „nyertek” így autót is. A címzetthez azonban csak a slusszkulcs érkezik meg, a kocsit csak a sokfordulós vásárlás után kaphatja meg a „nyertes”. Nem egy hölgy „nyert” már ily módon „fan­tázia ékszereket”. Kíváncsisá­guk ára az volt, hogy a csomag át­vételekor ki kellett fizetniük 5000 Ft postá­zási költséget. Miután ki­nyi­tották az „ékszerdobozt”, rögtön világos­sá vált előttük, hogy a „fan­tázia” el­ne­vezés inkább illik az öt­let kia­gya­lójára, mint a primitív mó­don meg­munkált filléres bizsukra. Ha versenyt indí­tanának ebben a mű­fajban, akkor a pálmát minden bi­zonnyal az a vállalkozás vinné el, amely tényleg érvényes nyere­mény­­­utalványokat sorsol ki. A merített papíron, domborműves betűkkel nyo­­­mott, névre szóló ok­mányok való­ban világkörüli utazásra jogosítják fel a címzetteket, némi szépséghibával. A cég nagylelkűségét dicsérő tájékoztatóból ugyanis az derül ki, hogy a nyertesnek „csupán” a repülőjegyek árát, és bizo­nyos illetékeket kell befizetnie, az összes többi kiadást ők fedezik. Némi utánajárással azonban kiderül, hogy az „ille­tékek” összege magasabb, mint a szállodai költség, így jobban jár az illető, ha a saját kontójára indul el világkörüli útra.

Jellemző ezeknek a kalandor szellemű vállalkozásoknak az üzletpolitikájára az a tájékoztatóban feltüntetett mondat is, mely szerint: „A sorsolással kapcsolatos reklamáló leve­lekre nem válaszolunk.” Amennyiben valaki kinyomozná a cég székhelyét és venné magának a fáradságot, hogy személyesen fejezze ki nemtetszését az eljárást illetően, azt a következő mondat próbálja jobb belá­tásra téríteni: „Aki a sorsolással kapcsolatban személyesen érdeklődik vagy reklamál, az automatikusan kizárja magát a játékból!” Ha valaki mindezek ellenére felkeresi ezeknek a maffiaszellemben irányított társaságoknak a központját, azt a kapuban álló fegyveres őr győzi meg arról, hogy ő itt csak szép lehet, de okos nem.

 

Az elbizonytalanodott, talajt vesztett emberek csoda­várására épít egy másik jelentős üzletág, amely különböző könyvek megvétele által ígér gyors meggazdagodást, vagy sorsunkat jobbra fordító horoszkópokat ajánl. Ennek a nyom­tatásban megtestesülő szolgáltatásnak az ára ugyanannyi, mint a fogyasztó, fiatalító és egyéb árucikkek formájában terjesztett silányságoknak, vagyis a havi átlagbér 10%-a. A hiszé­kenység kultúrára szakosodott vámszedői ugyan­csak ügyelnek arra, hogy az átvétel és a vételár kifizetése előtt ne lehessen megállapítani, hogy mi van a csomagban. Így kizá­rólag a felbontás után derül ki, hogy a látszatra tekintélyes méretű könyv csak kívülről tűnik nagynak, belsejét tekintve egy néhány lapos brosúrával van dolgunk. Ezt a tartalmát illetően semmi újat nem nyújtó pároldalnyi anyagot azonban rendkívül rafinált nyomdatechnikával állították elő, és ennek tudható be a viszonylag vaskos külső. Már magának a könyvnek az ajánlása is a szemfényvesztés magas­iskolá­já­nak tekinthető, de a szélhámosság csak ebben a kézzel fogható produktumban teljesedik ki. A kívülről tetszetős borító fella­pozása után ugyanis rögtön szembeötlik, hogy ebben a „spe­ciális” műben csak minden második oldalon van szöveg, ami kapásból megduplázza a könyv lapjainak számát. A vastag papírra nyomtatott oldalak szerkesztése azonban még ennél is nagyobb „bravúrral” történt. Az óriás betűkkel írott szöveget féloldalanként még hatalmasabb betűkkel szedett alcímek és kiemelések szakítják meg, hogy minél szellősebb legyen a szövegmező. Ehhez járul még a körös-körül legalább 4 cm széles margó. Mindezek összességében ismét megduplázzák az oldalszámot.

A horoszkópok és a különféle jóslatok terén sem jobb a helyzet. Az „egyénre szabott” horoszkópnál csak az elolvasás után derül ki, hogy nem más, mint egy számítógéppel szerkesztett klisé-összeállítás. A reklám céljára felhasznált aszt­rológus – fel­tehetően nem kis pénzért – a vállalkozás rendelkezésére bocsátotta a jó és rossz eseményeket leginkább befolyásoló két bolygónak, a Jupiternek és a Szaturnusznak adott évben megnyilvánuló főbb hatásait, amelyeket számí­tógépbe táplálnak. Ezt követően már semmi mást nem kell tenni, mint ezeket az adatokat összekombinálni a hirdetésre jelentkező balekok születési dátumából eredő naphoroszkóppal, és máris kész a „személyre szóló” jóslat. Ráadásul ebbe a fajta horoszkópba belekötni sem lehet, mivel a számí­tógép egy­szerre kinyomtatja a várható jó és rossz hatásokat, és rábízza a megrendelőre, hogy válassza ki belőle a neki leginkább tetsző változatot. Így, akik vakon hisznek a misztikumokban, garantáltan nem fogják visszakérni a pénzüket, ugyanis ha az adott időszak lejártakor visszatekintenek az elmúlt hónapok eseményeire, biztosan történt velük valami jó vagy rossz dolog. A nyomaték kedvéért ezeket a horoszkópokat oly módon tálalják, mintha maga az asztrológus írta volna saját kezűleg. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert amit kaptunk, nem más, mint szövegszerkesztő géppel készített és lézerprinterrel kinyomtatott zsinórírás. További mézesmadzagként gyakran bevetik még az ingyenes talizmán ajándékozását is, amely legtöbbször egy találomra kiválasztott középkori mágikus könyvből kölcsönvett, és színes fénymásolóval sokszorosított papírfecni. Ha valódinak tűnő talizmánt kapunk, annak se örüljünk nagyon, mert csak egy alu­míniumlemezből préselt, eloxált ócskaságról van szó, amely­nek a hatása ezoterikus szempontból a nullával egyenlő.

A címzettek zöme már fel sem viszi a lakásába ezeket a leveleket, hanem a postaládából kiszedve felbontatlanul beleszórják a kukába, ezért újabban vastag betűkkel rányomtatják a borítékra, hogy „HIVATALOS ÉRTESÍTÉS”. A szélhámos­ság­nak ez a legújabb megnyilvá­nulása azt a veszélyt rejti ma­gába, hogy ha az állampolgárok az ily módon jelölt áru­pro­pa­gáló leveleket is automatiku­san kidobják, esetleg egy va­ló­di hi­vatalos értesítés is a sze­métbe kerül. Ezeket a fon­tos­ko­dó firkál­mányokat azért is ne­héz kiválogatni a küldemé­nyeinkből, mivel ezek az ördö­gi ravaszsággal irányított cégek kb. félévente megváltoztatják a nevüket. Így mire megszoknák az „ügyfelek” a megtévesztő cég­jelzéseket, és a méltó helyre jut­tatnák a „szemétpostát”, kezd­he­tik elölről a vizsgálódást. Újab­ban ezeknek a leveleknek már nem csak a külsejét, hanem a belsejét is hamisítják. Olyan ér­tesítést küldenek áldozataiknak, mintha már megrendelték volna az árut, és ezzel kimerítik az okirat-hamisítás tényét is.

Sokan nem is gondolnak arra, hogy ezek a nagystílű kalan­dorok, ­elvetemült szélhámosok nem csupán anyagi kárt és egyéb bosszúságot okoznak. Társa­dalmi szinten az előbbieknél is nagyobb kár származik abból, hogy lejáratják a szavak hitelét. A silány, színvonaltalan termékek alaptalan dicsérete, vagy a gyakorlatilag hatástalan módszerek felmagasztalása után az emberek nem hisznek többé a sokat ígérő szavaknak, és csak legyintenek, ha pozitív kicsengésű hírt hallanak. Ez pedig nagy baj, mert ha valaki előáll egy olyan ötlettel, ami a jelenlegi vészterhes időkben a pusztulástól menthetné meg a világot, szinte biztos lehet benne, hogy a kutya sem fog rá hallgatni. Egy ilyen nagy horderejű felismerés előnyeinek reális ismertetése ugyanis még a legvisszafogottabb hangnemben megfogalmazva is dicshimnuszként hangzik, amit a szeren­cselovagok nem éppen áldásos tevékenysége következtében a legtöbben csak kézlegyintéssel fogadnak. A minden pozitív megnyilatkozást egy kalap alá vevő közgondolkodás végül is nem engedi a valódi érté­ket érvényre jutni, ami akár az emberiség megsemmisülését is eredményezheti. Jó esetben a ­végveszély közeledtével rádöbbennek ugyan a hitükben megrendült emberek arra, hogy a kóklerek között volt egy igazmondó is, de akkor már késő a cselekvés, a rendelkezésre álló idő nem elegendő a megmeneküléshez.

Vannak, akik csupán azért dőlnek be a csupa valótlanságot tartalmazó ajánlatoknak, mert nem tud­nak ellenállni a mézesmázos stílusnak. Ez főleg a volt kommunista országokban élőkre vonatkozik. Ebben a régióban évtizedekig nem vették emberszámba a polgárokat, senki sem törődött velük, most meg egymás után kapják kézhez a díszes leveleket, amelyekben már a megszólítás is szédítő: „Kedves Uram! Mély megtiszteltetésnek vesszük, hogy exkluzív ajánlatunkat eljut­tathatjuk Önnek.” Az árajánlatokban gyakran találhatók ilyen hízelgő mondatok is: „Ne hagyja ki ezt a lehetőséget. Megrendelésével azt bizonyítja, hogy Ön nem vásárol meg bármit és bárhol.” Ezeknek a túláradó udvariasságtól csöpögő leveleknek a küldői azonban nem csak a fogalmazás módjára fektetnek nagy hangsúlyt, hanem a kivitelre is gondosan ügyelnek. Meglepően fejlett pszichikai érzékük folytán tisztá­ban vannak azzal, hogy sok fontoskodó vagy gyermeteg lelkű ember szinte elájul attól, ha a nevét meglátja kinyomtatva egy csicsás papírlapon, így érdemes a külalakkal is törődni.

Az egyszerű emberek viselkedési ösztöneire alapozva gyakran előfordul az is, hogy a gyermeki énünket szólítják meg. Olyan rafinált módon fogalmazzák meg ajánlataikat, hogy a naiv, romlatlan lelkek képtelenek ellenállni ennek a tudatalatti manipulációnak, és a csapdát állítók elvárásainak megfelelően cselek­szenek. Ennél is nagyobb mértékben fokozza a vásárlási kedvet korunk rákfenéje, a szeretethiány. Akit kisgyermekként elutasítottak, az rákényszerül arra, hogy egy életen át önmagát kényeztesse. Márkás cipőkkel, ruhákkal és különféle luxustermékekkel kedveskednek önmaguknak. Manapság azért lehet annyi mindent jól eladni, mert tele van a világ önmagukat vigasztaló, lelkileg sérült emberekkel. A helyzetet felismerve mind több vállalkozó lovagolja meg az emberek szeretetre való kiéhezettségét. Valódi érzelmekről azonban szó sincs. Az alakoskodás mintapéldája lehetne ez a reklámszlogen: „Mi szeretjük a vevőinket.” A valóság azonban az, hogy inkább a pénzüket szeretik, de ezt nem illik nyíltan bevallani.

Ezzel az erkölcsi normákat nem ismerő, gátlástalan tevékenységgel kapcsolatban még egy nagyon fontos szempontra fel kell hívni a figyelmet. A kar­valytőkére alapozott cégek szoros együttműködésben állnak egymással, ezért rend­szeresen kicserélik a számítógépeikben tárolt név- és címjegy­zékeket. Így, ha valamikor valamelyikőjüktől megrendelünk pl. egy „szuperórát” (amelyről mellesleg kiderül, hogy a sarki ajándékboltban negyedáron megvehettük volna), akkor a postacímünk tovább fog vándorolni az összes hasonló üzleti alapon álló céghez. Ettől kezdve el fognak árasztani bennünket a különböző helyekről érkező könyv-, horoszkóp-, és áruajánlatok. Egy idő után azt vesszük észre, hogy prospektu­sokkal és ingyenes hirdetőújságokkal kitömött pos­taládánk használhatatlanná válik, és keservesen fogjuk tapasztalni, hogy ez ellen semmit sem tehetünk. Nincs az a bíróság ugyanis, amely elrendelhetné, hogy a hozzájárulásunk nélkül továbbadott címünket töröljék a nyilvántartásból, mivel ezek a cégek az adatbázisaikat többnyire az ország­határon kívül tárolják.

 

A fenti üzelmek jelentős beruházást igényelnek, ezért csak a nagy „ragadozók” alkalmazhatják. Zűrös időkben azonban a pitiáner szélhámosok is megtalálják a módját annak, hogy kevés tőkével nagy nyereségre tegyenek szert. Ennek legismertebb módja az úgynevezett piramisjáték. Ez a nagy nehéz­ségekkel küszködő országokban szinte járványszerűen felbukkanó és terjedő játék a csalásra épített gyors meggaz­dagodásnak és az emberi hiszékenységnek a klasszikus mintapéldája. Ezen ugyan­is csak az nyerhet, aki elindította, a sor végén álló tömegek minden esetben veszítenek, mert a lehetséges résztvevők száma matematikailag korlátozott, így egy idő után nincs aki folytassa a láncjátékot. A végén bekap­csolódó legnagyobb létszámú játékosok tehát elkerülhe­tetlenül hoppon maradnak, még a befizetett összeget sem kapják vissza.

A kisstílű csalások gyakori módja még, hogy kihasználva a nagyarányú munkanélküliséget és az alacsony fizetésekből eredő perspek­tívátlanságot, sokan külföldi munkahelyeket kínálnak meghatározott közvetítési díj fejében. A postán megérkező ajánlat azonban nem más, mint nyugati újságok álláshir­detéseiből kimásolt lista, amely már régen aktualitását vesztette. Van aki beéri az emelt díjas telefonhívásokból származó haszonnal is. A napi- és hetilapokban közzétesznek egy hirdetést, hogy: „Otthon végezhető munka. Kimagasló kereseti lehetőség. Szerződéskötés amerikai céggel.” Aztán ki­találnak valami bonyolult terméket (pl. egy mikrohullámú készüléket) amelynek az előállítási módjához senki sem ért. Amíg az érdeklődő telefonon tisztázza, hogy miről is van szó, és a hirdető „megállapítja” hogy a jelentkező nem alkalmas a feladat ellátására 20 perc is eltelik. Közben pereg az óra. A percenkénti 450 forintos hívási díj máris 9000 forintra ugrott. Ha csak egy valaki hívja a megadott telefonszámot naponta, az is többet jövedelmez, mint a 8 órás munkavégzés.

Ennek az amatőr módszernek van egy továbbfejlesztett változata is, amelyet a mobiltelefonok elterjedése tett lehetővé. Ez esetben a bűnözők rávesznek egy balekot, hogy legyen a „vállalkozás” kültagja, majd kevés pénzt adva neki megbízzák, hogy nyisson egy bankszámlát, és egy postafiókot. Ezt követően hangzatos hirde­téseket adnak fel, mely szerint: „Németországba keresünk szak­embereket jól fizető munkára.” Az „állásajánlatban” a feltöltő­kártyás mobiltelefonjuk számát tüntetik fel, ami természetesen szin­tén a mit sem sejtő „üzl­et­társ” nevén szerepel. A nagy­fokú munkanélküliségre és a ma­gyar­országihoz képest egy nagy­ság­renddel nagyobb fizetés­re való tekintettel jelentkezőkben nincs hiány.

 Kezdetben minden érdeklődő boldog, mivel senkit sem utasí­ta­nak el. Teljesen mindegy, hogy a jelentkezőnek mi a szakmája. A válasz az, hogy: „Az jó, éppen önre van szükségünk. Küldje el az önéletrajzát a címünkre, és fizessen be 15 ezer forintot a bank­­számlánkra. Ezután nyil­ván­­tar­tás­ba vesszük önt, és l hónap múl­­va értesítjük, hogy mikor indulhat.” A végén ke­net­teljes hangon megjegyzik, hogy: „Amennyiben fizet még 5000 forintot, akkor soronkí­vü­liséget biztosítunk. Ez azt jelenti, hogy ha a kinti munka­társaink közül valaki megbe­tegszik, vagy családi okok mi­att hazajön, akkor önt fogjuk a helyére kiküldeni.” Egy hónap után aztán beszüntetik a tevé­kenységüket. A bankszám­lá­juk­ra átutalt pénzt felmar­kolják, és még mielőtt a rá­szedett jelentkezők aggódni kezdenének, és telefonhívá­sa­ik­kal ostromolnák őket, nyom­talanul eltűnnek. A mobil­te­le­fonjuk számát töröltetik, majd egy másik városban, új tele­fon­számmal, -bankszámlával és -postafiókkal folytatják üzelmeiket. A rendőrség tehetetlen ezekben az ügyekben. A hátrahagyott balek rendszerint fizetésképtelen. Miután sejtelme sem volt arról mibe rángatják bele, ő is áldozatnak tekinthető. A rendőrség még a tényállást sem tudja tisztázni, mivel a pályázók személyesen nem találkoztak a hirdetőkkel, ennélfogva még személyleírást sem tudnak adni róluk.

Az egzisztenciális ellehetetlenülés időszakában a primitív, jóformán írni-olvasni sem tudó szélhámosok is megtalálják a számításukat. Az általuk alkalmazott kifosztási módszer neve: Itt a piros, hol a piros? – és forgalmas tereken, vagy zsúfolt piacokon játsszák. A játék lényege, hogy lerak­nak egy asztalként szolgáló kartondobozt, rátesznek három gyufásdobozt, és egy piros szivacsgolyót. A gyufásdobozokat gyorsan ide-oda rakosgatják, és a fogadónak el kell találnia, hogy melyik alatt van a golyó. A tét több ezer forint, amit előre le kell tenni az asztalra. A társasághoz tartozik egy „beetető” ember is, aki meglehetősen nagy tétekben fogad, és természetes, mindig nyer. Ha horogra akad egy balek, akkor persze másként alakul a játék kimenetele. A gyufásdobozokat ugyanis nemcsak ide-oda rakosgatják, hanem gyorsan mozgatják is. Amennyiben a fogadó nem találja el, hogy hol a golyó, nincs semmi baj. Ha igen, akkor sincs gond, mert mielőtt a dobozt felemelik, előre mozgatják, és az ily módon alatta kigördülő szivacslabdát a két ujjuk között elrejtik. Ezt követően megfogják a másik dobozt, és hátra mozdítva, begördítik alá. Utána felemelik, és színpadias mozdulatokkal körbemutogatják, hogy: „Nézzétek meg jól, a másik alatt volt.” Így könnyen belátható, hogy ezzel a játékkal a nyerési esély szin­tén a nullával egyenlő. A figyelem elterelése érdekében a gyufásdobozokat sárga-fekete csíkozású ragasztószalaggal vonják be, amely a gyors mozgatásnál kifárasztja a szemet, megnehezíti a koncentrálást. A díszes társasághoz tartozik még két ember, akik azt lesik, hogy van-e a láthatáron rendőr. Ha igen, akkor a kartondobozt hátrahagyva, gyorsan elsza­ladnak. Akkor sincs gond, ha a játékos elügyetlenkedi a dolgot, és a golyó az alatt a doboz alatt van, amely­re a fogadó rámutatott. Ilyenkor felkapják a pénzt, és szintén kereket olda­nak. Hatósági becslések sze­rint ezzel a módszerrel eddig több száz millió forintot csaltak ki a hiszékeny állampolgároktól. Sajnos, az áldozatok többsége kisnyugdíjas, vagy munka­nélküli, akik sokszor teljes havi ellátmányukat teszik fel erre a játékra, abban bízva, hogy most talán sikerül enyhíteni nyomasztó anyagi gondjaikon.

[

Ezeknél a nap mint nap tapasztalható bosszú­ságoknál sokkal súlyo­sabb gondot jelent az a jelenség, amely első­sor­ban a fiatalokat érinti, és beláthatatlan követ­kez­mé­nyekkel járhat az egész társadalom jövő­jére nézve. Ez a prob­lé­ma nem más, mint a szo­ciológusok által ge­ne­rá­ciós bombának ne­ve­­zett távlatvesztés. A piacgazda­ságra való át­állás, illetve a szociá­li­san érzéketlen gaz­da­ság­­politika ugyanis leg­inkább a fia­talokat sújtja. A volt kommunista országok közül nálunk is elviselhetetlen mértékben növe­ke­dik a munka­nélküliség. A rendszerváltás után 6 év­vel, 1996-ban a regiszt­rált és a nyilván nem tartott ál­lástalanok, valamint az idő előtt kény­szernyug­díja­zot­tak száma együttesen elérte a 30%-ot, azaz több mint 1,5 millió ember maradt munka nélkül. Mivel a hatalom előszeretet­tel mani­pulálja ezt az adatot, érde­mes fel­hív­ni rá a figyelmet, hogy a nemzetközi statisztikai kimu­tatások szerint egy ország munkaképes lako­sainak a szá­ma megegyezik az összla­kosság felé­vel. Ha tehát valaki meg akarja tudni, hogy hazájában valójában hány mun­kanélküli van, vonja ki ebből az ér­tékből a hivatalosan nyilvántartott ál­lás­vállalók számát, és teljes bizo­nyos­sággal megkapja, hogy hány ember él körülötte, aki valamilyen oknál fogva nem dolgozik.

Kevésbé manipulálható a foglal­koz­tatási mutató. Ez a szám azt jelzi, hogy a munkaképes lakosság hány százalékának van munkahelye. Az egymást váltó kormányok azt ígérték, hogy 2010-re az aktív lakosság 70%-ának lesz mun­kája. A pozitív változás­nak azonban semmi jele. A ko­rábbi tendenciát nem sikerült megfor­dítani, ezért a foglal­koz­tatási mu­­tató 2004-ben a rend­szer­váltás előtti közel 100%-ról 56%-ra süllyedt. Az Európai Unió­hoz csat­lakozott államok közül Ma­gyar­országon a leg­na­gyobb a mun­ka­nélküliség, itt a legalacsonyabb a foglalkoztatási ráta, vagyis a gaz­dasági aktivitás. (Mellesleg az Eu­ró­pai Unió ko­rábbi tagállamaiban is csak a 64%-a dolgozik az aktív mun­­kavállalóknak. Ez azt jelenti, hogy a nyugati országokban 36%-os, il­let­ve a teljes lakosságra vonatkoz­tatva 18%-os a munkanél­kü­li­ség, és nem 4-5%, mint a sajtó han­goztatja. Valamivel jobb a helyzet Japánban, ahol 74%, míg az Egye­­sült Álla­mokban 75%-os a fog­lalkoztatási mutató. A közölt adatok itt is a nyilvántartott munkanél­küli­ekre vonatkoznak.) A Központi Sta­tisztikai Hivatal adatai alapján nálunk az 1988-as 5 millió 100 ezerrel szem­ben jelenleg csupán 2 millió 850 ezer embernek van állása. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküliek valós száma 2 millió 250 ezer. Arányaiban ez nem 8%-os, hanem 54%-os (illet­ve az or­szág teljes lakosságát te­kintve 27%-os) munkanélküliséget je­lent. A kor­mány által közölt, és a médiában lép­ten-nyomon hangoztatott 8%-os arány a nyilvántartott munkanélküli­ek számát jelöli. A munkanélküliek túlnyomó része azonban már évek óta kikerült a nyilvántartási rendszerből. Ők már sem munkanélküli-, sem szo­ciá­lis segélyt nem kapnak. Egy részük alkalmilag munkát vállal ugyan a „szürke” gazdaságban, de ez a fajta foglalkoztatás többnyire időszakos, és nem biztosít sem betegellátást, sem nyugdíjjogosultságot.

Senki sem tudja, hogy mi van velük, miből élnek, senkit sem érdekel a sorsuk. A szociológusok „holt lelkeknek” nevezik azt az 1 millió 850 ezer embert, akik „egyszerűen eltűntek” a munkaügyi statisztikából. Ezek az embe­rek nem haltak meg, de nem sok vá­lasztja el őket a pusz­tulástól. A társadalom pere­mén tántorognak éhesen, fáz­va és lerongyolódva. Az egész­ségük rohamosan rom­lik, és néhány évnél tovább nem fognak élni. Tízezrével várnak kilakoltatásra, mert nem tudják fizetni a lakbért, a fűtést, a víz, gáz- és villanyszámlát. Igaz, hogy nincs is nagyon szükségük ezek­re a szolgáltatásokra, mert a tar­tós fogyasztási cikkeik (villany­bojler, hűtőszekrény, mosógép, televízió) már évek óta tönk­re­mentek, és pénz hiányában nem tud­nak újat venni. A politikusok a rendszerváltás áldozatainak te­kintik ezeket az embereket.

Ez a helyzet további problé­má­kat is felvet. A munkanél­kü­liek ugyanis nem fizetnek sem egészségbiztosítási hozzájárulást, sem nyugdíjjárulékot. Az ebből eredő gondokat a jelenlegi kormány úgy oldotta meg, hogy kinyilvánította: „Aki nem járul hozzá az egészségpénztár kiadásaihoz, az nem részesülhet orvosi ellátásban.” Ennek az intézkedésnek a foganatosítására létrehoztak egy számítógépes rendszert, és aki nincs benne a nyilvántartásban, az nem részesülhet orvosi ellátásban, kórházi kezelésben. Így aki munkanélküli, az haljon meg. De mi lesz azokkal, akik ennek ellenére életben maradnak? Ki fogja eltartani őket? A kimutatások szerint ma Magyarországon 1,3 millió embernek nincs annyi járulékfizetési ideje, amennyi a nyugdíjfolyósításhoz kell. (Ahhoz hogy valaki nyugdíjat kapjon, minimum 20 év szolgálati időre van szükség.) További 700 ezer ember pedig csak nyugdíjminimumra számíthat, amely jelenleg 28 50 Ft. Ez a havi 110 eurónyi összeg még a nyomorszintű megélhetést sem biztosítja. Nem ártana a politikusoknak elgondolkodni azon, hogy mit fognak kezdeni azzal az 1,3 millió emberrel, akik néhány év múlva megöregszenek, és semmilyen ellátásra nem jogosultak. Azt amit most, nem vesznek róluk tudomást? Hagyják őket éhen halni, különféle betegségekben elpusztulni?

A munka­nél­küli fiatalok helyzete sem jobb. Nekik ugyan van hol lakniuk, de már évek óta a szüleik nyakán élnek, és semmi reményük arra, hogy állásuk, saját lakásuk, önálló életük legyen. A kormányt azonban ez nem zavarja, pedig a vele járó ellehetetlenülés társadalmunk létét veszélyezteti. Közben az állásban levők majd megszakadnak a sok munkától. Európa egyetlen államában sem dolgoznak annyit az emberek, mint nálunk. Jelenleg 3,5 millió munkáskéz 40%-kal több értéket állít elő, mint a rendszerváltás előtt 5,1 millió alkalmazott. Bár a munka szervezettsége még mindig nem érte el a nyugat-európai szintet, de 2006-ban már 72%-nál tartot­tunk. A reálbérek növekedése azonban még a többi volt szo­cia­lista ország szintjét sem éri el. Egy 2008-as kimutatás szerint az átlagkereset visszaesett az 1989-es szintre. A rendszerváltás tehát nekünk csak többletmunkát ho­zott, ugyan­annyi bérért.

Mellesleg hasonló demagóg fél­revezetés tapasztalható az in­flá­ció éves szintjének a kimu­tatása terén is. A hivatalos adat nem a közszükségleti cikkekre vonatko­zik, hanem a teljes áruskála és az összes szolgáltatás árváltozá­sán ala­pul. (Nálunk 16 ezer termék tartozik a fogyasztói ko­sárba.) Mi­után az átlag­em­ber nem túl gyakran szokott bajuszkötőt, nerc­­bundát vagy légelhárító rakétát vásárolni, ezért ezek a termékek az ala­csony kereslet miatti stagnáló árszintjükkel és magas ár­arányukkal teljesen meg­ha­misítják a statisztikai adato­kat. Az élelmiszereknél a hi­vatalos és a valós áremel­ke­dés közötti eltérés akár há­romszoros is lehet. A hivata­los bejelentés szerint pl. ta­valy csupán 10% volt az élel­miszerek árnövekedése. Eköz­ben a liszt és ebből kifolyólag a kenyér, a péksütemények; a tej, és ezáltal minden tejtermék, valamint a zöldség-gyümölcsök ára 30%-kal emel­kedett. A jóval drágább ka­viár, lazac, languszta és egyéb luxusélelmiszerek ára azon­ban a csekély érdeklődés mi­att nem változott, így az át­lagos áremelkedés valóban 10%-os volt. A lakosság több­sége azonban alapvető élel­mi­szereket vásárol, mert az ala­csony fizetésekből és nyug­díjakból nem telik másra. Így számukra a tényleges árem­elkedés 30%. A si­kerpropa­ganda által manipulált sta­tisztikai ada­tok egyre inkább elfedik a kiskeresetűek folya­matosan romló anyagi hely­zetét, így a hatal­mon levők lel­kiismeret furdalás nélkül foly­tathatják életszínvonal-csökkentő manipu­láció­i­kat.

Létezik ugyan olyan kimutatás is, ami a la­kos­ság által naponta vásárolt árucikkek, és a leggyakrabban igénybe vett szolgáltatások ár­moz­­gását figyeli, de ezt nem hozzák nyilvá­nos­­ságra, mert ez az adat legalább a duplája az inflá­ció hivatalo­san közölt mértékének. Ennél valamivel meg­bízhatóbb mó­don történik a min­denkori létmi­ni­mum ki­szá­mítása. Mi­vel ezt az ada­tot nehéz meg­hami­sí­tani, nagyon fontos következ­teté­seket vonha­tunk le belőle. Normális esetben meg­tud­hatjuk, hogy az ország lakos­sá­gá­nak hány százaléka él nyomor­szin­ten. Igen fontos következtetést von­ha­tunk le abból is, hogy a hatal­mon levő kormány mikor tiltja meg a létminimum értékének nyilvá­nos­ságra hozását. Ennek bekövetkezése egyértel­mű jele, sőt hivatalos beis­merése annak, hogy az országban megindult a tömeges elsze­gényedés.

Az ellehetetlenülést fokozza, hogy a rendszer­váltás után a vállalkozói jövedelmekhez igazították az árakat. A kisjövedelműek és a nyugdíjasok már évek óta nem tudják megfizetni az iparcikkek és a szol­gál­tatások árait. Tovább növe­li az árszintet, hogy a megélhetési bűnö­zés fokozódása következtében már a kisebb üzletek is rákénysze­rülnek drága betörésvédelmi beren­dezések beszerzésére, és őrsze­mély­zet tartá­sára. A fize­tőképes ke­reslet beszű­külése kedvezőtlenül érin­ti a gaz­daságot is, mivel a piac zsu­go­rodása csökkenti az adóbevételeket, és ez egy­re nehezebbé teszi az ál­lami feladatok ellátását. Pénz hiá­nyában „kút­ba esnek” a korábban meg­hir­detett gazdaságélénkítő prog­ra­mok, így a gazdag vállalkozói ré­teg mind inkább egymás ki­szol­gálására ren­dez­kedik be, a kisem­berek pedig tel­jesen kiszorulnak a fogyasztói tár­sadalom vérkerin­gé­séből. Igényeiket a „KGST” piaco­kon elégítik ki, mert csak a volt szo­­cialista országokból becsempészett gyenge minőségű áruk, valamint az ezeknél is rosszabb kínai termékek árát képesek meg­fizet­ni. Eközben a gombamód szaporodó üzletek és áruházak konganak az ürességtől. Erre a vál­lal­kozók még feljebb sró­folják az áraikat, hogy a vé­kony tehetős réteg eltart­hassa őket.

Nem könnyíti meg a ki­lábalást ebből a hely­zet­ből, hogy a munka­nél­küliek egyre nagyobb há­nya­da pályakezdő fiatal, és ez nem átmeneti je­len­ség, hanem tartós állapot. Sze­rencsés esetben még egy darabig számíthatnak rá, hogy a szü­leik eltart­ják őket, de ez előbb-utóbb a felesle­ges­­ség ér­zését ala­kít­ja ki ben­nük. Mi­vel egy idő után nem akarnak a csa­­ládjuk nyakán ko­­­lonc­ként élni, sokan kö­zülük alkalmi munkát vállalnak. Ez az élet­mód azonban meg­foszt­ja őket a mun­­kahelyi közös­ség­től, a munkaválla­lót meg­­­­­­illető jogoktól, és a társa­da­lom­biz­tosítási járandósá­gok­tól. Ki­látástalan helyzetüket ér­zé­kel­ve nagyon hamar rá­döb­ben­nek ar­­ra is, hogy számukra el­ér­he­tet­len tá­vol­­­ságban van az otthon­te­rem­tés, a csa­ládala­pí­tás, a nyugdíjba vonulás lehe­tő­­sé­ge. Fiataljaink jelentős része tehát lóg a levegőben, és vegetál.

A talajt vesztett, illetve még gyökeret sem eresztett fiatalokra meglehetősen sok veszély leselke­dik, őket ugyanis még az átlagosnál is könnyebben hálózzák be lelkiismeretlen, kétes elemek. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a felnőttkor küszöbén tétován toporgó ifjaink közül egyre többen nyúlnak az italhoz vagy a drogokhoz. Ennek törvény­szerű következménye a bűnözés, mivel a kábítószerek sokba kerülnek, és ezt az összeget valahonnan elő kell terem­teni. (Nálunk 1995. és 2005. között tizenötszörösére nőtt a kábítószerfogyasztók száma. Jelenleg havi 1 millió adag kábítószert adnak el Magyarországon.) A kényszerpályák egy másik útja, hogy sok fiatal szélsősé­ges politikai áramlatokhoz sodródik, mert ezek fajgyűlölő, rasszista nézeteikkel egyfajta megoldást kínálnak a gondjaikra. Ezen csoportoknak leglátványosabb meg­nyilvánu­lási formája a skinhead-mozga­lom, de sajnos akadnak olyan szervezetek is, amelyek a hit, a vallás nemes törekvéseit használják fel alantas céljaik elérésére. Ezek a vallási alapon álló mozgalmak, más néven szekták nálunk is egyre intenzívebb tevékenységet fejtenek ki, családok tucatjait taszítva elveszett gyermekük miatt érzett kétségbeesésbe.

A kiszolgáltatott, könnyen befolyásolható fiatalok családból való kiszakítása az egész világon szinte azonos koreográfia alapján zajlik. Ezek a mód­szerek kezdetben ártalmatlannak tűnnek, és a legtöbb szülőben csak akkor tudatosul a „térítők” tevékenységének helyrehozhatatlan következ­ménye, amikor az már késő. Lelki gondozást a különböző kis és nagy egyházak is végeznek. A fanatikus szekták azonban a lelkek „megmentéséért” folytatott konkurenciaharcban semmilyen eszköztől sem riadnak vissza. A házról-házra járó vagy a gyanútlan járókelőket háborgató hittérítőik úgy érzik, hogy ők Isten kiválasztottjai. Az Evangélium szellemét nem isme­rik, de minden szavát betéve tudják. Beszélgetni nem lehet velük, mivel nem vitatkoznak, hanem kinyilatkoztatnak, és térítenek. Azt sem miattunk teszik, hanem mert jó pontot akarnak szerezni a feletteseiktől, feljebb akarnak emelkedni alakulatuk kato­nai szervezetre emlékeztető hierarchiájában.

A szekták a kiforratlan lelkületű, gyenge akaraterejű fiatalokra vetik ki a hálójukat, és a szeretet látszatát keltő gondoskodással alapos agymosásban részesítik őket. Ennek a személyiség teljes átgyúrását eredményező manipu­lációnak a lényege, hogy a szektatagok fokozatosan leépítik kiszemelt áldozatuk individuumát, és ezáltal könnyen befolyásolható bábbá változtatják őket. A gyengédséggel, hízelgéssel, és a családias melegség sugallatával kezdődő folyamat később totális ellenőrzéssel folytatódik, mert csak így tudják az új tagokat átláthatóvá, kiszolgáltatottá, és kritikátlanul fanatikussá tenni. A személyiség maradéktalan kioltásának fontos feltétele a teljes elkülönítettség, a gyö­kerek elvágása, ezért a folyamat végén a szektatagokat elszakítják az iskolától, a korábbi barátoktól, sőt a szüleiktől is. Mindezek betető­zéseként fóbiákat ültetnek beléjük, melyek szerint most már nincs hová menniük, ha elhagyják a szektát, akkor kitaszí­tottá válnak. Egy olyan embernek azonban, aki már megszűnt önmaga lenni – tehát a többiektől függ –, a lehető legnagyobb büntetés a kiszakítottság érzése, ezért mindent elkövet, hogy megfeleljen mindazon elvárásoknak, ame­lyeket vezetői támasztanak vele szemben.

Ezt az elvakult hitet használják fel a szektaalapítók arra, hogy vallási kön­tösbe bújtatott céljaikat megvalósítsák. A hívek sokszor több milliós tábora ugyanis az átszellemült arccal járó, és állandó önmegtartóztatásról papoló szekta­vezetőket felettes énjüknek tekintik, és kritikátlanul ­elhiszik, hogy az általuk hirdetett tan az egyedül üdvözítő eszme a Földön. Ez a hitvallás azonban a legtöbbször meglehetősen önző célokat szolgál, mivel a gombamód szaporodó szekták vezetői ezeknek az agyondolgoztatott modern rabszolgáknak a vakbuzgalmára több kontinenst behálózó gazdasági-ha­talmi centrumot építenek, amely különböző maffiaszerű üzelmektől kezdve a fegyvergyártásig mindennel foglalkozik, ami a hatalmi törekvéseiket, a kényelmüket és az anyagi javakban való tobzódásukat elősegíti.

Ebben a jelenségben a legnagyobb problémát az okozza, hogy szinte lehetetlen ellene védekezni, mert a legtöbb szekta törvényes keretek között, hivatalosan bejegyzett szervezetként tevékenykedik, így a hatóságok nem léphetnek fel elle­nük. Új törvényekkel sem lehet megvédeni a fiatalokat, mivel ez jelen­tős mértékben sértené a vallásszabadságot, és korlátozná az emberi szabadságjogokat. Sajnos a tapasztalatok szerint ebben a szituációban a meggyőzés, a logikus érvek sem segítenek, mert ezeknek a fiataloknak a többsége meglehetősen naiv, hiszékeny, és annyira fanatikus, hogy még a kézzel fogható bizonyítékoknak sem hisznek, ádáz dühvel utasítanak vissza minden pró­bálkozást, amely új életmódjuk felhagyására irányul. Még súlyosabbá válik a helyzet, ha a szülők erőszakos úton próbálják visszaszerezni gyermeküket, mivel az ilyen akciók többnyire öngyilkossággal végződnek. Az egyetlen járható út a szeretet, a türelem és a kivárás útja. A legtöbb fiatal ugyanis idővel rájön arra, hogy ezek a szekták minden tekintetben maximálisan kihasználják őket, és egy átmeneti kábulaton túl hosszú távon nem képesek biz­tosítani a bol­dogságukat.

A lelkük mélyén meglevő kétségek felszínre kerüléséhez azonban évekre van szükség, és ezt a folyamatot nem lehet siettetni. A szülők akkor cselek­szenek a legokosabban, ha nem vitatkoznak a szekta mellett elkötelezett gyermekükkel, nem próbálják őket meggyőzni az igazukról, és nem keltenek bennük bűntudatot. A legfontosabb, hogy minden körül­mények között őrizzék meg velük a kapcsolatot. Az elszakított gyermek tudja, érezze, hogy van egy hátország, ahová bármikor visszatérhet. Éljék továbbra is úgy az életüket, mintha semmi sem történt volna, és fogadják hazalátogató gyermeküket olyan szeretettel, mintha egy hosszú útról tért volna vissza. Ígértessék meg velük, hogy bárhová mennek is, ­mindig megküldik a címüket, hogy beszámolhassa­nak nekik a csa­ládi eseményekről. Ezek a kedves hangú szeretetteljes üdvöz­letek előbb-utóbb meghozzák a kívánt eredményt, mert ha eleinte nem is érke­zik rájuk válasz, a mag egy idő után kikel, és a lélek legmélyén terebélyesedő fa beérleli a szellemi tisztánlátás gyümölcsét. Addig is gyűjtsük a lélekrabló, család­romboló szektákra vonatkozó cikkeket, a profitpróféták üzelmeit leleplező dokumentumokat, és amikor a kétkedés érezhetővé válik bennük, akkor min­den megjegyzés nélkül adjuk át nekik a gyűjteményt.

Természetesen az lenne a legjobb, ha erre az eljárásra nem lenne szükség. Ehhez azonban meg kellene változtatni a világunkat. Sok fiatal ugyanis azért csapódik különféle ban­dákhoz vagy szektákhoz, mert ott legalább működik vala­milyen szabályozó rendszer, egyfajta rend, amihez alkalmazkodhatnak. A felnőttek normálisnak mondott társadalmát azonban egyre inkább a káosz jellemzi. A korábbi értékrend felbomlott, új pe­dig nincs. Ennek következtében olyan er­kölcsi és etikai fellazulás tapasztalható a vilá­gunkban, mely­nek eredmé­nye­ként a fiatalok önmaguk ellen fordulnak. A romlottság, a fo­kozatosan eluralkodó erő­szak megrontja az ő világukat is. Amerre csak néznek, mindenütt lop­nak, csalnak, ha­zud­nak. Nap mint nap ta­pasztalják, hogy a példaképnek tekintett felnőttek számára már semmi sem szent. Lassan az egész társa­dalmat átszövi a korrupció. Az „aki kapja marja” elv alapján egymás rovására próbálnak érvényesülni az em­berek. Rá­adásul semmi remény sincs a fokozatos elállatiasodás megfékezésére, mert ebben a folyamatban az ország vezetői járnak élen, vagyis azok, akiknek ez a feladatuk lenne. A legjobb nevelési módszer a példamutatás. Ha ilyen pél­dával szol­gá­lunk gyermekeinknek, akkor miért csodálkozunk azon, hogy utánoznak minket. Először csak kinézetre öltenek állati külsőt, tetováltatják a bőrüket, kopaszra beretváltatják a fejüket, karikákat tűznek az orrukba, fülükbe, szájukba, köldökükbe és egyéb testré­szeikbe, később azonban a lelkük is átitatódik a felnőttek vilá­gában tapasztalt aljasságokkal.

Ösztönösen érzik, hogy az ő bőrükre megy ki a játék, amit most a szüleik elrontanak, annak később ők fogják meginni a levét. Azt is látják, hogy civilizációnk a környezet­szennyezés, a természeti erőforrások ki­rab­lása és a mérhetetlen önzés, hará­cso­lás következtében egyre mélyebbre ássa magát, olyan mélyre, amely után már csak a vég, a teljes pusztulás következhet. Ezt pedig nekik kell átélniük. Divatosan szól­va nekik kell majd elvinni a balhét. Az általunk terem­tett apokaliptikus állapo­tok­nak ők lesznek az áldozatai. Ezért ne cso­dál­kozzunk azon, hogy így viselked­nek, cselekedeteiket jövőjük kilátástalan­sága moti­válja. Többségük nem képes ugyan megfogalmazni ezt az érzést, de a tuda­tuk mélyén ott munkál bennük, és aka­ratlanul is lázadásra készteti őket. En­nek megnyilvánulásai a lelki sérelem mély­ségétől, a vérmérséklettől és a ne­vel­­tetés­től függően különbözőek, de kö­zös voná­suk hogy ellenünk irányulnak. Mi azon­ban ahelyett hogy megvizsgál­nánk ennek a viselkedésnek a gyökereit, meg­bot­rán­kozunk rajtuk, és álszent mó­don saját if­jú­korunk erkölcsi nor­máira hi­vatkozunk. Való igaz, hogy az előző nem­­zedékek ál­tal ránk testált erkölcsi érték­rend igen ma­gas szintet képviselt, de ezt mi nem be­csültük meg, és nem adtuk tovább a gyermekeinknek.

 

Felvilágosult gyermeknevelés

 

Gyermekeink nevelésével kapcsolat­ban sokan teszik fel manapság a kérdést, minek tudható be, hogy egyre élet­kép­tele­nebbé és züllöttebbé válik az ifjú­sá­gunk. Mi az oka annak, hogy a mai fiatalokban szinte semmi tartás sincs, a leg­kisebb megpróbáltatás ledönti őket a lá­bukról, és a romlás, a teljes fizikai meg­semmisülés irányába taszítja őket. Nos, ez a megállapítás csak részben igaz, mivel gyerekeink legtöbbje ma is törekvő, állhatatos, és a modern kor értékrendjéhez viszo­nyítva erkölcsösnek mondható. Kétségtelen azonban, hogy az előző generációk egyikéből sem selejteződött ki annyi fiatal, mint a jelenlegiből, és ennek oka nagy valószí­nű­séggel a megváltozott életkörülményekben keresendő. A XX. században felgyorsult technikai fejlődés ugrásszerű növekedést eredményezett a családok életszínvonalában, ami egyik oka az elhibázott gyermeknevelésnek. Sok szülő hely­telenül úgy gondolkodik, hogy: „Amit nekem nem adott meg az élet, azt kapja meg a gyermekem, ő már ne érezzen semmiben sem hiányt.” Az erőfeszítések nélküli jólét azonban az „Ezoterikus körkép” IV. fejezetében vázolt következményekkel jár, és szinte elkerülhetetlenül a züllés útjára vezet. Sok szülőt keserített már meg ily módon az elkényeztetett, élvhajhász gyermeke, akinek egész élete haszontalan ostobaságok sorozata.

Az életben adódó problémák leküzdésének esélyeit azonban nem csak az elkényeztetés nehezíti, hanem az a sajátos nevelési szemlélet, amelyet szintén a XX. század termelt ki magából. A gyermekneveléssel kapcsolatos jelenlegi demokratikus felfogás szerint nem egy országban törvény tiltja a fia­­talkorúak legcseké­lyebb mértékű testi fenyítését is. Mivel a szülők nem verhetnek a kritikus pillanatban gyermekük fenekére, oly módon büntetik őket, hogy nem szólnak hozzájuk, „haragszomrád”-ot játszanak, és megvonják tőlük a sze­retetüket. Ez a csendes és fojtott agresszió azonban gyil­ko­sabb hatású, mint alkalmasint egy jól irányzott pofon, amelyre bizony (főleg kamaszkorban) sok gyerek rászolgál. Érdekes, hogy a lelkük mélyén maguk a gyerekek sem ítélik el a konzervatívnak tartott nevelési módszereket, sőt felnőttként hálával gondolnak a szüleikre, amiért annak idején hisztis kölyökként a fenekükre csaptak, vagy később, mint éretlen kamaszt, egy nevelő célzattal lekevert pofonnal térítették jobb belátásra. A drákói szigor, a szinte már kegyetlenségszámba menő nevelési elvek is meghozzák a gyümölcsüket. Michael Jacksont olyan szigorúan nevelte az apja, hogy ha nem engedelmeskedett neki, elkapta a lábát, meglóbálta a feje fölött, és a falhoz csapkodta a fejét. Meg is lett az eredménye. Michael Jackson lett a világ leghíresebb popsztárja. Az ő lemezeit adták el legnagyobb példányszámban.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyermeket állandóan ütni kell, mondván, hogy csak így lesz belőle ember; az igaz­ságtalanul kapott pofon ugyanis mély nyomot hagy benne, amelyet egy életen át megőriz a lelkében. A verést, mint nevelési módszert csak nagyon ritkán, sorsdöntő fontosságú esetekben szabad alkalmazni, és akkor sem mindenkinél. Az intellektuális típusú gyerekek ugyanis nem viselik el a verést, őket egy alapos szidalom jobban megrendíti, mint a durva ütlegelés. Egy meg­átalkodott rosszcsont azonban szinte „igényli” a verést, tehát súlyos következményekkel járhat, ha nem ismerjük fel időben, hogy gyermekünknél melyik nevelési módszer a leghatékonyabb. Egyre azonban nagyon kell ügyelni, hogy amit teszünk, azt szeretetből, a gyermekünk iránti aggódásból tegyük, mert a zsenge, fiatal lélek rendkívül érzékenyen reagál az indulatokra, és azonnal megérzi, ha nevelési módszereink mögött gyűlölet, szadizmus lappang, és az ilyen indítékból elkövetett testi fenyítést sohasem bocsátja meg nekünk.

Sokak szerint a manapság divatos megengedő, a gyerekre mindent ráhagyó nevelés az oka a fiatalkori bűnözésnek, a kábítószer-élvezetnek, a hippi- és egyéb társadalomellenes mozgalmaknak. Ennek a folyamatnak az elindítója dr. Benjamin Spock amerikai gyermekorvos volt, a „Baby and Child Care” (Csecsemőgondozás és gyermek­nevelés) című művével. Dr. Spock a Makarenko által képviselt spártai nevelés helyett engedékenységet hirdetett, ami akkora tetszést váltott ki a szülők körében, hogy valóságos kulturális forradalmat okozott. Jellemző ennek az 1946-ban megjelent könyvnek a népszerűségére, hogy a Biblia után a második legnagyobb példányszámban kiadott mű a világon. Eddig 40 nyelvre fordítva több mint 50 millió darabot adtak el belőle. Nem vé­letlen, hogy sokan őt hibáz­tatják azért, hogy a gyermek­nevelés terén „átestünk a ló túlsó oldalára”. Mind többen hangoztatják, hogy dr. Spock nyitott utat a jelenlegi „min­dent szabad” elvhez, ami tár­sadalmunk rákfenéjévé vált. (Mel­lesleg Spock az új gyer­meknevelési elveivel a saját fiainál is kudarcot vallott. Ami­kor olvasói is hasonló ered­ményre jutottak elismerte, hogy néhány nézete „félreértel­mez­hető”.)

Nem csak otthon állt feje te­tejére a világ, hanem az is­ko­lákban is. Manapság a kö­zép­iskolák inkább hasonlíta­nak egy hippitanyára, vagy egy garázda rokkerbandára, mint a hajdani alma materre. Miután a tanár­októl megvon­ták a fegyel­me­zés minden esz­közét, a diá­kok azt csinálnak, amit akarnak. Jellemző a je­lenlegi állapo­tok­ra az egyik na­pilapunkban meg­jelent karika­túra, amelyben a nagyapa ezt mondja: „Bizony kis unokám, akkoriban az iskolában még szokás volt a verés! Erre az uno­ka: „Ah nem ér semmit. Én is megpróbáltam, de a ta­nár­nő vissza­ütött.” Félresik­lott neve­lési elveink már a leg­­fia­talabb korosztályt is meg­ron­tot­ták. En­nek egyik meg­nyil­vánu­lá­sa, hogy az angliai Barn­ton­ban egy 6 éves kisfiú felje­lentette az anyját és a ta­ní­tó­nőjét a rendőrségen. A bű­nük az volt, hogy nem adtak neki csokit. A gyerek azért ha­ragu­dott meg a tanítónőre, mert hi­bát talált a dolgozatá­ban, és emiatt megtagadta tőle a meg­ígért karamellás bon­bont. Rá­adásul az iskolából ha­za­érve az anyja helyeselte a tanító néni eljárását. Ez annyira felbőszítette, hogy követelte a rendőröktől a letartóztatásukat: „Azt akarom, hogy börtönben legyenek, amíg meg nem kapom a csokit”.

A következetesebb nevelési elvekhez való visszatérés és az anyagi javak juttatásához való átgondoltabb hozzáállás azonban még nem elegendő, mert a gyermeknevelés egy rendkívül összetett, sok törődést igénylő feladat, de ha felismerjük, hogy gyermekünk is az univerzum szerves része, és a világot irányító felsőbbrendű törvények szellemében neveljük őt, akkor már biztosítottuk számára a legfőbb esélyt a társadalomba való sikeres beilleszkedésre. Ennek előfeltétele, hogy adjuk meg neki a másik embernek járó tiszteletet. Úgy bánjunk vele, mint egy önálló lénnyel, aki szellemileg és testileg fejlődésben van ugyan, de lelkileg egyenrangú társunk. Gyermekünk nem a tulajdonunk, hanem egy velünk karmikus kapcsolatban álló lélek, akinek a fejlődése egy emberöltőnyi idő­szakra ránk lett bízva, tehát felelősséggel tartozunk azért, hogy értékesebb lelket adjunk tovább, mint amilyet kaptunk. Az ily módon kezelt gyermek szinte kivirul a családban, és sugárzik belőle az őszinte összetartozás és a kölcsönös megértés érzése.

Nagyon fontos még, hogy minél több időt töltsünk a gyermekeinkkel, és hogy türelemmel tanítsuk őket mind­azon ismeretekre, amelyekre az életben szükségük lesz. Nagy hibát követ el az a szülő, aki időhiányra hivatkozva a neve­lést pénzzel próbálja megváltani. A legtöbb gyerek szá­mára a drága ajándéknál is nagyobb kincs az az idő, amit velük töltünk, amit csak nekik szentelünk. A velük való foglal­kozás azonban ne ímmel-ámmal történjen, mert ezzel többet ártunk, mint használunk. Ügyeljünk arra is, hogy felnövekvő utódainkat ne láncoljuk magunkhoz, hanem fokozatosan neveljük őket egyre nagyobb önállóságra. A szülőnek tud­nia kell idejében elengedni gyermekét, hogy valójában megtarthassa.

Rohanó, teljesítményorientált világunkban kissé furcsán hangzik, de a gyer­mekeinket nem kell mindig nevelni. Képes­ségeik rendszeres fejlesztése fontos ugyan, de emellett szükség van a „haszontalan” együttlétekre is. Együttlétekre, amelyeknek nincs céljuk. Olyan időszakokra, amikor nem kérdezzük meg tőlük, hogy mi történt az iskolában, amikor nem oktatjuk őket a helyes viselkedésre, nem rakatjuk el velük a játékaikat, nem figyelmeztetjük őket a rendre, és a mindennapos kötelességeikre. Ilyenkor csak úgy együtt vagyunk. Cél­ta­lanul sétálgatunk, bámészkodunk, vagy ülünk az asztal körül, és meghitten beszél­getünk. Gyermekkorunk emlé­kezetes kalandjairól mesélünk, szóba hozzuk szüleink, nagy­szüleink szokásait, számba vesszük a rokonainkat, elmeren­günk a múlt emlékein. Beszélhetünk nekik születésük körül­mé­nyeiről, arról hogy mi történt velük a kórházban, és hogyan hoztuk haza őket. A pszichológusok sze­rint ilyenkor észrevétlenül kitágítjuk gyermekeink látókörét térben és időben, emellett az összetartozás érzését keltjük bennük. Az értelmi fejlődés csak akkor képes kimagasló szintet elérni, ha érzelmi biztonságba mélyeszti a gyökereit. A pénzre és sikerre orientált családok gyermekei közül sokan válnak kallódóvá, talajt vesztett, megkeseredett felnőttekké, mert hiányzik belőlük a bensősé­­ges összetartozás intim érzése. Nincs meg bennük az az érzelmi töltet, amely a part­nerkap­csolatukat megszilárdítaná, ami védené őket az élet viharaiban.

Egyelőre sokan vannak, akik ezeknek a nevelési elveknek az elolvasása után felháborodnak majd, és harcias szólamok közepette utasítják vissza még a lehetőségét is annak, hogy gyermeküket akár ők, akár az alkalmas pillanatban éppen mellettük tartózkodó pedagógus megüsse. Ezek a szülők azonban nem gondolnak arra, hogy az élet törvényei könyörtelenek, nem dédelgetnek senkit, és jobb, ha az ember ezeket a szabályokat már gyermekkorban, a család védőszárnyai alatt megismeri. A korlát ugyanis nem csak korlátoz, hanem véd is. Az erélyes fellépés tehát szükséges, de következetes neveléssel megakadályozhatjuk, hogy a dolog idáig fajuljon. Első és legfontosabb teendőnk, hogy ne kényeztessük a gyermekünket. Ügyeljünk arra, hogy a szükségletein felül ne kapjon semmit, mert az anyagi javak áradata hamis értékítéletet alakít ki benne. Azt hogy mire van szüksége ne a gyerek, hanem a szülő döntse el, józan belátása szerint.

Ha mindent megadunk neki amit megkíván, kiöljük belőle a vágyat a megszerezhető javak iránt. Ha nem tanulja meg becsülni a fizikai lét által kínált örömöket, nem is fog küzdeni értük. A későbbiek során is a környezetétől fogja elvárni, hogy megkapjon mindent akkor is, amikor már nem lesz, aki megadja neki. Ráadásul a fogyasztói társadalom által kitermelt sok divatos kacat elvonja a figyelmét a lényeges dolgokról, és önmagáról. A „menőnek” mondott árucikkek vég nélküli sorának kipróbálása szétforgácsolja az idejét, szétszórja a gondolatait. Egy példát felhozva pár év múlva már senki sem fog emlékezni a jelenlegi „tamagocsi” és „Pokémon” őrületre. Pedig világszerte több százmillió gyerek áldozta minden idejét hónapokon át ezekre az ostobaságokra anélkül, hogy a legcsekélyebb hasznuk származott volna belőle. Ezek a játékok csupán arra jók, hogy a kitalálóik, és a gyártók meggazdagodjanak rajtuk. A bűvkörükbe esett gyerekek nem mások, mint szellemileg megfertőzött áldozatok.

Mostanában sok szülő hangoztatja, hogy: „Én soha, semmire nem fogom rákényszeríteni a gyerekeimet.” Erre csak azt lehet felelni, hogy: Nem is lesz belőlük semmi. Csak a korlátok közé szorított, következetes szigorral nevelt gyerek válik teljes értékű tagjává a társadalomnak. A rendre, fegyelemre szoktatás, a napi kötelezettségek teljesítése közben átélt apró szenvedések idővel kellő kitartást alakítanak ki benne. Növelik az edzettségét, a lelki ellenálló képességét. Az átélt szenvedések hatására nem csak okosabbak, hanem bölcsebbek is lesznek. Az iskolai tananyaggal együtt elsajátítják az élet tudományát is. Ha nem tanítjuk meg őket beilleszkedni az élet rendjébe, akkor az iskolapadból kikerülve az első munkahelyi vagy magánéleti konfliktusnál összeomlanak. Mivel nincsenek tisztában az élet értelmével, világunk rejtett összefüggéseivel, és a teherbíró képességük sem megfelelő, hamar feladják a küzdelmet. A csalódások, a sorscsapások hatására depresszióssá, alkoholistává, kábítószer-élvezővé, vagy súlyosabb esetben öngyilkossá válnak. A későbbiek során azonban eddig sem fognak eljutni, mivel a régi, jól bevált nevelési elvre visszatérő szülők életképes gyerekei bulldózerként fogják leseperni a „pályáról” az elkényeztetett mamlaszokat, a sok önállótlan „mama kedvencét”. Az ily módon kiselejteződött gyerekek még egy darabig elvegetálnak a szülői házban, de amint ez a védőernyő megszűnik felettük, nyomtalanul eltűnnek a társadalom süllyesztőjében. Grace Kelly: „Egyetlen szülői nevelés sem lehet olyan kemény, mint maga az élet.”

 

Boldogságkeresés

 

Mindenkiben él a vágy, hogy boldog legyen, de csak kevesen érik el ezt a hőn áhított állapotot. Az emberek többsége élete végéig hiába várja, hogy berepüljön az ablakán a „boldogság kék madara”. Boldogtalanságukért szinte minden esetben a környezetüket okolják, és eszükbe sem jut, hogy magukban keressék a hibát. A bajok gyökere azonban több­nyire bennünk van, és csak kisebb részben tehető felelőssé érte a kor, amelybe születtünk. A boldogság ugyanis szubjektív érzés, ezért elsősorban nem a külső körülményektől függ, hanem az események és a lehetőségek megítélésétől. Sokan vannak, akik kellő mértékben birtokolják a földi javakat, sőt még hatalommal is rendelkeznek embertársaik felett, mégsem boldogok. Mások viszont szerényen élnek, bőven kijut nekik az élet nehézségeiből is, mégis elégedettek. Nem attól leszünk boldogok, ha többre törünk, hanem ha a meglevőt élvezzük. A bol­dogság titka, hogy igényeinket a lehetőségeinkhez kell igazítani.

Aki sokat szenvedett, egész életén át szűkölködött, annak ez nem jelent problémát, mert a sors által kínált legapróbb ajándéknak is örülni tud. Akit viszont elkényeztetett az élet, annak semmi sem elég, bármit kap, örökké elégedetlen marad. A végén már maga sem tudja, hogy mit kívánjon, elfásul, elveszti az örömök iránti fogékonyságát. A pénz tehát nem boldogít. A kultúrált életmód kialakításához, a komfortérzés eléréséhez szükséges ugyan, de ezen túlmenőleg már nem képes fokozni az örömünket és a megelégedettségünket. A sok pénz és a nagy jómód egy idő után csömört okoz, és kiégéshez, lelki meghasonláshoz vezet.

Azokra sem vár boldogság, akik beleszülettek a ­jómódba, mivel a nagy anyagi biztonság unalommal jár. A belső értékek nélküli jólét szükségszerűen egyhangúságba, céltalan­ságba, az élet értelmetlenségének érzésébe torkollik. Aki fáradozás, erőfeszítés, szenvedés nélkül jut vagyonhoz, ranghoz, hely­zetét nem sokra becsüli. Többnyire unott, elbizakodott, szeszélyes, elviselhe­tetlen fajankóvá válik, és ha a sors lerántja róla a jólét díszes leplét, előtűnik torz, visszataszító jelleme.

Az elkényeztetett fiatalok semmiért sem éreznek fele­lősséget, semmit sem várnak el maguktól, és nem tudnak mit kezdeni önmagukkal. Úgy érzik, hogy nem fontosak senkinek, nekik sem fontos semmi, és az egész életük üres, tartalmatlan dolgok ismétlődése. Amikor a fásultság, a határtalan unalom már szinte fizikai fájdalmat okoz nekik, a szokatlanság mámorába menekülnek. Az egyhangúság elűzésének vágyától hajtva csapatokba verődnek, és kóborlásaik során egyetlen cél vezeti őket, hogy valami tilosat tegyenek. Kalandos lopásokkal próbálják felpezsdíteni az életüket, de ha jobb ötletük nincs, akkor megrongálják az utcai auto­matákat, tönkreteszik a telefonfülkéket, vagy összetörik az őrizetlenül hagyott gépkocsikat. Minden értelmes magyarázat nélkül belekötnek embertársaikba, és idős, beteg járókelőket vernek össze, csupán unalomból. Közben bárgyú vigyorral biztatják egymást a korábban rájuk rakódott civilizációs máz maradéktalan lekoptatására. Egy idő után azonban ezt sem tartják elég érdekesnek, és különböző ajzószerekkel próbálják feldobni, színe­sebbé tenni az életüket. Ehhez egyre erősebb narkotikumokat használnak, míg végül unalomból, egy kábítószeres túladagolás folytán meghalnak.

A bandába verődés másik oka, hogy misztikus húrt pendít meg a fiatalokban. Korunk hitetlen társadalma már semmi jelentőséget sem tulajdonít a mítoszoknak, pedig a mitológia civilizációnk kútfője. A fejlődő lélek igényli a mesét, a hősi elbeszéléseket, mert ezekből merít mintát magának. Miután a modern világban nem találják meg a mitologikus kellékeket, bandákba tömörülnek, ahol van vezető, vannak rituálék, beavatási szertartások. A kevésbé bátrak hazug, felelőtlen játékokat űznek. A tár­sa­dalmat játékszerként kezelők csoport­jába többnyire szertelen, kisszerű lányok tartoznak. Nincs egyéniségük, nin­csenek céljaik, és nin­csenek gátlásaik. Az életet úgy tekintik, mint egy nagy játszótér, ahol következmények nélkül kedvük­re kitom­bolhatják magukat. Romlottak, élősdi módjára élnek a pusztítás részeg mámorában. Ha valaki nem elég elővigyázatos, és tartósan összeköti velük az életét, biztos lehet benne, hogy a sorsa katasztrófába torkollik. Nevelés hiá­nyában ugyanis ezekből a lányokból teljes mértékben hiány­zik az erkölcsi érzék, az emberi tartás. A jellem, a becsület, a szavahihetőség számukra isme­retlen fogalmak.

A számtalan riasztó példa ellenére ma még sokan attól boldogtalanok, hogy nincs elég pénzük, úgy érzik jóval többet érdemelnének. Ez még akkor is így van, ha valójában nagyon is megfizetik a munkájukat, tehát semmi okuk sincs panaszra. Elégedetlenségük valódi oka inkább az irigység. Folyton másokhoz hasonlítják a jövedelmüket, és képtelenek elviselni, ha valaki többet keres náluk. Az ilyen emberek nem látják be, hogy ha nem vagyunk egyformák képességeinket és adottságainkat illetően, akkor miért legyünk egyenlők vagyoni helyzetünk szempontjából. A közösség, amelyben élünk, csupán jog- és esélyegyenlőséget teremthet; a társadalmi rang, valamint az anyagi hely­zet az egyén képességeitől, és az erőfeszítéseitől függ. Aki nem töri magát, azt egyetlen demokratikus társadalom sem teheti gaz­daggá vagy híressé, csak a lehetőséget adja meg, hogy ezt az álla­potot nemre, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül elérhesse. Az uniformizálás, a vagyoni helyzet terén is megnyilvánuló egyenlősdi nem viszi előre a társa­dalom fejlődését, a letűnt kommunista rendszerek már bebizonyították, hogy az anyagi javak szét­osztásának ez a módja sehová sem vezet.

Az emberek többsége azonban ezt képtelen belátni, ezért a boldogság legáltalánosabb akadálya a telhetetlenség. Ha megkapjuk mindazt, amit akarunk, egy darabig úszunk a boldogságban. Később megszokjuk új helyzetünket, és még többre vágyunk. Nem vesszük észre, hogy vágyaink folytonos kielégítésével fokozzuk azokat. Így sohasem találunk nyugalmat, soha nem leszünk boldogok. Szel­lemünk ébredése le tudná ugyan állítani ezt a folyamatot, de az örökös hajszában egy perc időt sem tudunk szentelni önmagunkra, nincs időnk a befelé fordulásra. A legtöbb ember számára csak anyagi szükséglet létezik, ami az elért eredményekkel szaporodik. Az életkörülményeknek tehát nincs közük a boldogsághoz. Szerzéssel azért sem kaparinthatjuk meg magunknak a boldogságot, mert egy idő után elveszítjük érdeklődésünket a megszerzett dolgok iránt. Ez az oka annak is, hogy a jóléti társadalmakban élők semmivel sem boldogabbak, mint a szegény országokban tengődők.

Az anyagiak okozta boldogtalanság gyakori oka még, hogy az emberek túl gyorsan, és túl sokat akarnak. A siker árát azonban nem tudják, és nem is akarják megfizetni. E nélkül pedig nem érhető el tartós siker, és a jövedelmünk za­vartalan élvezetéhez szükséges lel­ki nyugalom. Ebben a világban a törekvő, ambiciózus fiatalok sem lehetnek boldogok. A feje tetejére állt civilizációnkban hiába kész valaki a küzdelemre, nincs módja arra, hogy megszenvedjen a sike­rért. Harcolni sem lehet már sem­miért. Nincs mit szétverni, mert az általános értékválság következté­ben a XX. század végére magától szétmál­lott minden. Nincs olyan ér­­ték­rend, ami ellen lázadni le­het­ne. Az egész társadalomban nincs egyetlen tabu sem, amit le kellene rombolni. Tu­lajdon­kép­pen min­dent sza­bad. Bár­mit meg­te­hetünk, senkit sem bot­­rán­koz­tatunk meg vele külö­nö­­­seb­­ben. A rengeteg lehetőség, a túl nagy szabadság következ­tében min­den értékét veszti. Ha semmiért nem kell megküzde­ni, akkor semminek sincs sú­lya, becsülete. Ilyen körül­mé­nyek között az élet kihívásaira adott válaszok mindennek nevez­hetők, csak sorstragédiának nem. Napjainkban, ha egy ti­né­d­zsert csa­lódás ér, kicseréli mo­­biltelefonjá­nak előlapját na­rancs­sárgára, és kész. A lázadó fia­talt ma már csak az külön­böz­teti meg a többiektől, hogy más-­­más előlapot használ a disz­­kó­ban, az érettségi vizsgán, és a válóperes tárgyalásán.

Manapság már kevés olyan dolog van, amiért érdemes lenne áldozatot vállalni, az igaz értékek lassan kivesznek körülöttünk. Ezt azonban nem szívesen vesszük tudomásul, ezért görcsösen belekapaszkodunk a bol­dogság elérhetőségének képzetébe. Tudati fejlődésünk jelenlegi szintjén ugyanis életünk értelmét a boldogságban látjuk, ezért mindent megteszünk azért, hogy részünk legyen benne. Van viszont a boldogságnak egy fontos előfeltétele, az egészség. A beteg embernek ugyanis a lelkiállapota is megváltozik, és elveszíti az élet szépségeire való nyitottságát. Az örömszerző és örö­möket befogadó képesség csökkenése nem csupán testi, hanem lelki betegségek (pl. depresszió, neurózis, negatív önértékelés vagy tartós reménytelenségérzés) esetén is előfordulhat. Ez csak oly módon akadályozható meg, hogy minden ember számára biztosítani kell az egészséghez való jogot, és a lehetőséget az egészséges életmód megvalósítására.

Ugyancsak komoly akadálya a boldogságnak a magá­nyosság. A magányos embernek nincs kivel megosztani a bánatát, és vele sem osztja meg senki az örömét. Az ember társas lény, szüksége van valakire, aki meghallgatja a prob­lémáit, segít feloldani a konfliktusokat, akire támaszkodhat a bajban, aki taná­csokkal látja el, és erősíti benne a jövőbe, illetve az önmagába vetett hitet. Az életben gyakran vannak nehéz pillanatok, melyek komoly lelki válsághoz vezethetnek, ha nincs az ember mellett egy okos, intelligens, megértő társ, aki néhány vigasztaló szóval eltereli a figyelmünket a bajokról, és új erőt önt belénk az életben vívott harcunk továbbfolytatásához. A legnehezebb helyzeteket is át lehet vészelni, amennyiben valakivel megosztjuk a bánatunkat, de a kis gond is hatalmassá duzzad, ha magunkban ápolgatjuk, nevelgetjük. A megfelelő társ megtalálását azonban mind nehezebbé teszi a társasági élet fokozatos megszűnése, a kap­csolatteremtési készség hiánya. Ennek oka, hogy az embereket valósággal agyonnyomják a gondok. Hovatovább a beszél­getésről is leszoknak, és mindenki begubózik a bajával. Különösen nálunk aggasztó ez a probléma. Amíg az Egyesült Államokban a népesség 21%-a él egyedül, Magyarországon az egyedülállók aránya elérte a 30%-ot.

Főleg fiatal korban elengedhetetlen feltétele a boldogságnak a szerelem, és a szerelem beteljesedésének igénye. Ezen a területen azonban még nagyobb fokú az elégedetlenség, mint az anyagi javak megszerzése terén. Sokan életük végéig sem találják meg az igényeiknek megfelelő társat, és ennek legtöbbször az az oka, hogy túl magasra állították a mércét. Nincsenek tisztában önmagukkal, a saját értékeikkel, ezért mind az anyagiak, mind az érzelmek terén olyan irreális igé­nyekkel lépnek fel, amelyeket a környezetük, az a közeg, amelybe beleillenek, nem tud kielégíteni. Emiatt önmagukat fosztják meg a boldogságtól, csupán azért, mert képességeiket és adottságaikat képtelenek kellő kritikával szemlélni.

Az önkritika hiányának tudható be kudarcot vallott kap­csolataink megítélése is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a hibát a másikban keressük, holott minden egyes ballépé­sünkért mi magunk vagyunk a felelősek. Akár mi fordulunk el a másiktól, akár tőlünk fordulnak el, egyaránt mi vétettünk. Amennyiben mi szakítjuk meg a kapcsolatot, akkor a vétkünk abból fakad, hogy nem voltunk elég körültekintőek partnerünk megválasztásánál. Csalódásunk oka, hogy nem fordítottunk elég időt és energiát arra, hogy a leendő társun­kat megismerjük, vagyis felületesen döntöttünk. Ha a partne­rünk fordul el tőlünk, akkor még nagyobb a vétkünk, mivel nem igyekeztünk felnőni hozzá, így kénytelen volt csalódni bennünk.

A szerelmek múlandóságának másik oka az önzés. Senki sem ismeri be, de valójában magunkat szeretjük a másikban. Legszívesebben soha nem engednénk ki kedvesünket ölelő karjaink közül, és ha mégis elmegy úgy érezzük, hogy kitépett szívünket viszi magával. Féltékenységünk azt diktálja, hogy partnerünk testestül-lelkestül a miénk, a mi birtokunk, élvezeti tárgyunk, amihez másnak semmi köze. Önző szeretetünkkel szinte megfojtjuk a másikat. Nem vagyunk tisztában azzal az univerzális igazsággal, hogy minél nagyobb szabadságot adunk valakinek, annál inkább a miénk; és minél görcsösebben kapaszkodunk belé, annál jobban el akar szakadni tőlünk. Ahol nem maradt ajtó a kapcsolatban, ahol csak falak meredeznek, ott rabnak érzi magát a szeretett lény. Sokan zokogva panaszkodnak, hogy: „Minde­nemet odaadtam neki, mégis elhagyott!” Arra azonban nem gondolnak, hogy a legfontosabbat, a szabadságot nem adták meg neki. Bármennyire is szerették partnerüket, ketrecben érezte magát, és ez az érzés megmérgezte a szerelmet. A tartós kapcsolat titka akár szerelemben, akár barátságban: Tudj ­kötni, de oldani is!

Sok ember pocsékolja el az életét várakozással is, mert azt hiszi, hogy majd egyszer eljön a nagy „Boldogság”. Eközben nem veszi észre a sok apró örömöt, amellyel az élet folyamatosan megajándékozza. Nem használja ki, nem becsüli semmire az élet kis örömeit, mert mindig a nagyra vár. Eköz­ben elszáll az élete, és csak késő öregkorára döbben rá, hogy elfelejtett élni. Egész életében délibábo­kat kergetett, képtelen volt a realitások talajára ereszkedni.

Az álmodozáson, a nagyravágyáson és a felületességen kívül a megfelelő társ megtalálásának nem egyszer komoly akadálya még, hogy sokan nem tudnak bensőséges emberi kapcsolatokat teremteni, vagy képtelenek a már meghódított partnert megtartani. Számos esetben ez arra vezethető vissza, hogy az illetőben nem fejlődött ki kellő mértékben az önzet­lenség és a szeretetadás képessége, ami gyakran párosul azzal a negatív tulajdonsággal, hogy elfogadni sem tudja mások őszinte ragaszkodását. Szeretni csak az az ember képes, aki elő­zőleg sokat szenvedett. Erre szokták mondani, hogy a bol­dogságra születni kell, vagyis az előző életeinkben meg kell érte szenvedni. Teljes értékű boldog­ság kizárólag bensősé­ges emberi kapcsolatok során alakulhat ki, melyekben leg­alább annyi szeretetet kell adni, mint amennyit kapunk. Boldoggá tehát csak azt lehet tenni, aki hagyja magát. Ha valaki a lelke mélyén érzi, hogy nem elég érett rá, akkor ösztönösen elhárítja magától a felkínált lehetőséget, és a szenvedés útját választja.

Az esetek többségében azonban jóval egyszerűbb ok húzódik meg a kap­csolatteremtési zavarok mögött. Sokan azért nem tudnak közvetlen, meghitt viszonyt kialakítani embertársaikkal, mert a modern életvitelt követő szülők nem tanítják meg a gyermekeiket szeretni. A szeretetadás- és elfo­gadás képességét nem lehet iskolában megtanulni, ezt a családban kell megtapasztalni. Az európai kultúrkörben élők helyzetét még az is nehezíti, hogy mifelénk nem szokás a szeretetről beszélni. Egyesek szemében az érzelmek kimutatása, a kitárulkozás szemérmetlenségnek számít. Hovatovább ott tartunk, hogy már képtelenek vagyunk kimondani azt a szót, hogy szeretlek. Ezen a téren lénye­gesen jobb a helyzet Amerikában. Az óceánon túl élők már évtizedekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy a másik emberhez vezető legrövidebb út a szeretet. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a magunk köré épített láthatatlan betonfalakat leromboljuk.

Az USA fejlett társadalma azzal is tisztában van, hogy az emberi kapcsolatokban nagyon fontos szerepet tölt be az érintés. A tudomány már a múlt század végén bebizonyította, hogy az érintés az emberek számára nem csak kellemes, hanem létfontosságú. Amerikai szakértők régóta tapasztalják, hogy az intézetben élő gyerekek zöme testileg, lelkileg fejletlen, és sokukat korán elragadja a halál. Mivel a táplálkozásukban és a higiéniai viszonyokban nem találtak semmilyen hiá­nyosságot, így arra a következtetésre jutottak, hogy fejlődési rendellenességük egyetlen magyarázata a nem megfelelő érzelmi törődés, a sze­retet és az érintés hiánya. Ezeket a megállapításokat azóta számos tanulmány igazolta. Lengyel tudósok szerint: „Ugyanolyan szükségünk van az érintésre, mint a vízre és a táplálékra. Mindannyiunkban egy detektorhálózat van a bőrünk alatt, mely érzékeli a különféle érintéseket. Amikor valaki megérint bennünket, az információ eljut az agyba. Az agyunk értelmezi azt, és mosollyá, kedves megnyilvánulássá, vagy valamilyen más, barátságos gesztussá alakítja. A gyerekeknek – főleg az első években – különösen nagy szükségük van testi kontaktusra. Sajnos sok szülő csak akkor érinti meg a gyermekét, amikor öltözteti, fürdeti, eteti vagy megbünteti. Vizsgálataink viszont arra engednek következetni, hogy azok a gyerekek, akiket ölbe vesznek, átölelnek, megpuszilnak vagy dédelgetnek egészségesebbek, fejlettebbek, értékesebbek lesznek azoknál a kicsiknél, akikkel távolságtartóan bánnak.” Az állatkísérletek is hasonló eredményre vezettek. Azok a laboratóriumi állatok, amelyeket rendszeresen simogattak, az érintést nélkülöző társaiknál lényegesen gyorsabban szaporodtak, ritkábban betegedtek meg, és jobban tűrték a stresszt.

Különösen nagy szerepe van az érintésnek a szerelemben, a szexben. A svéd Karolinska Intézet kutatóinak kimutatása szerint egymás érintése, simogatása során oxitocin hormon keletkezik a partnerek agyalapi mirigyében. A szétáradó hormon nagy megnyugvással tölti el őket. Hatására harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. A nyugalmi állapot segít elviselni a modern társadalom által kiváltott stresszhelyzeteket is. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy akik ideális szexuális életet élnek, vagyis nagy hangsúlyt fektetnek az elő- és utójátékra, hosszabb életűek. Érdekes megállapítás, hogy mindezek nem vonatkoznak a futó kapcsolatokra. Ez esetben az oxitocintermelést valószínűleg a kalanddal, szexuális kicsapongással járó izgalmak akadályozzák meg. Nem kis mértékben gátolja a folyamat kialakulását a kapkodás, a lebukástól való félelem. Az érintés mellett mind jobban terjed az ölelés. Ausztráliában az ismerősök, barátok nem kezet fognak, hanem átölelik egymást. A kézfogással ugyanis be lehet csapni a másikat, jóindulatot színlelve. Az átölelés során azonban belépünk a másik energiamezejébe, és érezzük, hogy milyen lélek lakik benne. Ha indulatosan érkezik hozzánk, az ölelés során a harag elmúlik, és a kapcsolat normális alapokon bontakozik ki.

Egyébként a különféle masszázsok varázslatos hatását is jórészt a fokozott oxitocintermelés váltja ki. A vele járó bódulat, megnyugvás csak kis részben tudható be a vérkeringés fokozódásának. A kellemes érzés fő oka, hogy az érintés, simogatás hatására képződő hormonok elárasztják az egész testünket. Aki kénytelen ezt nélkülözni, annál olyan nagyfokú hormonhiány lép fel, hogy szinte könyörög azért, hogy legalább a kezét megérintsék. Ez a probléma főleg idős korban jelentkezik, amikor az emberek már kénytelenek nélkülözni a szexet. Persze az érintésnek, a gyengédségnek ebben a korban sem kellene elmaradnia, de ma még a legtöbb ember képzeletében a szex, és a simogatás azonos fogalomkörbe tartozik, és korukra hivatkozva elutasítják az ilyen jellegű közeledést.

Az emberi összetartozás érzésének kialakításában az érintésnél is nagyobb szerepe van az ölelésnek. A hozzánk közel állók szeretetteljes átölelése nem csak érzelmeink kifejezését szolgálja, hanem komoly ezoterikus kihatása is van. A szoros testi érintkezés következtében a két ember aurája szinte összeolvad, ami azzal a következménnyel jár, hogy bioenergiát adnak át egymásnak. Kiegyenlítődnek az aurájukban fellelhető hiányok és feleslegek, mindegyikük azt kapja a másiktól, amire szüksége van. Ez már néhány percnyi ölelkezés után is olyan mély megnyugvást okoz, és az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami más módon nem érhető el. Ne szégyelljük tehát átölelni szeretteinket, mert ezzel nem csak velük teszünk jót, hanem önmagunkkal is. Szexuális partnerek esetén is ajánlatos a gyakori spontán ölelkezés, mivel semmi sem szilárdítja jobban a kap­csolatot, mint szeretetünk kinyilvánításának ez a legemberibb és legtermészetesebb módja.

Sorsdöntő jelentősége van az ölelésnek életünk első fél órájában. Ezért felsírása után a babát azonnal tegyük az anya testére. Ettől a születés traumáját átélt csecsemő megnyug­szik, és olyan szoros kötődés alakul ki anya és gyermeke között, ami egész életre szólóan meghatározza a viszonyt közöttük. Az apák is jól teszik, ha minél előbb magukhoz ölelik újszülött gyermeküket, mert később a leggondosabb neveléssel, törődéssel sem tudják annyira elmélyíteni a kap­csolatot vele, mint a születést követő órákban ezzel az egy­szerű gesztussal.

Kevesen tudják, hogy az intenzív szeretet is hatást gyakorol a másik ember aurájára. Ha nagyon szeretünk valakit, akkor a belőlünk kiáradó mentális és érzelmi sugarak körbeveszik a féltett lényt. Ezek az energiahullámok „védőbur­kot” képeznek az aurája körül, így a külső káros hatások kevésbé képesek ártani neki. Szerelmesek között ez a külső burok összeolvad, szinte egymás aurájában élnek. A határtalan szeretet óvó hatása távolról is érvényesül. Akit a lelkünkben hordozunk, azt a belőlünk kiáramló jótékony sugarakkal nagy távol­ságból is képesek vagyunk körülvenni. Hosszabb együttélés, a kapcsolat elmélyülése esetén energianyalábok alakulnak ki a partnerek között, amelyek hosszan elnyúló láthatatlan szalagként kötik össze az aurájukat, bárhol vannak is.

Az emberi aura létezéséről, és mentális befolyásolhatóságáról legmeggyőzőbb módon Árvai Attila: Paranorma című könyve számol be. Részlet egy Tibor nevű olvasó leveléből: Képes vagyok látni az aurát, sőt még a fák, növények energiaburkait is. Talán sokan csodálkoznak rajta, de a kövek és különféle élettelen tárgyak körül is látható egy bizonyos energiamező, bár kétségtelen, hogy a legérdekesebb energiaburok az embert veszi körül. Pl. ha valaki dühös és agresszív, az aurája vörös színűre változik, kisebb lesz, sőt szinte pulzál. Ezzel szemben azokból, akik nyugodtak, halványzöld, ködszerű, finom energiamező árad ki. Minél nyugodtabb valaki, vagy minél erősebben koncentrál valamire, annál jobban növekszik az aurája, és gyakran a színe is változik. E különös képességem jóvoltából néha meglepő dolgokat tapasztalok. Amikor két ember intenzíven veszekedett egymással láttam amint aurájuk valósággal rátapadt a másikéra, mintha „lopni” akart volna belőle, hol az egyik, hol a másik. A két energiamező sötétvörös színben táncolt, és szinte verekedtek egymással.

Ennél is érdekesebb a szerelmespárok aurája. Óriási különbség van az egymást szívből szeretők, és az érdekből együtt levők energiaburka között. Szívből jövő vonzalom és kölcsönös szeretet esetén a partnerek aurája szinte összeolvad. Ilyenkor a közös energiamező mérete sokszor tízszerese annak, ami normál körülmények között körülveszi az embert. Úgyszólván folyik köztük az energia, mintha egymást töltenék fel folyamatosan. Közben mindenféle színekben pompázik a közös energiamező. Egészen másként fest a helyzet ott, ahol csak színlelik az érzelmeket. Tapasztalataim szerint a nők igazi mesterei az érzelmek megjátszásának. Az aurájukon azonban nem képesek uralkodni, ami elárulja valódi érzelmeiket. Egy alkalommal pl. azt láttam, hogy a látszatra vonzalmat színlelő hölgy aurája külön burokban volt, sokkal kisebben és sötétebben, mint a partneréé. A mellette ülő férfi aurája megpróbálta „bekapni” a nő energiaburkát, ő azonban nem engedte, mintha bezárkózott volna a kis „barlang­jába”. A férfi aurája hiába próbálta bekebelezni, érzelmileg meghódítani, a nő mentálisan, tudat alatt ellenállt. A látszólag bizalmas viszony ellenére a két energiamező egyál­talán nem olvadt össze, sőt élesen elhatárolódtak egymástól. Miközben tovább „turbékoltak” a padon, a férfi energiája beáramlott a nő mezejébe. A szimpátia azonban továbbra sem volt kölcsönös, így ez a próbálkozás azzal végződött, hogy a férfi energiaszintje megcsappant, a nőé pedig megerő­södött, majd újra bezárta energiaburkát partnere előtt.

Az ilyen alakoskodó, álszent kapcsolatoknak hamar vége lenne, ha az embe­rek látnák egymás auráját. Az előbbi, látszatharmónián alapuló érdekkapcsolatnak is legalább egy boldogtalan áldozata lesz. Sokan vannak, akik anyagi érdekből egy életen át szerelmet hazudnak, és eltorlaszolják magukat életük párjától. Mennyire boldogabb lenne az emberiség, ha az őszinteség természetes életvitel lenne, és nem az érdek, hanem pozitív ösztönök, és tiszta érzelmek irányítanák életünket minden téren. Az évmilliókon át kifinomodott ösztöneinkre támaszkodva sokkal emberibbé tehetnénk a világunkat, és nem lenne ennyi boldogtalan ember körülöttünk.

Egyébként a jövőben mindnyájan szert teszünk erre a képességre, mindenki látni fogja a másik auráját. Ez rendkívüli mértékben elősegíti majd a minden­napi életben való boldogulásunkat is. Ránézésre meg tudjuk állapítani, hogy kivel „hányadán állunk”. Auránk színe, kisugárzásának intenzitása elsősorban nem a szóban forgó ügytől függ, hanem a hitállapottól, amellyel a kapcsolatban részt veszünk. Így világosan megmutatkozik a fölény vagy kisebbrendű­ségi érzés, a támadó illetve védekező reflex, vagy az, hogy önzés illetve kooperá­ciós hajlandóság él-e bennünk az adott személlyel kapcsolatban. Az auramező egyértelműen és könyörtelen őszinteséggel jeleníti meg állapotunkat, érzelmi és önértékelési pozíciónkat, szándékunk minőségét.

A természetközeli, ösztönös viselkedés tehát szintén elengedhetetlen feltétele a boldogságnak. Lényeges előfeltétel még az élet szépségeire való nyitottság, mert mint tudjuk a bol­dogság sok esetben apró örömökből tevődik össze. Aki nem képes meglátni környezete és a természet által kínált apró, hétköznapi csodákat, az sohasem lesz boldog. A boldogság elérésének legegyszerűbb módja a pillanatba való belefeledkezés. Amíg különböző dolgok nyugtalanítják lelkünket, figyel­münk folyton elkalandozik. Ha nem tudjuk megragadni a pillanatot, ha folyton más örömök után kutatunk, elrohan mellettünk az élet. Amikor tudatában vagyunk a jelen pillanat fontosságának, akkor nincsenek gondolatok, megszűnik az idő, Isten országában találjuk magunkat. Modern világunkban azonban a pillanat élvezetét lehetetlenné teszi a rohanás. Az emberek egyre gyorsabban érkeznek arra a helyre, ahol egyre kevesebb időt töltenek el.

Az önmagukat megelégedettnek valló emberek között is nagyon kevés az, aki tökéletesen boldog. A kiteljesedett boldogsághoz ugyanis az önmegtartóztatáson keresztül vezet az út, és korunk szexuális szabadossága gyakran útját állja a maradéktalan boldogság elérésének. Ma már a fiatalok a fokozatosan javuló szo­ciális körül­mények következtében biológiai­lag jóval korábban válnak éretté, szexuális kifejlettségük hamarabb következik be, mint évszázadokkal ezelőtt. Ezzel szemben a tár­sadalmi hasz­nosság és elismertség korhatára az ellenkező irányba tolódott el, ami azt je­lenti, hogy a szexuálisan érett ifjak­nak leg­alább egy évtizedet kellene várniuk ahhoz, hogy kellő egzisztenciális hátteret tudjanak biztosítani a kultúrált körül­mények között folytatható nemi élethez, és a családalapítás anyagi alapjainak a megteremtéséhez. Ehhez azonban a legtöbb fiatalnak nincs türelme, és a jelenlegi divathullám sem kedvez a kiváró életmódnak. Emiatt sokan túl korán vetik be­le magukat a nemi életbe, ami számtalan egyéb veszélyen kívül (pl. különböző be­teg­ségek, nem kívánt terhesség) lelki ki­üre­se­déshez, kiégéshez vezet. A szexuális kap­cso­latteremtés ugyanis nem csupán testi érint­kezés, hanem lelki és szellemi azonosulás. Amennyiben ennek a követelménynek nem tesz eleget a kapcsolat, akkor ez a biológiai folyamat lealacsonyul az állatvilág szintjére, és lélek nélküli közösülés lesz belőle. Ehhez viszont nem muszáj embernek lenni, a nemi vágyak ösztönszerű kiélésére az állat is képes. Sok esetben azonban még ezt a szintet sem éri el az ily módon végzett aktus, mert az állatok közötti párzást legalább a faj­fenntartás ösztöne motiválja.

A kiteljesedett kapcsolathoz a nemi érettségen kívül elengedhetetlenül szükséges a szellemi érettség is. Ráadásul a szellemi megállapodottság bekövetkezése nem kor kérdése, hanem egyénenként változó. A 18. életév, vagyis a nagykorúság elérése még nem jelent automatikusan szellemi érettséget is. A fiatalok zöménél a felnőtté válás jóval később szokott bekövetkezni, és ezt nem lehet felelőtlen cselekedetekkel gyorsítani. A sietség, az élet habzsolásának vágya megfoszt bennünket a szerelem teljes átélésétől, attól az élménytől, amely a legtöbb boldogságot képes nyújtani az életben. A kíváncsiság, a felnőttek utánzása ezen a téren sem ajánlatos, mivel ugyanolyan csömört okoz, mint a korai dohányzás, vagy az italozás. A szellemileg éretlen ember a szexben nem a boldogságot, az együttes kiteljesedést keresi, hanem a kielégülést, aminek elengedhetetlen következménye a csalódás, a kiábrándultság. A szex nem abból áll, hogy bemászunk az ágyba, „rugózunk” néhányat, és túl vagyunk rajta. Itt nincs értelme rekordot dönteni. A szexuális boldogság nem az aktusok és a partnerek számától függ, hanem az érzelmek mélységétől. A szerelemben a számoknak nincs jelentőségük.

Maradéktalan boldogságra csak a testileg és szellemileg egyaránt érett ­ember képes. A szellemileg is kiteljesedett partnerek tud­ják csak végigjárni az utat, amely egy­más egyé­niségének a felfedezésétől a teljes elfogadásáig ve­zet. Ebben az esetben a partnerek egyi­ké­nek sem lesz már fenn­tar­tása a másikkal szem­ben, így örö­müket fogják lelni a test­i sze­re­lemben is. A szexuális kap­cso­latot csak ak­kor szabad elkez­de­ni, amikor a sze­­re­lem beteljese­dé­sé­nek a vágya tel­jesen termé­szetessé válik mind­két fél számá­ra, hogy sem­mi se ve­szé­lyeztesse a bol­dog­ságot. Ha két ember iga­zán szereti egymást, ha lelkileg is össze­tar­toznak, ak­kor megérzik egymás rez­düléseit, és feloldód­nak a gátlások, szoron­gá­sok, fé­lel­­mek. A szerelem tehát hu­ma­nizálja, esztétikussá vará­zsol­ja a szexualitást, így megóvja a part­nereket az érzelem nélküli fi­zi­­kai érintkezés által kiváltott trau­­mától.

 

Az igaz boldogsághoz azonban még ennél is több kell. Ma már nem divat a szexuális önmeg­tartóztatás, a szüzesség, de nők esetében a tökéletes boldogság érzését gyakran beárnyékolja a házasság előtti nemi élet, a nagy „Ő” előtti felelőtlen kapcsolatok tudata. Nem egy asszony panaszolta már el pszichológusának, hogy mennyire bántja, hogy nem a férjéhez fűződik az az élménye, amely minden nő életének alapvető, soha el nem felejtett momentuma. Minél nagyobb a szerelem, minél nagyobb a boldogság, annál fájóbb a tudat, hogy a szüzességüket érdemtelenre pazarolták, és nem annak adták magukat teljes egé­szében, akit a világon a legjobban szeretnek. Ezt az érzést egy fiatalasszony nagyon találóan így fogalmazta meg: „Most nem tudok mást nyújtani a férjemnek – akit pedig halálosan szeretek –, mint a korábbi partnereimnek, akikkel csak kísérleteztem.” A szerelem önzet­lenné teszi az embert, így magunknál is fontosabb lesz a másik öröme, érdeke, boldogsága. A szere­lem totalitásigénye következtében társunknak mindent és mindenünket szeretnénk odaadni. Aki azonban a legfőbb értékét korábban méltatlanra pazarolta, az élete hőn szeretett párjának valóban nem adhat mást, mint amit az bármely nőtől meg­kaphat.

Gyakran előfordul az is, hogy egy fiatal lány csak azért adja oda magát a partnerének, mert a követelődzésnek engedve így szeretné őt maga mellett tudni. „Lefekvéssel” azonban nem lehet egy fiút sem megtartani, a zsarolással kikényszerített nemi kapcsolat csak futó viszonyt eredményez. Ráadásul a könnyen megkapható lányok értéke devalválódik, egy önmagára valamit is adó férfi nem köti életét egy kézről-kézre adott könnyűvérű nőhöz. A legtöbb férfi egyáltalán nem válogatós, amíg kalandot keres, de mindjárt igényessé válik, ha a leendő felesége kiválasztásáról van szó. Sajnos a fiatal lányok többsége erre túl későn döbben rá, akkor, amikor az eltékozolt évek alatt kergetett álomkép szertefoszlik, vagy amikor a megtalált „igazinak” már nem tudja azt nyújtani, amit szeretne. A szerelem az emberi életnek olyan kivételes adománya, bol­dogságforrása, amely természetszerűleg igényli a férfi és a nő totális egymásra találását, fenntartás nélküli elfogadását, és énjük tökéletes egybeolvadását. Nem érdemes tehát elaprózni magunkat, mivel teljes értékű kap­csolatra csak teljes értékű partner tarthat igényt.

Legalább ennyire lehetetlen a kapcsolat megszilárdítása gyermekvállalással. Gyakran hallani azt a téves felfogást, hogy majd „minden jóra fordul, ha megjön a gyerek”. A kötelék megerősítésére, vagy egy rossz házasság fenn­tartására azonban teljesen alkalmatlan a gyermekvállalás. Az utódok neve­lése szilárd bázist igényel, ez a vállalkozás még a boldog házasságban élők számára is megpróbáltatást jelent. Az olyan házasság, mely a gyermekáldás előtt is válságban volt, később még nagyobb krízisbe jut. A gyerek csak tetézi az amúgy is meglevő bajokat.

A korán kezdett szex nem oldja meg a szeretetéhségből eredő problémákat sem. A fiatal lányok egy része ugyanis a sivár családi életből, az otthontalanságból menekül a sze­re­lembe. A szexuális partner azonban nem képes pótolni a szülői szeretetet, így a következmény nem megnyugvás, hanem egy újabb csalódás lesz. A modern, előítéletektől mentes élet könnyebbé teszi a nemi élet elkezdését, de meggondolandó, hogy érdemes-e élni ezzel a lehetőséggel. A túlzott szabadság veszélyei ugyanis a szexben csúcsosodnak ki, és ezekkel még felnőttkorban is nehéz megküzdeni. Nem cél­szerű tehát gyerekfejjel olyan veszedelmeknek kitenni magunkat, melyeknek következményei egész életünkön át kísértenek minket.

Tovább tetézi a bajt, ha valaki ebben a korban gyermekszülésre is vállal­kozik. Az anyaszerepre éretlen nő ugyanis gyakran beleragad a lánykorába. Miután még nem élte ki magát, nem szórakozott eleget, továbbra is őrzi a függet­lenségét, hajtja a kalandvágy. Tinédzser éveit taposva az is természetes, hogy továbbra is szép és kívánatos akar ­maradni. Félti az alakját, csak magára gondol, képtelen megélni az önzetlen, gondoskodó anya szerepét. Az ilyen nő vagy másokra bízza a gyerekét, vagy úgy hordozza magával min­denhová, mint valami koloncot. Meggondolatlan, elhamar­kodott lépésével szánandó sorsra kárhoztatta gyermekét. Ugyanakkor ő sem boldog, mert már nem teheti azt, amit akar. Gyermekét kelléknek szülte azért, hogy a partnerét megtart­hassa vele. Müller Péter szavaival élve, nem embert hozott a világra, hanem egy ütőkártyát, vesztes szerelmi partijához. Mivel nem nőtt fel a feladathoz, így a gyermekét játék babának tekinti, eleven hajas babának, akivel szórakozni lehet. Miután számításai nem váltak be, hamar rájön, hogy csak a gondjait szaporította. Ekkor már nem is bánná, ha kicsi­nye eltűnne a világ színpadáról, és élhetné tovább a korábbi szabad, független életét. Erre azonban nincs mód, így a továbbiakban képzeletben éli meg a fiatalságát, a korával járó elszalasztott élményeket. Ez azután azzal a következményekkel jár, hogy végképp beleragad a serdülőkor időszakába. Később sem tudja felvállalni mindenkori önmagát, belefeledkezik egy álomvilágba. Az idő múlásával ezekből a nőkből lesznek a festett hajú, felvarrt arcbőrű, műmellű „csitrik”. Egyébként az élet más téren is tele van ilyen „leragadt” emberekkel. Túl korán vágnak bele egy feladatba, vagy megriadnak a változástól, a folyamatos átalakulástól, és éretlen kamaszok maradnak.

 

Az élet bonyolultsága folytán nem mindenkinek adatik meg a teljes körű boldogság. Az egészséges emberek között is sokan vannak, akiknek elhivatottságuknál fogva eleve le kell mondaniuk a nemi élet által nyújtott örömökről, mert pl. az egyház szolgálatába lépnek. Ez esetben a szexuális vágy kiélését egy magasabb rendű érzés, Isten szolgálatának a vágya pótolja, amely képes felülemelkedni a testi örömök által nyújtott boldogságon. Az egyedüllétnek van még egy különleges esete is, amikor valaki azért magányos, mivel nem talál magának azonos tudati szinten álló társat, de az embe­riség jelenlegi fej­lettségi szintjén ez a veszély ma még kevés embert fenyeget. A munkájuk mellett elkötelezettek is gyakran lemondanak a magánélet által kínált boldogságról, mert azt tartják, hogy a teljesítmény feltétele a magány. A család ugyanis kötelezettségekkel jár, így inkább megfosztják magukat az általa nyújtott örömöktől és vállalják az egye­düllét keserveit, mivel a szabad, kötetlen cselek­vésnek, a küldetés maradéktalan teljesítésének ez az egyetlen módja. Amikor a királyi pompának hátat fordított Buddha az erdőben megtudta, hogy a felesége gyermeket szült, csak annyit mondott, hogy „bilincs született”.

A felvilágosult emberek más szemmel nézik az életet. A kispolgári gondolkodásmód távol áll tőlük. Ezek az emberek csak akkor válnak boldoggá, ha hozzájuk illő társra lelnek. Ezekben a kapcsolatokban a házaspár nem egymás ellen él, és nem birtokol, hanem szoros szellemi szövetséget alkot egymás támogatására. Ahol a férfi nem egy megunt és zsörtölődő robotgéppel él együtt, nem ingyen cselédként kezeli a feleségét, az asszony pedig nem házi zsarnokként tűri férjét, keserűen melengetve kielégítetlen vágyait. Nem gazdasági és jogi kényszer, nem az elszenvedett sérelmek által hajtott törlesztési vágy, hanem örömteli barátság fűzi őket egymáshoz. Igazi szövetség, amely nem szűkül le rájuk, hanem kiterjed mindenkire.

Az egyedüllétnek tehát van egy hallatlanul nagy előnye: a függetlenség. Sokan ezt akkora kincsnek tartják, ami önmagában felér a boldogsággal. Timár Katalin szerint: „A boldogság a függetlenség mélyén rejlik. Igaz, hogy ezt a függetlenséget a függés mindenfajta változatának kell megelőznie, hogy benne minden ellentétében megmutatkozhasson a magányosság pozitív volta. A kapcsolatok tapasztalatai tehát mégiscsak elengedhetetlenek. Végig kell járni unt társulások, súrlódások, félelmek, elvesztések útját, hogy velejéig kitapasztaljuk, ez sem az igazi. Égnünk kell a szenvedélyek kohójában, hogy rájöjjünk, a boldogság nem itt lakik. Tűrnünk kell anyagi kifosztottságot, és tornyosuló jólétet, hogy belássuk, mindennek semmi köze sincs a boldogsághoz. Csak amikor minden kötelék elszakadt, minden érzelmi örvény elsimult, minden vihar elült, amikor tökéletesen kiábrándult, elhagyatott az ember, akkor kezd felfényleni a boldogság. Itt kezdődik a magányosság varázslata. Az ember nem valamitől boldog, ahogyan hiszi. A boldogságnak nincs anyagi vagy érzelmi feltétele. Önmagából való, és önmagától teljes.”

A független embereknek a boldogságról alkotott fogalmuk is rendhagyó. Számukra az jelenti az igazi örömöt, amikor a munkájuk során koncentráltan foglalkoznak egy maguk által választott tevékenységgel, és ezalatt olyan önfe­ledt állapotba kerülnek, amelyben elveszti jelentőségét az idő, a tér, és valósággal eggyé válnak azzal, amit csinálnak. Ebből az átlagember számára is levonható az a tanulság, hogy aki a feladatát teljes odaadással végzi, az maga is teljessé, egésszé és megelégedetté válhat. Az alábbi anekdota minden magyarázatnál frappánsabban fejezi ki ezt a folyamatot. Egy szellemi útkereső csoport megkérdezte az őket oktató Zen-mestertől: Hogyan tudja az ember elérni a nyugalmat, az elégedettséget, a boldogságot? A mester válasza így szólt: „Ha ülök, akkor ülök; ha állok, akkor állok; amikor eszek, akkor eszek.” Hiszen mindnyájan ezt tesszük, mégsem találjuk meg a belső nyugalmunkat! – válaszolták a tanítványok. Ez azért van – mondta a mester –, mert amikor ültök, arra gondoltok, hogy fel kellene állni; ha álltok, már majdnem futásnak eredtek; és amikor futtok, már az evésen jár az eszetek; amikor pedig esztek, azon tűnődtök, mi volt tegnap és mi lesz holnap. Sosem vagytok ott, ahol vagytok, ez a baj!

Aki úgy végzi a munkáját, hogy szinte „istentiszteletté” emeli, közelebb kerül a boldogsághoz. Ennek módja, hogy fegyelmezetten, koncentráltan, elmélyülten és alázattal kell ellátni feladatunkat. Semmilyen kártékony érzés nem vehet rajtunk erőt, ha az adott feladatra koncentrálunk. Nem az a lényeg, hogy munkánkat siker koronázza, még kevésbé az, hogy elnyerjük méltó jutalmunkat. Lelki nyugalmunk, boldogságunk szempontjából az a fontos, hogy amibe belekezdünk, azt tökéletesen és szeretettel csináljuk. Aki csak a sikerre, a jutalomra kacsingat, az boldogtalan marad. Az életművészethez érdeknélküliségre és összpontosításra van szükség. Aki művész akar lenni, annak el kell veszítenie magát a műben.

Az előbbi példán túlmenően a hatalom is járhat egyedül­léttel. Ez nem egyenlő a magánnyal. A magány ugyanis a kapcsolatteremtési képesség hiá­nyából fakad. A hatalommal bíró emberek nem magányosak, sőt sokszor talp­nyalók és haszonlesők hada nyüzsög körülöttük. Emiatt még az is előfordulhat, hogy az ilyen ember vágyik a magányra. Egyedül­létüket a hasonló kaliberű társ hiánya okozza. Néha metafi­zikai okokra vezethető vissza az egyedüllét. Vannak, akik az átlagnál intenzívebben emlékeznek a túlvilágra, ahonnan érkeztek. Tudatalattijukban felidéződik egy nagyszerű, esz­ményi világ, ami a jelenlegi valós világhoz egyáltalán nem hasonlít. Magukkal hozzák odaátról a tökéletes partner, a saját duállelkük képét is, és nem tudnak megalkudni a szürke valósággal, ami a fizi­kai síkon körülveszi őket. Így hiába keresik, nem találják a párjukat. Bárki jön eléjük, képtelenek megnősülni, vagy férj­hez menni. Együtt élnek az aszt­rálsíkról magukkal hozott ideáljukkal, és fizikai síkon egyedül maradnak. Ezek az emberek többnyire az élet más területén sem találják helyüket a Földön, és alig várják, hogy ismét visszakerüljenek az igazi otthonukba.

A boldogtalanságnak vannak mélyen gyökerező, az előző életeinkből származó okai is. Ezek közül nem túl gyakori, de igen jellemző tünetekkel jár a tunyaság. A lusta, henyélő lelkek inkarnációik során gyakran megismétlik előző életüket, ha az békés és nyugalmas volt. Ezt oly módon teszik, hogy vala­mely közösség zárt világát választják életterüknek, amely megvédi őket a valóságos világgal való ütközéstől. Nem akarnak elmerülni az élet örvényében, ezért egy erős háttér­országra támaszkodva kivonják magukat a társadalmi fejlődést szolgáló erőfeszítések alól. Egy idő után azonban megbánják a döntésüket, látván, hogy elvesztegetik idejüket. Ez a belátás viszont tudati szinten nem képes megnyilvánulni, az érintettek csupán annyit éreznek, hogy állandóan valami küzdelem folyik bennük. Zavartalan életük ellenére nem iga­zán bol­dogok, mert a lélek lelkiismeret formájában állan­dóan nyugtalanítja őket. Más lehetőség híján ugyanis így próbálja meg rávenni az egyént vegetáló életmódjának feladására, a fejlődést elősegítő nehézségek vállalására.

A boldogtalanok táborának legfeltűnőbb típusa a mazochista. Érzelmi vonalon mindenkit, így önmagát is kínozza. Sóvárog a barátok után, de elmarja őket magától. Mindig olyasmi után fut, amit nem kaphat meg. Ha mégis megkapja, már nem érdekli tovább a dolog. Nem tudja megbecsülni az élet ajándékát. Szomjazza a szeretetet, de önzése érzelmi vákuumot teremt körülötte. Tulajdonképpen érzelmi csodára van beállítva, de azt mindig kívülről, égi kegyelemként várja, mialatt mindent megtesz, hogy a csoda sohase férkőzhessen hozzá. Született boldogtalan ember, aki szenved a magányosságtól.

[

Jelentős mértékben hátráltatja a boldogság elérését a kor is, amelyben élünk. Mindnyájan érezzük, hogy világunk vészjóslóan elmélyülő krízisben van, ami külső és belső tünetekben egyaránt megnyilvánul. A válság külső jelei, hogy a modern technika az iparilag fejlett országokban egyre elviselhetetlenebb mérté­kű környezetszennyezést okoz, ami már a klíma teljes össze­omlásával, a természet tönkr­e­tételé­vel fenyeget. Naponta kö­zel 50 növény- és állatfaj hal ki, és a fák esztelen irtása kö­vet­keztében évente magyaror­szág­nyi (kb. 100 ezer négyzet­ki­lo­méter) terület pusztul el az ős­erdőkben. Ez a módszeres ter­mészetcsonkítás elsősorban Dél-­Amerikában, főleg Brazíliában zajlik. Az Amazonas menti er­dők kétharmadát már kivágták. A Sao Paulo államban található trópusi erdők 1845-ben csak­nem 20 millió hektárnyi terül­etet foglaltak el. Mára 750 ezer hektár maradt belőle. Mellesleg az itt élő trópusi növény és állatfajok 90%-a sehol nem található meg a Földön. Az indonéz szigetvilágban és Afrikában zajló pusztítást is figye­lembe véve évente 12 millió hektár erdőt irtanak ki a világon anélkül, hogy pótolnák. Madagaszkáron az erdőknek már a 90%-a pusztult el, Kalifor­niá­ban pedig az eredeti vörösfenyő-állomány 90%-át irtották ki. Ha ilyen ütemben folytatódik az er­dő­pusztítás, 10 éven belül a ma­radék is eltűnik. Ná­lunk sem jobb a helyzet. A va­lamikori er­dőknek ma már csak a töredéke van meg az Al­földön. Az ember megjelenése előtt a Kárpát-me­dence terüle­té­nek 90%-át borí­totta erdő. Még a Honfoglalás ide­én, va­gyis 1100 évvel ezelőtt is 60% volt az erdőterület Ma­gyaror­szágot. Ma ez az érték 18%. Ez a szint Európában a leg­ala­csonyabb. (Az Európai Unió korábbi tagállamaiban ez az arány 24%, míg Finnor­szág­ban 76%. Még a szomszédos Szlo­vá­kia is 45% erdőál­lo­mánnyal ren­delkezik.) Az erdőirtás a lakott települések környékén volt a legintenzívebb. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a levegő szennye­zettsége a legtöbb nagyvárosban már oly mértékű, hogy belégzése közvetlen veszélyt je­lent az egészségre.

Ennek ellenére tovább folyik a természet pusztítása és a motorizáció növelése, holott minden egyes fa 14 ember oxigénszükségletét képes megtermelni, és minden újonnan forgalomba kerülő robbanómotoros gépkocsi 800 em­­ber számára elegendő oxigént fo­gyaszt el. Az egész világra ki­ha­tó atmosz­férarongálás felbe­csü­lése ér­dekében érdemes meg­jegyezni, hogy jelenleg 665 mil­lió személygép­kocsit tartanak üzem­ben szerte a világon, és számuk évente 26 millióval növekedik[3]. Ebből 135 millió az Egyesült Államok, 56 millió Japán és 45 millió Német­ország útjait rója. (Nem 26 milliót gyártanak, ha­nem ennyi a növe­ke­dés. Az évente előállított 56 mil­lió személygépkocsiból 30 millió szol­gál a leselejtezett autók pótlá­sára, és 26 millió a szaporulat. Az el­adási statisztika pedig mere­de­ken ível felfelé.) Egy világbanki tanulmány szerint 10 év múlva az utakat ellepő gépkocsik száma több mint 1 milliárdra emelkedik. A mo­tor­kerék­párokkal együtt 1,2 milliárd robbanómotoros járműre számíthatunk. Ebben nin­csenek benne a haszongépjárművek, a munkagépek és az oxigénfogyasz­­tásban élen járó repülő­gépek. Ez utóbbi hatását sokan hajlamosak alábe­csülni, pedig a Földön naponta 85 000-szer emelkednek magasba utas- és teherszállító repülő­gépek. A jelenlegi 942 millió gépjármű és a katonai-, valamint sportrepülőgépekkel együtt több mint 1 millió légi jármű által kibocsátott füstgázok veszélyességét növeli, hogy közvetlenül a sztratoszférát szennyezik. Itt a szén-dioxid hő­visszaverő hatása sokkal nagyobb, mint talajközelben. Az olcsó fapa­dos járatok szaporodása tovább fokozta a légszennyezést. (Csupán a Budapest – New York já­raton, egyetlen út alatt 50 tonna folyé­kony üzemanyagot éget el a repü­lőgép hajtóműve.) A ki­engedett forró szénhid­ro­gének a levegő oxigénjével ke­veredve szén-dioxidot, szén-monoxidot és kén-di­oxidot alkot­nak. Egy tanul­mány sze­rint 2050-re az Egyesült Ki­rály­ság üveg­ház­hatást oko­zó gáz­kibocsátásának 75%-a a repülés­ből származik. Javulás hosszú távon sem várható, mert a világ repü­lő­terein a forgalom 12 évente meg­két­szereződik.

Globális méretekben a levegő­szennye­zettség vezetett a savas esők kialaku­lásához, az eddig még nem tapasztalt mértékű aszályhoz, és az ózonréteg fo­kozatos szétfoszlásához. Nem kis rész­ben a kaotikus klimatikus viszonyok­nak tudható be a fejlődő országok meg­­állíthatatlan elszegényedése, amit to­vább súlyosbít a túlnépesedés. Ennek kö­­vetkeztében a világon minden he­te­dik, ember éhezik. Statisztikai felmé­rések szerint évente több mint 30 mil­lióan halnak éhen, vagy pusztulnak el a hi­ányos táp­lálkozásból eredő beteg­ségek követ­kez­tében, és egyharmaduk gyerek. A megmen­tésükhöz annyi pénz is ele­gen­dő lenne, amennyit je­len­leg a gazdag országokban kutya- és macskaeledelre költenek. Megdöbbentően nagy az éhe­zők száma is. A FAO kimutatásai sze­rint jelenleg 1 milliárd alultáplált ember él a fejlődő országokban, és a számuk egyre nő. Az éhezés határmezsgyéjén 2 milliárd em­ber él. Ők elegendő mennyiségű éle­lemhez jutnak ugyan, de táplálkozásuk egyoldalú. Oly kevés vitamint és ás­vány­anyagot tartalmaz, hogy a hiány­betegségek bármikor megtámadhatják a szervezetüket. Közülük 140 millió gyereknek azért van látászavara, mert A-vitaminhiányban szenvednek. Haitin az éhínség már oly mértékű, hogy az emberek agyagból sütött keksszel csillapítják az éhségüket.

 

Még válságosabbá teszi a helyzetet a fegyverkezési haj­sza, az értelmetlen he­lyi háborúk szaporodása. Csupán a II. világháborút követő úgymond „bé­ke­időben” 150 helyi háború tört ki vi­lágszerte, amelyben 20 millió em­ber vesztette életét. Az ily módon ke­let­ke­zett vesztesé­get jól érzékelteti, hogy csak a boszniai háborúban 200 ezer ember halt meg, 4 millió embert szám­űztek az otthonából, az anyagi kár pe­dig meghaladta az 5 mil­li­árd dollárt. Ennél is na­gyobb volt az áldozatok szá­­ma Ru­an­dában, ahol 1 mil­lió em­bert mészá­rol­tak le a törzsi villongások so­rán, és 130 ez­ret tartóz­tat­tak le nép­irtás vád­jával. Az or­szág szin­te min­den lakosa gyil­kos vagy ál­do­zat volt. Ez esetben a bű­nö­sök fele­lősségre voná­sa sem le­het­séges, mert olyan so­kan van­nak, hogy a bíró­sági perek lefolytatása 100 évig tarta­na. 2003-ban 30 or­szág 2,3 milliárd lakosa vett részt valamilyen fegyveres konfliktusban. Világszerte 300 ezer gyermek­katona harcol különböző háborúkban. Jelenleg a világ országai közel 100 mil­lió dollárt költenek fegyverekre, órán­ként. Így nem csoda, hogy eluralkodott az erőszak, a bűnözés a Földön. Az 1980-as években az egyéni bűnözők, a maffiaszerű fegyveres bandák, és a kü­lönböző diktatúrák több embert üldöz­tek, kínoztak és gyilkoltak meg, mint amennyit a történelem folyamán összesen.

Mindenütt romlik a közbiztonság, a fegyveres bűncselekmények mindennapossá válnak, a különböző terrorszervezetek és a maffia már nem csak a gazdasági szférába, hanem a politikába is beépült. A kábító­szer-élvezet meg­állíthatatlanul terjed, nyo­má­ban a fiatalkorú bűnözés, a pros­ti­tú­ció, az AIDS, és a családok fel­bomlása. Mi már ott tartunk, hogy egy 9 éves kisfiút heroin-túlada­go­lással szállítottak kór­ház­ba. A 4 éves kisöccse pedig mód­szer­tani bemutatót tartott a rendőröknek. A bűnözés mérté­kére jellemző, hogy csupán az Egyesült Államokban minden 22. percben meg­gyilkolnak, min­den 47. másodperc­ben ki­rabol­nak, és minden 28. másod­perc­ben súlyosan bántalmaznak va­la­kit. A fokozatosan elsze­gé­nye­dő államokban még rosszabb a helyzet, mert ebben a régióban egyre nagyobb szerepet ját­szik a megélhetési bűnözés is. Nem meg­lepő az a statisztikai kimutatás, hogy a volt szocialista országokban az elmúlt 3 év alatt oly mértékben nőtt a bűncselekmények száma, mint Nyugat-Európában 15 év alatt. Ennek láttán nem véletlenül született az a keserű megállapítás, hogy: „Az Úr kőbe véste a szeretet igéit, és az emberek most ezekkel a kövekkel verik agyon egymást.”

Újabban azokat is kirabolják, akik egész nap otthon ülnek. A minap egy agyfúrt társaság tisztviselő orgánumú tagja telefonon felhívott egy idős házaspárt, és ellentmondást nem tűrő hangnemben fel­szólította őket, hogy fáradjanak be a társadalombiztosítási pénztárba, hogy aláírják a nyugdíjemelé­sükkel kapcsolatos iratokat. Szegények nem tudták, hogy az infláció mértékével arányos nyugdíj­emelést nem kell külön igényelni, mert ez automatikusan jár. Csekély kis járandóságukat féltve fel­ke­rekedtek, és ahogy kíván­ták, bementek a Hivatalba. Ott derült ki, hogy hiába fá­radtak be. A cél a ki­moz­dításuk volt, mert mire ha­zaértek, kirabolták a lakásu­kat. Minden mozdítható hol­mit elvittek. A szél­há­mos­sághoz azonban ész is kell, és az új generáció színvo­nal­romlása ebben a szak­má­ban is érezteti hatását. He­lyette a nyers erőszak jött di­vatba.